login |

Julia: az 1. évad – írta: Pikszi

2022. 08. 25. 15:50 - Írta: vendegblogger

4 hozzászólás | kategória: kritika,

Egy új tévés műfaj születése!

A főzőműsor egyike a legnépszerűbb tévés műfajoknak. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a távirányítót nyomkodva vagy streamingszolgáltatók kínálatát böngészve nem jön szembe velünk egy serpenyőben sistergő hússzelet vagy piskótára csorgó csokoládéöntet.

Az HBO Max Julia című sorozatából – amellett, hogy a 20. század közepének több társadalmi-kulturális problémájára is fény vetül – megtudhatjuk, milyen lehetetlen küldetés volt főzőműsort képernyőre vinni a Mad Men korszakában, ráadásul egy olyan porondmesterrel, akit a producerek gyaníthatóan nemcsak akkor, de ma is képernyőképtelennek találnának. Legalábbis első pillantásra.

Az ötven éves, hórihorgas és már-már énekelve intonáló Julia Child személyiségének sajátos bája, átütő karizmája és mindenekelőtt lehengerlő életkedve azonban képes volt azokat az akadályokat leküzdeni, amelyeket kora kultúrája emelt elé.

A Julia úgy mélyül el ennek a karakternek a történetében, hogy dicséretes arányérzékkel mellékszereplők színes, egyszersmind árnyaltan megrajzolt csapatát rendeli a főszereplő mellé: egy nyugdíjba kényszerült férjet, akinek el kell fogadnia, hogy a felesége látványosan felívelő karrierre tesz szert; egy özvegy barátnőt, akinek az életébe akkor visz pezsgést Julia, amikor ő már megbarátkozott az alkoholista nagymama szerepkörével; egy tévés producert, akinek annak ellenére kell kitalálnia a főzőműsor műfaját, hogy Fontos Műsorokkal szeretne bevonulni a médiatörténelembe

Továbbá egy fiatal fekete nőt, aki eleinte esélytelenül küzd az érvényesülésért a köztévé fehér férfiakra szabott világában (éppen ezért az ő fiktív karaktere feszegeti leginkább a hihetőség határait); egy kiadói szerkesztőt, akire szigorú főnöknője azért neheztel, mert képességeit a kortárs amerikai irodalom nagyágyúi helyett egy kertvárosi háziasszony szakácskönyvére pazarolja.

És itt korántsem ér véget a veterán karakterszínészek által nyilvánvaló élvezettel eljátszott karakterek sora. (Megérdemli a csokis szuflét, aki elsőre fölismeri Isabella Rossellinit!) Ráadásul a takaros, sőt kiváltságos környezetben nem karót nyelt stepfordi feleségek sorakoznak föl előttünk, hanem olyan hús-vér nők, akik nem riadnak vissza egy-egy sikamlós poéntól vagy erősebb indulatszótól.

Kiemelnünk természetesen és elsősorban Sarah Lancashire-t kell, aki többször bizonyította már, hogy játszva képes egy egész sorozatot vinni a vállán (Happy Valley, Kiri). Ez a mutatvány most is sikerül neki – még úgy is, hogy a Julia Child bőrébe korábban bújó Meryl Streep alakítása óhatatlanul is összehasonlítási alapként merülhet föl sokakban.

Míg Streepnek mindössze fél filmnyi idő jutott, hogy életet leheljen abba a figurába, akit parodizálni volna a legegyszerűbb és színészi szempontból a legveszélyesebb (nem véletlen, hogy az SNL-ben Dan Aykroyd nagy sikerrel vitte színre), Lancashire-nek 8×45 perce van ugyanerre a feladatra, és ő minden egyes extra perccel él is. A sorozat hosszát illetően megint ki kell emelnem az alkotók arányérzékét, akik ellenálltak a streamingkorszak kísértésének, hogy akár 12×60 percesre nyújtsák a történetet.

És ha már a Streep- (és Amy Adams-)féle Julie & Juliát emlegetjük, a sorozat ott veszi fel a fonalat, ahol a film letette, azaz az áttörést hozó szakácskönyv megjelenése után. Megint egy helyesnek bizonyuló döntés: a tévés karrier, a főzőműsor születése inkább képre termett téma, mint egy könyv megszületéséé.

A sorozat legnagyobb erénye szerintem mégis a tónus. Úgy feszeget ma is vitatott kérdéseket (női és férfiszerepek egy házasságban, nők szerepe a társadalomban; a főzésre való okításnak helye van-e közszolgálati csatornán; a főzőtudomány ünneplése hogyan viszonyul a feminizmushoz stb.), hogy kerüli a prédikációt, és mindvégig megőrzi azt a derűs hangnemet, amellyel nemcsak súlyt ad a drámaibb pillanatoknak, hanem olyan élvezetté teszi a sorozatnézést, ami mellett egy parizeres zsömlét is könnyen legyűrünk.

Mindazonáltal mindenkit óvnék attól, hogy üres gyomorral üljön a Julia elé, mert a készítők az ételek ínycsiklandó kivitelezésénél éppen olyan szakértelemmel jártak el, mint a korhű környezet megteremtésénél. Utóbbiban segítségükre volt, hogy Julia Child konyháját ma is őrzi a Smithsonian Intézet, ugyanakkor kár, hogy a költségvetésbe nem fért több külső felvétel.

Az utolsó részben a problémák egy része megoldódik (talán túl egyszerűen is), de akadnak újak, amelyek alapanyagot szolgáltatnak majd a már berendelt második évadra. Vagyis azok, akik hozzám hasonlóan elégedetten figyelték Mrs. Child és csapata kalandjait, a jövőben is számíthatnak erre az ínyencfalatra – hacsak az HBO-s felfordulás maga alá nem temeti ezt a projektet is…

4 hozzászólás Ne habozz!

Dohi - 2022. 08. 25. 16:38

ah, vegre valaki irt rola. a kosztumos dolgokat nem szeretem, de ez a kaja miatt megis beprobalasra kerult es nem bantam meg (bar csak 2 epizodot neztem eves kozben, igy a tobbi kicsit gyomorkorgato volt). hiaba a kalandos elet, 2. evadot nem igazan tartottam szuksegesnek, de ha marad a szinvonal, johet. azert bebe neuwirth nevet illett volna odabiggyeszteni valahova az irasban.

Deny - 2022. 08. 25. 18:23

Habkönnyű dara volt és hihetetlenül feelgood élmény. A filmet is nagyon szerettem.

romanista - 2022. 08. 25. 20:14

kellemes időtöltés volt ezt megnézni

Mom - 2022. 08. 25. 21:19

Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de én is jól elvoltam közben. Minőségi munka, kiváló alakításokkal, ez tény, de valahogy a történések nem tudtak maradéktalanul lekötni. Emiatt bár nem bánom, hogy kitartottam az évad végéig, egyáltalán nem biztos, hogy belekezdek a következőbe.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz