login |

Search Results for ‘"írta ingorion"’

Horace and Pete: az 1. évad – írta Ingorion

2016. 06. 18. 16:15 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

A Horace and Pete-ről szóló írásomat már jó régen beharangoztam a Twitteren, méghozzá a finálé megtekintése utáni első (jó értelemben vett) felindultságomban. Azóta eltelt kicsivel több, mint egy hónap, mégis csak most jutottam odáig, hogy nekiveselkedjek megfogalmazni gondolataimat Louis C.K. karrierjének eddigi magnum opusáról.

Késlekedésem nem foghatom pusztán az időhiányra. Bár korábban már jelent meg írás a kezdéséről és a teljes szezonjáról is, de én inkább azért is vártam ilyen sokáig, mert a százéves kocsma hol fájóan hétköznapi, hol pupillatágítóan különleges mindennapjait bemutató sorozaton, iszonyatosan nehéz fogást találni.

Horae and Pete-3

De miért is?, merülhet fel a kérdés, hisz a Horace and Pete történetmesélésben viszonylag lineáris, nem ágazik sokfelé a cselekmény (sem helyben, sem időben), és csupán három-négy karaktert mozgat aktívan a tíz epizód játékideje alatt. Ráadásul mindezt úgy, hogy megvalósításában nem próbálja felülmúlni például az HBO elitjébe tartozó szériákat, hanem pont ellenkezőleg, puritán módon, a legpofátlanabb  utat választja: visszakanyarodik a drámák hőskorába, színházi díszletek között, az ehhez köthető vizualitással és strukturáltsággal mutatja be az eseményeket.

Az érem egyik oldalán tehát ott van, hogy a sorozat nagyon is konvencionális, ha viszont egy másik perspektívából szemléljük, rádöbbenünk, mennyire nem az. Színházi darab köntösébe bújtatva manapság sorozatot készíteni hatalmas tökökre vall, ugyanis abban a korban élünk, mikor tévészériák a hollywoodi megaprodukciók több százmilliós költségvetésével kísérelnek meg vetekedni (gondoljunk csak a Game of Thrones szemet kápráztató csatajeleneteire, a Hannibal barokk festményhez illő beállításaira, a True Detective akciószekvenciáira, vagy éppen a Fargo hangulat- és korteremtő elemeire).

Horae and Pete-10

De menjünk is tovább: 2016-ot írunk, a kábelcsatornák pedig komoly konkurenciával állnak szemben, hála a Netflixnek és a többi stream szolgáltatónak, melyek agresszív reklámkampánnyal harangozzák be termékeiket, amiknek teljes évadát egyszerre teszik elérhetővé nézőik számára.

A Horace and Pete, pontosabban a fent már említett Louis C.K. erre fittyet hányva, a sorozatipar jelenleg divatos szabályrendszerével szembemenve, heti bontásban jelentette meg az egyes epizódokat a weboldalán, ráadásul a kíváncsiaknak egyesével kellett megvenniük azokat. A sorozatot nem övezte várakozás, ugyanis a semmiből jött, az első érdeklődők pontosan azt sem tudták, mire adnak ki pénzt a pilot megvásárlásakor – ez a helyzet menet közben sem változott, arra vonatkozó információk sosem születtek, hogy például hány részes évadnak nézünk elébe. Egyedüli támpontként, a részek óramű pontosságú, szombatonkénti elérhetővé válása szolgált.

Mint azt a C.K. “anyagi csődjével” kapcsolatos rémhírek is sugallni engedték, a fogyasztói társadalom még nem volt/nincs/talán sosem lesz felkészülve a sorozatok ilyen természetű beszerzésére, anyagi szempontból tehát mindenképp kudarcnak könyvelhető el a projekt (ez persze azonnal változni fog, amint egy szélesebb körben elterjedt platformon is hozzá lehet majd jutni). Azonban a sorozatok minősége, és azok sikeressége nem feltétlen jár kéz a kézben egymással, és ez szerencsére ezúttal sem volt másképp.

Horae and Pete-6

Most, hogy tisztáztuk a sorozat születésének és debütálásának hátterét, rátérnék a konkrétumokra, először SPOILER-ek nélkül, de a végén  kivesézem a finálé eseményeit is.

A történet három testvér körül bonyolódik, akik apjuk halálát követően, megöröklik azt a Brooklynban található családi kocsmát (és kis túlzással, annak állandó vendégeit), mely már száz éve üzemel, és melynek tulajdonosának mindig egy Horace-nak és egy Pete-nek kell lennie, akik vagy testvérei, vagy unokatestvérei egymásnak.

A mi Horace-ünk (Louis C.K.) és Pete-ünk (Steve Buscemi) abban a világban kényszerülnek vinni a boltot, mikor az az által képviselt üzleti modellnek már nagyon nincs létjogosultsága: kevert italokat nem szolgálnak fel, a törzsvendégek kedvezményesen ihatnak, ellenben az arra érdemteleneknek találtakat ki sem szolgálják, a zenegépnél pedig csak a jegyzőkönyvet tartják nagyobb hülyeségnek.

Horae and Pete-7

Ezen elavult állásfoglalásnak megy neki Sylvia (Eddie Falco), a kocsmát tartó duó nővére, aki tulajdonképpen az egész csehó létjogosultságát megkérdőjelezi. A három testvér tehát két, egymással merőben eltérő nézetet képvisel, ennek ellenére mégis inkább a mi világunkban élnek, a jelenkor megkeseredett képviselői. Velük szemben áll az évszázados tradíciók megtestesítője, Pete bácsi (Alan Alda), az előző érából fennmaradt Pete. Az ő szemében istenkáromlás annak megemlítése is, hogy az üzletet fel kéne számolni, maradványait pedig hamuval felszórni, mivel szerinte nem számít, mennyi szenvedést és kárt okozott (és okoz jelenleg is) családjuknak annak üzemeltetése.

Ez már önmagában is egy komplex kapcsolatrendszert enged feltételezni az ivó és annak tulajdonosai között, de ezeket a szálakat még az egyének szintjére is le lehet bontani. A fiatalabb, mentális problémákkal küzdő Pete-nek a hely nem is felelősség, hanem lételem, egy biztos pont az általános káosz közepette; nővérének, Sylviának a nyugati társadalom reprezentációjaként, az individuum szintjén számít a kocsma – tönkreteszi magát az embert, ezért hát pusztulnia kell; az idősebb Pete látásmódja, a keleti, kollektivista társadalom szintjén fűződik a helyhez – nem érdekes, mit tesz az egyénnel, a közösség múltjában betöltött szerepe számít csupán; és ott van Horace, a történet Hamletje, sokáig passzív szereplője, aki maga sem tudja, miért tart ki olyan makacsul mindez mellett.

Misery is something you get past, not something you pass on to your children.

Horae and Pete-9

Tűnhet úgy, hogy nagy szavakkal dobálózom a sorozat kapcsán, hisz a kritikám elején készítője magnum opusaként emlegettem, most pedig shakespeare-i karakterneveket hozok fel szereplői kapcsán. Mégis úgy érzem, a sorozat rászolgált a hangzatos címszavakra, mert egészen lenyűgöző a tartalom, amivel feltöltötték ezt a tíz epizódot – gondolok itt a színészek lehengerlő teljesítményére, a nagy műgonddal megírt monológokra, az ókori tragédiákra emlékeztető szerkezetre (ami gyönyörűen visszahajlik a színházi megvalósítás szövevényes mivoltába), és az egészet összefogó kortalan ideákra.

Amit legjobban imádok a sorozatban viszont az, hogy alaptémájának súlyossága ellenére, nem felejti el, mikor játszódik, milyen közönségnek szól, folyamatosan reflektál a XXI. század jelentősebb problémáira, eseményeire. Ezt főként az egyes részek közepére ékelt intermezzók során teszi, mikor is a kocsma vendégei a maguk hol kispolgári, hol pszeudo intellektuális módján elmélkednek arról, mi a franc folyik pontosan a világban.

Az elnökválasztás, a szerelem, a nemi szerepek, az amerikai történelem, a munkásosztály helyzete, a liberalizmus és a konzervativizmus, valamint egyház, mind-mind megkapják a magukét. A tovább mögött már spoilerek társaságában folytatom. Tovább…

Mad Dogs: az 1. évad – írta Ingorion

2016. 02. 10. 21:11 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika

Shawn Ryan a The Shield befejezése óta, nem igazán alkotott maradandót, pláne nem olyat, ami akár gyertyát tarthatna magnum opusának.

(Véleményem szerint azzal, hogy az országos tévékhez szegődött különböző projektjeivel, rossz döntésnek bizonyult, hisz pont azon alkotók és írók táborát erősíti, kiknek történetmesélési módszereinek nem tesznek jót az országos televíziók szabta határok (hiába volt ott a zseniális, ugyanakkor rövid életű Terriers, aminek fájdalmasan elszúrták a reklámkampányát – a jobb sorsra érdemes sorozatnak esélye sem volt a túlélésre, még az FX-en sem).

Pont ezért, mikor az Amazon tavalyi pilotszezonjában debütált a Mad Dogs bevezető epizódja (a pilotkritika itt), kifejezetten izgatott lettem, annak ellenére, hogy feldolgozásról volt szó, és Ryant legjobb esetben is csak társszerzőként emlegethettük a széria kapcsán.

Mad Dogs-01

A Netflixnek hála, néhány éve indult trendnek köszönhetően (amit a junkie közösségének gondolom nem kell bemutatni), már nem csak kábelen és a network tévék szűk berkeiben lelhetünk minőségi tartalomra, hanem a streamszolgáltatók is elárasztanak minket jóságaikkal, a készítők pedig szinte példátlan alkotói szabadságot kapnak, ami meg is látszik a végtermékeken.

Az 1×01 meglehetősen egyszerű, de (különösen férfiak számára) megkapó premisszával nyit: négy barát Belize-be utazik, a csapat ötödik tagjának hívására, hogy együtt töltsenek néhány napot annak luxus villájában, felelevenítsék a régi emlékeket.

Ebből egy igazán feelgood móka is kisülhetett volna, ezt az illúziót fenn is tartják a nagyon tudatosan felépített pilot első felében, de ha odafigyelünk, feltűnnek apró utalások, összenézések, zavart pillantások, amik arra engednek következtetni, hogy nem csak a srácok magánéletében nincsenek rendben a dolgok, de egymás közt is vannak elrendezetlen számlák (átvitt értelemben és ténylegesen is).

Mad Dogs-12

Ahhoz, hogy minél hatékonyabban fel tudjuk mérni, kitől mire lehet számítani, a sorozat könnyű alternatívát kínál: bár vannak hasonlatos gócpontok a jellemábrázolásban, de mindannyian nagyon is egyedi, eleinte csak rájuk vonatkoztatható egyéniséggel és múlttal vannak felruházva.

  • Lex (Michael Imperioli) a társaság leglelkiismeretesebb tagja, aki a sorozat idején totális alkoholmegvonásban él, zűrös évei miatt;
  • Joel (Ben Chaplin, aki az eredeti sorozat egyik karakterét alakította – nem ugyanezt) a megtestesült hideg racionalitás, folyamatosan feszültséget generál maga körül, őt nyűgözi le legkevésbé a luxus, amivel kiruccanásuk alatt találkoztak.
  • Gus (Romany Malco) képviseli leginkább a kóros kompenzálási vágyat, ezen érzéseit pedig egy tönkrement házasság, és egy csődbe vitt cég generálja;
  • Cobi tipikusan az a fickó, aki rögeszméjévé tette, hogy tisztes középosztálybeli élet ide, gyönyörű feleség oda, elszalasztotta, amit az élet kínált neki, ezért minden útjába sodródó lehetőségbe görcsösen kapaszkodik;
  • végezetül pedig Milo, aki talán a legkidolgozatlanabb mindannyiuk közül, ennek oka, hogy őt fűzi a legtöbb szál mindannyiukhoz, funkciója ezen felül kimerül abban, hogy rajta/általa reflektálódnak a többiek cselekedetei és egzisztenciális problémái.

Mad Dogs-11

A pilot felénél beigazolódik, amit elég erősen implikáltak a felvezetésben: a srácok hőn szeretett házigazdája nem tisztes módon kereste a kenyerét, piszkos ügyletei pedig hatalmi játszmába kényszerítették, amiből az egyetlen kiútnak az látja, hogy elköt egy hajót, ezzel kvázi kalózkodásba kényszerítve barátait.

Innentől kezdenek el irtózatos tempóban eszkalálódni az események, ki nem mondott igazságok és féligazságok törnek a felszínre, egészen lenyűgöző, ahogy több évtized sérelmei katarzist képesek kiváltani, alig negyven perce ismert karakterek előadásában… aztán megtörténik ez, és egy erős gyomrost követően megkezdődik a Mad Dogs.

Mad Dogs-04

Elnézést a hosszúra nyúlt, kissé didaktikus bevezetőért, de úgy éreztem, érdemben csak akkor tudunk beszélni az évad történéseiről, ha áttekintjük, pontosan kik is azok a karakterek, akiknek kalandjait követjük tíz részen keresztül.

Mert azt tisztázni akarom, hogy a Mad Dogs egy nagybetűs, vérgőzös kaland, de olyan, amilyenben utoljára gyerekkorunk klasszikus játékfilmjei óta nem volt részünk, és amit minden borzalmával együtt szívesen néz végig az ember, sőt, lényének egy része minden bizonnyal részt is venne az eseményláncolat néha követhetetlen folyásában.

Mad Dogs-13

A Mad Dogs-ot bármennyire is szeretném, nyilván nem tudom mindenkinek ajánlani, az explicit erőszak és nemiség nyilván megfekheti egyesek gyomrát.

Mindazonáltal akik úgy döntenek, hogy belevágnak, azok egy adrenalinnal fűtött, egzotikus utazásra készülhetnek a negyvenes férfiak lelkének legsötétebb bugyraiba, ami ha mondanivalójában nem is, kivitelezésében képes újat mutatni, ami így 2016-ban, a mai csordulásig telített piacon mindenképp hatalmas teljesítmény – nálam ez minimum 8/10-et ért.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Showrunner mester-tanítvány kapcsolatok, Vol. 2: David Chase és Terence Winter – írta Ingorion

2015. 06. 15. 19:30 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: elmélkedés

Tíz hónap kihagyás után, ott próbálom folytatni, ahol legutóbb abbahagytam, nevezetesen újfent be szeretném mutatni egy sorozat írószobáját, illetve feltérképezni az azok fő(bb) alakjai közötti kapcsolatot.

Míg első írásom alanyaira, a “szubjektív lencsémhez” való ragaszkodás okán esett a választásom, ezúttal nem kisebb feladatot vállaltam magamra, minthogy visszakanyarodjak a mai értelemben vett, modern tévézés alapjaiig. Ha ennyiből (és a címből) nem lett volna világos, az HBO 1999-ben elstartolt gyöngyszeméről, a The Sopranos-ról, azaz a Maffiózókról beszélek.

Bár szeretem magam „sorozattörténelem-buzinak” vallani, valószínűleg nincs így ezzel mindenki, ezért mielőtt a konkrétumokra térnék, szeretnék néhány bekezdést arra szánni, hogy rávilágítsak, miért is számított olyan nagy dolognak, mikor tizenhat évvel ezelőtt, egy pocakos, kopaszodó, olasz származású fickó belépett Dr. Melfi irodájába.

Tudni való, hogy a televízió, mint médium sokáig – egyesek által még ma is – a mozi lesajnált kistestvéreként volt ismert. Egyedülálló ötletekkel, emlékezetes alakításokkal, pazar kivitelezéssel, csak a nagyvásznon találkozhatott a nagyérdemű, s bár akadtak kivételek – példának okáért a mára már kultikus státuszba lépő Twin Peaks -, a tévé inkább az agyatlan szórakozásra, heti egy órás agykikapcsolásra vágyók Mekkája volt.

A network tévék biztonsági játékra való törekvése egyszerűen nem engedte érvényesülni az alkotókat (ez a tendencia még napjainkban is megfigyelhető), a kábeles programok pedig még nem mentek rá a saját tartalmak gyártására. És akkor jött a televíziózást ironikus módon megvető David Chase, hogy kis túlzással mindent megváltoztasson.

Magasról tett a sorozatozás addigi szabályrendszerére, fogta és nemes egyszerűséggel megreformálta azt, ahogy eddig a karakterekről, történetmesélésről gondoltunk. A The Sopranos nemcsak ezért bizonyult hatalmas dobásnak, hanem mert életet lehelt az évek alatt lassan megfáradt maffiatörténetekbe. Úgy tűnt, a témában már mindent letettek az asztalra, Chase azonban csavart egy (nem is olyan) nagyot a jól ismert premisszán: Tony Soprano, a New Jersey-maffia egyik fejese pszichiáterhez jár.

Chase hosszú éveket töltött olyan sorozatok írószobájában, mint a The Rockford Files vagy éppen a Kolchak: The Night Stalker, azonban Kubrick és Scorsese nagy csodálójaként, mindig is filmes karrierről álmodozott. Végül ügynöke beszélte rá, hogy hosszú ideje dédelgetett ötletét, a hagyományos értelemben vett hollywood-i körök helyett, inkább egy csatornának terjessze ki. Valamilyen csoda folytán Chase rábólintott, így kezdődtek meg a Fox-szal való nem túl gyümölcsöző tárgyalásai.

When I wrote the pilot script for Fox, I had a feeling that this whole thing wasn’t going to happen. I knew what network television is like, and this didn’t have that feeling. Sure enough, they passed.

Mint ahogy a fenti idézetből is világosan látszik, nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy országos csatorna arculatába illeszthető lenne Tony története, abba pedig nem ment bele, hogy főhőséből beépített FBI ügynököt kreáljanak, ezért menedzsere unszolására, az HBO elé járult a széria alapvetésével.

Az akkori alelnök, Richard Plepler szerencsére azon nyomban ráharapott a dologra, ezzel pedig megkezdődött a szereplőválogatás, rengeteg más hasonló témájú alkotásból sikerült szerezniük arcokat (legtöbbjük a Nagymenőkben/Goodfellas-ban fordult meg), 97-ben leforgatták a pilotot, rá két évre pedig is bemutatásra került az első évad, és a The Sopranos megindult televízió arculatot formáló, díjözönnel megáldott útján, amit nyolc évbe tellett végigjárnia.

Itt érkeztünk el a posztom egyik lényegi kérdéséhez: vajon milyen metódusok szerint alkotott a tévézés egykori úttörője? A tovább mögött ezzel folytatom. Tovább…

Pilot: Jonathan Strange & Mr Norrell – írta Ingorion

2015. 05. 25. 17:40 - Írta: vendegblogger

38 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat,pilot-mustra

– You don’t expect an astronomer to create stars, eh?
– Or a botanist to invent new flowers, eh?
– Classical magic, sir, is not a thing for the gentlemen of this society.

Anglia megint lecsapott? A pilot alapján a válasz egyértelműen igen. Mikor néhány éve felröppent a hír, hogy 7 részes minisorozatot készítenek Susanna Clarke kritikusok által méltatott, olvasók közt mérsékelt sikernek örvendő, nyolcszáz oldalas magnum opusából, A hollókirályból, egyszerre lettem izgatott és nyeltem egy hatalmasat. Ugyanis a 2005-ben Hugo-díjat bezsebelő monstrum minden, csak nem adaptáció-barát.

Lassan kibontakozó történet, modoros karakterek, gyakran az oldalak 90%-át kitöltő lábjegyzetek, csak hogy néhány olyan elemet említsek, melyek ellehetetlenítik a mű szériává való transzformálásának folyamatát. Éppen ezért, a könyv meglehetősen egyedi és sajátságos stílusát lehetetlennek véltem átültetni a kisképernyőre (hát még mozivászonra).

Az aggodalmam úgy tűnik, alaptalannak bizonyult. 60 perc alapján azért nem merek végső következtetést levonni, de megkockáztatom, Peter Harness (a Doctor Who-fanoknak ismerősen csenghet a neve), aki nem kisebb feladatot, mint az összes epizód megírását vállalta magára, sikeresen vette az akadályt.

Szükségesnek éreztem a kritika megírását, hogy felhívjam a figyelmeteket erre a gyöngyszemre, amiben, pusztán a mai trendeket szemlélve, ott van a potenciál, hogy sokatok kedvencévé váljon, ha tudja tartani az első epizód színvonalát.

Hogy demonstráljam, ezt mennyire komolyan gondolom, egy néző-csalogatónak szánt, bár elismerem, elég hatásvadász kijelentést fogok tenni: a Jonathan Strange & Mr Norrell-re nyugodtan tekinthetünk a True Detective fantasy verziójaként is. Hogy miért? A történet, Nic Pizzolatto agymenésének első évadához hasonlóan, két erős – legalábbis hangsúlyos – férfi karakter köré épül, akiknek nagyon is különböző szűrőjén keresztül csodálkozhatunk rá az őket körülvevő világra.

Míg Rusték halott prostituáltak gyilkosát próbálják levadászni, addig a két XIX. századi úriember, az évszázadok óta rejtélyes módon eltűnt angol mágia megtalálását tűzte ki céljául. Ahogy a louisiana-i események hátterében egy bizonyos Sárga Király áll, addig a napóleoni háborúk által sújtott fiktív történelmi kor szálait egy bizonyos Hollókirály mozgatja.

Megjegyzem, a „Király” szerepe ugyan esszenciális a történetben, a magyar címadás némiképpen szerencsétlenre sikeredett, hisz a legfőbb szerepet itt is a két főhős kapcsolata kapta. Ennek ellenére, a narratíva közel sem ilyen lineáris, és ez alatt nem feltétlenül az időben való ugrálásokat értem; az eseményláncolat minden gond nélkül ível át a szigetország egyik pontjáról a másikra, egyik konfliktusból gond nélkül kígyózik át a következőbe.

Harness pedig mesterien fogta össze a szálakat, kötötte össze a könyvből átvett szerteágazó történéseket: hol narrációt használ, hol pedig egy tematikára épít szegmenseket, a’la Game of Thrones. Ezeknek az írásbeli bravúroknak köszönhetően, a cselekmény nem esik szét, annak ellenére, hogy jó pilothoz méltóan sok mindenbe belekóstol – s valójában nem több egy gyönyörűen rendezett expozíciónál -, sikerült megtartania azt a hangulatot és komótos hömpölygést, ami a forrásműnek is védjegyévé vált.

A Jonathan Strange & Mr Norrell hiába fantasy, nem éri meg a Trónok harcához hasonlítani – már csak azért sem, mert így megspórolunk magunknak egy kiadós csalódást. A tempó a brit nemzet temperamentumához illő, inkább sejtetésekkel, mintsem teljes értékű misztikummal szolgálnak ki minket egyelőre, és áll-leejtős csavarokra sem kell számítani – bár a könyv ismeretében kijelenthetem, azért lesznek meglepetések az út során.

A készítőt már dicsértem, mielőtt a (számomra) legellentmondásosabb pontra térnék, megemelem azt a bizonyos kalapot Toby Haynes – akinek nevéhez többek között a Sherlock, mára már legendássá vált, második évados fináléjának rendezése köthető -, és minden, technikai szegmentummal foglalkozó szakember előtt is. Remek munkát végeztek, a valószínűleg nem HBO-szintű költségvetésből kihozták a maximumot.

A sorozat megvalósítása elsőosztályú, a kor hangulata árad minden képkockából és kamera beállításból, a díszletek és kosztümök igényesek, a mágia – egyelőre patikamérlegen kimért – használatát pedig úgy sikerült ábrázolni, hogy nem tűnik egyik manapság felkapott fantasztikus univerzum majmolásának sem.

Amivel nem voltam maradéktalanul elégedett, azok a színészi teljesítmények. Na, nem kell megijedni, a két főhőst megszemélyesítő Eddie Marsan és Bertie Carvel remekelnek, mindketten – különösen Marsan – nagyon gyorsan ráéreztek arra, miben is rejlik karaktereik lényege.

A probléma inkább némely mellékszereplőnél érződik, és ezt sem feltétlen a színészi kvalitások hiányának, hanem rendezői utasítások hibájának tudom be. Némelyikük – példának okáért a Vinculust megszemélyesítő Paul Kaye – gyakran már a „ripacs” kategóriát súrolta alulról, ami csalódást keltett bennem, lévén, hogy színésztársai képesek voltak megtalálni azt a határvonalat, amelynek a megfelelő oldalán táncolva, nem léptek át a karikatúra tartományba.

Ami még mindenképpen jót fog tenni véleményem szerint a szériának, hogy – ismét TD-s párhuzam következik – a hét epizóddal egy kerek, lezárt történetet kapunk. Ennek megfelelően már az első epizódban érezni lehetett egy fajta tudatosságot, biztos kezű építkezést a későbbi események és a majdani végjáték felé.

Mint említettem, több fronton zajlanak majd az események, a Napóleon elleni háború és a politika nem csak historikus díszletként szolgálnak, mágiával megspékelve további érdekes rétegeket adnak majd a történet alakulásának. Ahogy az epizód végén feltűnő tündér is későbbi problémaforrás, konfliktus-katalizátorrá válhat majd, mind amellett, hogy ad egy meglehetősen népmesei hangulatot, az amúgy inkább gyakorlatias szempontból bemutatott clarke-i varázslatrendszernek.

A kezdésre én ki mernék osztani egy 8/10-et. Akit érdekel, egy, a valóság talajától cseppet sem elrugaszkodott, ugyanakkor a mostanában divatba jött hagyományoktól elszakadni képes fantasy, vagy aki csak ki van éhezve egy félig-meddig történelmi sorozatra, annak mindenképpen ajánlom bepróbálásra.

Ha valaki ezen információk tudatában úgy dönt, hogy beleveti magát a két évszázaddal ezelőtti Anglia ködös, rideg, ugyanakkor elbűvölő alternatív valóságába, az szinte bizonyos lehet abban, hogy nem fog csalódni.

Sons of Anarchy: vége a 7. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Ingorion

2014. 12. 11. 14:48 - Írta: vendegblogger

114 comments | kategória: kritika

Doubt thou the stars are fire,
Doubt that the sun doth move,
Doubt truth to be a liar,
But never doubt I love.

Jó befejezést nehéz írni.

Ez az állítás nem csak sorozatokra igaz, hanem bármilyen műfaj „termékére” rávonatkoztatható. Míg elméletben könnyű learatni a hosszú idő óta érlelődő történetszálak gyümölcsét, addig gyakorlatban úgy tűnik, csak nagyon kevés alkotónak jön össze, hogy minden tekintetben kielégítő zárást prezentálhasson rajongóinak. Kurt Sutter pedig belebukott ebbe a feladatba, legalábbis ha az évad teljes egészét nézem.

A döcögős kezdést nem követte azonnali megváltás, hosszú, sokszor érdektelen jeleneteket kellett végigszenvednünk, csak hogy elérkezhessünk az epizódok végére illesztett cliffhangerökig, amik mindig egy minőségi, előző etapok hangulatát szállító rész ígéretét hozták magukkal.

Egészen a tizedik részig kellett türelmesnek lennünk, akkor végre bizakodni kezdhettünk, és feltehettük magunknak a kérdést: vajon mit tehetnek le elénk az asztalra, amivel sikerül felülmúlniuk hét évad vérengzését, drámáját/melodrámáját, az emberi lélek legsötétebb bugyraiban való vájkálást, mi olyan elevenedhet meg a képernyőnkön, ami még képes hatással lenni ránk, vagy ami felülírhatja a nagyon hosszúra nyúló expozíció okozta csalódást?

A válasz fájdalmasan egyszerű mivolta végig ott volt a készítők szeme előtt, de az igazán lényeges dolgokról elcsúszott fókusz miatt későn vették észre: a pilot óta megismert, hol aprólékosan kidolgozott, hol kissé elnagyolt karakterekre, a köztük lévő interakciókra, a klub, a gyerekek sorsára, valamint a Jax és Gemma között húzódó Ödipusz-komplexus feloldására kellett koncentrálniuk ahhoz, hogy a rajongók ne keserű szájízzel búcsúzzanak Sutter bőrdzsekibe csomagolt királydrámájától.

Az alap premisszához való visszatérés végül kifizetődött, ha a záró szezon egészét megváltani már nem is tudta. Következetesen varrták el a különböző szálakat, készítették elő a terepet a nagy konfliktusoknak, amelyekre megdöbbentően gyorsan – vagy ha úgy tetszik korán – sort is kerítettek. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Sons of Anarchy – 7×11: A gyász meze – írta Ingorion

2014. 11. 22. 15:22 - Írta: vendegblogger

32 comments | kategória: kritika

After everything she did, all the lies and the death and the wreckage…
I still love her. You know? She’s my mom.

A fenti idézet egy minőséghullámzások által megtépázott évad messze legjobb epizódjából származik. Az epizódéból, amelyre a sorozatnak (a két héttel ezelőtti 7×10-et is beleértve) borzasztóan szüksége volt már: ha nem is sikerült megváltaniuk az etapot, de biztosítottak minket arról, hogy a készítő, Kurt Sutter talán képes lesz kielégítő módon lezárni motoros zsiványokról szóló eposzának utolsó fejezetét – feltéve ha a végső felvonást alkotó két rész is tudja tartani elődei minőségét.

Rengeteg dologról beszélhetnék, fejtegethetném miért nem működött a hetedik szezon úgy, ahogy a készítők eltervezték, illetve, ahogy mi, rajongók azt vártuk, viszont ezekre nem szeretnék kitérni – majd ha eljön az ideje, a sorozatzáró kritikájában pótlom a most ejtett hiányosságom. Inkább arról ejtenék szót, amiről nem is gondoltam volna, hogy leírhatom többé a SoA kapcsán: hogy mennyire tökéletes hetvenkét perccel ajándékoztak meg minket.

Azért nem Suttert emeltem ki – mint ahogy azt sokszor szokásom -, mert ez az epizód nem egyedül az ő érdeme; említést érdemel az ötödik évad óta a sorozaton munkálkodó Mike Daniels és az idén az írószobába hozott Peter Elkoff; nem mehetek el szó nélkül Peter Weller hihetetlenül profi rendezői munkássága mellett sem;

Végül, de nem legutolsó sorban pedig jár a főhajtás a színészeknek, és nem csak a Twitteren általam is kiemelt Rossi-Smits-Hunnam hármas tagjainak, hanem mindenkinek, aki egy kicsit is hozzátett ahhoz, hogy minden olyan olajozottan működjön, ahogy működött. Innentől spoilerek következnek a tovább mögött. Tovább…

Sons of Anarchy: kezdett a 7. évad – írta Ingorion

2014. 09. 12. 21:11 - Írta: vendegblogger

564 comments | kategória: kritika

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Kurt Sutter, a sorozat már számtalanszor emlegetett készítője képes lesz nekem, egy végletekig elvakult fanatikusnak csalódást okozni, pláne nem az utolsó évad premierjével. Pedig ez történt. Míg Bruzsy a tavalyi etap kezdést bírálta, addig én azzal maximálisan meg voltam vele elégedve, tökéletesen illett a széria addigi premierjeinek sorába: tisztességesen folytatta az előző évad el nem varrt szálait, ezenkívül érdekes új karaktereket, és konfliktusokat vázolt fel a maradék 12 részre.

A 7×01 ezzel szemben szakított az eddigi hagyományokkal, talán azért is okozott akkora csalódást, mert inkább érződött a tavalyi évadfinálé epilógusának, mint a záró szezon prológusának. Természetesen nem vártam, nem is várhattam, hogy elbagatellizálják, vagy éppen semmibe vegyék a tragikus események következményeit, de úgy érzem, ezt a kötelező kört Sutternek és csapatának sikerült a lehető legklisésebb és egyben leghiteltelenebb módon tető alá hozniuk.

Egy sorozat – legyen bármennyire is jó -, mindig bizonyos motívumok mentén épül fel: a Breaking Bad szinte minden szezonjénak gerincét a Walt és Jesse között egyre növekvő feszültség képezte; a The Shield majdnem minden részében ott lebegett egy fajta damoklészi kardként a múlt minden mocska az antihősök feje felett, illetve egyre erősebb árnyék vetült Vic és Shane kapcsolatára.

A SoA viszont… A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Showrunner mester-tanítvány kapcsolatok, Vol. 1: Shawn Ryan és Kurt Sutter – írta Ingorion

2014. 07. 07. 15:07 - Írta: vendegblogger

23 comments | kategória: elmélkedés

Ezzel az írásommal nyitnék egy meg egy remélhetőleg több bejegyzésből álló folyamot, amely – mint ahogy az a címből is kitűnik -, ismertebb sorozatfőnökök és legtehetségesebb tanítványaik viszonyát boncolgatná behatóbban, akik a későbbiekben maguk is egy-egy ismertebb széria guruivá avanzsálódtak. Ugyanis véleményem szerint egy jó showrunner nem csak arról ismerszik meg, hogy hány kultstátuszba lépett sorozatot tesz le az asztalra az évek alatt, hanem arról is, hogyan képes felismerni az igazi tehetséget írói körében, hogy aztán megfelelő támogatást biztosítson azoknak, akik megérdemlik.

Erre a jelenségre hosszú távú befektetésként is lehet tekinteni: ma könnyen egy Mad Men vagy Broadwalk Empire nélküli világban élnénk, ha nincs David Chase, aki amellett, hogy elhozta nekünk a tévézés aranykorának kezdetét jelentő The Sopranos-t, meglátta a potenciált Matthew Weinerben, illetve Terence Winterben. De ugyanúgy nem létezne talán Breaking Bad sem, ha Chris Carter, a The X Files alkotójának irányítása alatt nem kupálódik ki Vince Gilligan, és akkor az ugyanitt kitanított Howard Gordonról (24, Tyrant), Alex Gansáról (Homeland) még nem is beszéltem.

A fenti példák ellenére én mégis egy olyan párossal kezdenék, akik számomra a legérdekesebbek, még akkor is, ha félreteszem nyilvánvaló elfogultságomat sorozataik irányába (a The Shield-et minden idők legjobb zsarusorozatának tartom, még a Sons of Anarhy a személyes kedvencem, csak egy paraszthajszálnyival lemaradva a Lost után). Kettejük viszonyát többek között az teszi igazán érdekessé, hogy az szinte semmilyen aspektusában nem klasszikus mester-tanítvány történet.

Olyan apróságokra célzok ezzel, hogy például Sutter hat évvel idősebb egykori főnökénél, vagy egy olyan jóval jelentősebb tényezőre, miszerint Ryannek is a The Shield volt az első munkája, szóval Sutter nem egy tapasztalt és sokat megélt/levezényelt személy mellett töltötte el tanulóéveit. Ettől függetlenül jobb helyet nem is találhatott volna okulásra, hisz Vic és a Strike Team históriája legalább olyan mérföldkő volt Ryannek, mint magának a sorozatnak otthont adó FX-nek, ami a széria 2002 márciusi startjáig finoman szólva sem foglalt el kiemelt helyet az akkori kábeles kínálatban. Ez a The Shield pilotjával több értelemben is megváltozott.

Egyrészt a The Shield első része bombasikernek számított, majdnem 5 millió amerikait ültetett le a képernyők elé. Másodsorban szinte egyöntetű kritikai sikerként is tekinthetünk rá, mind történetvezetés, mind színészi játék terén – Michael Chicklis az első évados teljesítményért rögtön Emmy-díjat kapott.

A legfontosabb dolog azonban ami a sorozathoz köthető, hogy mekkora csatorna arculat-formáló erővel bírt: amellett, hogy sikerült fontos tényezővé varázsolnia, szinte rögtön a maszkulin, bevállalós és morbid humorral operáló sorozatok mekkájává is tette az FX-et – erre a vonulatra a valamivel később induló Nip/Tuck és Rescue Me is csak rásegített. A tovább mögött folytatom. Tovább…

Shameless: vége a 4. évadnak – írta Ingorion

2014. 04. 27. 20:20 - Írta: vendegblogger

15 comments | kategória: kritika

Olvashattuk, hogy többek szerint a Shameless negyedik szezonja nem lett éppen a legjobb, de szerintem a Shameless eddigi legjobb évadján van túl.

Már csak azért is fontosnak tartom rögtön az elején leszögezni ezt, mert figyelemreméltó teljesítményről van szó. Ugyanis nem minden sorozat képes pont a negyedik évadra – vagyis ilyen későn – ekkorát dobbantani, valamint nem szabad megfeledkezni arról, hogy a széria a Showtime-on fut, ami a valamikori „HBO-val birokra kelő” éveit már rég maga mögött hagyva, egyre több minőségileg erősen megkérdőjelezhető, öncélúságban tobzódó alkotást tett le elénk az utóbbi időben.

A néhol feleslegesnek érződő szálaknak és az indokolatlan pőreségnek persze a Shameless sincs híján, de ezek mellé borzasztóan erős és jól átgondolt forgatókönyv, valamint profi színészi alakítások társulnak, ezekhez pedig a jelenlegi tévézés talán legszebben fényképezett jelenetei jönnek adalékul. Nem vicc. Game of Thrones ide, True Detective oda. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Sons of Anarchy: vége a 6. évadnak – írta Ingorion

2013. 12. 11. 22:12 - Írta: vendegblogger

115 comments | kategória: kritika

Bevallom, elkövettem azt a hibát, hogy előző kritikáimban főleg a sorozat, és nem az aktuális etap végén merengtem. Ennek az oka egyszerű: a 11. rész után egyszerűen nem gondoltam, hogy Sutterék akarnak/képesek még sokkolni minket, szinte biztos voltam, hogy onnantól már csak a felvezetést kapjuk a jövőre esedékes végjátékhoz.

Tévedtem.

A SoA-ra a rajongók, a kritikusok, de még maguk a készítők is gyakran használják a szappanopera jelzőt, aminek – különösen ebben az évben -, a sorozat készségesen eleget is tett. Ám a készítő, Kurt Sutter sokszor utal rá tragédiaként is, és nem csak a hamleti gyökerek miatt, hanem a teátrális beállítások, a nézők által deus ex machina-nának titulált megoldásai miatt is.

Nos, a finálé utolsó 20 percét nézve én magam is maximálisan úgy éreztem, mintha egy görög dráma elevenedve meg a szemem előtt. A tovább után spoilerekkel folytatom. Tovább…

Sons of Anarchy – 6×11: The last piece of a very broken past – írta Ingorion

2013. 11. 21. 14:34 - Írta: vendegblogger

33 comments | kategória: kritika

Minden SoA évadnak van egy bizonyos epizódja – ami a harmadik évad vége óta sohasem a finálé -, mikor is csúcsra ér a dráma, a sokkoló és szívszorító pillanatok pedig tökéletes egyveleget alkotnak. Míg tavaly ez a rész meglepően hamar eljött (5×03), addig idén Kurt Sutter, a készítő jobb szó híján kivárt, 2 résszel a finálé előtt mosta fel velünk a padlót.

A legutóbbi írásaimban nagyjából úrrá lettem a néha már gyermeki rajongásomon, de ilyenkor, mikor egyszerre manipulálják az ember érzelmeit és adrenalin szintjét, nehéz objektívnek maradni. Nem is ígérem, hogy sikerülni fog. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Sons of Anarchy – 6×10: Sok tűz között – írta Ingorion

2013. 11. 15. 19:10 - Írta: vendegblogger

35 comments | kategória: kritika

Egyet kell értenem Bruzsy-val: tényleg rohadt gyorsan múlik az idő.

Mintha csak most startolt volna el a 6. évad, de már a véghajrában járunk, ami a SoA világában azt jelenti, hogy az előző évadokból áthozott/az évad elején elindított/vagy éppen az évad közben a történetbe szőtt szálak elkezdenek összeérni…Áám ettől az összkép még nem kezd kikristályosodni, talán még egyik etap során sem volt ekkora kérdőjel azt illetően, hova is akarja kifuttatni a sztorit Kurt Sutter, készítő és csapata.

Az évadnyitó, valamint a tudat, hogy elvileg már az utolsó előtt szezonban járunk azt sugallta, hogy idén betetőzik a klub hosszú ideje megkezdődött széthullása. Hogy a valóságban mi történt, azt a tovább mögött írom le. Spoilerekkel. Tovább…

Previous Posts