login |

Search Results for ‘A boldogító talán’

Unhappily Ever After – írta Szala

2018. 04. 19. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

Míg a Married… with Children, azaz Az egy rém rendes család itthon is hatalmas népszerűségnek örvend, a kistestvére, az Unhappily Ever After nagyívben elkerülte kishazánkat. Elsőre erős lehet a testvéri kapcsolatra való utalás, hiszen nem egy spinoffról beszélünk, a két sorozat közös metszéspontja a készítő, Ron Leavitt személye. Talán ezért lehet annyi hasonlóság a hangulat és a karakterek között.

A Touchstone Television gyártásában készülő sorozat a WB-n futott 1995 és 1999 között, 5 évadon és kerek 100 részen keresztül. Leavitt a válását vette alapul a komédia megalkotásánál, úgy gondolta, nagyszerű terep lehet annak bemutatására, hogy a férj és feleség között sok évig gyűlő rejtett feszültség hogyan csap át nyílt háborúba a boldogító istenhozzád kimondása után.

Míg az első évad inkább Jenny-t, az egocentrikus, irányításmániás nőt teszi előtérbe, aki folyamatosan verseng lányával, addig a második évadtól Jack, a hangyányit pszichopata, nagymértékben skizofrén fickó, és az alteregójának rasszista, szarkasztikus, perverz kivetülése, egy kitömött plüss nyuszi, Mr Floppy veszi át a főszerepet.

A harmadik évadtól a család lányára, Tiffany-re, a szüzességét őrizgető, okos, de sportokban nem remekelő apuci kedvencére, és Ryanre, az agyilag és szociális képességekben gyenge legidősebb fiúra kerül a hangsúly. A Malloy család legfiatalabb gyermeke, Ross kevés időt tölt a képernyőn, pedig többnyire ő a felnőtt a családban. Sokszor könyörög, hogy legalább egy bé-sztorit kaphasson az epizódban.

Jenny és Jack kapcsolata tipikusan se veled, sem nélküled kapcsolat. Különös kötelék van köztük, amit még a válás sem oldhat fel: megtartják az évfordulójukat, szabotálják egymás randevúit, furcsa elvárásaik vannak a másik fél felé. Jack még a körülményekhez képest is bármit megtenne, hogy boldoggá tegye ex-feleségét. A gyerekeikkel pedig kvázi pingpongoznak, már csak büntetésből is lepasszolják egymásnak.

Az Unhappily Ever After gyakran bontja le a negyedik falat, egy dupla epizódban például az egyik karakter meghal és szellemként tér vissza, majd a történet végén bejön a producer, és elmondja, hogy a közönség nem örült az ötletnek, ezért a következő epizódtól újra élni fog.

A zeneiség is kiemelkedő szerepet kap, Jack sok részben duettet énekel Floppy-val, vagy szimplán gitározik nekünk egyet. Amit talán még fontos lenne megemlítenem, az, hogy a sorozat utolsó része nagyjából elvarrja a történet szálait, nem csak egy random évadzáró epizódként funkcionál.

Az Unhappily Ever After lényegében egy visszafogottabb Married with Children, kevesebb társadalomkritikával. Ha Al Bundy-ékat kedveli az ember, érdemes esélyt adni legalább a pilotnak, ami megtekinthető ezen a linken.

Pilot: The White Princess (The White Queen 2. évad) – írta Qedrák

2017. 04. 27. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Megint egy sorozat, amit láthatunk itthon is a kinti premierrel egy időben, hiszen a Starz-os A fehér hercegnő az HBO GO-n is elérhető. Pedig nem volt minden vargabetűtől mentes az útja. Az előzménysorozatnak(?) számító szériát, a The White Queen-t a BBC mutatta be 2013-ban, ahol nem hozott elég nézőt, így nem rendeltek be tovább évadokat belőle. Az Egyesült Államokban azonban már más volt a helyzet, ezért jöhetett a folytatás.

A The White Princess Philippa Gregory hasonló című regényének (és vélhetően A király átka című, részben vele egy időben játszódó művének) az adaptációja. Az eltelt idő egyúttal azt is jelentette, hogy a színészgárdát szinte teljes egészében lecserélték, csak egy-két jelentéktelenebb mellékkarakter maradt a megelőző szériából. Ez részben azt a benyomást erősíti, hogy egy teljesen külön alkotásról van szó.

Ugyanakkor a forgatási helyszínek, a díszletek vagy éppen a főcím zenéje változatlan maradt, sőt, egy-két régi jelenetet is felhasználtak, úgyhogy egy kicsit egybefonódott az új és a régi történet, ahogy a Yorkok és a Lancesterek rózsája egyesült a főcímben Tudorrá.

A látottak alapján az egyes szám első személyben, a címszereplő Elizabeth of York (Jodie Comer) szemszögéből íródott könyv, inkább csak sorvezetőként szolgált, az első részben legalábbis számtalan jelenetet láthattunk, amelyek a könyvben egyáltalán nem szerepeltek. A Kuzinok háborúja-sorozatnak egyébként ez a darabja nyomasztóbbra sikeredett, mint a korábbiak, ami betudható a témaválasztásának.

1485-öt írunk, a bowsworthi csatát követően a York-ház elbukott, Tudor Henrik (Jacob Collins-Levy) francia csapatokkal megerősített katonái pedig birtokba vették Angliát. Az új király és környezete azonban nem lehet biztos abban, hogy stabilan birtokolja a királyságot, uralmuk ugyanis meglehetősen ingatag. Veszélyt jelent rá a titokban megszöktetett Richard herceg, akiről a Tudorok úgy tudják hogy halott.

De veszélyt jelent rájuk nézve a többi York-ági leszármazott is, ezért a trónt úgy lehet a leginkább biztosítani, hogy a későbbi VII. Henrik elveszi Elizabeth of Yorkot. A két félnek persze nem fűlik a foga a házassághoz, hiszen a bukott uralkodó, III. Richárd, a szeretőjévé tette az unokahúgát, aki akkor már elméletben Henrik jegyese volt.

Az első epizódban e házasság körül forognak az események, ahogy a két érintettet finomabb és kevésbé finomabb eszközökkel ráveszik, hogy mondják ki egymásnak az elsősorban a királyságot boldogító igent.

A The White Queen pilotja nem kapott itt túl hízelgő kritikát, főleg annak okán, hogy ott gyorsan össze kellett boronálni a királyt és Elizabeth Woodville-t. Tulajdonképpen az új sorozatban is megkapjuk ezt, csak éppen ellenkező előjellel: a romantikus sztori helyett kapunk egy kényszerházasságot, amelyet egyik fél sem akar.

Ez már egy árnyalattal érdekesebb helyzetet teremt, főleg azért is, mert a könyvben a főhősnő teljesen aláveti magát a Tudor-uralomnak, és legfeljebb a belső monológjain keresztül értesülünk arról, hogy kissé másképpen értékeli a helyzetet, mint az anyósa vagy a férje. Itt ellenben egy dacoskodó hercegnőt kapunk, aki csak morogva veszi tudomásul a megváltozott politikai realitásokat.

Az előzménysorozathoz képest valami itt sem változott: a környezet ugyanolyan steril maradt, mint régen, ami kissé színházi jellegűvé varázsolta a látottakat. Hogy egy kicsit hazabeszéljek, a széles körben kevésbé ismert, Magyarországon forgatott történelmi sorozatok (Pillars of The Earth, The Last Kingdom) simán verik ezt. A relatíve kevés statiszta, és a nem túl sokat használt nagytotálok csak erősítik ez a benyomást.

A lecserélt szereplőgárda egyébként hozza a kötelezőt, lefelé senki nem lógott ki, viszont megjegyezhető alakítást keveset lehetett látni. A két anya és anyós (Elizabeth Woodville – Essie Davies, Margaret Beaufort – Michelle Fairley) karakterét játszó színésznő közül utóbbit alighanem mindenki ismeri a Game of Thrones Catelyn Starkjaként, de talán előbbi sem teljesen ismeretlen a kotnyeles nyomozó Miss Fisher-ként, vagy a GoT 6. szezonjának színésznőjeként.

Fairley mostani alakítását nagyjából úgy érdemes elképzelni, mintha az ottani személyiségéből kivonnánk mindent, ami szimpatikussá tette, hogy a helyére némi vallási fanatizmus kerüljön. Érdekes volt látni, hogy ő az előzménysorozat színésznőjétől, az amúgy remekül alakító Amanda Hale-től még néhány gesztust is ellesett.

Míg a fiatalokat egymás utálata és a dinasztiájuk iránti lojalitás mozgatja, addig a két anyának a múlt árnyaival kell megküzdenie: Margaret Beaufortnak azzal, hogy két ártatlan gyermek életén keresztül vezetett az út a fia királyságáig, a boszorkányos hatalommal bíró özvegy királynénak pedig azzal, hogy a hatalmát felhasználva a lánya utódainak az életét átkozta meg korábban.

A történelmi hűségről egyébként nem igen érdemes beszélni, az első epizód zárásában szinte mentegetőzésképpen írták ki, hogy a létező személyek karaktereit a sorozat kedvéért átformálták, de ez már az eredeti Philippa Gregory-mű esetében is így volt.

Már az előzménysorozat sem feltétlenül arról volt híres, hogy jelmezeiben és külsejében a Rózsák háborúját idézte volna fel. A fehér hercegnő sem különb ezen a téren, de egy romantikus történelmi regényre épülő sorozat esetében ez azt hiszem megbocsátható.

Az eredeti szériát követőknek mindenképpen érdemes belevágniuk a folytatásba, megkapjuk azt az élményt, amit a The White Queen-től. Akik most kezdenék el, azok alapvetően egy tisztességes iparosmunkát láthatnak amit, ha értékelni kellene, akkor nagyjából 6,5/10-re lehetne belőni.

Délelőtti videó 3.: Fátylat rá!

2012. 08. 30. 11:55 - Írta: winnie

1 comment | kategória: reality,video

Na már most. Ebből lehetett volna poénos promót csinálni. De ez… Ehh. Mármint a harmadik videóra indulok. A VIASAT3 vasárnap este fogja elindítani új saját gyártású reality-jét, mely akárcsak a Négy esküvő, esküvős lesz. A tovább mögött két általános, imidzs promó, míg a harmadik videó az első adásból lett összeállítva.

A Fátlyat rá! koncepciója saját (ööö, nem értem, hogy ezt miért állítják, hiszen van pont ugyanilyen alapötletre építkező), két esküdni vágyó, de nyilván totál eltérő igényekkel rendelkező párról szól, akiknek meg kell egyezniük egy közös esküvőben, közös nevezőre kell jutni a szertartás és a lakodalom helyszínében, a ruhában, a menüben és a zenében. Ez nem lesz egyszerű. A videók alatt, a tovább mögött a szabályok is elolvashatóak részletesen a VIASAT sajtóközleményéből. Műsorvezető: Horváth Éva és Müller Attila.

Tovább...