login |

Posts filed under '2014/15 finálék'

About a Boy: a 2. évad – írta Eloise

2015. 11. 26. 14:51 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Tudom, már réges-régen vége lett az About a Boy második évadjának, de ahhoz képest, hogy a készítő, Jason Katims (Friday Night Lights, Parenthood), valamint az ismert alapanyag (ld. Nick Hornby-könyv és film) miatt eléggé várt sorozat volt az NBC komédiája, valahogy csendben elhalt az érdeklődés iránt. Talán nem véletlenül.

Én is csak csak néhány napja szántam rá magam, hogy az utolsó öt-hat részt megnézzem. Nyilván ez is mutatja, hogy nem ez lett a kedvenc sorozatom. (Korábbi írások: pilotkritika, 1. évados kritika, 2. évados premierkritika)

About a Boy

Ahogy az évadkezdő kritikában is olvasni lehetett az évad első része elsősorban arról szólt, hogy Will elvesztette a pénzét, és most anyagi gondokkal kell szembenéznie. Aztán hirtelen a problémáról már nem is esik szó, hanem mindenki a szerelmi életével lesz elfoglalva. A tovább után folytatom spoileresebben.
Tovább…

The Whispers: vége az 1. évadnak

2015. 09. 08. 14:50 - Írta: dzsiaj

22 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

A másodikra pedig nem túl jók a kilátások, mivel a nézettség végig csökkenő tendenciát mutatott, az évad vége felé kifejezetten gyenge számokat hozva, szóval meg lennék lepve, ha a bitang cliffhanger, amit a záró percek felvázoltak, megválaszolásra kerülne.

Whispers1

Az igazság az, hogy amúgy sem nagyon hiszem, hogy az új helyzettel sok mindent tudtak volna kezdeni ezek az írók úgy, hogy az tényleg valami újszerű legyen. Ettől persze még nagyot változott volna a status quo, hiszen a már az elején beharangozott invázió megtörtént ugyan, de egyáltalán nem úgy, ahogy arra számítottam (számítottunk?).

A lényeg, hogy nem láttunk nagy robbanásokat meg hatalmas űrhajókat, helyette váratlan fordulatot vettek az események (tényleg), de a spoilert félők kedvéért ebbe most nem megyek bele, inkább spoilermentesen folytatom.

The Whispers-2

A The Whispers alapvetése, hogy néhány kisgyerek rejtélyes, felnőttek által nem látható, de ettől még egyáltalán nem képzeletbeli barátra tesz szert. Ő Drill, aki az elektromos hálózatban lakik/utazik, és kalandos játékra hívja az általa megszólítottakat: ha megtesznek neki egy szívességet, cserébe ő is megtesz nekik valamit, amire nagyon vágynak.

Csakhogy Drill nem véletlenszerűen választja ki pajtásait: mindannyian befolyásos szülők gyermekei, és az általuk elvégzendő „csínytevések” sem ártatlanok. Hamarosan baljós minta rajzolódik ki tetteikből, melyekkel lehet, hogy egy földönkívüli inváziót készítenek elő.

Whispers5

Drill says he can help you get what you want, if you help him get what he wants.

A helyzet az, hogy teljesen meg tudom érteni a pilot után vagy a menet közben kiszállókat, a sorozat ugyanis nem a minőségi dialógjaival, kedvelhető szereplőivel vagy a vaslogikájával hódította el kevéske rajongóját, sokkal inkább a korrekt alapötlet, a helyenként tényleg ötletes fordulatok, és persze a kíváncsiság szegezte képernyő elé a maradókat.

Ha a The Whispers legnagyobb erényét kellene kihangsúlyoznom, az minden bizonnyal a csúcsra futtatott, pörgős, 3 részes végjáték, amelyből ráadásul szerintem nem is a finálé volt a legjobb, hanem a „whodunit” krimibe átforduló, gyermeklélektannal operáló 11. epizód.

The Whispers-1

– You corrupted our children.
– If parents paid more attention to them, I wouldn’t have been able to. But they’re always alone, watching TV, playing video games. So who’s really corrupting the children, Claire?

Leggyengébb pontnak talán nem is a winnie által rejtélyeskedés kedvéért való rejtélyeskedést mondanám, sokkal inkább a karaktereket: a sorozat úgy akar az érzelmek húrjain játszani, hogy közben a szereplők többsége, bár önmagában nem idegesítő, de az írók nagyon is idegesítő, hülye döntésekre kényszerítik őket.

Ezek után kifejezetten szemöldökráncolósan hatnak az egy-egy epizód végére, valószínűleg a takarítónő által válogatott, förtelmesen gyenge dalok.

Whispers7

Ha már karakterek: a sorozat merészet húzott azzal, hogy sok gyerekszereplővel kombinál, mivel a gyerekek- legalábbis szerintem- a legtöbb sorozatban teljesen feleslegesen vannak jelen, sokszor csak a cukiságfaktor miatt. Cserébe viszont nagyon is idegesítőek.

Ezt a dilemmát a The Whispers sem tudta teljesen a helyén kezelni, de kezdjük a jóval: Harper például úgy telitalálat, ahogy van, a kiscsajt meg kell zabálni. Nem is véletlen talán, hogy az őt játszó Abby Ryder Fortson az elmúlt két évben még két másik sorozatban is visszatérő karakter volt (Transparent, Togetherness), nyáron pedig az Ant-Manben „tüneményeskedett”.

Whispers4

Henry (Kyle Harrison Breitkopf) teljesen közömbös volt számomra. Szerettem volna megkedvelni, de annyira semmilyen volt, hogy helyenként a létezéséről is elfeledkeztem, pedig az írók gondoskodtak róla, hogy a neve a leggyakrabban kiejtett szó legyen a főszereplők száján.

A végére maradt Minx (Kylie Rogers), akiről menet közben azt jegyeztem fel, hogy „nála idegesítőbb kislány nincs a világon. Ennyi.” Tényleg: egy kanál sósavban meg tudtam volna fojtani, és a tévézés isteneihez imádkoztam, hogy minél előbb nyírják ki a karaktert. Mintha ilyet be merne vállalni országos adó, hehe.

Mindez persze nagyban köszönhető volt annak is, hogy Minx a szezon feléig erős befolyásoltság alatt állt. Onnantól viszont 180 fokos fordulatot vett, és bár erre egy petákot nem tettem volna fel, mire lepergett az első évad, a legerősebb karakter lett az övé. Nem ám csak a gyerekek közt. Az egész sorozatban.

Whispers6

– You both had opportunities to stop this, but you failed because you weren’t willing to do one simple thing.
– And what’s that?
– Sacrifice.

Merthogy a felnőttek közül konkrétan senkiről sem tudok szuperlatívuszokban beszélni. Oké, nyilván nem ez a széria az, ahová a Royal Shakespeare Company-ből kell szereplőválogatni, de mondjuk egy Lily Rabe-től (American Horror Story) annál azért többet várok, hogy minden részben hülye fejjel könnyezzen valami miatt.

Ha valakit mégis ki kéne emelni, akkor az nálam egyértelműen a túlságosan is háttérbe szorított Jessup (Derek Webster) lenne. Ő az, aki végig hiteles tudott maradni, és elhitette velem, hogy teljesen komolyan veszi a szerepét, és nem azon sopánkodik magában, hogy hogy verhette át ennyire az ügynöke, mikor ezt a szerepet szervezte neki.

Whispers2

Ettől mondjuk még nem lesz nézhetetlen a sorozat, sőt. A témája, a nagy átívelés miatt éppen hogy az jár jól, aki mondjuk most adná a fejét a megnézésre, hiszen ráérő időtől függően 1-2 este alatt mindenre választ kap; ez az a széria, amit darálva sokkal könnyebb megemészteni.

A The Whisoers pontosan illeszkedik az elmúlt évek országos, high-concept kínálatába, tehát semmivel sem gyengébb, mint mondjuk a The Event. Viszont nem is jobb. Akinek herótja van már ezektől a sorozatoktól, ne kezdjen bele feleslegesen, akinek viszont még belefér egy-két ilyen „B”-kategóriás szórakoztatás a táncrendjébe, ne fogja vissza magát.

Madam Secretary: ez volt az 1. évad

2015. 08. 29. 21:24 - Írta: dzsiaj

Add comment | kategória: 2014/15 finálék,kritika

You know what you do, when there’s no integrity in a situation? You find it in yourself. You change the world right where you’re standing.

Végy egy közepesen ismert színésznőt, adj neki egy sorozatot, ebben helyezd őt fontos pozícióba, lavírozzon munkája és családja között, hozzon nehéz döntéseket, vívjon nehéz, a mindennapi közéletből példát merítő csatákat, és íme, kész is a The Good Wi…, vagyis a Madam Secretary.

ms1

A CBS szándéka elég világos volt a sorozat berendelésével: a csatorna szerette volna megismételni azt a kritikai sikert és díjözönt, melyet legelismertebb szériájuk már évek óta szállít. A bevált recepten pedig természetesen nem akartak változtatni, sőt: még növelték is a tétet szinte mindenben.

Elizabeth McCord (Téa Leoni) nem ügyvéd, hanem egyenesen az USA külügyminisztere, aki ennélfogva még fontosabb és még nehezebb harcokat vív, melyeknek nem csak egy vállalat sikere és haszonszerzése a tétje, hanem egy egész országé. Magánélete a poszt betöltése óta gyökeresen megváltozott, hiszen az elnök (Keith Carradine) által felajánlott pozícióért családjával ott kellett hagyniuk a farmot, ahol éltek; ráadásul neki is van két gyereke, akik… ja nem, három van.

Hogy ki lehetett az a döntéshozó, aki a pilot megtekintése után azt gondolta, hogy annak legnagyobb hibája, hogy a főhősnek “csak” két gyereke van, fogalmam sincs, de a második epizódra már megjelenik a semmiből legidősebb lány, aki épp most hagyta ott a főiskolát: van hát gondja a külügyminiszternek “házon kívül” is rendesen.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy volt CIA-s elemző társa “véletlen baleset” áldozata lesz, ám hamarosan kiderül, hogy olyan dologra jött rá, amire nem kellett volna, és Elizabeth titkos nyomozása során a kormány legmagasabb rangú tisztviselőit érintő összeesküvésre bukkan.

ms3

Alapanyag van tehát itt is bőven, ám egy lényeges különbség mégis akad a Madam Secretary és a The Good Wife között: az, hogy itt nem a King házaspár dirigál, hanem Barbara Hall, a JOan of Arcadia és a Judging Amy készítője, ami már látatlanban is arra adott gyanút, hogy a családi szál egyáltalán nem lesz mellékes (sajnos), illetve arra is engedett következtetni, hogy a végeredmény tisztességes lesz ugyan, de nem kiemelkedő.

A kezdeti, nem túl pozitív kritikák után nem volt sok kedvem belenézni sem a pilotba, és pár héttel ezelőtt úgy ültem neki, hogy gyorsan letudom a kötelező köröket, majd gyorsan kaszálom a sorozatot. Én lepődtem meg a legjobban, mikor a döcögős kezdés után már a negyedik, majd hirtelen a tizedik résznél tartottam, és mire észbe kaptam, elfogyott a szezon. És néztem volna még.

ms5

Mindezt úgy, hogy a Madam Secretary hibák tömkelegétől és zavaró kettősségektől szenved. A színészek egyik fele például sokat látott, megbízható veterán (Leoni, Carradine, Zeljko Ivanek, Bebe Neuwirth, Tim Daly), akik itt is hozzák a kötelezőt, és úgy általában ők kapják a normális sztorikat.

Cserébe ott a három, tűzrevaló gyerek, meg vagy négy irritáló, felesleges asszisztens, akik közül ketten stikában összefekszenek. Ha máról holnapra mind eltűnnének, én nem panaszkodnék, az biztos.

-We didn’t do anything wrong.
– That doesn’t matter.

A diplomáciai konfliktusokkal hasonló a helyzet: egyfelől teljesen jó, aktuális, és ami ennél is fontosabb,  valódi nehézségekkel kerül szembe a főhős és stábja. Szíria és Irán mellett a minket talán leginkább érdeklő/érintő görög válság is megkapja a maga epizódját, és Schulz kancellárban, a tárgyalások vezetőjében nem nehéz felismerni Angela Merkelt, mint ahogy a pár résszel később érkező Osztrov orosz elnök is kísértetiesen emlékeztet Vlagyimir Putyinra.

ms2

És ezek a való életre reflektálások nagyon jó dolgok, mint ahogy úgy általában is szépen skicceli fel a bonyodalmakat a sorozat…, hogy aztán a 42. perc végére meg is oldja azokat. Hol egy szerencsés véletlennek, hol egy jó időben elcsípett információmorzsának köszönhetően. Ha az a vád éri a House of Cards-ot, hogy túl borúlátón festi le az amerikai politika világát, hát itt ennek ellentettje az igaz: a Madam Secretary-nél kevesebb rózsaszín ködben tévelygő sorozatot látni.

Persze, értem én, hogy a főhősnek sok problémát kell megoldania, hogy ne gondolja inkompetensnek a néző, de mennyivel jobb lehetne, ha az epizodikusság miatt nem kellene mindent egy részben lezavarni, hanem 3-4 epizódon átívelő, mini story arc-okat kaphatnánk, mint némelyik másik országos drámában.

Néha-néha azért Hall hajlandó kicsit jobban elmélyedni a sötétségben; olyankor nem minden alakul úgy, ahogy McCord miniszter szeretné, sőt, egy-egy lehetetlen döntést követően kifejezetten csúnya dolgok is történnek; olyankor az elnök nyíltan kimondja, hogy azért nem fog segíteni egy fejlődő ország bajba jutott polgárain, mert ott semmi érdekeltsége nincs, és igen, ez bizony sokkal jobban áll a sorozatnak. Kár, hogy ebből van kevesebb.

ms7

Van még egy átívelő szál a Madam Secretary-ben, ami ahhoz képest, milyen unalmasan indul, egy nagyon szépen kitervelt, de ami ennél is fontosabb, teljesen hihető összeesküvéshez vezet, amit egy trilógiában már a szezon közepén lezárnak.

Azt követően ennek utózöngéivel foglalkozik a sorozat, ám a szálakat az évad végére teljesen elvarrják. Olyannyira, hogy még cliffhanger sincs, a 2. évad teljesen tiszta lappal indul. Ezt tekinthetjük rossznak is, de végül is inkább ez, mint egy Shonda Rhimes-féle random twister az évadok végére, amiből alig lehet normálisan kimászni.

ms4

Igazság szerint fogalmam sincs, kiknek ajánlanám jó szívvel a Madam Secretary-t: korrektnek korrekt, de nem kiemelkedő.

Talán a tévében ritkán látott külpolitikai szál az, ami nekem eladja a szériát, vagy talán valami Barbara Hall-féle titkos összetevő, amivel sikerre viszi a sorozatait. A 2. évadnál mindenképp ott leszek, érkezik majd visszatérőnek az ugyancsak veterán Jill Hennessy, vendégnek pedig Morgan Freeman és Madeleine Albright is. Kérdés, hogy javulás is érkezik-e velük együtt?

The Vampire Diaries: vége a 6. évadnak

2015. 08. 16. 21:40 - Írta: Desmond Wallace

20 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

A 6. évad végével Nina Dobrev távozott a sorozatból (és élvezi a nyarat). Ezt a hírekből is tudhattuk, de a búcsú mikéntje csak az évadzáróból derült ki. Egy ideje már nem nézem a TVD-t, de most megtekintettem az évad utolsó két részét, hogy legyen valami kamukibeszélő erről a szebb napokat is megélt vámpíros sorozatról.

TVD 6×22

Az évad első felével azért nagyjából tisztában vagyok, de nem erőltettem tovább a felzárkózást, és nyilván így nem minden téren tudtam felvenni a fonalat a finisben.

Azt meg kell mondanom, hogy a 6×21-et eléggé untam, de a finálé egész korrekt lett. Mielőtt rátérnék a konkrétumokra, pár kérdést mindenképpen fel kell tennem. Vajon túléli a sorozat a főszereplő távozását? Elena nélkül is van még élet a TVD-ben? Mit lehet még kihozni ebből a sztoriból?

TVD 6×22

A tévés történelemben volt már jó pár példa arra, hogy egy adott sorozat túlélte a főszereplő távozását, de így hirtelen nekem Charlie Sheen-en kívül csak egy ellenpélda, a Sliders jut eszembe, mivel ott annyira borzasztó lett az ötödik évad, hogy már Kari Wuhrer mellbősége se tudott maradásra bírni.

Persze minden sorozat más. Könnyen lehet, hogy most fog új erőre kapni a The Vampire Diaries. Hamarosan meglátjuk. Innentől már a spoilerek mezejére lépek. Tovább…

The Messengers: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2015. 08. 03. 20:23 - Írta: winnie

15 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

– If you guys can handle finding the seventh Messenger without me.
– Yeah, we got a shape shifter, a spirit walker, and the world’s strongest teenager… I think we got it.

Annak idején csak annyit tudtunk a CW utoljára bemutatott 2014/15-ös drámájáról, hogy valami apokaliptikus történet lesz, aminek a kezdetét egy titokzatos, a Földbe csapódó tárgy indítja be. A pilotban (kritika itt) viszont kiderült, hogy nem valami földönkívülis sztorira kell számítani, hanem inkább vallásos tematikájúra – angyalokkal, az Apokalipszis lovasaival, valamint magával a Sátánnal.

The Messengers-08

A pár kiválasztott, s így szuperképességre szert tevő idegent egy helyre összehozó pilot rém tipikus volt, azonban a felfedezés érdekessége miatt így is bejött, kellemesen szórakoztató maradt végig, s nagyjából ezt tudtam elmondani a sorozatra is. (Ez mostanság visszatérő dolog nálam. Komolyan nem tudom, hogy mi van velem, de annak ellenére, hogy rém könnyen kaszálok dolgokat, az elmúlt hónapokban több olyan újoncot is végignéztem, amikre azt tudtam írni, hogy bár nem kiemelkedőek, de teljesen korrektek.)

Az első részekben, amikor az hírvivők, vagyis az angyalok még csak a képességeiket próbálgatták, a Sátán pedig szabadon próbálkozott szanaszét szórni a kísértéseit, klasszikus problémamegoldó epizódokat láttunk, ahol meg kell akadályozni valamit, amiről pusztán látomástöredékek kapnak infót – persze általában kiderült, hogy bármit is tesznek, a csúnya, rosszbácsi mindenre gondolt. (A Sátánt alakító Diogo Morgado a pilotban rém színtelen volt, de mintha a sorozat végére megcsillant volna benne valami.)

The Messengers-01

Idővel, amikorra már világossá váltak a viszonyok, beindult az átívelő szál, és kiderült, hogy konkrétan miért is jöhet el a világvége, s hogy kik idézhetik elő. Ennek következtében egy komolyabb team-up alakult ki az Apokalipszis Lovasai, akiknek a felfedése kissé döcögős volt nálam, a többségük elég fura választásnak tűnt – persze lehet, hogy ez is volt a cél. (Főleg az első kettőt nem tudtam megszokni.)

A szezon során a mélypont az 1×07 és 1×08 körül jött el, itt valamiért teljesen visszavettek a tempóból és karakterizálni szappanozni kezdtek a nagy Lovaskeresés közepette, majd pedig az egyik epizód olyan snassz módon zárult (az óvadék), hogy csak a fejemet fogtam, és nem értettem, hogy mi végett a nagy felhajtás. (Plusz pont, hogy ez a fejfogás nem sokkal később értelmet nyert, de ettől még majdnem kaszáltam a sorozatot.)

The Messengers-05

Az utolsó pár részre azonban mindenképp beleerősített a sorozat, és ott kezdődött el komolyabban az addig óvatosan csepegtetett mitológia konkrétabb adagolása, s ekkortól már sokkal jobban megbarátkoztam a The Whispers-ből is ismert “nem bánthatok senkit, csak mások fülébe suttogok”-metódus, akadtak jópofa megoldások. (Egyedül az Antikrisztusos szálat hanyagoltam volna.)

A finálé előtt ugyan voltak kétségeim, hogy fogják lezárni a sztorit, s ezek valamennyire igazolódtak is, hiszen elég rövid időn belül megjárták a karakterek a két szélső értéket – a totális megsemmisülést és a dicső diadalt. Ez a megoldás kissé nagyon egyszerűsítőnek tűnt, ha akarom összecsapottnak, de ha az Isten és az Ördög feszül egymásnak, akkor nyilván ez is benne van. (Elvileg nem a kasza miatt lett ilyen a vége.)

The Messengers-02

Fura módon annak ellenére maradt nézős a The Messengers, hogy nem nagyon akadt izgalmas karakter az angyalok között, akik CW-módra elkezdtek összejönni egymás között – necces volt, de belefért. A többségük semleges maradt, akit kedveltem volna azért, mert színészileg korábban ismertem (Sofia Black-D’Elia), teljesen kihasználatlan maradt. Tényleg, Vera-n (Shantel VanSanten) kívül nem is nagyon maradt emlékezetes senki, de szerintem őt is csak a képessége mentette meg.

Az viszont kellemes meglepetés volt, hogy a készítők nem ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenki mindig használja a képességét, mint ahogy az is pozitív volt, hogy a mellékszereplők folyamatos behozása, illetve a visszatérő alakok is élettel töltötték meg a The Messengers világát – még akkor is, ha többségében vázlatosak maradtak.

The Messengers-04

Szóval összességében elégedett voltam a The Messengers-szel, de semmiképp sem volt több egy normális CW-drámánál. A vallásos tematika, amitől féltem, nem tette tönkre számomra, az pedig, hogy a finálé utolsó felvonásában az történt, ami, elfogadtam szükségszerűségnek – ennyi deus ex machina belefért, bár ha belegondolok, akkor mintha sok hűhó lett volna semmiért a korábbi szenvedések és megpróbáltatások hada. Bár lehet, hogy ez is volt a lényeg.

A kasza ellenére nem volt gond a lezárással, a készítők elvarrták a szálakat, nincsen őrjítő cliffhanger, sőt, alapjába véve semmilyen sem. De azt azért megtudjuk, hogy merre ment volna tovább a sorozat és…, nem tudom. Nem hiszem, hogy különösebb módon lelkesedtem volna ezért az irányért, ami esetleg belső feszültségeket robbanthatott volna ki.

The Messengers-03

De mindegy is, megtudni már nem fogjuk, mi várt volna ránk, a The Messengers 13 részt élt.

The Millers: vége a 2. évadnak. És a sorozanak is.

2015. 07. 31. 15:12 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Tényleg nem mindennapi bravúrt vitt véghez a The Millers azzal, hogy évad közben kaszáltatta magát, hiszen a nem első szezonos, 22 epizódos berendeléssel rendelkező országos sorozatok esetében az efféle igen ritka. A CBS szitkomja már az első évadban is csak a felvezetéséből élt, s mikor a csatorna kicsit nagyobb önállóságot adott neki, látványosan bedőlt, így 5 rész után eltakarították, és azonnali hatállyal leállították a forgatást.

Összesen 11 rész készült el – az utolsó hatot az őszi kasza után július szombatjain adták le, s ezek is csak azt bizonyították, hogy a The Millers azon komédiák közé tartozik, melyek teljesen megérdemelten szűnnek meg.

Tényleg bocs a rajongóktól, sok millióan vannak, akik szerették odakint, itthon is tízezrek kedvence volt, de nem sok olyan többkamerás sorozat van, amit kevésbé tudtunk értékelni, mint a The Millers-t: ld. pilotkritika + finálékritika + 2. évados kritika – és, hogy senki ne mondhassa, hogy elfogultak voltunk, még pozitívabb hangvételű kritikánk is akadt. Azonban a kommentjeitek is önmagukért beszéltek.

És nekem személy szerin egyáltalán nem azzal volt a bajom, hogy eleinte altesti, alantas poénokkal operált a sorozat – egész egyszerűen a poénok hiánya, illetve a poénnak szánt mondatok zavartak szörnyen. Az, hogy a karakterek és a sztorik sem voltak érdekesek, tényleg csak mellékes volt.

A 2×11-re például azt találták ki, hogy Will Arnett, hogy bejusson az unokahúga egy intézménybe, randizik a tanítónénivel, aki gügyögve tud csak beszélni, illetve, hogy a Sean Hayes által a 2. évadra behozott új szereplő (ekkora marhaságot, istenem, hát kinek hiányzott ez a karakter??) nem képes elaludni, ezért az öregek megpróbálkoznak mindenféle trükkel.

Oké, nyilván nem kell túlbonyolítani a történetet, de helyenként tényleg csak pislogtam, hogy egyes “poénokat” komolyan gondoltak-e az írók, és hogy valóban fetrengett-e mindenki a röhögéstől a forgatáson, miközben egymást licitálták felül a közreműködők. Mert biztosan így volt, de akkor…?

Egy szóval: döbbenet volt, ami lett a The Millers-ből. Tényleg nincs mit rugózni azon, hogy mennyire értékelhetetlen volt. És az a döbbenet, hogy mindezt készítői oldalról Greg Garcia (Raising Hope, My Name Is Earl) hozta össze, aki még a Hope 4. évadját is ott hagyta ezért. A színészek részéről meg olyan gárdát ejtettek foglyul a poénaszály sújtotta díszletben, mint Will Arnett, Jayma Mays, Margo Martindale, JB Smoove, Nelson Franklin vagy Beau Bridges.

Mondom, döbbenet.

The Good Wife: vége a 6. évadnak – írta Joey

2015. 07. 30. 18:13 - Írta: vendegblogger

14 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Az „ügyvédes sorozatok” világában az ember már csak arra kapja fel a fejét, ha valami nagyon kiugrót mutat egy széria. Meglehetősen sok versenyző mozgott a elmúlt évek során ebben a mezőnyben, jó pár klasszikus is, így sokszor elkerülhetetlen a klisékbe és az „ezt már egyszer láttam valahol”-dolgokba való ütközés. Ebből kifolyólag a mezőny is felhígult, és az ember (jobb esetben) már csak rezignált higgadtsággal ássa el az újabb próbálkozásokat (rosszabb esetben mélyről jövő indulatok veszik át az uralmat).

Egy ilyen környezetben a minőségi értékalkotás és a végletekig intelligens történetvezetés kiemelkedő hatással bír, és mentőövként funkcionál az igényesebb nézőnek, aki fojtogató érzéssel küzd egy-egy nézhetetlen darab után. Nálam a The Good Wife tölti be az űrt; érzem az alkotók törődését és odafigyelését, hogy csak olyat adnak ki a kezeik közül, ami érték, tiszteletre méltó és maradandó.

Ha ez valakiknek pedig nem tetszik (és a nézettséget alapul véve, azért vannak ilyen nézők), akkor természetesen nincsen semmi baj, hiszen bőven akad a kínálatban obszcénebb, vagányabb, felületesebb példa; nem is célja a sorozatnak ezen nézők mindenáron, fejvesztve történő bevonása a diskurzusba.

A The Good Wife ugyanis egy párbeszéd az alkotó King házaspár és a néző között. Mi látjuk a világot a magunk szemszögéből, megmutatjuk ezt a történetek és szituációk alkalmával – gondolhatják a készítők, ami után az ember reflektálhat a világra és önmagára a befogadottak alapján.

A fenti az a tulajdonsága egy sorozatnak, amivel meg tud fogni és magához láncolni, ami miatt eszünkbe jut a hétköznapok történései közepette is – legyen az akár ügyvédes (jelen esetben), végtelenül erőszakos és vulgáris (Sons of Anarchy), vagy a való életet bemutató, „nem-lehet-eléggé-magasztalni”, politikai kötődésű sorozat (House of Cards).

Rátérve a hatodik etapra: egy remek évad 22 részét láttuk. Az évad felütése erős volt, hiszen rögtön előrevetítették – akkor még sokkolóan – a szezon második részének gerincét adó központi témát, miszerint Alicia indul az államügyészi tisztért. Jó ideig vonakodott a döntést illetően, pedig mi már éreztük, hogy bizony be fogja előbb-utóbb adni a derekát.

A felvezetést és építkezést szépen oldották meg, folyamatosan növelték a feszültséget a készítők, Alicia is szép számmal kapta a pofonokat az egész évadban. A Prady-vel folytatott verseny remek karakterleírást adott mindkét félről, már-már „insider” érzést adva a politikai versenyekről. A kampány támogatóinak bemutatása is csak erősíteni tudta ezt az élményt bennünk.

A nyitánykor még inkább a Florrick&Agos leválása volt a központban. Ez elég dinamikus kezdetet adott, ugyanakkor Cary vesszőfutása az évad elején enyhén erőltetett volt. Bishop karaktere végig jelen volt, jól használták fel a történethez, és ide csatlakozott sokszor Kalinda is. Nem volt rossz mellékszereplő, ugyanakkor az apa-fia kapcsolat bemutatása meglehetősen szegényre sikeredett, nem tűnt számomra hitelesnek.

Természetesen az évad közben folyamatosan élvezhettük a bevezetőben említett minőséget, a tárgyalások tele voltak tűzdelve apróbb poénokkal, verbális játékokkal és szócsatákkal, amik után csak mosolyogni tud az ember és csettinteni a gyönyörűségtől. Miss Tascioni játékai és fortélyai pedig még mindig zseniálisak.

Canning-ből is kaptunk természetesen ebben az évadban, a készítők gyönyörűen használják a karaktert – persze Michael J. Fox érdeme is az élmény – amint meglátjuk a képernyőn érezzük, hogy itt bizony szikra lesz. Fantasztikusan mutatják be vele, hogy az üzletben mi mindenre képes az ember, az évad utolsó percében való megjelenése pedig a hátamon is felállította a szőrt.

Finn karaktere egyre szimpatikusabbá vált az évad során, kár, hogy a 7. évadban csak szórványosan fog mutatkozni – vagy még annyira sem. Tetszetős volt a közte és Alicia között kibontakozott férfi-női barátság, valamint a hitelessége is; hosszabb távon egy ilyen kapcsolat nem tartható fent, mélyebb érzelmi szálak kialakulása nélkül.

A sorozat jellegéből adódóan remek lehetőségeket ad a vendégszereplésre, hiszen van „heti ügyes” szekció is a forgatókönyvekben. Ezzel frappánsan is élnek a készítők, és mindent elmond az odaadásukról az, hogy még a 6. évad után sem érződnek unalmasnak a tárgyalások.

(Ugyanígy a bírókkal/bírónőkkel is szépen játszanak és mutatják be az emberi tényezőket egy-egy döntésnél. Ez tipikusan olyan mozzanata a sorozatnak, amelynél érzi a néző a feléje tanúsított törődést és figyelmet.)

Pompás évadnak lehettünk tehát szemtanúi, biztosan maradok a folytatásra, a The Good Wife igazi gyöngyszem az igen hosszú „nézendő listám” elején.

Hawaii Five-0: vége az 5. évadnak – írta Pamats

2015. 07. 29. 19:07 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

A Hawaii Five-0-ra még az 5. szezon végén is áll az, hogy egy nagyon szórakoztató kikapcsolódás azoknak, akiket az elején meggyőzött, s a helyszínnek hála nagyon hangulatos is. Idén egyébként a sorozat elérkezett a századik epizódjához, ami alkalmat adott egy kis visszatekintésre és egy, a sorozat eleje óta húzódó főszál lezárására. Emellett volt több kis apró átívelő sztori, valamint változás volt, hogy a Jorge Garcia által alakított Jerry is állandó szereplővé vált.

Nekem például a sorozat az első évad óta egyik nagy kedvencem, aminek egyik fő oka a két főszereplő, akik idén is sokat húzták egymást ezzel megadva a haverzsarus komponenst.

A már említett helyszín pedig nemcsak vizuális pluszt jelent, de más szempontból is szerves része is a sorozatnak, hiszen sokat kapunk Hawaii kultúrájából és meglepő módon nem kevés eset is eléggé helyspecifikus. (Nem mellesleg a rész eleji kis bejátszások is szemkápráztatóan gyönyörűek,)

A karakterek tehát idén is megkapták a maguk kis szálait, gondolok itt Danny-re és a balhéba keveredett, majd elmenekülő öccsére (ami még egy régebbi évadban történt), vagy Jerry kis magánnyomozására – utóbbi nem mellesleg az egyik legjobb figura az összeesküvés elméleteivel. Valamint úgy néz ki, Chin se szabadulhat meg a sógorától.

De ami az egyik leglényegesebb, hogy az elején említett 100. részben (5×07) végre egy egészen pofás epizódban lezárult Wo Fat története, aki talán már nem fog több gondot okozni Steve-nek, bár neki még így is akadnak megválaszolatlan kérdései. A rész végén egyébként volt egy szép montázs is, ami felelevenítette a csapat legjobb, legizgalmasabb pillanatait – jó volt nézni.

Az ügyek egész korrektek voltak, érződött a készítőkön, hogy igyekeznek kitalálni érdekes eseteket, mindig jó látni, ha a krimiírók megerőltetik magukat. Például az egyik legjobb epizód, az 5×22 volt, annak annak ellenére, vagy talán épp azért, mert erősen a Másnaposokra hajazott, ráadásul Pauley Shore ugrott be egy vendégszerepre. (Az 5×23 pedig ismét olyan, nagyon érdekes rész volt, ami Hawaii szokásaival foglalkozott.)

Elismerem viszont, hogy a finálé önmagában nem volt különösebben kiugró vagy emlékezetes, sőt, a cliffhanger sem annyira körömrágós, de azért lesz mit várni. Nem elszállva a látottaktól, egy nagyon erős 6/10 lenne a legutóbbi szezon, nem hiszem, hogy bárki fejében megfordulna, hogy most kiszálljon.

Marry Me: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is

2015. 07. 26. 15:55 - Írta: human

3 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Az őszi évad egyik legjobb újonc komédiája olyan szépen beleállt a földbe, hogy rossz volt nézni. A finálé alapján semmit nem vesztettünk a sorozat kaszájával.

Ha jól emlékszem, úgy a 7. rész magasságában szálltam ki. Akkor még elmentek a poénok, de valahogy elvesztette azt az aranyosságát a Marry Me, amit az elején az egész jó szereplőgárda szállított. Leginkább Ken Marino-t bírtam a csapatból, de valójában a többiekkel sem volt semmi baj.

Legnagyobb gondnak az tűnt, hogy a tipikus sitcomos A+B történetszálak sosem illettek össze. Az utolsó két epizódot elnézve ez a végére sem változott. Túlságosan eltért az jegyespár poénjainak “típusa” attól, amiket a mellékkarakterek szállítottak. Ez az utolsó előtti részben látszott legjobban, a repülőgépes borzasztó poénosban.

Az 1×17 volt az az epizód, amiben a főszereplők csak el akarnak dicsekedni eljegyzésükkel (random musical betét…), a mellékszereplők egyike pedig majdnem lezuhan egy repülővel, aminek kapcsán kiderül róla, hogy vámpíros ifjúsági regényt írt, ami tök random ismertségen keresztül végül egy kiadóhoz is eljut. Mindezt 20 percben, én meg csak néztem, hogy mi a fene még csak meg sem erőltették magukat összefüggő lépésekkel az írók. De a finálé ezt is felül tudta múlni.

Nyugi, ha jól látom több elmaradt sitcom fináléja már nem jutott rám. Vagy pont nem nyugi, mert élvezitek, amikor rosszat kell néznem, “legalább más is szenved”-jelszóval. Ha a The Odd Couple semmilyen lett, akkor ez egyszerűen kiábrándítóan közepes, mivel itt lenne lehetőség jobbra. Már csak a színészgárda és a Happy Endings-es készítők miatt is. De nem…

Wayward Pines: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is?

2015. 07. 24. 21:22 - Írta: winnie

132 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Gondban vagyok a “WTF ez a kisváros?”-sztorira építkező Wayward Pines esetében az összegzéssel, hiszen ha abból indulok ki, hogy végignéztem, azt kell mondanom, hogy azért bejött, azonban az is tény, hogy közel sem olyan jó a véleményem, mint mondjuk a 3. rész után. Persze akkor már sejteni lehetett, hogy mi lesz a sorozat egyik fő szála, ami eleve nem nagyon volt az ínyemre, hiszen a kvázi műfajváltással teljesen béfilmessé lehetett volna silányítani a sorozatot. Ezt valamennyire sikerült elkerülni, és nem lett olyan, mint a könyvtrilógia harmadik része, nem csak egy akciójelenet volt az egész.

Ha már könyv (itt a könyves kibeszélő, próbáljuk a könyv infóit oda elszórni): a Wayward Pines is olyan sorozat volt, ami nem követte sok mindenben a könyvet. Szerencsére, teszem hozzá – az az igazság, hogy kissé meg is leptek a változtatásokat a készítő szemére vető vélemények, hiszen a sorozatos könyvadaptációkra szinte kivétel nélkül igaz, hogy sok mindenben eltérnek az alapműtől.

Itt is voltak új karakterek, hiányoztak vagy háttérbe szorultak könyves figurák, illetve szálak, bizonyos kapcsolatos, életek és halálok is másképp alakultak. A lényeg persze nem változott, a mitológia azonos alapokra építkezett. Ja, és ami talán a legfontosabb: a befejezés is másféle lett a könyvben és más a sorozatban. Nyilván nem tapsikolós végekről van szó, de az egyik inkább mondható optimistábbnak és izgalmasabbnak, a másik pedig igencsak lehangoló, de elgondolkodtató.

(Adaptációk kérdésében én mindig is azt vallottam, hogy sokkal érdekesebb új sztorit nézni, mint a már olvasottat viszont látni, nulla meglepő momentummal. De persze tökéletesen megértem azokat, akik azért húzták a szájukat, mert Blake Crouch másképp írta meg ezt a sztorit.)

Sokan említették, hogy az Igazság kiderülését követően, vagyis a remekül felépített 1×05 után indult meg a mélyrepülés, de nekem például a magyarázó jellegű 1×06 is igencsak bejött. Más kérdés, hogy azt követően már nem rejtélyközpontú volt a sztori, hanem más tevékenységekről szólt és a mitológiát bővítette, s ez mindenképp más sorozatot eredményezett. Nem tudom, hogy rosszabbat-e…, lehet.

Viszont azt sem hallgathatom el, hogy a Wayward Pines során mindvégig voltak olyan megoldások, legyen szó akár írói, akár rendezői húzásokról, amik nagyon jól sikerültek. Bár a szezon második felének kapkodása felületessé tette a történetmesélést, de ha megállt szusszanni az ember és belegondolt a kisváros szituációjába pro és kontra, az ideológiai kérdésekbe, érdekes dolgokat szűrhetett le. Kár, hogy a karakterek ezen elég keveset rugóztak, inkább csak vázlat szinten mutatták be, hogy ki melyik oldalon áll.

Semmiképp sem lett kiemelkedő a Wayward Pines, de egy 10 részes, szórakoztató, high concept sprintnek megfelelt. Megkapta a lezárást (ami persze nyitott, tehát lehet folytatni), kellőképpen merész volt, senki nem érezhette magát biztonságban, és ha több idő lett volna a karakterizálásra, biztos, hogy sokkal pozitívabban nyilatkozhatnék róla. A tovább után folytatom spoilerekkel a sokkoló befejezésről. Tovább…

The Odd Couple: vége az 1. évadnak

2015. 07. 23. 16:40 - Írta: human

4 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Mi a fene, minimális karakterfejlődés egy sitcomban? Na, ne már! Kár, hogy ez semmit sem jelent a poénok minőségét tekintve.

A The Odd Couple a végére is pont olyan lett, mint az elején volt, kivéve a már említett fejlődést. Mondjuk ez is olyan, hogy teljesen a képünkbe nyomják, talán úgy mindenki észreveszi. Teljesen jellemzőnek tűnik a sorozatra.

Igazából baromi nehéz erről a fináléról írni, mert egész egyszerűen semmilyen ez a Furcsa páros. Matthew Perry önmaga árnyéka, a vendégszereplők (még Lauren Graham is!) szintén, a Thomas Lennon pedig egyszerűen csak idegesítő. A többieket nem sorolom fel, mert minek, párnál egyszerűen sajnálom, hogy ide temetkeztek egy időre.

Mindezt egy borzasztó adóhatóságos epizódban bizonyították újra, amiben olyan nagyszerű poénokat kaptunk, mint a random spiclizés, a volt feleséggel való meglepő szex és… Á, ezerszer elsütött poénok ezek, nagyon rosszul előadva. Lelombozó az egész, egyszerűen nem működik ez a komédia számomra.

Az előbb muszáj volt a számomra részt odatenni, hiszen a CBS már berendelte a folytatást őszre – hátha nem jut a haosnlóan “megmentett” The Millers sorsára. Én meg remélem úgy jön ki a sor, hogy winnie ír majd a premierről majd. Mondjuk elismerem, nem szenvedés a The Odd Couple, csak kicsit nagyon szomorúan semmilyen.

Fresh off the Boat: az 1. évad – írta DarylD

2015. 07. 22. 14:45 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: 2014/15 finálék,kritika

Nem túl aktuális ez a kritika, mivel az ABC újonca még áprilisban véget ért, de szerettem volna írni róla egy rövid ajánlót, mert nem véletlenül dicsérték az újonc országos komédiák közül leginkább ezt a kritikák.

A Fresh off the Boat számomra is nagyon kellemes meglepetés volt. Nem rajongok a “nemzetiségi” szitkomokért, annak ellenére sem, hogy a Cristelát szerettem, így elsőre átsiklottam a sorozat felett. A pozitív pilotkritika hatására azonban mégis adtam neki egy esélyt. És milyen jól tettem!

A sorozat alapsztorija nem kelti fel rögtön az ember érdeklődését. Egy kínai család Orlandóba költözik a 90-es években, és itt próbálnak meg beilleszkedni a “fehér ember társadalmába” (igazából eddig is Amerikában éltek, csak államot változtattak, szóval nem frissen jöttek a hajóval, de ennyi baj legyen). Ezt követően persze adják magukat a tipikus, kínaiakkal kapcsolatos előítéleteken alapuló viccek. Ezek ugyan tényleg megjelennek, de az 1. évadban még nem vitték őket túlzásba.

A Boat-ban végig egyszerű poénokat alkalmaztak, ne számítsatok veep-i magasságokra, de szerintem nem volt olyan epizód, hogy ne röhögtem volna fel szép hangosan párszor. Egyébként szinte minden rész két szálon futott, a The Simpsons-hoz hasonlóan mindig két-két családtag kapott egy kis történetet. A sztorik közül legalább az egyik nekem mindig betalált, jól voltak elosztva.

A családtagok klasszikus klisékre épülnek, de mindannyian szerethető figurák. A dinamika jól működik közöttük, és a gyerekszínészekkel se volt semmi gond, utóbbiakat nagyon okosan alkalmazták, azt a srácot emelték ki jobban, akiben a legtöbb potenciál van, a két kisebb testvér, akárcsak a nagyi, inkább asszisztáltak poénokhoz, olykor kíméletlenül lecsapva azokat.

A személyes kedvencem a sikerorientált, a pénzszórásnak gátat szabó, szigorú anyuka volt, az ő történetei szinte mindig vitték a prímet, plusz Constance Wu kimagaslóan jó volt ebben a szerepben. Egyébként nem csak őt ismerhetjük más sorozatokból, a családapát a már említett Veep egyik visszatérője, Randall Park alakítja.

Bár egyelőre nem beszélhetünk túl összetett figurákról, de végülis 13 részes szitkomról beszélünk, sokkal többet nem is várhattunk volna eddig. Behoztak már pár visszatérő mellékszereplőt is, akik közül többekben is rejlik még potenciál, kíváncsi vagyok a későbbiekben mit kezdenek még velük.

Szóval én a rövid évadja alatt eléggé megszerettem a Fresh off the Boat-ot. Az első szezon egy erősebb közepes 7/10-es szórakozás volt számomra, ősszel biztos ott leszek a folytatásnál.

Previous Posts