login |

The Patient: vége a minisorozatnak

2022. 11. 11. 21:40 - Írta: Shannen

5 hozzászólás | kategória: kritika, minisorozat,

Már a pilotkritikánál felmerült human részéről, hogy az FX kamaradráma-szerű minisorozata inkább érződik egy szétvágott filmnek, semmint sorozatnak. A tíz rész után visszatekintve ezt csak megerősíteni tudom, jó dara-alapanyag, feltéve persze, ha nem ülik meg túlságosan is a néző gyomrát a látottak. Ez azonban semmit nem von le a The Patient értékéből, amely jóval több réteget rejt magában, mint azt első látásra gondolnánk.

Nem hibátlan a The Americans készítőinek új sorozata, de a pszichológusnak és páciensének, az őt fogvatartó sorozatgyilkosnak a története mégis könnyen beszippantja a nézőt, mely nem kis részben Steve Carell és Domhnall Gleeson végig rabul ejtő játékának (is) köszönhető, mindketten karrierjük legerősebb alakítását nyújtják.

A történet alapja, hogy egy sorozatgyilkos, Sam, aki le akar állni a gyilkolással, el kezd járni egy jónevű terapeutához, Alan-hez, ám a maximális hatékonyságot szem előtt tartva inkább elrabolja és az otthonában tartja fogva, hogy ott kerüljön sor a terápiára. Elindul egy beszélgetés a két szereplő között, aminek látszólag az a célja, hogy Sam meggyógyuljon, Alan pedig kiszabadoljon a börtönéből és visszatérjen a családjához.

Nem könnyen emészthető a sorozat, sőt kifejezetten sötét a tónusa, amit még az első pár rész nagyon fekete humora sem tud igazán feloldalni. A nyomasztó hangulat ráadásul epizódról epizódra növekszik, hogy aztán a finálé egy erős gyomrossal zárjon, és néhány elgondolkodtató fordulattal.

Ahhoz, hogy érdemben írjak az évadról, muszáj spoilereznem, úgyhogy innentől a tovább mögött folytatom. 

Az egyik izgalmas aspektusa a történetnek a két szereplő közti folyamatosan változó dinamika, ami az epizódok ritmusát is adja. Tagadhatatlan, hogy alapvetően Sam van domináns helyzetben, hiszen ő az, aki ágyhoz láncolta egy alagsori szobában a másikat, praktikusan nézve ő kontrolllja a szituációt. Alan egyetlen esélye a túlélésre, ha megpróbál úrrá lenni a félelmén és azt teszi, amihez leginkább ért, elkezdi a terápiát Sam-mel. Innentől kezdve pedig időről időre sikerül is hatnia a férfira, azonban az így megszerzett kontroll mindig egy hajszálon függ és a kritikus pillanatokban el is illan.

Hogy Alan tisztában van-e már az elejétől kezdve, hogy jelen körülmények között nem fogja tudni Sam kérését teljesíteni, afelől nem lehet kétségünk. A tagadás rövid fázisa után azonban a túlélési ösztön mégis arra sarkallja, hogy beleálljon a helyzetbe, ami az idő múlásával egyre fusztrálóbbá válik, hiszen érdemi áttörés nem történik. Ez a frusztráció pedig Sam-re is rátelepszik, aki legalább annyira rab a saját életében, mint most Alan.

A gyerekkorában elszenvedett abúzusok lelkileg örökre megnyomorították, segítséget senkitől sem kapott, működő párkapcsolatra nem képes, hiába vágyik rá, dühkezelési problémái pedig a legszélsőségesebb tettekre sarkallták. Felmerül a kérdés, hogy ez mennyiben a saját és mennyiben az anyja felelőssége, aki mindvégig tudott fia viselkedéséről? Az, hogy egy abuzív férjjel nem mert szembeszállni, nehezen kérhető számon. Az, hogy nem kért segítséget, mikor kiderült számára, hogy Sam embereket öl, már sokkal több kérdést felvet.

Azon pedig el lehet gondolkodni, hogy az évad során testközelből megtapasztalt események mennyire lesznek rá hatással most, hogy a fia sorsa szó szerint az ő kezébe kerül. Vajon képes élete végéig bezárva tartani Sam-et, aki minden bizonnyal elég hamar el fog kezdeni könyörögni a szabadulásáért? Vagy egy ponton mégiscsak elmegy a rendőrségre, igaz, ez egyúttal azt is jelentené, hogy ő is rács mögé kerül?

Ahogy idővel felsejlik Sam traumatikus gyerekkora, úgy ismerjük meg közben Alan konfliktusoktól nem mentes kapcsolatát is a fiával. A fizikai és mentális bezártáság, hiszen érdemi párbeszédet nem tud folytatni sem Sam-mel, sem annak anyjával, lehetőséget teremt, hogy reflektáljon a saját családi viszonyaira, tulajdonképpen saját terápiába kezd képzeletben volt mentorával. Ezekben a beszélgetésekben egyaránt szóba kerül a jelenlegi helyzete és a fiával való terhelt kapcsolata, amelyben kiemelt jelentősége van a vallásnak és Alanék zsidó származásának.

Ezt az aspektust, mely Alan személyiségének egy meghatározó része, egy valid konfliktus bemutatására használták, és több szép pillanat is kisült belőle (ld. Kaddish-jelenet), ám az Auschwitzban játszódó álomjelenetek nagyon kizökkentőek voltak. Próbáltam kitalálni, hogy itt mi lehetett a készítői szándék, az egyértelmű ketrecbe zárt érzésre való ráerősítésen kívül. Leginkább a generációs traumára való utalásra tudtam gondolni, ami nem mondom, hogy nem lehet valid, de az én szememben Alan története túlságosan is személyes, ahhoz, hogy azt feltétlen egy nagyobb keretbe kelljen helyezni.

Márpedig ez a személyes történet nagy gonddal és maximális empátiával van kifejtve. Az, ahogyan Alan eljut onnan, hogy minden dühével a fiát hibáztatja, odáig, hogy ráébred, hogy ő sem volt az a megértő és elfogadó apa, akire a fiának szüksége lett volna, ahogy a felesége sem volt az a tökéletes anya, akinek elképzelte, fájdalmasan szépen volt bemutatva. Alan története, főleg a végkifejlet fényében, legalább annyira tragikus, mint hogy a bántalmazott, mentálisan nem teljesen ép Sam-ből, hogy lett sorozatgyilkos.

Rég éreztem ekkora gyomrost egy sorozat végén. Nem azért, mert ne tudtam volna, hogy Alan nem fog élve kijutni, ez a körülményeket figyelembe véve szerintem megkérdőjelezhetetlen volt. A remény viszont mégis csak ott volt. Nyilván az eltelt időben látszólag Sam is elkezdett kötődni Alan-hez, nem volt igazán célja, hogy megölje őt. Alan viszont nem az a fajta ember volt, aki ebbe a helyzetbe bele tudott törődni, inkább mindent feltett egy lapra, hiába tudta, hogy ez inkább egy elkeseredett lépés, semmint valódi meneküléssel kecsegtető akció.

A gyerekeinek írt levél pedig a maga egyszerűségében (mégis miről írjon az ember a halálra készülve, mint hogy, bocsánatot kér és biztosítja a szeretteit a szeretetéről?) volt megrázóan gyönyörű Steve Carell narrálásában. Az pedig szépen keretbe helyezte a történetet, ahogy láttuk Ezrát terápiába járni. A sorozatra tehát jár a 8/10, kellenek az ilyen személyes, érzelmes történetek, ami a brutalitásán túl valódi mondanivalót is közvetít és elgondolkodtat.

5 hozzászólás Ne habozz!

mapadu - 2022. 11. 12. 08:03

Nekem is nagyon tetszett, de azért nem lesz a kedvencem. Valóban szétvágott film érzésem volt, főleg hogy hétről hétre néztem, ahogy megjelentek a részek. Jobb lett volna egy nagyjátékfilmben megcsinálni ezt, de azért így is nagyon kiemelkedő cucc. Nekem 7/10.

Kuksz - 2022. 11. 12. 11:19

Valahogy engem is foglyul ejtett ez a minisorozat,bár egyértelmű volt, hogy happiendre ne nagyon számítsunk,ahhoz túl reális volt az egész sorozat. Én most azt szerettem, hogy nem egy nagy filmben gondolkodtak. Lehet, hogy van aki emiatt darabosnak érzi,de talán ebben a formában emészthetőbb volt, és több időt hagyott a nézőnek beleélni magát akármelyik főszereplő helyébe,többet tudhattunk meg róluk,árnyaltabbak lettek. De csak a 2 főszereplő, a többiek csak statisztáltak. Ezra kapott talán egy fél résznyi saját játékidőt. Ahogy végét ért felmerült bennem a kérdés, vajon The patient 2.évadot készítettek-e elő az alkotók?

Adam - 2022. 11. 12. 11:42

Jó volt, de nagyon vontatottra sikerült szerintem.

serra - 2022. 11. 12. 11:46

Idén több mint 40 sorozatot néztem, a Patient nálam biztos benne van a top 3-ban. Nem hibátlan, de volt egy atmoszférája ami megfogott és sajnáltam amikor véget ért a 10 rész.
Kuksz: A készítők elég határozottan állították, hogy nem lesz folytatás, ennyit akartak elmondani és kész. Gondolom azért van az a pénz, de egy második évad szerintem már túl erőltetett lenne.

davideo - 2022. 11. 13. 13:31

unalmas, vontatott, hianyzik belole az a bizonyos adrenalin-froccs.
csak ugy mint black bird-ben.
hatalmas csalódás 2 ilyen színész mellett, ráadásul bűn volt csak hetente kitenni ilyen rövid epizódokat.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz