login |

Search Results for ‘ayren’

The Durrells: könyvek kontra sorozat – írta ayren

2018. 05. 20. 21:15 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Már akkor tudtam, hogy felnőtt koromban egyszer el fogok jutni Korfura, amikor hetedikben a Családom és egyéb állatfajtákat órán a pad alatt dugdosva, nevetéssel küszködve olvastam végig. S mivel később tényleg valóra válthattam a gyerekkori kívánságot, azóta is mindig az otthonosság érzése tölt el a sorozat helyszínei láttán: örömmel ismerek fel egy-egy olyan helyet, ahol évekkel azelőtt jártam.

A mediterrán életérzés és a gyönyörű táj, a lepukkant, mégis meghitten vonzó villa, vagyis a teljes díszlet a pilot óta alapvető vonzerőnek számít a szememben. Mostanra viszont minden eredendő elfogultságom ellenére sem tudom elhallgatni ambivalens érzelmeimet az ITV-s The Durrells-szel kapcsolatban.

Már az első évadban markánsan kirajzolódott, hogy a készítők alaposan eltérnek az irodalmi alapanyagtól, és ez később sem történt másként. Lehet emiatt alapból bosszankodni, de nekem a változtatás sokszor azért nem volt ellenemre, mert a könyv szelleméhez többnyire hű maradt az ismeretlennek tűnő szál, a készítők által kreált, vagy a könyvekben alig említett, itt viszont előtérbe tolt mellékkarakter.

Jó néhány fontos szereplő szintén erőteljes változáson ment át, talán csak Larry (Josh O’Connor) és Gerry (Milo Parker) maradtak azonosak a könyvekben megformált személyiségükkel. Theo (Yorgos Karamihos) kicsit talán kevésbé kifinomultabb és kevésbé anekdotázó a képernyőn, de minimális a változás, részemről oké.

Leslie-nél (Callum Woodhouse) csak az elején jelent meg a fegyvermánia, utána hol fotózással, hol csajozással (egyszerre három lánnyal), hol duzzogással múlatja a lassan csordogáló korfui időt, de mondjuk, hogy ennyi még belefér. El tudom fogadni, mert ettől még az adott karakterek illeszkednek a durrelli világba – bár annak nem örültem, hogy cserében viszonylag kevés klasszikus történetet mutattak be az eredeti művekből. (Bár lehet, hogy a készítők csak beosztással élnek, és még számos évadra készülnek.)

Van azonban egy olyan eltérés, ami mostanra meghaladja a tűrőképességemet. Mama alakja (Keeley Hawes) egyszerűen nyomokban sem hasonlít a könyvbeli Mamára (bocsánat, de a magyar irodalmi fordítás annyira belém ivódott, hogy nem tudom másként hívni).

Annak idején a pilotnál még túl tudtam lépni a tényen, hogy a színésznő jóval fiatalabb és csinosabb, mint ahogy a könyvek után elképzeltem a karaktert, és amíg az első évad elején még örömmel fogadtam, hogy nem a gyerek Gerry, hanem egy felnőtt áll a középpontban, mára ezt a nézőpontot kissé terhesnek érzem.

Hiszen a korfui történeteket nem Mrs. Durrell(sz) írta, hanem a fia. Nem a Mama érzései és kalandjai miatt szeretjük őket, hanem azért a bájos, és ebben a formában nyilván sohasem létezett tündérvilágért, amit az író erőteljes, de soha nem bántó humorérzékén átszűrve a gyerekkori emlékeiből létrehozott, és ami a fókusz áthelyezésével valamelyest megváltozott.

Már cseppet sem tetszik, hogy Mama az eredeti, rendkívül szerethető mellékszereplői pozícióját felcserélte egy teljesen más jellegű, központi karakterére, akinek a szerelmi élete lett a legfőbb átívelő szál az egyes részek és évadok között. Ez szerintem eléggé szembemegy a könyvek világával.

Ezenkívül a sorozatbeli Mamát sem találom száz százalékig érdekes és teherbíró figurának, olyannak, aki egyedül is elvinné a hátán a show-t, ezért nem tartom szerencsésnek, hogy majdnem minden szálat és mellékkaraktert mágnesként magához vonz. Még úgy sem, hogy tisztában vagyok vele, kellett valami szervezőerő, ami felváltja a kötetek anekdotafüzérszerű építkezését.

Hogy ellenpéldát is mondjak, Mamáéval ellentétben egy másik karaktermódosítás nagyon is a kedvemre való, mégpedig Margóé. Az őt alakító Daisy Waterstone játékára már az első évad elején felfigyeltem, kiváló castingnak tartottam a kiválasztását. Abszolút üde és friss a játéka, sok pluszt, és némi rétegzettséget is ad a könyvbeli Margo eléggé egysíkú, butácska alakjának. Az általa alakított szereplő a maga módján épp annyira eredeti és szórakoztatóan különc figura, mint a bátyja, Larry.

Spiro karaktere viszont a másik, ami egy lórúgással felér a kőkemény Durrell-fanoknak. Már a színész (Alexis Georgoulis) megjelenéséből adódóan is gyökeresen más lett a kapcsolata Mamával, mint a regényekben. Azokban ugyanis a nem kifejezetten jó külsejű, kövér, kacsázva járó, sokgyerekes házasember Spiro abszolút plátói rajongást táplál Mama iránt. Leginkább úgy, mintha a Mama egyenesen az angol királynő és Szűz Mária keveréke lenne.

Vagyis mindkét szerepre vonzóbb külsejű színészt választottak, mint a könyvbeli karakterük sugallja, és ezzel a készítők jó előre megágyaztak a köztük lévő másfajta dinamikának (magyarán, hogy a pakliban benne van egy romantikus kapcsolat lehetősége). Ez egy olyan változtatás, aminek megint csak nem tudok örülni.

Ahogy évadról évadra nézem a The Durrells könnyed, szórakoztató, a mediterrán környezet miatt vizuális csemegének számító epizódjait, sajnos, egyre inkább revideálnom kell a két évvel ezelőtti pilotkritikámban írottakat: „Különösebb meglepetések nem érhetik azt, aki olvasta Gerald Durrell korfui történeteit, de én ezúttal a kiszámíthatóságot előnynek gondolom.” Epizódról epizódra felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyire lehet elszakadni a megfilmesítés esetében az irodalmi alapanyagtól? Szabad-e gyökeresen megváltoztatni egyes karaktereket? Fordítható-e másmilyen irányba a köztük lévő dinamika? Nem hamisítódik-e meg ezzel az eredeti mű?

Nyilván nincsenek pontos szabályok a jó adaptációra, de ha iskolapéldát szeretnék felhozni rá, a Büszkeség és balítélet 1995-ös BBC-s feldolgozása jut elsőként az eszembe. Egy klasszikus regény olyannyira klasszikus feldolgozása, hogy kulturális mém lett belőle: Helen Fielding Bridget Jones-regényeiben is megidézi az egyik képsorát. A minisorozat abszolút hű Jane Austen regényének cselekményéhez, karaktereihez és szellemiségéhez, mindezt tetszetős képi kivitellel, kiváló színészi játékkal támasztja alá.

A The Durrells esetében ugyan a vizuális háttér szintén nagyszerű, és a színészek is rendben vannak, de se a cselekmény, se a karakterek nem hűek minden esetben az eredeti regényekhez, emiatt pedig úgy gondolom, a művek szellemisége csorbul.

Lehet azzal érvelni, hogy a korfui történetek szereplői valódi emberek és nem pusztán irodalmi karakterek, vagyis nemcsak az adaptáló szándéka, de akár az életrajzi vonatkozás is felülírhatja a könyvek alapján elvárt képet (az első évad pilotjáról szóló kritikámban én is utaltam erre), de mára már nem vagyok biztos az állítás igazában. Gyanítom, hogy létezik a filmes és sorozatos adaptációknál egy határ, amit egyszerűen nem illik átlépniük a készítőknek. Mondhatni, az adaptálandó mű iránti tiszteletből és művészi alázatból.

Nos, nekem úgy tűnik, a The Durrells nagyon ezen a határon billeg – ha ugyan már rég át nem lépett rajta. Szerencsére ha sikerül megfeledkezni ez irányú nemtetszésemről, a széria feelgoodságát még mindig maradéktalanul képes vagyok élvezni, amit manapság kevés nézett sorozatomról mondhatok el.

Star Wars Rebels: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Ayrens

2018. 03. 14. 21:30 - Írta: vendegblogger

23 comments | kategória: animáció,kritika

Eljött ez a nap is, a Rebels végleg elbúcsúzott tőlünk. Kisebb fajta ürességet érzek magamban, ha belegondolok, hogy nem láthatom többé a Ghost legénységének a kalandjait. A 4 év alatt hozzám nőttek a karakterek, még azok is, akiket annyira nem szerettem és furcsa lesz, hogy nem láthatom őket többé a messzi-messzi galaxisban.

Nehezen indult a Rebels, 2014-ben az első évad nem is volt valami acélos, túlontúl gyermetegre sikeredett, sokan méltatlan utódnak tartották a The Clone Wars után, és valamelyest igazuk is volt. Ám ahogy teltek az évek a sorozat egyre jobban magára talált, kezdte elhagyni a töltelék részeket és a gyermeteg mivoltját, és ahogy közeledtünk a Rogue One történéseihez, úgy lett komolyabb és sötétebb.

Ez a fajta változás a 3. évadtól kezdődött igazán, nem véletlen itt jelent meg a Legendák egyik legnagyobb alakja: Thrawn Admirális. Emellett Saw Gerrera is tiszteletét tette, és Maul bosszúhadjárata is folytatódott. Most pedig, túl az utolsó évadon csak ámulok. Egy nagyon összeszedett, komoly szezont kaptunk, látszik, hogy Dave Filoni és csapata odatették magukat a végére. Előkerültek olyan szálak, amelyeket a 2. évadban hoztak fel és most zártak le, feláldoztak karaktereket, fontos események történtek a Lázadás szempontjából és az univerzum szempontjából csupa-csupa olyan dolog, ami bővítette a meglévő világot.

Ahogy már egy régebbi írásomban is megjegyeztem, a Rebels-nek a legnagyobb erénye az, hogy a Star Wars-on belül összeköti az előzmény trilógiát az eredeti trilógiával, és bővíti magát az univerzumot. A Rebels egyesíti az animációs sorozatokat, filmeket és más médiumokat a Star Wars világáról úgy, hogy működik is az, amit látunk a képernyőn. Ha másért nem, már ezért megérte, hogy létrejött.

Mielőtt azonban magáról az évadzáróról írnék, szeretnék szót ejteni az azt megelőző két részről, mivel az univerzum szempontjából fontos esemény történt. Továbbiakban spoileresen folytatom.

Tovább…

Longmire: a 6. évad – írta ayren

2017. 12. 24. 16:00 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika

Bármennyire is nem vagyok nagy krimirajongó, ahogy azt korábbi posztomban is írtam, a Longmire nálam betalált, köszönhetően a meglehetősen realista indián rezervátumos couleur locale-nak, valamint a remek karaktereknek és dinamikáknak, amik közül számomra egyértelműen Walt (Robert Taylor) és Vic (Katee Sackhoff) kapcsolata vitte a prímet.

A sorozat műfajilag eléggé kevert jellegű: alapvetően krimi, ugyanakkor egyfajta modern western, illetve karakterdráma is – engem, mint azt eddigi írásaim alapján megszokhattátok, utóbbi vonal érdekelt igazán.

A helyzet az, hogy az első évadok epizodikusabb nyomozása nekem jobban bejött, mint a későbbi, több átívelő szálra felfűzött narráció. Ennek egyik oka, hogy az egy-egy résznyi bűncselekményekkel többet láttunk a wyomingi vidékből, több sorsba tekinthettünk bele az epizódszereplők kapcsán, a másik, kőkeményen gyakorlatias ok viszont az, hogy mivel elég rossz a memóriám, nehezen tudom követni évadokon átívelő, elejtett, majd később ismét felvett szálakat.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Anne with an E: az 1. évad – írta ayren

2017. 11. 11. 16:50 - Írta: vendegblogger

29 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Réges régen, egy messzi galaxisban, amikor még nem létezett internet, se laptop vagy okostelefon, az emberek kizárólag tévében néztek sorozatokat.

Akkoriban, a hozzám hasonló idősebb junkie-k fiatalkorában, miközben hullt kint a hó, és frissen sült sütemény illata terjengett a lakásban, kellemes szombat délutáni szórakozásnak számított megtekinteni a Lucy Maud Montgomery regényei alapján készült tévés adaptáció, az Anne of Green Gables (Anna), majd később a társsorozat, a Road to Avonlea (Váratlan utazás) epizódjait.

Mindkét széria helyszíne a kanadai Prince Edward-sziget, a kor, melyben játszódnak, az első világháború előtti boldog békeidők. Montgomery a tévésorozatok alapjául szolgáló könyvekben saját letűnt gyermekkorának állított emléket, és ez fajta, a gyermekkor ártatlansága és boldogsága utáni sóvárgás volt az, ami megfogott engem annak idején. Meg persze a rendkívül bájos humor.

Idén megérkezett az Anne of Green Gables legfrissebb adaptációja, amit a nosztalgia okán örömmel üdvözöltem.

Már a pilotban feltűnt több dolog, ami érzésem szerint eléggé eltér a nyolcvanas évekbeli verziótól, és mivel a különbségek később csak markánsabbnak bizonyultak, nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal az alkotók szabadabban kezelték az irodalmi alapanyagot, amit egyesek nyilván üdvözölni fognak, mások meg siránkoznak rajta.

Az immár klasszikussá avanzsált történet középpontjában egy Anne Shirley nevű tizenhárom éves lelencgyerek áll. Anne véletlenül kerül egy idősödő, gazdálkodó testvérpárhoz, ők ugyanis az árvaháztól egy fiút kérnek, hogy legyen segítségük a farm körüli munkákban, de valami félreértés folytán egy kislányt küldenek helyette a vonaton.

Az Anne múltját megvilágító flashback-eknél éreztem először, hogy a régi sorozattal ellentétben a készítők egy komorabb és egyben realistább hangot ütnek meg. Nem véletlenül emlegetik időnként a Jane Eyre-t a történetben. Dickens Twist Olivérje és a Brontë-regény az a két irodalmi mű, amiből mindannyian megismerhettük a viktoriánus árvaházak sivár és embertelen világát, ahonnan a lány is érkezik.

A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Anne-t időnként ugyan magához veszi egy-egy sokgyerekes család, de a kor bevett szokása szerint csak ingyencselédnek és dajkának kell nekik, ráadásul sokszor verik is. Az árvaházban sem talál barátokra, az ottani gyerekek tévedhetetlenül megérzik, hogy Anne más mint ők, és ezért üldözik és kiközösítik.

Anne, mint annyi bántalmazott gyerek, a rideg valóságból a képzeletébe menekül. Varázslatos világot, igazi menedéket teremt magának, tele hercegnőkkel és hős lovagokkal, hogy képes legyen túlélni a hétköznapokat. Sokat olvas, ezért korához képest művelt, választékos beszédű és gyors észjárású kislány.

A farmon életében először megismeri az igazi szeretetet. A szótlan Matthew Cuthbert szinte rögtön a szívébe zárja, de nővére, az eleinte elutasítónak tűnő Marilla sem tud sokáig ellenállni a gyermekből áradó hebrencs bájnak és túláradó energiának. Rájönnek, hogy kaptak egy lehetőséget az élettől megismerni a szülőség örömeit és felelősségét, és úgy döntenek, hogy örökbe fogadják a kislányt.

Anne végre otthonra talál, de a kalandjai nem érnek véget. A múltjából és erőteljes személyiségéből fakadóan számos konfliktusa támad a közvetlen környezetében élőkkel. Meg kell küzdenie az előítéletekkel, de a bátorságának, okosságának és empátiájának köszönhetően sikerül úrrá lennie minden helyzeten, és megnyernie a körülötte élők szimpátiáját és elismerését.

A mindennapi élet apró-cseprő eseményei és összeütközései lehet, hogy kevésnek tűnnek manapság, a pörgősebb cselekményű sorozatok korában, de ebben a sorozatban engem tökéletesen kielégítenek. Az Anne with an E erőssége ugyanis a szerethető karakterek mellett a szép fényképezés, a hangulat, és a nosztalgia egy egyszerűbb(nek tűnő) kor után.

Bár úgy vettem észre, a készítők megpróbáltak némi extra izgalmat csempészni a történetbe: én őszintén szólva a rablásra és a cliffhangerre nem emlékszem az első szériából vagy a könyvből, de javítsatok ki, ha tévedek.

A hangnem időnkénti elkomorulása óhatatlanul azzal jár, hogy az új feldolgozás veszít valamennyit az előző sorozatot jellemző bájból és humorból, amit részemről kifejezetten sajnálok, mivel pont ezek voltak azok a stíluselemek, melyek a képernyő előtt marasztottak.

A főszereplő tizenöt éves Amybeth McNulty kifejezetten tehetségesnek tűnik. Külsőre igazi csupa kéz és csupa láb, szeplős kis bakfis, köze nincs az amerikai filmekben megszokott válogatottan szép fiatalokhoz, mégis abszolút megnyerő az általa megformált, energiáktól szinte szétrobbanó Anne. Tipikus tinédzser abból a szempontból, hogy egyik végletből a másikba esik: hol a felhők közt jár a lelkesedéstől, hol teljes apátiába süllyed – persze nem komolyan, csak a kamaszok mindent túldramatizáló módján.

Állandó rajongása is nagyon jellemző erre a korosztályra: rajong a legjobb barátnő státusz birtokosáért, a „lelki társ” Diana Berry-ért (Dalila Bela) , de szinte ugyanezzel az intenzitással rajong a könyvekért, a napfelkeltékért, a puffos ujjú ruhákért, és úgy egyáltalán mindenért, amiért csak rajongani lehet.

Egyik példaképe Josephine néni, akivel a feminista vonalat és a leszbikusságot jelzésszerűen behozzák a sorozatba. Utóbbit az update-elés miatt megértem, de mégsem örülök neki. Egyszerűen nem érzem a Montgomery által megteremtett világba illőnek, ahogyan a gyerekbántalmazás képi megjelenítését sem. Pont az a gyermeki ártatlanság veszik el velük, ami a nyolcvanas években készült verzió (és a könyvek) védjegye volt.

Egyetlen dolgot tudnék felhozni McNulty alakítása kapcsán, ami zavart: időnként hajszálnyit soknak éreztem, az erőteljes színészi jelenlét néha zavaróan harsánynak bizonyult. A kevesebb talán több lett volna. De azt hiszem, ez nem a fiatal színésznő hibája, hanem a színészvezetésé.

A felnőtt szereplők közül kiemelném R. H. Thomsont, aki a visszafogott, kevés beszédű, de meleg szívű Matthew Cuthbertet személyesíti meg. Ha egyeseknek ismerősnek tűnik, az nem véletlen. Huszonegynéhány évvel ezelőtt ő alakította Jasper Dale-t, a feltalálót a Road to Avonlea-ban.

Plusz pontnak tartom a kiskorú mellékszereplők castingolását. Eddig még senkit se találtam irritálónak, ami gyerekszínészek esetében viszonylag ritkának számít. A Gilbert Blythe-ot játszó Lucas Jade Zumann korához képest kellően érett gondolkodású és vonzó karaktert állít elénk, a butuska Rubyt alakító Kyla Matthews játéka pedig néha kifejezetten hitelesnek tűnik.

A főcímet először kicsit idegennek éreztem a sorozat szellemiségétől, de miután rájöttem, hogy Anne fantáziájának kivetítéséről van szó, már nem zavart. Tulajdonképpen még stílusos is a szecessziós jelleg miatt, ami illik a korhoz, melyben a történet játszódik, ugyanakkor meg mégsem, mert az a fajta vidéki, puritán életmód amibe Anne belecsöppen, fényévekre áll mondjuk, a Gustav Klimt-féle századfordulós, pezsgő és dekadens bécsi életmódtól. Szóval az ellentmondásosság nincs feloldva, mégis sikerült megbarátkoznom vele.

És mivel ambivalens érzelmeim nemcsak a főcímre, hanem valahogy az egész sorozatra is igaznak bizonyultak, alapvető tetszésem ellenére a pontszámom nem több, mint 6,5/10, pedig mielőtt elkezdtem nézni, a nosztalgia-faktor miatt tényleg nagyon szerettem volna többet adni.

Az Anne with an E-t a korábban képernyőre adaptált verzió rajongóin túl ajánlani tudom a kosztümös filmek kedvelőinek, valamint azoknak, akik szívesen mártóznak meg egy letűnt, idillikusabb (vagy legalábbis a 21. századból nézve idillikusabbnak hitt) világban, ahol még az emberi kapcsolatok és emberi értékek számítottak a legfontosabbnak.

Buffy the Vampire Slayer: Odi et amo – írta ayren

2017. 04. 21. 21:50 - Írta: vendegblogger

29 comments | kategória: kritika,régiség

Jó néhány héttel ezelőtt winnie kitett két (egy, kettő), a sorozathoz kapcsolódó posztot a blogra, és miután én is leadtam szavazatomat a legemlékezetesebb epizódra (naná, hogy a musicales!), mindjárt nosztalgiáztam is egyet, és megnéztem az említett részt.

Meglepő módon a látványvilágot leszámítva abszolút nem érzékeltem az eltelt éveket. A karakterek ugyanolyan élők, a poénok ugyanolyan jópofák, Spike pedig pont annyira Spike, mint ahogy arra emlékeztem, úgyhogy – bár ennyi idő után nyilván lerágott csont a téma – kedvem támadt egy retro poszt megírására kedvenc vérszívómról, akinek saját, Top 10 Forever karakterlistámon biztos helye van cirka tizenöt éve.

Valószínűleg sok régi rajongó aláírja, hogy a szimpla tini sorozatnak indult, de aztán magát kultikussá kinövő Buffy the Vampire Slayer legizgalmasabb, legrétegzettebb, egyben legellentmondásosabb karaktere Spike, a vámpír. Mindez rengeteg plusz energiát ad a figurának, ezenkívül az őt játszó James Marsters játéka is elég teherbíró alapnak bizonyul ahhoz, hogy az írók bátran pakolhassanak rá.

De milyen vonásai is vannak a démonvilág Billy Idol-klónjának, melyek szinte azonnal megfogtak? A tovább mögött folytatom. Tovább…

Poldark: kezdett a 2. évad – írta ayren

2016. 10. 02. 15:55 - Írta: vendegblogger

55 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Aki olvasott már tőlem sorozatajánlót ezen a blogon, talán tudja, hogy meglehetősen anglomán vagyok, és kifejezetten kedvelem a klasszikus angol regényekből készült kosztümös sorozatokat, legyenek azok a realistább dickensi vagy a romantikusabb brontëi fajtából.

A Poldark (az 1. évadról bővebben itt) alapanyaga is irodalmi (bár Winston Graham 20. század közepén született regénysorozata csöppet sem számít klasszikusnak) és mindkét kívánalomnak eleget tesz. Egyrészt erős társadalmi töltéssel bír, ami a realista vonalat erősíti, másrészt viszont a főszereplő elég romantikus személyiségjegyekkel rendelkezik.

poldark0

Bármennyire is nem a zsánerem, el kell ismerni, hogy a címszerepet alakító Aiden Turner annyira férfias jelenség, hogy amint feltűnik a színen, a laptopom monitorából rajzó méhrajként áradni kezdenek a feromonok.

Mindez egyszerre köszönhető az általa megformált karakter jellemvonásainak és a színész adottságainak – és most nemcsak a fizikai adottságokra gondolok, hanem a nyilvánvalóan erős kisugárzásra is. Turner a The Hobbit Kilije óta mondhatni predesztinálva van a romantikus karakterekre.

poldark1

Ross Poldark öntörvényű, egyenes, büszke és bátor férfi – ez a típus pedig gyakran szembekerül a hatalommal (illetve a hatalomra áhítozó emberekkel), ami kiváló alkalmat szolgáltat a 18. századi vidéki Anglia (pontosabban Cornwall) társadalmának felvillantására. Az ipari forradalom kezdetének időszakában járunk, amikor mélyreható változások indulnak meg a szigetországban, átformálva a társadalmi osztályokat.

A Turner által alakított karakterre legjobb jelző talán a nemes, a szó klasszikus értelmében. Poldark bár indulatos és szenvedélyes természetű, erős igazságérzettel rendelkezik, pozíciójához és a korhoz képest szociálisan kifejezetten érzékenynek, sőt akár forradalminak is nevezhető. Ez az érzékenysége vitte rá az előző évad végén a „fosztogatásra”, ezért állt az éhező emberek élére annak ellenére, hogy tudta, büntetendő cselekmény a partra sodródott hajórakomány szétosztása.

poldark2

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Game of Thrones: Cersei és Jaime Lannister – írta ayren

2016. 07. 06. 21:31 - Írta: vendegblogger

48 comments | kategória: elmélkedés

Bár alapvetően a Stark családnak “szurkolok” a Game of Thrones címet viselő, immár hat éve tartó túlélőversenyben, a legizgalmasabb karaktereket számomra mégis rendre a Lannister-ház szállította, élükön az abszolút kedvenccé avanzsált Tyrionnal, akiről tavaly már írtam, és akinek első helyét a szívemben még elmúlt két évi mostoha szerepeltetése sem tudta megingatni.

Az idei évadnak a fináléja viszont az ikrek viszonyában beálló olyan mélyreható változást sugall, aminek kapcsán érdemes alaposabban elgondolkodnom az ő jellemükről is – persze szigorúan a szubjektivitás szemüvegén át tekintve rájuk.

jaime cercei 1

Nőké az elsőbbség, vegyük szemügyre először Cersei Lannistert.

Közhely, hogy a GoT tele van erős női karakterekkel, köztük is az egyik, ha nem a legerősebb a Lena Headey által alakított királyné, aki pontosan az a típus, akit mindenki imád utálni. Hataloméhes, bosszúálló, aljas és manipulatív kavarógép, valódi pszichopata, akinek emberi vonásai leginkább csak a gyerekei szeretetében mutatkoznak meg.

jaime cercei 2

Cersei pechje az, hogy az ambíciói lekörözik a képességeit. Igazi ösztönlény: akar valamit, elveszi, de nem számol a hosszú távú következményekkel, ahogy mások szükségleteivel, érzelmeivel sem. Alapvető személyiségvonása a konfrontációkeresés, az intrika és a viszálykodás a lételeme. Abszolút domináns alkat, a Jaime-vel való kapcsolatot is ő uralja gyerekkoruk óta, gyaníthatóan a kettejük vérfertőző viszonyát sem a fivére kezdeményezte anno. Az ikertestvérével való szerelme meglehetősen nárcisztikus jellegű.

Cersei végtelenül gőgös a családjára, a fivérében is leginkább a Lannisterséget, vagyis önmagát szereti. Tulajdonképpen a gyerekeik is amiatt születnek meg, hogy velük kétszeresen „tiszta vérű” Lannistereket hozzon a világra, és ne az általa megvetett Robert Baratheon ivadékait.

Jaime2

Jaime testesíti meg a nő számára az ideális Lannister férfit: vonzó külsejű, éles eszű és kíméletlen – mindezek mellé kiváló bajvívó, ami abban a korban a nemesség körében a legfontosabbnak férfiúi erénynek számított. Amikor Jaime elveszti az egyik kezét, vagyis rokkant lesz, ez az eszményített kép sérül Cersei-ben, emiatt már közel sem tartja annyira vonzó szexuális partnernek a fivérét, mint korábban.

A tovább mögött folytatom az elmélkedést. Tovább…

Pilot: The Durrells – írta ayren

2016. 04. 20. 21:30 - Írta: vendegblogger

21 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

A 80-as években készült már tévésorozat a My Family and Other Animals (magyarul: Családom és egyéb állatfajták) című, kultikus Gerald Durrell-könyvből, de éppen az általa okozott csalódás miatt nem gondoltam, hogy a híres természetvédő anekdotikus kis korfui történeteiből lehet igazán jól működő sorozatot készíteni. (Megjegyzem, egy viszonylag jó feldolgozásnak számító tévéfilm azért született 2005-ben.)

De ímé, lőn csoda, a The Durrells pilotja jött, látott, és győzött!

The Durrells1

A magyarázat valószínűleg abban rejtőzik, hogy a hat részes első évaddal indító sorozatnak csak egyik forrása az említett könyv, mellette két komolyabb életrajzi kötetre is támaszkodik, így megtudhatunk néhány olyan apró adalékot főhős gyerekkoráról, mint például azt, hogy az iskolában kiközösítették, terrorizálták az osztálytársai.

Tehát nem sima adaptációról van szó, a forgatókönyvírók nem pusztán az író alapvetően verbális humorát próbálták meg képernyőre applikálni, ami hasonló irodalmi nyersanyag esetében többnyire meddő próbálkozás.

SID GENTLE FILMS PRESENTS THE DURRELLS FOR ITV EPISODE 1 Pictured: KEELEY HAWES as Louisa Durrell and MILO PARKER as Gerry. This image is the copyright of ITV and must only be used in relation to THE DURRELLS.

A nézőpont megváltoztatása és ezzel a hangsúlyok hajszálnyi áthelyezése szintén használt a minőségnek.

A könyvvel ellentétben ezúttal nem annyira a gyerek Gerry (Milo Parker) szemén keresztül látjuk a dolgokat, nem annyira ő áll a középpontban, mint inkább a Mama (a sorozatban Mother, de nekem a remek magyar fordítások után már örökre Mama marad), talán ezért is tűnik sokkal sikeresebb próbálkozásnak ez a sorozat, mint évtizedekkel ezelőtti társa.

The Durrells3

A The Durrells történetének kezdetén (eddig 3 epizód ment le) a négygyerekes özvegyasszonynak (Keeley Hawes) nemcsak a borongós brit időjárással és a merev iskolarendszerrel, hanem anyagi gondokkal és folyton civakodó csemetéivel is meg kell megküzdenie, ezért rendszerint néhány pohárka ginnel kezeli a depresszióját.

Egyetlen kiútnak ebből a helyzetből az tűnik számára, ha megfogadja legidősebb fia, Larry tanácsát (Josh O’Connor), és áttelepíti az egész famíliát a kedvező éghajlatú, egyben olcsó életmódot biztosító Korfu szigetére.

The%20Durrells4

Bevallom, nemcsak hogy gyerekkorom óta rajongója vagyok a Durrell-családnak és a társaságukban megforduló számtalan fura csodabogárnak (legyen az ember vagy állat), de Korfu szigetére is miattuk utaztam el jó néhány évvel ezelőtt, ergo engem már a helyszínnel levettek a lábamról. Van valami nagyon-nagyon barátságos, otthonos érzést keltő a festőien ütött-kopott villában, ahová a család beköltözik, valamint a sziget fővárosának olaszos hatást tükröző utcáiban, házaiban.

A pilot amellett, hogy hamisítatlan, mediterrán bájú atmoszférát teremt, rögtön fel is vonultat jó néhány mellékszereplőt Spirótól a hipochonder Lugaréciáig, Roger kutyától Achilles-ig a teknősig. (Remélhetőleg kedvenceimre, a rosszcsont Farkákra is sor kerül hamarosan.)

The Durrells5

A színészek mindannyian hozzák a szokásos brit színvonalat, és ez pont elég, hiszen ennek a sorozatnak az igazi vonzereje a humor mellett a 30-as évek Korfuja, ami a maga mediterrán derűjével erős hangulati értékkel bír.

Két dolog azért kicsit meglepett a szereplőválasztásnál. Az egyik a Mamát alakító színésznő relatíve fiatal kora, bár ez talán csak számomra meglepő, mivel a történetek alapján némileg idősebbnek, és kevésbé csinosnak képzeltem – köszönhetően talán a Mama szó által keltett asszociációknak. Ezenkívül csipetnyit – hogy is mondjam -, intellektuálisabb szelleműnek találtam őt, mint a könyvekben, de legalábbis olyannak, aki képes felismerni és értékelni egy valódi intellektuális teljesítményt, ahogy láthattuk legidősebb fia első, irodalmi szempontból sikerültnek mondható novellája kapcsán.

The Durrells6

A másik eltérés az irodalmi alapanyagtól Spiro karakteréhez fűződik, aki ezúttal olyan vonzó férfi, hogy Larry-hez hasonlóan legszívesebben én is összeboronálnám a Mamával. Az őt alakító Alexis Georgoulis sokkal jóképűbb a fejemben élő Spirónál, amihez az is hozzájárul, hogy kiiktatták a könyvbeli mulatságos, számtalan vicces helyzetet okozó akcentusát. Valahol persze megértem a döntést, mert ami beszédmód esetében papíron működik, a képernyőn sokszor üres ripacskodásként hat, de azért… Nohát, nohát. Kicsit megcsalatva érzem magam.

A leghálásabb szerep szerintem az író szarkasztikus stílusú, idősebbik bátyját, Larryt (a későbbi híres írót, Lawrence Durrellt) alakító Josh O’Connornak jutott, de ez nem von le semmit a játékából. Remélem, látni fogom még valami másban is a fiatal színészt.

SID GENTLE FILMS PRESENTS THE DURRELLS FOR ITV EPISODE 1 Pictured: JOSH O'CONNOR as Larry Durrell. This image is the copyright of ITV and must only be used in relation to THE DURRELLS.

Különösebb meglepetések nem érhetik azt, aki olvasta Gerald Durrell korfui történeteit, de én ezúttal a kiszámíthatóságot előnynek gondolom. A néző pontosan azt kapja, amit várt: vizuálisan is kellemesen eltöltött negyvenöt percet egy elragadóan hóbortos család és hasonszőrű barátaik körében.

Lehet, hogy az elfogultság beszél belőlem, de nekem a pilot simán 7,5/10 volt, és ennek alapján őszintén tudom ajánlani a sorozatot a görög szigetek rajongóinak és a hozzám hasonló Durrell-fanoknak.

Mozart in the Jungle: a 2. évad – írta ayren

2016. 03. 09. 22:00 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: kritika

Nem tudom, ki hogy van vele, de én az utóbbi egy-két évben, miután a jól bevált, nézős szitkomjaim hanyatlásnak indultak, nagyon hiányolom az ilyen könnyed és jókedvű sorozatokat a felhozatalban. Pedig úgy kell nekem a feelgoodság érzése a napi stressz után, mint madárcsicsergés a légkalapáccsal dolgozónak, és ebben a műfajban momentán csak az újonc Life in Pieces tudott felzárkózni a Mozart in the Jungle mellé.

Továbbra sem tudok mást mondani róla, mint amit tavaly gondoltam, és amit az ezen a fórumon előttem posztolók is végig mantráztak: hihetetlenül bájos kis sorozat, és nem kizárólag a bennfentesség érzetét sugalló zenekari élet bemutatása miatt üdítően más, mint az általam nézett amerikai sorozatok többsége.

Mozart in the Jungle 1. kép

A Mozart in the Jungle úgy tud felmutatni egy csipetnyi, jó értelemben vett amatőrizmust, hogy közben persze egyáltalán nem amatőr. Nem gondolom, hogy a viszonylag sovány cselekmény a hozzá nem értést tükrözné, hogy emiatt széthullana az összkép, a nagy egész. Főleg, hogy a narratíva laza kezelése nekem mára a sorozat ugyanolyan védjegyévé vált, mint a számos jelenetet átitató klasszikus zene.

A Mozart in the Jungle gerince DNS-spirálhoz hasonló, kettős főszála ugyanis a Muzsika (így, nagybetűvel), valamint a Maestro és a fiatal oboás lány, „Hájláj Ratilidzs” kapcsolatának változása, aminek önmagában van egyfajta pulzálása, egyfajta folyamatosan távolodó és közeledő ritmusa. Erre a közös főszálra vannak felfűzve a rövidebb, önmagukba záródó történethurkok, mint például. a hegedűrabló utáni hajsza, vagy Thomas és az ő „hermanójának” közös kis gombászása.

Mozart in the Jungle 2. kép

A történetnélküliség amúgy sem teljesen igaz, idén kaptunk olyan, több részen átívelő szálakat, mint a zenekar követelései a vezetőség felé, vagy a dél-amerikai turné, ami végig kiváló mókának bizonyult. Remek volt az utazással kilépni a megszokott keretek közül! Számos új dolgot megtudtunk a Maestro hátteréről, sokban árnyalta a személyiségét, hogy megismerkedhettünk a múltja legfontosabb szereplőivel.

A pilot előtt, anno a szimpla sorozatismertetésnél még nem gondoltam volna, hogy ennyire vevő leszek Rodrigo De Souza bonyolult karakterére, mert a Mozarthoz hasonló, kiszámíthatatlan és túlfűtött művészlelkek valahogy soha nem vonzottak. Gael García Bernal viszont amilyen apró termetű, olyan erős sármmal és kisugárzással rendelkezik, így már az első epizódban csont nélkül elfogadtam szertelen zseninek és a zenekar alfahímjének.

A színész erőteljesen megkülönbözteti az általa megformált karaktert a köztudatban élő zseniképtől, de valahogy úgy, hogy közben mégis meg tud tartani jó néhány klisét. Vagyis tökéletes interpretációját nyújtja a romantika egyik legfontosabb személyiségtípusának: van valami mély, gyermeki kedvesség az általa alakított Rodrigo természetében, ami miatt minden szeszélyessége és teátrális szenvedélyessége ellenére is egyszerre szerethető, és férfiasan vonzó a figurája.

Mozart in the Jungle 3. kép

Karakterének újabb aspektusára világított rá idén az új asszisztensével folytatott beszélgetése az „átok” kapcsán. Világossá vált számomra, hogy Rodrigo nem szimpla ösztönlény, aki mindenféle önreflexió nélkül adja át magát az érzelmeinek.

Tisztában van vele, hogy átok nem létezik, a tünetei pszichoszomatikusak, de elfogadja, hogy az embereket alapvetően az érzelmeik irányítják, vagyis valójában minden pszichoszomatikus. Mintegy önként engedi át magát egy nála hatalmasabb erőnek, mert csak így tudja minden idegszálával átélni az élet összes örömét és bánatát, ami minden nagy művészet táptalaja. Az ő személyiségéhez talán éppen ez a kulcs: ez az elementáris vágy, hogy mindent a maga tökéletes valójában tapasztaljon meg.

Mozart in the Jungle 4. kép

A Hailey-t játszó Lola Kirke is (bár időnként megül valami álomszuszék bambaság az arcán, ami engem kicsit irritál) elég jól hozza a még nagyon fiatal, de érzelmileg fokozatosan érettebbé váló nő szerepét – vagy legalábbis megcsillantja ennek lehetőségét.

Hihetetlenül jó a kémia kettőjük közt, az alkotók gyönyörűen kezelik a lebegtetést, a húzd meg, ereszd meg-játékot. Remélhetőleg a további évadokban se döglik be a dinamika a két szereplő közt, óriási hiba lenne, mondjuk, jövőre összehozni őket, meggyőződésem, hogy a sorozat egyik fő erőssége veszne el. Rodrigo nagyanyjának teafű-jóslata szerencsére azt sugallja, a készítők nem szándékoznak meglépni ugyanazt a hibát, ami a New Girl korai mélyrepülését előidézte.

Mozart in the Jungle 5. kép

A 2. évadban megfigyelhettük, ahogy Rodrigo és Hailey viszonya apránként megváltozik. A lány már nem csüng ájult áhítattal a Maestro minden szaván. Egyre inkább egyenrangú partnerré válik, aki néha egyenesen anyás elnézéssel kezeli a férfi apró hóbortjait. Minden, időnként felszínre törő vonzalma ellenére is képes nemet mondani, ha kell, és nem veszi figyelembe Rodrigo túlzó követeléseit.

Igyekszik tőle független magánéletet kialakítani, kezd felnőni a karaktere. Egészséges önvédelmi mechanizmusra és józanságra vall, amikor nem hagyja, hogy az excentrikus zseni nagysága maga alá temesse, hogy a férfi személyisége elnyomja az övét. Mit is mondhatnék még róla? Ay, ay Hájláj! Csak így tovább!

Mozart in the Jungle 6. kép

A többi kiemelt szereplő is változatlanul jó, és biztosan igazságtalan vagyok, amikor azt mondom, hogy ennek ellenére az egy Thomas kivételével az ő karakterüket nem érzem annyira érdekesnek, mint a két központi szereplőét, ezért kifejezetten soknak találtam a rájuk szánt játékidőt. Számomra csak akkor működnek jól, ha valamelyik erősebb karakterrel hozzák össze őket (lásd pl. Warren Boyd hegedűrablós sztorija), önmagukban nem képesek hosszabb ideig lebilincselni.

A zenekar új és régi maestrójának, Rodrigónak és Thomasnak, valamint a hegedűvirtuóz Ana Maríának a lényét továbbra is eltúlzottan, szinte karikatúraszerűen színpadiasnak tartom, de mostanra már teljes mértékben megbarátkoztam ezzel. Hiszen ők zenészek, sztárok, akik igazából csak a színpadon élnek, ezért nem tudják levetkőzni soha a színpadias drámaiságot, ami valójában az élet drámaiságának átélését jelenti, és amire az őket alakító színészek erősen rá is játszanak. De valahol még ez is tetszik, ezt is a Mozart in the Jungle egyik szexepiljének tartom.

Mozart in the Jungle 7. kép

Végül megemlíteném még a Muzsikát, ami talán a számos karaktert mozgató sorozat igazi főszereplője.

Nem vagyok nagy komolyzene-rajongó, és néhány kivétellel nem ismerem a választott darabokat sem, de a 6. epizód végén észrevettem, hogy a közreműködők nevének lefutása után is képes vagyok percekig a képernyőn szaladgáló grafikára meredni, miközben szól a zene, anélkül, hogy kedvem lenne kinyomni a monitort. Annyira feelgood tud lenni még ez a levezető, „sorozattalan” része is a sorozatnak. Azt hiszem, valahogy így kell megszerettetni az emberekkel a klasszikusokat…

Mozart in the Jungle 8. kép

Amit végig stabilan nyújtani tudott a Mozart in the Jungle a 2. évadban is, az a sok-sok mosoly, a csipetnyi mélység, valamint egy óriási adag báj. Vagyis minden feltétel adott volt, hogy engem elvarázsoljon.

Nem pontozom, mert minek méricskélni a mérhetetlent? Valahol az élbolyban fut a távoli cél felé az amúgy nem túl számos, nézős sorozataim közt, és nekem ennyi éppen elég.

Ember embernek farkasa? – A The Walking Dead moralitásáról – írta ayren

2015. 11. 08. 20:10 - Írta: vendegblogger

40 comments | kategória: elmélkedés

Az utóbbi években, amióta csak nézem a The Walking Deadet, a legemlékezetesebb epizódoknak többnyire azokat találom, amik után komolyabb etikai viták bontakoznak ki a heti kibeszélőben.

Van egy kardinálisnak tűnő kérdés, ami újra és újra előkerül, miszerint Rick és csapata erkölcsi szempontból különbözik-e egyáltalán a Claiming klántól, a terminusiaktól, vagy a W-k táborától, én meg mindig újra és újra meglepődöm (holott nem kéne), hogy mennyire máshogy látjuk mi, rajongók ezt a dolgot. Megpróbálom most felsorakoztatni az érveimet amellett, hogy igenis létezik (még?) egy markáns határvonal Rickék és az említett csoportok között.

TWD 1

Számomra nagyon izgalmas, ahogy minden ezzel a kérdéssel foglalkozó epizód eljárja a maga táncát a késpenge élén úgy, hogy az alkotóknak még éppen sikerül megtartani kedvenc karaktereinket a jó (vagy inkább a jobbik) oldalon. Hozzáteszem, a TWD univerzumában a ‘jó nem biztos, hogy ugyanazt jelenti, mint a mi kényelmes és biztonságos világunkban.

Egy posztapokaliptikus környezetben átértékelődnek az etikai elvek, már az is pozitív cselekedetnek számít, ha nem a másik halála árán akarunk életben maradni.

TWD 2

A terminusiak és a Claiming klán nem így tesznek, ők mindenféle mérce szerint immorálisak. Egyetlen céljuk a túlélés, méghozzá bármi áron, ennek érdekében mindenkit elpusztítanak maguk körül, hogy erőforrásaikat elvéve tovább maradhassanak életben. A tovább mögött folytatom.
Tovább…

Outlander: az 1. évad – írta ayren

2015. 07. 31. 21:45 - Írta: vendegblogger

46 comments | kategória: kritika

…avagy anyám, nem ilyen lovat akartam!

Bevallom, Skócia iránti mélységes nosztalgiám jegyében winnie tavalyi pilotkritikája után elég elfogultan ültem le a Outlander első epizódja elé elé. Újra szerettem volna élni megboldogult bébiszitter korom mára már egzotikusnak tűnő élményeit, már ami a gyönyörű skót kastélyokkal, tájakkal és tavakkal kapcsolatosak, és a szépen fényképezett sorozat előzetesei a romantika mellett ezt is belengették.

Ráadásul úgy vagyok vele, hogy bármilyen apró sci-fi beütésért hálás tudok lenni, ezért az elvileg időutazós téma is érdekelt volna, de ebből végül nem kaptunk semmit, legalábbis az első évadban. Claire misztikus módon, egy druida kőkörön át kerül a XVIII. századba, oszt jónapot, érjük be ennyivel, aki többet akar, olvasson H. G. Wells-et és Asimovot.

Pedig az időutazás tálcán kínálja a lehetőségeket: én szívesen elnéztem volna, ahogy Claire a jövőből származó tudását jobban kihasználja az a új környezetben való boldogulás érdekében. A pillangó-hatásról még nem hallhattak az 1940-es években, szóval nem értem az óvatoskodását. Érdekelt volna a történelmi háttér erőteljesebb felvázolása is, a jakobita felkelések időszaka, amibe Claire váratlanul belecsöppent.

Nem akarok igazságtalan lenni, tudom, hogy ez egy alapvetően romantikus sorozat, ami nem egészen az én műfajom, de anno az első néhány epizód után eléggé fellelkesültem, mert olyan kiválóan keverték a magával ragadó skót Felföld képeit a gyönyörűen fotózott történelmi kulisszákkal, az erős hangulattal, a megpendített intrikával és a bimbózó érzelmekkel, hogy sikerült berántaniuk.

Mindig is a gyengém volt, ha egy sorozat kellemes koktélként vegyítette a különféle ízeket, ráadásul az Outlander ügyesen lavírozik több műfaj (konkrétan a történelmi, a romantikus, a misztikus és a „kardos-ba**ós”) között, bár az én ízlésemhez képest néha átlépnek egy határt, és ezek azért elgondolkodtatnak.

A tovább mögött egy-két minimális spoilerrel folytatom. Tovább…

The Walking Dead: Carol Peletier – írta ayren

2015. 03. 12. 15:05 - Írta: vendegblogger

46 comments | kategória: elmélkedés

Számomra nem kétséges, hogy Carol karaktere mostanra igazi badass figurává nőtte ki magát a The Walking Deadben, gyakorlatilag a 4. évad első felében végleg a kedvencemmé vált. Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy egy zombis sztori kapcsán hamisítatlan, borsódzó hátú katarzist fogok átélni, az emlékezetes 4×14 láttán viszont pontosan ez történt. Máig azt a részt tartom a TWD legmegrázóbb epizódjának, és az élményt a felvetett erkölcsi dilemma mellett jórészt a Carolt alakító Melissa McBride nagyon rendben lévő alakításának köszönhetem.

Nem állt mindig ilyen közel a karakter a szívemhez. Bár a The Walking Dead összes szereplője nagy utat járt be, mióta megismertük, talán Carol az, akinek a személyiségfejlődése a legnagyobb ívet írta le az első évad óta. Nem véletlen, hogy az idők során szürke mellékszereplőből főszereplővé avanzsált: ő az, aki a legtöbbet tanult a megváltozott körülmények által felkínált helyzetekből, és emiatt a karakterében folyamatosan (és még mindig) nagy lehetőségek rejtőznek. A családtagjai halála után számos addig rejtett képessége tűnt elő, hogy kamatoztatni tudja őket a csoport érdekében.

Alázatos, bántalmazott feleségként, tipikus áldozatként ismertük meg, akit a férje folyamatosan terrorizált. Életének egyetlen értelme a lánya volt, akit az utolsó percig megpróbált megóvni – nemcsak a zombiktól, a valóságtól is. Bár Sophia eltűnésével és halálával átélte a legnagyobb fájdalmat, amit egy szülő átélhet, képes volt tovább élni és levonni a tanulságot.

Valódi jellemvonásai és képességei, amiket elnyomott a rossz házasság, lassan felszínre kerültek. Fokozatosan felépítette új, keményebb személyiségét: pontosabban fokozatosan ismerte fel önmagában a belső erőt, amire ebben az átalakulásban támaszkodhatott. Ahogy Darylnek az 5×06-ban mondta, a börtönbeli időszakban vált azzá a nővé, aki mindig is lenni akart.

Természetének kettőssége, hogy egyszerre tud gyakorlatiasan kemény, sőt, kíméletlen lenni, valamint nőiesen empatikus – utóbbi vonása különösen a gyerekekkel kapcsolatban érvényesül. Lánya elvesztése miatt mindenkinél előbb jön rá, hogy egy posztapokaliptikus világban nem létezik ártatlan gyermekkor, a túlélés érdekében sok egyéb dolog mellett erről a luxusról is le kell mondaniuk. A kölyköket titokban a késsel való bánásmódra tanítja, hogy meg tudják védeni magukat a zombiktól, és igyekszik kigyomlálni belőlük a gyermeki téveszméket, miszerint a élőhalottak is emberek, csak kicsit „mások”.

Erős anyai ösztönnel bír, szeret gondoskodni másokról. Apjuk halála után elvállalja az árván maradt Lizzie és Mika pótmamaságát – és talán gondoskodó hajlama miatt érti meg annyira jól az első perctől kezdve a hozzá hasonlóan családi erőszakot megtapasztaló Darylt is. A tovább mögött folytatom, helyenként spoilerekkel. Tovább…

Previous Posts