login |

Posts filed under '2017/18 finálék'

Mom: vége az 5. évadnak

2018. 06. 25. 14:50 - Írta: Deny

16 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Már az ötödik évadján és 100. epizódján is túl van a Mom, és be kell valljam, az első évados teljesítménye után nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú élete lesz. Nagyon örülök, hogy tévedtem, ugyanis továbbra is úgy vélem, hogy még mindig ez az egyik legjobb többkamerás szitkom, ami fut. („A legjobb” jelzőt nem merem ellőni, mivel a humor szubjektív, bár az biztos, hogy ez a kedvenc komédiám a mostani felhozatalból, és ezt várom leginkább hétről hétre.)

A Mom nem tűnik túl népszerűnek a junkie-k körében, és nem igazán tudom megmondani, miért. Talán sokakat visszatart Chuck Lorre neve, vagy a többkamerás mivolta? Nem kéne, mert eléggé elüt a tipikus, a közönség előtt felvett komédiáktól.

Ráadásul Lorre sorozatait én sem szeretem (a The Big Bang Theory-t és a Two and a Half Men-t utáltam, egyedül a Mike & Molly-t tudtam elnézegetni a tévében), ez viszont csont nélkül bejött, köszönhetően a zseniális szereposztásnak és a nem mindennapi témának.

A Mom középpontjában ugyanis az alkoholizmus áll, ez pedig sokszor nagyon sötét, drámai pillanatokhoz vezetett az első évadokban, amilyenekkel még nem igazán találkoztam a műfajban. Jó néhány rész volt, ahol érezhetően kevés volt a laugh track, viszont ennek ellenére zseniálisra sikeredtek, és még ha a poénokból kevesebb is volt, az a kevés nagyon ütött! Lenyűgözött, milyen jól tudják vegyíteni az írók a kőkemény drámát a humorral.

Azóta a sorozat átesett pár soft reboot-on, ma már azért jóval lightosabb („komédiásabb”) a stílusa, de azért a drámai húzások és történetszálak a mai napig nem tűntek el teljesen. A különféle függőségek és az azokkal járó tragédiák rendszeresen terítékre kerülnek, de volt itt már váratlan haláleset, betegség, pénztelenség, párkapcsolati válság és tini terhesség is a középpontban.

Aminek viszont nagyon örülök, hogy az első évadokban még igen nagy szerepet kapó gyerekeket szinte teljesen kivették a képből, ugyanis a sorozat sokkal jobban működik egy AA-csoport tagjaira fókuszáló női haverszitkomként.

Ugyancsak nagyon vonzó a Mom-ban, hogy eddig még nem tapasztaltam ingadozást a minőségben, minden évadot egyformán élveztem, és szerintem még egy rész után sem keltem fel keserű szájízzel. Idén sem volt ez másképp, mindenki hozta a formáját.

Számomra az MVP továbbra sem Anna Faris, hanem Allison Janney, aki lubickol a szerepében a főhős gátlástalan, nagyszájú anyjaként. Az égadta világon semmi baj sincs Farisszel, de amit Janney leművel, az zseniális, nem csoda, hogy sorra kapja a jelöléseket és díjakat az alakításáért (két Emmy-t is bezsebelt érte). Egyébként a sorozat sem panaszkodhat ilyen téren, nagy kedvencnek számít a kritikusok körében, és jogosan.

Ki kell még emelnem a mellékszereplőket is, akik egytől egyig hatalmas karakterek, és mindannyian kapnak pillanatokat, ahol villoghatnak. Jaime Pressly óriási a dúsgazdag, önző ex-luxusfeleség Jill szerepében, sajnáltam, hogy idén egy darabig kimaradt a sorozatból a terhessége miatt, de az írók még ebből a kényszerpihenőből is tudtak humorforrást kreálni. Beth Hall is nagyszerű a csapat különc tagjaként, akit csak Weeping Wendy-nek becéznek, Mimi Kennedy pedig remekül hozza a csapat bölcsét, Marjorie-t, aki bár gyakran kergeti őrületbe barátait tanácsaival és bölcsességeivel, mégis ő mindenki mankója.

Az évad végén bekerült a képbe Yvette Nicole Brown is, aki remélem, marad a következő évadra, mert remek addition lenne. William Fichtner pedig továbbra is jól megállja a helyét a sorozat egyetlen állandó férfi szereplőjeként.

Kíváncsi vagyok, mivel készülnek az írók a hatodik évadra, most hogy Christy többévnyi próbálkozás után végre bejutott a jogi iskolába, de az biztos, hogy nem kell féltenem őket, mivel még nem okoztak csalódást.

És persze nagyon bízom benne, hogy a Mom képes lesz megtörni a WB-komédiák „átkát”, és a Mike & Molly-val és a 2 Broke Girls-szel ellentétben nem kap kaszát a 6. évad után. Az esélyei jók, mert idén a CBS negyedik legnézettebb sorozatává nőtte ki magát, élő nézettség alapján pedig még dobogós is lett, megelőzve pl. az NCIS-t.

The Middle: vége a 9. évadnak. És a sorozatnak is. – írta CaTo

2018. 06. 22. 14:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Tudtuk előre, hogy ez lesz a The Middle záró évadja, ezért fél szemmel végig azt néztem, merre felé vezetik az eseményeket, milyen lezárást akarnak adni egy olyan családi komédiának, amelynek épp az volt a lényege, hogy sose jutnak egyről a kettőre. Hogyan tesznek emlékezetessé egy olyan sorozatot, amiben minden megoldás ideiglenes, mindent a középszerűség alsó határán intéznek el: végül megoldódik, de épp csak hogy.

Milyen befejezés illik egy ilyen sorozathoz? Hamarosan erről is lesz szó, de előbb tekintsünk vissza a kilencedik évadra.

Nekem ez a sorozat volt az egyik kedvencem; sokáig azt mondtam, a legnagyobb kedvencem. Ma is szívesen újra megnézem bármelyik részét akárhányszor. A Heck családot épp ez a kettes alá középszerűség tette annyira szerethetővé, mert az életük arról szólt, hogy egy nagyon szürke életben is sok vicces (keserű, örömteli, érzelmes, dühítő, stb.) dolog történik, és hogy nagyon átlagos emberek is tudnak boldogok lenni. Ahogy a 9×03-ban Frankie a sáros gödörnél megfogalmazza:

Hey, anybody can be happy with a boat and twenty houses. It takes a lot of love to be happy in a mud hole.

De ne gondoljunk valami szegény-romantikára, a sors sújtotta nemes lelkű emberekre. Nem, nem, Heck-kék sok tekintetben nagyon is tehetnek arról, hogy ilyen lepukkant az életük. Vágynak rá, de se kedvük, se lelkierejük, hogy Donahue-ék takaros, segítőkész életét éljék; igaz, Glossnerék zűrzavaros világába se süllyednek el.

Mint szinte mindig, a kilenc évadot a remekül kitalált karakterek vitték a hátukon. Egyszerűen el kellett helyezni őket mindenféle helyzetekbe, és a sorozat már írta is magát.

A gond csak az, hogy kilenc év alatt a gyerekek megnőttek: kinőtték a karakterüket. A furcsaságával is aranyos Brick már csak simán furcsa, a naiv, lelkes, fáradhatatlanul talpra álló lúzer Sue felnőtt nő, akinek kinyíltak a csipái; a gimi önhitt sportbálványa Axl pedig immár munkát keres. Az írókat dicséri, hogy haladtak a gyerekek növekedésével, de emiatt az utolsó évad harmadától laposabbak lettek az epizódok.

Az évad átívelő történetei meg kifejezetten gyengére sikerültek: a hógömbről előre tudtuk Sue történetének lezárását; az „Axl munkát keres” állomásait nem lehetett nyomon követni; Brick nagy másodéve pedig nem vezetett sehova. Bár még mindig voltak jól kitalált sztorik, a végén már én is úgy éreztem: akármekkora kedvencem volt a The Middle, itt volt az ideje, hogy vége legyen.

De lássuk, hogy sikerült lezárni a kilenc évadot. A befejezés nem túl eredeti: erősen emlékeztet a Six Feet Under legendás végére. Itt is egy hosszú, egyenes úton búcsúzunk el a családtól, elmegy Axl, hogy új életet kezdjen, és közben képeket kapunk a jövőről. Az írók láthatóan nagyon törték a fejüket, hogy jó vége legyen, de ne túl jó, mert az agyoncsapná az egész sorozatot.

Mit mondjak? Győztek a konformisták. Ami Mike-ot és Frankie-t illeti, mi más lehetne a történetük vége, hogy ilyen „éppen csak hogy, de mégsem boldogtalanul” éltek, amíg meg nem haltak. Ami a gyerekek sorsát illeti, nem volt bátorságuk a „kettes alá” megoldáshoz, épp csak egy kis ürömöt csöpögtettek mindegyikük örömébe.

Egy szó mint száz, a kilencedik évadon már látszottak a kifulladás jelei, de azért még mindig a The Middle volt. A szereplőivel együtt öregedett, már nem tündökölt, mint fénykorában. A 9. évad alkotásként már csak 6/10, de szerethetőségben (nekem legalábbis) maradt 10/10.

Champions: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is?

2018. 06. 21. 19:10 - Írta: human

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Konkrétan az ugrott be, hogy ha már nézni is annyira semmilyen ezt az NBC-komédiát (ami egyébként most került fel a Netflix-re is magyar felirattal), akkor milyen lehet dolgozni rajta? Vagy amikor a készítői megnézik az összevágott anyagot, akkor elégedetten bólintanak? Végtére is elvégezték a munkájukat, csak épp semmi kreativitás nem kellett hozzá.

Konkrétan ez a sitcom egy kicsit szíven is ütött, mert anno kihagytam a pilotot, így most azt is megnéztem a finálékritikához, és mintha semmit nem fejlődött volna a sorozat. Mármint a legtöbb komédia azért szokott változni a 6. rész környékén, addigra találja meg a saját hangját, de itt a vége is olyan volt, mintha az elejét nézném.

Pedig magában az alapfelállásban még van is puskapor. Egy minden felelősségtől menekülő férfi megtudja, hogy sok éve született egy gyereke, aki most a jó iskolába kerülés miatt kénytelen lesz nála lakni, mivel az eddig egyedül boldoguló anya már nem bírja anyagilag. Emellé van még egy konditerme, szóval onnan is lehet hozni érdekes karaktereket, meg az iskolai szálon is. Próbáltak is hozni…

Azt elismerem, hogy a karakterek fejlődtek a végére, úgy tűnik, mindenkinek volt egy jobb íve, kivéve a testvérnek, Matthewnak. Viszont az írás és a poénok minősége legalább annyira konstansnak bizonyult, mint Penny. Nézem, hogy winnie 4,5 pontot adott rá, és nem igazán tudnék vitatkozni vele, talán csak lejjebb tolnám, mivel a pilot expozíciós kezdőjelenetét tanítani lehetne az “így nem szabad”-kurzuson.

A Champions tipikusan a mosolygós, nem HÁHÁ-poénos sorozatok közé akar beállni, amik inkább melengetik az ember szívét, de igazából még ebben sem győzedelmeskedik. Talán mert már az idegesítő gyereken elvérzik az egész? Az egyedüli, ami tetszett, hogy a kisvárosi közegből a nagyvárosba kerülő meleg srác mennyire meglepődik azon, hogy mindenki természetesen kezeli másságát, és nem lepődik meg rajta.

Mivel is zárhatnám? Ez is megvan? Vannak azok a midseason komédiák, amikkel a csatorna kísérletezik, és ezért nem az évad elején dobják őket a mély vízbe, és vannak azok, amiket csak eltemetnek tavaszra, ha már legyártották. Itt ez utóbbit éreztem.

Supergirl: vége a 3. évadnak – írta Necridus

2018. 06. 20. 16:50 - Írta: vendegblogger

26 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Bíztam benne, hogy a Legends of Tomorrow-féle harmadik évados zsenialitással jelentkezik idén a CW-ra átkerülő Supergirl, de a lagymatag nyitás után egy ahhoz hasonló évadot mutatott fel a sorozat, s míg a vége felé azért javulni látszott, az utolsó rész totál gyenge lett.

Nem mondom, hogy kibírhatatlanra sikeredett a zárás, és azt sem, hogy jobb lenne befejezni, de a showrunner-váltás előtt ennél azért jóval többet is láthattunk már Supergirl-től és csapatától. A tovább mögött jobb, ha máris spoileresen folytatom.

Tovább…

9-1-1: vége az 1. évadnak

2018. 06. 19. 21:55 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– 911, what’s your emergency?
– Uhh…

Egy valamit nem lehet elvenni a 9-1-1-tól: azt, hogy eredeti sorozatként az egyik legsikeresebb országos újonc lett az idén. Igen, manapság a siker kulcsa, vagy legalábbis az első lépcsőfok a befutás felé az ismert cím és/vagy a jól csengő brand (ami lehet készítő vagy színész neve is), és Ryan Murphy tényleg eladható név, de ez sem garantálja a sikert (ld. Scream Queens vagy Pose), az eredetiséget pedig pláne nem veszi el.

Ettől még nálam túl sok sebből vérzett ez a segélyhívásos, mentős sorozat – ami úgy volt mentős, hogy nem mentős volt, hiszen inkább rendőrök és tűzoltók mentettek benne embereket, illetve segítettek rajtuk. Az okokról már írtam a pilotkritikámban és a második blikkes posztunkban, és a finálé csak kiemelte a 9-1-1 szkeccsszerű, YouTube-videós jellegét, melyben pár 2-5 perces mentési jelenet köré egy rakás, nem feltétlenül érdekes karaktersztorit írnak.

Mindezzel persze nem lenne baj, ha érdekesnek tartanám a karaktereket – ergó, ha valakinek ők bejönnek, akkor szerintem simán nézős lesz számára a sorozat. Persze Abby figurája és szerelmi története bejövős volt, és Buck is valahol szórakoztató, azonban a többiek már teljesen középszerűre sikeredtek, és mivel Connie Britton távozik a sorozatból, így ez a szál kvázi a semmibe vezetett, maximum némi karakterfejlődést jelent a tűzoltónak. Ezt a mondatot például remekül szállította Oliver Stark:

I’m excited for you.

És bár nyilván érkeznek új karakterek, akik megfoghatják az embert, de az, hogy például Athena családjának többi tagja (a gyerekek) is állandó szereplő lesz, pontosan jelzi azt az irányít, ami fele tart Tim Minear showrunnerként, és ami kevésbé izgat engem. (Pedig a családjának dinamikája elég szokatlan ahhoz, hogy érdekes legyen, de a finálés szála egy cseppet sem kötött le, és sajnos a belebegtetett romantikus lehetőségektől sem jövök lázba.)

Szóval ettől a ponttól kezdve számomra mindegy, hogy milyen az akció komponens, milyenek a mentések, nem éri meg számomra a 9-1-1 követése, és ezt a szezonzáró is nyilvánvalóvá tette.

Poénból megszámoltam, hogy 4 vészhelyzet révén 15 percnyi mentés volt a zárásban, összesen 6 jelenet (két 2 jelenetes és két 1 jelenetes minitörténet – összesen nagyjából mindegyik 4 percet kapott, szinte patikamérleg), amik ismét csak korrektek voltak, a motoros különösen bejött és sokkoló volt. Azonban ezek még Abby szálával sem elegendőek ahhoz, hogy mellettük elviseljem a kevésbé érdekes tartalmat. Ez az átka a sok egyenrangú szereplővel operáló sorozatoknak.

The Crossing: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 06. 18. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Ahhoz képest, hogy az ABC jövőből a jelenbe visszautazós/menekülős, azon a jövő megmentése érdekében változtatni kívánós high concept sorozata megkapta (a jól megérdemelt?) kaszát, eléggé kompakt lett az első évad, nem hagytak mindent tárva-nyitva. Az idei sztorit elmondták, több szálat elvarrtak, válaszokat is adtak. És persze az utolsó jelenettel felvezették a második évadot, de aki nem szereti az ilyesmit, annak nem muszáj megnéznie azt a plusz egy percet.

Most a szokottnál rövidebb leszek (szűnni nem akaró vastaps!), mert bár a pilotot még korrektnek találtam, a folytatás középszerűsége elriasztott és kiszálltam 3 rész után, így pont lemaradtam arról, hogy a készítők léptek egy komolyabb WTF-ot, ami olyan húzás volt, hogy még a nézők is arra gondolhattak, hogy valami simli van a háttérben, és időbe tellett, míg kiderült, hogy komolyan gondolták a dolgot.

A gond csak az, hogy eközben az események nagyon lassan zajlottak, csupán látszólagos karakterépítések közepette, melyek valójában csak a felszín megkapargatásával voltak egyenértékűek. S mindezt nyakon öntötték kiszámítható moralizálgatással, miközben a fő szál az Apex-szel alapvetően teljesen kiszámítható volt annak kapcsán, hogy ki milyen cél elérése érdekében ügyködik a jelenben.

Így a végeredmény sem volt annyira meglepő a táborlakók kapcsán, még akkor is, ha egy-két húzásra felhúzhattuk a szemöldökünket (és itt nem a hirtelen jött havazásra gondolok) és elgondolkozhattunk rajtuk.

Nem láttam semmi olyat ebben a szezonzáróba, ami szembement volt az eddigiekkel, szóval aki néző, annak elvileg be fog jönni és elégedettségre adhat okot az, ami lezajlott. És emellett pedig a belebegtetett (de soha meg nem valósuló) folytatás lehetősége is olyan, ami felkeltheti a figyelmet. (Plusz kaptunk még némi jövőinfót Jude-ról (vagy a fiáról?, neki is Ellis a neve), ami fejtörésre adhat okot.)

És mindez még akkor is érvényes, ha félő, hogy egy 2. évad is tele lett volna mellékes karakterszálakkal, hogy a népes szereplőgárda minden tagja kapjon valami anyagot. Amik egy része (főleg a jövőre vonatkozó sztorik) érdekesek is lehetnének, viszont a többinél óhatatlanul is előkerülnének az elcsépelt együtt élős, alkalmazkodós, összeesküvős, titkolózós történetek, amik repetitivitása már korábban is sok gondot okozott.

Splitting Up Together: vége az 1. évadnak

2018. 06. 17. 15:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– She’s bluffing.
– Is she? You don’t know her. She’s a changed woman. She’s loco.
– Okay, now you do sound crazy. Why is your third-person persona Hispanic?

Az ABC idei újonc komédiája megosztott minket. human nem értette, hogy mi benne a jó, én cserébe nagyon szerettem, és ez az érzés inkább csak erősödött bennem az évad előre haladtával, minden szinten bejött. Ennyit számítana, hogy egy európai sorozat az alapja? (Itt a dán változat előzetese.)

A Splitting Up Together ott kezdődik, ahol egy romantikus komédia (és annak pár folytatása) véget ér, hiszen abban biztosak lehetünk, hogy a két főhős között egykor nagy volt a szerelem, azonban a nagy egymásra találást és a gyerekáldást nem hosszú együttélés követte, hanem tizenegynéhány év után válás. Azonban, hogy a gyerekek mindezt ne sokként éljék meg, apu és anyu továbbra is kvázi velük él – egyikük a házban, másikuk a vendégházban, és hetente váltva egymást gondoskodnak a csemetékről és a háztartásról.

– I don’t want to be married to someone who can live with me. I want to be married to someone who can’t live without me.
– Did you write that down in advance?
– No. I swear. It just came out perfect now.

Hülye egy rendszer, ami lehet, hogy több kárt okoz, mint amennyi haszna van (foglalkozik is ezzel az egyik rész), de valamennyire működőképes, hiszen megmarad a család látszata és a tagok kapcsolata mindenféle negatívumtól mentes, mindenki szeret mindenkit, még apu és anyu is remek viszonyban van. Csak éppen barátiban, ergó mindegyikük éli saját életét. Már amennyire tudja a másiktól függetlenül.

Amellett, hogy a keserédes hangulat mindvégig megvolt a háttérben, azért a hétköznapok a gyerekekkel, valamint az egyéni szárnypróbálgatások nagyon jópofák voltak. Nem poénra vettem viccesek, hanem a karakterekből fakadóan humorosak, aranyosak vagy esetlenek. Szóval aki hangosan röhögős sorozatot keres, az ezzel lehet, hogy mellényúlna, aki viszont vicces vagy kínos szituációkat vagy jennafischeri cukiságot, az jó helyen próbálkozik.

Tényleg nagyon jó volt nézni, és nem elég, hogy a szereplők, a kapcsolatok vagy a párbeszédek jól sikerültek, még a humorosabb humort szállító mellékszereplők sem lógtak ki, mindegyik annyit szerepelt, amennyit kellett, bár közülük Bobby Lee volt az MVP, Diane Farr és Lindsay Price jócskán lemaradt mögötte. A visszatérő vendégek a férj csaja (Lisa Apple) és a feleség pasija is szimpatikus volt, nem tiporták őket a sárba, még szurkolni is lehetett az alakuló kapcsolataiknak.

Tetszett, ahogy a sorozat nem rágta a szánkba azt, hogy mi vezetett a külön élve egyébként látszólag nagyon is összeillő és egymással jól meglévő pár különválásához, de azért fokozatosan kaptunk rá utalásokat, felfedték részben a múlt darabkáit.

– Yeah, that sounds great, whatever you want. I’m chill.
– Chill? Chill?
– Yeah, I’ll see you in five.
– Chill?! She’s chill?! – She’s the opposite of chill!
– I am increasingly chill!
– She yelled in a very un-chill way!
– Okay, stop it. There is no narrating.

Ami még említésre méltó, hogy a zenék is jók voltak a Splitting Up Together-ben, pedig országos komédiák esetében ilyesmi ritkán marad meg az emberben. Szóval ezek is csak hozzáadtak a hangulati elemekhez.

Annak fényében, hogy már a sorozat elején az volt az érzésem, hogy már csak a cím alapján is kizárt, hogy a két főszereplő, a volt férj és feleség összejöjjön, a finálé kifejezetten nagy meglepetést okozott, nem is nagyon értettem a felvett irányt és az események kifutását. Utána persze kiderült, hogy mégsem minden papsajt, még akkor is, ha ehhez egy olcsónak tűnő megoldás is kellett, bár az tippre az eredeti sorozatnak köszönhető.

The Resident: vége az 1. évadnak

2018. 06. 15. 14:50 - Írta: winnie

14 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– God, I hate you.
– Ah, that’s the first time you’ve called me by my name.

Elég érdekesre és tanulságosra sikeredett a FOX újonc kórházas sorozata, legalábbis olyan szempontból, hogy a készítők nem nagyon tudták, hogy mit is akarnak. Ennek eredményeképp pedig ez a 14 részes első évad kőkeményen hullámzott. A pilot, ami nem volt tipikus és az egészségügyi rendszer visszásságait, valamint a pénzéhséget mutatta be, kifejezetten bejött, utána pedig a folytatás, bár visszavett a tempóból, de simán maradásra bírt.

A gond csak az volt, hogy a bürokráciával való hadakozás és a kórház folytonos akadékoskodása nem adott túl sok lehetőséget a változatos történetekre és idővel egyre kevésbé volt jelen, ami szimpla orvosos drámává tette a The Resident-et, majd a House-os rejtélyorientáltság került fókuszba – hogy aztán az évad végére a kezdés óta felvezetett szálnak köszönhetően átmenjen egy orvosi krimibe a’la Robin Cook.

Én, elég kiszámítható módon azt viseltem kevésbé jól, amikor az szezon közepe táján az évad eléggé háttérbe szorultak a pénzközpontú sztorik, és a szimpla hetibetegeknél nem a dráma volt kiemelve, hanem a diagnózisra mentek rá, azt nyomozva, hogy vajon milyen rejtélyes (és nagyon ritka) betegség csapott éppen le a páciensre. Míg a House-ban ezt élveztem, valahogy a The Resident-nek nagyon nem állt jól, nem volt érdekes a nyomozás, nézőként pedig még a találgatásban sem lehettem partner.

Ezeknél a részeknél komolyan el is gondolkodtam a kaszán, még akkor is, ha visszatért időközben a Lily-szál, hogy az 1×09-ban fordulópontot kapjon. Azonban szerencsére az évad utolsó három része annyira dinamikus és székhez szögező lett, hogy nem bántam meg a döntésemet. (Igen, engem az olcsónak ható, thrilleres történetmeséléssel és összeesküvéssel ebben a műfajban könnyen le lehet venni a lábamról. Vállalom!)

We look out for our own.

Arról nem is beszélve, hogy így végül Emily VanCamp is kapott valamit, ami révén többé válhatott, mint “egy nővér” a sorozatban. Mert a The Resident még mindig egyértelműen Matt Czuchry-é, még akkor is, ha a kezdéshez képest erőteljesen visszavettek a karaktere arroganciájából, és folyton a rejtélyes mosolygását erőltették. (Az pedig legyen az én “hibám”, hogy folyton elfeledkezek arról, hogy ő csak sima rezidens, nem egy vezető orvos a kórházban.)

A másik központ figura az egyre feljebb törő Dr. Bell volt (Bruce Greenwood továbbra is bizonyítja kompatibilitását egy pofán vágásra), akit szerencsére sikerült kiléptetni az egypoénos HODAD-státuszból, és mással kapcsolatban is kever, képmutat, simlizik és helyezkedik, bár olykor kissé naivnak tűnik, holott nyilván ettől a karaktere nagyon messze áll.

Nem ezt terveztem írni, de most, hogy így belegondolok, alapvetően a karakterekkel elégedett vagyok. Önmagukban lehet, hogy nem vinnék el a hátukon a sima, gyógyítós sztorikat, ha nem lenne plusz a koncepcióban, de amellett, hogy a kiemelt szereplők a figurájukkal, VanCamp pedig a belőle sugárzó kedvesség és elszántság révén megnyert, a többiek is bejöttek – a szemetek is, a háttérben lévő orvosok is, és még a visszatérő beteg is jól sikerültek.

– See the way she neatly accesses the superior temporal lobe. Gives you goose bumps, doesn’t it?
– Not how I would describe it.

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó két részre még egy Malcolm-Jamal Warner bedobásával is felkavarták az állóvizet, bár a karaktere képes lehet nagyon rátelepedni a sorozatra, de neki volt köszönhető, hogy Okafor (aki nyilván önmagában is nagyon jó) kapott egy “ellenfelet”, mint ahogy az is, hogy vele végre egy szimpla műtétet is sikerült drámaivá és élvezetessé tenni.

Maradok a 2. évadra, de ez a cliffhanger, amit a végére oda illesztettek, minden volt, csak nem cliffhanger. Mármint egyelőre nem értem, hogy miért kéne felkeltenie a figyelmemet, miért jelenthet bármiféle változást?

– Don’t look at me. I haven’t drawn blood since med school.
– Doctors…

Összességében persze jó volt, de hullámzó a The Resident első évadja, de félek, hogy a 2. szezon csak akkor fog maradásra késztetni, ha ismét behoznak valami átívelő, krimis, gonoszemberes szálat, amit viszont nem lesz egyszerű úgy, hogy ne ismételjék magukat. Ha viszont Conrad-ék megint csak rejtélyeket fognak diagnosztizálni, mindenféle ellentmondásos momentum nélkül, akkor tuti, hogy kiszállok.

SWAT: vége az 1. évadnak

2018. 06. 14. 18:30 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Nem nagyon írtam a pilotkritikám óta a SWAT-tól, csak a kibeszélő kommentjei között említettem meg az 1×03 és az 1×14 utáni véleményemet, ami nem nagyon változott a kezdés óta: meglepetésemre simán bejött ez a kommandós bűnügyi sorozat, ami ugyebár a Hawaii Five-0-hoz vagy a Magnum-hoz hasonlóan egy klasszikus, sok évtizeddel ezelőtti széria feldolgozása. Oké, a 2 évadjával anno nem lett akkora klasszikus, de végülis készült belőle film is.

Okokat nem nagyon kerestem, mert azon kívül, hogy kellemes néznivaló és annak ellenére jött be talán egyedüliként az idei rendőrös, heti esetes országos újoncok közül, hogy nem is nyomozós, mást nem tudok mondani. (Ez utóbbit azért említem meg, mert sokan a rendőrös sorozatokat alapból nyomozósnak hiszik, de ez inkább hajaz egy járőrös és túsztárgyalós elegyére, nem is nagyon emlékszem “Ki a tettes?”-sztorikra meg sok nyomolvasásra, max rendőrségi kikérdezésekre, amik sokszor eléggé csereszabatosak karakterek viszonylatában.)

Néhány rendőrségi, nem bűnügyes átíveléstől eltekintve a SWAT végig epizodikus maradt, a sztorik elég sokszínűek voltak így is, lefedték a los angeles-i sajátosságokat, egyszer fordult elő talán csak, hogy nem lett elvarrva a rosszfiús szál, de a koreais történet is folytatódott az évad vége előtt, hogy ugyan egy rettenetesen béna elkapással, de lezáruljon.

A finálé hozott egy érdekesebbnek és aktuálisnak is mondható történetet, ami kapott két oldalról is magánéleti szálat, valamint az egyiken egy könnyedén anullálható cliffhanger, ennyi, nem volt kiemelkedő. Mint ahogy a sorozat sem az, de legalább megbízható és szórakozható, és nyugodtan támaszkodhat Shemar Moore karizmájára, valamint társaira, akiknek a zöme kifejezetten kedvelhető figura.

Ha akarnám, akkor nevezhetném karakterizálósnak is a SWAT-ot, főleg a szezon második felében Hondo kapott több személyes sztorit (például az apja kapcsán), de általában, ha nem csak a bűnügy volt a képben, akkor is inkább valami mélyebb üzenet vagy a hivatali politika dominált, a személyes dolgok inkább csak humoros C-sztorik voltak, kivéve az időszakos magánéleti átíveléseket, mint Hondo féltávnál beszüntetett romantikus kapcsolata, vagy StreetAnyu.

A pilot után a SWAT nem nagyon próbált prédikálni vagy ellentmondásos kérdéseket felvetni, viszont végig érzelmes maradt, az akciókat és a keménységet a szívvel próbálták ellensúlyozni. Szerencsére, amikor kellett, akkor abszolút dinamikus maradt, teljesen jó akciókat szállított, akár autós üldözésekről vagy egyéb közúti kunsztokról volt szó, akár lövöldözésekről, melyek itt talán nem voltak annyira unalmasak, mint más sorozatokban.

Szóval egyelőre nézős a sorozat. Elég kiszámítható abban a tekintetben, hogy a rossz elnyeri benne méltó büntetését, de talán ezért is működik, mert a végén az embert elégedettséggel tölti el, hogy nyertek a “jó emberek”, győzött az igazság. Egyszerű a filozófia, de olykor elkél az ilyen úgy is, hogy nem valami koromsötét hangulat övezi, mint mondjuk a Law & Order: SVU-ban.

ui: az Angel of Death-es sztori nekem nagyon nem illett ebbe a sorozatba.

NCIS: Los Angeles: vége a 9. évadnak – írta Sue

2018. 06. 11. 18:40 - Írta: vendegblogger

18 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Ez volt az az évadzáró, ami után sűrű káromkodások közepette követeltem, hogy legyen már most rögvest ősz, hogy megnézhessem az évadnyitót. De ne rohanjunk ilyen gyorsan előre a To be continued… felirathoz, előbb még nosztalgiáznék kicsit az évadnyitó óta történteken.

Általában véve nekem kifejezetten bejött az, ami egyik oldalról az írói kreativitás hiányának is tűnhet, másik oldalról viszont ötletes megoldásnak. Arra gondolok, hogy az egyes korábbi ügyek történetszálai sorra tértek vissza, különösen az évad második felében – és alapvetően tetszett, ahogyan visszahozták és megoldották őket.

Ennek valószínűleg az is az oka, hogy nekem ettől valahogy életszagúbbnak tűnt – félreértés ne essék: a valóságban továbbra is kizárt, hogy mindig ilyen hatékonyan lőjenek a rosszfiúkra, mint itt, de a korábban lezártnak tűnt sztorik újbóli elővétele más tészta. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Good Girls: vége az 1. évadnak

2018. 06. 10. 15:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Hát, igen, így múlik a világ dicsősége…, vagy valami ilyesmi. A 3. részek után még filóztam azon, hogy vajon a For The People lesz nálam a legjobb 2017/18-as újonc, vagy a Good Girl, ugyanis addig mindkettő többé-kevésbé stabilan hozta a pilot 7,5/10-es szintjét. Nos, a kifejezetten unalmasan csordogáló 1×04 és a semmilyen 1×05 után hamar el is dőlt a kérdés, mert a 6. résznek már csak 10 perc esélyt tudtam adni.

Pedig a Good Girls tényleg nagyon biztatóan indult, és ahogy láttam, a 10 részes évad további részében is akadtak erősebb húzások, azonban a bűnözőnek álló kertvárosi anyukák történetét a sok korlát miatt nem nagyon tudják a készítők érdekesen alakítani, a humor pedig nem volt elég ahhoz, hogy maradásra bírjon.

Azért is volt nagy kedvenc az elején a Good Girls, mert nekem általában bejönnek azok a sorozatok, amikben a főhős valami negatív dolgot tesz, és ahogy próbál kikerülni az őt mélybe húzni akaró örvényből, a kapálózásának köszönhetően egyre rosszabb és rosszabb helyzetbe kerül, hogy aztán passzív szereplőből, szenvedő félből hirtelen aktív legyen és az asztalra csapjon.

Ilyen sorozatra tipikus példa volt a Complications vagy valamennyire a Chance is. A Good Girls-ben az anyuk, miután kirabolják álarcosan/fegyveresen a boltot és sok pénzt kaszálnak, egyrészt azzal kénytelenek szembenézni, hogy valaki rájött, hogy ők tették és ezt ki akarja használni, másrészt pedig azt is tudomásukra hozzák, hogy bűnözők pénzét nyúlták le, akiknek a vezetője fenyegetni kezdi őket és újabb melókat hoz nekik.

És nagyjából erről szól a sorozat, kezdő bűnözők csetléseiről és botlásairól, miközben a viccesség álcája mögött azért elég komoly tét húzódik meg, hiszen egyrészt (látszólag) valóban az életükkel játszanak, másrészt pedig mindhárom anyának szüksége van a pénzre a családi problémáik miatt, és bizony a magánéleti gondok elég komoly hatással lehetnek rájuk, ha nem rendezik őket.

A humorforrást a lebukás elkerülése céljából tett lépések és az akciók abszurditása szállítja, a csöbörből vödörbe való kerülés (idővel képbe kerül az FBI is!), a drámát pedig nyilván a család előtti titkolózás – kár, hogy előbbi aspektus annak ellenére, hogy feszültnek akarják ábrázolni, nem hordoz magában semmi veszélyérzetet a viccesség, nem nagyon érezni, hogy súlyosabb következményei lehetnek a főszereplők tetteinek.

Pedig ezek a tettek elég változatosak eleinte, van, hogy leszállítani kell valamit, máskor pedig valakit rejtegetni, és persze az anyák, vagyis a Jó lányok idővel rájönnek, hogy miképp tudják boldogulásokat saját ötletekkel elősegíteni, azonban a fent említett 1×04 megmutatta, hogy nehéz a személyes sztorikat beleszőni a bűnügyek mellé – ott 40 percre mind a három család kapott valami minidrámát rémisztően elaprózva, hogy utána az egész 1×05 szinte csak bolti vásárlásokról szóljon…

A két rész után tényleg azt éreztem, hogy bármennyire is jók a bűnözős momentumok és megnyerőek a karakterek, a sok szál miatt szinte minden esetben csak a felszínt kapargatják, és ez a felületesség nem tud megtartani. A “marha élvezetesből” elég hamar a “nézhető”, “egynek elmegy” szintre csúszott le nálam a Good Girls, és ugye alapelv, hogy ami csak nézhető, az nem nézős…

Biztos voltak nézők, akiknél Rio, a fő rosszfiú nagy kedvenc volt, és szerintem Manny Montana jól hozza ezt a sármos és fölényes gengsztert, de az az igazság, hogy számomra idővel fenyegetőből inkább idegesítővé vált, hogy folyton feltűnt arcoskodni, arról nem is beszélve, hogy állandóan destruktív volt, ami mindig zavarni szokott, és most feleslegesnek is éreztem.

Az elején írtam, hogy szerintem a korlátoknak köszönhetően, hogy a sorozat nem tud igazán élni, hiszen alapvetően jó emberekről, szerető anyákról és feleségekről van szó, akikből nem lehet (azonnal) számító törvényenkívüliket csinálni, és csak akkor maradhatnak szimpatikusak a karakterek, ha kvázi áldozat nélküli bűncselekményeket követnek el, illetve ha vannak következményei a tetteinek.

Szóval a Good Girls jó kezdés után leeresztett, és bár a koncepció magában hordozza a további csúcspontokat, a hullámvasutazásból nem kérek, főleg, hogy a lejtmenetek túl hangsúlyosak. Az pedig, hogy egy, bár drámainak szánt, de összességében ennyire nulla cliffhanger-re futotta csak a készítőknek, végképp csalódás volt. Persze az pozitív, hogy nem felüllicitálni akarták magukat, de ettől még az ember nem fogja nyár során lerágni az összes körmét.

Lehet, hogy az eredeti tervek szerint mégiscsak szükség lett volna a pilotban arra a véletlen gyilkosságra, aminek szenvedő alanyát inkább életben hagyták a készítők?

ui: azért azokat az aranyos zenés montázsokat sajnálni fogom.

Deception: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 06. 07. 15:13 - Írta: winnie

7 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Vuhááá! Ez az a sorozat, amiről simán el tudom képzelni, hogy megvolt itthon is a rajongótábora, mert voltak olyan elemei, amikre rá lehetett cuppanni. Ellenben nekem már a nagyon közepes, de még tolerálható pilot utáni 1×02-vel bizonyossá vált, hogy ez a bűvészes, külső segítős krimisorozat nagyon nem nekem készült, az 1×03-ban már csak 10 percig jutottam el. Az okokat leírtam, és az azóta leadott részek sztorija, valamint a finálé iránya is csak megerősített ebben.

Természetesen az átívelésre, a Rejtélyes Nővel (akit tényleg MW-nak neveztek a sorozatban is, WTF?) való macska-egér játékra gondolok, ami (számomra) már a legelején sem volt érdekes, és kiderült, hogy nem csak olykor elővett, háttérben meghúzódó szál lesz, hanem elég komolyan használt, aminek érdekében szinte az epizodikus sztorikról is lemondtak, és egy idióta, (természetesen) a múltban gyökerező mitológiát is építettek rá. (Azt nem tudom, hogy volt-e fedőneves titkos szervezet.)

És csak magamat fogom ismételni, de ezt nem tudták menteni a heti esetek, a bűvésztrükkök, illetve a heist műfaj fix kellékei, az átverések. Nyilván a trükkök általában élvezetesek voltak, de a sztorihoz nem sokat adtak, és inkább csak azért voltak, hogy legyenek, az átverések meg ahogy a Leverage-ben is, általában csak egy rövid leszámoláshoz szolgáltak, és bár jópofák voltak, zömében azonban nagyon hevenyészettek és vázlatosak, nem adtak akkora payoff-ot a részek végén, ami semlegesítette volna az addig a részre szánt időt.

Komolyan visszasírom a Hustle-t, minden átverős sorozatok atyját, vagy akár a White Collar-t, amiben voltak karakterek és stílusos tartalom a rész végi nagy pillanatig, itt viszont csak a folytonos titkolózás, és a szezon végére még az addig az üres mellékszereplőkre kényszerített romantika is rálelt a főszereplőkre, ami nagyon nem hiányzott szerintem – és amit a pilot láttán kizártam volna.

Arról nem is beszélve, hogy egy Deception című sorozatnál elég gáz, ha kiszámíthatóvá válik. Az még hagyján, hogy az átveréseknél ez elkerülhetetlen, hiszen már a harmadik vagy negyedik “jajj, rosszul alakul a gondos tervünk!”-húzás után rájön a néző, hogy mindent arra építenek, hogy rosszul alakul, szóval az a tervszerű, márpedig ezzel odavész egy fontos suspense elem. De ami az 1. évad végén érkezett, az elég szomorú volt.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. És megelőzve a kérdést, nem igazán kapott lezárást a sorozat, csak történt egy nagyobb változás, jött pár válasz, de nem volt nagy payoff, és szinte minden nyitott maradt. Tovább…

Next Posts Previous Posts