login |

Author Archive

Til Death Do Us Part – írta LasDen

2020. 08. 05. 15:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: antológia,Ázsia sorozatozik,kritika

Míg a halál el nem választ…

A kínai mozgókép iparban már többnyire otthonosan mozgok. Bár a sorozataik nagyrészt még katasztrofálisak, de látni fényt az alagút végén. Viszont a kistestvér tajvani filmvilág még teljességgel homály volt előttem. De most már ez is változóban van.

Szóval már sokadjára jött szembe velem Netflixen ez a kínai sorozat, a Til Death Do Us Part. Akkor sem tűnt már feltétlenül rossznak, de a csillagok állása más utakra sodort. És csak mostanra értem el oda, hogy megnézzem. Mondjuk én azt hittem, hogy kínai kínai, így ezzel csak most szembesültem írásnál, hogy ez Tajvanon készült. Mondjuk az eredményen ez nem változtat.

A 7×25 perces antológia epizódjai kitalálható módon a kapcsolatok és az elmúlás körül forognak. Legyen az ifjú házasok, egymásra éppen rá találó fiatalok vagy akiket csak a sors rántott a másik útjába. Sajnos az út vége minden esetben adott számukra. Már csak meg kell érkezni. A párkapcsolati sormintát a “Perfectly Spotless” és “No Pets Allowed” epizódok törik meg, ahol egy nő harcát a közeledő határidővel és egy anya-lánya kapcsolat széthullását láthatjuk.

A hétből a már említett “Perfectly Spotless”, valamint “Big Cat” részek voltak azok, amiket nem tudok sehova sem rakni. A felépített történetek olyan konklúziót kaptak melyeket én nem voltam képes értelmezni. Az utolsó 5 percig jól vannak felépítve, van ívük, tartanak valahová és a karakterek motivációi könnyen értelmezhetőek. De aztán megtörténik a pivot és elmegyünk valami nagyon absztrakt irányba. Így a negatív konnotáció szinte garantált.

Ezektől függetlenül ha nem is túlzottan, de lehet dicsérni. Érdekes koncepciókkal álltak elő erre a pár részre. Persze a kapcsolatokra építeni nem nehéz, hisz mindenki tud valamely tapasztalatára alapozni. Az szerintem pozitív, hogy az első részre egy univerzálisabb közegbe helyezték hőseinket. Így könnyebben lehet behúzni az embereket.

A dramaturgia és a színészi játék helyenként felületes. Ezen mondjuk túl lehet lépni, főleg azoknak akik azért láttak már 1-2 ázsiai drámát, nekik ezek nem fognak meglepetésként hatni. Máskor viszont kreatív vagy éppen ironikus játékkal leptek meg. Mint például a “Big Cat” diszfunkciós házassága, ahol mindkét fél megérdemel egy misét, de kifejezetten a férj az, aki felül múlja a várakozásokat. A gyerekszínészek nem a szívem csücskei, viszont a “No Pets Allowed” gyerekei is igen meggyőző előadást tartottak.

Cserébe viszont a technikai megvalósításba nem lehet belekötni. A sorozat tele van szebbnél szebb pillanatokkal, vizuálisan és verbálisan is. A háttérmunkák megfelelő mivolta miatt sem nagyon érheti szó a készítőket.

Én sorban néztem az epizódokat, de ugye itt ez mindegy is. Ha ajánlani kéne két részt bepróbálás jellegre, akkor az első “Hit and Runt” és az utolsó “Tunnelt” ajánlanám. Mindkettő megfelelő mennyiségű rejtélyességgel van megfűszerezve a maximális élvezethez.

Viszont ettől függetlenül az egész évadot is ajánlom. A játékideje és epizódszám miatt egy fél délután le lehet tolni az egészet. Kellemes szórakozás lehet ez a rejtelmek kedvelőinek.

Giri/Haji – írta: Shyllard

2020. 08. 04. 21:28 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az eredetileg BBC-re, az Egyesült Királyság és Japán együttműködése alatt készült tavaly októberi krimi sorozat idén januárban debütált a rövid nyolc részes első évadjával a Netflixen, Kötelesség / Szégyen címen.

A streaming platform „recommended” e-mailjeinek a sikerességét jelzi, hogy egyszer nem dobta fel nekem, mint érdeklődésemet megcélzó történet, pedig angliai és japán címek kifejezett előnyt élveznek böngészéseim során. Ennél fogva igen meglepett mikor a RottenTomatoes, az utóbbi hetekben nagy hirtelenséggel a fő-oldalán is elkezdte ajánlani a sorozatot, meglehetősen ígéretes százalékok birtokosaként (jelenleg kritikusok: 100%, nézők: 92%-ban ajánlják).

Persze ez nem biztosíték semmire, de a két szigetország együttműködése végképp hab volt a tortán, így amint lehetett bele is vetettem magam a krimibe.

A sorozat mindenképpen egyedi élménnyel tudta gazdagítani nyaramat, a továbbiakban pedig tényleg csak enyhe spoilerekkel, csupán az alaphelyzet felvázolásával kifejtem miért is.

Tovább…

Into the Unknown: Making Frozen II. – írta Bookworm

2020. 08. 04. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: doku,kritika

A Disney+ 6 részes dokusorozata a Jégvarázs 2. elkészítésének folyamatát követhetjük nyomon. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy azért készült el a sorozat, hogy még egyszer hype-ot generáljanak az egyébként is elég sikeres film köré.

Ugyan a felvételek 2019 márciusa és novembere között készültek, a rajzfilm sikere már előre garantált volt, az esetleges negatív kritikák ellenére is megnézték volna az emberek, hiszen a rajongók, illetve a családok így is, úgy is kíváncsiak arra, hogy miként folytatódik Elsa, Anna, Olaf, Kristoff és Sven kalandja.

A szereplőgárdán és a kvázi változatlan készítői stábon készítőkön hatalmas volt a nyomás, mégis be merték vállalni, hogy a történet tónusa jóval sötétebb, érettebb legyen az előzőhöz képest. Ennek oka az, mint ahogy az alkotók is elmagyarázták, hogy hat év alatt mondhatni “felnőtt” egy generáció: a gyerekekből kamaszok/felnőttek lettek.

Így indokolt volt, hogy komolyabb témákat járjon körül a Frozen II., úgy mint a gyász, a depresszió, a felnőtté válás, a környezetvédelem vagy éppen a kolonializmus. A dalok is sokkal mélyebb mondanivalót hordoznak a korábbiakhoz képest, ld. “Into the Unknown”, “The Next Right Thing” vagy “Show Yourself”.

A dokusorozat nagyon jól bemutatta, hogy mennyire sokrétű egyéni- és csapatmunka az animációs filmkészítés. Több száz animátor dolgozott a filmen, mindegyiknek megvolt a maga feladata, legyen szó a mimika kidolgozásáról, a víz vizuális effektjeinek elkészítéséről vagy 1-1 szereplő jelenetének/dalbetét jelenetsorának összerakásáról, esetleg a megfelelő kameraszögek beállításáról.

A rendezőknek is igencsak összetett, nehéz feladatuk volt: egyszerre kellett felügyelni a szinkron- és zenei munkát, megnézni az animátorok munkáit, egyeztetni a zeneszerzőkkel, közben még a forgatókönyvet is átírni és egyúttal kielemezni a visszajelzéseket.

Betekintést nyerhettünk a zeneszerzői és a szinkronmunkába is. Megismerhettük Kristoff szólódalának, a “Lost in the Woods”-nak a keletkezés történetét, illetve Anna dalának, “The Next Right Thing”-nek az érzelmi aspektusát (Kristen Bell maga is depresszióval küszködik). Furcsa volt látni, hogy sok esetben a szövegek felmondásakor, illetve a dalok feléneklésekor még sematikus, kidolgozatlan rajzfilmjelenetek álltak a színészek rendelkezésére.

A zeneszerzés kulisszatitkaiba is bele pillanthattunk a Show Yourself megkomponálása kapcsán. Érdekesség, hogy a szóban forgó jelenetsor és dal egyaránt kifogott a készítőkön, de végül sikerült megvalósítaniuk mind vizuálisan (a jégbarlangot Izland gleccserei ihlették), mind zeneileg.

A fináléban pedig elérkeztünk a film befejezésének az utolsó simításaihoz (vágás, hangkeverés), majd a promóciós (D23 Expo, talkshow-k) és premier (privát bemutató a film alkotóinak, világpremier) eseményekhez.

A sorozatot ajánlom egyaránt a Frozen-rajongóinak és az animációs film kedvelőinek is, főleg azoknak, akik a kulisszatitkok iránt érdeklődnek. Én 8/10-re értékelném a látottakat.

The Alienist: kezdett a 2. évad, az Angel of Darkness – írta Shadow

2020. 08. 03. 21:31 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Alig kezdődött el a The Alienist második évadja, ráadásul hétvégén már véget is fog érni, kibeszélő meg sehol, szóval egy rövid posztot szerintem megérdemelne a TNT sötét bűnügyi sorozata, mielőtt jövő héten kibeszélnénk a finálét.

A második évad Caleb Carr, A sötétség angyala című könyvét adaptálja. A helyszín még mindig New York, 1897-et írunk és ismét Dr. László Kreizler-nek, John Moore-nak Sarah Howard-nak kell felgöngyölítenie valami gyalázatos tettet. Legalábbis elsőre így tűnik.

Kreizler egy csecsemője meggyilkolásával vádolt (és ezért halálra ítélt) nőnek ígéri meg, hogy megtalálja gyerekét, amiből az előzetes alapján azt hittem, idén valamennyire mellőzve lesz az előző évadban megszokott brutalitás és sötét tónus, de jókorát tévedtem. Ugyan az utcai nyomor és sötétség ábrázolása most nem annyira erős, de a bűneset annál inkább brutálisra sikeredett.

Míg az előző évadban kellett pár rész, míg beszippantott a The Alienist hangulata, addig most ez már rögtön az első epizódban megtörtént. Hőseink külön utakon kezdtek el nyomozgatni, ami remélem a később még változik, mert ők hárman együtt igazán jók, és első nekifutásra külön-külön sajnos ez nem nagyon volt igaz.

Spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Grantchester: a 4. és 5. évad – írta Eloise

2020. 08. 02. 21:45 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Sajnos időhiány miatt nem sikerült még a sorozat 4. évadjáról írnom, és közben az 5. is véget ért. Úgyhogy most két szezonról írnék néhány sort pár nappal a 6. évados berendelést követően azok után, hogy az elsőről, másodikról és a harmadikról volt már kritika.

A 4. szezon ugyanis fordulópont volt a sorozat életében, így muszáj beszélnünk róla.

A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Vis a Vis: El Oasis – írta Tóthpál Tímea

2020. 08. 01. 14:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Amikor megtudtam, hogy a Vis a Vis, azaz a Locked Up 4. évadját egy utolsó, mindent lezáró spinoff (az eredeti történettől független sorozat) fogja követni (ami most érkezett meg itthonra is a Netflixre, mint Bebörtönözve 5. évad), határtalan öröm töltött el.

Számomra az első 4 évad minden szempontból meghatározó sorozatélmény volt, gyakorlatilag ennek köszönhetem, hogy azóta is nagyon sok spanyol sorozat foglalkoztat, amiket egyébként szívből ajánlok mindenkinek kipróbálásra, hiszen ahogy itt is sokszor szoktuk emlegetni: Európa is létezik és érdemes nyitott szemmel járnunk.

No, erre a bevezetőre egyébként nem biztos, hogy pont jó példa lesz ez a spinoff, de a miérteket későbbre hagynám.

Az újabb évad ötletének egyébként volt létjogosultsága, mert bár a 4. évad végére a legtöbb szálat elvarrta a sorozat, de a sokak által legtöbbet foglalkoztatott két főkarakter, Macarena (Maggie Civantos) és Zulema (Najwa Nimri) ellenség / partner / barát viszonyára nem sikerült pontot tenni.

Ez annak volt köszönhető, hogy Maggie Civantos a 3. és a 4. évad forgatásának nagy részéről hiányzott, így karakterének sorsát nem tudták továbbvinni. Az El Oasis-t, a sorozat korábbi évadaiért felelősök, Ivan Escobar és Alex Pina vették kezelés alá, ahol a végső 8 rész az alábbi tartalmat kívánta szolgáltatni.

A börtönből kiszabadulva Zulema és Macarena bűnpárosként szövetkeznek. Majdnem 2 évnyi bank és kaszinórablás után, Macarena úgy dönt, hogy új életet szeretne kezdeni és leszámolni addigi életével. A hírt megpecsételve a páros végül egy utolsó nagy dobásra készül, amelynek célja egy gyémánt tiara ellopása, egy igen fontos és befolyásos mexikói kábítószerbanda vezér lányától, méghozzá a nő saját esküvőjén.

A bűnpárosunk munkáját további bandatagok segítik, így: Goya (Itziar Castro), Mónica (Lisi Linder), Triana (Claudia Riera) és Flaca (Isabel Naveira). A rablás után a tettestársak az Oasis Hotelben szállnak meg, ahol a zsákmány elosztására készülnek, azonban a tervük dugába dől és a mexikói banda a nyomukba ered, hogy bosszút álljanak.

Lássuk, mennyi is valósult meg, az amúgy ígéretesnek tűnő tartalomból. (Azt azért jelzem előre, hogy ha rajongó vagy és még nem láttad a részeket, csak abban az esetben vágj bele a sorozatba, ha felkészültél a legrosszabbra és nem félsz attól, hogy a korábbi élményen esetleg csorba eshet.)

A sorozat már a legelső részben sokkolt minket, mikor kiderül, hogy nem kronológiai időrendben halad a cselekménnyel. Ezzel a módszerrel úgy éreztem, hogy a készítők sokat akarnak és ennek a produkciónak kifejezetten nem állt jól az időben való ide-oda ugrálás, több helyen is káosznak éreztem a látottakat. 

A sorozat, az Oasis Hotel 3 szobájában játszódó cselekményeire fókuszált, és próbálta nekünk bemutatni, 3 egymástól független történetet. Az egyik szobában Zulema és bandája rejtőztek, a másikban egy csapat iskolás kölyök szállt meg, a harmadikban pedig egy család, ahol az apuka erős pedofil hajlamokkal rendelkezett.

Mindezeken felül pedig volt egy 4. „mindent látó” központi szoba, ahol a korábbi évadokból jól ismert Sandoval édesanyja, Ama kukkolt mindenkit, amolyan Nagy Testvér szerűen.

Ez már önmagában sok szál és ezek mellett még képbe jöttek a mexikóiak is, akik mindenáron bosszút akartak Zulemáékon állni. Ennek a sok szálnak és szereplőnek az lett a vége, hogy rengeteg játékidőt elvettek a lényeges részektől, magyarán a két főszereplőtől.

Mindezt tetézi, hogy az új karakterek unalmasra és nagyon töltelékre sikeredtek. Volt, hogy 10-20 perceket kellett várni, hogy valamelyik régi karakter ismét feltűnjön a képernyőn és végre érdemi előrelépést kapjunk a történetben. Ez alapvetően egy átlag 45-50 perces résznél elég frusztráló. 

Az akció főbb részeit szolgáltató mexikói csapat arra volt jó, hogy a bűnbandánk egy részét igen hamar megnyirbálja, de itt megint felmerült a kérdés, hogy minek ennyi új mellékszereplő, ha egyszerűen úgyis sorra halnak meg? 

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

Tovább…

Murdoch Mysteries: a 11. évad – írta Shadow

2020. 07. 31. 19:26 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika

Folytatva a legutóbbi évadok átvételét, emlékezhetünk, hogy az előző szezon mély zuhanással búcsúzott tőlünk. Nos, van egy jó hírem: az S11-ben sikerült gyorsan kilábalni belőle. Jöttek új szereplők és távoztak régiek, a Murdoch rejtélyei pedig hozott egy újabb évadot, ami, annak ellenére, hogy részenként ezek a történetek lassan épülnek, elég hosszú eseménysorozatot produkált.

Nem tudom megmondani, melyik a legjobb epizód az évadból, ugyanis szinte az összes zseniális lett, és képes volt megújulni, talán csak a 11×07 teljesített egy kicsit alul. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Wynonna Earp: kezdett a 4. évad – írta Frances

2020. 07. 31. 17:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Nemrég elstartolt a hazánkban sajnos kevésbé ismert természetfölötti, leegyszerűsítve akár démonvadásznak is titulálható sorozat új szezonja – talán az RTL Spike valóban be fogja mutatni nemsokára vagy kap magyar feliratot a Netflix-en, ahol két szezont találhatunk meg belőle. (A negatív pilotkritika után azért sokkal kedvezőbb vélemények voltak hozzá a blogon: 1. évad, 2. évados premier, 2. évados finálé, 3. évad.)

Kemény két évet kellett várnunk arra, hogy kedvenceinket ismét láthassukfinanszírozási problémák merültek fel az egyik gyártó kiszállása miatt, de végül csatlakozott egy új partner a képregény-adaptációhoz, amit egyébként már másfél éve az 5. évadra is berendeltek.

Azt, hogy megérte-e a várakozás, korai lenne megmondani, de az biztos, hogy aki eddig követte Wynonna és csapata kalandozásait, az most kapott egy jó adag hype-ot. A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Miracle Workers: vége a 2. évadnak – írta Kissur

2020. 07. 30. 15:55 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: antológia,kritika

A Daniel Radcliffe és Steve Buscemi húzóneveivel képernyőre kerülő Miracle Workers 1. évadját imádtam. Friss volt, könnyen fogyasztható, néhol, szívet melengető, és kreatív. Imádtam a formátumot, hogy a mennyország egy nagy cég, amit működtetni kell, és van egy részleg, akik a csodákért felelősek.

Amikor pedig bejelentették, hogy jön a 2. szezon, a Dark Ages, nagyon örültem neki, pláne, hogy azt lebegtették be, hogy ezúttal a középkorban fog majd játszódni. Minden adott volt egy újabb remek etaphoz… és hát innét sikerült egy szépet bukni. Legalábbis az én szememben – winnie-nek az évad kezdése bejött. De nézzük is, hogy mik voltak a gondok.

Főként az volt a bajom az évaddal, hogy nem kommunikálták le velünk nézőkkel, hogy attól még, hogy minden színész új karaktert kap, az alapszituáció sem marad meg. Így vártam az első, majd a második rész végén, vagy közben, hogy utaljanak valamire azzal kapcsolatban, hogy ők még mindig a mennyek dolgozói, csak most lejöttek a Földre.

De sajnos ez nem így volt. Mindent kukáztak, ami az S1 volt. Így pedig számomra elvesztette a cím az értelmét, miszerint “csodatevők”. Vagy az lett volna itt a csoda, hogy nem haltak ki az emberek a sötét középkorban? Nem jött át az üzenet.

Daniel Radcliffe nagyon jól hozta a bárgyú herceg szerepét. Ezt tényleg kiemelném pozitívumnak, megint csak bizonyította, hogy nagyon jó színész. A sorozaton belül is ez volta második karaktere, és tökéletesen elhittem, hogy ő az, akit mutat.

Steve Buscemi egy nagyot visszalépett az 1. évados Isten szerepétől a szarlapátolásig, és bár az elején nem igazán tudtam megbékélni a karakterével, a végére hozott pár kellemes pillanatot, főleg a ShitCon-os szál. Az kreatív volt, vicces, és a korba tökéletesen illeszkedett, ráadásul fricskát mutatott a mai világnak is. Megvolt az utalás, hogy a két keresztneve Edward Murphy, vagyis “Eddie” Murphy volt?

A többi karakterrel nem tudtam mit kezdeni. Chauncley apja, a király nagyon fura volt, bár amikor Activity-ztek, azon meghaltam a röhögéstől. Al olyan semmilyen volt idén, néhol zavart, hogy túlságosan nem ebbe a korba való, máskor meg pont ez volt a jó. Lord Vexlernek pedig semmi jelentősége nem volt az évadban. Szerintem csak meg szerették volna tartani Karan Sonit, hogy esetleg a 3. évadban kihozzanak belőle valamit.

A 10 részes évad nekem bőven túl sok volt. 6-7 epizódot itt is szívesen elnéztem volna, de túl lett húzva a sztori, pláne, hogy szerintem ugyanannyi poén volt, mint az 1. évadban, csak itt sokkal ritkásabban elszórva. A szerelmi szál tudott megérinteni egyedül.

Sajnos nekem ez az egész nagyon nem jött be, 5/10-et is adok rá, de szerencsére antalógia a sorozat, szóval, ha berendelik a 3. évadot – amire eddig még nem került sor, de a nézettség nem csökkent annyit, hogy az lehessen a gond -, akkor teljesen új sztorit és karaktereket kapunk. Hátha az majd jobban bejön nekem.

The Crown: a 3. évad – írta Bookworm

2020. 07. 29. 19:35 - Írta: vendegblogger

30 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Ahogy az elég hamar kiderült, A korona 3. évadjára új színészgárda érkezett, mivel ez az évad az 1964 és 1977 közötti időszakot öleli fel ismert (Holdra szállás, Aberfan-tragédia, bányászati sztrájk, BBC film) és kevésbé ismert események (szovjet kémügy, puccs kísérlet, gazdasági válság) bemutatásával.

A váltásnak köszönhetően (vagy talán attól függetlenül) a szezon megítélése közel sem volt annyira egységesen pozitív, mint az első kettő esetében. Én maradtam a pozitív oldalon, azzal a kitétellel, hogy míg az előző két évadot másodszor is élmény volt végignézni, addig ezt úgy érzem, hogy elég volt egyszer is látni – bár még így is 7/10-re értékelem.

A sorozat szerkezete megmaradt karakterközpontúnak, azaz egy-egy karakter köré építve mutatják be az adott történelmi eseményt; továbbra is első osztályú maradt a látványvilág, a díszletek és jelmezek, valamint a zene is.

A tovább mögött folytatom.

Tovább…

The Forest of Love – Deep Cut – írta Shyllard

2020. 07. 29. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

Az idén áprilisban megjelent sorozat, A szerelem erdeje – Húsbavágó részletek az azonos című, 2019-es Netflix-film nagyjából egy órával kibővített szerializált változata. Sion Sono alkotása valós történéseken alapul, meglehetősen szabadkezű művészi adaptálással, így a 90-es évekbeli, áldozatait mindenfélée rávevő sorozatgyilkos, Futoshi Matsunaga sztorija, az ámokfutását ismerőket is számtalan meglepetés érheti a 7 epizód során.

A platform nem ad ki nézettségi adatokat, így az eredeti változat népszerűsége nem ismert, de erősen kétlem, hogy túl széles körben lenne elterjedt, ami a sorozatra is vonatkoztatható. Elődjéhez hasonlóan úgy éreztem egy méltatlanul elhanyagolt darabról van szó, amiről mindenképp érdemes pár sort írni.

A filmet ismerőknek, és legfőképpen azt szeretőknek teljes szívvel tudom ajánlani a sorozat megnézését, hiszen a „rendezői változat” egy olyan koherens egésszé varázsolja az alkotást, amiben szinte minden korábbi történetvezetési hiányosság eltűnik. A cselekmény folyása természetesebb, és valahogy főbb fordulatok időzítése is jobbkor történik. Az epizodikusság jellegéből fakadóan pedig néhai szünet tartása ezúttal nem okoz lelkiismeret-furdalást, vagy kizökkenést. Időnkénti pihenőre ugyanis tagadhatatlanul néhol erős szükség van.

A történet középpontjában négy karakter áll: The Naked Director-ból ismerős Shinnosuke Mitsushima által játszott, Tokióban szerencsét próbáló Shin; a szerelmi háromszög tragédiájában szenvedő Kyoko Hinami Taeko-ja és Eri Kamataki Mitsuko-ja; végül, de nem utolsó sorban, pedig Kippei Shîna szoknyapecér Joe Murata-ja.

Sorsuk szokatlan módon fonódik össze, amibe számtalan mellékkaraktert is bevonnak. A fókusz viszont végig négyükön marad, még ha néhol hirtelen váltás is övezi az éppen középponti karakter mibenlétét. Karakterizációjuk kétségkívül hagy némi kívánnivalót maga után, egyes tetteik, megnyilvánulásaik közel irreális mértékeket öltenek, de az őrület, ami szép fokozatosan kerül az előtérbe már az első pillanattól jelen van.

A nyitó jelenettől fogva fokozatosan egyre fontosabb szerepet ölt a valós gyilkosságok felderítése, miközben Murata növekvő agresszivitással építi fel a szekta-szintű csoportosulását. A gyilkos mibenlétének felderítése nem érdeke a készítőnek, elég hamar sejthető miről van szó a háttérben, és szerencsére nem is kerülgetik sokáig a forró kását a sorozatban.

Tagadhatatlanul fordulatos, de nem kiszámíthatatlan a fő szál, a benne zajló csavarok lényegileg a jellemek személyében történnek, ahogy egyre jobban megismerjük motivációikat, történetüket és hátsó szándékaikat. Számomra ebben semmi kivetnivaló nem volt, viszont a japán kultúrát, filmeket, legfőképpen horrorokat nem ismerők sok érthetetlennek és képtelennek tűnő döntésnek lehetnek szemtanúi, ezért nekik semmiképp sem ajánlanám a sorozatot. A keményebb, főleg az elvontabb japán művek kedvelőinek viszont kész jutalomfalat a 7 epizód.

A sokszor campy-szintű brutalitás csak egy groteszk maszk, amin felváltva nevetünk és borzadunk, s mindez mögé rejtik az igazi mondanivalóját a sorozatnak, amit néhol a készítő saját hiányosságai miatt nehéz előtérbe helyezni. A gyomorforgató jelenetek hiába szolgálnak egy nagyon konkrét célt, s nélkülük a felszínre kerülő hisztéria kevésbé lenne átérezhető, többször is az az érzésem támadt mintha a rendező csupán azért tartotta volna a kamerát hosszabb ideig az egyes momentumokon, mert úgy érezte megteheti. Ezzel viszont sokszor pont, hogy előtérbe hozta a sorozat campy mivoltát, potenciális kultklasszikust kreálva, ami az internetes reakciókból leszűrve nem igazán sikerült neki.

Ennek ellenére az emberi gonoszság mibenlétében az ehhez fogható mértékű lubickolás egy rendkívül elhanyagolt téma, ami szélesebb körű értelmezést is megérdemelne. Mindenképpen dicsérendő, hogy erről a motívumról egy percre sem volt hajlandó letérni Sono, s a kétségesebb pillanatokban is megtette azokat a lépéseket, amiket a sok évadra tervező készítők körében már egyre ritkábban látunk.

A célhoz, pedig nem hogy asszisztálnak, de teljes lelküket beleadják a színészek, akik egytől-egyig, több mint helyt állnak. Egyáltalán nem lehetett könnyű dolguk, hiszen sokszor percről-percre kellett váltaniuk a szerény áldozat és a megtört elkövető szerepe között, miközben szenvedésüket végig hitelesen kellett átadniuk.

Sajátos japán-horror módjára számtalan ordító, felhevült, túlkapott jelenetnek lehetünk szemtanúi, amit a nyugati kultúrán nevelkedve nehéz megszokni. Kyoko Hinami és Eri Kamataki viszont a stílus berkein belül remekelnek, karakter szinten nekik kell a legtöbb komplexitással megbirkózniuk. A kevés szívet is, amije van a sorozatnak ők szolgáltatják, s nekik köszönhető, hogy épphogy nem embertelen a teljes tortúra.

Aki viszont dominálja a szériát, az Kippei Shîna Joe Murata-ja, aki az első jelenetétől fogva egy konstans kérdőjel. Tettei nem csak hátborzongatók, de visszataszítók is egyben, s nem egyszer tesz tanúbizonyságot empatikus képességeinek teljes hiányáról. Mindezek ellenére jeleneteit teljesen dominálja, szerepét hitelessé varázsolva az eszméletlen abszurditások zömében, sok tőle mentes részletben pedig azon kaptam magam, hogy már vártam a felbukkanását.

Nem emlékszem már mikor volt ennyire jó valakit utálni egy sorozatban, de Joe Murata számomra egyértelműen ott van a legnagyobbak között. A néző, mint a karakterek figyelmét és szemét magához ragasztja, s egy pillanatra sem engedi el, egy ragadozó élősködőként rátelepedve a sorozatra a szereplők életéhez hasonlóan.

A történethez és karakterekhez illeszkedve a hangulat, színek, sokszor tompák és rikítóak, vakító effektekkel megtoldva, hogy az élmény szürrealitása és abszurditása egy percre sem felejtődjön el. A földöntúli, számtalan alkalommal felcsendülő Pachelbel: Canon In D Major, pedig egyszerre gyönyörű és hátborzongató, egy visszatérő elemet kölcsönözve a részekhez, a cselekményben pedig egy nagyon specifikus jelentőséget birtokolva.

Összefoglalva egy, a japán horror rajongói által ismert stíluselemekkel teletűzdelt rövid széria The Forest of Love: Deep Cut, ami az emberi gonoszság, szociopata jellemek érméjének két oldalát mutatja be. Groteszk, agresszív, sokszor hátborzongatóan undorító jeleneteket tár a nézők elé, legtöbbször nem is véres gyilkosságok, hanem emberi viselkedés formájában. A képi világ a maga módján rendkívül esztétikus, a történet is felejthetetlen. Az viszont, hogy miért, azt már embere válogatja.

Lezárásképp bevallom, nem is tudom kinek ajánljam a sorozatot, hiszen annyi elemét tekintve tudom teljes megértéssel eltántorítani az érdeklődőket. Sion Sono elkötelezte magát egy látomás mellett, amit sorozata formájában teljes mértékben sikerült is véghez vinnie. Úgy érzem, a főbb pontokat felvázolva sikerült átadnom lényegét a szériának, s mindenki saját felelősségre képes eldönteni érdemes-e bepróbálnia.

A többségnek úgy érzem, nem fog tetszeni, viszont akinek igen, annak egy rendkívül egyedi élményt képes mindez nyújtani. A Netflix-et meg nem értem, de mindenképpen dicsérem, hogy teret adott ennek az ámokfutásnak, mert az utóbbi évek végtelen adaptációit, folytatásait tekintve igenis nagy szükség van a médiumnak friss vér befecskendezésére. Még ha a The Forest of Love: Deep Cut nem is éri el teljes mértékben ezt a célt, de egy fontos csepp a független filmesek elismerésének tengerében.

Mrs. America: vége az 1. évadnak – írta Shyllard

2020. 07. 28. 15:50 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika

Az FX (valójában az FX on Hulu) idei új minisorozata az Amerikai Egyesült Államok egy fontos történelmi momentumát örökíti meg a kisképernyőn, amivel nem csak egy szórakoztató 9 résszel ajándékozzák meg a politikai szériák szerelmeseit, de az ország és a világ egy nagyon ellentmondásos jellegét és mozgalmát magyarázza el, mondhatni konyhanyelven.

Amennyiben valaki nem tudja, hol induljon el a feminizmus mára elég kusza és első látásra sokoldalúbb megértésében, azoknak a Mrs. America, mint affajta elsőéves bevezető egyetemi kurzus, tökéletes tanárként tud funkcionálni. Viszont egy sorozattól ma már ennél jóval többet várunk el, a továbbiakban pedig röviden kifejtem, mennyire sikerül megugrania (előre megsúgom, sok esetben túl is szárnyalnia) számos pontján a mára megnövekedett igényszintünket, kitérve a mozgalom ábrázolásának sikerességének kérdésére is.

A sorozat a plakáton is fémjelezett sztárjával, a Cate Blanchett által játszott Phylis Schlafly-val kezdi a bemutatkozását. Schlafly háziasszony, tanult és intelligens politikai tanácsadóként tevékenykedett eddigi élete során, akinek a nevéhez már a széria kezdő momentumában is köthető kiadott könyv. Az egyre növekvő liberális feminista mozgalom térnyerése, s több őt körülvevő igen tekintélyes férfi politikus biztatása által úgy érzi, valakinek muszáj kiállnia a hagyományos értékek mellett is.

Puskaporos hordóként robban be az általa eddig hanyagolt politikai szférába, megkezdve harcát az őt nemileg igen, azonban elméletileg kevésbé képviselő „forradalom” ellen. Mrs. Schlafly-t támogatja férje, John Slattery Fred Schafly-ja, Sarah Paulson Alice Macray-je, Kayli Carter Pamela Whalen-je és Melanie Lynskey Rosemary Thomson-ja. Velük szemben áll Rose Byrne Gloria Steinem-je, Elizabeth Banks Jill Ruckelshaus-ja, Ari Graynor Brenda Feigen-Fasteau-ja, Azu Aduba Shirley Chisholm-ja és Trace Ullman Betty Friedan-ja.

A feminista mozgalom célja az Equal Rights Amendment elfogadtatása, ami a nők munkahelyi védelmét, illetve számos más, marginalizált rétegekkel szembe való egyenlő bánásmód elérését hivatott ellátni.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Previous Posts