login |

Author Archive

The Magicians: a 2. évad – írta n5wrr7

2017. 09. 18. 15:02 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika

Tavasszal zárta 2. évadját a Syfy fantasy sorozata, amely Lev Grossman könyvtrilógiáján alapul. A nézettsége nem kiugró, azonban a 2. évadban is hasonló számokat hozott, mint az elsőben, így be is rendelték a 3. szezont. Itthon a műfaj és a csatorna ellenére a junkie-k között nem terjedt el túlságosan, a blogon sem volt kibeszélője a pilot óta – de csak néz valaki még, nem?

Megtörném a csendet, a tovább után egy kis összefoglaló következik a 2. évadról – spoilerekkel, viszont a könyvek figyelmen kívül hagyásával.

Tovább…

You’re the Worst: kezdett a 4. évad – írta Lantaar

2017. 09. 11. 15:05 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika

I’m gonna leave You anyway!

Három éven keresztül hallgattuk a főcím alatt az alábbi mondatot és ennyi idő kellett ahhoz, hogy ez a jóslat (valamennyire) beteljesedjen. A negyedik évad kb. három hónappal a harmadik fináléja után veszi fel a fonalat, mégpedig úgy, hogy a dupla premier első része Jimmy-re, a második pedig Gretchenre és a többiekre koncentrál.

Mielőtt még spoileresen belemegyek a részekbe, annyit mindenképpen megjegyeznék, hogy szerintem az első, a Jimmy-vel foglalkozó rész gyengébb volt a kettő közül. Logikusnak és karakter hűnek érződött, viszont annyira erősen épít a sorozat a négy főszereplő közötti interakciókra, hogy a többiektől ennyire elkülöníteni valamelyiket (még ha ésszerű és hiteles is a történet szempontjából) mindenképpen lejjebb vesz a rész élvezhetőségéből.

A színészeket még mindenképp meg kell említenem. Kivétel nélkül hozta mindenki a tőle elvárható szintet és alakítást, mindenki remek volt. Viszont Aya Cash-t még így is ki kell emelnem, ő az, aki évek óta egyre erősebb játékot hoz és ebben a részben sikerült még feljebb tennie a lécet. Nem egyszerű eljátszani a mániás depressziót, de neki hibátlanul sikerül.

Összességében az első részt úgy 6/10-re pontoznám, míg a másodikat 8/10-re, így átlagolva a dupla premierre egy 7/10-et ki tudok osztani. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

The Fosters: lepihent az 5. évad – írta nzoli17

2017. 09. 08. 15:05 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika

Az évadnyitós írásban említett hiányosságok, és felvázolt várakozások után megkaptuk a The Fosters egyik legjobb fél éves etapját, és mindezt letudták zárni a sorozat talán egyik legjobb részével. Sőt, egyes netes értékelések szerint a legjobb rész lett, de például az IMDb-s még azért változhat idővel. A lényeg, hogy nem csak én voltam oda a zárásért.

Nézzük spoileresen a tovább mögött, hogy mi is történt ebben a 9 részben. Vagyis hát igazából 8-ban, mert, mint írtam a szezonnyitónál, az 5×01 inkább az előző évadhoz tartozott, és azt is hivatott lezárni, nem az újat megnyitni.  Tovább…

Wynonna Earp: vége a 2. évadnak – írta Lantaar

2017. 09. 05. 19:43 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Azt kell, hogy mondjam, hogy a második évad premierkritikájában tévedtem. Tévedtem, mert a készítők korántsem olyan irányba vitték a sztorit, ahogy azt sejteni lehetett a nyitórész alapján és elismerem, hogy ez szerintem baromi jól sikerült.

Joggal kérdezhetitek egyből, hogy számosítva mennyit jelent az a “baromi jó” és erre csak annyit tudok mondani, hogy 7/10. Simán.

Azoknak, akik esetleg nem követik a sorozatot, illetve az azzal kapcsolatos híreket (szóval majdnem mindenki rajtam kívül) az évadra és annak a történetére nagy hatással volt a főszereplő, Melanie Scrofano való életbeli terhessége.

Az igazat megvallva, az évad első négy részében eszembe se jutott, hogy rejtegetni próbálnak valamit a készítők a Wynonnára aggatott kabátokkal (vagy, ahogy azt egy másik oldalon megjegyezték: Wynonna Bobo cosplayével), hiszen télen játszódik az évad, az USA egyik északi államában.

Aztán kiderült, aminek ki kellett és egy új vetülettel gazdagodott a sorozat. Eddig az egyik legfontosabb téma arról szólt, hogy hiába próbál valaki elrohanni a rá hárult felelősségtől, az előbb vagy utóbb úgyis utol fogja érni. A tovább mögött folytatom komolyabb spoilerek nélkül. Tovább…

Inhumans, a mozifilm (vagyis a 75 perces pilot) – írta Spyblat

2017. 09. 04. 21:15 - Írta: vendegblogger

21 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Egyes országokban már előfordult már, hogy egy-egy sorozatepizódot, általában nyitórészt moziban is leadnak, de itthon erre még nem nagyon volt példa. Most viszont megtörtént, hiszen az ABC új Marvel-sorozatának a majdani tévés hossznál 10 perccel rövidebbre vágott dupla pilotját mi is megnézhettük. (Fura, nem mondom. Valahogy adná magát, hogy ez fordítva legyen.)

Az Inhumans – 1×01-1×02-t teljes egészében IMAX-kamerákkal forgatták és a Fórum Hungary bizony bevállalta, hogy limitált előadás számban, de itthon is meg lehet nézni a produkciót a legnagyobb magyar vásznon.

Most függetlenül attól, hogy a kezdeményezés üdvözítő és reméljük lesz még rá példa, erős túlzás lenne azt állítani, hogy olyan baromi nagy várakozás előzte volna meg az Inhumans indulását nálam.

Eleve nem olyan ismert figurákról van szó, aztán az állandó kavarással sikerült letornászni az ember elvárásait. Előbb Inhumans-mozifilmről volt szó, dátum is volt hozzá, majd fogták és behozták az emberteleneket az Agents of SHIELD második évadjába, hogy aztán diszkréten áthúzzák a naptárban az önálló alkotás bemutatóját. Aztán most itt vagyunk, hogy jött egy különálló sorozat.

Vannak azok a fajta filmek, melyről már a megtekintés közben tudjuk, hogy ez bizony rossz. Ennek ellenére valamiért mégis szeretjük. Na, a mezei Marvel-fanatikusnak valami ilyesmi érzés lesz az Inhumans. Ugyanis ez minden, csak nem jó. Rettenetesen össze van csapva sorozat kezdése. Akkorát csapnak bele a lecsóba, hogy minden maszatos lett tőle. De durván.

A sztori szerint az Inhuman-ek egy része valamikor elhagyták bolygónkat és békésen a Holdra költöztek, ahol megalapítottak egy rejtett várost, Attilant. Itt a királyi család uralkodik. Spoileresen a tovább után folytatom. Tovább…

Powerless: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Necridus

2017. 09. 04. 18:15 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

A szuperhősös komédia műfaja mindenképp jól hangzott, bár az meghökkentett, hogy Vanessa Hudgens lett a főszereplője. Azonban a DC világában játszódó sorozat a képregényes hátszél ellenére nem húzta sokáig az NBC-n, nem csak a kinti nézőknek nem kellett, de a kritikák és a kommentek szerint a junkie-knek sem nagyon. Pedig…

A sztori szerint az ambiciózus, életvidám Emily új városba költözik és állást kap a Wayne Securities-nél, ami olyan öltözékeket, tárgyakat készít, amik megvédik az átlagembert a szuperhősök által okozott rombolástól, például törmelékálló ernyőt. A lánynak gatyába kell ráznia a rá bízott részlege, ugyanis a cég sorsa múlik az új találmányokon.

Éppen ezért gondolhatjuk, hogy minden részben kapunk egy új kütyüt, ami köré épül majd a sztori. Egy fenét. Az első két részben láthatjuk az új felfedezéseket, utána megszűnik ez a szál, és csupán a karakterek cselekedeteire fókuszál a sorozat. A tovább mögött folytatom.
Tovább…

Finálé előtt: Twin Peaks – írta Sámán

2017. 09. 03. 18:20 - Írta: vendegblogger

19 comments | kategória: kritika

Két héttel ezelőtt már felvázoltam az évad eddigi történéseit, most pedig itt vagyunk a dupla részes finálé előtt pár órával. Bár a Showtime fejese szerint nincs feltétlen elvetve a folytatás lehetősége, kommunikáció ide vagy oda, a nézettségi mutatók finom szólva se verdesik a plafont. No, majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő a Twin Peaks számára.

Közel sem vagyok biztos benne, hogy minden kérdésünkre választ fogunk kapni a maradék közel 2 órában, viszont egy igazán emlékezetes fináléra számítok, a 3×16 legalábbis erre enged következtetni.

Lesz majd itt minden, az elszabaduló érzelmeken át, a kávéiváson keresztül, cseresznyés piteevésig, és a David Lynch féle katyvaszig. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Shadowhunters: vége a 2. évadnak – írta: Zsanna

2017. 08. 24. 21:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: kritika

Csalódott vagyok.

Úristen, nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Kettős érzésem van, mert nem volt rossz a zárás, mégis elégedetlen vagyok. A legutóbbi írásom óta a szezon minősége tovább javult, így arra panaszom nem lehet. Persze dobálóztak klisékkel – majd erre is kitérek -, voltak megint rapid, bugyuta megoldásaik, de összességében kezdenek magukra találni a készítők.

Szóval a finálé. Hááát… Bár eljutottunk egy elég fontos momentumhoz, mégsem jött meg a katarzis érzése. Pontosan tudom, mi ennek az oka. A mód, ahogy az egyik legfontosabb gonosz karaktert elintézték.

És itt mindenféle konkrétumok nélkül el is érkeztünk a sorozat egyik legidegesítőbb tulajdonságához, ugyanis egy csomó potenciál lenne a sztoriban, és egyszerűen nem használják a körülmények adta lehetőségeket, hanem inkább totál logikátlan lépéseket erőltetnek.

A tovább mögött spoileresen kifejtem, mire is gondolok. (Ha valakit könyves részletek érdekelnek, itt nézelődjön.) Tovább…

Cleverman: a 2. évad – írta Cyrill

2017. 08. 22. 21:55 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

Véget ért a Cleverman második évadja, ami a témáját tekintve nem a legkönnyebben fogyasztható termékek táborát erősíti. Több szemszögből is figyelemmel kísérhetjük a félemberek kis csoportjának túlélésért való küzdelmét, a társadalmi integrálás kegyetlenségét, mindezt az egyszerű egyéntől kezdve a társadalom felsőbb rétegein keresztül a vezető hatalomig.

Mindez így talán még érdekesebbé teszi a sorozatot, de a téma bősége mellett vannak negatív érzéseim is a Clevermannel kapcsolatban. A legnagyobb ezek közül a tempó. Aki az amúgy kevés epizód alatt pörgést vár, az sajnos rosszul választ. Lehetett volna sokkal lendületesebb is a cselekmény; úgy gondolom, hogy több üres jelenet volt, amik sem a történetet nem vitték előre, sem a tartalomhoz/karakterekhez nem tettek hozzá érdemben.

Viszont ha vannak olyanok, akik elgondolkodtak ezen ausztrál alkotás megnézésén, azok igazi társadalmi drámát kapnak némi misztikummal fűszerezve. A készítőkről nyugodtan elmondhatjuk: mindig figyeltek, hogy a hangulat kifejezetten hűvös legyen. Sokszor olyan érzésem volt az epizódok nézése alatt, mintha azt a rideg valóságot látnám, amire nem feltétlenül vágynék a való életben.

Egy olyan világban mutat be nekünk a sorozat karaktereket, ahol képviselteti magát ember és félember, a társadalom piedesztálra emelt tagjai és az onnan kitaszított régióban élők. Az első évad epizódjai inkább csak a két oldal élethelyzetének bemutatására voltak elegek. Láthattuk milyen nagyok a különbségek és teljesen jól éreztette a sorozat azt is, hogy ezek nemhogy feloldásra fognak kerülni, hanem olyan irányt fognak venni, amiből egyre nehezebb lesz visszautat találni.

A félemberek, vagy más néven szőrösek, egy épületben voltak elkülönítve, melyet éjjel-nappal őriztek, bár az nem teljesen volt tiszta, hogy kiket védtek ezzel kiktől. A történet most ott folytatódott, ahol az előző abbamaradt. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Secret of Crickley Hall – írta Eloise

2017. 08. 21. 20:40 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A BBC 2012-ben sugárzott 3 részes minisorozatára (ami James Herbert 2006-os regénye alapján készült) leginkább talán azt lehetne mondani, hogy egy családi horror történet, ami valljuk be, elég furán hangzik. Sajátos hangulata van, hiszen egyfelől minden meg van benne, ami egy tipikus családi sorozatban (gyerekek, kutya, végletekig összetartó és szerető család), másfelől viszont az egészet áthatja a misztikum és a dráma.

A történet két idősíkon játszódik. A jelenben egy hatalmas tragédiát átélt családot látunk, akiknek eltűnt az egyik gyermeke. Az édesanya (Suranne Jones) és eltűnt fia között mindig is volt egy misztikus kapcsolat: közös álmaik voltak, érezték, ha a másikat fájdalom érte. Az apa (Tom Ellis) kap egy új megbízatást, mely átmeneti költözéssel jár. Így kerülnek Crickley Hallba.

A régi épület korábban árvaház volt, melyet egy testvérpár, Magda (Sarah Smart) és Augustus Cribben (Douglas Henshall) vezetett. Szigorú szabályokat kellett betartaniuk a gyerekeknek. Például egyáltalán nem kelthettek semmilyen zajt, és nem kaptak elegendő ennivalót sem. Az intézetbe érkező tanítónő, Nancy (Olivia Cooke) együtt érzett a gyerekekkel és megpróbált változtatni az életükön.

Hogy mi történt az árvákkal azt fokozatosan tudjuk meg, Eve, az édesanya nyomozásának segítségével. A házban sorra történnek a megmagyarázhatatlan események és jelennek meg a szellemek. Eve meg van győződve róla, hogy a fia még életben van, és ő akar ilyen módon kapcsolatba lépni vele, hiszen kettőjük között mindig különleges kapcsolat volt, így hiába próbálják meggyőzni arról, hogy költözzenek el onnan.

Természetesen megjelenik egy médium, és a régi történet még életben maradt szereplői is felbukkannak. Ahogy már említettem elég családbarát a The Secret of Crickley Hall, így bár akadnak rémisztőbb jelenetek, de egy tizenkettes karikánál én nem igazán adnék többet rá. Előfordul néhány logikátlannak tűnő momentum és kissé erőltetett jelenet, de azért viszonylag jól fel vannak építetve az események.

Ami egyértelműen megmenti a sorozatot attól, hogy unalmas legyen, az a kiváló színészi játék. Mind a jelenbéli, mind a múltbéli karakterekhez remekül választották ki a színészeket. Sokszor nagyon nehéz megfelelő gyermekszínészt találni, itt pedig nem csak az árva gyerekeket kellett kiválasztani, hanem az eltűnt kisfiú két lánytestvérét is. Mind Loren (Maisie Williams) a kamasz lány, mind Cally (Pixie Davies) a kislány igazán szerethető lett, ami nagyban köszönhető az őket alakító fiataloknak.

A Lucifer-ben sokan láthatták, hogy Tom Ellis egyáltalán nem esik kétségbe, ha gyerekszínésszel kell együtt dolgoznia. Már ekkor sem jelentett neki gondot, ami számos nagyon aranyos jelenetet eredményezett. Emellett viszont az édesanyát megformáló, Suranne Jones-szal igazán meghatóan mutatták be, hogy min mehet keresztül egy házaspár, ha egyik gyermekük eltűnik.

A The Secret of Crickley Hall mindent megtett, hogy visszarepítsen minket a II. világháború időszakába. A készítők nagy hangsúlyt fektettek a jelmezekre, a díszletekre és a helyszínekre. Emellett a múltbéli szereplőket megformálók is mindent megtettek ennek érdekében.

El kell ismernem, hogy a kísértetházas alaphelyzet mellett a karakterek is kissé klisések: a naiv és jószívű tanárnőt, a háború borzalmaitól meggyötört volt katonát vagy a képmutatóan erkölcsös intézmény-vezetőnőt már láthattuk máshol is, de a színészek játéka miatt én hajlandó voltam ezen felülemelkedni.

Nem mondanám, hogy a The Secret of Crickley Hall a legjobb misztikus sorozat, vagy a legjobb dráma, amit valaha láttam, de tartalmaz jó néhány érdekes jelenetet és gondolatot. Emellett, pedig annak ellenére, hogy több szereplőt iszonyatos veszteség ér, alapvetően pozitív hangvételű, ami nem túl gyakori. Mindenképp ajánlom bepróbálásra.

Midnattssol / Midnight Sun – írta gromit

2017. 08. 20. 21:15 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

– When does the sun actually go down?
– In a few weeks. Welcome to the land of the midnight sun.

A híd (Bron/Broen) után nem is lepődünk meg, hogy ebben a francia-svéd koprodukciós krimisorozatban is egy eltérő hátterű és nemzetiségű vegyes páros kezd el nyomozni egy brutális gyilkosság után. A helyszín a messzi svéd északon, a sarkkörön is túl, Kiruna és (elég tág) környéke. Jól jön arrafelé egy helikopter, még gyilkolásra is.

Az áldozat francia állampolgár, így kerül a képbe, illetve Lappföldre Párizsból a francia rendőrség kiemelt ügyekkel foglalkozó osztályáról Kahina Zadi. Svéd részről a nyomozást nem is rendőr, hanem egy ügyész vezeti, természetesen a helyi rendőrséggel együttműködve.

Az első rész végi fordulat kissé megváltoztatja a felállást és a nyomozás irányát, de a lényeg marad. Francia nyomozónő és svéd ügyész nyomozgat szokatlanul brutális és bonyolult gyilkossági ügyben, lenyűgöző északi tájakon.

A sorozat igazi különlegességét a számi (lapp) kultúra bemutatása adja. Természetesen nem dokumentarista módon, hanem a helyszín adta lehetőséget kihasználva beleszőve a történetbe. Itt érződik igazán, hogy nem is egyszerűen csak koprodukcióról van szó, hanem kifejezetten a nemzetközi piacot megcélozva figyelembe vették a külföldi nézők “tudatlanságát”.

Az átlag svéd tévénéző talán szinte már unalmasnak is találta a sok magyarázatot Kirunáról, a bányáról és a város költöztetéséről, valamint a számi kulturális utalásokról. Nekünk viszont mindez hasznos, és érdekes betekintést ad egy számunkra kevéssé ismert világba. Én csak úgy “ittam” ezeket az infómorzsákat, különösen, hogy nem csak sorban dobálták nekünk oda, hanem dramaturgiailag is jó pár kreatív megoldással élve (pl. válogatott halálesetekben megjelenő motívumokban, a homokanimációs betétben, és persze mindenekelőtt ott a szokatlan hangzásvilágú főcímdal).

A francia szálat kicsit fölöslegesnek éreztem, már ami Kahina magánéleti hátterét illeti, szenvedés volt nézni a szenvedését. Maga a nyomozó viszont alapvetően nagyon is kell a sorozatba. Egyrészt türelmetlenségével és tettrekészségével dinamizmust és akciót hoz a nyugodt svéd vidékre, másrészt abszolút külső szemlélőként ő képviseli a mi nézőpontunkat, az ő jelenléte miatt nem hat szájbarágósnak a kulturális utalások gyakori magyarázgatása.

De bármilyen idegen (nem skandináv) karakter betölthette volna ezt a szerepet, megspórolva nekünk az autóstoppos szálából adódó szenvelgést elég lett volna, ha az örök világosság miatt kicsit fejre állt volna a lelki egyensúlya.

A sokkal visszafogottabb svéd ügyész számomra érdekesebb, de legalábbis szimpatikusabb figura. Általában is akad pár érdekes karakter a helyiek között, és a színészekre se lehet panasz. (Igazából még a franciára se, nekem alapvetően a karakterrel volt bajom.)

Borongós skandináv krimihez képest szokatlan, hogy szinte mindig süt a nap (azért néha jön egy felhő). A hangulat maga ugyan nem teljesen felhőtlen, pár társadalmi problémára is felhívják a figyelmet, de nem csöpög mindenkiből és minden jelenetből a depresszivitás.

A híd óriási sikere után nem meglepő, hogy nemcsak a műfaj, hanem az eredeti alkotógárda iránt is nagy az érdeklődés Európa-szerte. Hans Rosenfeldt angliai krimije, a Marcella nekem ugyan nem jött be, Mårlind & Stein francia koprodukcióban készült Midnattssol / Midnight Sun-ját viszont nagyon tudom ajánlani. A francia szál kicsit ugyan gyengébb, de a krimi része rendben van, a csodálatos fényképezés és a számi kultúrába való betekintés egész egyedivé teszi.

Pilot: DuckTales – írta Lantaar

2017. 08. 19. 16:10 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Gondolom, a blog olvasói közük nem csak az én korai gyerekkorom egyik meghatározó rajzfilmsorozata volt a DuckTales (itthon: Kacsamesék), még anno a 90-es évek elején-közepén. Magát a sorozatot világszerte klasszikusként tartják számon, ami nem csoda, hiszen rendkívül szórakoztató volt, mellesleg pedig a Disney tévés felhozatalából az egyik legminőségibb animációval rendelkezett.

Mindezeknek és a vaskos nosztalgia szemüvegeknek köszönhetően meglehetősen szkeptikusan fogadtam a hírt még 2015-ben, miszerint a Disney rebootolni akarja a szériát.

Aztán nem is igazán érdekelt a reboot, egészen addig, amíg tavaly karácsony előtt nem sokkal kijött egy videó, amin a szinkronszínészek eléneklik az eredeti főcímdalt. Ez volt az első alkalom, amikor egyszerre lett bemutatva az összes közreműködő… és az igazat megvallva, aktívan felkeltették az érdeklődésemet. Ami annyira nem meglepő, hiszen meglehetősen izmos gárdát sikerült összerántaniuk.

Ezek után eléggé vártam a premiert, és azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Sőt! Nem húzom az időt és a lényegre térek: egy erős 7-7.5/10-et nyugodt szívvel és gondolkodás nélkül oda tudok ítélni a dupla pilotnak.

Mivel relatíve sok karaktert használó felállásról van szó, ezért érthető, hogy elég sok időt szenteltek azok bemutatására és építgetésére. Viszont ezt nem sínylette meg a történet, ami az önmaga egyszerűségében mégis szórakoztatóra sikerült.

Pedig tényleg csak annyiról van szó, hogy Donald leparkolja a gyerekeket egy délutánra a rég nem látott nagybátyjánál, amíg elmegy egy állásinterjúra, majd a gyerekek újra felélesztik Scrooge (alias Dagobert) kalandvágyát és elmennek egy közös kincsvadászatra. (Igaz az utolsó jelentere behoztak egy lehetséges átívelő szálat, ami az igazat megvallva érdekesnek ígérkezik).

A titok nyitja viszont ott rejlik, hogy érezhetően szívvel-lélekkel készült, mind az írók, mind a színészek és az animátorok részéről. A történet modernizálásánál persze ne várjunk csodát, hiszen egy (hivatalosan) gyerekeknek készült sorozatról beszélünk.

Viszont érezhető, hogy próbálnak a nosztalgikus felnőttek számára élvezhető sorozatot készíteni. Kezdettől fogva érettebbek és kidolgozottabbak a karakterek, mint 30 évvel ezelőtt, még akkor is, ha azért most is eléggé sokat hagyatkoznak a készítők sablon személyiségjegyekre.

A potenciális felnőtt nézők felé történő nyitás meglátszik azon is, hogy milyen színészgárdát sikerült összeverbuválniuk a projectre. David Tennant, mint Scrooge, Dany Pudi, Ben Schwartz és Bobby Moynihan, mint Huey, Dewey és Louie (Niki, Tiki és Viki), Kate Micucci, mint Webby valamint Beck Bennett mint Launchpad (Kvákk) egyelőre mind remek és szórakoztató választásnak tűnik, főleg Tennant, aki ismét lubickol egy rá osztott szerepben, de a többiek sem élvezik kevésbé a sajátjukat.

Két dolog viszont szerintem mindenképpen meg fogja osztani valamennyire a közönséget, ezt pedig az animáció és a felújított főcímdal. Ha az animációt akarnám egy mondatban összefoglalni, akkor csak annyit mondanék, hogy “2010-es évekre jellemző, számítógépen rajzolt tévés Disney-animációról van szó”, ami bár igaz, mégis egy kicsit túlságosan leegyszerűsített leírás lenne.

Stilizáltabb, mint a régi, ami jobban merített a képregények látványvilágából, de a maga módján mégis egyedi és tele van apró részletekkel (mint például a régi képregényekre emlékeztető, a nyomtatásból eredő apró pöttyökkel teli háttérfelületek, ami ugyan apróságnak hat, de mégis egyedi stílust kölcsönöz a látványnak). Nem rendelkezik ugyan a régihez hasonló folyékony animációval, de mégsem szenved hiányt dinamizmusban és kifejezésben.

A főcímdal pedig…

Ez tipikusan az, ami vagy bejön valakinek, vagy nem (és akinek nem, az lehet, hogy párszor eljárja a “mocskos Disney megszentségtelenítette a gyerekkorom”-mantrát). Én azt mondom, hogy szerintem jól nyúltak hozzá az eredetihez, bár ha egy kicsit hasogathatom azt a közmondásos szőrszálat, akkor azt mondanám, hogy az eredetiben jóval hangsúlyosabb volt a kezdő riff, ami miatt egy fokkal fülbemászóbb és ikonikusabb volt az eredeti dallam.

Összességében nagyon jól szórakoztam a piloton és csak javasolni tudom, függetlenül attól, hogy csak a gyerekeket szeretné valaki leültetni elé, vagy velük együtt nézik a szülők, esetleg gyerekek nélkül akarnak egy kicsit nosztalgiázni a felnőttek. Szerintem mindenki élvezni fogja.

Previous Posts