login |

Author Archive

Raven’s Home – írta Tibi

2018. 01. 22. 17:15 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

A Disney Channel ősszel indult új sorozata, a Raven’s Home is a mostanság divatos reboot/revival hullám egyik képviselője. Az eredeti széria, a That’s So Raven 2003 és 2007 között futott nagy sikerrel, a Raven’s Home pedig tulajdonképpen ennek a folytatása az eredeti szereplőkkel. Most, hogy nyakunkon a magyar premier, megérdemel egy írást a komédia.

Az alapszituáció nagyon édes: a két egykori legjobb sulis barátnő, Raven és Chelsea mindketten elvált nők, akik egyedül nevelik a gyerekeiket – és összeköltöznek, hogy spóroljanak. A sztori gerincét az együttélés nehézségei adják, ahogy a gyerekek, illetve Raven és Chelsea is összecsiszolódnak egy családdá a kettőből.

A fenti mellé akad egy kis plusz természetfeletti szál is. Ravennek ugyanis olykor látomásai vannak, ilyenkor a jövőből lát egy-egy villanást. És ezt a képességet örökölte a fia is, de egyelőre nem közölték egymással a dolgot. A látomások egyelőre csak jó lehetőségnek tűnnek, de nem érzem azt, hogy igazán ki lenne használva a dolog. Pedig próbálkoznak, de a sorozat elején a látottak félreértése a téma és a kísérlet a megakadályozására, ami a harmadik részre már inkább gyengítette a sztorit, mintsem előre vitte volna.

Lévén a Disney Channel a sorozat otthonra, nem meglepő, hogy egy nagyon ártatlan darabról van szó. Érezhetően úgy lett megálmodva, hogy anyuka és apuka (akik lehetőleg ismerték az eredetit) leüljenek a gyerekeikkel, és jól szórakozzanak a látottakon. És hogy ez összejött-e?

Felnőtt fejjel az első pár rész túl gyerekesnek tűnt, a poénok kevésbé ütöttek, de van egy olyan érzésem, hogy a gyerekeknek bejön, hiszen itt a szülők is viccesek (vagy legalábbis megpróbálnak azok lenni). A panelek pedig sokszor működnek, ráadásul némely szituáció már annyira abszurd, hogy képes volt mosolyt csalni az arcomra, mint amikor Raven ütő helyett a fenekével teniszezik. Idiótán hangzik, ugye? De lássatok csodát, maga a jelenet vicces volt.

Ami nagy pozitívum, az a hangulat és a javuló minőség. Mert alapvetően ez egy cuki sorozat, ami a családra és a szeretetre összpontosít, a sok poénkodás között pedig próbál átadni némi üzenetet családról, szeretetről. A hangulata pedig mindenképpen megkapó, ráadásul könnyen darálható.

Meglepő módon pont a pilot volt a leggyengébb, pedig egyből belevágtunk a közepébe, nem akkor költöztek össze hőseink, hanem már együtt laktak, tehát nem is az alapozásra ment el az idő. Egyszerűen gyengére sikeredett a forgatókönyv. A második és a harmadik rész viszont már sokkal szórakoztatóbb és szerethetőbb lett, ami jó előjel volt a szezonra nézve, így természetesen maradtam a folytatásra.

Felmerül a kérdés, hogy az is élvezheti-e a sorozatot, aki nem ismeri a That’s So Ravent. A régi nézők kétségkívül nagyobb élményt kapnak, mert sok a fanservice a részekben, érezhetően többször is utalnak pár jelenetre az eredeti szériából. Nekem ezek kimaradtak, de annyira nem von le az élvezeti értékből.

És hogy konkrétan mi van a részekben? Mindegyikben kaptunk egy alapkonfliktust, amit természetesen fel kellett oldani. Például az egyikben a kislány úgy érzi, nincs elég tere, mert a nappaliba költöztették, vagy a főbérlő megtudja, hogy többen laknak a lakásban és megemelné a lakbért. Itt-ott érezni az írói kreativitást, az 1×03-ban pedig kifejezetten tetszett, ahogy összeértek a szálak. És akadt egy-egy ütős egysoros is.

A színészek hozzák a kötelezőt: Raven-Symoné kellően rutinos ahhoz, hogy elvigye a hátán a sorozatot, bár valahol vicces, hogy ugyanazt a karaktert hozza, akit anno a State of Georgiában. (Ó, hogy az is de édes volt!). A Disney pedig nagyon ért ahhoz, hogy jó gyerekszínészeket válasszon. A négy gyerkőc aranyos és tehetséges, ráadásul jól működnek együtt, és persze a szülőkkel is.

Összességében annyit mondhatok, hogy a Raven’s Home egy tipikus többkamerás szitkom, előre látható poénokkal és szituációkkal, ami a felnőtteknek nem biztos, hogy kiemelkedő  szórakozás lesz, de a célközönséget szerintem már most megtalálta – egész jó a nézettsége is. Nekem mindenesetre tetszett, és alkalomadtán a további részekbe is belenézek majd.

Terápia: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. – írta isolde

2018. 01. 16. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: hazai termék,kritika

Beszéljünk a sorozat központi témájáról így a végén: vagyis arról, hogy a terapeuta sem százas. Ő is esendő ember, a magánélete romokban, kissé hipochonder, és még hibákat is elkövet mind a terápiákon, mind azokon kívül. Ez normális, hogy a terapeuta nem normális? Nem csak olyanoknak kellene terapeutaként dolgozni, akik kiegyensúlyozott, nyugodt, a magánéletüket kézben tartó, érzelmileg stabil emberek? Hát, nem. Vagyis, de. Részben.

Jungtól származik a „sérült gyógyító” koncepciója, maga az ötlet a görög mitológiából ered, a híres idézet pedig, miszerint „only the wounded can heal” (vagyis csak azok tudnak gyógyítani, akik maguk is sebzettek) Irvin Yalom híres egzisztenciális analitikus szövege. A sérült gyógyító tényleg létezik, mi több, tízből hét az: a felmérések szerint a pszichoterapeuták 73 százalékának volt valamilyen sérülést okozó, többnyire gyermekkori élménye: szülők válása, halála, alkoholista szülő, bántalmazás, ilyesmi.

Az ilyesmi valóban lehet előny, is, de csak akkor, ha az illető reflektálni képes a dologra. Magyarul, tudatában van a saját sérültségének és annak, hogy ez hogyan befolyásolja az ő működésmódját.

Mondok egy példát: ha apám nagyon domináns és kritikus volt, esetleg verte anyámat, akkor pszichoterapeutaként nagyon oda kell figyelnem, ha nagyhangú férfiakat kezelek (mert lehet, hogy beijedek tőlük, és akkor nem megy jól a terápia), vagy erőtlen, inkompetens nőket (mert dühös leszek rájuk és utálom őket, amiért ilyen gyengék, és akkor nem megy jól a terápia). Ugyanakkor előny is lehet, hiszen nagyon együtt tudok érezni a hasonló élményeket megélt szereplőkkel, tudom, mit él át az, aki ilyen családban nőtt fel.

A pszichoterapeuta szakvizsgához kötelező 150 óra önismeret, amikor a terapeuta-jelölt maga is terápiára jár. Egyes módszerspecifikus képzettségekhez, például, ha pszichoanalitikus vagy mozgás- és táncterapeuta akar lenni az ember, a módszertől függően még plusz pár száz óra önismeret kötelező lehet. Ezekre pontosan azért van szükség, hogy a terapeuta külön tudja választani a saját izéit a páciens izéitől, és ne vigye tévútra a terápiát a saját sérültsége miatt. A második évadban említik is, hogy Dargay 5 évig járt analízisbe.

Persze, akárhány százezer órát jár az ember önismeretbe, nem lesz belőle szuperlény, hanem továbbra is esendő ember marad. Nem árt, ha terapeutaként az ember ezzel is tisztában van, és nem magas lóról osztja az észt a szegény szenvedő köznépnek. Az sem árt, ha ismeri a saját korlátait, tudja, hogy melyik fajta páciensek, melyik szituációk a legnehezebbek számára – én például egy higgadt, kicsit távolságtartó, ugyanakkor szorongó és türelmetlen asszony vagyok, a higgadtságom miatt tök jó vagyok borderline-okkal, ezenkívül jó vagyok szorongókkal, depressziósokkal is.

Spoileresen a tovább mögött folytatom. Tovább…

Nashville: kezdett a 6. évad – írta -T

2018. 01. 11. 18:20 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika

Akár úgy is kezdhetném, hogy a kezdetét vette a méltatlanul hanyagolt Nashville 6., és egyben utolsó évadja. Hiszen tényleg ez a helyzet az ABC által dobott sorozattal, amit a CMT karolt fel.

Ebben talán az is közrejátszik, hogy az elmúlt 5 évben egyik magyar csatorna sem tartotta arra érdemesnek a sorozatot, hogy megvegye a sugárzás jogait – vagy csak az emberek nem vevők a magánéleti szálakkal tarkított country zenészek drámáira? A blogon az utolsó írás a 4. évad elejéről szólt, és azóta már eltelt bő másfél év.

A sorozattal is sok minden történt az elmúlt időben – én például azt hittem, hogy a jó nézettség ellenére is az S5-tel fog búcsúzni, legalábbis nem voltam biztos abban, hogy túl fogja élni a széria az 5. évados nagy változásokat, a szereplők távozását, a showrunner-cserét.

Ahhoz, hogy megértsük a 6. évad kezdetét, itt egy dióhéjnyi gyorstalpaló az 5. évadról a tovább mögött. Utána pedig a 6. évad kezdéséről is kifejtem a véleményem spoileresen.

Tovább…

Terápia: a 6. hét – írta isolde

2018. 01. 09. 14:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: hazai termék,kritika

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

A hatodik hét elég kemény szegény Andrásnak, sorra merülnek fel a nehezebbnél nehezebb témák, halál, halál, betegség, öngyilkosság, gyász, agresszió. Szeretném elmondani, hogy a valóságban sem feltétlenül pehelykönnyű munka pszichoterapeutának lenni, a valóságban is vannak kemény sztorik, de azért talán nem ekkora sűrűségben és dózisban.

Van egy téma, ami bosszant a sorozatban, már az előző évadokban is ezt éreztem és most ismét előkerült: olyan mintha azt sugallná a sorozat tanulságként, hogy ha a terapeuta igazán törődik a klienseivel, akkor keretet szeg. Ha igazán segíteni akar, akkor felhívogatja reggel fél hétkor, meg engedi a rendelőben dohányozni, tovább tartja az órát, és ha épp nincs pénze, ingyen kezeli. Hogy valódi törődés = keretszegés. Dehát ez nem igaz.

Az esetek jelentős többségében kiválóan lehet valóban törődni a klienssel a terápiás ülésen belül, a terápiás keretek betartásával. Ehhez az ún. jó terápiás kapcsolatra, más kifejezéssel terápiás szövetségre van szükség. Ha ez megvan, akkor a kliens tudja, hogy törődöm vele, gondolok rá, drukkolok neki, vele vagyok, fontos nekem a jólléte.

A jó terápiás kapcsolathoz a terapeuta feladatai a következők: „1. Empátiás ráhangolódás a kliens felé azáltal, hogy reflektál arra, amit a kliens mond és folyamatosan visszajelzést kér a klienstől, hogy jól értette-e meg őt. 2. Fejezze ki gondoskodását a kliens felé elfogadása (tolerancia, feltétel nélküliség), aktív törődése és bizalma által. 3. Fejezze ki, hogy jelen van, azáltal, hogy érzelmileg is kapcsolódik a klienshez. 4. Legyen hiteles (kongruencia, integritás) és átlátható (önfeltárás.) – (innen)

Az empátia és a visszajelzés kérése a kutatások szerint bizonyítottan hatékony előrejelzője a terápia hatékonyságának. Szóval nem, nem kell keretet szegni ahhoz, hogy _igazán_ törődjek a kliensemmel, hanem jól kell vele törődni a keretek között.

Az egyes részekről spoileresen írok a tovább mögött. Tovább…

Shameless: a 8. évad első fele – írta Necridus

2018. 01. 07. 19:36 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Na, ez már tényleg a Shameless!

Büszkén mondhatom már az írásom elején, hogy visszatérni látom a jövőre a 9. évadjával érkező szégyentelen Gallagher család igazi énjét, ami a nyolcadik évad nyolcadik részében (melyet Emmy Rossum rendezett) csúcsosodott ki igazán.

A tovább mögött máris spoileresen folytatom. Tovább…

Terápia: az ötödik hét – írta isolde

2018. 01. 04. 18:15 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: hazai termék,kritika

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Az ötödik hét Ágnes könyvbemutatójával kezdődik, ami jó apropó, hogy beszéljünk a titoktartásról. Hiszen ha a kliensem egyszercsak a legféltettebb titkait olvassa a betegségéről szóló bestselleremben, az nem tűnik teljesen etikusnak.

A Pszichoterápiás Tanács Etikai Kódexe szerint „A pszichoterapeuták csak a páciensek engedélyével és beleegyezésével használhatják oktatásra, publikálásra és több ember előtt szakmai célból történő bemutatásra a páciensekről szóló klinikai vagy bármely anyagot, információt. Anonimizált adatokra ez nem vonatkozik. Az anonimizálás különös gondosságot igényel. Ld. Eü. és adatvédelmi törvényt.”

Ez alapján eléggé szürke zónának tűnik az esetismertetések irkálása, azaz ha kellő gondossággal teszem felismerhetetlenné a kliensemet, akkor írhatok róla a könyvemben. A „kellő gondosság” nagyjából azt jelenti, hogy senki ne ismerje fel őt. Tapasztalatom szerint sajnos mindenki hajlamos alábecsülni, hogy mennyi információból lehet ráismerni valakire. Nagyon kevésből. Régebben, a személyes blogok divatjakor simán rá lehetett ismerni az álnéven író ismerőseinkre és kollégáinkra, nem?

Meg egyszer olvastam egy szexuálpszichológus blogját, aki esetismertetéseket közölt, név nélkül, csak épp ott volt, hogy „17 éves lány, jó középiskolába jár, nagymamája neveli, mert szülei autóbalesetben meghaltak” vagy ilyesmi, és ilyen és ilyen szexuális problémával jelentkezett. Szerintem a lány összes ismerőse ráismer egy ilyen leírásból, akár kiírtuk a nevét, akár nem. És természetesen egy csomóan tévesen is ráismernek magukra vagy másra: ahogy András is magára ismer az esetismertetésben. Amiről Ágnes aztán szintén nem túl etikusan azonnal elárulja, kiről szól.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

The Orville: vége az 1. évadnak – írta Lantaar

2018. 01. 03. 21:45 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Soha nem néztem a Star Treket, talán egy részt, ha láttam, azt is csak fél szemmel, még az új filmeket sem láttam – engem valahogy mindig jobban vonzott a Star Wars, illetve a Stargate-univerzum. Ettől függetlenül felkeltette az érdeklődésemet a The Orville, mert a készítők, illetve az alapfelvetés, majd később az előzetesek alapján ez egy nagyon végletes sorozatnak tűnt. Vagy baromi jó lesz, vagy hosszú éveken át példaként felhozott katasztrófa.

A végeredmény viszont meglepett, ugyanis nem ilyen egyértelmű a minősége, inkább valahol a kettő között van, viszonylag gyakran kilengve a két véglet felé.

Már a legelső fényképről lehetett érezni, hogy a sorozat nem csak paródia, hanem tisztelgés is lesz a Star Trek világa előtt. Sőt, interjúkban a készítő. Seth MacFarlane erőteljesen hangsúlyozta, hogy a sorozatot sokkal közelebb áll a Star Trekhez, ahol a humor faktort a hajón szolgáló legénység hétköznapi munkahelyi és magánéleti problémái fogják szolgáltatni.

Ezt a hozzáállást mutatja a sorozat alapfelvetése is, ahol MacFarlane Mercer kapitányának az álommegbízatását megkeseríti az, hogy kénytelen az őt megcsaló volt feleségével együtt szolgálni, sőt a pozíciót is csak azért kapta meg, mert az exe beajánlotta. Emellé hozza magával az idióta, de kiváló pilóta legjobb barátját, valamint a legénység jelentős része különféle földönkívüliekből áll, akik hozzák magukkal a saját, földi szempontból gyakran furcsa kultúrájukat.

Egy ilyen jellegű sorozatnak pont a karakterek adják a szívét és lelkét, hiszen, ha azok érdekesen vannak megírva és előadva, akkor azok akár még egy közepes, vagy annál rosszabb történettel rendelkező rész is képesek élvezhetővé tenni. Itt viszont sajnos nem ilyen egyértelmű a helyzet. Minden egyes jó karakter pillanatra jut 2-3 gyenge, vagy akár egyenesen idegesítő, aminek a legtöbb esetben a sorozat humorából ered.

– Okay, let’s pretend I don’t know what that is.
– Do you know what that is?
– I do not.
– So we could just say that.
– Thanks, buddy.

Ahh, a sorozat humora!

Aki már látott akár csak egyetlen egy részt is bármelyik korábbi MacFarlane-sorozatból, az sejtheti, hogy mire számíthat, bár itt azért jóval visszafogottabb, mint mondjuk a Family Guy-ban. Persze erőteljesen épít a popkult utalásokra, ami pont a legnagyobb bajom vele. Ne értsetek félre, kedvelem az ilyen jellegű humort, sőt használom is gyakran (lásd gyakorlatilag bármelyik korábbi kritikámat), itt viszont minden egyes alkalommal kizökkentett a jelentekből.

Joggal kérdezhetitek, hogy „Miért?”. A tovább mögött ezt is kifejtem és folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Longmire: a 6. évad – írta ayren

2017. 12. 24. 16:00 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika

Bármennyire is nem vagyok nagy krimirajongó, ahogy azt korábbi posztomban is írtam, a Longmire nálam betalált, köszönhetően a meglehetősen realista indián rezervátumos couleur locale-nak, valamint a remek karaktereknek és dinamikáknak, amik közül számomra egyértelműen Walt (Robert Taylor) és Vic (Katee Sackhoff) kapcsolata vitte a prímet.

A sorozat műfajilag eléggé kevert jellegű: alapvetően krimi, ugyanakkor egyfajta modern western, illetve karakterdráma is – engem, mint azt eddigi írásaim alapján megszokhattátok, utóbbi vonal érdekelt igazán.

A helyzet az, hogy az első évadok epizodikusabb nyomozása nekem jobban bejött, mint a későbbi, több átívelő szálra felfűzött narráció. Ennek egyik oka, hogy az egy-egy résznyi bűncselekményekkel többet láttunk a wyomingi vidékből, több sorsba tekinthettünk bele az epizódszereplők kapcsán, a másik, kőkeményen gyakorlatias ok viszont az, hogy mivel elég rossz a memóriám, nehezen tudom követni évadokon átívelő, elejtett, majd később ismét felvett szálakat.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

The Exorcist: vége a 2. évadnak – írta jack_bauer

2017. 12. 22. 19:40 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Brutális tempó, kiváló színészi játék, s nem utolsó sorban nagy fejlődés a sztorit illetően. Ezek mind-mind jellemezték Az ördögűző című film folytatásaként készített sorozat második felvonását, amelyben Marcus és Tomas ezúttal egy gyerekeket terrorizáló démont igyekeztek jobb belátásra bírni, de legalábbis aktívan szórták rá epizódonként a szentelt vizet. S hogy aztán lesz-e folytatás egy harmadik évadban, az még a jövő zenéje.

A széria első 10 részének nagy-nagy érdeklődéssel vágtam neki, s akkoriban baromi nagy meglepetést okozott a The Exorcist, hiszen tisztelettel, mégis újító szándékkal nyúltak hozzá a készítők az 1970-es évek kultikus horrorjához.

A 40 perc körüli epizódok továbbra is maradtak, ám a B-kategóriás drámázásból mostanra olykor szívszaggató jelenetek is kikerekedtek, a kevésbé erős színészek pedig lenyűgözően játszottak az új évad egyes részeiben. Utóbbinál főként megjegyzendő, hogy a mindig zseniális Ben Daniels mellé felnőtt végre a Tomas-t alakító Alfonso Herrera is, míg a második etap egyik fő színésze, John Cho is elképesztő performanszot mutatott be Andy karakterét megformálva.

Mindehhez vegyük hozzá, hogy a gyerekszínészek képernyőn szerepeltetése mostanra igencsak pozitív hozadékkal bíró döntésnek bizonyul, így ha ugyan kevésbé bátor döntés volt is ez, természetesen kiválóan sült el: minden fiatalabb szereplő lelógott a képernyőről profizmusának hála, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végülis pozitív szájízzel gondoljunk vissza a második évadra.

Merthogy a 10. epizód tekintve akár csalódottak is lehetnénk, ugyanis kicsit semmilyen volt a finálé. A továbbiakban spoileresen folytatom – többek között a két showrunner, Jeremy Slater (készítő is egyben) és Sean Crouch interjújából szemezgetve.

Tovább…

Stan Against Evil + Frontier: vége a 2. évadnak – írta Lantaar

2017. 12. 19. 15:08 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika

Itt van két sorozat, amik annak ellenére, hogy teljesen más stílusokat és műfajokat képviselnek, mégis hasonló problémákkal küzdenek. Mindkét sorozat az amerikai tévés sztenderdekhez képest kevés epizóddal operál (Stan 8-cal, míg a Frontier 6-tal), viszont ennek ellenére képtelenek érdekesen kitölteni azt a kevés időt, ami a rendelkezésükre áll.

Ráadásul elég végletesen teszik ezt: míg a Stanben sok az atmoszférikusnak szánt üres jelenet, aminek feszültség és hangulat teremtése lenne a dolga, addig a Frontierben elég sok minden történik, viszont annyira kapkodva, hogy a nézőnek nincs túl sok esélye megkedvelni a karaktereket.

Az IFC horrorkomédiája meglehetősen kevés karakterrel dolgozik, négy állandó szereplő van (plusz a monster of the week és 1-2, pár jelenetre visszatérő figura) de még így sem képesek érdekes, szórakoztató, vagy akár vicces jeleneteket írni nekik, ami egy sitcom hibridnél meglehetősen nagy hátrány.

Az egész évad során két jelenet volt, amit tényleg élveztem: az egyik az utolsó előtti részben történt, amikor a monster of the week Stan-nek tettette magát és John C. McGinley alakítása Scrubs-os emlékeket idézett fel, a másik pedig a feleségével közös jelenetei voltak. Az évad többi része viszont teljesen felejthetőre sikerült.

A Frontier viszont ennek a fordítottjával küzd. Nagy, rengeteg karakterrel teli világot álmodtak meg a készítők, amit képtelenség lenne nem a Game of Thrones-hoz hasonlítani.

Viszont amíg a GoT készítői tudják, hogy nem lehet minden karaktert minden részben szerepeltetni, mert akkor nem jut elég idő ahhoz, hogy megfelelően kibontsák a történeteiket, az őket hajtó motivációkat, ami alapján a nézők megkedvelhetnék őket, addig a Frontierben ezt sajnos nem sikerült megérteniük. Össze-vissza ugrálnak a szereplők és a helyszínek között, mindenkit belezsúfolva minden egyes részbe.

Sajnos egyik sorozat sem törekszik a változásra, gyakorlatilag szóról szóra leírhatnám újra ugyanazokat a problémákat, amiket a korábbi kritikáimban felhoztam. Futhatnám újra a köröket, hogy miért kap ilyen kevés játékidőt Jason Momoa, vagy miért nem képesek Janet Varney-nak épkézláb történeteket írni, de ez felesleges lenne.

Ugyan mindkét sorozat zárójelenete a maga nemében érdekesnek mondható, vagy legalábbis érdekes irányt vet fel a harmadik szezonokra (ami egyelőre csak a Frontier esetében garantált), viszont az elmúlt két évad alapján kétlem, hogy a bennük rejlő potenciál akárcsak 20%-át ki tudnák hozni belőlük.

Továbbra is csak azoknak tudom ajánlani bármelyik sorozatot, akiknek rengeteg szabadidejük van és már végignéztek minden közepes, vagy annál jobb sorozatot, így a sorozat-éhségükben hajlandóak lejjebb adni a minőségbeli mércét, vagy annyira kedvelik valamelyik közreműködő színészt, hogy bármit képesek megnézni tőlük. A többieknek viszont továbbra is csak azt tudom maradni, hogy inkább maradjanak távol.

Terápia: a negyedik hét – írta isolde

2017. 12. 18. 21:14 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: hazai termék,kritika

Vendégbloggerünk szakember, gyakorló pszichiáter és pszichoterapeuta, így más szemmel nézi a Terápiát, mint mi (a fő kibeszélő itt van). Minden héten összefoglalja, milyen volt a sorozat a szakember szemével.

Felmerült korábban, hogy az egyik szál egy bántalmazó kapcsolat, legyen erről is egy kicsit szó. A „bántalmazó kapcsolat” kifejezést máris kicsit elkoptattuk, ezen tegyük túl magunkat valahogy, bántalmazó kapcsolatok attól még vannak és lesznek. Akkor beszélünk ilyenről, ha a kapcsolat egy domináns és egy kiszolgáltatott félből áll, és a kapcsolat alapja, hogy domináns a saját akaratát a kiszolgáltatottra kényszeríti.

A kényszerítés történhet fizikai erőszakkal, vagyis jól megverem, ha nem takarít rendesen; de a szóbeli megalázásnak és kényszerítésnek is hatékony eszköztára létezik. Csomó bántalmazott nő állítása szerint rosszabbul viseli a szóbeli megalázást, mint magát az ütést.

A szóbeli erőszak körébe tartozik a „folyamatos, finom lekicsinylés, a nyílt dühöngés és fenyegetőzés, a hűvös közöny, a gúnyolódás, a manipulatív kényszerítés, az értelmetlen követelőzés.” A szóbeli erőszak a másik feletti uralkodás és hatalomgyakorlás eszköze.

Az ilyen kapcsolatokban egyenlőtlenség van, a hatalmi viszonyok nyilvánvalóan a domináns félnek kedveznek, aki ezzel visszaél: vagyis társát olyasmikre kényszeríti, amit az nem igazán szeretne (például minden nap órákig kell gépelnie egy rémes regényt, vagy szexelnie kell, ha nincs is kedve, vagy nem mehet futni az erdőbe, csak otthon futhat a futógépen). Nagyon gyakran eleinte a féltékenység, a féltő gondoskodás álarcába vannak csomagolva a hatalmi törekvések, magyarul a pasim azért tilt el a barátaimtól meg az erdei sétától, mert azok rossz hatással vannak rám, ott bajom eshet.

A bántalmazó kapcsolatok kulcsjellemzője tehát nem az ütés vagy nem ütés, hanem a hatalomgyakorlás és a jogosultságtudat. A jogosultságtudat azt jelenti, hogy a bántalmazó fél úgy gondolja, különleges jogai, kiváltságai vannak azoknak megfelelő felelősségek nélkül. A jogosultságtudat „legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy a bántalmazó elvárja, hogy az ő szükségletei körül forogjon a család élete. Néha ez odáig fajul, hogy szolgaként kezeli partnerét. (…) Az elvárások kiterjednek a testi, érzelmi és szexuális gondoskodásra.”

Elvárják, hogy a nő a kedvencüket főzze és a kedvük szerint takarítson; hogy ők álljanak partnerük figyelmének középpontjában. Elvárják, hogy partnerük félretegye saját szükségleteit és akármilyen krízis esetén (vagy ha beteg) is őket ugrálja körül. Őket ért sérelemként élik meg, ha a partner nem szolgálja ki testi, lelki, és szexuális igényeiket.

A másik kulcstényező a kontrollálás, vagyis a domináns fél az áldozat életének minden területét felügyeli (hova megy, mit vesz fel, kikkel beszél stb.) Az, hogy egy bántalmazó mennyire kontrollálja partnerét és mennyire várja el, hogy kiszolgálják, lehet két független tényező. Van, aki csak ugráltat, van, aki csak kontrollál, és van, aki mindkettőt csinálja – a sorozatban szereplő bántalmazó kapcsolatban szerintem mindkét jelenség szóba kerül.

Ha bántalmazó kapcsolatban élsz, vagy nem tudod, abban élsz-e, vagy a szüleid abban élnek-e, akkor ezt a két könyvet javaslom, belőlük idézek fentebb.

Innentől spoileres lehetek. Tovább…

When Calls The Heart – írta Alice

2017. 12. 16. 18:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

Mivel ennek a hangulatos családi kosztümös sorozatnak már az 5. évadját is berendelték, érdemes lenne hosszabban is szót ejteni róla a Junkie hasábjain is, ráadásul magyar berkekben igazából szinte sehol sem írnak róla. Egy kissé mintha hátrányban lenne. Egyrészt még sosem járt a hazai tévében, másrészt borítékolom, hogy sokak a Hallmark szó hallatán azonnal menekülőre fogják. Bár értelemszerűen megvan egy alap célközönsége, kár lenne ennyivel elintézni.

A sorozat 2013 őszén egy bevezető tévéfilmmel indult, ezt követte különféle reboot megoldásokkal kapcsolódva eddig 4 évad. Évadonként átlagban 10 részt számolhatunk, csemegeként dupla epizódokkal és évadon kívül mozgó bónuszrészekkel, mint pl. a Downton Abbey-nél. Ha valaki csatlakozni szeretne, éppen időben van egy őszi-téli darához, mivel az utóbbi években mindig februárban jöttek az új részekkel.

„Nagyfilmes” alapozást láthattunk már a Dr. Quinn-nél vagy akár a Battlestar Galacticánál is, arra mindenképp érdemes figyelni – reboot ide vagy oda – hogy a sorozattal való ismerkedést feltétlenül ezzel a bevezetővel érdemes kezdeni, mert világteremtésben, hangulatban kihagyhatatlan.

Itt már elhangzott, hogy a sorozat atyja Michael Landon Jr., akinek tudjukki az apukája, de én ezt a vonalat most hanyagolnám, inkább a Hallmark jelenséget említeném meg. A Hallmark szóról többnyire cuki képeslapok, tömény(telen) amerikai giccs, no meg romkomok, családi filmek tömkelege jut eszünkbe, maradjunk most annyiban, hogy ez is amolyan álomgyár, ahonnan a mennyiség és a minőség harcából jó kis alkotások is kikerülnek a futószalagról, szerencsére.

Nálam sok jó pontot szereztek, amikor kis hazánkban is megjelentek. Nem tudom, annak idején kinek volt Hallmark csatornája, de nekik hála az új évszázad első éveiben olyan – akkor hiánypótló, először leszinkronizált – filmeket, minisorozatokat kebelezhettem be, mint mondjuk Children of Dune vagy a levadászhatatlan brit kosztümös The Moonstone, sőt, volt pár ütős saját gyártású kalandfilmjük is, irtó hangulatos werkfilmekkel. Arról nem is beszélve, hogy először ők adták le nálunk a Dr. Quinn sorozat összes létező részét, méghozzá napi(!) adagolásban – a kortárs rokonlelkek bizonyára átérzik ennek jelentőségét.

Az általuk gyártott filmekről jóval vegyesebbek a benyomásaim. Hálát adok az égnek, hogy sorozatunk olyan, amilyen, és nem hallmarkosabb, mert elég vékony a határvonal, és bizony a mai napig vannak olyan filmjeik, amik számomra egész egyszerűen nézhetetlenek, annyira ömlengősek és cukormázasak, és akkor a harmatgyenge forgatókönyveket, valamint a vallási és egyéb szemléleteket nem is említettem: ezek mind benne vannak a pakliban, ha belekezdek egy ismeretlen darabba.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, kitérve arra, hogy mire is hasonlít a When Calls The Heart, hogy kiknek ajánlom. Tovább…

Previous Posts