login |

Posts filed under '2016/17 finálék'

Hunted: vége az 1. évadnak

2017. 03. 22. 18:12 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika,reality

Kicsit szkeptikus voltam a CBS idei reality-s nagy dobása (kapott egy atomerős amerikai focis felvezetést is), az “embervadászos” Hunted kapcsán, húztam-halasztottam a bepróbálását, még akkor is, ha a premierkritikánk elég pozitív volt. Aztán, amikor elhatároztam, egy teljesen korrekt kezdést láttam, majd pedig kommentben azt a választ kaptam, hogy érdemes folytatni.

Innentől kezdve elég gyors dara volt a Hunted, és odáig merészkedtem, hogy azt mondjam, hogy az év első pár hónapjának nagy tévés meglepetése volt számomra.

A linkelt kritikában leírtuk a lényeget, ami annyi, hogy adott 9 páros (az üldözöttek) és talán ugyanennyi üldöző egység (hunter), akiket egy központ irányít. Az egészet úgy kell elképzelni, mint a Scotland Yard című társasjátékot (vagy hazai klónját, a Police 07-et): az üldözöttek kapnak egy kis előnyt, elbújnak a figyelő szemek elől a 3 amerikai államot lefedő játéktáblán, és “túl kell élniük” 28 napon át anélkül, hogy ne kapják el őket. Akkor jár a nyeremény.

Az üldözők amellett, hogy felhasználhatnak mindenféle hozzáférhető infót, követési lehetőséget (kamerák, lehallgatás – persze csak “játszásiból”) annyi segítséget kapnak, hogy bizonyos időközönként az üldözötteknek meg kell mutatniuk magukat, ami ATM-es pénzfelvétel nyomán valósul meg, ekkor a központnak leadják a drótot, hogy hol vannak és hogy néznek ki.

Itt jön be egyébként a Hunted egyik, és talán fő gondja: nincs szabályismertetés, a néző nem tud mindenről, amiről a játékosok (például, hogy egy helyen nem tartózkodhatnak x napnál tovább, nem mehetnek vissza ugyanahhoz a segítőhöz, stb.), nem tájékoztatják arról – nem mondom, hogy rossz volt a sodródás, sőt, elég hamar túltettem magam rajta, és hátradőltem élvezni, amit látok. Mondjuk a fináléban, amikor kiderült, hogy a végén is vannak külön szabályok, megint csak néztem egyet. (Mondjuk gyakran a napok számát sem ismertük.)

A reality érdekessége (és legnagyobb “találmánya”), hogy nem egyszerre menekül a képernyőn a 9 csapat (a valóságban gondolom egy időben, de ennek nem néztem utána), hanem fokozatosan “indítják őket”, így látjuk őket – van, akikre majdnem egy teljes évad jut, másokra 1-2 rész, gondolom, attól függően, hogy mennyire érdekesek, vagy mennyire történtek velük dokumentálható és prezentálható dolgok.

A spoilerek előtt összességében annyi, hogy nagyon jó volt a Hunted, ami egész pontosan azt fedi, hogy jó volt nézni, és elég profi módon volt összerakva, izgalmas és szórakoztató lett. Szívesen ajánlanám is a reality-ket nem ismerőknek, a gond csak az, hogy épp ők lesznek azok, akik egyes produkciós kérdéseken fennakadnának (rekonstruálás és társai), amin a műfajt értők és (túl) jól ismerők nem. Szóval lehet, hogy mégiscsak realityprofiknak ajánlott.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

This Is Us: vége az 1. évadnak

2017. 03. 20. 21:25 - Írta: winnie

19 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Rég írtam helyzetjelentést a This Is Us-ról, de a legutóbbi megszólalásom óta eltelt időben egy pillanatig nem okozott csalódást az NBC sorozata. Folyamatosan szállította a remek pillanatokat, legyen szó meglepő húzásokról vagy érzelmesekről, tényleg az volt az érzésem, mintha nem tudnának hibázni a készítők. Nos…, a fináléig nem is tudtak hibázni. De ott az a fránya 1×18…

Tudom, hogy az elején nagyobb WTF-húzásokkal operált, de az évad második fele megmutatta, hogy a This Is Us nem szorul rá ilyesmire, nem kellenek “nagy dolgok”, ahhoz, hogy működjenek a karakterek, és a közöttük lévő viszonyok. Mondom ezt még akkor is, mintha a készítők úgy érezték volna, hogy márpedig nekik folyamatosan ilyesmin kéne agyalniuk a sorozat kezdése és pedigréje miatt.

És, ha már a WTF-okat nem lehetett halmozni, egy kissé műfajidegen dologgal álltak inkább elő: a rejtéllyel. Oké, nem mondom, hogy az a bizonyos haláleset nem érdekel (mert nyilván igen), de ettől még hiszem, hogy az írók és a sajtó képviselői is túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, mintha annyit osztana vagy szorozna a dolog – és félő, hogy az “elvárások” miatt nem is fogják annyira jól kezelni, de nem akarom az ördögöt a falra festeni.

Manapság elég gyakran szót emelek a Modern Family-stílusú sorozatok ellen, amikben valójában nem is egy sztorit kapunk részenként, hanem 3, külön futó minisztorit – ezért is tetszik a Life in Pieces, mert ott nem próbálják ezt maszkolni, simán 4 külön történetet mutatnak be. Azonban a This Is Us, köszönhetően a karaktereinek és a történetmesélésének elérte nálam azt, hogy szó szerint egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy 10-15 perces meséket látok egy-egy epizódban.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Vampire Diaries: vége a 8. évadnak. És a sorozatnak is – írta infinity

2017. 03. 13. 14:50 - Írta: vendegblogger

65 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Saying goodbye is never easy.

El sem hiszem, hogy végleg búcsút intettünk a természetfeletti lényekben és mítoszokban gazdag, valamint rendkívüli és hírhedt kisvárosnak, Mystic Falls-nak. Bevallom, néhány jelenetet megkönnyeztem az utolsó részben, köszönhetően annak, hogy igencsak megható képsorokat is kaptunk.

Amikor elkezdődött a rejtélyekkel övezett vámpíros történet, rögtön hatalmas rajongója lettem a TVD-nek, mert kiváló részeket szállított folyamatosan. A minőség ugyan idővel hullámozni kezdett, de az évek során eléggé sokszínű történeteket kaptunk, amik tele voltak kalandokkal és érzelmekkel, szomorúsággal és boldogsággal.

Az utolsó évadban ráadásul hamvaiból újra feltámadt a sorozat. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Son of Zorn: vége az 1. évadnak

2017. 03. 02. 18:35 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

This would be so easy if I had my Zephyrian stuff. You know I’d just walk up to Shannon, cut off her head, put a zombie parasite in her neck hole, sew her head back on, and then command Parasite Shannon to make Alangulon king.

Igazából nem is tudom, hogy mit gondoltam akkor, amikor azt hittem, hogy a Son of Zorn akkora állatság lesz, hogy imádni fogom. Mondjuk egy olyan élőszereplős családi és munkahelyi komédia, amiben az egyik karakter animált. Ehelyett szerintem olyan animációs komédia lett belőle, amiben a legtöbb karakter hús-vér. Más nem jut eszembe, mert döbbenetes, hogy mennyire nem működött nálam már az elején sem, pont, mint a legtöbb animáció.

Ez persze azt is jelenti, hogy a pilot nem csak sima kisiklás volt, sőt, az újdonság ereje miatt az még jobb a részek közé tartozott. Amit ugyanis azóta láttam, az totál mélyrepülés.

Pedig papíron még lehet, hogy működne is a sorozat, mert vannak benne kreatív verbális megoldások a való világbeli és fantasy gondolkodás összemosására, illetve látvány terén is olykor kifejezetten ötletes némelyik snitt. De ettől még mozgóképen az egész semmilyen.

Bár lehet, hogy azzal volt a gond, hogy túlságosan erőltették Zorn fiát (ha már ez a sorozat címe), az ő ügyes-bajos tinigondjai és romantikája cseppet sem volt érdekes, legalábbis annyira biztos nem, mint amikor visszautalgattak az ex-feleség fantasy-s múltjára, vagy olykor sikerült egy idétlenebb szituációba belevinni Craig-et.

A kifejezetten gyenge zárásra még egy fantasy mitológiás cliff is jutott, ami totálisan hidegen hagyott, de szerintem csak azért, mert a fantasy földes jelenetek csak gegek szintjén maradtak meg bennem, a nevekre és arcokra nem emlékeztem. Már persze, ha volt már szó az illetőről, aki a végén bejött a képbe.

How To Get Away With Murder: vége a 3. évadnak – írta infinity

2017. 02. 27. 15:20 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

He was a murderer.

Egy ideig nem kell idegeskednünk és izgulnunk kedvenc szereplőink sorsa miatt, ugyanis lezárult a HTGAWM 3. évadja – viszont már most készülhetünk a negyedikre.

A félévad-záró óta valami megváltozott és ez talán a sorozat történetében először történt meg. Ugyanis eddig voltak heti esetek is, míg most kizárólag a központi szállal foglalkoztak, annak megoldásával, illetve leleplezésével, ami érthető is. Egyrészt ez magyarázható azzal, hogy most egy kulcsszereplőtől búcsúztunk el és az ügy reflektorfénybe helyezése alapkövetelmény volt. Másrészt Annalise sorsa is váratlan fordulatot vett, így nem lett volna értelme ügyeket vállalni, habár lett volna még ügyvéd a háznál.

Azt a kérdést azonban fel kell tenni, hogy vajon megérte-e a készítőknek, illetve nekünk, hogy kizárólag az áldozat esetére fókuszáltak?

Amikor az idei részek elkezdődtek rögtön rá akartam minket vezetni a gyilkos személyére, de mivel ez az a sorozat, ahol semmi nem az aminek látszik, gondolhattuk, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás. Éppen ezért már nagyon vártam az évadzáró részeket, gondoltam tudtam, hogy itt valami nagyon durva dolog lesz, hogy ugyanolyan megdöbbenéssel fogadom a gyilkos kilétét, mint ahogyan anno az áldozatét. Nem így történt.

Igaz, hogy az utóbbi pár résszel és a finálé felépítésével is nagyon meg voltam elégedve, de amikor kiderült ki áll a háttérben, csak ennyi jutott eszembe: WTF?! Szó se róla, meglepődtem, de inkább értetlenül állok a dolog előtt, egy nagy kérdőjellel.

Jelentkezzen az, aki sejtette, hogy kinek a műve ez az egész! Egyáltalán létezik olyan néző, akinek a toplistáján szerepelt ez a név mint potenciális gyanúsított? És ez vajon jó vagy rossz? Nézzük tovább spoileresen a tovább mögött a történteket. Tovább…

Timeless: vége az 1. évadnak

2017. 02. 22. 21:56 - Írta: winnie

27 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Is it just me or is Rittenhouse way more gay than I thought it would be?

Elég furcsa véget ért a Timeless első szezonja, amiről egy hete bővebben is írtam, hogy egy kellemes, lötyögős családi sorozatnak felfogható első tíz rész után a remek 1×11-től hirtelen tétje lett az időutazgatásnak, és ráfeküdtek az átívelésekre, következményekre, valamint végre változtattak az addig kialakultak dinamikán. Ennek megfelelően kíváncsian vártam a zárást, ami, mint mondtam, furcsa lett.

(A családi sorozatos jelleget egyébként pozitívumnak fogom fel, nemcsak a törileckék miatt, hiszen olykor tényleg felemelő a Timeless, az “I need to know they existed” mondat pedig a szezon egyik legjobbja volt. Oké, a “What is a serial killer?” mellett.)

Alapvetően nem volt gondom az évadzáróval, érdekesen alakult a múltbéli küldetés, de a rész 2/3-ánál annyira meglepő volt a váltás, hogy idő kellett, míg magamhoz tértem. Nem valami csavar volt (mondjuk előtte érdekes, sőt, izgalmas dolog történt) és az is magától értetődik, hogy mi történt a kimaradt időben, de ettől még mintha az epizód egy részét kinyesték volna, nagyon rohantak Eric Kripke-ék.

Meglepő és megható irányt vett ezzel a finálé, s már-már úgy tűnt, hogy minden helyre fog állni a régibe (már persze ahogy Lucy és Móricka elképzelte), amikor a készítők úgy döntöttek, hogy jelzik az NBC felé, hogy nem kéne kaszálni a sorozatot, ezért ráküldték a kötelező cliffhanger-t. Ráadásul a korábban történtek miatt azt sem lehet mondani, hogy bármiféle lezárást kaptak volna a szálak. Inkább csak megpihentek szusszanni.

Na, nem mintha egy cseppet sem kaparnám a falat, ha kiderülne, hogy az 1×16 volt a Timeless utolsó része, mert bár arra kíváncsi vagyok, hogy miképp alakítanák a koncepciót, az továbbra sem izgat, hogy a CsUNAGOTISz (Csúnya Nagy Gonosz Titkos Szervezet) mit miért csinál. Főleg, hogy tudjuk: világuralom és társai.

Viccen kívül, ennyi összeesküvős sorozat után a fantomtársaságnál nincs sok érdektelenebb szál, még az “ellenfélből idővel szövetséges lesz”-klisé fáradtságát is alulmúlja. A Rittenhouse kapcsán tényleg csak az volt a pozitívum, hogy végre tettek fel kérdéseket a szereplők, végre beszéltek. Mármint a szervezetről, mert az ugyancsak REJTÉLYES naplót még mindig nem mutogatjuk, még mindig csak rébuszokban beszél Flint Lucy-val való “kapcsolatáról”.

A zárásban egyébként ismét változtattak az időutazós dinamikán, de rémesen erőltetett volt az egész azzal, ahogy az 1×15 végére befércelt kósza golyó is, aminek kábé csak az volt a hatása, hogy az évadzáróra totál passzívvá tegyenek egy karaktert, egy másiknak pedig felvezessenek egy új sztorit, hátha azzal érdekesebbé tudják tenni őt. (Egy kérdőjeleket kiváltó apró snittől nem fogom jobban várni az S2-t…)

A többiek, annak ellenére, hogy karakterileg nagyon egysíkúak, a maradásomban elég nagy szerepet játszottak. Oké, lehet, hogy azért látom így, mert korábbról ismertem több sorozatból is a színészeket (Malcolm Barrett-et mondjuk csak komédiákból), de ők nagyon sokat tettek azért, hogy megkedveljem a karaktereket, hogy érdekeljen a sorsuk. (Mondjuk a romantika nekem nem hiányozna Lucy és Wyatt között.)

Míg azonban az időutazók rendben voltak, a főnökjátszmák nem voltak túl érdekesek, mint ahogy az sem, hogy éppen kiben lehet bízni, ki milyen szervezethez tartozik és, hogy ki birkózza le a másikat. Az évadzáróban Sakina Jaffrey (gőzöm sincs a karaktere nevéről…) kapott egy badass pillanatot, de ő is felejthető volt, mint a többi machinátor, vagy épp Connor Mason.

Összességében, az utolsó 6 résznek köszönhetően a sorozat kilépett a “semmi extra, kellemesen szórakoztató”-kategóriából eggyel, talán kettővel magasabba, de még mindig nagyon messze van attól, hogy komoly tényező lehessen.

The Odd Couple: vége a 3. évadnak

2017. 02. 07. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

– It’s wonderful what her yin does for your yang.
– Hmm. It’s pronounced “Wang,” buddy.

Komolyan nem tudom, hogy mi menthetné meg a The Odd Couple-t a szezonvégi kaszától. Mondjuk már az előző évad utáni berendelés is érthetetlen volt, de most végképp lefőni látszik a CBS komédiájának, ami nem egy jó nevű írót foglyul ejtett, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nekik csak ennyire futja, vagy hogy a showrunner-nek az lenne a küldetése, hogy kihuzigálja a szkriptekből a poénokat.

Az utolsó két rész ment le hétfőn a harmadik szezonból, és el kell ismernem, hogy amellett, hogy szokás szerint elég értékelhetetlen és humortalan lett a végeredmény, volt két fénypontja a szezonzárónak.

Az egyik az, hogy végre szétköltöztették Oscar-t és Felix-et. Először azt hittem, azért, mert rájöttek, hogy nem képesek semmi vicceset kitalálni nekik (nem, csak azért, hogy pár perc múlva visszacsináljanak mindent), a másik pedig Parvesh Cheena (szipp, Outsourced, szipp, Gupta), aki zseniális volt, és talán még érdekelt is volna egy Felix & Neil, vagy Felix szitkom vele és Thomas Lennon-nal. (Oscar meg mehetett volna Charlotte-tal egy másik spinoffba.)

De egyébként minden változatlan. Minden fájdalmas és kiszámítható, és egészen humortalan, már-már themillers-i mélységekbe kerültünk. Oké, Wendell Pierce némelyik reakciói persze még mindig vicces, de ez nem az írók érdeme.

– We may even become better friends. I mean A… we couldn’t be better friends.
– And B… maybe we could.

Nem kívánom egy sorozat halálát sem, a The Odd Couple kaszájának sem szurkolok, de szerintem úgy lenne tisztességes a csatornától, ha könnyítene a szereplők és az írók szenvedésein, és hagyná, hogy ez a komédia kilehelje a lelkét.

Frequency: vége az 1. évadnak

2017. 01. 26. 20:01 - Írta: winnie

27 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

That’s one small victory for the space-time continuum or whatever the hell this is.

Komolyan, mintha egy megakadt lemez lennék, de befejeződött a Frequency első szezonja is, és ez a CW-sorozat is nagyon, nagyon jó kezdés után hozott némi visszaesést középtájon, hogy aztán remek pár epizóddal tudja le az évadot. Az időutazós időmegváltoztatós, pillangóhatásos krimi folytatása erősen kétséges, de legalább itt sem kaptunk óriási cliffhangert az arcunkba. (Persze komolyabb lezárást sem, de a legtöbb kérdésre választ kaptunk.)

A Frequency első pár része egy átívelősnek álcázott heti esetes nyomozósra hasonlított, de ezek a heti ügyek (volt vagy kettő?) hamar eltűntek és szinte minden az átívelésnek lett szentelve, illetve a fő ügynek – ki is derült, hogy kicsoda a Nightingale. Az eset egészében egy nagyon erős sötét tónust adott a sorozatnak – talán ezért sem lett olyan sikeres, a fő gonosztevő tényleg hátborzongatóan mocsadék volt olykor.

Más kérdés, hogy hiába volt szó sorozatgyilkosról, nem sok időt fedett le ez a 13 rész, szóval nem is nagyon gyilkolt az illető, így bármennyire is az volt a cél, hogy Raimy megmentse Anyut, valahogy sosem volt meg a komoly fenyegetettség, és a feszültség hiányát meg is sínylette olykor a Frequency.

Az mondjuk kicsit fura volt, ahogy előadták a megoldást, hiszen a nézők szinte biztosak lehettek már az 1×10 környékén, hogy a rendőrök rossz nyomon vannak, köszönhetően annak, ahogy az írók megírták a szálat, azonban mégis úgy kezelték az egészet, mintha nekünk is azt kéne gondolnunk, amit a rendőröknek. Konfúz. (Azt mondjuk bevallom, hogy a végén bedobott red herring új karakterrel kicsit átvertek engem is, de azzal nem, hogy ki nem volt sorozatgyilkos.)

De valójában nem is annyira a krimi izgatott engem, hanem az idő…, nem ‘utazás’, de a párhuzamos síkok okozta galibák. Nagy meglepetésemre azonban azok után, hogy a pilotban és még valamelyik első részben elég komolyan kavartak, a folytatásban, egészen az utolsó 2-3 részig szinte semennyire. (A pilotvetítésen filóztunk is azon, hogy fogják kezelni a pillangóhatást, hogy annyi minden megváltozik mindig. Nos, így kezelték, nem változtattak sok mindent.)

Szerencsére a végén erősen ráfeküdtek a jelen megváltoztatására, s nyilván ennek is köszönhető, hogy sokkal jobban magával ragadtak ezek az epizódok, mint a középtájiak. És ahogy kulminálódtak az események, egyre többször volt nagyon hatásos látni egymás után a gyerek és a felnőtt Raimy-t (hogy mi lett belőle), illetve azt, hogy a két főszereplő rendőr mennyire a végletekig merészkedik azért, hogy pontot tegyen az ügy végére.

A zárás a csavarokkal és felismerésekkel nálam abszolút betalált, némelyik mellékkaraktert is nagyon jól elvarrták, még Moreno szedett-vetett szála is valamennyire feljebb lépett. Hátha azt is megtudjuk, hogy milyen szerepe lett volna a fantomcsaládos Gordo-nak egy második szezonban, mert kizárt, hogy csak arra tartották, ami ebben a 13 részben jutott neki.

A Frequency nemcsak időbuherálós krimi volt, hanem egy igencsak érzelmes romantikus és családi dráma is – szerintem sokat számított az ítéletemben az, hogy a fő, apa-lánya szál csont nélkül bejött. És persze az utolsó részekben vártam, hogy kapunk megint egy Raimy/Raimy-jelenetet is, amire valamennyire azért sor is került, de nem annyira, hogy potyogni kezdjenek a könnyeim.

Azért így is hatásos volt a lezárás. És az egész évad tekintetében is jár a pacsi.

No Tomorrow: vége az 1. évadnak

2017. 01. 24. 19:50 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Kezdek tendenciát látni abban, hogy nagyon, nagyon jól kezdő sorozatok esetében az 5-8. résznél erős visszaesést tapasztalok, hogy aztán a szezonzárásra vagy kilábaljanak belőle, vagy sem. A No Tomorrow kilábalt és az évad végén ismét megvillantott valamit abból, amiért nagyon jó volt nézni ősszel. (Én így vélekedtem a kezdésről, de human-nek is nagyon bejött.)

Mivel a CW nem rendelt be további részeket a szezonra, így nem tudni, hogy mi lesz az egy órás komédia sorsa (nem áll túl jól a szénája), de az legalább már kiderült, hogy valóban közelít-e az apokalipszis, szóval egy nyitott kérdéssel kevesebb. (Komolyabb lezárást nem kaptunk, de cliffhanger sem érkezett, inkább csak látni, hogy még bőven lenne mesélnivalója a készítőnek.)

A No Tomorrow a kezdetekben az abszolút feelgood hangulatával és szeretnivaló karaktereivel fogott meg. A történet abszolút másodlagos volt. Nyilván a bakancslista jó katalizátor, a közelgő apokalipszis pedig érdekes csavar, de utóbbi szál, hogy igaz-e vagy sem, hogy Xavier őrült vagy sem, annyira nem érdekelt.

Az első 4-5 részben a sorozat tele volt nagyon ötletes nüanszokkal, részletekkel, amikből látszott, hogy mekkora odafigyeléssel készülnek a jelenetek – így hirtelen a 12:59 ugrik be, vagy az olyan gegek, mint a ‘No to marrow’ – mindkettő 1-1 másodperces, de zseniális. Mint ahogy jó volt látni, ahogy rátalálnak a saját hangjukra, s azon belül a visszatérő stiláris megoldásokra (a jelenetek egymásra vágása a mondatbefejezésekkel nagyon fun).

Számomra kicsit az árnyékolja be a szezon értékelését, hogy félúton elkezdtek azzal próbálkozni, hogy mélységet adnak a sorozatnak, s ezt elsősorban a drámafaktor feltekerésével próbálták meg elérni. Lehet, hogy így volt valós, meg logikus, de nekem annyira nem hiányoztak a többfrontos (már anyuék szála is gáz volt, de utána jöttek a többiek) szakítások meg haragszomrádok, amik nagyon lehúzták a részeket. (Tudom, hogy kell a konfliktus, de lehetett volna kreatívabban is.)

Másrészt pedig az eleinte marha fun listázás később kötelező pipálgatássá vált pár részen alatt: történt valami banális dolog, és rögtön kiderült róla, hogy rajta volt a listán, whatever. Nem volt több komoly vágybeteljesülés, száguldás, vagy szirtről való leugrálás – sőt, amikor átmentek My Name Is Earl-be és múltbéli dolgokat akartak jóvá tenni, akkor végképp aggódni kezdtem. (Aláírom, mindkét szálat elfogadhatóan játszották ki.)

Ez utóbbi fronton megjelent pár mellékszereplő, akik közül nagyon kevés ütötte meg a főszereplők szintjét (a férj debil pillanatai ugyan olykor viccesek voltak, de nálam ő volt a mélypont, bár a semmiből(?) született szakállas haver is nulla volt), és tőlük vették el a játékidőt. Oké, volt, amikor nem sajnáltam, hogy kevesebb Xavier-t kapunk, mert valamiért idővel egyre többször tették tahóvá őt (ld. sztrájk, vagy a csajozása)…

Az 1×11 végén a gokartozással végre visszatért a feelgood és az utolsó két rész, a behozott aszteroidás mellékszál ellenére (vagy éppen azért?) már az első pár epizód szellemiségét idézte meg, és ekkor érkezett el az a pont, amikor komolyabban aggódni kezdtem volna a karakterekért (Evie tervei, Deirdre bejelentése) – érzelmileg eléggé betaláltak. Talán megtudjuk, hogy mi lett volna a terv hosszabb távon…

Azért mindenképp remek, az arcra mosolyt varázsoló kis sorozatnak tartom a No Tomorrow-t, két nagyon sármos színésszel (Joshua Sasse-t már a Galavant-ben felfedeztük, de Tori Anderson idei ‘felfedezés’) és jópofa karakterekkel (Kareema!). Az pedig, hogy az apokaliptikus, bakancslistás tematika ellenére képesek volt végig egy fő díszletben, a munkahelyen maradni – már eleve művészet.

The Good Place: vége az 1. évadnak

2017. 01. 21. 20:00 - Írta: superpityu

20 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Eleanor Shellstrop kinyitja a szemét, előtte egy “Welcome! Everything is fine.” felirat látható falon, majd egy Michael nevű fickó elmondja neki, hogy halott és köszönhetően annak, hogy mennyire példamutató életet élt a Jó Helyre került. Az egyetlen gond az, hogy Eleanor egy cseppet sem jó ember és csak valami hiba miatt kerülhetett ide.

Ezzel indít az NBC őszi újonc sorozata. A pilotról itt írt human, itt pedig winnie. Mint a példájuk is mutatja, nem ez lett mindenki új kedvenc országos szitkomja, de akiknek az elején bejött, azoknak nagy valószínűséggel az évad későbbi részei sem okoztak csalódást.

A The Good Place egészen egyedi próbálkozás, ami hiába próbál újszerű lenni, mégis megvalósítás szintjén átjárja a középszerűség. Persze lehet ezt kompenzálni azzal, hogy írnak egy remek történetet, ezt pedig sikerült is összehozni.

Az igazán furcsa ebben a komédiában, hogy kevés benne a konkrét poén. Talán egyszer sem röhögtem fel hangosan, de minden rész alatt kiült az arcomra valamiféle konstans mosoly, amit nem tudtam levakarni. Jó volt nézni, volt valami egyedi bája, ami miatt szerettem és tetszett, amit láttam.

Igazán kedves, aranyos szerethető sorozat, aminek szinte minden epizódját sikerült olyan cliffhangerrel zárni, hogy azonnal látni akartam a folytatást. Meglepően sok WTF-pillanatot tartogatott magában a The Good Place, végig voltak benne nagy csavarok, és a finálé sem nélkülözte ezeket, de ennyire ne szaladjunk még előre.

Mike Schur, a sorozat atyja (a Parks and Recreation és a Brooklyn Nine-Nine készítője) nagyon szépen dolgozta ki és bővítette részről részre a sorozat univerzumát és mitológiáját. Mindig egyre több információt tudtunk a Jó Helyről, hogy mi is ez, és hogy miként működnek itt a dolgok. Ráadásul a karakterek is kedvelhetőek lettek.

Eleanor  már az elején telitalált volt, később csak egyre jobb lett, ahogy próbált jóvá válni. Ted Danson pedig Michael szerepében rettentően szórakoztató volt végig. Melettük Janet volt az, aki már az elejétől jópofa volt. Viszont a többiek elég döcögősen indultak. Chidi nem tűnt izgalmasnak, Tahani inkább volt sznob, mint jó ember, Jianyu szereplése pedig csak furcsa volt.

Igazából jó volt látni, ahogy fejlődnek a karakterek és egyre többet tudtunk meg róluk, persze ehhez nem feltétlenül kellett volna minden részben flashback, de utólag nem érzem gondnak, hogy voltak, nem rontottak az élményen.

Alapjáraton úgy gondolom, hogy a The Good Place egy 7/10-es sorozat lenne, de a finálét annyira durván felépítették, hogy simán feltornázta ezt 8-9 pontos magasságba. Nagyon jól hozták össze a szálakat, teljesen a semmiből jött, ám mégis logikus volt a csavar, hiszen végig sikerült altatni a nézőt, és senki sem számított arra, amit látott.

Tényleg nem nagyon emlékszem, hogy kaptam volna ekkora WTF-pillanatot mostanában. De akkor jöjjenek a spoilerek a fináléról, a tovább mögött. Tovább…

The Exorcist: vége az 1. évadnak

2017. 01. 12. 14:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika

Uhh, ez a sorozat, főleg a finálé, elég intenzív meló lehetett a színészeknek. Meg a vágóknak is.

A The Exorcist-hez való viszonyomról az 1×07 utáni kritikámban már írtam, ritka az olyan, hogy egy nekem nem tetsző (bár mindenképp elismerésre méltó) pilot után egy új sorozat feltámadjon. Ez most megtörtént, s bár mivel a műfajt nem szeretem rühellem, nagy kedvencemmé sosem vált a sorozat, de a színészeknek és a megvalósításnak köszönhetően, és mert nagyon átgondolt volt, végig néztem. Akik pedig szeretik a démonűzést, illetve William Friedkin filmjét, azoknak egyenesen kötelező.

Rome’s shame come full circle.

A fő sztorit természetesen az adta, ahogy egy család dacol a lányukat megszállt entitással – 10 részen át, de közel sem repetitíven, nem azzal mentek el a részek, hogy fél órán át latinul ordibáltak és pókjárásban közlekedtek a falon. Persze ez sem maradt el, de ezeket a kliséket klasszikus és nélkülözhetetlen elemeket a hangulat, illetve megteremtett, rettenetesen mocskos világ simán ellensúlyozta.

A sima démoni megszállós (és démonűzős) mellett a politikai, vallásos vonal is kiemelt hangsúlyt kapott, bár nyilván ebből sokkal többet is elviseltem volna, és többek között ez a sztori az, ami miatt nem bánnám, ha készülne folytatás.

Ami a legérdekesebb volt a sorozatban, hogy nemcsak tovább gondolta az ördögűzést, hanem még a megszállás mechanikájába is belement, bemutatta az elmében végbe menő folyamatokat. Nyilván ez akár szájba rágósnak is tekinthető, de illett a sorozatban, és hatásos eredménnyel szolgált.

Annak ellenére, hogy nagyon erős fő karakterekkel dolgoztak, sajnos ez a 10 rész nem nagyon volt elegendő a mellék figurák elmélyítésére, pedig nem egyben lett volna még bőven potenciál – például Bennett kriminálisan alulhasznált volt.

Ben Daniels-t már méltattam párszor, nem semmi skálán zongorázott a játékával, nagyon meggyőző volt, egyértelműen ő volt a The Exorcist sztárja, de a végén Alfonso Herrera is fellépett mellé, vagy inkább azt mondom, hogy Tomas karaktere nagyon szépen kikupálódott, köszönhetően annak, ahogy lépésről-lépésre nagyszerűen felépítették. Azt hiszem, hogy a folytatást már csak a “haverpapos” felállás miatt is érdekes lenne látni.

Mint írtam az elején, a The Exorcist-hoz való viszonyunk jó eséllyel a műfajhoz való hozzáállásunkon múlik. Számomra összességében korrekt volt a sorozat (ami, ismétlem, hatalmas szó), és szerintem eléggé elkülöníthető az Outcast-től (ami egyébként nekem ugyancsak bejött, magam sem értem)

Jó eséllyel ennyi jutott a The Exorcist-nek, 10 rész – egy ilyen horrorsorozatnak inkább kábelen lett volna a helye. Aki belevágott, nem hiszem, hogy megbánta volna, hiszen abszolút lezárt a történet, nincs cliffhanger, mindenkinek a sorsa tisztázódott, és nagyjából sejthető az is, hogy kinek merre fog vinni az útja.

De persze bármikor lehet folytatni. Más kérdés, hogy csak parányi esély van a folytatásra, a FOX legkésőbb májusban dönt a sorozat sorsáról, akkor fog kiderülni, hogy feltérképezhetjük-e mondjuk a vatikáni viszonyokat.

The Voice: vége a 11. évadnak – írta Diapolo

2016. 12. 19. 18:11 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: 2016/17 finálék,kritika,reality

Nem mondhatom magam nagy tehetségkutató rajongónak, a magyar adásokat pedig kifejezetten utálom, a legtöbb formációt nézhetetlennek és idegesítőnek tartom, de az amerikai The Voice valamiért megfogott néhány évaddal ezelőtt.

Az itthoni változattal szemben ez egy rendesen összerakott műsor, nem a zsűri hisztirohamairól, a nézőkre való érzelmi hatásokról szól, sokkal inkább érzem benne azt, hogy a szereplők énekelni szeretnének és szórakoztatni. Nem állíthatom, hogy a legerősebb évad a 11. volt, de sok okom nincs panaszkodni, amit vártam tőle, azt megkaptam.

A tovább mögött az évadról röviden, nyilván spoilerekkel. Tovább…

Previous Posts