login |

Author Archive

Designated Survivor: 60 Days – írta Aldo

2019. 09. 10. 14:55 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

Szerintem nem mondok azzal nagy újdonságot, hogy három éve soknak nagy reményekkel ültek neki a Kiefer Sutherland nevével fémjelzett Designated Survivor elé. A biztató kezdet után azonban gyorsan hanyatlani kezdett a színvonal és a nézettség, így sokan kiszálltak menet közben. Talán éppen ezért sokan eleve be sem fogják próbálni a dél-koreai feldolgozás, ami a Netflix-re is felkerült nemrég magyar felirattal.

A negatív amerikai emlékek mellett sokakat az átlag 75 perces játékidő és a pilot lassúsága sem fog meggyőzni, hogy adjon egy esélyt a remake-nek. Pedig lehet, hogy megéri.

Rögtön in medias res kezdünk, miután szemtanúi lehetünk, hogy fényes nappal fekete füst és lángok csapnak fel a koreai Nemzetgyűlés épületéből, ami pár perccel később kártyavárként omlik össze. Ekkor szépen visszapörög az óra reggel 9-re és elindul a munkanap. Részletesen belepillanthatunk a koreai politika működésébe az ott dolgozó titkárok, biztonságiak, kormánytagok, sajtósok szemszögén keresztül. A pilot nem kapkod, még flashbackekre is van idő.

A hivatalban lévő elnök népszerűségi indexe már csak egyszámjegyű, így a délutáni évértékelő beszédében az északi szomszédokkal való békeszerződés mihamarabbi megkötését akarja kihangsúlyozni, ami sokaknak nem tetszik, sőt ez lesz a támadást kiváltó ok.

Megismerhetjük a sorozat főszereplőjét is, Park Mudzsin környezetvédelmi minisztert, aki alig hat hónapja ül a bársonyszékben és minden egyes mozdulata, mondata már-már szájbarágósan azt sugallja, hogy teljesen alkalmatlan minden politikai tisztségre.

Ő maga is annak tartja magát, így meg is könnyebbül, amikor az elnök elbocsátja, mert nem hajlandó meghamisított adatokkal részt venni az amerikaiakkal való találkozón. Mivel azonban a robbanás a teljes felsővezetést megsemmisíti, és az elbocsátás sem lépett hatályba, ő lesz a legmagasabb – és az egyetlen – életben maradt kormánytag, így az elnöki pozíció is hirtelen a nyakába szakad.

Itt az első lényeges különbség az amerikai verzióhoz képest. Koreában ugyanis nem létezik a kijelölt túlélő poszt, csak az ügyvivő elnöki, ami 60 napra szól, melynek letelte után választásokat kell tartani, ráadásul bizonyos jogköröket nem gyakorolhat. Nem adhat például kegyelmet, ami az események előre haladtával nagyon hasznos lenne.

Hősünknek nem is nagyon fűlik a foga a feladathoz, de gyorsan tudomására adják, hogyha visszalép, akkor a hadsereg puccsal átveszi a hatalmat és azonnal megtámadják a robbantás felelősének tartott Észak-Koreát, kirobbantva ezzel a második koreai háborút.

Adott tehát egy politikai tapasztalatok nélküli, ideiglenesen hivatalba lévő ügyvivő elnök, akinek sokan megkérdőjelezik a hatalmát, így minden döntéséért komoly harcot kell vívnia. Minden epizódban egy-egy nap eseményeinek lehetünk szemtanúi. bár később már több nap telik el a részek között.

A sorozatot végigkíséri a „túl jó ember, hogy politikus legyen”-motívum, így Park elnök sajátságos módszereivel, az eddigi politikusoktól eltérően oldja meg a rá nehezedő feladatokat, ami hamarosan népszerűvé teszi az emberek körében. 

A Designated Survivor: 60 Days nagyjából leköveti az eredeti amerikai változat eseményeit, így aki azt látta, bizonyos fordulatok és események nem fognak különösebb meglepetést okozni. Az epizódok nagy része a napi politika működéséről szól, ill. arról, hogy az ügyvivő elnök, hogyan rázódik bele a szerepébe, hogy megmarad-e a jó ember imázsa, vagy képes lesz-e bemocskolni a kezét, ha a helyzet úgy kívánja.

Akik nem szeretik a családi drámákat, azoknak sem kell aggódniuk, ugyanis ez a vonal nem kap nagy hangsúlyt. Park elnök felesége és gyerekei mellékszereplők és csak pár jelenetben bukkannak fel, sőt komplett epizódokban nem is szerepelnek.

Az évad lezárt, kerek egészet alkot, nincs brutál nagy cliffhanger, bár egy apró szál felvezet egy esetleges folytatást. A sorozatot azoknak tudnám ajánlani, akik szeretik a politikai háttérmunkát és a The West Winggel és a Madam Secretary-vel ellentétben az amerikai mellett egy másik ország politikai sajátosságaiba is betekintenének.

Összességében 7/10-re értékelném az első szezont. Az egy és negyedórás játékidő ellenére és a flashbackek ellenére nem unatkoztam rajta egy percig sem. A tovább mögött egy kicsit spoileresebben folytatom a sorozat szerkezetéről.

Tovább…

Peaky Blinders: kezdett az 5. évad – írta speranza

2019. 09. 09. 21:22 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

…sometimes death is a kindness.

A Shelby család visszatért!

A Peaky Blinders új arcokkal, és a régi lendülettel jelentkezett új otthonában, az angol BBC csatornán. Mit ne mondjak, sokat vártunk erre az évadra, de részemről nem bánom, mert már az első epizód sem okozott csalódást. Nem volt nehéz újra belerázódni az eseményekbe, mert abban a pillanatban, amikor felcsendült Nick Cave előadásában a „Red Right Hand”, engem azonnal magával ragadott a hangulat.

A tovább mögött apróbb spoilerekkel folytatom. Tovább…

Poldark: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is. – írta nargli

2019. 09. 08. 20:40 - Írta: vendegblogger

22 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

— Ross, you will come back?
— I swear to you, my love. I will return.

Az évadnyitó írásomban azt írtam, hogy a sorozat jó kezekben van, még így is, hogy az 5., záró évad a Poldark-családnak azon éveit tárja fel, amelyeket Winston Graham nem írt meg. És a befejező epizódot nézve szerencsére nem is kell módosítanom az állításomon: a legutolsó egy órában mindenki az őt megillető helyre került, elnyerte a boldogságot vagy méltó büntetését.

Az évad közepén azonban voltak pillantok, amikor a fejemet fogtam, hogy hogyan fogunk ebből a káoszból kijutni. Most is van tehát miről beszélgetnünk, a tovább mögött néhány spoileres gondolattal el is indítom a társalgást.

Tovább…

Yellowstone: vége a 2. évadnak – írta Zsanna

2019. 09. 08. 15:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Ez az évad sokkal ütősebb volt, mint az első. A lassú kezdés után csak beindultak az események. Volt egy-két rész, ami visszavetette a tempót, például a negyedik és nyolcadik, de ez csak fokozta a várakozást. Ugyanis nem fogom tagadni, bár az első két rész nem igazán nyűgözött le, utána mégis újra beszippantott a sajátos hangulat, és minden epizódot tűkön ülve vártam.

Azt nem mondanám, hogy teljes volt a katarzis, de az utolsó részben felvonultatott akció szellemében megidézte a Sicario jobb rajtaütéseit, és azt a fajta lélegzet-visszafojtott várakozást éreztem, amit mostanában nagyon ritkán sorozatok esetében.

Idén valóban megismertették velünk a montanai cowboyok életét, és az eseményeket többnyire a farmon zajló munkálatok ölelték körbe melléksztoriként. Érdekes volt látni, hogyan és mikor indul náluk egy reggel, hogy egy kerítés megjavítása, akár egész napos elfoglaltság lehet öt embernek akkor is, ha csak pár métert kell kihúzni, vagy csak látni, hogyan járnak el egy felfúvódott marhával, milyen fizikai munkát jelent a lovak gondozása, vagy szénabálák pakolása.

Tetszett, hogy nem tessék-lássék avatnak be bennünket, és a nagy házból követtük a mindennapokat, hanem az igazi munkát mutatták. A célt elérték, mert eddig is lenyűgöző volt a környezet, de most hogy láttuk mennyi munka van benne, milyen kapcsolat van a birtok, a Dutton család és a munkások között, meg is szerettették velünk a helyet, és már nem csak egy darab föld, mint a nevenincs-sosem látott olajmezők pl. a Dallas-ban.

Jó húzás volt ez, így mi, nézők is értjük, hogy mi a tét, miért megy a harc. Mert természetesen ebben az évadban is a Yellowstone birtok megszerzése, vagy ha az nem jön össze, akkor az ellehetetlenítése volt a középpontban.

Az évad 8,5/10, és hogy miért van ez így, spoileresen elmondom a tovább mögött.

Tovább…

Vis A Vis / Locked Up – írta heidfeld

2019. 08. 31. 14:50 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Őszintén bevallom: nagyon bejönnek, spanyol sorozatok.

Most soroljam? Las Chicas Del Cable, La Peste, El Ministerio Del Tiempo, El Embarcadero. Néznék még legalább hatot, de én németül tanultam, irigylem is barátnőmet a spanyol nyelvtudásáért. És hiába várt vagy 10 sorozat az Amazon kínálatában, a Netflixen fent lévő börtönös Vis A Vis mellett döntöttünk. (A 3. évadja pénteken került el magyar felirattal.)

Hogy mennyire jól tettük, azt nehéz szavakba önteni. A sorozat döbbenetes, pörgős, megrázó, emberi. Orange Is The New Black-nézőként, kicsit tartottam tőle, mivel töltik ki a börtönbe zártságából adódó korlátokat, vagy hogy nem lesz-e túl sok a karakter, mint ott, ahol a kedvenceim akár részekre is eltűnnek.

Talán nem spoiler, ha leírom: erős átíveléssel oldották fel a korlátokat. Annyira nem kedvelem ezt a megoldást, de itt kiválóan működött, a túl sok karakter problémáját meg egyszerűen kezelték.

Legfőbb különbség az Orange és a Locked Up között a brutalitás, az egyszerű emberek élet-halál harcba való küldése, profi bűnözőkkel, kegyetlen terroristákkal szemben. És itt tényleg ki is fordulnak önmagukból a hétköznapi emberek a túlélés érdekében. Döbbenetes, ahogy Maca családja, egyre jobban süllyed az ügybe.

Macarena egyébként mondhatni a főhős, akinek a szemén keresztül megismerjük ezt a világot. Úgy sittelik le, hogy idősebb szeretője sikkasztási-balhét ver rá, amit 7 évvel büntetnek. Az első börtönben töltött napjának bemutatására, a pilotra “csak” 10/10-et tudok adni.

Nagyon kemény lehet naivan, ártatlanul átélni azt, ahogy a legszimpatikusabb cellatárs, reggelre már halott “Öröksége”, az elrabolt 9 millió euró felkutatása indítja be a lavinát. Ahogy Maca ismerkedik a benti élettel – saját kárán tanulva -, úgy döbben rá, hogy még mindig jobb a családjától segítséget kérni, mint a cellatársától, a benti alvilág egyik királynőjétől.

Másik úrnője a börtönnek Zulema, akinek minden rokona bűnöző, vagy terrorista. A pénzre ők is igényt tartanak, így kerülnek szembe a háziasszonnyal, a hivatalnokkal, a nyugdíjas rendőrrel. Hihetetlenül kemény látni, ahogy kifordulnak egyesek emberi mivoltukból a túlélés érdekében. Szó szerint elképesztő jelenetek követik egymást és hullanak is az emberek derekasan.

Bent Maca egyre jobban alkalmazkodik. Barátokat szerez, egy kitartó udvarlót is, de idővel megrázó dolgok is történnek vele, egyre inkább megedzik.

A második évadban új átívelést hoznak a történetbe, de ez is ékes bizonyítéka annak, hogy miért is veszélyes az ilyesmi. Ha valami egyszerűen nem elég érdekes, akkor az nem fog nagyot robbanni. Igaz, hogy nagyon magasan volt a léc, de akkor is. (A beépített rendőrös sztoriból sokkal többet ki lehetett volna hozni például). Szerencsére az első átívelést nagyobb részét is lezárták, ami kifejezetten keményre sikeredett, így nem azt gyengítették a folytatásban.

A 2. évad története már egy olyan Macát szabadított el, aki az eredetire kicsit sem hasonlított. Az összes rossz tulajdonsága felszínre került, mint a naivitás, a lobbanékonyság, illetve a borzalmas ízlése a férfiak terén. Kőkemény fokozatba kapcsolva veszi át az irányítást, rabszolgát vesz, érzéketlenné válik.

A 3. évad pedig… Ott végképp sok minden felborul, és szeptember végén az utolsó, a negyedik szezon is elérhetővé válik a Netflixen, hogy után jöhessen jövőre a spinoff, a Vis a vis: El oasis.

Első évad nekem konkrétan legjobb sorozatélményem volt eddig az évben. Jár a 9/10 neki. A második közepén érezhető törés volt, a megváltozott Maca nagyon nem jött be. Hullámzóbb is lett a színvonal, de egy 7-es, 8-as jogosan járhat még itt is.

Wentworth: a 7. évad – írta checkmate

2019. 08. 26. 14:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

Több szempontból is sajátosnak tekinthető az ausztrál női börtönös Wentworth (itt az általános ajánlónk róla) nemrégiben véget ért hetedik évadja.

Egyrészt ez volt az első olyan szezon, amikor már az első résztől kezdve az új, „második generációs” karakterek kellett a hátukon vigyék.

Másrészt sokáig nagyon úgy nézett ki, hogy ez lesz az utolsó évad és – főleg finanszírozási okokból – kaszát kap a sorozat. Mint azóta kiderült, végül berendelték a 8. és 9. évadot is, de ezt a forgatás idején még nem lehetett tudni, így az írók előtt állt a feladat, hogy olyan évadot rakjanak össze, amivel akár le is zárhatják az egészet. Nézzük, hogyan sikerült nekik.

Spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

It’s Always Sunny in Philadelphia: a 13. évad – írta: champion

2019. 08. 25. 15:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

A 14. évad kezdése előtt eszembe jutott, hogy ugyan bár human írt a tavalyi kezdésről, de ahogy említette, valahogy sosem ragad le az évadok végéig. Azt tippelem, ezúttal is így történt, mert ha maradt volna a fináléig, akkor kötve hiszem, hogy ne írt volna róla. Ugyanis a Sunny olyat csinált, amit tényleg nem vártam tőle a tizenharmadik évadban. Sikerült meglepnie.

Kezdjük azzal, hogy a hírekkel ellentétben Dennis az évad több, mint felében szerepelt, egyszer pedig Mindy Kaling és a róla mintázott szexbaba ugrott be a helyére. Ügyesen oldották meg, hogy a maradék részekben se érezzük a hiányát, de azért mégiscsak az az igazi, amikor teljes a csapat.

Eddig is igaz volt valamennyire, de nekem idén fordult át abba, hogy már kevesebb a szimplán önmagáért elborult epizód, helyette South Park-szerűen aktualitás, a társadalmat foglalkoztató és olykor megosztó kérdésekkel foglalkozik, még ha egy fokkal elvontabban fogja is meg a témákat, gondolok itt liberális-konzervatív ellentétekre, a nő szerepekre, álhírekre, a meleg büszkeségre vagy a Philadelphia Eagles Super Bowl-győzelmére. Hogy ez mennyire áll jól neki azt mindenki döntse el maga, de amíg ennyire okosan és viccesen teszik, nekem sokat hozzáad az élményhez.

Az évad első kilenc részéről ennél többet nem feltétlen érdemes írni, na nem azért mert felejthető lett volna, de egyszerűen hozza a megszokott színvonalat, legalábbis nekem még most se fáradt el a sorozat, ami tizenhárom évad után azt hiszem az egyik legnagyobb dicséret. Egyedül talán a dupla super-bowl epizódhoz tennék hozzá annyit, hogy itt éreztem először, hogy kicsit hagy lélegezni a Sunny, a szokásos sötét lezárások helyett ezúttal megengedtek maguknak némi patetikusságot. Szokatlan volt, de nem állt neki rosszul, és nem is értettem, hogy miért nem ez az évadfinálé, hiszen tökéletesnek tűnt. Aztán megnéztem az utolsó részt…

Innentől viszont kénytelen vagyok spoileresen folytatni a tovább mögött, amit a Sunny kapcsán sosem gondoltam volna. Tovább…

The Grandmaster of Demonic Cultivation – írta LambSkewers

2019. 08. 23. 14:50 - Írta: vendegblogger

19 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

A 15 részes The Grandmaster of Demonic Cultivation című kínai anime, egy XianXia regényen alapul, ami hihetetlenül híres Kínában. Ezen pedig egy kicsit sem csodálkozom.

A történet Wei Wuxian életét és bukását, majd “feltámadását” követi nyomon, aki egy kissé naiv, de nem ostoba fiúból, az évek és a körülötte lévő emberek/események hatására a világ legerősebb kultivátorává válik, ám ennek nagy ára van.

De kik is azok a kultivátorok? A kultivátorok feladata röviden az, hogy megvédjék az embereket démonok, szellemek, zombik és egyéb sötét lények ellen, talizmánokat, kardokat és a Gusu Lan klán esetében, hangszereket használva. Az anime kezdő képsorai gyorsan és nagyobb részletek nélkül összefoglalják a Wei Wuxian halála előtt történteket: 5 nagy kultivátor klán uralja a kultivátor világot, ám a Wen klán kiválik a többiek közül és föléjük magasodik.

Ekkor fog össze a többi klán és Wei Wuxian segítségével — aki hihetetlen képességekre tett szert — végeznek a Wenekkel. Wei Wuxian közreműködését mindenki elismeri, de ugyanakkor félnek démoni technikájától és lassan mindenki ellene fordul, végül mostohatestvére és legjobb barátja, Jiang Cheng végez vele. Lelke látszólag teljesen megsemmisül, így nem képes reinkarnálódni.

13 évet ugrunk az időben, egy fiatal fiú, Mo Xuanyu tiltott rituálét tart. Lelkét és testét felajánlja, így Wei Wuxian transzmigrálódik (beleköltözik), ezzel visszatér a halálból, második esélyt kapva.

Most valószínűleg mindenki azt gondolja, hogy lelőttem a történetet, legalábbis nagy részét, de ez nincs így. Az anime ettől a ponttól kezdődik és ahogy haladunk a részekkel, úgy kezd a néző tisztán látni. Mi, miért és hogyan történt? Hova jutnak el a főbb karakterek és milyen titkokra derítenek fényt.

A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Workin’ Moms – írta heidfeld

2019. 08. 22. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika

Valószínűleg, legtöbb junkie találkozott már a problémával, mit is nézzen közösen, családjával, barátaival. Nem is olyan egyszerű dolog ez, az biztos. Emlékszem, a Due South (itthon: Fraiser és a farkas) egyik epizódjánál, amikor főhősünk tábortűznél valami apróságon vitatkozott halott apja szellemével, barátnőm összecsukta könyvét a fotelban, és csak ennyit mondott:”Maci! Ez nagyon beteg” Oké. Nekem a Lost két szezonját kellett néznem, mert egyből balhé lett, ha lázadni merészeltem, nem pedig megnézni aktuális részt – szex és jó kaják ígéretével lehetett csak maradásra bírni, pedig egy kukkot sem értettem belőle, pedig nem borítékos sorsjegyen nyertem az érettségit.

Még nehezebb közösen nézős komédiát találni, de nem lehetetlen. Így kezdtük, Workin’ Moms (winnie eléggé dicsérte anno a pilotját) megtekintését a Derry Girls ismétlése után. Még szerencse, hogy idén a Netflix elkezdte felpakolni a kanadai széria eddigi szezonjait (az év elején az elsőt követte pár hónappal később a második, és nemrég megjött a harmadik is), ráadásul mindet magyar felirattal.

Egy baba-mama klub hozta össze a Workin’ Moms szereplőit. A foglalkozásokon nem épp egyszerű módon tárgyalják ki legégetőbb problémákat, ráadásul nem is feltétlenül hízelgő képest festve partnereikről. Sorozat kreátora, aki egyben Kate, a főszereplő is, PR-os – megmondom őszintén, nekem nem jön be Catherine Reitman karaktere (aki olykor hihetetlen dolgokat művel), viszont szerencsére “eladja” őt a környezete

Például az őrült titkárnője, aki grafikus, vagy a telefonszex-munkás Murdoch Mysteries-rajongó – Nikki Duval minden perce aranyat ér, de ott van a leszbikus ingatlanügynök, Frankie, aki szülés utáni depresszióval küzd, közben vacak viskókat próbál rásózni figyelmetlen vevőire. Partnerével is gondjai vannak (a céges fotózás különösen viccesre sikeredett), de a második évadra levetkőzi a depresszióját és hol idősebb, hol fiatalabb csajokkal kezd kavarni, nem mondanám, hogy egyszerű módon – nagyon bírom a karaktert.

A legjobb színésznő a gárdából a Wynonna Earp-ből is ismerős Dani Kind. Karaktere, Anne, egy finoman szólva sem empatikus terapeuta, aki otthon fogadja betegeit. Lánya nevelésével gondjai vannak, így felveszik a “gonosz-dadát”, akit boszorkányok neveltek, és ő maga is második fokozatú mestere a seprűs társaságnak. Komoly harc is alakul ki közöttük Alice szívéért. A második évadban az irodában egymás mellé kerül volt férjével, aki hipnotizőr és… nem a gyógyításra használja a tanultakat.

A lányukat alakító Sadie Munroe igazi felüdülés, se nem cuki, se nem idegesítő, csak egy vagány, eszes gyerek. Ritka az efféle manapság a sorozatokban. Egy percet sem lehetne unatkozni mellett, ám nem lenne gond, ha nem találnám otthon, bár egyből hiányozna.

Jenny informatikus, aki boldogtalan, otthon maradós forgatókönyveken agyaló férje mellett. Munkahelyi flörtbe kezd, de a kiválasztottja…, ööö, hát, izé, nos… Ha volt valaki, akinek rajtam kívül szintén nem szóltak, amikor a jóképűséget osztották, akkor az Jenny főnöke, Marvin Grimes.

Nem tudom, Alden Adair melyik castingos találmánya, de a fizetését meg kellene triplázni, hihetetlen egyszerű. de vicces az egész karakter. Sajnáltam is, hogy a második évadban Jenny háttérbe szorult, és férje kapott több időt az új kapcsolatával. Pedig nagyon a szívemhez nőtt, főleg a “Ryan Gosling-titka”-incidens után.

Összességében jó (közös) választás volt a Workin’ Moms. Szórakoztató, bőven lehet benne szimpatikus karaktereket találni. Ha összehasonlítom, akkor a második évad lendületesebb, Kate új munkahelye akár saját sorozatot is megérdemelne!

My Brilliant Friend: az 1. évad – írta vighmarag

2019. 08. 21. 21:02 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Elena Ferrante nevét valószínűleg azok is ismerik, akik nem követik különösebben a kortárs szépirodalmat. Az író titokzatos személye köré komoly kultusz épült a Nápolyi regények viharos sikerének köszönhetően. Sorra jelennek meg az általában tényeket nélkülöző fejtegetések az alkotó személyével kapcsolatban, valódi személyazonosságára azonban mindmáig nem derült fény.

A könyvek sikerét látva csak idő kérdése volt, hogy mikor láthatjuk mozgóképen megelevenedni az 1950-as évek Nápolyát, végül 2018 novemberében jelent meg a Briliáns barátnőm első évadja (itt a pilotkritika a tavaly év végi premierhez), mely az olasz Rai csatorna és az HBO koprodukciójában készült.

Az írás elején fontosnak tartom leszögezni, hogy eddig sajnos nem olvastam a könyveket, azonban a széria hatására mindenképpen pótolni fogom ezen hiányosságomat. Ami azonban a személyem szempontjából hátrány, hiszen egyelőre kimaradtam a korábbi évek egyik leghangosabb irodalmi sikeréből, az ezen kritika szempontjából talán előny, hiszen önmagában tudom értékelni a sorozatot.

Az első rész nyitányában az idős Elena Greco értesül barátnője eltűnéséről, ennek hatására pedig elkezdi leírni, elmesélni barátságuk történetét. Ennek következtében a könyv, illetve a széria is él a narráció eszközével. Bár két főszereplőnk van, az eseményeket minden esetben Elena interpretációjában kapjuk meg, így egy sokkal intimebb élményben lesz részünk.

Emellett a szubjektivitás megfigyelhető az időkezelésben is, a korai évekből csak néhány kulcsmomentum kap szerepet két epizód erejéig, később azonban minden apró részletességgel kerül elmesélésre, még akkor is, ha végig vannak nagyobb időugrások. Mindez összefüggésbe hozható Elena emlékezetével, ugyanis teljesen természetes módon ő sem emlékszik minden momentumra. A történetmesélés ezen módszere szerintem tökéletes volt, a szubjektum beemelése remekül passzolt ehhez az alapvetően mégiscsak személyes történethez.

A sorozat ugyanis vitán felül a Lenu és Lila barátságáról szól, melyet – meglátásom szerint nagyon helyesen – nem idealizáltak az alkotók. Nincsenek nagy érzelmi kitörések, egymás vállán sírás, csupán végig érzékelhető a két lány között egyfajta láthatatlan kapocs.

A két barátnő egyébiránt nagyon eltérő személyiség. Lila egy sokkal karakánabb, öntudatosabb lány, akinek a környezete miatt igen hamar fel kell nőnie. Lenuban kezdetben érzékelhető valamiféle gyermeki báj, némi derű, azonban szépen lassan őt is érik negatív tapasztalatok. A lányok eltérő fejlődési íve az évad második felében mutatkozik meg igazán. Lilának rögtön több kérője is akad, míg Elena bátortalanul teszi meg az első lépéseket a párválasztás felé. Az utolsó részre a két lány élete végletekig különbözővé válik, teljesen más életút áll előttük.

A széria mindemellett egy kitűnő korrajz az 1950-es évek Nápolyáról. Mérhetetlen társadalmi különbségek, és általános dekadencia jellemezte ekkortájt a dél-olasz várost. A családok között szigorú, hierarchikus rendszer uralkodott, a társadalmi helyzetből következő jövőképből pedig szinte lehetetlen volt kitörni.

A megvalósítás többi részével sem lehet különösebb problémánk. Az alakítások rendben vannak, a főszereplőket két színész személyesítette meg, Lilát Ludovica Nasti és Gaia Girace, Elenát Elisa del Genio, és Margherita Mazucco. A tinédzser Elenát alakító Mazucco volt egyébiránt az egyetlen, akivel kapcsolatban ambivalensek voltak az érzéseim. Néhány jelenetben erőtlennek éreztem a jelenlétét, viszont az 1×06-ban, kiváltképp az utolsó jelentben zseniális volt.

A hatodik epizód egyébként is megér egy külön bekezdést, ugyanis véleményem szerint messze ez az első szezon legjobb része. Remek volt, hogy Elenát kimozdították a komfortzónájából, szuperül működtek az új dinamikák, illetve maga a sziget, mint helyszín biztosított egyfajta fojtogató atmoszférát az eseményeknek. Elena első találkozása a szerelemmel igazán érzelmes, a részvégi borzalmat pedig húsba vágóan ábrázolták.

Összegezvén a My Brilliant Friend egy kitűnő sorozat, melynek nézése igénybe veszi a nézőt, ám kétségtelen, hogy hatalmas élményt nyújt. Szerencsére, a második évad elvileg még idén érkezik, a széria pedig minden valószínűség szerint (a sikerből és a könyvekből kiindulva) a negyedik szezonnal fog véget érni. Én kíváncsian várom a folytatást.

Sin Senos Sí Hay Paraíso: az 1. évad – írta Máté

2019. 08. 21. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

Lehet egy telenovella is olyan izgalmas akárcsak egy amerikai vagy más nemzetiségű sorozat? Igen.

A Sin Senos Sí Hay Paraíso remek példa erre, és a tényt még az is erősíti, hogy szerializált. Ez a történet prostitúcióról, korrupcióról, drogkereskedelemről és egyéb bűnközeli dolgokról szól.

Aki otthon van a telenovellák világában, az biztosan emlékszik az itthon 2008-2009-ben futó Sin Senos No Hay Paraíso-ra. (Csajok, szilikon – ez lesz a paradicsom) A sorozat nagy újítás volt a telenovellák történelmében, ugyanis kifejezetten komoly témákat feszegetett. Ez az előzmény sorozat, csak 8 évvel később döntött a Telemundo az elkészítéséről.

A Sin Senos Sí Hay Paraíso-hoz nem feltétlenül szükséges megnézni a régi sorozatot, ugyanis, amit tudnunk kell, azt elmondják vagy megmutatják. Én is többnyire ismeretlenül vágtam neki, de most vázolom, amit az alaptörténetből tudnunk kell. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Legion: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Zoli

2019. 08. 20. 14:50 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: kritika

Something for your M.I.N.D.

A Legion a kedvenc mostani sorozatom az Inside No. 9 mellett. Tehát ez egy csúnya, ömlengős ajánló lesz, ami homokba dugja a fejét a sorozat minden negatívumával szemben.

A Legion kicsit olyan, mint egy antológiasorozat – várod, hogy milyen agymenést találtak ki az eheti epizódra. Minden epizód nézésének meg kell adni a módját és átadni magad az élménynek. Hagyni, hogy átmosson a kreatív világa és elmerülni benne. Azt hiszem, erre kellene használni azt a védekező álláspontot, hogy „kapcsold ki az agyad” nem pl. a legújabb Roland Emmerich-filmre. Szerencsére a legelső rész jó reprezentációja az egész sorozatnak. Akinek az nem jött be, annak kár tovább erőltetni.

A Legion az egyik(?) legjobb képregényadaptáció, bár az X-Men világában nehezen értelmezhető, a Fox-os mozifilmekre például semennyire nem hasonlít. Sokkal inkább olyan, mintha a Shade, The Changing Man című Vertigo-képregényt adaptálná, ami mindenkinek kötelező, akinek tetszett a sorozat! Annyiban mégis az X-Men szellemiségét viszi tovább, hogy ami a képregényekben a más rasszok vagy szexuális hovatartozás elfogadása volt, az a tévésorozatban a mentális problémák megértésévé és elfogadásává vedlett át.

A sorozat készítői Noah Hawley-val az élen a Morpheus által felvetett kék-piros kapszula dilemmájánál egy másodpercnyi gondolkodás nélkül a pirosat választották, majd leöblítették jó adag pszichedelikus drogokkal és megmutatták nekünk, hogy milyen mély is a nyúl ürege. A teljes sorozatot nézve ráadásul kiderül, hogy több nyúl és több üreg is van. Egyszerre zuhanunk mindegyikben a tér és idő összes tengelyén.

Ha sorrendbe kéne rakni az évadokat, akkor szerintem 1.=3.>2..

Az első vizuálisan gyönyörű elmélkedés a mentális zavarokról egy még viszonylag fókuszált és jól követhető cselekménnyel ötvözve. Egy majdnem tökéletes sorozatévad. A második szezon az ahol biztos feladták páran. A szereplők a cselekmény hiányában, gyakorlatilag cél nélkül, kábán, esetleg bedrogozva téblábolnak és várják, hogy előbb vagy utóbb majdcsak történik valami. Szép húzás, hogy ez ráadásul a leghosszabb évad. Azért itt is vannak bőven piszok erős epizódok, többek között a multiverzum (2×06) vagy a „miért kék Lenny szeme?” (2×05). A harmadik évad afféle szintézise az első és második évadoknak, de felemelve az első színvonalára.

Tovább mögött spoileres leszek, bár a Legion nagyrészt immúnis a spoilerre. Tovább…

Previous Posts