login |

Author Archive

Better Call Saul: kezdett a 4. évad – írta mark

2018. 08. 12. 21:49 - Írta: vendegblogger

16 comments | kategória: kritika

Tavaly ilyenkor már véget is ért a harmadik szezon, szóval nem keveset kellett várni a negyedik etapra, de végre visszatért „Saul”. Sok idő telt el és mégse történt semmi – ott folytatódik minden, ahol abbahagytuk, igaz ez a fekete-fehér és a színes történetszálra is.

Mindenekelőtt megkaptuk a jól megérdemelt „egy évadban egyszer jár” Gene-adagunkat, és meg kell hagyni, eddig ez volt a legütősebb. Szűk tíz perc volt csupán, és mégis rögtön a képernyő elé szegezték a nézőket, sikerült ugyanis egy rendkívül feszült perceket produkáló jelenetsort megalkotni.

Üde színfolt (fekete-fehérsége ellenére) a Gene-szál, hisz a jövőbe tekintünk egy múltat feldolgozó sorozatban, aminek a kvázi jelenét (a BB-re értve) már ismerjük.

Jimmy történetét tovább fűzve is történtek jelentősebb változások az évadnyitó során, de eme változások katalizátora olyan esemény volt, ami egyszerre kellett, ugyanakkor sajnálhatjuk is, hogy megtörtént. A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

Waco – írta Sawyer

2018. 08. 10. 21:37 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: kritika,minisorozat

Waco, Texas, 1993. Az ATF és FBI lerohanja a David Koresh által vezetett Dávidista szekta Mount Carmel Center nevű székhelyét.

Valós események? Igen. 6 részes, tavasszal bemutatott minisorozat (itt a pilotkritika a részletekkel) az amerikai történelem egyik legnagyobb botrányt keltő hatósági rajtaütéséről? Igen. Ez a Waco.

A Paramount Network nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ezt a történetet óhajtotta a tévénézők elé vinni, hiszen a hasonló témájú adaptációkkal az a gond, hogy vagy túlságosan unalmasan mutatják be, vagy annyira eltúlozzák, hogy hatásvadászat sül ki belőle, utána olvasva pedig illúzióromboló, ha kiderül, hogy sok minden nem is úgy történt, ahogy mutatták.

Na, itt sikerült úgy összerakni a hat részt, hogy egyáltalán nem untuk, és – főleg, mivel önhibámból utánajártam a sztorinak – tűkön ülve vártam a végkifejletet. Pedig az elején nagyon nem tetszett, hogy flashforwarddal indít a Waco, egy olyannal, amibe aztán csak a második rész végén csatlakozunk be. A tovább mögött spoileresebben folytatom. Tovább…

BattleBots: a 3. évad – írta Enzo

2018. 08. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika,reality

Disclaimer: a poszt ugyan a 3×11 megnézése után, azaz körülbelül féltávnál íródott, de csak az első 2 részre nézve tartalmaz spoilereket, a többi epizódvélemény majd kommentben olvasható.

A 2015-ös “újkori” BattleBots-sorozattal két évvel ezelőtt találkoztunk utoljára az ABC műsorán, a tavalyi nyarat kihagyva most viszont egy új csatornán (Discovery/Science Channel) visszatért a robotharcos reality, nem is akárhogy! A Fight Night alcímet viselő évadban még a legutóbbinál is több robot, és 20(!) epizód várja a rajongókat.

Az 55 robotból álló mezőnyt valahogy le kell csökkenteni 16-ra, hogy az eddigiekhez hasonló kupás rendszerű kiesési szakaszban megmérkőzzenek a Hatalmas Anyacsavar díjért (de hülyén hangzik ez magyarul), és ez az a része a felépítésnek, ami nem teljesen egyértelműen van kommunikálva.

Ami biztos, hogy minden robot négy ellenféllel szemben lép pályára, és ebből lesz egy ranglista, aminek a legjobb tizenhatja jut tovább, viszont nem teljesen látom annak a biztosítását, hogy mindenki egyenlő nehézségű ellenfeleket kap eme 4 harc során. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy vannak a megszokott rumble meccsek is, amiben 3 bot vesz részt, és ezeket is pontozzák.

Gondolhatnánk, hogy a megnövekedett epizódszámba belefér rengeteg töltelék, de ennek ellenére pont hogy több lett az összecsapások százalékos aránya: egy epizódban 5 harc megy le (+1 Science Channel extraként), és nem foglalkoznak sokat stúdióbeszélgetésekkel, elemzésekkel, még az építői interjúkat is száműzték a bemelegítés alá, kisképernyőn mutatva.

Egy-egy adás felépítése hasonló a nagy bokszeseményekhez: úgynevezett fight card-okon kerülnek ki az aznap arénába lépő robotok, és minden napnak van egy fő eseménye a nap zárásaként – általában valamelyik nagyágyú (Tombstone, Bronco, Minotaur…) pályára lépését jelölik így kiemelten, de persze a feltörekvő újoncok is hamar erre az időpontra kerülhetnek.

A stáb nem sokat változott, továbbra is Chris Rose és Kenny Florian a két host (play-by-play és color commentator a hivatalos megnevezés, azaz kommentátor és szakértő), és idén is a közönségkedvenc Faruq Tauheed végzi zengő hangján a felkonferálást (“It’s robot fighting time!”). Női műsorvezetőnk Sam Ponder leköszönése után nincs, Jessica Chobot sideline reporterként interjúvolja a csapatokat, helyet cserélve a 37 évesen is csinos Alison Haislippel, aki így a zsűriben kapott néha helyet.

Azért mondom, hogy néha, mert a zsűri idén is változó, vannak sztárvendégnek nevezhető tagok, az első részben például többek között az esportos Naomi Kyle és a híres robotikus Mark Setrakian is helyet foglalt a zsűriasztalnál. Ami szembetűnő: mintha idén nagyobb lenne a tényleges BattleBots-kötődés a zsűri összetételében, hiszen ex-stábtagok (Bobak Ferdowsi) és ex-építők (Derek Young, Complete Control gazdája) is beültek már pontozni a részek során.

Ha már a pontozás szóba került, ez ugye több szempont alapján történik: aggresszió, stratégia, kontroll 1-1 pont, az okozott kár pedig 2, így áll össze a maximálisan adható 5 pont, ami alapján a zsűri vagy egyöntetű (3:0), vagy megosztott (2:1) döntést hoz. A tovább mögött folytatom kicsit spoileresebben (de csak az első 2 részre nézve). Tovább…

Humans: a 3. évad – írta Andris

2018. 08. 09. 21:48 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Elérkeztünk a Humans fantasztikus 3. évadjának a végéhez is.

Nekem winnie-hez hasonlóan mindig is az tetszett talán a legjobban ebben a sorozatban, hogy rendkívüli alapossággal, és odafigyeléssel tárgyalják a különféle jellemi és társadalmi kérdéseket. És teszik ezt úgy a készítők, hogy mind az egyénre, mind egy átlagos családra, vagy éppen a társadalom egészére nézve megmutatják, hogy hogy hat(hat)na az, hogy ha „hús-vér” androidok járkálnának közöttünk, tehát teljes körű képet adnak.

Aki még a nézők táborában maradt a harmadik évre is, egyet érthet azzal, hogy a Humans elsősorban egy gondolkozós dráma, mintsem egy akciódús, pörgős sci-fi, noha az alaptörténetből kifolyólag néha össze lehet zavarodni, hogy most milyen műfajt is nézünk. És ehhez mérten kell véleménnyel élni erről a sorozatról, de erről az évadról különösen.

A továbbiakban spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Quantico: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Necridus

2018. 08. 09. 15:00 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Többszörös reboot, sugárzási időpontváltás, színészgárda- és showrunnercsere – a Quantico idén végleg leköszönt az ABC műsorai közül. A kétidősávos terroristás drámának induló sorozat második évadjában jobbára már csak egy idővonalat követhettünk, kevesebb karakterrel és eltérő stílusban. Idén pedig egy heti nyomozós szezont kaptunk, még kevesebb eredeti szereplővel, és egy sokkal egyszerűbb formulával.

Nem azt mondom, hogy elbutult volna a sorozat, hogy unalmas és kiszámítható lett, hanem hogy sokkal érthetőbb, követhetőbb és reálisabb történetet tártak elénk a készítők.

Az első évadban szinte azt se tudtuk, ki kicsoda, mert mindenkinek annyi titka volt, mint ahány hajszála. Utána pedig annyira zavarosra sikeredtek a szálak, hogy az egészből talán csak annyi maradt meg, hogy néhányan beépültek a CIA-hoz, hogy csak egy-kettő maradjon, a főhős pedig még az FBI-tól is elköszönt. Az évad vége felé történő hirtelen stílusváltás jót tett a sorozatnak, és talán úgy látszott, hogy az alacsonnyá váló nívó javulni készül.

Most fogom saját magamat szembe köpni, mert a véleményem az évadnyitós kritikámmal már nem sok pontban egyezik: a harmadik évad kellemes meglepetés volt az eddigiekhez képest. Habár kifejezetten szerettem az első évadot, és szerintem az volt a sorozat csúcsa, mert bárkivel bármikor történhetett bármi, kiderülhetett róla mindenféle egyik percről a másikra, és egyszerre lehetett izgulni a jelen és a jövő eseményei miatt, addig a harmadik évad heti ügyes stílusa is kifejezetten jól állt a sorozatnak.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

Pilot: Sachiiro no One Room – írta Lasden

2018. 08. 07. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

Ez a japán sorozat a 2016-os azonos című, Hikaru által írt és rajzolt mangán alapszik. A szerző témájának a nem túl könnyű vagy egyszerű emberrablást választotta, és nem is sikerült problémamentesen eljutni a premierig. A két tervezett csatornából a nem túl megalapozott panaszok miatt (miszerint a széria túl könnyelműen mutatja be az emberrablás témakörét) csak az eredeti megrendelő, (a nem amerikai) ABC maradt, ahol július 8-án meg is volt a premier.

Mielőtt jobban belemennénk a részletekbe, szeretném jelezni, hogy ennek a sorozatnak semmi köze a Stockholm-szindrómához, így az azzal való hasonlítgatásoknak se alapja, se értelme nincs. A kérdéses emberrablás és annak folyománya sem olyan körülmények között történik és zajlik, ahogy azt elsőre gondolnánk.

Adott egy 14 éves lány, akinek az élete tele van szenvedéssel. Nem elég, hogy az iskolában folyamatos bántalmazásnak, zaklatásnak van kitéve, otthon, a tökéletességre törekvő anyja is csak gyarapítja az őt ért megpróbáltatások sorát. Ebből a véget nem érő pokolból “emeli ki” Onii-san, a lány egy rejtélyes csodálója.

Nem tudja, ki ő vagy hogy néz ki, hisz folyton orvosi maszkot hord, a fala pedig tele van a róla készült képekkel. Mégis úgy dönt, hogy inkább elrablója mellett marad, mert 1 nap alatt több pozitív élmény érte, mint életében bármikor. Az új élethez új név is dukál, hogy még jobban nyomatékosítsa az új kezdetet. Így lesz belőle, a boldogság szóból eredő, Sachi.

Ebben a nem mindennapi helyzetben találjuk magunkat már a kezdetektől. Már ennyiből is látszódik, hogy ez egy erősen karakterközpontú sorozat lesz. Bár bemutatásra kerül két nyomozó, akik az ügyön dolgoznak, és az iskola rablás előtti és utáni életébe is betekintést nyerhetünk majd a későbbiek során, a hangsúly főleg Onii-sanon és Sachin, valamint kettejük furcsa kapcsolatának bemutatásával, felvezetésével telt.

Sachiról a két rész alatt több nagyobb és apróbb részlet is kiderül, amiből egy sokkalta borzasztóbb élet sejlik fel, mint elsőre látszott. Ezeket az apró infókat a készítők remekül adagolják a lány naivitása és meglepettsége segítségével, ami abból adódik, hogy végre valaki az ő véleményére/kérésére kíváncsi, és eleget is tesz annak.

Onii-san a másik oldalon viszont eddig teljes rejtély. Azon túl, hogy szereti Sachit és jót akar neki, egyéb motivációk, titkot nem derülnek ki róla, és az a gyanúm, hogy ez nem is nagyon fog változni. Az az igazság, hogy az első rész során végig vártam valami fordulatot, hogy semmi sem az, aminek tűnik, de fellapozgatva a mangát (amit szándékosan nem akarok elolvasni), majd látva a 2. részt, kiderül, hogy a helyzet pontosan az aminek látszik, és innen bonyolódik majd tovább minden.

A 2. részre a rendőr száltól egy kicsit többet vártam, de eddig összesen ha két percet kaptak a nyomozók. Persze látszik, hogy haladnak előre, de az egész ilyetén formájában csak kiszolgálja a fővonalat, mintsem egy önálló történetet alkot.

Az iskola szintén ezt a szintet képviseli. Csak azért van jelen, hogy kitöltsék vele a 20 percet és apró betekintést engedjenek a külvilágban zajló életre – a hangsúly az apró jelzőn van. Persze amíg Sachi és Onii-san oldalán nincs probléma, addig ez sem katasztrófa, de el tudnék viselni többet is belőle. Persze 20 percbe nem lehet mindent bele préselni.

Technikai megvalósítás tekintetében nem véltem felfedezni eddig problémát. A helyszínek, a kamera vagy a színészi munka mind megütik a 2018-as szintet. Bár az 1×02 során voltak furcsa, kínosabb pillanatok, mintha amatőröket néztem volna, de remélhetőleg ez csak az idegenek útkeresésének volt betudható

Reméltem, hogy a 17 éves Jamada Anna megbirkózik a szereppel, mert hát mégis az ő játékán múlik a legtöbb, és nem kellett csalódnom. Persze vannak japán sajátosságai, amikre mindenki saját ízlésének megfelelően fog reagálni, de ezt leszámítva nem lehet rá panasz. (Ezek a sajátosságok egyébként visszafogottak, így az efféléhez nem szokottak is könnyen el tudnak merülni a sorozatban.)

A boldogság színű szoba (durva fordításban) alapvetően egy fiatal lány útkereséséről szól. Egy fiatal lányéról, aki levetve béklyóit megismeri milyen az, amikor valaki megdicséri vagy csak neki akar jót. Ezt az alapvetést hinti meg a Sachiiro no One Room apró történetszálakkal. A kérdés már csak az, hogy vajon az események tényleg Sachi javát szolgálják-e?

Orange Is The New Black: a 6. évad – írta Péterbencze Ákos

2018. 08. 06. 14:49 - Írta: vendegblogger

24 comments | kategória: kritika

Jenji Kohan a negyedik évaddal elérte a sorozat csúcspontját. A maga elbűvölő módján bontotta ki kedvenc női fegyenceink drámáját, hogy tökéletes érzelmi katarzisban zárja le és egyben üsse fel a következő szezon alaphelyzetét. Innen nem hogy nehéz, de mondhatjuk, hogy lehetetlen volt megugrani a saját maga által magasba emelt lécet, amely tavaly nem is sikerült. A kritikusok az ötödik felvonást kedvelték a legkevésbé de KIT ÉRDEKELNEK a kritikusok?

Kohan egy eddig nem látott status quo-t felállítva dobta a lázadás kellős közepébe (anti)hőseinket, ezzel felborítva a széria bevett időbeli struktúráját, hogy végig a kialakult szituációról tudósítson. Nem hiszem, hogy a fejéhez lehetne vágni, hogy ismételte volna önmagát. A szezon végkimenetele pedig elvezetett minket a legújabb etaphoz, azon belül is a szigorított börtönhöz.

Eleinte úgy látszott, hogy Kohannek sikerül is felülkerekednie az újabb kihíváson (az első epizód egy folyamatosan robbanó kreatív tűzijáték Crazy Eyes legjobb pillanatainak esszenciájával), egy olyan nyitánnyal, amely minden kételyünket eloszlatta azzal kapcsolatban, hogy kifogyott az ötletekből. Három részig ment is a szemfényvesztés, és nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal megkapjuk az eddigi legerőszakosabb, komorabb, morális fertőben dagonyázó évadját az Orange-nek.

Nem így történt.

Nem gondolom, hogy öt baromira szórakoztató év után bárki is a szemére hányná Kohannek, hogy kezd kifogyni az igazán jó sztorikból és poénokból, hiszen egyáltalán nem rossz ez a hatodik évad. Azt viszont elismerhetjük, hogy vesztett az erejéből. Elkezdett fakulni.

Ez leginkább az újonnan behozott karaktereken és a hozzájuk írt történeteken valamint a motivációkon érződött igazán. Konkrétan egyik új szereplő sem ért a közelébe sem az öt évad alatt megismerteknek. Mindannyian kétdimenziós skicceknek tűntek, akiket egyértelműen azért implantáltak a cselekmény szövetébe, hogy előrébb gördítsék azt. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, ha közben szeretett, ellentmondásos hősnőink szolgáltatták volna azt a mélységet, amelyet korábban felfedeztek önmagukban a rácsok mögött töltött hosszú évek alatt.

Nem mondom, szórakoztató baromságokban és szikrázó dialógusokban most sem szenvedtünk hiányt (bár egy fokkal érezhetően lejjebb csavarták a humort a keményebb környezet hatására), de megkapó sorsokban és sokkoló visszatekintésekben azonban igen. Kohan lehet, hogy szimplán belefáradt a múltbeli történetek előcitálásába vagy úgy gondolta, hogy a kevesebb ezúttal több lesz.

Sajnos azonban az új karakterek motivációinak bemutatása egyszerűen sovány az eddig felállított minőségi mércéhez képest. Se szimpatizálni, se gyűlölködni, se együtt érezni nem tudunk velük, annyira érződik, hogy a jelenlétük mesterséges (ezt ellensúlyozza Freida és T jelenléte az új figurák flashback-jeiben), nem karakter- hanem cselekményközpontú. És sajnos tovább rontja az összképet, hogy hát, izé… egyikük sem túl jó színész. Nem ripacsok, nem tehetségtelenek, inkább csak olyanok, mint akik a középszerűség mocsarába ragadtak valódi karizma nélkül.

A szezon végére (a legtöbb cselekményszálon ugyan kiszámíthatóan) azonban sikerült realizmussal kevert optimizmussal egy igazi OITNB-s fináléba kifuttatni az évadot. Ez viszont maga után vonta annak a következményét, hogy minden pozitív végkifejletre jutott egy negatív. Így mindenki saját kedvencétől függően, lehet, hogy nagyobb arányban hagy keserű szájízt és igazságtalanságot maga után, mint felszabadultságot és mosolyt – ezt már mindenki döntse el magának.

Az viszont biztos, hogy Kohannek megint sikerült egy olyan új szituáció alappilléreit lefektetni, amelyet egyszerűen látni akarunk, legalábbis én biztosan. Lassan pedig időszerűvé válik elgondolkodni rajta, hogy a következő évad egyben lehetne az utolsó is egy igazi, tökéletes zárással.

Last Tango in Halifax – írta Marcus

2018. 08. 05. 16:22 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Last Tango in Halifax négy évadot ért meg 2012 és 2016 között a BBC-n. Sikere azonnal egyértelmű volt: az első évad után megkapta a brit szériáknak járó legmagasabb kitüntetést, a BAFTA-díjat. A sorozatot több helyen romantikus komédiaként definiálják, de akkor sem járunk messze az igazságtól, ha a manapság olyan divatos comedy-drama megnevezéssel illetjük.

Első ránézésre azonban a Last Tango in Halifax nem tűnik többnek egy egyszerű szappanoperánál. A történet a következő: a hetvenes éveik közepén járó Alan és Celia Észak-Angliában élnek, és az internet segítségével ötven év elteltével újra egymásra találnak. Mindkettőjüknek néhány évvel korábban halt meg a házastársa, és miután kiderül, hogy gimnazista korukban mindig is tetszettek egymásnak, elhatározzák, hogy bepótolják az egymás nélkül eltöltött évtizedeket, és összeházasodnak.

A későbbiekben fontos szerepet kap Caroline, Celia lánya és Gillian, Alan lánya, valamint egyre népesebbé váló családjuk is. Caroline, miután tönkrement a házassága, viszonyt kezd egyik kolléganőjével az iskolában, aminek ő az igazgatója, és nem tudja, hogy árulja el gyerekeinek, hogy új partnere valójában egy nő.

Gillian szintén családi gondokkal küzd: férje öngyilkossága után egyedül neveli fiát és vezeti farmját, valamint hadilábon áll az alkohollal is. Közben sógora, akihez titokban vonzódik, azzal vádolja, hogy valójában ő ölte meg a férjét.

Nem elég, hogy az alapkoncepció elég meghökkentő, az újabbnál újabb csavarok egy pillanatra sem hagyják pihenni a nézőt. A meglehetősen irreálisnak mondható történetvezetést fokozza, hogy a szereplők mind kicsit saját maguk karikatúrái: aki nem veti meg az italt, az itt önpusztító alkoholista, aki pedig élvezi az ellenkező nem társaságát, azt férfifaló hedonistaként ábrázolják.

A fordulatok azonban meglepő módon a négy évad alatt nem válnak kiszámíthatóvá, sőt fárasztóvá vagy túlzottan abszurddá sem – bár a harmadik évad elején rövid időre felmerül annak a veszélye, hogy a sorozat saját magát fogja ismételni, szerencsére hamar újra önmagára talál.

Valószínűleg annak köszönhető, hogy a Last Tango in Halifax ki tud lépni a szappanoperák sablonjai közül, hogy rendkívül tehetséges alkotók dolgoztak rajta. Az írója Sally Wainwright, akinek többek között a Happy Valley és a Scott & Bailey is köszönhető, és aki elmondása szerint saját édesanyja történetét dolgozta fel némileg átalakítva.

A két főszereplőt világszinten elismert színészek alakítják: Derek Jacobit 1994-ben ütötte lovaggá Erzsébet királynő a Shakespeare-színjátszás terén végzett szolgálataiért, Anne Reid pedig Angliában minden bizonnyal nagyobb ismeretségnek örvend, mint nálunk, de talán van, aki emlékszik rá például az Upstairs, Downstairs-ből vagy az Our Zoo-ból.

Szintén jól ismert arc Caroline, akit Sarah Lancashire, a Happy Valley rendőrnője játszik, és a Gilliant megformáló Nicola Walker is. Ami viszont a szereposztást tekintve a sorozat egyik szégyene, hogy Caroline fiának, Williamnek a szerepét a harmadik évadban se szó, se beszéd egy másik színész veszi át. Az Oxfordban tanuló fiú karakterét elegánsan is ki lehetett volna írni az évadból, ehelyett sajnálatos módon ezzel a megdöbbentően gagyi megoldással éltek.

A színvonalas alkotógárdán kívül ki kell emelni, hogy a sorozat minden szempontból olyan témát boncolgat, ami igazán egyedülálló. Az időskori szerelem, vagy önmagában az meglett kor pozitív bemutatása a filmekben és sorozatokban elég ritkának számít, de fontos szerepe van abban, hogyan értékeli önmagát a – talán legtöbb időt a képernyők előtt töltő – nyugdíjas korosztály.

Számomra azonban az volt a legmegkapóbb, hogy a Last Tango in Halfiax néhol eltúlzott harsánysága ellenére is a fontos pillanatokban az összetartás és az elfogadás mellett állt ki. Központi tanulsága úgy foglalható össze, hogy szeretettel és megértéssel minden akadály legyőzhető – és nem a társadalmi hovatartozás, a politikai elköteleződés, a nemi identitás számít. Mindezt pedig szívhez szóló, kifinomult és érzékeny eszközökkel közvetítette.

Jelenleg meglehetősen kétséges a sorozat sorsa, hiszen bár hivatalosan nem jelentette be a BBC, hogy nem fogják folytatni, a 2016-os dupla karácsonyi különkiadás óta nem sok új információ látott napvilágot a széria jövőjével kapcsolatban. Pontosabban mégis: nem túl biztató hírek a színészek részéről.

Derek Jacobi 2017 végén arról beszélt, hogy nincs sok esély arra, hogy a sorozatból további részeket készítsenek, hiszen Sally Wainwright nagyon elfoglalt. Bár ezt a BBC egyik szóvivője cáfolta, a tény tény marad: Wainwright írta a forgatókönyvét a Gentleman Jack című sorozatnak, amit idén kezdett el forgatni a BBC, most pedig a Happy Valley harmadik évadján dolgozik.

Reméljük, hogy még lesz lehetőségünk viszont látni Alant, Celiát és családjuk összes szeretnivalóan különc tagját, de ha mégsem így alakul, akkor is négy rendkívül szórakoztató és „nagyon angol” évadot tölthettünk velük együtt.

The Originals: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is. – írta infinity

2018. 08. 03. 22:04 - Írta: vendegblogger

60 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Ezennel véget ért a világ első és egyben legősibb vámpírcsaládjának története New Orleans-ban, mivel a sorozat az ötödik szezonnal befejeződött, így könnyes búcsút kell vennünk a Mikaelson testvérektől.

Azonban folytatódik a természetfeletti univerzum, mert berendelték a spinoffot, a Legacies-t, Hope főszereplésével, így találkozhatunk visszatérő és ismert szereplőkkel is. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire lesz hosszú életű az új elképzelés.

Mint ahogy azt korábban írtam, nagyon jó nyitányt láthattunk, ami teljesen megfelelt kezdésnek. A folytatásnál viszont nem éreztem, hogy emelkedett volna a színvonal. Kicsit összecsapottnak és meggondolatlannak tartottam az évadot, és úgy tűnt, hogy a lényeges momentumok mellett nem nagyon tudják, mivel kellene kitölteni a maradék időt.

Mindemellett természetesen volt pár kiváló rész is és tagadhatatlan, hogy most is akadtak erős jelenetek, szép pillanatok és színvonalas megoldások, ami miatt sokan szerettük a The Originals-ot.

Mindenki tudja, hogy bőven lehetne sorolni a követelményeket, elvárásokat, hogy milyennek kellene lennie egy utolsó évadnak illetve finálénak. Szerintem meg kell találni az arany középutat, mert akkor jó egy befejezés, ha nem túl lapos, nem csupán visszaemlékezésekből és búcsúzásból áll, hanem váratlan fordulatok, katarzis és izgalom is marad bővem rá.

Az utolsó részt már nagyon vártam, mert az azt megelőző rész nagyon jól sikerült és kíváncsi voltam, hogyan zárják le ezt a történetet, illetve milyen befejezést szánnak a karaktereknek. A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

SIX: kezdett a 2. évad – írta Zsanna

2018. 08. 02. 21:45 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika

(Ehh, elbénáztam, közvetlenül a finálé előtt akartam kirakni az írást promóval meg mindennel, de nyaralás közben elbambultam, és elcsúsztam vele. Sajnálom… – winnie)

Tudom, hogy fáziskésésben vagyok, de fogjuk a nyárra, és így legalább teljes lesz a sorozat lefedettsége a Junkie-n az utókor számára.

Ahogy az első évadról szóló írásomban kifejtettem, nem vagyok benne biztos, hogy szükség volt erre a második évadra. Ebben pedig már az első rész megerősített. A folytatás pedig…

Úgy hiszem, hogy az S1 kerek egész lett volna a családi összejöveteles befejezéssel, semmi szükség nem volt az erőltetett, béna cliffhangerre. A világon semmi. A továbbiakban spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Young & Hungry: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Necridus

2018. 08. 01. 21:30 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

Még csak pár hete annak, hogy ismét láthattuk a képernyőn a fiatal és éhes Gabi Diamond történetét, de máris el kellett köszönnünk a Young & Hungrytól, hiszen az ötödik évaddal befejeződött a Freeform-komédia. Jó eséllyel örökre, de a főszereplők még nem mondtak le egy filmes lezárásról.

Mikor először megláttam a sorozatot pár éve, nem nagyon bíztam benne, csak arra tudtam gondolni, hogy a Hannah Montana-s Lily főszereplésével nem fognak túl színvonalas darabot létrehozni. Muszáj volt belenéznem, hogy elmondhassam, ez tényleg gáz, és… hogy én mekkorát tévedtem!

A Young & Hungry winnie-ékkel ellentétben engem az első perctől kezdve megfogott a jól kiválasztott színészeivel és a rettentően jól megírt párbeszédeivel. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Colony: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Necridus

2018. 07. 30. 21:34 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: kritika

Alig egy hete jelentette be a USA csatorna, hogy Josh Holloway és Sarah Wayne Callies (Lost+Prison Break-kombó!) idegenmegszálló sci-fi drámája nem tér vissza új évaddal a képernyőkre. Az évadzáró előtt pár nappal született a döntés, így az utolsó rész olyan is lett, amilyen… kegyetlen sok cliffhangerrel megtöltött és folytatást követelő.

A Colony egy különleges posztapokaliptikus sorozat volt, ami egyszerre tartalmazott politikai, szerelmi, akciódús és sci-fi szálakat is, emellett gyakran igen látványosra is sikeredett. A színészek – néhány jelenettől eltekintve – rendben voltak, segítségükkel lenyűgözően mutatta be a kvázi 21. századi nácizmust és az azzal szembeni ellenállást az első két évadban, majd a harmadikban kitűnően vezette fel az űrlényes-háborús fantáziavilágot, amit kétségtelenül érdemes lett volna befejezni.

Jobb, ha máris spoileresen folytatom. De csak a tovább mögött.

Tovább…

Previous Posts