login |

Author Archive

Unhappily Ever After – írta Szala

2018. 04. 19. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

Míg a Married… with Children, azaz Az egy rém rendes család itthon is hatalmas népszerűségnek örvend, a kistestvére, az Unhappily Ever After nagyívben elkerülte kishazánkat. Elsőre erős lehet a testvéri kapcsolatra való utalás, hiszen nem egy spinoffról beszélünk, a két sorozat közös metszéspontja a készítő, Ron Leavitt személye. Talán ezért lehet annyi hasonlóság a hangulat és a karakterek között.

A Touchstone Television gyártásában készülő sorozat a WB-n futott 1995 és 1999 között, 5 évadon és kerek 100 részen keresztül. Leavitt a válását vette alapul a komédia megalkotásánál, úgy gondolta, nagyszerű terep lehet annak bemutatására, hogy a férj és feleség között sok évig gyűlő rejtett feszültség hogyan csap át nyílt háborúba a boldogító istenhozzád kimondása után.

Míg az első évad inkább Jenny-t, az egocentrikus, irányításmániás nőt teszi előtérbe, aki folyamatosan verseng lányával, addig a második évadtól Jack, a hangyányit pszichopata, nagymértékben skizofrén fickó, és az alteregójának rasszista, szarkasztikus, perverz kivetülése, egy kitömött plüss nyuszi, Mr Floppy veszi át a főszerepet.

A harmadik évadtól a család lányára, Tiffany-re, a szüzességét őrizgető, okos, de sportokban nem remekelő apuci kedvencére, és Ryanre, az agyilag és szociális képességekben gyenge legidősebb fiúra kerül a hangsúly. A Malloy család legfiatalabb gyermeke, Ross kevés időt tölt a képernyőn, pedig többnyire ő a felnőtt a családban. Sokszor könyörög, hogy legalább egy bé-sztorit kaphasson az epizódban.

Jenny és Jack kapcsolata tipikusan se veled, sem nélküled kapcsolat. Különös kötelék van köztük, amit még a válás sem oldhat fel: megtartják az évfordulójukat, szabotálják egymás randevúit, furcsa elvárásaik vannak a másik fél felé. Jack még a körülményekhez képest is bármit megtenne, hogy boldoggá tegye ex-feleségét. A gyerekeikkel pedig kvázi pingpongoznak, már csak büntetésből is lepasszolják egymásnak.

Az Unhappily Ever After gyakran bontja le a negyedik falat, egy dupla epizódban például az egyik karakter meghal és szellemként tér vissza, majd a történet végén bejön a producer, és elmondja, hogy a közönség nem örült az ötletnek, ezért a következő epizódtól újra élni fog.

A zeneiség is kiemelkedő szerepet kap, Jack sok részben duettet énekel Floppy-val, vagy szimplán gitározik nekünk egyet. Amit talán még fontos lenne megemlítenem, az, hogy a sorozat utolsó része nagyjából elvarrja a történet szálait, nem csak egy random évadzáró epizódként funkcionál.

Az Unhappily Ever After lényegében egy visszafogottabb Married with Children, kevesebb társadalomkritikával. Ha Al Bundy-ékat kedveli az ember, érdemes esélyt adni legalább a pilotnak, ami megtekinthető ezen a linken.

Mr. Pickles – írta stargatelost

2018. 04. 15. 20:20 - Írta: vendegblogger

18 comments | kategória: animáció,kritika

Elég sok felnőtteknek szóló rajzfilm van már manapság, és a #PeakTV-nek köszönhetően ez a szám csak növekedni fog. Így a leghype-osabbak mellett (Rick and Morty, BoJack, Archer, stb…) több ismeretlenebb gyöngyszemre is lehet bukkanni. Bár ez az analógia a 3. évadját pár napja letudó Mr. Pickles esetében furcsán hathat, tekintve az alapsztorit, de mégis ez a helyzet. Ez az egyik legzseniálisabb sorozat jelenleg.

Miről is van szó? Arról, hogy egy aranyos kutya gyilkolászik. Tényleg ennyi az alap, és igazából ez már elég lehet arra, hogy jó páran felkapják rá a fejüket.

Azért kicsit bővebben is vázolom a sztorit: egy kisváros a helyszín, azon belül is a Goodman család a főszereplők, és persze kutyájuk, Mr. Pickles. Mr. Pickles pedig gonosz. De nem egyszerűen gonosz, hanem sátánian, a szó szoros értelmében. A kutyaháza alatt egy komplett barlangrendszer rejtőzik, ahol elképzelhetetlen kínzókamrák, vérfolyók, és egyéb szörnyűségek találhatóak.

Viszont a lényeg, hogy Mr. Pickles nem random gyilkol, a rossz embereket teszi el láb alól, általában akik vagy neki, vagy a Goodman családnak tettek keresztbe ilyen- olyan okból.

A városban egyébként még jó pár mellékkarakter teret kap (pl.: a Seriff, Mr. Bojenkins, Linda), sőt, nem volt példa nélküli, hogy egy-egy ilyen karakterre építettek fel egy epizódot. Van még egy fontos dolog: senki nem tudja, hogy Mr. Pickles gyilkol, kivéve a Nagyapát – csak neki meg nem hisz senki.

Hogy miért is nem népszerűbb Mr. Pickles? Egyszerűen durván rétegsorozat. Már az animáció is elrettentő lehet, elég rondák az emberek, annyira nem kellemes nézni (bár a harmadik évadra szerintem sokat javult).

Ezen felül pedig minden szemrebbenés nélkül nyúznak meg valakit, ömlik a vér, a belek, hullanak a fejek, és hát, a szex is sokszor előkerül. Igen, itt Mr. Pickles-t kell elképzelni állatokkal, hullákkal, vagy éppen ahogy dry humpolja Goodman anyukát.

Az se lehet vonzó sokak számára, hogy sokszor annyira elborult dolgok jelennek meg a városban, mint például egy félig ember, félig őz fiú, Nagyláb, egy beszélő robotcipő, vagy épp egy pattanás, ami belepett egy embert. De azért valljuk be, a South Park is húzott már hasonló meredek dolgokat.

A lényeg, hogy akit nem zavar a vérfürdő és az ilyen szintű polgárpukkasztás, az mindenképpen tegyen vele egy próbát. A tovább mögött folytatom a harmadik évadról még néhány gondolattal.

Tovább…

Suits: folytatódott a 7. évad – írta E.

2018. 04. 10. 22:02 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Két rész ment le a 7. évad második feléből, és egy kicsit vegyes az élmény; afféle egy lépés előre, két lépés hátra.

A cliffhangert korrekt módon nem csak egy legyintéssel intéztek el a 7×11-ben, hanem szépen kibontották annak a bizonyos dolognak a következményeit. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Grand Prix Driver: az 1. évad – írta Sámán

2018. 04. 05. 14:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: doku,kritika

Az Amazon motorsport témában már piacra dobott tavaly egy sorozatot, amely a 2015-ös Le Mans-i 24 órás verseny dolgozta fel. A Grand Prix Driver viszont Európa legismertebb autóversenyes sorozatával, a Forma 1-gyel foglalkozik. Annak is egyik legeredményesebb és népszerűbb csapatával, a McLarennel. (A Netflix jövőre érkező dokusorozata pedig az idei szezonnal fog.)

Aki előzetesen arra számított, hogy a McLaren-Honda teljes idényét tekintheti meg (ahogy én is), az némiképp csalódhat az összképet tekintve. Gondolom, eredetileg az Amazonnál se úgy kalkuláltak, hogy szezon közben az egyik versenyen se forgathatnak. Így maradt az autóépítési időszak, illetve a téli tesztek, valamint egy minimális szezon végi konklúzió.

Így pedig sajnos a sorozatból teljesen kimaradt a McLaren és a Honda közti ajtócsapkodás, ami szinte a teljes 2017-es szezont végig kísérte, a gyenge, és megbízhatatlan motorok miatt.

Aki követi a F1-et az tudja, hogy micsoda szenvedés volt ez a három év a csapatnak. Pedig a McLaren egyik legeredményesebb időszakát köszönheti a Hondának. Az 1988 és 92 közti időszakban négyszer nyerték meg a konstruktőri bajnokságot (92-ben második lett a csapat), illetve ezekben az években, egyéniben is az ő pilótájuk nyert, míg Senna 88, 90, 91-ben, addig Prost 89-ben szerzet a McLaren Hondával bajnoki címet.

Mostanság viszont csúfos kudarcok övezték a két márka kapcsolatát. A tovább mögött folytatom “spoileresebben”, bár gondolom, az érdeklődők tudják, milyen szezont futott az istálló.
Tovább…

A Red vs Blue és a Rooster Teeth – írta Villám

2018. 03. 30. 21:20 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika

We named it something else to give people the idea that we were going to be doing more than that.

Néha még mindig hihetetlen számomra, hogy honnan hová jutott el a Rooster Teeth. Pedig igenis megérdemelten jutottak oda, ahol most vannak, habár biztos, hogy az is közrejátszott, hogy jókor voltak jó helyen. Eredetileg csak arról a sorozatról akartam írni, ami elindította az egész sikersztorit, de annyi sok és jó műsorral rendelkeznek mostanra (ld. a legutóbbiról a Junkie is írt már), hogy vétek lenne csak egy dologra koncentrálni.

Szóval kezdjünk bele nézzük, hogyan valósult meg az amerikai álom mintapéldája.

Az egész 2003 április elsején kezdődött, amikor is pár bátor őrült, név szerint: Burnie Burns, Matt Hullum, Geoff Ramsey, Jason Saldaña, Gus Sorola, és Joel Heyman, megalapította a céget. Ezzel párhuzamban azonnal fel is töltötték a netre első sorozatukat a RED vs. BLUE-t, ami mára a maga 15 évadjával a leghosszabban futó webszéria címét büszkén birtokolja és többek közt a Netflixen is elérhető. Nem is rossz teljesítmény egy HALO machinima-ától.

De mitől is lett ennyire kiemelkedő sikeres ez az alapjaiban véve rajongói paródia? Valószínűleg attól, amitől a Rick and Morty vagy a Family Guy vagy a South Park is, jókor tapintott rá olyasvalamire amire az emberek fogékonyak voltak. Az más kérdés, hogy a kezdetek óta úgy volt képes alapjaiban átalakulni a sorozat, hogy közben megőrzött mindent, ami miatt szerették. Ez azért a nagyok közül is csak keveseknek sikerül.

Az eredeti koncepció szerint a sztori a HALO univerzumban játszódik egy Blood Gulch nevű kanyonban, ahol két ellenkező katonai frakció épp „háborúzik” egymással…, vagyis inkább mindent csinál csak azt épp nem.

Do you ever wonder why we’re here?

Őszinte leszek meg se próbálom elmagyarázni azt a mennyiségű baromságot, amit ezek a srácok összehoznak de egy biztos, baromira szórakoztató minden egyes másodperce. Sőt mostanra már vannak igazán blockbusteröket megszégyenítő epic részeik is. A tovább mögött folytatom.
Tovább…

The Royals – írta infinity

2018. 03. 29. 15:06 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Eddig még nem született írás a sorozatról pedig már a 4. évadját tapossa. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy kapok az alkalmon, nehogy a feledés homályába vesszen, mert szerintem említésre méltó az E! csatorna fiktív brit királyi családjáról szóló alkotása.

Valamivel a széria debütálása után csatlakoztam a The Royals-höz, és azóta követem figyelemmel az eseményeket. Emlékszem, hogy először a címe, majd az alapkoncepció volt szimpatikus, mindig is szerettem az efféle sztorikat, amiben uralkodókról van szó, ezért bepróbáltam és itt is ragadtam.

A One Tree Hill-es Mark Schwahn sorozata műfaját tekintve dráma lenne, viszont elég hangsúlyosan fellelhetők benne más jegyek is, főként a szappanoperára és a komédiára gondolok.

Az egész sorozat kellő alapozással indul. Először röviden felvázolták a főbb karaktereket, valamint megmutatták nekünk, hogy a családtagok mennyire élvezik az életet, és nem félnek kihasználni a nemesi származásukból fakadó jogosultságaikat, előnyeiket. Ezek alapján korlátokról nem nagyon beszélhetünk, amit látunk az a rivaldafény, luxus, szórakozás és fényűzés.

Ennek azonban rövid időre vége szakad, mikor a herceg halálának hírére a palota gyászba borul. Az új trónörökös Liam lesz, akit nem éppen erre a feladatra neveltek, így főként most kell szembesülnie a családi örökség nyomásával is. A sokk összezavarja a famíliát és a királyban megfogalmazódik egyfajta kétség a monarchia jövőjét tekintve.

A folytatásban kicsit ellensúlyozzák a korlátok nélküli életet azzal, hogy nem minden az, aminek látszik, vagyis természetesen láthatjuk a hírnév és a látszólag tökéletes élet árnyoldalait is. Ahogy haladunk előre, úgy derül fény egyre több titokra és cselszövésre, ami persze kavarásokat, rejtélyeket és felborzolt kedélyeket eredményez.

A szériáról elmondható, hogy a drámai hatások, cselszövések és csavarok mellett bőven akadnak kifejezetten szórakoztató, humoros hangvételű jelenetek is. Egy kicsit sötét és egyedi humorral operálnak az írók, ami nekem kifejezetten tetszik. Mindezek mellett negatívumnak mondanám a kicsit őrült és abszurd eseményeket, amelyeket általában sikerül is megvalósítaniuk. Viszont volt egy-két jelenet, melyeknél úgy éreztem, mintha paródiába ment volna át a The Royals.

A tovább mögött spoileresen összefoglalom mi történt eddig.

Tovább…

Wallander: a 3. és 4 évad – írta Eloise

2018. 03. 28. 19:16 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A britek Wallander-jének első két évadjáról már kikerült egy remek összefoglalót, viszont az azt követő két szezonról kevés szó esett idáig, ami sajnálatos, hiszen a svéd krimisorozat angol újrája mégiscsak kötelező darab.

Ritka az ilyen színvonalas és zseniális krimi, mint a Wallander. A történetek nagyszerűen vannak felépítve, Kenneth Branagh pedig lubickol a címszerepben, arról nem is beszélve, hogy a táj és a zene pedig magával ragadta az embert.

Annak ellenére, hogy az első két évadot kiválóbbnak találtam, a harmadik és negyedik szezon is abszolút megérdemeli az elismerést, hiszen elképesztő színészi alakításokban, jó történetekben és érdekes bűnesetekben bővelkedett. Az alapvető különbség az volt, hogy Kurt elvesztette a régi csapatát, az utolsó tag Anne-Britt a 3×01-ben nyomoz vele utoljára, akkor jelenti be ugyanis Kurtnak, hogy előléptették, majd a dolgok sajnos másként alakulnak, és a történtek mély nyomott hagynak Wallanderben.

A szezonban kétszer még a megszokott helyszínt is hátrahagyjuk. Először Lettországba utazunk – az egyetlen epizódra, amit nem igazán szerettem meg, köszönhetően annak, hogy az egész egy kissé béna akciófilmre hajazott. Cserébe a folytatás zseniális lett. Eleve a történetét is izgalmasnak találtam, tele volt fordulatokkal és érdekes kérdésekkel, de aminek igazán örültem, hogy Kurt lánya, Linda visszatért.

Bevallom, Linda nekem nagyon hiányzott. A kapcsolata a főhőssel mindig nagyon fontos részét képezte a történeteknek, és kicsit üresnek éreztem nélküle a részeket. A tovább mögött spoileresebben folytatom. Tovább…

Shadowhunters: kezdett a 3. évad – írta Zsanna

2018. 03. 27. 18:15 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

Ahogy befejeztem a harmadik évad első részét, azonnal nekiláttam a kritikának, aminek két oka volt. Az egyik, hogy annyira nem történt semmi különösebben izgalmas, hogy féltem, mire este ennek nekiülnék, elfelejtem, mi volt a részben. A másik ok pedig következik is ebből, méghozzá hogy ez nem lesz egy hosszú írás, mert – eskü, nem akarom ismételni magam, de muszáj – nem történt semmi különösebben izgalmas.

Szóval, spoilerek nélkül egy kis ízelítő a tovább mögött, hátha valaki kedvet kap azért a szezonhoz. Tovább…

Flint Town – írta El Presidente

2018. 03. 27. 15:15 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: doku,kritika

How can you trust the police these days? How can you?

A Netflix legújabb, 8 részes dokusorozata jól illeszkedik abba a trendbe, amely az utóbbi évtizedben zajlik az Egyesült Államok szórakoztatási piacán. Az amerikaiak ugyanis kiválóan nyúlnak a közelmúltjuk történetéhez, vagy akár a jelenben zajló szociális-társadalmi és gazdasági jelenségek bemutatásához. Gondolok itt az American Crime Story S1-re, az igen friss Waco-ra, vagy a szintén Netflix-dokusorozat Dirty Money-ra.

A Michigan államban lévő, közel 100 ezres lakosságú Flint városa az utóbbi években azzal került be a médiába, és főképp a köztudatba, hogy költséghatékonysági célból átálltak egy új vízhálózatra, majd nem sokkal később kiderült, hogy a város lakói mérgezett vizet, ebből kifolyólag pedig több tömegesen ólommérgezést kaptak.

De Flint nemcsak emiatt “híresült el”. A nem messze fekvő Detroithoz hasonlóan korábban az amerikai autóipar jelentős központja, a ’80-as évektől azonban folyamatos gazdasági-társadalmi leépülésben van. Napjainkban a város lakosságának közel 30%-a él az amerikai értelemben vett mélyszegénységben, és a 90-es évek óta rendre élen szerepelt a legveszélyesebb amerikai városok nem túl hízelgő listáján. Arról nem is beszélve, hogy a település lakosságának 56%-a fekete, 37% fehér, és bizony az együttélés nem föltétlenül zökkenőmentes.

A történet onnan indul, hogy 2015-ben új polgármestere lesz a városnak, mert elődje lemond a vízhálózattal kapcsolatos botrány miatt. A lakosság nyilván elégedetlen, az új vezető új időszakot ígér. Lecserélik a rendőrfőkapitányt, aki keménykezű politikát helyez kilátásba a bűnözés miatt. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az elsorvadó adózó közösség miatt évről évre egyre kevesebb a város költségvetése, és a 100 ezer fős lakosságra közel 100 rendőr ügyel.

A Flint Town készítői 2015 és 2017 között töltötték a mindennapokat a városban. Elsősorban a rendőri munkára fókuszálnak (egyaránt régi és pályakezdő rendőröket szólaltatva meg rendszeresen az említett időszakban), de időnként egyszerű állampolgárok, vagy helyi figurák is kamera elé kerülnek.

Ahogy én láttam, nincs mögöttes politikai üzenet, másodlagos ágenda, PC-skedés vagy efféle, a sorozat készítői nem törekszenek arra, hogy egy vagy másik oldal politikai-kommunikációs irányvonalnak megfeleljenek. Egyes popcorn dokumentumfilmekkel szemben itt teljesen objektívnek tűnt a prezentálás, mindenki megkapja a lehetőségét, elmondja a véleményét, a többi a néző dolga.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Ultimate Fighter: a 26. évad – írta Sámán

2018. 03. 25. 16:12 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika,reality

Visszanéztem, itt a blogon utoljára a TUF 12. szezonjáról volt írás, ami azért valljuk be, elég régen volt már. A legutóbbi évad viszont mindenképp megérdemel némi említést, több okból is.

Maga a valóságshow ugyanis olyan, ami a reality-ket nem néző, de a sportokat kedvelő junkie-kat is érdekelheti. Arról nem is beszélve, hogy z az évad vezette fel a UFC női légsúlyának (flyweight) mezőnyét, és adta az első bajnoki öv birtokosát. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a 16 női harcos között volt egy magyar is, Fábián Melinda.

Itt most nem feltétlen a bajnoki cím megszerzője lesz az egyetlen győztes, még akkor sem, ha övé a legnagyobb elismerés, hisz az évad végén az ő derekára kerül majd fel a bajnoki öv. De a többi hölgy is jó eséllyel kap majd szerződést a szervezetnél, ugyanis egy friss súlycsoportról van szó, kellenek a résztvevők, akik kezdetben feltöltik azt. Előbb-utóbb biztosan özönleni fognak majd újonnan igazolt harcosok is, és a szervezet más súlycsoportjaiból is lesz ide vándorlás.

A szabályok szerint, ahogy azt korábban is megszokhattuk, a 16 versenyzőt két felé osztják el, és két edzőhöz kerülnek, akik szintén a UFC harcosai közül kerültek ki, ők fogják segíteni az újakat a felkészülésben. Jelen esetben Eddie Alvarez, és Justin Gaethje volt a két tréner. Ők egyébként a szezon után szintén megmérkőztek egymással, így esetleg érdekes volt arra is figyelni, hogy kettejük kapcsolata, rivalizálása hogyan alakul.

Eddie Alvarez korábban, ha csak egy meccs erejéig is, de a UFC könnyűsúlyának (lightweight) bajnoka is volt, az övét egyébként Conor McGregor szerezte meg, aki az elmúlt időszak legtöbbet emlegetett neve a UFC harcosai közül. Justin Gaethje pedig 2017 nyarán robbant be a szervezet berkeibe, és az adott év egyik legjobb mérkőzését is produkálták Michael Johnsonnal.

A TUF-ban minden rész egy-egy küzdelmet, és az oda vezető utat mutatja be (a negyeddöntők már két részben, párosával mentek le). Ezekben megismerhetjük a két sportoló életét és azt, hogy miképp döntöttek az MMA mellett, milyen élet-, illetve karrierutat jártak be eddig, és honnan érkeztek ebbe a reality-be.

A valóságshow-s jelleg abból fakad, hogy a versenyzők együtt laknak egy szép nagy házban, így nem csak az edzéseiket követjük végig, hanem betekintést nyerünk az itteni életükbe is, hogyan alakul egymással a kapcsolatuk, és mikkel ütik el a szabad idejüket.

Az egész show lebonyolítását a UFC első embere, Dana White felügyeli. Ő folyamatosan figyelemmel kíséri a harcosok felkészülését, mérlegelését, és a küzdelmeiket is. Néha meglátogatja őket a házban, beszélget velük, vagy épp programot szervez nekik, hogy a harcosok kicsit ki tudjanak lépni az olykor monotonnak tűnő napjaikból, és mivel teljesen egyedül érkeznek ide, kicsit el tudják feledni a családjaik hiányát, és a honvágyukat is.

Az évad jelentősebb momentumait csak címszavakban sorolnám fel: volt itt a súlyával küzdő versenyző, csapatát elhagyó harcos, ebből adódóan vita az edzővel, két edző közti úszóverseny, és rengeteg meglepetés. És hogy mit értek meglepetés alatt? Azt már csak a tovább mögött írnám le spoilerekkel. Tovább…

America’s Next Top Model: a 4-6. évad – írta Eloise

2018. 03. 23. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika,reality

Az ANTM első három évadja olyan sikeres volt, hogy nem volt kérdéses a folytatás. Azért némi költségcsökkentésre sor került, így átköltözött a show Los Angeles-be. Természetesen ez nem így lett tálalva az első részben.

A tovább mögött folytatom röviden a második évadharmasról alkotott véleményemmel. Tovább…

Vera: a 8. évad – írta Eloise

2018. 03. 22. 15:00 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az a helyzet, hogy a Vera egyetlen hibája továbbra is csak az, hogy mindössze 4 rész után egy évnyi várakozás vár a nézőkre. Ugyanis az angol krimi érdekes, vicces, remek színészekkel és gyönyörű tájjal.

Vera csapatának összetétele kissé megváltozott a 7. évadhoz képest: két nyomozó, Hicham Cherradi, és Helen Milton távozott. Helyettük kaptunk egy fiatal nyomozónőt Jacqueline Williams személyében. Az új tag érkezésének hála Verának van kit kioktatnia, de szerencsére tud kedves is lenni az új lánnyal. A karakter elég érdekesnek tűnik eddig, mert nagyon lelkes és jóindulatú, de időnként még elég bizonytalan. Kíváncsi leszek, hogy hová fejlődik majd a további évadok során.

Természetesen idén is kaptunk érdekes eseteket. Rögtön egy olyan esettel kezdtünk, aminek a szálai a rendőrségen belülre vezetnek vissza. Ilyenkor persze senkiben nem lehet bízni, ami fura helyzeteket eredményez. A kedvenc jelenetem az évadban Aiden és Vera rész végi beszélgetése volt, amit nagyon aranyosnak találtam.

A 8×02 egyik különlegessége , hogy az áldozat elég ellentmondásosnak bizonyult. Volt, akiknek nagyon sokat segített, még másokra nem volt tekintettel. Hol erre, hol arra terelődött a gyanú, és az ember nem igazán tudta, hová fogunk kilyukadni.

A harmadik részben egy kertvárosban holtan találnak egy édesanyát. Lassan egyre több családi titokra derült fény a nyomozás során. Az epizód ráadásul bővelkedett kiváló vendégszínészekben, számomra Steven Robertson játéka volt a legemlékezetesebb, remekül alakította az áldozat fogyatékos testvérét.

A szezonzáróban egy tinédzser fiú holttestére találnak, ami nagyon megviselte a nyomozókat. A kutatásba bekapcsolódott az eltűntekkel foglalkozó George Wooten nyomozó, akit Steve Evets személyesített meg. A karakter már korábban is megjelent és már akkor megszerettem a kicsit bogaras, de kiváló rendőrt, aki jól együtt tud dolgozni Verával. Egyes férfi nyomozók szerint nem véletlenül.

Az éven sem okozott csalódást a Vera. Az egyetlen, amit kicsit hiányoltam, hogy mintha kevesebb szerepet kaptak volna a csapattagok, mint tavaly. Persze lehet, hogy csak azért volt hiányérzetem, mert Kenny karakterét nagyon szeretem, és nagyon jól működik az Aiden–Vera–Kenny hármas. Kedvelem, ahogy „beszólogatnak” egymásnak, miközben a gyilkos kilétére próbálnak fényt deríteni.

A Vera igazán intelligens és jól megírt sorozat, remek párbeszédekkel, amiknek köszönhetően élvezet nézni. Brenda Blethyn pár hete kitweetelte, hogy lesz folytatás, amit ugyan még nem erősített meg az ITV, de nincs okunk kételkedni benne.

Previous Posts