login |

Author Archive

The Frankenstein Chronicles – írta speranza

2019. 01. 14. 14:50 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Frankenstein Chronicles az angol ITV 2015-ös, két évadot megért nyomozós horror sorozata volt, ami egy ideje már fent van itthon a Netflix-en is, és amely 1827-ben játszódik a londoni alvilágban – gondolom, a Penny Dreadful-rajongók már látták, de azt vettem észre, hogy sokak életéből kimaradt.

Pedig ebben aztán semmit sem bíztak a véletlenre, minden hozzávaló adott volt a sikerhez: tragikus hátterű, halálos beteg nyomozó (Sean Bean); gyerekek rejtélyes eltűnése, majd holttestük bizarr felbukkanása; az angol romantika nagy alakjainak feltűnése; egy nagy kanál 19. századi, dickens-i hangulat; sőt, szorgalmasan jegyzetelő, kotnyeles újságíróként még magát Charles Dickenst is láthatjuk a sorozatban.

Hogy ez az egyveleg működik-e? Igen is, meg nem is. Sokan a Ripper Streethez hasonlítják, ami nagy kedvencem, de szerintem a párhuzam nem állja meg a helyét, mert ez a széria horror akar lenni és a végére tényleg az is lesz. Addig viszont csak egy lassú folyású krimi.

A Ripper Street ennél mozgalmasabb volt, több szereplővel és akcióval a nyomozói oldalon. Jellegében pedig inkább Penny Dreadful-os, ha már össze akarjuk mérni valamivel, bár szerintem nem igazán lehet. A hasonlóság abban merül ki, hogy itt is összeszedtek egy halom külön-külön népszerű összetevőt, majd jól összedolgozták őket, hátha beválik.

A hangulatot illetően ez be is jött, a nyomor nem csak jól látható, de szinte érezni lehet a bűzét is, amint áthatja az utcákat. Sean Bean is megtette a magáét, egészen a rémes végkifejletig (azzal már mintha ő sem tudott volna igazán mit kezdeni), valami mégis hiányzik.

Egy horrortól több feszültséget és borzongást számítana az ember menet közben is, de erre várhatunk a végéig. Kicsit olyan, mintha a készítők maguk is csak a legvégén döntötték volna el, hogy a realisztikusabb krimi helyett inkább a valóságtól elrugaszkodott fantáziavilág felé billenjen a mérleg nyelve. (Őszintén szólva, a krimis irány jobban tetszett.)

Ami az angol romantikusok szerepeltetését illeti, bennem ezen a téren is hiányérzet maradt. A jelenlétük súlytalan lett, pedig belőlük többet is el tudtam volna viselni, pláne, hogy az egyikük agyszüleményének a valóságba való átültetése a téma. Ami viszont számomra a legérdekesebb volt, az tényleg nagy hangsúlyt kapott a sorozatban: a hit és a tudomány csatája, az orvostudomány korabeli kényes helyzete, tiltott kísérletei és ennek vonzatai. Ha belegondolok, hogy a szifiliszt higannyal próbálták kúrálni… na, ez az igazi horror.

Az ingadozó irányvonal ellenére egy ponton azonban mégis magával ragadja a nézőt, akár a légypapír a legyet. Én is így jártam, mert voltak dolgok, amik nem tetszettek benne, mégsem tudtam abbahagyni. Ebben nagy szerepe van a főszereplőnek is, de maga az egész miliő marasztaló. (Elsősorban persze azok számára, akik rajonganak a 19. századi klasszikusokért.)

A pilot azzal indít, hogy Londonban találnak egy groteszk holttestet, amelyeket különböző gyerekek testrészeiből varrtak össze, és John Marlott nyomozót (Sean Bean) bízzák meg azzal, hogy az elkövetőt megtalálja. A feladat azért is sürgető, mert éppen zajlik az anatómiai törvény vitája, amely véget vetne a holttestek tiltott felhasználásának, azzal, hogy engedélyhez kötné a boncolást. Marlott segítséget is kap, Joseph Nightingale rendőr (Richie Campbell) személyében, aki hasznos társnak bizonyul.

A nyomozás közben sok mocskos dologról szerezhetünk tudomást, amik amolyan köztudott titokban zajlottak akkoriban, mint a testrablók, vagy a gyerekkereskedők éjszakánkénti ténykedései. Ha ez nem lenne elég, Marlott nyomozónak még a saját múltbéli tetteinek következményeivel is szembe kell néznie.

A mellékszerepekben feltűnnek a brit drámai sorozatok szinte már elmaradhatatlan arcai: Tom Ward (Sir Robert Peel), Ed Stoppard (Lord Daniel Hervey), Vanessa Kirby (Lady Jemima Hervey), Ryan Sampson (Boz – alias Dickens), Elliot Cowan (Sir Bentley Warburton), Anna Maxwell Martin (Mary Shelley) és még sorolhatnám, mert tényleg sok az ismerős.

A Frankenstein Chronicles nem pótolja ugyan a Penny Dreadful-t, de legalább a műfajában illetve a sötét hangulatában hasonlít hozzá, és addig is, amíg az utóbbi spinoffjára várunk, az apróbb hibáival együtt is kellemes időtöltést kínál.

Travelers: a 3. évad – írta Andris

2019. 01. 13. 20:55 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Karácsony előtt felkerült az itthon Idővonal címen futó Travelers legutóbbi, 3. évadja a Netflixre (most már csak ott látható), a korábbiaknál kevesebb, mindösszesen 10 résszel.

Személy szerint nekem nagyon tetszett a sorozat az alapkoncepciója, noha nem éppen egyedi a téma. Az első részekkel teljesen berántott a széria, bár elismerem, csak bűnös élvezetként, mert minden elfogultságomat összeszedve is csak egy gyenge közepesnek éreztem a szintet. De valamiért mégis lekötöttek a karakterek, tetszett az alaptörténet, szórakoztattak a részek. Azonban már az első évad vége felétől érződött egy kis hanyatlás, ami fokozódott a második évadban is, és ezt a harmadik évad sem állította meg, sőt.

Idén gyakorlatilag szinte alig történt valami, nem is nagyon adtak új szálakat az eddigiekhez, csak az S2 eseményeit próbálták feloldani, vagy tovább mélyíteni. Ezzel mondjuk még semmi baj nincs, esetleg annyi, hogy a 10 rész nézése közben végig olyan érzésem volt, hogy nem haladunk sehova sem, nincs előttünk egy irány, egy megfogható cél, ahova ki akarnak lyukadni az írók.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a Travelers 3. évadját, az az ‘üres‘ lenne. Ugyanis idén nem láthattunk mást, csak súlytalan, helyenként szappanos drámázásokat a karakterek között, egy-két heti ügynek betudható eseménnyel megfűszerezve, miközben az alaptörténettel, miszerint a jövőből embereket küldenek vissza azért, hogy megváltoztassák a múltat és megakadályozzák a civilizáció és a Föld hanyatlását, sehova nem haladtunk.

Az S3-as részek jelentős hányada arról szólt, hogy némely karakternek mi az éppen aktuális, és személyes gondja, amit aztán meglepő módon és menetrendszerűen meg is oldanak a rész végére. Ha volt is valami olyan esemény, ami elvileg befolyásolja a jövőt, arról is kiderült, hogy valójában semmi hatása nem volt, vagy ha mégis, annak semmi eredményét nem láttuk.

Egyszerűen úgy éreztem a részek alatt, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Megrekedtek a karakterek azon a szinten, hogy az eredeti csapatból vagy a kialakult kiterjesztett gárdából valakinek felmerült valami „egészen komoly” problémája, és ezt oldották meg 40-50 perc alatt.

A tovább mögött folytatom egy nagyon kicsit spoileresebben. Tovább…

Critical Role – írta: Captain Proton

2019. 01. 13. 15:50 - Írta: vendegblogger

14 comments | kategória: kritika,video,websorozat

A Critical Role valami nagyon érdekes, nagyon más, mint a legtöbb (web)sorozat – és nem csak abban, hogy az epizódjai nem 10, hanem inkább 200 percesek.

A sorozat olyasmi, ami elsőre riasztó és furcsa lehet, amiről nem gondolná az ember, hogy működik. Pedig működik. De még hogy! Az alábbiakban szeretném elmesélni, hogy mi is e, és miért is olyan jó dolog.

Van Amerikában egy szinkronszínészekből álló baráti társaság, akik szabadidejükben olykor összejártak, és otthonaikban közösen szerepjátékoztak, Dungeons and Dragons-öztek. 2015-ben aztán megszületett az ötlet, hogy tehetnék mindezt a nyilvánosság előtt is websorozat formájában. Ez lett a Critical Role, melynek a Geek and Sundry YouTube-csatornája ad otthont.

Ha valaki nem ismerné a D&D-t: egy fantasy szerepjátékról van szó, amihez nincs másra szükség, mint papírra, ceruzára, dobókockákra, valamint a képzeletünkre. Vannak benne játékosok, akik egy-egy karaktert irányítanak, és a játékmester, aki pedig a körülöttük lévő világot kelti életre. A játékosok elmondják, mit szeretnének csinálni, a játékmester pedig elmondja mit kell tenniük ezért, sikerrel jártak-e (általában itt kerülnek elő a kockák), és különböző akadályokat vagy jutalmakat állít eléjük. Mindez történetbe foglalva zajlik, összetett szabályrendszer alapján (egy vaskosabb könyvet képzeljünk itt el).

Nem kell megijedni, a szabályok ismerete nem szükséges a sorozat élvezetéhez. Az alapokat gyorsan magunkra szedhetjük pár rész alatt, és ennél többre nincs is szükség. Ha valaki mégis szeretne többet tudni, de nem olvasná el az egész szabálykönyvet, annak nemrég indult a Critical Role saját YouTube csatornája, ahol maga a sorozat ugyan nem érhető el, de egyebek között Handbooker Helper címen fut egy 3-5 perces részekből álló széria, melyben a sorozat szereplői ismertetik a játék szabályait egy-egy témában elmélyedve.

A Dungeons and Dragons ilyen felszínes ismerete alapján is már talán sejthető lehet, hogy ez a sorozat bizony nem vizuálisan lesz eseménydús. A képernyőn többnyire csak egy csapat asztal körül ülő embert fogunk látni, akik beszélgetnek és kockákat dobálnak, így a legtöbb dolog a képzeletünkre lesz bízva. Ez alól a harcok képeznek némi kivételt, ahol egy kevés vizuális segítség is rendelkezésünkre áll figurák és térképek formájában. Ezek egyébként az évek során nagyon sokat fejlődtek, akár csak a sorozat általános kinézete, díszlete is, úgyhogy senkit ne riasszon el ha kezdetben a külcsín még nem az igazi.

Ha valakinek az eddigiek nem lettek volna elég ijesztőek, akkor jó hírem van: a szokatlan dolgok itt még nem értek véget. A sorozatot ugyanis élőben közvetítik az interneten csütörtökönként (hétfőnként pedig videó formában YouTube-on is elérhető lesz), és teljesen improvizált (mindössze a játékmester tervez igazán előre, de sokszor a játékosok őt is teljesen meglepik). Így bizony akadnak itt meglepetések, hibák bőven (ezek szerencsére ritkán technikai jellegűek, és többnyire akkor sem túl zavaróak), melyek igen emlékezetes pillanatokat szülnek, ezek a sorozat legjobbjai között vannak.

Fontos még itt megemlíteni, hogy nincsenek igazán évadok a sorozatban. Különleges alkalmaktól eltekintve (ünnepek) minden héten van egy rész, így egész évben akad néznivaló. Ehelyett kampányokat kapunk. Mikor a játékosok elérnek a játékban létező legmagasabb szintek közelébe, és a történet is lezárul, akkor új játékot (kampányt) kezdenek új karakterekkel. Ezekből jelenleg a második fut. Végezetül a legfontosabb: ahogy írtam minden rész legalább 3 órás, de általában több , az átlagos epizódhossz 4 óra körül van.

Miért is akarnám én heti 4 órában nézni, ahogy mások egy olyan játékot játszanak, ami még csak vizuálisan sem ad sok pluszt? – kérdezheti joggal bárki aki eddig még kitartott. Ezzel folytatom a tovább mögött. Tovább…

Star Trek Discovery Short Treks: The Escape Artist – írta Ace

2019. 01. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Lement a Star Trek Short Treks negyedik és egyben utolsó epizódja, ami a Star Trek Discovery első és második évadja közötti űrt kitöltő, negyedórás epizódokból álló sorozatnak készült. Ha az ember szeretne hangulatba kerülni az S2 premierje előtt, annak mindenképpen segít ez a kampány. Az előző epizódokról itt, itt és itt találtok írást.

Na de mit vagy kit kaptunk az 1×04-ben?

Egy olyan történetet választottak, ahol a középpontban ismét egy közönség kedvenc karakter került, és milyen jól tették! Hiszen a The Original Series-ben és a Discovery-ben már bemutatott Harcourt Fenton Mudd egy nagyon érdekes figura, ráadásul Rainn Wilson parádésan alakítja, sőt annyira lelkes, hogy még a rendezői székbe is bepattant, konkrétan szállította is az eddigi legjobb Short Treks-epizódot.

Természetesen Harry Mudd miatt egy könnyedebb hangvételű, szórakoztató epizódot kapunk, amiből a csavar sem hiányozhat. Aki nem ismerné őt, egy szélhámosról, egy igazi bajkeverőről van szó a Star Trek világában, aki testi ereje híján addig képes beszélni, ha bajba kerül, amíg valami csak betalál a másik félnek, hogy kegyelmezzen meg neki, sőt, jobb esetben összeálljon az átverések kétszínű nagymesterével.

Az epizódból áradt a modernebb Star Trek-hangulat, egy színesebb-szagosabb világ, amit például a Deep Space Nine-ban szokhattunk meg, és a fejvadászok miatt egy kicsit a Star Wars is megidézésre került, és ez az ötvözet igencsak jóféle koktéllá keveredett.

Hihetetlen, mi minden fért ebbe 15 percbe: rengeteg fajjal találkozunk (Breen, Tellarita, Klingon és a csábos orioni nőt sem felejtették ki). Wilson remekül vette az akadályt mind a színészi teljesítmény terén, mind pedig rendezésben kiemelkedőt alkotott.

Az elején mindenféle felesleges sallang nélkül durranunk a történésekbe, de nincs is semmi szükség bonyolult magyarázatokra rögtön tisztázódnak a viszonyok, majd később a remek vizuális átkötéseket is remekül sikerült becsempésznie, amitől filmes hangulata lesz a résznek, megidézve a Discovery – 1×07-et.

És hogy mitől alakítja jól a szerepet? Mintha rá szabták volna ezt a karizmatikus, folyton dumáló figurát, aki gyorsan annyi utalgatást dob fel a vele szemben állónak, amiből valami csak leesik és betalál, amivel szimpátiát vált ki, és nem csak a karakterekből, hanem bizony a nézőből is. A tovább mögött spoileresebben folytatom. Tovább…

The Art of More – írta speranza

2019. 01. 09. 14:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

A Crackle 2015-ös, prémium aukciós házakról szóló sorozata nemrég kezdődött nálunk A lopás művészete címen (azóta már lement mindkét szezonja), ennek apropóján figyeltem fel rá én is.

Felfigyeltem, mert kíváncsi voltam, hogy a sorozat készítői szerint hogyan jutnak hozzá a nagynevű aukciós házak azokhoz a műkincsekhez, amelyek óriási vagyonokért cserélnek gazdát, és vajon mennyi lehet ezekből eredeti. (A tippjeim beigazolódtak.) Na, meg arra is, hogy mennyi vér tapadhat egy-egy ilyen vagyont érő csodához. (Erre is megkaptam a választ.)

A téma jó dráma alapanyagnak tűnt, de bevallom, nekem nagy csalódást okozott a The Art of More, és ha nem vállaltam volna el, hogy írok róla, biztosan nem tartottam volna ki a végéig.

A középpontban egy iraki háborút megjárt veterán, Graham Connor (Christian Cooke) karrierje áll, aki leszerelése után a műkincs piacon harcol ki magának egy komoly állást, a befolyásos gyűjtő, Arthur Davenport (Cary Elwes) révén. A feladata az, hogy ügyfeleket hajtson fel a Parke – Mason aukciós ház számára – azaz happoljon el más, neves házak elől. Mivel a semmiből jött, és komoly tapasztalata sincs, keményen meg kell dolgoznia a pozíciójáért.

Graham legnagyobb riválisa a távolságtartó, rideg szépség, Roxanna Whitman (Kate Bosworth), a DeGraaf’s aukciós ház tulajdonosának lánya. A látszat ellenére Roxanna sincs irigylésre méltó helyzetben. Ő a kételkedő apjának próbálja naponta bizonyítani, hogy alkalmasabb lenne az utódjának, mint a tenyérbe mászó sógora, Miles (Bruce Ramsay).

Graham és Roxanna nem válogatnak az eszközökben, hogy a nagy üzleteket megszerezzék egymás elől, mert ha ebben a műfajban valaki hibázik, annak többször nem osztanak lapot. A felszínen profizmust sugallnak magukról, a háttérben azonban mindkettőnek vannak nagy melléfogásai, és hogy ezeket eltussolják, nagyon messzire képesek elmenni. Ahogy telik az idő, úgy lesznek egyre durvábbak a húzásaik, és azok következményei is. Ha ez nem lenne elég, közben még az utánuk nyúló múltjukkal is meg kell küzdeniük, na meg történik egy-két gyilkosság is.

A sorozat epizodikus jellegű annyiban, hogy minden rész egy flashback-kel indít, amiben feltűnik egy-egy (időnként kétes eredetű) műtárgy, amit később, mint elárverezésre váró tételt látunk viszont. Az árverések azonban ritkán zajlanak problémamentesen.

Az átívelő szálakat a két főszereplő munkahelyi és magánéleti problémái szolgáltatják. Ezek gyakran keresztezik egymást, de a rivalizáló helyzetből adódóan nem alakul ki romantikus kapcsolat közöttük. Graham inkább a Parke – Mason ház tulajdonosának unokájára veti ki a hálóját.

Azt elismerem, hogy gyorsan peregnek az események, sok az akciódús jelenet, a szereplők családi hátterét, múltját, kapcsolatait viszont már lassabban építik fel, epizódról epizódra tudunk meg valami újat mindenkiről.

Azt, hogy az eladók és vevők főleg a luxusban élő felső tízezerből kerülnek ki, azzal demonstrálják, hogy felvonultatnak egy halom ritka műkincset, luxusautót, és szinte minden epizódra jut egy-egy puccos parti – amikről a prostituáltak valamiért elmaradhatatlan tartozékok.

Az első évad ugyan eseménydús és fordulatos, de utóbbiakat nem igazán lehet váratlannak nevezni, és tulajdonképpen semmi olyan nem történik benne, amit ne láttunk volna már valahol máshol. Olyan a végeredmény, akár egy órákig tartó déjà vu. Drámának van titulálva, de se a konfliktusoknak, se a belső vívódásoknak nincs igazi mélysége, sekélyesek, mint egy gyerekmedence.

Christian Cooke a szerepe szerint PTSD-vel küzd, de ez a képernyőn inkább a szereppel való küszködésnek hat. Akaratlanul is eszembe jutott közben a Bodyguard, ahol Richard Madden ezt sokkal hitelesebben szemléltette.

Kate Bosworth pedig a karaktere érzéketlenségét a mimika teljes hiányával igyekszik kifejezni, amitől olyan szoborszerűen merev lesz az arca, mintha ő maga is egy műtárgy lenne a sok között. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, igazuk van azoknak, akik szerint botoxolt. Sajnos nehéz lenne bármelyikükkel is szimpatizálni, még akkor is, ha közben kiderül egy és más a múltjukból, ami megvilágítja, miért ilyenek.

A lopás „művészete” egy ígéretesnek induló ötlet harmatgyenge megvalósítása. Nincs benne semmi nóvum, az alakítások csapnivalóak, az S1 évadzáró epizódjának utolsó pár percében bedobott cliffhanger pedig már olyan nevetségesen közhelyes és kiszámítható, hogy egyenesen kínos volt nézni. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert ezt már ők sem vették komolyan, vagy azért, mert túl komolyan vették. Ezek után nem meglepő, hogy a második évadot passzoltam is.

12 Nights – írta LasDen

2019. 01. 08. 14:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika

Soha nem voltam a romantikus komédiák vagy drámák rajongója. Mondjuk heves ellenzője sem vagyok a műfajnak, de többnyire átsiklok ezeken az alkotásokon. Ha úgy alakul, akkor megnézem őket. Viszont ez a koreai sorozat már a plakát első megpillantása és a rövid szinopszis olvasása utána rabul ejtett. Valami különleges érzés fogott el.

A 12 Nights egy férfi és egy nő kapcsolatának története, akik 2010 és 2018 között három utazás alkalmával összesen 12 éjszakát töltenek el egymás társaságában. 2010-ben Han Yoo Kyung arról álmodik, hogy profi fotós lesz. Cha Hyun Oh hátra hagyva eddigi életét, a táncról szőtt álmait követi. A két fiatal élete egy szöuli vendégházban fonódik össze.

Az első gondolatom az volt, hogy majd körkapcsolásos módon egyszerre bontakozik ki előttünk a múlt, a közelmúlt és a jelen cselekményei. Ami egy nehezebb megoldás is lett volna, hisz három idősíkot egymással kapcsolatban és ritmikában tartani nem egyszerű feladat. Ehelyett viszont lineárisan ismerjük meg az eseményeket.

Azaz egy epizód nagyjából egy nap és éjszaka eseményeit mutatja be. Néha átlógnak a következő részbe, de többnyire tartják az 1 éjszaka / 1 rész tematikát. Viszont nem kell megijedni, ennek is meg van a maga előnye, hisz néhány epizód után az ember már áhítozik a válaszok után. Ugyanis egyre inkább rabul ejt minket a melankolikus hangulat, ami mégis nyugalmat és békét áraszt. És bár nem ez az a sorozat, amit egész héten várni fog az ember, de ahogy közeledett a péntek, úgy lángolt fel bennem is a tűz minden egyes héten.

Ahhoz hogy ez megvalósuljon kellett egy jó történet. És sok apró szál, ami kiegészíti a nagy ívet. Főhőseink drámája mellett családi, baráti, munkahelyi és újfent szerelmi jellegű konfliktusok tűzdelik az epizódokat. Ezek hétköznapi problémák, amik bárki életében előfordulhatnak. Arról nem is beszélve, hogy Hyun Oh és Yoo Kyung út keresése is olyan problémákkal szembesül, amivel rengeteg fiatalnak szembe kell néznie. Ettől lesz igazán emberi a sorozat.

Álmai mindenkinek vannak. És nagyon sokan szembesülnek azzal a kérdéssel az életük egy pontján, hogy az álmait kövesse vagy inkább a biztosat válassza. Az meg hogy már-már sorsszerűen szerelemre lelsz egy rövid utazás alkalmával, csak a kalandhoz ad hozzá. Ezek miatt olyan könnyű Hyun Oh-val vagy éppen Yoo Kyounggal szimpatizálni, illetve a helyükbe képzelni magunkat.

Ha ez meg van, akkor már nem is olyan nehéz, hogy a sorozat a vizualitásaival is rabul ejtsen. Persze itt nem arról van szó, hogy egyedi látvánnyal és megoldásokkal lenne tele pakolva, hanem csak annyiról, hogy profin van fényképezve az egész. A maguk módján látványos és sokatmondó beállítások, pillanatok, amik miatt az egész vizuálisan a szemnek igazán kellemes, valamilyen szinten nyugtató élmény.

Nincsenek hideg színek, ami miatt az embernek egy végzetes élet-halál fölött döntő végtelenül komoly dráma hatását keltené. Helyette a sárgás, narancsos, meleg árnyalatok dominálnak. Persze ez nem jelenti, hogy ne venné komolyan magát, csak azt, hogy az események ellenére egy pozitívabb hangulatot próbál árasztani. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Timeless: a sorozatzáró dupla rész – írta Kaktusz

2019. 01. 04. 17:10 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: kritika

Cheers the season.

Találóan a “The Christmas Miracle” címmel látták el a Timeless sorozatzáró filmjét/dupla epizódját, valóban kisebb csodával ér fel, hogy egy csatorna, az NBC már másodszor kegyelmezett meg a korábban elkaszált sorozatnak. Ilyesmivel nem sok sorozat dicsekedhet.

Elöljáróban spoilerek nélkül annyit, hogy ha valakit érdekel a karakterek és a sorozat sorsa, érdemes megnézni ezt a záró dupla részt, jól felépített, a becsatlakozók számára is egészen érthető, jó hangulatú epizódot dobtak össze a készítők. A tovább mögött konkrétumokkal és természetesen spoilerekkel folytatom. Tovább…

Charmed: lepihent az 1. évad – írta -T

2019. 01. 03. 18:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika

Hol is kezdjem?

Talán egy kis visszatekintéssel az eredeti szériára, amit az utóbbi időben elég sokat emlegettünk, mert idén volt 20 éves – vagy épp a reboothoz való hasonlítás miatt. De azt kell mondanom, hogy hiába van ez az új Charmed, a régi sorozatot semmi sem pótolhatja. Még akkor sem, ha a most tárgyaltról sem tudok túl sok rosszat mondani.

A pilotot már kitárgyaltuk. Nagyon kapkodós, esetlen, kiszámítható volt, viszont a folytatás részről-részre egyre jobb lett. Az eredeti sorozathoz hasonlóan az új változatnak a hangvétele is könnyed és szórakoztató. Míg az első néhány rész az alapozásra ment rá, arra elég volt, hogy mindhárom testvér megkapja a maga sztoriját és megkedvelhessük őket együtt és külön-külön is.

Az első 9 részben több kérdést is felvetettek a készítők, amikre még nem kaptunk választ, de mindenképpen izgalmasnak ígérkezik a válaszkeresés. A tovább mögött folytatom spoilerekkel az első félévad kapcsán. Tovább…

Supernatural: lepihent a 14. évad – írta Kissur

2019. 01. 03. 17:20 - Írta: vendegblogger

16 comments | kategória: kritika

Milyen bevezetőt is lehetne írni egy olyan sorozathoz, ami 14 éve fut és a lemorzsolódások ellenére is még mindig igen a masszív nézőtábora? Semmi újdonságot. Meggyőzni nem akarok senkit, ajánlani nem fogom, hiszen arra ott vannak a korábbi írások.

És a fentiek ellenére, még ennyi idő után sem fulladt ki a SupNat, a karakterek is érdekesek maradtak, azon pedig senki sem csodálkozik, hogy a természetfeletti vonalon is maradt bőven szufla.

Régóta hangoztatom, hogy én akkor is nézném a Supernaturalt, ha nem lenne dominás a fő szál, és csak szörnyekre vadásznának minden héten, mint a legelején, mert egyszerűen a két főszereplő (de főleg Jensen Ackles) lazán elviszi a hátán a sorozatot.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a mostani 9 epizódból másfél részt csak egy karakter hattyúdalára használtak fel. Más kérdés, hogy utána egy mozdulattal vissza is csináltak mindent, de jó volt látni a színészeket színészkedni, miközben karaktereik csurig teltek érzelmekkel. Ja, hogy emellé még kaptunk egy lassúcska átívelést is? Akkor meg is vagyunk! Megint működött a bevált recept.

A tovább mögött már spoilerek is előfordulnak. Tovább…

Doctor Who: vége a 11. évadnak – írta Spyblat

2019. 01. 02. 17:50 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

(Az ünnepek alatt elfelejtettem kitenni az írást, így csak az újévi különepizód után kerül ki, ezért elnézést kérek. A tegnapi részről tehát nincs szó benne, de arról lesz külön kritika is. Mindenesetre, ha arról kommenteltek, jelezzétek előtte! – winnie)

A Doctor kalandjaiba kerek tíz évvel ezelőtt csatlakoztam be. Az új sorozatot daráltam, ami épp akkor várta a David Tennant leköszönését kilátásba helyező csonka, specialökből álló évadját. Nagy hatással volt rám a világ összetettsége, jók voltak a sztorik (vagy a dara miatt nem tűnt fel annyira egy-egy epizód lapossága).

Emlékszem, nem tudtam hová tenni, amikor a 9. Doctornál felbukkant egy vécépumpával felszerelt kuka, aki elvileg egy hatalmas nagy ellenség. Aztán utánanéztem jobban és realizáltam, hogy ez egy sok évtizedes múlttal rendelkező széria és egész más megvilágításba helyezte a régmúlt látványának beintegrálását a modern környezetbe.

Ezt most csak azért írtam le, hogy szemléltessem, a Doctor Who az én érzéseim szerint akkor nagyon erős, ha időről időre visszautal. Nem azt mondom, hogy csak és kizárólag régi szörnyeket és karaktereket mutogassanak, de akkor elengedhetetlennek érzem, ha olyan erőtlen ellenségeket hoznak, mint ebben az évadban. Spoilerekkel folytatom a tovább mögött. Tovább…

Imposters: a 2. évad – írta heidfeld

2018. 12. 27. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Kellemes meglepetés volt az Imposters első évadja. Bár színészi teljesítmények nem verték le a csillagokat, hétköznapi, kedvelhető szereplőket és fordulatos eseményeket szállított a Bravo szélhámosos sorozat, amit a főszereplő, Inbar Lavi kisugárzása, lazán fogyaszthatóvá tett. És őszintén: Kinek nem törték még össze a szívét?

Sokan nem kapunk igazi magyarázatot a kérdés kapcsán a miértekre, és gondolom, azért szeretjük tudni a kiváltó okokat, így könnyű volt azonosulni a három “amatőr “idiótával. Mondanom sem kell, hogy épp ezért is lelkesedéssel vártam a második évadot, de az sajnos némi csalódást okozott. Az okaival és néhány részlettel folytatnám a tovább mögött spoileresebben. Tovább…

The Woman in White – írta speranza

2018. 12. 26. 15:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Bár a sorozat alapjául szolgáló regényt már legalább két éve beszereztem, szégyenszemre még mindig ott porosodik a polcon. Valahogy hiányzott a megfelelő hangulat ahhoz, hogy elkezdjem, mert egy Viktória–korabeli történetre azért kell némi ráhangolódás így a 21. század elején. Jó érzékkel végül addig húztam az olvasást, hogy közben elkészült ez a minisorozat, amit látva azt kell, hogy mondjam, kár volt várni vele

A The Woman in White története a tanúk vallomásai alapján bontakozik ki. A lassú bevezetés után a második részben kezdenek igazán izgalmassá válni a dolgok. Ha tényleg ez volt a világ első krimije, annak biztosan nem utolsó. Nem olyan vontatott, mint ahogy azt vártam és meglepetésemre a szóhasználata is olyan egyszerű, hogy a magyar felirat hiánya ne tartson vissza senkit, aki épp az angol nyelvet tanulja, vagy nyelvvizsgára készül.

Nagyon szimpatikus számomra a főszereplő, Ben Hardy játéka, aki élethűen hozza a művészlelkű rajztanár, Walter romantikus figuráját. Nála is figyelemre méltóbb azonban Jessie Buckley, a kissé fiús, de két lábbal a földön járó, intelligens, gondoskodó nővér, Marian szerepében. Nagy örömömre Charles Dance is feltűnik néha pár percre a fennhéjázó, rigolyás nagybácsi képében, de neki ez a karakter amúgy is a zsebében van, mint egy bármikor előrántható zsebkendő.

Csak a címszereplőt alakító, két lányt is megszemélyesítő Olivia Vinall-lal vagyok kicsit elégedetlen. Ő az első részekben sajnos abszolút nem győzött meg arról, hogy jó választás volt a kettős szerepre, és az összképhez azért komolyan hozzájárul a játéka.

Az első részekben annyi derült ki, hogy Laura, fent említett rajztanárunk egyik tanítványa, akibe Walter beleszerelmesedik, sajnos már elígértetett egy bárónak, aki ellen azonban felmerülnek bizonyos vádak. Ezek gyors (látszólagos) tisztázódása (és Walter eltávolítása) után hirtelenjében sor kerül a menyegzőre. Mindeközben időről-időre feltűnik a történetben a titokzatos, fehér ruhás nő (Anne), aki kissé zavarodott, de feltűnően hasonlít Laurára és valami nagy veszélyt emlegetve mindent elkövet, figyelmeztesse a leendő arát…

Korábban a Holdgyémántot, azaz a Moonstone-t is úgy hirdették, hogy az volt az első “modern detektívregénye”, azonban az 1859-es A fehér ruhás nőt korábban írta Wilkie Collins, és azt a legtöbben jobbnak is tartják a Holdgyémántnál, amit még tizenévesen olvastam, és nagyon tetszett, így nem meglepő, hogy ez a mini sem okoz csalódást. Hátha az angolok további viktoriánus krimik adaptációjára is rákapnak.

Previous Posts