login |

Search Results for ‘Keserű igazság’

Hap és Leonard könyv formájában

2016. 06. 01. 18:10 - Írta: winnie

4 comments | kategória: könyv

Az az igazság, hogy nem néztem utána annak, hogy a Hap and Leonard, mint tévésorozat, konkrét adaptációja-e valamelyik Joe R. Lansdale-könyvnek, vagy csak motívumok kerülnek az írott anyagból a sorozatba, de elvileg az első évad a Savage Season alapján készült valamilyen szinte, a pilot címe is ez – a berendeléshez nagyon közel álló második szezon pedig a Mucho Mojo-ra fog épülni.

Veszett-a-világ-könyv1-kisKétmedvés-mambó-kis

De a poszt lényege most nem a sorozat, hanem az, hogy Hap és Leonard karaktere Joe R. Lansdale könyveiből lehet ismerhető – még nekünk is, hiszen némelyik könyve megjelent magyarul is. Elvileg a szerzőnek 12 Hap and Leonard-könyve jelent meg, itthon ezek közül minimum négyet kapni is lehet: 1990 – Veszett világ (Savage Season), 1994 – Fekete rontás (Mucho Mojo), 1995 – Kétmedvés mambó (The Two-Bear Mambo), 1998 – Forró pite (Rumble Tumble) – az első öt regényből négy.

Fekete-Rontás-kisForró-pite2-kis

Szóval, ha valakinek bejönnek a karakterek, és a sorozat nem lenne neki elég (csak 6 rész a szezon, szóval), akkor még bőven van lehetőség arra, hogy velük maradjon. A tovább mögött elolvasható a könyvek hivatalos tartalma is.

(Kondor Könyvek, Kalandor kiadó, antikvár) Tovább…

Pilot: Baskets

2016. 01. 24. 15:33 - Írta: human

11 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ez zseniális, de hogy ennek a sorozatnak nem lesz nagy rajongótábora itt a blogon, abban biztos vagyok, hiába a The Hangover legjobb arca a főszereplő benne.

baskets1

A történet egy férfiról szól, aki igyekszik megvalósítani az álmát. Hogy ez micsoda? Bohóc akar lenni. Képzésre Párizsba megy, de kibukik a nagy presztízsű iskolából, ebben talán az is közrejátszik, hogy egy szót sem tud franciául. Az biztos, hogy ő a megpróbáltatások közben végig bohócként tekint magára, és talán a pilot egyetlen keserű igazsága, hogy az is.

Bizony, hiába a 30 perces a formátum, még a Louie-nál is keményebb depresszió lesz ebben a dark comedy-ben. Ahogy Louis C.K, aki egyébként az egyik executive producer, úgy Zach Galifianakis is a legsötétebb és legabszurdabb pillanatokban látja meg komikumot, nagyjából tojva a nézőkre, szinte magának csinálva a sorozatot.

baskets2

Persze tudom, hogy Galifianakis nem csak a The Hangover-ben szerepelt eddig, de szerintem aki csak azt ismerve néz bele a sorozatba, az bőven csalódni fog. Sokkal inkább a Between Two Ferns a Baskets előtti lépcsőfok. Vagy éppen pont a Louie.

Mindezt amúgy technikailag nagyon szépen csinálták meg. A rendezés és a fényképezés remek, és kellően kiszolgálja a visszafogott alakításokat. Nagyon filmes az egész pilot, és szerencsére a közeliket sem erőltetik agyon.

baskets3

Mindezek ellenére nekem nem tetszett. Egyszerűen látom, hogy miért jó, de egy szűk rétegnek fog csak igazán tetszeni, amibe most nem fértem be. Nagyon lehangoló a történet, de ehhez a sötét hangulathoz egyszerűen túl rövid számomra ez a 25-30. Az remek, amikor kitartanak egy jelenetet, például ahogy bohóckodik a főhős, de ilyesmire nagyon kevés idejük van.

Szóval pontozni nem igazán tudom. Pár ember számára ez 8/10 simán, és teljesen joggal, hiszen nem egy Vacation-rebootról van szó, de részemről egy szál volt talán, ami miatt visszanéznék a folytatásra.

2019-es hazai sorozatos premiernaptár

2019. 01. 22. 16:25 - Írta: winnie

122 comments | kategória: hírek,magyar hírek

(A 2018-as premiernaptár.) Ha valaki nem tudja hogy egy sorozat mikor kezd vagy folytatódik itthon, annak mindig ezt a posztot szoktam válaszként linkelni, hiszen a mi (publikus) tudásunk tényleg ezekre a dátumokra korlátozódik. Vagyis ami nincs benne, arról nem tudunk, és ez is egy infó lehet. Persze mindig előfordulhat, hogy kommentben valaki tud más dátumot is, de általában azt velünk is megosztjátok, hogy felvezessük a listánkra.

Szóval, a külföldi premiernaptár mellett ismét elindítjuk a hazait is, melyben az itthoni tévés sorozatpremiereket követhetitek nyomon – ez is kikerül az oldalsávba, hogy egy klikk segítségével meg lehessen tudni, hogy mi és mikor indul vagy folytatódik idehaza. És ezt a naptárat is folyamatosan frissíteni fogjuk az általatok kommentben jelzett premierekkel. (A frissítés nem napi, inkább heti, de a legfrissebb dátumok vagy reggeli hírben, vagy a Facebook/Twitter duón a #MagyarPremier hashtaggel megtalálhatók.)

A tovább mögött a jelenleg ismert magyar sorozat/évadpremierek időpontja, legalul pedig azok a sorozatok, amikről csak azt tudjuk, hogy idén startolnak (a linken a kritikánk, ha van), ha valami kimaradt volna, szóljatok. Akkor is írhattok ide vagy a napi hírekhez, ha kiderül egy-egy új időpont, és persze kérdésekre is válaszolunk, de mint írtam, ha valami nem szerepel a listán, annak nem ismerjük az időpontját. (Csak januárban 19 új sorozat mutatkozott be itthon.)

UPDATE: Mivel beindult a Netflixes magyar feliratok gyártása, ezért ezeket is feltüntetjük magyar premierként, hiszen az HBO GO-s, illetve HBO-s feliratos premierek is mindig részei voltak a listának, plusz általában a Netflixes premierek tévében nem kerülnek bemutatásra. Tovább…

Orange Is The New Black: a 6. évad – írta Péterbencze Ákos

2018. 08. 06. 14:49 - Írta: vendegblogger

30 comments | kategória: kritika

Jenji Kohan a negyedik évaddal elérte a sorozat csúcspontját. A maga elbűvölő módján bontotta ki kedvenc női fegyenceink drámáját, hogy tökéletes érzelmi katarzisban zárja le és egyben üsse fel a következő szezon alaphelyzetét. Innen nem hogy nehéz, de mondhatjuk, hogy lehetetlen volt megugrani a saját maga által magasba emelt lécet, amely tavaly nem is sikerült. A kritikusok az ötödik felvonást kedvelték a legkevésbé de KIT ÉRDEKELNEK a kritikusok?

Kohan egy eddig nem látott status quo-t felállítva dobta a lázadás kellős közepébe (anti)hőseinket, ezzel felborítva a széria bevett időbeli struktúráját, hogy végig a kialakult szituációról tudósítson. Nem hiszem, hogy a fejéhez lehetne vágni, hogy ismételte volna önmagát. A szezon végkimenetele pedig elvezetett minket a legújabb etaphoz, azon belül is a szigorított börtönhöz.

Eleinte úgy látszott, hogy Kohannek sikerül is felülkerekednie az újabb kihíváson (az első epizód egy folyamatosan robbanó kreatív tűzijáték Crazy Eyes legjobb pillanatainak esszenciájával), egy olyan nyitánnyal, amely minden kételyünket eloszlatta azzal kapcsolatban, hogy kifogyott az ötletekből. Három részig ment is a szemfényvesztés, és nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal megkapjuk az eddigi legerőszakosabb, komorabb, morális fertőben dagonyázó évadját az Orange-nek.

Nem így történt.

Nem gondolom, hogy öt baromira szórakoztató év után bárki is a szemére hányná Kohannek, hogy kezd kifogyni az igazán jó sztorikból és poénokból, hiszen egyáltalán nem rossz ez a hatodik évad. Azt viszont elismerhetjük, hogy vesztett az erejéből. Elkezdett fakulni.

Ez leginkább az újonnan behozott karaktereken és a hozzájuk írt történeteken valamint a motivációkon érződött igazán. Konkrétan egyik új szereplő sem ért a közelébe sem az öt évad alatt megismerteknek. Mindannyian kétdimenziós skicceknek tűntek, akiket egyértelműen azért implantáltak a cselekmény szövetébe, hogy előrébb gördítsék azt. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, ha közben szeretett, ellentmondásos hősnőink szolgáltatták volna azt a mélységet, amelyet korábban felfedeztek önmagukban a rácsok mögött töltött hosszú évek alatt.

Nem mondom, szórakoztató baromságokban és szikrázó dialógusokban most sem szenvedtünk hiányt (bár egy fokkal érezhetően lejjebb csavarták a humort a keményebb környezet hatására), de megkapó sorsokban és sokkoló visszatekintésekben azonban igen. Kohan lehet, hogy szimplán belefáradt a múltbeli történetek előcitálásába vagy úgy gondolta, hogy a kevesebb ezúttal több lesz.

Sajnos azonban az új karakterek motivációinak bemutatása egyszerűen sovány az eddig felállított minőségi mércéhez képest. Se szimpatizálni, se gyűlölködni, se együtt érezni nem tudunk velük, annyira érződik, hogy a jelenlétük mesterséges (ezt ellensúlyozza Freida és T jelenléte az új figurák flashback-jeiben), nem karakter- hanem cselekményközpontú. És sajnos tovább rontja az összképet, hogy hát, izé… egyikük sem túl jó színész. Nem ripacsok, nem tehetségtelenek, inkább csak olyanok, mint akik a középszerűség mocsarába ragadtak valódi karizma nélkül.

A szezon végére (a legtöbb cselekményszálon ugyan kiszámíthatóan) azonban sikerült realizmussal kevert optimizmussal egy igazi OITNB-s fináléba kifuttatni az évadot. Ez viszont maga után vonta annak a következményét, hogy minden pozitív végkifejletre jutott egy negatív. Így mindenki saját kedvencétől függően, lehet, hogy nagyobb arányban hagy keserű szájízt és igazságtalanságot maga után, mint felszabadultságot és mosolyt – ezt már mindenki döntse el magának.

Az viszont biztos, hogy Kohannek megint sikerült egy olyan új szituáció alappilléreit lefektetni, amelyet egyszerűen látni akarunk, legalábbis én biztosan. Lassan pedig időszerűvé válik elgondolkodni rajta, hogy a következő évad egyben lehetne az utolsó is egy igazi, tökéletes zárással.

American Horror Story: Cult – 7×06: Túl a féltávon – írta Orsi

2017. 10. 17. 19:05 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: antológia,kritika

Rögtön azzal kezdem, hogy sokakkal ellentétben számomra ez eddig a legizgalmasabb évad, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legjobbnak is tartom. A 6. résznél járunk, most már világos, hogy a Cult merőben más, mint a korábbi szezonok. Ez valóban a legamerikaibb amerikai horror sztori.

Lehet, hogy sokak tetszését nem nyeri el, mert az AHS soha nem kért tőlünk ennyi ismeretet és tájékozottságot, mint amennyit most egy rész tényleges megértése követel, ezért egy kicsit jobban bele kell ásnunk magunkat egy-egy epizódba. A tovább mögött folytatom spoilerekkel – többek között a rész ismertetésével, hátha van, aki nem nézi, de érdekelné, milyen is ez a szezon. Tovább…

Wentworth – írta checkmate

2017. 06. 25. 15:50 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

They think it takes a strong woman to rise to the top in here, but it doesn’t. It takes a smart one.

Ötödik évadjának végéhez érkezett az ausztrál Wentworth című börtöndráma, ami sajnálatos módon nem kapott túl nagy figyelmet a hazai junkie-k körében, pedig tényleg egy fantasztikus sorozatról van szó.

A 2013-ban indult széria egy női börtönben játszódik, és az Ausztráliában a 80-as évek elején futott, csaknem 700 epizódot megélt Prisoner című szappanopera félig-meddig előzménysorozata, bár az újragondolása kifejezés talán szerencsésebb. Nem kell megijedni, a Prisoner ismerete nélkül is teljesen élvezhető és követhető a Wentworth, sőt!

A Prisoner-ben már az első perctől adott, hogy az elítéltek vezetője az erőskezű és vasakaratú top dog, Bea Smith – alias Queen Bea. A Wentworth azt mutatja be, hogy a szolid, férje által elnyomott és terrorizált háziasszony hogyan küzdi fel magát a börtön-hierarchia csúcsára. Nagy poént nem lövök le azzal, hogy sikerülni fog neki, a Wentworth erőssége ugyanis abban áll, ahogyan bemutatja az odavezető utat.

Az első, tíz részes évad is remekül sikerült, szépen megalapozták az írók a sztorit, illetve minden főbb karakter kapott egy-egy epizódot, amelyben megismerhetjük a hátterüket, miért kerültek börtönbe, hogyan éltek előtte. Az ausztrál és a nemzetközi nézők körében is nagy siker lett a sorozat, így egyértelmű volt a folytatás.

Igazából én innentől kezdve éreztem azt, hogy a készítők felismerték, hogy hosszú távra tervezhetnek, és olyan kompakt, tartósan magas minőségű cuccot raktak össze, hogy öröm nézni. Nem is tudnám eldönteni, hogy a történetet, a karaktereket, vagy a színészeket emelném ki, mint a sorozat legnagyobb erősségét, de szerencsére nem is kell választanom, ezek együttese adja azt az egyveleget, ami nálam tartósan a top 3-ba emelte a Wentworth-t.

Először is kapunk egy nagyon szépen, konzekvensen vezetett fő szálat, a már említett Bea Smith útját a csúcsra, illetve további négy-öt rab és két-három börtönőr, valamint a börtönparancsnok történetszálát. Amit elsősorban kiemelnék, az az írók bátorsága és kreativitása. Nincsenek érinthetetlen szereplők, bátran nyúlnak a karakterekhez, és keverik őket olyan helyzetekbe, amelyekre nem feltétlenül számítunk.

Különösen jól építkezik a sztori egy-egy évad vége felé közeledve, és ténylegesen izgulni lehet, hogy mi fog történni a következő epizódokban. Egyrészt azért, mert tényleg nem lehet előre megjósolni, másrészt azért, mert azzal sem nyugtathatja magát a néző, hogy „á, ezt úgysem merik meglépni”. De. Meg merik. A szmötyi bizony gyakran eléri a ventilátort.

A sorozat másik nagy erénye, hogy abszolút nem klisés, még a „női börtönös” jellegből adódóan szükségszerűen előkerülő panelekhez is tudnak úgy nyúlni, hogy nem érezzük úgy, mintha már százszor láttuk volna.

A karakterek – mind az eredeti csapat, mind a későbbi évadok során érkezők – komplexek, jól megalapozottak és hitelesek. Nincsenek makulátlan jellemek, mint ahogy a kimondottan negatív szereplőkben is felfedezhetünk valami emberit.

Tényleges karakterfejlődést láthatunk a szezonok során, az események hatnak a szereplőkre, formálják őket. Szerencsére ezt is olyan következetesen viszik végig, hogy szemünk se rebben, ha egy-egy szereplőt összehasonlítva első évados önmagával hatalmas különbséget fedezünk fel. Bejártak egy utat, teljesen természetes, hogy változtak.

Mindezekhez kiváló színészek társulnak, akik kivétel nélkül hozzák azt, amit kell, sőt. Néhányan a hazai közönség előtt is ismerősek lehet korábban már nálunk is vetített sorozatokból (Water Rats, All Saints, Rush), bevallom, nekem még így is jutott bőven olyan, akiről sosem hallottam ezt megelőzően.

Akiket mindenképp kiemelnék, az a Bea Smith-t alakító Danielle Cormack, aki teljesen hihetően mutatja be, hogyan formálják át az események egy teljesen hétköznapi ember életét, illetve a riválisát, a kemény, de sebezhető Franky Doyle-t alakító Nicole da Silva-t, akit már a Rush-ban is bírtam, de itt abszolút kedvenccé lépett elő.

A második évadtól csatlakozik be az aktuális főgonoszt, Joan „The Freak” Ferguson-t alakító Pamela Rabe, aki olyan átlényegüléssel hozza a pszichopata börtönparancsnokot, hogy egy-egy kontyigazításáról vállalkozó szellemű pszichológia-szakos hallgatók szakdolgozatot írhatnának.

Igazság szerint mindenkit fel lehetne sorolni, mert teljesen jól működnek egy „add közelebb a sót”-jellegű hétköznapi szituációban is, de ha arra kerül a sor, olyan jeleneteket és alakításokat láthatunk, hogy az állunkat kell utána keresgélni.

Az i-re a pontot az egész sorozat atmoszférája teszi fel, illetve az, ahogy hatni tud a nézőre. Nem egy vidám darabról van szó, realisztikusan, nyersen, szépítgetés nélkül mutatja be a börtönélet keserű, sokszor brutális oldalát, ugyanakkor találkozhatunk szívmelengető, megható helyzetekkel is. Elérte nálam azt, amit kevés sorozat tud, valóban együtt tudok érezni a karakterekkel.

Egy-egy rész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, egy esetlegesen vidámabb pillanat után jön egy olyan gyomros, hogy ugyancsak emésztgetni kell a látottakat. Ezt a hatást letisztultan, sallangmentes eszközökkel éri el. Nincsenek benne bepárásodott tekintettel előadott falvédő-bölcsességek, de bőven kapunk olyan jeleneteket – olykor zenei aláfestéssel, de ezt sem viszik túlzásba – amelyek kapásból mehetnének a hét jelenete/hét alakítása szekcióba.

Egyszóval egy eszméletlenül jó sorozatról van szó, ahol a minőség-ingadozás max azt jelenti, hogy a nagyon jó és a még jobb között mozog. Átívelős jellegéből adódóan a legelejétől érdemes nézni, az első évad 10, a többi 12 részes, de ez ne ijesszen el senkit, bőven megéri belekezdeni – főleg most nyáron.

A hatodik évad már be van rendelve, az eddigi minta alapján jövő tavasszal kerül képernyőre, addig kényelmesen fel lehet zárkózni. Mindenkinek ajánlom, ha valakinek csak feleannyira bejön, mint nekem, már egy jó sorozat-élménnyel lesz gazdagabb.

Gotham: vége a 3. évadnak

2017. 06. 21. 14:55 - Írta: superpityu

17 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Az az igazság, hogy a Gotham egész jó sorozattá nőtte ki magát, de egyszerűen képtelenség normálisan kezelni benne minden történetszálat. Azért kezdtem ezzel, mert mese nincs, nemcsak a fináléra nyomta rá ez a bélyegét, hanem az egész évadra is.

Tipikusan olyan sorozattal van dolgunk, amiben sokat akarnak bemutatni, hogy utána egyszerűen ne férjen bele normálisan a történetbe a belengetett szálak fele. Így pedig hiába jó az, amit éppen kapunk, azt teljesen beárnyékolja egy másik sztori elfuserálása (mint az évad második felében Barbaráék mesterkedése).

A tovább után folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Suits: vége a 6. évadnak – írta BulvÁron

2017. 04. 06. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: kritika

De itt a tökéletes kiszállópont!

Vannak sorozatok, melyeknek nem adatik meg, hogy tisztességes lezárást kaphassanak. Vannak olyanok, amelyeknek igen, és mégis keserű szájízzel konstatáljuk, hogy “Komolyan? Ez a vége?” (helló, Dexter!). És vannak azok, melyek esetében bár tudjuk, hogy lesznek még részek belőlük, mégis letesznek az asztalra egy olyan évadzárót, aminél csak az jár a fejünkben: “Minek folytatják? Hiszen ez simán lehetne a sorozat lezárása is.”

It’s time for you to take the reins.

Ez meg mi volt? Gondolom nem csak bennem fogalmazódott meg ez a kérdés, amikor megnéztem ezt a sorozatzá évadzáró epizódot. Mert az az igazság, hogy nagyon nagy kár, hogy nem most ért véget a Suits. Közel tökéletes zárása lehetett volna a sorozatnak ez a rész, de jön a 7. évad. A kérdés csak az, hogy mivel töltik azt ki?

Az az igazság, hogy a Suits már régen nem olyan erős, mint azt az első évadok ismeretében szeretnénk. Viszont még így is élvezhető, csak éppen guilty pleasure-ként. Tökéletes guilty pleasure-ként, ráadásul a szereplők nagy részét sem kívánhatjuk pokolra, mert nem rosszak, igaz sokszor nincs igazán funkciójuk.

(A fenti két bekezdés kapcsán akár egy hét kérdését is fel lehetne tenni, ugyanis biztos vagyok benne, hogy más is érzett így bizonyos sorozatok kapcsán. Erre a legjobb bizonyíték, hogy a fenti két bekezdést a pár hetes Teen Wolf-kritikából kölcsönöztem szinte egy az egyben.)

Tényleg lassan oldódott meg a cliffhanger, amit bedobtak előző évad végén, de miután sor került a szabadulásra, Mike olyan gyorsan vált ügyvéddé, hogy ennek a forgatókönyvnek a kitalálására egy briliáns elmére sem volt szükség. Hadd fejtsem ki spoileresen a tovább mögött. Tovább…

Grimm: kezdett a 6. évad – írta Cyrill

2017. 01. 11. 16:45 - Írta: vendegblogger

74 comments | kategória: kritika

Visszatért az utolsó évadjára a Grimm is. A szezonnyitó epizód elég eseménydús lett. Nagy pozitívum, hogy mostanra már nyoma sincs a kezdetben jellemző epizodikusságnak, ez az elmúlt évadok során fokozatosan lett így felépítve, s nehezen tudom elképzelni, hogy a maradék részekben ez a tendencia jelentősen változzon.

Más kérdés, hogy nekem valamilyen szinten hiányzik az a könnyedség, ami az önálló részek révén a sorozatban eleinte jelen volt – ez a sötétebbé vált tónus átka. Kérdés persze, hogy a két ellentétes irány között létezik-e arany középút…

Az ötödik évad végén jelentős változások álltak be Portlandben. Mindkét oldal helyi vezetése is súlyos veszteségeket könyvelt el, ennek köszönhetően nem is voltak annyira jelen az 5×01-ben. A Black Claw és HW ideáljai helyett inkább a helyi erők kaptak nagyobb szerepet.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Poldark: kezdett a 2. évad – írta ayren

2016. 10. 02. 15:55 - Írta: vendegblogger

55 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Aki olvasott már tőlem sorozatajánlót ezen a blogon, talán tudja, hogy meglehetősen anglomán vagyok, és kifejezetten kedvelem a klasszikus angol regényekből készült kosztümös sorozatokat, legyenek azok a realistább dickensi vagy a romantikusabb brontëi fajtából.

A Poldark (az 1. évadról bővebben itt) alapanyaga is irodalmi (bár Winston Graham 20. század közepén született regénysorozata csöppet sem számít klasszikusnak) és mindkét kívánalomnak eleget tesz. Egyrészt erős társadalmi töltéssel bír, ami a realista vonalat erősíti, másrészt viszont a főszereplő elég romantikus személyiségjegyekkel rendelkezik.

poldark0

Bármennyire is nem a zsánerem, el kell ismerni, hogy a címszerepet alakító Aiden Turner annyira férfias jelenség, hogy amint feltűnik a színen, a laptopom monitorából rajzó méhrajként áradni kezdenek a feromonok.

Mindez egyszerre köszönhető az általa megformált karakter jellemvonásainak és a színész adottságainak – és most nemcsak a fizikai adottságokra gondolok, hanem a nyilvánvalóan erős kisugárzásra is. Turner a The Hobbit Kilije óta mondhatni predesztinálva van a romantikus karakterekre.

poldark1

Ross Poldark öntörvényű, egyenes, büszke és bátor férfi – ez a típus pedig gyakran szembekerül a hatalommal (illetve a hatalomra áhítozó emberekkel), ami kiváló alkalmat szolgáltat a 18. századi vidéki Anglia (pontosabban Cornwall) társadalmának felvillantására. Az ipari forradalom kezdetének időszakában járunk, amikor mélyreható változások indulnak meg a szigetországban, átformálva a társadalmi osztályokat.

A Turner által alakított karakterre legjobb jelző talán a nemes, a szó klasszikus értelmében. Poldark bár indulatos és szenvedélyes természetű, erős igazságérzettel rendelkezik, pozíciójához és a korhoz képest szociálisan kifejezetten érzékenynek, sőt akár forradalminak is nevezhető. Ez az érzékenysége vitte rá az előző évad végén a „fosztogatásra”, ezért állt az éhező emberek élére annak ellenére, hogy tudta, büntetendő cselekmény a partra sodródott hajórakomány szétosztása.

poldark2

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Masters of Sex: a 3. évad – írta kateelee

2016. 04. 08. 14:45 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika

Az évadnyitó kritikában kiemeltem, hogy a fantasztikus mellékszereplők rengeteget pluszt adnak a sorozathoz. A harmadik szezonban már nem csak a szex tanulmány, kutatás volt a lényeg, mint az előzőekben, hanem csupán háttérül szolgált, egy alap volt, amire a MoS épül.

Ennek következtében nagyobb hangsúlyt kaptak a kiegészítő karakterek és azok szálai. Gondolok itt Bill és Virginia gyerekeire, Libbyre, valamint Mr. Loganre és Mr és Mrs Scullyra is, és még idesorolnám Virginiai szüleit, valamint Betty, Hellen és Austin háromszögét is. Ezek a kisebb történetek megfűszerezték az alap szituációt, ezzel emelve annak színvonalát.

Masters of Sex-2

Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy miképp “kinyílt” a kutatás – már részesei az egyedülálló problémás férfiak és nők is -, úgy nyílt ki Virginia, Bill és Libby háromszöge is, először négyszögé, majd ötszögé, legvégül pedig majdnem hatszögé.

Az első évadban Bill partnere a munkája során Libby volt, mert általa ért el bizonyos számára kellő és fontos dolgokat. A közvetlen folytatásban ezt a kulcsfontosságú szerepet már Virginia töltötte be, míg tavaly ez a tökéletesnek és harmonikusnak hit kapcsolat már nem a régi, kezd szétcsúszni, olyan érzése van az embernek, hogy bizony elindultunk a lejtőn és elengedhetetlen, hogy csúnyán érjen véget.

Masters of Sex-3

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Red Oaks: az 1. évad

2016. 02. 18. 21:22 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika

2016-ban furcsa leírni, hogy az Amazon-os Red Oaks a 2014-es év egyik legjobb pilotját produkálta számomra – a pilotkritikánkat mondjuk human írta, de ő is kihozta 8/10-re ezt a 80-as években játszódó komédiasorozatot. A próbapilot utáni berendelést követően az Amazon ősszel hozta ki a teljes szezont, amit csak mostanra sikerült végignéznem. Ami egyben azt is jelenti, hogy volt annyira jó a sorozat, hogy maradjon, és most várjak egy esetleges második évados berendelésre.

Red Oaks-7

A fenti linken olvasható az alapsztori, de a lényeg, hogy a Red Oaks egy főiskolás srác nyarát követi, amint egy golfklubban dolgozik tenisztrénerként. Egy klasszikus felnövés, coming of age-sztorit kell elképzelni, az ugyanitt dolgozó barátokkal, barátnővel, valamint viszonylag hangsúlyos családi szállal, a felnőtt élet közelítő árnyaival.

I don’t know where your mother finds these people. Honest to God, they’re like extras from a Fellini movie.

Mindezt nem is igazán komédiaként tálalva, hiszen bizonyos vicces jelenetei ellenére a Red Oaks nem annyira röhögős sorozat, inkább csak egy nagyon hangulatos, mosolygós, javarészt feelgood valami. Odáig talán nem merészkednék, hogy limonádé, de valójában súlytalan, egyedül a fő karakter, a tényleg szimpatikus, olykor félszeg, máskor pedig már-már rámenős főhős, David erős jelenléte mozdítja el ebből a kategóriából.

Red Oaks-5

Az az igazság, hogy a Red Oaks inkább csak random életképeket mutat meg a nyárról a főhős szemszögéből. Vannak ugyan átívelő szálak, de azok nagyon vékonyak, pár részben, minimális játékidőben taglaltak, mint a fotós, kokós vagy a teniszbajnokságos. Sőt, olyannyira nem volt kötött a sztori, hogy az 1×07 például egy testcserés epizód (WTF!), amiben valami ázsiai itóka hatására apa és fia helyet cserél.

Ez utóbbiból is kiderül, hogy nagyon áthatja a sorozatot a 80-as évek hangulata, és akit ez a hangulat (a ruhák, a zene, a használati tárgyak), a retró stílus megfog, az szerintem nagyon fogja élvezni ezt a tényleg aranyos sztorit.

Red Oaks-2

Még akkor is, ha ez a 25 perces formátum egyszerűen nem alkalmas a karakterek, főleg a mellékszereplők megtöltésére, így David-en és Wheeler-ön kívül a többiek elég papírmasék (utóbbinál sokat jelentett az az otthon 1-2 perc, amit kapott), köszönhetően annak, hogy nincsenek nagyon a középpontban, ami például Skye esetében sajnálatos, mert hol így, hol úgy viselkedik, a szezon legvégéig gőzöm nem volt róla, hogy mit akar, de még akkor is meg tudott lepni. Ami nem biztos, hogy szerencsés.

És, ha már Skye. Oké, én nem vagyok lány, de az már a pilotban is elég fura volt, hogy Craig Roberts karakterére ennyire beindulnak a csajok, tippre ő nem az a fajta srác, aki sok szavazatot kapna az eyecandy szavazásokon, de ennyi belefért. Főleg, hogy a sorozat egyébként is működött a nem feltétlenül menő tinisrácok álombeteljesüléseként, hiszen Wheeler is esélyt kapott egy jócsajnál, meg végülis David apja (Richard Kind mindig ilyen jó?) is megkaparintotta a Dirty Dancing-es Jennifer Grey-t.

Red Oaks-1

Nem lett kiemelkedő a Red Oaks, nem mondanám kötelező darabnak sem, de nosztalgiázásra nagyon, nagyon jó, és nem sok ilyen szerethető, feelgood sorozat van – számomra ez nagyjából a nézős, 6-7/10 kategóriát jelentette.

És bár feljebb azt írom, hogy nem nagyon van lehetőség karakterizálni a sorozatban, azt azért sikerült elérnie a készítőknek, hogy a figurák emlékezetesek maradjanak számomra, és többségük érdekeljen, enélkül biztos nem működött volna sem a komédia, sem pedig a sorozatot halványan átlengő drámai vonal (mégiscsak egy szívrohammal kezdődött az egész.)

Red Oaks-10

A Red Oaks az a sorozat, amit szinte teljes egészében elkerül a dráma, de ha mégis történne valami rossz, akkor kisvártatva egy zenés montázzsal megoldják. Az utolsó két részben nem is tetszett annyira, hogy kicsit komolyabbra vették a figurát, némiképp keserű szájízet hagyott bennem ez a megközelítés, de itt is sikerült bőven feloldani a dolgokat, még akkor is, ha némi cliffhanger-t is kaptunk.

A dolgok alakulásának fényében tényleg kíváncsi leszek arra, hogy egyrészt kapunk-e második évadot, másrészt, hogy merre fognak elindulni a készítők. Mondjuk adja magát, hogy ismét nyári sztorit kapjunk, nem hiszem, hogy a Red Oaks működne a Red Oaks klub nélkül.

Red Oaks-9

Ja, azt tényleg csak széljegyzetben vetném ide, hogy nem semmi rendezőket szedtek össze a sorozathoz. Amellett, hogy Steven Soderbergh executive producer, de nem rendezett, a kamera mögé állt David Gordon Green, Amy Heckerling és még Hal Hartley is.

Previous Posts