login |

Author Archive

Black Mirror – 4×02-03: Arkangel & Crocodile

2018. 01. 07. 16:59 - Írta: CyClotroniC

60 comments | kategória: Anglia lecsap,antológia,kritika

Nézegettem a leggyorsabban darálók idei Black Mirror erősorrendjeit és zömben azért az jött le róluk, hogy egy-két kivételtől eltekintve se az Arkangel, se a Crocodile nem lopta be magát a szívetekbe, amit így elsőre mindenképpen meg tudok érteni.

A néhány szavas indoklásokat olvasva, fel is merült bennem rögtön a kérdés, hogy mégis mit várunk el egy ilyen lazább keretekre felhúzott, epizodikus antológiától? Számít az, hogy megfeleljen az elvárásainknak, olyan prekoncepcióknak, amit mi alakítunk ki magunkban a szériáról, hogy mi fér bele és mi nem akár tematikailag, akár hangulatilag?

Mennyire fontos az epizódvégi meglepetés vagy egy komolyabb érzelmi gyomros? Fel tud javítani egy komplett epizódot, ha kihúzza a lábunk alól a talajt a végjáték, mint teszem a White Bear tette? Vagy éppen fordítva, hazavágja-e a Black Mirror -élményt, ha érezhetően minden egy kisebb fordulatnak van alárendelve, ami eleve nem is túl ütős, ráadásul még kiszámítható is?

Az egyetlen ok, ami miatt úgy döntöttem, hogy érdemes egy közös kritikában kibeszélni az Arkangelt és a Crocodile-t az az, hogy mindkettő egy olyan típushibát testesít meg, amikről azért így közel 20 epizódnál már illik beszélni a sorozat kapcsán.

A tovább mögött tehát spoileresen lesz szó a 4×02-ről és a 4×03-ról, néhány korábbi rész említésével.

Tovább…

Black Mirror – 4×01: USS Callister

2018. 01. 05. 22:08 - Írta: CyClotroniC

47 comments | kategória: Anglia lecsap,antológia,kritika

Egy hete került fel a Netflix-re Charlie Brooker epizodikus antológiájának legújabb 6 része, aminek inkább jót tett a 3. szezonos költözés, mintsem hátrányára vált volna. Ha valami, akkor a Star Trek-es nyitóepizód egy tökéletes példa erre, mert aligha készülhetett volna el a USS Callister ilyen formában még a brit keretek között.

Ennek köszönhetőek a változatosabb helyszínek (kapunk például majd egy Izlandon forgatott epizódot is), arról nem is beszélve, hogy az amerikai színészeknek, rendezőknek és stábtagoknak hála, sokkal nemzetközibbé is vált a sorozat. A Black Mirror ezt rögtön két Emmy-díjjal köszönte meg, hiszen a San Junipero abszolút megérdemelten elvitte a legjobb írásért és a legjobb tévéfilmnek járó szobrot is.

Ami nem változott, az az epizódok minőségének az aránya. Továbbra is egy szimplán jó és egy gyengécske jut egy kiemelkedően szuper epizódra, bár elnézve, hogy mekkora eltérések találhatóak a rajongók saját toplistái között, ez alighanem idén is egyénfüggő lesz.

A korábbi éveknél mindig hangsúlyoztam, hogy lehet bátran bármilyen sorrendben fogyasztani a részeket, de az idei adagot elnézve egyre kevésbé merem ezt nektek állítani. Továbbra sem függnek össze a részek, de különféle kis easter egg-ek vagy visszautalások bizony színesíthetik, bővíthetik az élményt, ha tartjátok magatokat a sorban nézéshez.

A kritikák ennél az évadnál is spoileresek lesznek visszamenőleg, vagyis számíthattok arra, hogy az aktuális epizód eseményein túl, korábbi részekre is lehetnek majd visszautalások a lapozás után, előrefelé viszont nem kell tartani semmitől és kérlek titeket, hogy a hozzászólásoknál se spoilerezzetek előre a szezonból.

A tovább mögött tehát az idei első jobban sikerült epizóddal, a USS Callister-rel folytatom.

Tovább…

Nathan For You: a 4. évad

2018. 01. 02. 21:34 - Írta: CyClotroniC

2 comments | kategória: kritika

I think Nathan For You is as good as The Wire. I mean that. We live in a world full of hyperbole, but it’s hard to imagine someone doing this show with any better possible execution – FILM CRIT HULK

A PeakTV korában, ahol tényleg hajlamosak vagyunk szuperlatívuszokban beszélni a sorozatkínálat krémjéről, nehéz lenne velősebben megfogalmazni, hogy mekkora kincs is a Nathan For You.

A második szezon után már kifejtettem elég hosszasan, hogy miért is ez az egyik abszolút kedvenc sorozatom (érdemes ott kezdeni az ismerkedést), de az továbbra is halmozottan igaz rá, hogy olyan koncepcióról van szó, ami tényleg csak egy szűk rétegnél fog működni, aki viszont vevő rá, annál hasonlóan nagy szerelem lehet majd Nathan Fielder agyszüleménye, mint nálam.

A koncepció első blikkre rettenetesen egyszerű: Nathan egy fiktív alteregóját alakítva próbál valódi embereknek és valódi vállalkozásoknak segíteni a fejlődésben, a csavar csupán az, hogy a hasonló kerettel operáló reality műsorokkal ellentétben, Nathan képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel áll elő.

Egyrészt igaz rá, hogy gyakran rettenetesen kínos humorral operál, amit tényleg kevés embernek vesz csak be a gyomra, ugyanakkor éppen azért nagyszerű mert bármennyire is feszengőssé tud néha válni egy-egy szituáció, sosem ítélkezik az epizódban felbukkanó emberek fölött.

Nathan-nek valahogy a kisujjában van egy képesség, amivel képes minden egyes gyanútlan partneréről lehámozni azokat a maszkokat, amiket a leggyakoribb társadalmi helyzetekben viselünk és ezzel épp az esendő, kissé különc átlagemberek válnak a sorozat hőseivé, maga a Nathan For You, pedig a jelenleg tévés kínálat egyik legemberibb darabjává.

Másik nagy erénye, hogy sosem törik meg az illúzió, nem igazán érződik prank-shownak a koncepció. Hála Nathan Fielder “alakításának” és empátiájának, teljesen elmosódik a határ valóság és fikció között. Nathan sebezhető, szeretetéhes karaktere olyan ívet fut immáron négy éve, amit tényleg csak a legjobb írószobák tudnak összehozni.

Az idei szezonban találunk jó pár olyan epizódot, ami eltér az ismerős kerettől vagy azon belül hoz valami extrát, így például láthatjuk Nathant a taxisok pártján az Uber ellen folytatott háborúban, ahogy nem kis erőfeszítést tesz azért is, hogy némi médiahackkel fellendítse egy kisebb étkezde forgalmát. 

Bár szokás szerint jól sikerültek a szokványos darabok is, a szezon legemlékezetesebb pillanatait épp azok a részek adják, amik eltérnek a bevált formátumtól. Az évadot egy 40 perces visszatekintős, reunion epizód nyitja meg, ahol újra láthatunk jó pár ismerős arcot az korábbi évekből, de betekintést nyerhetünk abba is, ahogy Nathan összehozza a tökéletes talk show sztorit, hogy legyen majd miről mesélnie Jimmy Kimmel-nek.

Mégsem ezekről lesz emlékezetes a Nathan For You 4. szezonja, hanem a ‘Finding Frances’ névre keresztelt, 10/10-es, másfél órás záróepizódról, ami alighanem az év tévés csúcspontja volt, legalábbis nálam biztosan.

A tovább mögött folytatom minispoilerekkel. Tovább…

JAws 2017: Legjobb női főszereplő (40 perces sorozat)

2017. 12. 30. 16:00 - Írta: CyClotroniC

55 comments | kategória: szavazás

A női főszereplők mezőnye évről évre az egyik legizgalmasabb dolog a JAws-on, hiszen változatos a felhozatal, az évek során több mint 30 különböző jelölt és 7 különböző győztes fordult meg a kategóriában, volt már 8 fős döntős mezőnyünk is, célfotós befutónk vagy a Broen-es Sofia Helin-nek köszönhetően itt szavazhattatok először nem angol nyelvű sorozatból bejutó színészre.

2007: Kristen Bell2008: Evangeline Lilly2009: Yvonne Strahovski2010: Yvonne Strahovski, 2011: Claire Danes2012: Jennifer Carpenter2013: Claire Danes2014: Claire Danes2015: Krysten Ritter, 2016: Evan Rachel Wood

Mivel idén nem volt Westworld, így a címvédés biztosan elmarad, ami viszont érdekesebb, hogy a háromszoros győztes Claire Danes, vagy a tavalyi előtti kedvenc Krysten Ritter a Top10 közelébe se jutott idén, az meg egyenesen bombameglepetés, hogy a tavalyi ezüstérmes Millie Bobby Brown éppen hogy lecsúszott a döntőről a 6. helyen.

A lemaradók sorában akadnak újoncok (Maggie Gyllenhaal (The Deuce), Reese Witherspoon (Big Little Lies)), másodévesek (Claire Foy (The Crown), Winona Ryder (Stranger Things), Michelle Dockery (Good Behavior)) és bérletes lecsúszók is (Viola Davis (How To Get Away With Murder), Robin Wright (House of Cards)).

Beállítva Claire Danes rekordját, zsinórban ötödször is döntős lett az a Tatiana Maslany, aki mióta fut az Orphan Black, mindig dobogón végzett nálatok, de nyerni egyszer sem tudott. A kanadai színésznő idén utoljára próbálkozhat a klónok szerepében nyújtott alakításaival, de egyáltalán nem lesz könnyű dolga, hiszen az ellenfelei között ott lesz Carrie Coon is, akit döntően a The Leftovers zárószezonjáért jelöltetek, de azt se felejtsük el, hogy idén a Fargo-ban is játszott.

A kategória másik három döntőse mind Top5 újonc sorozatból érkezett. Elisabeth Moss a The Handmaid’s Tale-ért, Nicole Kidman pedig a Big Little Lies-ért gyűjtötte be idén az Emmy-díjat (nem mellesleg kettejükkel készült el a Top of The Lake: China Girl), illetve Katherine Langford-dal (13 Reasons Why) kiegészülve, mindhárman Golden Globe-jelöltek is éppen. Ilyen mezőnyben tényleg csak egy dolog a biztos: új JAws-győztest avathatunk majd.

Legjobb női főszereplő (40+ perces sorozat)

  • Carrie Coon (The Leftovers) (25%, 648 Votes)
  • Tatiana Maslany (Orphan Black) (23%, 595 Votes)
  • Katherine Langford (13 Reasons Why) (18%, 467 Votes)
  • Elisabeth Moss (The Handmaid’s Tale) (18%, 460 Votes)
  • Nicole Kidman (Big Little Lies) (16%, 428 Votes)

Total Voters: 2,598

Loading ... Loading ...

JAws 2017: Legjobb animációs sorozat

2017. 12. 30. 10:00 - Írta: CyClotroniC

35 comments | kategória: animáció,szavazás

A The Legend of Korra 2014-es győzelme óta nincs sok dolgom ezzel a JAws-kategóriával, elég csak újrahasznosítanom az egy évvel korábbi döntő posztját, hiszen immáron négy éve állóvíz az animációs sorozatok mezőnye, és tényleg csak annyi változott, hogy idő közben a Korra leköszönt, a Rick & Morty pedig kihagyta a tavalyi évet.

A korábbi évek győztesei: 2008: South Park2009: Family Guy2010: Family Guy2011: Family Guy | 2012: Family Guy | 2013: Archer2014: The Legend of Korra | 2015: Archer | 2016: Archer

Egyszerűen durva belegondolni, hogy az 5 jelölt közül ketten (South Park, Family Guy) az előző évezredben indultak útjuknak, az elmúlt éveket nyerő Archer az előző évtizedben, és igazából csak a két “nyeretlen” széria, a Rick & Morty és a BoJack Horseman minősül “frissnek” a felhozatalt tekintve.

Két éve, mikor pontosan ugyanez az ötös versenyzett, négyen fej-fej mellett mentek végig a BoJack-et leszámítva, kérdés, hogy azóta fel tudott-e erősödni a BoJack a többiek mellé, kopott-e valamit a veterán trió támogatottsága, és hogy a magyar premierrel szerzett-e annyi új rajongót a Rick & Morty, hogy végre begyűjtse az első győzelmét.

Tavaly írtam, hogy az animációs tagen 15 oldalnyit posztoltunk az év során, idén ez az adag csak tovább növekedett: több, mint 20 oldalnyit termelt ki a kategória, szóval bőven van még miből merítenie azoknak, akik valami újra vágynak. Többek között egyre több anime sorozatról került fel ajánló az oldalra, de lehet esetleg próbálkozni a The Simpsons mögött lemaradó, kalandosabb, akciódúsabb szériákkal is (Trollhunters, Star Wars: Rebels, Dragon Ball Super).

A Top10-es jelölteken kívül talán érdemes esélyt adnotok a Rick & Morty-t is jegyző Dan Harmon improvizációs szerepjátékozásra épülő fantasy-komédiájának, a HarmonQuest-nek, vagy két olyan sorozatnak, amik idén több kritikus toplistáján is megfordultak: az éppen leköszönő Samurai Jack-nek vagy az újonc Big Mouth-nak.

Legjobb animációs sorozat

  • Rick & Morty (43%, 986 Votes)
  • Archer (17%, 391 Votes)
  • Family Guy (16%, 360 Votes)
  • South Park (13%, 304 Votes)
  • BoJack Horseman (12%, 273 Votes)

Total Voters: 2,314

Loading ... Loading ...

One Mississippi: a 2. évad

2017. 12. 27. 14:50 - Írta: CyClotroniC

1 comment | kategória: kritika

Nem mondhatni, hogy anno sokan pörögtek volna rá itthon Tig Notaro Amazon-os sorozatára, a One Mississippi-re, pedig egy remek első évaddal debütált még tavaly ősszel, melyben saját életének és az arról mesélő stand-up előadásainak egy sötétebb szeletét dolgozta fel a tőle megszokott keserédes, kissé cinikus stílusban.

Bár a külföldi kritikusoknak jobban bejött, nálam sajnos a második évados folytatás nem tudott összeállni egy átgondolt egésszé, pedig azért voltak egész szép pillanatai is az idei 3 órának.

Míg az első évadnak Tig és mostohaapja, Bill viszonya adott igazán életet, addig idén ez a családi keret gyakorlatilag teljesen felbomlott, és csupán csak elvétve találkozó, párhuzamos történeteket kaptak a karakterek, ráadásul ezek közül is Remy és Desiree sztorija teljesen félrement.

A gond leginkább az volt az idei hat epizóddal, hogy minden ami jó volt benne, sokkal jobb is lehetett volna más formátumban tálalva. Bill és Felicia kimért robotrománca kétségtelenül aranyos volt, ugyanakkor végig ugyanarra a sémára épült, de filmként lett volna benne fantázia, ahol többet tudhattunk volna meg a nőről és lett volna ideje ennek a kapcsolatnak lélegeznie is egy kicsit.

Tig rádióműsorának szegmensei nekem továbbra is baromira bejönnek, imádom a koncepciót is, hogy egyszerre tűnnek vallomásnak, gyónásnak, filozofálgatásnak a gondolatai, amikhez amúgy még tök jó zenéket is társit, de hát ez meg mennyivel jobb lenne már egy tényleges, önálló podcastként.

Nem lehet viszont elmenni amellett a szexuális zaklatásos mellékszál mellett, amit még bőven a Harvey Weinstein kapcsán kirobbant botránysorozat előtt vállalt be a One Mississippi, ráadásul úgy hozta be Kate-en keresztül az önkielégítős producer karakterét, hogy eközben Louis C.K.-t továbbra is a készítői között jegyezte a széria. Önmagában persze ennek a puszta tényét túlzás lenne erényként emlegetni, de ha valamit, ezt tényleg szépen felépítették és érződött rajta, hogy ezt szánták az idei szezon egyik sarokpontjának.

Összességében továbbra is akadnak jó dolgok a One Mississippi-ben, de kevesebb, ráadásul ezeknek szinte mind egy önálló filmben, podcastben vagy a stand-up színpadon lenne a helye, így pedig már messze nem kötelező kategória.

Méltatlanul hanyagolva: HarmonQuest

2017. 12. 22. 22:22 - Írta: CyClotroniC

6 comments | kategória: animáció,kritika,méltatlanul hanyagolt

Imádom a Rick & Morty-t, hallgatom a Harmontown podcasteket, illetve én magam ajánlottam anno Wil Wheaton-ék szuper szerepjáték-sorozatát, a TitansGrave-et, így nem is értem, mi tartott eddig vissza a HarmonQuest-től.

Dan Harmon (Community, Rick & Morty) azt hiszem nem szorul bemutatásra egyetlen junkie-nak sem, aki már flörtölt valaha egy keveset a geek popkultúrával, de talán azt kevesebben tudjátok, hogy a két legismertebb sorozatán kívül, akad még neki egy hasonlóan zseniális harmadik projektje is.

A szóban forgó HarmonQuest nem más, mint egy bonyolult szabályoktól maximálisan lecsupaszított asztali szerepjáték, ami a történetre, a karakterfejlődésekre és főleg a humorra helyezi a hangsúlyt, hetente cserélődő sztárvendégekkel, élő közönség előtt felvéve, kicsit imprószínházas stílusban, animálva tálalva.

A sorozat tavaly debütált a Seeso-n, majd idén a második szezonjával a VRV-re költözött és abszolút olyan darab, amiről simán elhiszem, hogy a Rick & Morty-rajongók fele rákapna. Engem ugyan már a pilot is elég hamar beszippantott, de végig stabil fejlődés figyelhető meg az első évad során, ami már csak a különféle sztárvendégek miatt is nagyon eteti magát.

Az a legszebb az egészben, hogy tényleg semmit sem kell tudni a szerepjátékokról, hogy élvezni lehessen, gond nélkül fogyasztható a teljesen laikusok számára is, hiszen gyakorlatilag egy olyan rohadtul vicces animációs, fantasy kalandsorozatról van szó, amiben egy kalandmester görgeti előre a sztorit és alakítja a statisztákat, míg a főbb karaktereket egy-egy állandó személy játssza, és hoz döntéseket, ha kell.

A három állandó játékos egyike maga Dan Harmon, két játékostársa pedig ex-felesége, Erin McGathy, illetve a személyes kedvencem a trióból, Jeff Davis, aki a csapatból a legkomolyabb improvizációs háttérrel rendelkezik. A kalandmester és történetfelelős az a Spencer Crittenden, aki mezei rajongója volt csak a Harmontown podcasteknek, míg egyik alkalmával fel nem kérték a mesélésre Harmon-ék.

A történetről első körben nem lehet sokat elmondani, talán csak annyit, hogy egészen elborult módon tudják kiforgatni a megszokott fantasy-elemeket, cserébe viszont veszik annyira komolyan a karakteríveket, hogy a pillanat hevében elsütött poénok és fricskák bizony sokszor mély nyomokat is hagynak a karakterdinamikán, ez a felnőttes, drámaibb él pedig nagyon kell ahhoz, hogy súlya is legyen a parttalan ökörködésnek.

Az egyik legokosabb döntés a tálalásban, hogy bár szerepjáték lévén Spencer néha dobál kockákkal, ez sosem zökkenti ki a történetet a medréből, avagy annyira láthatatlanná tették a játék technikai oldalát, amennyire csak lehetett. Ebben sokat segít az is, hogy bár néha látjuk a játékasztalt vagy egy-egy kósza snittre akár a közönséget is, de minimum az epizódok háromnegyede során végig animálva zajlik a történet, leginkább a The Ricky Gervais Show nyomdokain haladva.

A legnagyobb pluszt azonban a heti vendégjátékosok adják az összképhez, akik között találni tapasztaltabbakat és szerepjátékszüzeket is, de az gyakorlatilag mindenkiről elmondható, hogy háttértől függetlenül baromi jól szokták magukat érezni a vendégeskedés során.

Egyébként tényleg nem kis nevekről van szó, az eddigi 20 adás során ugyanis megfordult náluk Nathan Fillion, Aubrey Plaza, Chelsea Peretti, Gillian Jacobs, Janet Varney, Kumail Nanjiani vagy Thomas Middleditch is, ha sorozatos arcokból akarok válogatni, de játszottak Elizabeth Olsen-nel vagy Patton Oswalt-tal is.

A formátum egyik érdekessége, hogy bár az átívelő sztori főhőseit hárman adják, a legtöbb epizódban bizony ellopják a vendégkarakterek a show-t, úgy lubickolnak a szerepükben, sőt a legjobbaknál szabályszerűen azt érezni, mintha második gyerekkorukat élnék, van akit annyira el tud kapni ez a szabad játékosság.

Lehet, hogy nehéz ezt az egészet így elsőre elképzelni, de ha egy kicsit is bejön nektek Dan Harmon munkássága vagy a fantasy műfaj, próbáljátok be a HarmonQuest-et, mert könnyen egy új kedvencre találhattok benne. Én már jelöltem is JAws-on az animációsoknál, mert egy kezemen meg tudnám számolni, hogy min röhögtem olyan jót idén, mint Gillian Jacobs vagy Paul Scheer epizódján.

The Good Place: kezdett a 2. évad

2017. 10. 15. 15:50 - Írta: CyClotroniC

26 comments | kategória: kritika

Az igazán jó cliffhangerek egyik ismérve, hogy azon túl, hogy egy jókora gyomrossal küldi el a nézőt a szezonközti szünetre, később kezd is vele valamit, ne adj Isten, alapjaiban újrastrukturálja vele magát a sorozat, mint teszem azt a The Leftovers is tette.

Míg a drámák közt is akad bőven olyan, ami inkább csak vaktölténnyel riogat, addig a The Good Place-nek köszönhetően van jelenleg egy olyan országos komédiánk is, ami nem csak, hogy ambiciózus, de iszonyúan okosan is szövi a történetét.

Mike Schur tavalyi sorozata eléggé megosztó fogadtatásra talált nálunk a Junkie-n, hiszen kapott már hideget, langyosat és meleget is tőlünk, ám mivel jómagam is az utóbbi tábort erősítem, tennék még egy toborzókört itt a főoldalon, mielőtt rátérnék az erősen spoileres részekre.

Kezdve rögtön azzal, hogy mennyire borzasztóan friss élmény egy országos szitkomnál, hogy spoilerekről beszélhetünk. A The Good Place esetében viszont ez nagyon is áll, mert nem csak az első évad fináléja okozhatott meglepetést, de annyira high-concept – gyakorlatilag sci-fi – szériáról van szó, hogy minden epizód rendszeresen egy kisebb fordulattal ér véget, ami ugyan tény, hogy se nem elvárás, se nem elegendő, de kétségtelenül sokat dob az összképen.

Ehhez persze kell egy elegánsan egyszerű alapsztori is, ami remek táptalajt szolgáltat ahhoz, hogy gyakorlatilag bármit építhessenek belőle az írók. A pilot első perceiben Eleanor Shellstrop (Kristen Bell) kinyitja a szemét egy békés váróteremben, Michael (Ted Danson) beinvitálja az irodájába, majd nyájas hangon közli vele, hogy halott, de aggodalomra semmi ok, hiszen példamutató életének hála, a Jó Helyre került.

A gond viszont az, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe, hiszen Eleanor Shellstrop finoman szólva sem egy mintalélek, ám ezt esze ágában sincs az égiekkel megosztani. Helyette csupán a mellé beosztott lelki társát, Chidi-t avatja be a titokba, aki történetesen etikát és filozófiát tanított földi életében, így közös erővel megpróbálnak Eleanor-ból jó embert faragni.

Felzárkózni viszonylag könnyű, hiszen alig több, mint 6 óra alatt be lehet érni a rajongókat a 2×05-nél (a Netflix-en fent van végig magyar felirattal is – és hetiben kerül fel), ráadásul egy próbát minimum megér, ha valami újra, frissre és frappánsra vágytok.

Tény azonban az is, hogy a sorozat inkább okos, mint klasszikus értelemben vicces, és bár kifejezetten sokféle humorral operál – a háttérben elszórt street food táblás viccektől kezdve a teljesen meta dolgokig -, nem egy térdcsapkodósan kacagós, harsány darabról van szó, ami szerintem még az előnyére is válik.

A szereposztás kifogástalan. Kristen Bell karizmája például elengedhetetlen ahhoz, hogy Eleanor minden földi tette ellenére szeretnivaló maradjon, akinek tiszta szívből szurkolhatunk, míg Ted Danson rutinos, nüanszokkal teli játéka a részemről simán megért volt legalább egy Emmy-jelölést, de a mellékszereplőket alakító zöldfülűbb gárdát is csak dicsérni lehet.

Emellé kapunk még egy kifejezetten kreatív díszlettervezést és egy olyan kaliberű írást, ami egyszerre hat játékos improvizációnak, mégis az utolsó apró részletig ki van előre minden találva benne. Úgy fajsúlyos, hogy egy percig sem szűnik meg mellette könnyednek limonádénak maradni.

The Good Place tehát a beszürkült, elkényelmesedett országos szitkomkínálat bevállalós, vagány antitézise, aminek tényleg inkább az ötletességén vigyorgok elégedetten bólogatva, mint a humorán, de épp azt szeretem benne, hogy valami más.

Ha kedvet kaptatok a sorozathoz, ne olvassatok tovább, se itt, se máshol, sőt még a hozzászólásoktól is óva intenék mindenkit. Tényleg a lehető legkevesebb tudással érdemes belevágni, elvégre majdhogynem minden kanyarban várja az embert valami kisebb-nagyobb meglepetés. Ha viszont szinten vagytok, lapozzatok bátran a tovább mögé, ahol a második évad első öt részéről lesz szó spoileresen.

Tovább…

Game of Thrones: vége a 7. évadnak

2017. 08. 28. 20:02 - Írta: CyClotroniC

299 comments | kategória: kritika

We’ve been here for some time.

Bőven egy óra feletti játékidővel búcsúzott tőlünk a Game of Thrones szezonzárója, mely terjedelmében már inkább azt hozta, amit a sorozat hátralévő 6 epizódjától is kapni fogunk.

Az már most is jól látszott, hogy a Game of Thrones pont egy olyan sorozat, ami simán elbírja ezt a játékidőt, én legalábbis egyetlen epizódot sem élveztem annyira idén, mint a mostanit. A 7×07 amellett, hogy kifejezetten tartalmasra sikerült, arra is remek példaként szolgált, hogy miért válik rögtön fogyaszthatóbbá a helyszínek közti ugrálás, ha szánunk ezek közt időt azokra a karakterpillanatokra is, amik eleve népszerűvé tették a sorozatot. Arról nem is beszélve, hogy több szálon is sikerült olyan dolgokat felvonultatnia, amikre már régóta ki voltam éhezve.

Talán túlzás lenne puszta átvezető szezonnak degradálni az idei évadot, mégis úgy érzem, hogy nagy vonalakban az volt a készítők szándéka, hogy teljesen átrendezzék a korábbi évek jóval szövevényesebb játékterét olyanná, ami tökéletes kiindulási alapot fog nyújtani az utolsó etapra.

Az idei finálét elnézve kifejezetten elégedett vagyok azzal, ahová eljutottunk, ellenben inkább csalódott, ha az ide vezető utat nézem, ahol többször indokolatlanul gyorsan szedte a lábát a cselekmény, más szálakon pedig olyan vargabetűket kanyarított a hóba, amire aligha volt szükségünk.

A sorozatfogyasztás viszont inkább a bejárt útról és nem a célról szokott szólni, így ha rangsorolnám az évadokat, valószínűleg a lista alsó felébe kerülne csak az idei, de azt is el kell ismernem hogy sok ballépés főleg a jóval összeszedettebb finálé tükrében vált csak igazán fájó ponttá.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Game of Thrones – 7×06: Beyond the Wall

2017. 08. 23. 16:50 - Írta: CyClotroniC

212 comments | kategória: kritika

Let’s play.

Ha van átfogó tematikája az idei szezonnak az mindenképpen a bizalomra és az összefogásra épül, arra, hogy hogyan kell félretenni személyes ellentéteinket valami fontosabb cél érdekében. Esetünkben a túlélésért, azért hogy Westeros népe legyőzze a Falon túli gerelyhajító bajnokot és seregét. Dany és Jon sztorija a leglátványosabb képviselője ennek a dilemmának, de ugyanúgy megtalálhatjuk ezt más történetszálakon, akár Arya és Sansa között is.

Noha egyértelmű, hogy a Falon túli eseményeket szánták fontosabbnak az utolsó előtti részben, mégsem hozta közel sem azt az adrenalint és zsigeri izgalmat, amit egy hét szamurájos/mesterlövészes felállástól várna az ember. Alapvetően nem is zavarnának a kibeszélőben mindig felemlegetett teleportálgatások, ha néha maradna egy lélegzetvételnyi tér a személyesebb pillanatokra is vagy inkább kettő.

Az említett két klasszikus vagy egy modernebb példával élve, a Guardians of the Galaxy szedett-vedett zsiványbandája is azért tudott remekül működni, mert mindegyik történet hagyott bőven időt a karaktereknek arra, hogy szembenézzenek saját félelmeikkel, sarkosan ellentétes habitusuk ellenére is megtanulják hogyan kötődjenek egymáshoz, enélkül pedig kissé vázlatjellegű marad csak a vakmerő kalandtúra, akkor is, ha Izland kétségtelenül bitang jól néz ki madártávlatból.

Éppen ezért tartottam végig izgalmasabbnak a Stark lányok egyre bizarrabbá torzuló tangóját Kisujj zenéjére, még úgyis, hogy nem egyszer tűntek ezek a tánclépések karakteridegennek számomra.

Talán nincs még egy annyira megosztó téma a Game of Thrones kapcsán, mint Arya és Sansa megítélése, akiket rendre egymáshoz méregetnek a rajongók és sokan fontosnak érzik azt, hogy kedvencük cselekedeteit a másik testvér (jellem)hibáinak felemlegetésével igazolják, erre az ellentétre pedig nem csak Petyr, de a készítők is remekül ráéreztek.

A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Game of Thrones – 7×05: Eastwatch Zöldlátók tippeljetek!

2017. 08. 15. 14:50 - Írta: CyClotroniC

163 comments | kategória: kritika

8 epizód.

Ennyi van még hátra a Game of Thrones-ból összesen, két rész idén, hat pedig majd az utolsó szezonban érkezik. Régóta tudjuk már ezt, mégis igazán csak most realizálódott bennem nyers tényként, hogy mit is jelent az, hogy már a végjátékban vágjuk a centiket.

Itt vagyunk a célegyenesben, annak minden előnyével és hátrányával együtt, de bármennyire is sokat változott a sorozat arca az évek során, még most, a letisztultabb sakktábla láttán is ugyanúgy ütközni tudnak a vélemények arról, hogy ki lenne a jobb uralkodó vagy melyik Stark testvér is az érdekesebb számunkra.

Sokáig nem volt több puszta messzi teóriázgatós játéknál, hogy kiért is szorítunk éppen a legjobban, kinek jusson még egy frappáns félmondat a fináléban is, vagy ha már távoznia kell, akkor ki legyen az, akitől elvárjuk, hogy azt emlékezetesen, stílussal, karakterhűen tegye meg, különben repül ki a képernyő az ablakon, ha már Martin könyveit egy jó ideje nem tudjuk már a falhoz vágni mérgünkben.

Lehetne ezúttal is bőven írni az epizódról, elvégre több remek testvérpillanatot kaptunk, jól mutatott be több lehetséges uralkodói utat is a 7×05, ahogyan az sem volt elhanyagolható fordulat, hogy meglehetősen fontos dologra bukkant Gilly, ami felülírhatja majd, hogy kinek is kell majd kinek térdet hajlítania. (A heti epizód kibeszélése egyébként már pörög a szezonnyitós kritikánál.)

Mégis, a fentieken túl, döntően a Falon túlra vonuló “hét szamuráj” alakulat miatt éreztem úgy, hogy elértük azt a bizonyos pontot, ahol még talán utoljára van értelme megtippeltetni veletek a történet teljes végjátékát vagy teret adni arra, hogy a tippek mellett azt is megosszátok velünk és egymással, hogy mi lenne számotokra az álomforgatókönyv, amivel igazán elégedettek lennétek.

Tudom, messze van még az a zárószezon, de már idén is többen belefuthattak egy állítólag meglehetősen pontos spoileres listába az aktuális évad eseményeiről. Hogy mindenképpen megmaradjon a tippelés meg a vágyálomgyártás sportértéke, talán az lesz a legjobb, ha ezt a fajta játékot most ejtjük meg 8 epizóddal a teljes széria vége előtt, bízva annyira minden olvasónk intelligenciájában, hogy ha belefutott valamibe az idei maradék két epizódról, azt megtartja magának.

Azért is jó ez a kis időkapszulás játék, mert így végre tényleg kiderül, hogy mennyire is kiszámítható korunk egyik legnépszerűbb popcorn-sorozata, megnézhetjük azt is, hogy melyik junkie-társunk a legnagyobb háromszemű holló vagy vörös papnő a csapatban, és hát az sem egy utolsó szempont, hogy mennyire fedik majd egymást a rajongók kívánságlistái.

Ti mit láttok a tűzben?

Game of Thrones – 7×04: The Spoils of War

2017. 08. 08. 15:04 - Írta: CyClotroniC

259 comments | kategória: kritika

Fewer.

Rövid, tömör, de egész hatásos epizódot hozott a héten a Game of Thrones, melyben a múlt hetihez hasonlóan ismét egy-két régóta várt pillanattal örvendeztetette meg a rajongókat. Ha túltesszük magunkat az elmúlt hetek fórumos slágertémáin, a logisztikázáson, távolságokon és időn, akkor egyre inkább olyan képet fest magáról a sorozat, amilyet egy sokadik szezonjában, a végjáték elején járó opusznak illik.

Sam és Euron egyáltalán nem szerepelt a héten, illetve Cersei is csak jelképes képernyőidőt kapott, így a történet ezúttal 3 fontosabb terepre koncentrálhatott csupán, a Targaryen koalícióra, a Királyvár felé vonuló Lannister seregre és északon a Stark gyerkőcök összeborulására.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Previous Posts