login |

Search Results for ‘"kis semmiség"’

Single Parents: vége a 2. évadnak. És a sorozatnak is. – írta oriole

2020. 07. 15. 19:30 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: 2019/20 finálék,kritika

Poppy, thank you for a wonderful night of delicate Frenching!

A 2. évadjával véget ért az ABC csatorna szingli szülőkről szóló aranyos komédiája, ami olyan édes kis semmiségként mindig fel tudta dobni a napom.

Az ötletes, bár nem túl új néző-barát résszel induló szezon gyorsan összeszedte magát, és egy-két kivétellel hozta azt a szellemes humort, és cukiságot, ami miatt megszerettem a Single Parents-öt. Ehhez persze sokat hozzá tesz a tehetséges, szimpatikus szereplőgárda.

Az S1-hez képest egy leheletnyivel kevesebb volt az érzelmes, tanulságos szülő-gyerek jelenet, és a történet jobban fókuszált a felnőttek romantikus csetlés-botlásaira. Ettől függetlenül a gyerekek ugyanúgy jelen voltak, sőt a közönség kedvenc ikrek még többet is szerepeltek, mint tavaly. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Miracle Workers: kezdett a 2. évad (Pilot: Miracle Workers: Dark Ages)

2020. 02. 05. 19:40 - Írta: winnie

35 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

– What are you guys… doing?
– Well, Ted Carpenter’s gonna be a carpenter.
– Yeah, Mary Baker’s going into baking. And Wesley is… W-What are you doing again, Wesley Pervert?
– Stuff. Just stuff.
– Nice.
– Cool. What are you thinking of doing, Alexandra Shitshoveler?

A TBS csatorna évados antológiájának első szezonja egy mennyországban játszódó munkahelyi komédia volt Istennel és angyalokkal. Évados antológia lévén a 2. szezonnak semmi köze nincs az előzőhöz, szóval bárki elkezdheti, akár előismeret nélkül, akár úgy is, hogy nem jött be neki az S1 – mindössze a színészek jöttek át, de ők mind egy szálig. Némelyikük hasonló, némelyikük pedig teljesen más karaktert hozva.

A Man Seeking Woman készítője, Simon Rich ismét saját írásából dolgozik, de ennek ellenére úgy érzem, hogy a Dark Ages humora egy fokkal közérthetőbb lett, de persze ugyanúgy megmaradt benne a jó értelemben vett ütődöttség ás joviális őszinteség, aminek köszönhetően a sorozat még mindig teljesen egyéni hangnemet hoz. Ami továbbra is imponál számomra. Más kérdés, hogy összességében még mindig olyan kis semmiségnek érződik a sorozat, amit nagyon szeretek nézni.

A Csodatevők: Sötét középkorban a (mai szemmel tényleg nagy sötét) középkorban járunk, ahol a történet egyik szálán egy falusi lány próbál önmegvalósítani, kitörni a számára megírt szarlapátoló sorsból, a másik szálon pedig egy szerencsétlen herceg próbálja apjának megmutatni, hogy mégsem olyan pipogya, amilyennek tűnik – az ő történeteik érnek össze.

A sorozat humorát és báját az adja, ahogy ebbe a környezetbe valahogy megpróbálják beleerőltetni a mai gondolkodást, illetve rámutatnak arra, hogy bizonyos akkortájt természetesnek tartott dolgok mai szemmel elég furán veszik ki magukat, és az egész így jópofán abszurd végeredményt ad – főleg amilyen természetességgel tudnak a középkori karakterek földegyszerűen gondolkodni olyasmikről, amiket magasabb röptűnek vagy tabunak vélnénk.

Két rész után egyedül azt róhatom fel a sorozatnak, hogy az első évaddal ellentétben nincs annyira konkrét vezérfonala, inkább csak elvannak a karakterek. Oké, látjuk valamennyire a szándékot, de tavaly a Föld sorsa a ketyegő órával azért mégiscsak a szemünk előtt lebeghetett mindvégig. (Mondjuk most abban sem vagyok biztos még, hogy ha érzelmes húrokat pengetnének vagy valódi tét lenne, akkor mennyire tudnám azt komolyan venni azt ilyen súlytalanságot sugalló stílus mellett.)

Az első évadnál is azt írtam, hogy nem nagyon tudom mivel alátámasztani, de nem bírom nem szeretni a Miracle Workers stílusát. Keresem a megfelelő a jelzőt a humorára, de egyszerűen nem találom (naiv, tág szemmel rácsodálkozó? magától értetődő? tiszta?), de nem is baj, mert azt is rámondhatom, hogy mirákülvörkörszös. Nem egy Man Seeking Woman a sorozat, viszont nagyon simán nézős továbbra is. Arra a 20 (vagy 40 percre, ha épp két részt nézek meg) remekül kikapcsol.

Pilot-mustra: I Ship It – 2×01

2019. 09. 04. 18:10 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

A CW nem először vesz át digitális platformjáról, a CW Seed-ről sorozatot, hogy a tévé képernyőjén teljesítse azt ki, nemrég láthattuk (ugyancsak nyáron) a Backpackers-t és a Significant Mother-t, amikre nyilván már senki sem emlékszik. Lehet, hogy ez a sors fog várni a Crazy Ex-Girlfriend-hez hasonlóan ének(e)l(get)ős I Ship It-re is, mely ott futotta le első szezonját, és most pedig újoncként, de technikailag mégis második évados komédiaként mutatkozott be?

I SHIP IT – 2×01 – 4/10

Emlékszem, hogy nemrég már tituláltam sorozatot “édes kis semmiség“-nek (direkt nem keresek rá, hogy melyiket, de ez a link elárulja), de kénytelen vagyok megint ehhez a titulushoz nyúlni, mert nem tehetek mást. Az I Ship It-ről az jut eszembe, hogy aranyos kis valami, amit minden további nélkül elnézegethetnék, de túl jelentéktelen ahhoz, hogy megtegyem. Cserébe viszont meg fogom érteni azt, aki kitart mellette.

Engem például az alapsztorija kifejezetten vonz, hiszen a főhőse egy fiatal lány, aki fanfiction-öket írogat kedvenc sorozatához, a Superstition-höz – az már a készítők balszerencséje, hogy a websorozat 2017-es elindulása után a valóságban is lett egy ilyen sorozat a Syfy-on (uhh, szörnyű emlékek…). Ez a lény egy hálátlan meló közben rajong, és egy véletlen folytán elé sodor a sors egy álláslehetőséget a sorozatban, aminek a stábjában asszisztensi munkát kap.

Mindemellé persze nem kell komoly történetet képzelni, inkább a főhős és a mellékkarakterek révén némi szappanozást, valamint minikonfliktustokat – túl sok idő nincs is sztorizgatásra, hiszen mint írtam az elején, a sorozatban olykor dalra fakadnak. (Szerencsére már rögtön 01:30-nál, szóval ha valaki nagyon nem vevő ilyesmire, elég hamar döntést tud hozni.)

Ettől a végeredmény még nem lesz musical, mert csak szólózás vagy duettezés van mindenféle Crazy Ex-Girlfriend-szerű tánckoreográfia vagy álomjelenetezés nélkül (azért ez nem akkora költségvetésű széria, bár végülis a telefonosnál volt némi vizuál). És mindez a minőség tekintetében is messze elmarad az idén véget ért CW-s dramedy-től, a daloknak sem a szövege, sem a zenéje, sem pedig az előadása nem nagy eresztés, inkább csak tinglitangli, mindenféle mélység és (valljuk meg) komolyabb funkció nélkül.

Ettől még ez az aspektus csak még jobban rányomja a végeredményre az aranyos faktort, de cukiskodást máshol is lehet találni, ráadásul többlettartalom kíséretében, mert ami itt van, az túlzottan feledhető.

Ettől még jópofa belelátni valamilyen szinte a rajongói, fangirl lélekbe (ld. a címet, a shippelés kapcsán is), és még némi insider anyagot is kapunk a sorozatok írása kapcsán, még a sorozat a sorozatban is kap pár snittet, és szavak szintjén annak sztorijának alakulását is lehet követ, bár azt el lehet képzelni, hogy milyen a stílusa.

 

Második blikk: Reef Break

2019. 07. 09. 18:28 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Ó, anyám… Amikor 10 perc alatt tudni lehet, hogy már a második részét sem érdemes befejezni a sorozatnak. Az 1×02 a jelek szerint ugyanolyan, mint a pilot epizód, csak pepitában. És ez nem bántás, csak annak jelzése, hogy az első rész elég jól belövi ezt a napfényes, tengerpartos, akciózós stílust, amit iszonyat sok vicces, menő és dögös fluff-fal (nem nagyzolok az angollal, csak nem jut eszembe a megfelelő magyar kifejezés…, “helyfoglaló édes kis semmiség”?) öntenek fel. És így lesz kész a limonádé.

Igazából nem a sorozatot akarom rugdosni a poszttal, inkább jelezni azt, hogy tökéletesen illik a Hawaii Five-0 és a Magnum PI által kitaposott ösvényre, és nem a parti környezet miatt, hanem az akciózósabb, komikusabb, karakterizálósabb aspektus miatt. Van valami bűnügy, ami teljesen lényegtelen, felhúznak rá némi rejtőzködést, üldözést és lövöldözést (esetleg verekedést) teljesen tét nélkül, és mindezt nyakon öntik iszonyat sok karakterizálással, a szereplők közti random párbeszédekkel.

Az persze sosem baj, ha vannak egysorosok és sokat sejtető nézések, vagy kétértelmű kommentek, de szinte minden csak sallang, inkább a látvány számít, legyen szó akár a környezetről, akár a főszereplőkről. Mélysége ugyanis nincs semminek. És ezzel a világon semmi baj nincs, nekem is vannak hasonló, nézős habkönnyű sorozataim, de az akciózásért sosem voltam oda, főleg akkor nem, ha a krimi teljesen jelzés értékű csak mellette. (Inkább fordítva szeretem.)

Azt pedig mindenképp a készítők javára írom, hogy maga az ügy (ami a 10. perctől a 30. perc környékéig tartott) nem csak valami throwaway plot volt (már megint fellengzős angoloskodás, de szerintem az eldobható történet annyira nem fedi a kifejezést), hanem a környezetre ráhúzott, kulturális és/vagy ismereti pluszt adó eset, szóval van mögötte gondolat, és bármennyire is meglepő, de édes kis semmiséget sem lehet csuklógyakorlatként írni, ahhoz is meg kell szenvedni, hogy az működjön.

És Poppy Montgomery miatt a Reef Break lehet, hogy működik is, egyszerűen csak engem nem köt le ez a műfaj annyira, hogy odafigyeljek arra, hogy valami mozog a képernyőn és közben hangokat ad ki a fülhallgatóm.

Pilot-mustra: Siempre Bruja / Always a Witch – 1×01

2019. 02. 12. 18:22 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A nálunk még mindig nem elérhető (GRR!) Distrito Salvaje (Wild District) után talán ez a második kolumbiai Netflix-sorozat, és meglepő módon ez is kifejezetten érdekelt. Na, nem a telenovellás aspektus miatt, hanem azért, mert a történet katalizátora egy időutazás. Persze kiderült, hogy nem érdemes de facto időutazós sorozatra számítani, még akkor sem, ha többször is sor kerül a korszakváltásra.

SIEMPRE BRUJA / ALWAYS A WITCH – 1×01 – 5,5/10

A Siempre Bruja főhőse egy 17. századi lány, akit boszorkányság vádjával Cartagena gyönyörű városában máglyahalálra ítélnek, és aki a halál torkából hirtelen a 21. században találja magát. Ahol aztán klasszikus fish-out-of-water szituációban elkezd ismerkedni a körülményekkel, és közben megpróbál teljesíteni egy küldetést. Ugyanis a kamu vádak ellenére Carmen valóban boszorkány, és a tömlöcben egy varázslótól kapott egy, a jövőben elvégzendő feladatot.

Mondanom sem kell, hogy mivel a főhős nem túl tapasztalt “jelenember”, ezért elég hamar felhívja magára a figyelmet, és nem csak csetlésével-botlásával és fogalmatlanságával, de a felbukkanásának körülményeivel is (a rendőrség is elkezd szaglászni), amikor pedig megpróbálja a kontaktjával felvenni a kapcsolatot, az valami fura elő által elhalálozik, de csak az után, hogy elcsepegtet némi mitológiai infót és egyéb morzsákat valami szembenállás és főellenség kapcsán.

Sok mindent lehet gondolni előzetesen a sorozatról, de hamar kiderül, hogy valójában egy romantikus lányregény, ugyanis a középpontjában egy epikusnak szánt szerelem áll. Ezzel a 17. századi kapcsolattal (ami a lány máglyára vetését is előidézte) csak az a probléma, hogy abszolút nincs megalapozva. Kapunk ugyan már az elején is flashback-eket (később talán még többet), de túlontúl is támaszkodnak rá, pedig Carmen szerelmét alig ismerjük meg, gőzünk sincs arról, hogy mitől olyan fene nagy ez a random lamúr. (Sőt, nekem az őszintesége is megkérdőjelezhetőnek tűnt ennyiből.)

Nem nagyon van miért bántanom a sorozatot, és még azt sem mondanám, hogy nem az én műfajom (mondjuk nem is az), mert az inkább a mexikói, ugyancsak Netflix-es La Casa De La Flores-re volt igaz. Egyszerűen az jött át az első két rész alapján, hogy ez egy semmiség, egy könnyű kis pihe, amit lehet fújkálni ugyan újra meg újra a levegőbe, de ha hagyjuk, hogy leessen a földre, akkor annak a világon semmi hatása nem lesz.

Biztos vagyok benne, hogy az évad közepe vagy vége felé mélységet fog kapni a sorozat, hogy lesznek benne csavarok, erősebb és megalapozottabb lesz az érzelmi töltet, mint ahogy a mellékszereplők egy része is kiemelésre kerül, és közönségkedvenccé válik (például arra kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy Johnny Ki-vel mit kezdenek, hogy milyen szerepet kap és milyen sors vár rá), de ezek csak feltételezések, és ugyan letolhatnék egy édes kis semmiséget egyetlen délután alatt, de folyton lelkiismeret-furdalásom lenne azon sorozatok miatt, amiket így nem nézek.

Úgyhogy majd kommentben esetleg elolvasom, hogy milyen volt, és hogy mennyire vált be a jóslatom.

Timeless: vége a 2. évadnak

2018. 05. 15. 15:40 - Írta: winnie

24 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

She’s lost in time.

Ehh, pedig a fináléra felcsillant a remény, főleg ennek a mondatnak köszönhetően. De sajnos amellett, hogy azt nem vitatom, hogy ha valaki oda van a karakterekért, akkor a Timeless-t szeretni fogja a 2. évadban is, továbbra is csak egy apró kis semmiség a sorozat. Ami olykor elfér, a családi jellege ráadásul üdvözlendő, de akkor nem kéne úgy tenni, mintha valami high concept alapvetés lenne.

A 2. évados zárásban megint tetten érhetőek voltak egy jobb sorozat szikrái, hiszen némiképp más megközelítést alkalmaztak a heti ügy kapcsán, ráadásul többször is időt utaztak benne. Azonban, ha lehántom a részről a rétegeket, valami iszonyat vékonynak tűnik a 2×10 való tartalma. Erre 40 perc?

Azt viszont el kell ismernem, hogy a cliffhanger állat volt, és kasza esetén tuti, hogy tömegreakciókat fog generálni. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot-mustra: Ghosted – 1×01

2017. 10. 06. 14:35 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Valamikor nem kellenek nagy röhögések ahhoz, hogy egy komédia megfogja az embert. Előfordul, hogy bőven elég két összhangban lévő színész, vagy pár, szégyenteljes röhögéseket előcsaló alantas poén vagy fizikai komédia. Azt mondjuk nem tudtam, hogy komédia esetében is megfoghatja a zene az embert, de a Ghosted-nél nemcsak az első két jellemző volt meg, hanem bizonyos a nosztalgikusan prüntyögő muzsika is.

GHOSTED – 1×01 – 7,5/10

Egy titkos kormányügynökség, mely paranormális nyomozásokat folytat (természetfölötti események, földönkívüliek) elrabol két átlagembert, mert úgy vélik, hogy ők segíthetnek nekik egyik ügynökük eltűnésére való fény derítésben. A két botcsinálta figurának (egy “hívő” tanárember, valamint egy überszkeptikus biztonsági őr) persze nem nagyon akaródzik ez, de azért némi kényszer hatására azért belevágnak a felderítésbe.

Persze csak egyszeri alkalomról van szó, de a rész végére természetesen úgy alakulnak a dolgok, hogy folytatják a munkájukat, ami során, ahogy az haverkomédiához illik (már MÉG nem haverok), marják és verbálisan abúzálják egymást, laikus módra szerencsétlenkednek a necces szituációkban, és persze sikert aratnak mindenféle gusztustalanság ellenében.

Ez a sorozat, amiben egyelőre semmi mélység nincsen, először az jutott eszembe róla, hogy vicces kis semmiség, jópofa hülyülés, ami csont nélkül bejött. Nem durva, mint a The Mick, és (sajnos?) már most látszik, hogy a karaktereknek próbálnak érzelmileg zaklatott háttérsztorit kitalálni, sőt, egy elég személyes átívelő szálat is kapunk, de ha ezeket nem viszik túlzásba, akkor szerintem jó ideig együtt maradhatunk.

Szinte nem is hiányozna a történet, ha csak az egy hullámhosszon mozgó Adam Scott és Craig Robinson kapcsolatára építenének, de persze ha sikerül valami Men in Black-es sztorit a humor mellé a Ghosted-ba csempészni, akkor nem tiltakoznék ellene. A lényeg, hogy ne kelljen komolyan vennem, a készítők se akarják magukat teljesen komolyan venni.

Ja, igen, a zene. Nem vagyok teljesen elfogult a szintizene kapcsán, hiszen például a Dead of Summer-t kíméletlenül elkaszáltam (pedig!), de számomra a Stranger Things-hez, illetve a Vice Principals-höz rengeteget ad a szintetizátoros, nyolcvanas évekbeli hangzás. A Ghosted pilotja pedig ezért már az első percekben megfogott, és ha nem is kápráztatott el, de végig fenntartotta az érdeklődésemet.

Doctor Who: a karácsonyi epizód

2016. 12. 26. 15:50 - Írta: dzsiaj

23 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

– Take a good, long look. It takes a moment to see it.
– See what?
– Superman and Clark Kent are one and the same person.

Egy kis alkotói szabadság mindenkinek jól jön, és úgy tűnik Steven Moffat-nek is erre volt szüksége ahhoz, hogy egy kiváló epizódot tegyen le az asztalra. Nyilván nem ez lesz az a Doctor Who-rész, amiről még évek múlva is beszélni fogunk, inkább amolyan aranyos kis semmiség volt, de a nagyon-nagyon jó fajtából.

A teljes egy óra alatt semmi más nem járt át, csak a jól eső, igazi feelgood-érzés, amiről eddig is tudtuk, hogy képes rá a sorozat, de újabban nem nagyon kaptunk ilyeneket, még karácsonyra sem.

Oké, a tavalyi Alien-koppintás sem volt rossz, de az meg teljesen más hangvételű volt, és még a végét is át kellett írni Jenna Coleman hirtelen döntése miatt. Az azt megelőző karácsonyi különepizódok esetében viszont rendesen erőlködnöm kell, ha emlékezni szeretnék rájuk: volt egy Charles Dickens-utánérzés, ami kifejezetten szentimentális lett, meg valami nagyon gyenge special kisgyerekekkel meg valami erdővel, és ennyi.

– What are you doing here?
– We could ask you the same question. But it’s your apartment, so we probably won’t.

Most viszont nem kaptunk mást, csak egy óra mosolygást, és valahogy érezni lehetett, hogy itt bizony nem lesz hirtelen, megrázó haláleset vagy felesleges szenvedés.

Valamilyen szinten persze ide is be kellett hozni a Doctor magányosságát, de ez tényleg a minimálisra lett fogva, és Moffat még ennyi idő után is tud tökjó szentimentális szövegekkel előállni; ha összegyűjtenénk, amit eddig írt, simán kijönne belőle egy Coelho-kötet.

Az is jót tett, hogy a készítő ezúttal nem akarta túlcsavarni a sztorit, nem akarta kifordítani azt, amit már kétszer kifordított, sem a többi rá jellemző dolgot: egyszerűen csak megragadott egy gyerekkori álmot (ki ne akart volna Superman lenni kiskorában?), beleillesztette azt egy klasszikus szituációba (vajon rájön-e a szeretett nő, hogy élete két legfontosabb férfija egy és ugyanaz a személy?), és adott hozzá egy ugyancsak klasszikus idegeninváziót.

A végeredmény pedig egy, az ezerszer felhasznált elemek ellenére is friss, humoros, és megfelelően, de véletlenül sem túlzásba vitten csavaros epizód lett, amire jól esik majd visszaemlékezni.

– A bit empty, isn’t it?
– Yes, I created a distraction. I flooded downstairs with Pokemon.

Oké, valamivel több képregényes utalást elbírtam volna (a Siegel-Shuster megvolt az elején, de azon túl?), de ez legyen a legkevesebb probléma. Nyilván lehetne ekézni a BBC-költségvetést, de nem akarom, hiszen többé-kevésbé ügyesen oldották meg, hogy ne lógjon ki a lóláb, ráadásul egy csomó kiváló egysorost kaptunk, nem egy helyen lehetett hangosan felröhögni.

Sok ilyet még karácsonyra, tavasszal pedig – nem feledni – érkezik a 10. évad!

Pilot: Man With A Plan

2016. 10. 25. 18:43 - Írta: human

17 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Mi a fenét írjak Matt LeBlanc új sorozatáról, ami tegnap indult a CBS-en? Az odáig rendben van, hogy sok sitcomot nézek, és ezért került hozzám, szerintem még a Friends-spinoff Joey is nézhető volt (fiatal voltam és naiv), de ez olyan, mintha annak a rossz változata lenne. Csak, ugye, más közegben.

manwithapicture1

A történet röviden annyi, hogy Joey Adam felesége gondoskodott 13 évig a gyerekekről (hárman vannak), de most visszamegy dolgozni, ezért az eddig estefelé tökéletes családhoz hazaérő férfi is kénytelen beszállni a nevelésbe, meg a többibe. Rá is döbben, hogy mi lapul a tökéletes látszat mögött.

Persze, hogy a poénok forrása az építőiparban dolgozó csávó macsó gondolkodása és az 1999-es normák találkozása. Azért régi a dátum, mert nem mertek 2016-ból meríteni. Nem is ez a lényeg, ettől még lehetne jó, a probléma inkább a poénok semmilyensége. Egy igazán vicces jelenet nincs benne.

Ami a legszörnyűbb, hogy miközben színes kis semmiségnek tűnik a sorozat, addig a közönség valójában szörnyű dolgokon nevet. Pedig a casting egész jó, a Kevin Can Wait-tel ellentétben itt például sokkal hihetőbb a fő páros, csak épp elkezdenek olyan “vicceket” bedobni velük, hogy az asszony szarul nevelte a gyerekeket 13 évig (a közönség nevet), és hasonlók.

manwithapicture2

Félretéve a szomorúbb poénokat is csak egy kis semmilyen gagyi marad, amiben semmi ritmus nincs, és Matt kábé rutinból hozza a kicsit buta férjet. Ezt nem is értettem teljesen, hiszen saját vállalkozása van, úgy tűnik, hogy elég sikeres, de amikor egy helyzetből nem tudják magukat kiírni a készítők, akkor csak legyint, hogy “Á, ez nekem bonyolult!”, és túllép rajta.

Sima 2/10. Ritkán mondok ilyet, de szerintem felesleges belenézni, pedig bírom LeBlanc-ot nagyon.

Finálé előtt: Csak színház és más semmi

2016. 02. 14. 14:27 - Írta: Desmond Wallace

8 comments | kategória: hazai termék,video

A Csak színház és más semmi ma esti fináléja elhozza nekünk az Édes kis semmiség premierjét. A promót a tovább mögött találjátok. Mi is jövünk majd kritikával elvileg. A korrekt pilot után hogy alakult szerintetek e a magyar sorozat? Tovább…

Pilot-mustra: Csak színház és más semmi – 1×01

2016. 01. 14. 14:50 - Írta: winnie

18 comments | kategória: hazai termék,kritika,pilot-mustra

A Duna új magyar sorozatában, a színházi közegben játszódó Csak színház és más semmiben egy Édes kis semmiség című darabot akarnak színpadra állítani. És nem tudom, hogy ez mennyire volt szándékos, de nekem kábé ez a jellemzés jutott eszembe magáról a sorozatról is a pilot alapján, hiszen alapvetően semmiség volt, egy könnyed darab, de a hangsúly az “édes”-en van inkább, mert tényleg jópofa volt. (És kicsi is, hiszen mindössze 6 részes a szezon.)

CSAK SZÍNHÁZ ÉS MÁS SEMMI – 1×01 – 6,5/10

 Csak színház és más semmi - 1x01-04

Az egész sorozat tényleg a kortárs magyar közönségfilmek vonulatába illik bele, mellőz (egyelőre) minden komolyabb drámát, helyenként szellemes, máshol vicceskedő, néhol pedig aranyosan esetlen. És miközben azért látunk konfliktusokat, folyamatosan érezzük, hogy kár aggódnunk, a legvégén úgyis minden rendbe fog jönni.

A történetről tényleg csak elég annyit tudni, hogy elkezdenek egy próbafolyamatot az olvasópróbákkal, de persze minden egyes karakternek (rendező, új főszereplő, régi főszereplő, veterán színész, werkfilmes, öltöztető, dramaturg, igazgató) van saját sztorija, amit felesleges lenne listáznom, de klasszikus dolgokra kell gondolni, rivalizálásra, romantikára, törtetésre, szeretetéhségre, ambíciókra és meglepő módon még a simlisség is jelen van.

Csak színház és más semmi - 1x01-03

Jó pár szereplő van, igazi ensemble sorozatról van szó, és számomra ez volt a legnagyobb erőssége a Csak színház és más semminek, hogy (egyelőre) nincs igazi főszereplője, a néző mondhatni bárkit választhat a történet hősének.

Először azt hittem, hogy a plakátról is mosolygó Csányi/Schell-párosra fog épülni a sztori (hát, nem, Schell sokáig meg sem jelenik), majd pedig, hogy az újonnan érkező naiva lesz a középpontban (ő sem kiemelt), szóval idővel magamban eldöntöttem, hogy az új öltöztető lesz az origóm. Másnál pedig más. Mondjuk Sanyi, a portás.

Csak színház és más semmi - 1x01-02

A sorozat kezdése abszolút történet- és párbeszédközpontú, a sztori frankón tromfolja a karaktereket, akikről szinte semmit sem tudunk meg. És ez nem is baj, mert így a színészekre és a játékukra hárul a karakterizálás nagyja, és a többség, az ismertebb és a kevésbé ismert figurák, elég jól hozza magát, a szellemesség pedig gördíti előre a dramaturgiát.

De persze ettől még a Csak színház és más semmi a pilot alapján semmiség marad, könnyed kikapcsolódás felesleges erőlködés nélkül. Ennyi alapján azt tudom mondani, hogy a jelen kínálat mellett semmiképp sem hiányozna, ha nem látnék belőle további részeket, viszont, ha szörfölnék a tévén, minden további nélkül ott maradnék előtte, és ha ezt a szintet hozzá, akkor biztos, hogy nem bánném meg.

Csak színház és más semmi - 1x01-05

Látunk egy színházi napot, megismerjük az alaphelyzetet, zajlik mindenki az élete, komolyabb események nélkül, de persze pár konfliktust azért előre vetítenek. Nyugi, semmi nagy volumenűt, ráadásul, ahogy azt írtam, a végére úgyis minden meg fog oldódni.

Previous Posts