login |

Posts filed under '2018/19 finálék'

The Passage: vége az 1. évadnak

2019. 04. 18. 19:45 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

There were so many times they could have turned back. That they could’ve said “stop.” But they didn’t. By the time anybody bothered to try, it was too late.

Akkor a 2. évadtól kezdve nézős lesz a The Passage? Csak mert a végén olyat húznak, ami… Amit valójában már a pilotban belebegtettek, és amit a könyvolvasók biztos, hogy vártak. A gond csak az, hogy a sorozatot bepróbálok közül sokan nem maradtak, és bár szerintem nem áll rosszul a szénája a szériának a FOX-on, még egyáltalán nem biztos, hogy lesz folytatás.

De igazából nem nagyon tudom kárhoztatni a készítőket, mert Justin Cronin regénye valamennyire kalodába zárta őket, nehéz lehetett egy ilyen szerkezetet képernyőre vinni, nem is véletlen, hogy az első nekifutásra más volt a koncepció (párhuzamos történetmesélős), de végül a mostani mellett döntöttek, ami a könyv első 200 oldalát adaptálta, hogy aztán a folytatás egy teljesen más műfajjá változzon.

Kicsit rébuszokban beszélek, de íme az utolsó perces csavar a fináléból, amit ugyan kifehérítek, így ki kell jelölni, ha érdekel valakit, de az előzményekre nézve nem spoileres, szóval nyugodtan el lehet olvasni (az utolsó jelenet egy 100 éves időugrás után, egy, a fertőzés által elpusztított világban játszódik, ahol alig maradt túlélő ember), és lehet, hogy lesznek olyanok kiszálló kaszálók, akik ennek tudatában azt mondják, hogy megéri időt fordítani az alapozásra. Mert az 1. évad tényleg csak a karakterek és viszonyaik alapjait rakta le.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Magnum PI: vége az 1. évadnak

2019. 04. 16. 19:30 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

A Hawaii Five-0 és a MacGyver után ismét kaptunk egy olyan rebootot a Hawaii Five-0 és a MacGyver készítőjétől, amit előzetesen sokan köpködtek (mert hogy merészelnek klasszikusokat leporolni, hogy hírnevüket öregbítsék!), hogy utána azok, akik valóban elkezdik nézni azt mondják, hogy egy teljesen korrekt és élvezhető végeredmény. De ehhez persze el kell kezdeni, és látni, hogy miképp formálták a koncepciót az első évad során.

Nyilván a fentiek a H50 és a MacG műfaját kedvelőknek szólnak, akik szeretik az akciódús, látszólag téttel bíró, olykor drámainak tűnő, de valójában könnyed sorozatokat, amikben a szép snitteknek (Hawaii, ugyebár), jó dumáknak és cool pillanatoknak van jelentősége, és ahol a történetek inkább csak a karaktereket helyzetbe hozó kellékek. Nekem pedig, ahogy azt a pilotkritikámban is leírtam, ez nem annyira a stílusom.

A fináléban egy mini átívelést, story arc-ot zártak le azzal, hogy visszahozták Jordana Brewster pár résszel ezelőtt bemutatott karakterét, ezzel adva némi érzelmi töltetet a résznek, de egyébként nem sok mindenben különbözött egy random epizódtól, még cliffhanger-t sem biggyesztettek a legvégére, ami így is van jól, hiszen nagyjából minden erőltetett lett volna lezárásnak. Persze jutott a zárásba elcsépelt lövölde és kiszámítható párfordulás, de ez van.

Külsőségek tekintetében persze nem fogták vissza magukat a készítők, hiszen a Magnum PI az a sorozat, ahol egy random beszélgetésre nem az irodai díszletbe vagy valahova való sétálás közben kerül sor, hanem a Ferrari-ban ülve, miközben a háttérben festői tájakat látunk, arról nem is beszélve, hogy ezúttal az autós üldözés helyett egy helikopteres üldözést kaptunk – ismét csak jelezném: aki ilyen sorozatra kíváncsi, azt az új Magnum nem fogja cserben hagyni.

Egyedül azt nem tudom, hogy karakterek szintjén mi a helyzet. Thomas-t eleinte sokan színtelennek találták, de nekem vele nem volt gondom. Higgins már a kezdetektől a legjobb arc, a prímet nálam egyértelműen ő viszi, a kapcsolatát a címszereplővel kifejezetten érdekes nézni. Ellenben TC-t és Rick megítélését kénytelen vagyok a rajongókra hagyni, mert nem hiszem, hogy előbbit mindenki annyira tipikusnak találná, mint én. (Mondjuk én Rick-ben is inkább csak Zachary Knighton-t látom, ami nem előny, de annyi baj legyen.)

Szóval miközben engem sem a finálé, sem a random évadközi részek nem győztek meg arról, hogy nézős sorozat lenne számomra a Magnum PI, az egyértelműen lejön, hogy nincs vele semmi probléma, olyan sorozatként, amilyennek definiálta magát, tökéletesen élvezhető, és szerintem egyre inkább el fogja kapni az ember, ahogy közelebb kerülnek hozzá a karakterek.

A Magnum PI pont azt a műfajt képviseli, amit megszeretve az ember idővel jó eséllyel nem fogja már kaszálni sem, mert nem sztorifüggő, így a minősége sem tud nagyot zuhanni, hacsak nem kezdik erőltetni a melodrámát és a szappanoperát. És egyelőre ez nem fenyeget, mert bár meg-megpendítenek romantikus szálakat, eljátszanak lehetőségekkel, de alapvetően a főbb szereplők barátságára alapoznak Haverok közt módra.

Legacies: vége az 1. évadnak – írta Zsanna

2019. 04. 02. 21:40 - Írta: vendegblogger

18 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Először is egy vallomással kezdenék.

Lelkes The Vampire Diaires-néző voltam olyan 5-6 évad erejéig, de aztán nem bírtam elviselni, hogy ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra. A készítők még arra sem vették a fáradtságot, hogy legalább a részeket más szerkezetben építsék fel. Untam, így kaszáltam a TVD-t. Persze azért tisztában voltam a történésekkel, követtem itt a kritikákat, és azért a finálét is megnéztem.

Imádtam Klaus-t, és bár a karaktere maga volt a két lábon járó ellentmondás, nem bírt olyan gonosz dolgot tenni, ami miatt megutáltam volna. Belepillantottam a The Originals-be is, de az nem ragadott magával, így arról is csak itt olvastam. Persze a finálét ott is megnéztem, hiszen Klaus ott is meredeket lépett.

Ennek alapján nem volt kérdés, hogy ahogy a többi, ehhez az univerzumhoz tartozó sorozatot, úgy a Legacies-t is be fogom próbálni. És a legnagyobb meglepetésemre maradtam!

A titkos varázslényes iskolás történet alapjairól winnie már írt a kritikájában, így azzal nem traktálnálak benneteket. Az évad szerintem 6,5/10-ös szintű volt, ami kezdő szezonnak remek, jó a hangulata, elég fantasy-s és újszerű a történet. Így aki most vág bele az univerzumba az bátran megteheti, mert nem kell hozzá ismerni az előzményeket, ugyanakkor a régi rajongókat is képes megszólítani.

Csapjunk bele a tovább mögött spoilerekkel tarkítva. Tovább…

Lethal Weapon: vége a 3. évadnak

2019. 03. 14. 21:30 - Írta: human

14 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Az a helyzet, hogy ha sorozatkészítő lennék Hollywoodban, akkor már most dolgoznék a Cole-spinoffon Seann William Scott főszereplésével. Már ha Damon Wayans tényleg ki akar szállni, bár legutóbb a TCA során hallottunk a sorozat hátteréről, és a showrunner szerint már nincs gond vele, szóval lehet meggondolta magát.

A lényeg az lenne, hogy a Lethal Weapon sorozat a lecserélt karakter és az egyik főszereplő színész távozása után… is csak maximum közepes. Azt hittétek, éltetés jön? Nem. Viszont az mindenképp illik rá, hogy remek “háttértévé” volt ez az évad. Mármint néztem, nem mást csináltam közben, de olyan leengedős, gondolatelkalandozós időkben, amikre tökéletes.

Bár ilyesmire elég sok országos sorozat jó lenne, hiszen a legtöbben sok az ismétlés és a szájbarágás, de egyrészt itt akcióztak is, plusz a már említett Seann William Scott tök szórakoztató volt. A problémám nem is az esetek kapcsán kerülne elő, hanem a mélyebbnek szánt tölteléknél: Murtaugh magánélete, családja valami iszonyat unalmas. Bármikor amikor a felesége szála került elő, akkor huss, kikapcsolt az agyam.

Amúgy érdekes a kérdés, hogy miért elnézőbb az ember egy-egy sorozattal, de mindenképp oda vezethető vissza, hogy mit vállalnak a készítői. Nem csak az, hogy mennyire veszik komolyan magukat, hanem, hogy mi tűnik természetesnek a sorozat világában. Szóval egy The Shieldben kicsit nevetséges lenne, hogy mennyire kicsi Los Angeles (a random éjszakai kalandos, vagy az ügyésznő anyjás rész, úristen!), de itt valahogy illett a komolytalanságba.

És az előbbi, a kitűzött célos dolog a kidolgozásra is stimmelnek. Sokszor voltak gagyik az akciók, de volt bennük fantázia, és összességében valahogy mégis elmentek. Konkrétan a határon átcsempészős, meg a követséges részekbe kötnék bele ilyen szempontból, azok még így is neccesek voltak. De a többi korrekt lett.

Érdekes, hogy míg a rajongók egy része lelépett miatta, addig engem pont Riggs távozása csábított ide – mások is így lehettek, mert a nézettség nem nagyon változott. Talán azért, mert így már tényleg könnyebb volt elvonatkoztatni a filmektől. És lehet pont, hogy emiatt éreztem neccesnek mindent, ami Murtaugh családjához kötődött.

Basszus, bízzanak már valami akciósorozatot magában Scottra! Na!

A Million Little Things: vége az 1. évadnak

2019. 03. 05. 15:00 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

I feel like every time we go searching for answers, all we get are more questions. And right now, I… I can’t… I can’t handle any more questions.

Az A Million Little Things tényleg szállította a válaszokat a szezon végére, vagy legalábbis “szállított válaszokat”, és persze kaptunk “na, most mi fog történni?”-momentumot is, valamit egy olyan kérdést, amire mindenki sejteni véli a választ, de valamiért rejtélynek állítják be a készítők. De ettől függetlenül szerintem a rajongók mind a szezonnal, mind pedig a zárással elégedettek lehetnek. Maximum Ashley kurta-furcsa elintézése kapcsán lehet szemöldököt felvonni.

Az ABC szappanos drámája elég sok mindent jól csinál, ügyesen pengeti az érzelmek húrjait, jól építgeti a karakterjeit, és még a nézőket is profin húzza a rejtéllyel, ami ugyan lehet, hogy csak lufi, de legalább fenntart némi feszültséget. (Más kérdés, hogy a tudatos félrevezetéseket, és azt, amikor az írók túl okosnak hiszik magukat, nagyon nem szeretem, az könnyen visszanyalhat…)

Nekem azonban egyes apróságai tetszenek leginkább. Bár továbbra sem vagyok oda az összes karakterért (Katherine már a legelején elásta magát, de Rome-ék is nagy kontrasztot jelentenek egy Gary/Maggie-duóhoz képest), azt el kell ismernem, hogy a színészeknek köszönhetően nagyon élnek ezek a figurák, amit az írók olykor piszok jó közös jelenetekkel és dialógokkal támogatnak meg.

Ahogy kezdődött a finálé, azokon a párbeszédeken és karakterreakciókon minden látszott, semmi mesterkéltség nem volt bennük, csak a totális életszag. A legjobb színészek és szkriptek olykor nagyon ügyesen tudnak apró gesztusokkal vagy félmondatokkal élőbbé tenni egyébként papírízű megnyilvánulásokat. Az A Million Little Things ezekben az apróságokban nagyon ott van a szeren.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

The Gifted: vége a 2. évadnak

2019. 02. 28. 21:40 - Írta: Necridus

7 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Hajaj, mindig mekkora bajban vagyok ezzel a Marvel-sorozattal!

Egyszerűen akkora hullámvölgy az egész, hogy szerintem ennyire gyakran sorozatot még nem kaszáltam és tértem vissza hozzá (ráadásul csak két évadja van!). superpityu kollégának bejött egyébként a második évados kezdés, ígéretesnek tartotta, de sajnos az én elvárásaimat nem sikerült végül maradéktalanul beváltania a The Gifted-nek..

Hogy mi romlott el a második szezonban, és milyen is volt a finálé, azt a tovább mögött kifejtem spoileresen. Tovább…

Manifest: vége az 1. évadnak

2019. 02. 19. 21:30 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Stop him.

Az NBC nagy, high concept, rajongói sorozata, amiben 5 évet előrement az időben egy repülőgép, ahogy mostanság a műfaj képviselői, elég látványosan besült, és azok sorába állt be, amikből sokan elég hamar kiszálltak, és még a kitartók között is akadtak bőven olyanok, akik elismerik, hogy nem nagy eresztés a végeredmény. Azonban ilyen sorozatok esetében is láttunk már példát arra, hogy egy későbbi, mondjuk évadvégi fejlemény berúgja azt a bizonyos motort, és nagyobb sebességfokozatba kerül a széria.

Na, a Manifest esetében nem ez történt. Kaptunk ugyan érdekes(ebb) fejleményeket, meg egy cliffhanger-t is, de míg előbbiekben lehet fantázia, utóbbi döbbenetesen lehangoló volt. Mármint nem az, ami történt, hanem hogy a jelek szerint 1995-ben ragadt íróknak ennél többre nem futotta.

Hat héttel vagyunk a kifejezetten jól sikerült pilot után, és bár történik ez-az, nem tudok tovább lépni azon, hogy a két főhős, a tesók mennyire nem túl izgalmas figurák, nem olyanok, akik miatt általában felajzva ülünk le a képernyő elé. Oké, ha eltekintünk a defektjeiktől, akkor szimpatikusak, de nem biztos, hogy manapság ennyi elég, hogy maradásra bírja a nézőt.

Egy másik sarkalatos pont, ami a Manifest ellen szólhat, az a tempója, vagy inkább a felépítése. A mostani szezonzáró remekül illusztrálta, hogy mennyire esetleges egy epizód szerkezete. Az első 20 perc lelkizéssel, parttalan párbeszédekkel és mikrokonfliktusokkal való megtöltve, elképzelni nem tudom, hogy túl embert lenyűgöztek volna a lassan vánszorgó jelenetek.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.
Tovább…

Murphy Brown: vége az 1. évadnak

2019. 02. 06. 19:42 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Nem mondom azt, hogy a Murphy Brown az idei országos újoncok egyik legnagyobb koppanását szállította, mert egy cseppet sem vártam a CBS klasszikus, híradós komédiájának felélesztését, viszont az még engem is meglepett, hogy mennyire ósdi lett, és hogy képesek a készítők manapság ilyet leszállítani. Egyszerűen az, ami 20 vagy 30 éve működött, az ma már nem biztos, hogy fog.

Aláírom, vannak időt álló műfajok, de a politikai komédia nem ilyen, főleg az nem, amelyik aktuálpolitikai áthallásokkal operál. És, ha már egy sorozat kritikus akar lenni, akkor azt nem annyira szánalmas és totál egyértelmű módon kell tennie, mint a Murphy Brown, ami úgy konkrét szócsöve a készítőnek, hogy kvázi kiírják a képernyőre, hogy Diane English éppen milyen kérdést tenne fel az elnöknek. Basszus, erre a Twitter való, hogy az illető követői legyenek a tanúi, nem a tévés nyilvánosság. Ők másra fizetnek be.

Az az igazság, hogy számomra a fenti aspektus teljesen kinyírta a sorozatot, de az egyébként akkor sem működik, ha túllépek azon, hogy a pilotban például egy fantom sajtótájékoztatóról cibálták ki a főhőst, miközben random kérdéseket lövöldözött az elnök szóvivőjének (aki nyilván nem szerepelt személyesen), a fináléban pedig Mike Pence, az amerikai alelnök jelent meg a kocsmában (megint csak nem vendégszereplőként, csak fehér hajjal, takarásban), hogy egy másik újságíró karaktert ne engedjenek a közelébe, aki aztán végül a vécében feltette a politikusnak azt a kérdést, hogy… – és itt jön a politikai jellegű érdeklődés egyenesen a készítő szájából.

Nekem az efféle, túl feltűnő és nyilvánvaló, nulla burkolással szállított megoldások totál tönkreteszik az élményt. Szeretem a társadalmi üzenettel vagy kritikus politikai felhangokkal bíró sorozatokat, de azok sokkal okosabban oldják meg mindezt, a nézői nem épp az aktuális és random, a hírháttér műsorokban ezerszer hallott lózungot akarja visszahallani, ha sorozatot néz, vagy ha már ez a cél, akkor ne kibeszéljünk a karakterek révén, hanem az ő problémáikba és a sztoriba ágyazzuk bele mindezt, ne az illetőtől kérdezzük meg monológként, hanem legyen szerves része egy dialógnak.

Más. A Murphy Brown-ban nem csak politikai szócsövezés van, hanem némi általános tévézés is, meg tudósítás – utóbbi kapcsán hiszem, hogy a főhős fiának behozása az egyik legjobb ötlet volt, az legalább némi modernséget és fiatalságot csempészett a szitkomba (szemben a szerkesztőségben jelenlévő, minden szempontból klisés mellékfigurával – szegény Nik Dodani…), ráadásul a finálé kapcsán az sem volt mindennapi, hogy egy afganisztáni bunkerben játszódó jeleneteket is láthattunk. Van, amikor a komolyság jól áll egy komédiának, és az is korrekt, hogy némi tudósítói munkát is becsempésztek.

A régi nézőknek egyébként biztos sokat jelentett, hogy a felélesztésben visszatért a kocsma is, ami így hárompólusúvá és végképp totál szétesővé tette a sorozatot, ami harmadrészt munkahelyi szitkom, harmadrészt kocsmás haverszitkom, harmadrészt pedig családi komédia volt – mondanom sem kell, hogy az a sorozat, ami egyszerre minden akar lenni, összességében semmi sem lesz…

Oké, az mindig vicces, amikor valaki, aki egy mozgóképet véleményez, azt kifogásolja, hogy a kritika tárgya nem olyan, mint amit ő elképzel. Nyilván a Murphy Brown pont az a sorozat, aminek a készítője látni akarja, én meg nem megváltoztatni akarom, mert ha kevésbé lenne nyílt, akkor sem lenne igazán minőségi, az egészről nehezen tudom elképzelni, hogy a nosztalgia szintjén kívül másképp működik a nézőnek. Én meg nem ismertem az eredetit, szóval…

The Conners: vége az 1. évadnak

2019. 01. 30. 18:20 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Én ilyet még nem nagyon pipáltam. A Roseanne újkori első évadjának zárásáról szóló írásomban arra a következtetésre jutottam, hogy bár a címszereplő foghegyről odavetett poénjai nagyon ülnek, valójában a karaktere inkább kerékkötője volt a kifejezetten köré épített szezonnak. Most pedig, a kirúgása után nélküle készített, de egyébként elvben semmit sem változó spinoff kapcsán ismét csak azt kell mondanom, hogy ez így nem működik a korábbi szinten.

Szóval mégiscsak kellett ebbe a sorozatba Roseanne karaktere? Míg az anyasorozat 10. évadja a tavalyi szezon nagy meglepetése volt számomra (2018/19-ben talán ez volt a szokásos egyetlen többkamerás komédiám), a spinoffnak már a pilotja totál elkedvtelenített és a kasza felé taszította a szériát. És látva a finálét, csak még jobban igazoltnak érzem a kiszállási/kaszálási döntésemet. Hiába újonc, a The Conners már nem a régi.

Ami tényleg azért fura, mert gyakorlatilag semmi sem változott. A hangvétel maradt, a karakterek is, John Goodman tovább morgolódik Dan-ként, mint ahogy Jackie, Becky és Darlene is ott van, ráadásul kiemelt szálakat építettek idén köréjük, azonban mégis valahogy minden szürkévé vált – még a karaktereik is, csupán fellángolásaik vannak olykor. Tényleg szükségük volt a poénokhoz egy olyan partnerre, amit Roseanne karaktere biztosított, hiányzott az utolsó szó.

A szereplők konfliktusai egymás között olykor ugyan működnek, de abszolút nem komédia szintjén, a humor terén nagyon visszaesett a Roseanne-hez képest a The Conners. Az évadzáró szokás szerint próbált drámaibb lenne, ráadásul egy elég komoly következményekkel kecsegtető cliffhanger-t is húztak, de valahogy nálam egyik szál jelentősége sem jött át.

Lehet, hogy egy felületesebb megközelítéssel jobban kiegyeztem volna, ha kevésbé mennek bele a személyesebb szálakba? Talán. És egyáltalán nem azért, mert én is felületes dolgokat akarok nézni, egyszerűen csak a többkamerás szitkomok vázlatosan megrajzolt, minden rész elején rebootolt karaktereihez a kevésbé fajsúlyos magánéletbeli szálak illenének. Ld. a fináléban is visszatért Johnny Galecki karaktere, David, de egy másodpercnyi mélységet sem sikerült teremteni vele és a kialakuló dilemmával.

Azért mellékszereplőkben még mindig erős a sorozat, minden további nélkül be tudnak hozni visszatérőnek olyanokat, mint Jay R. Ferguson, Matthew Broderick vagy Juliette Lewis, de manapság ez már rettenetesen kevés. A sorozat siker marad valamilyen szinten az előtörténetének köszönhetően, pár évad még biztosan benne lesz, de nem érzem, hogy tudna akkorát változni, hogy ismét a nézője legyen Conner-éknek.

ui: Arra mondjuk nincs mentség, hogy mostanság elkezdték idiótának nézni a nézőt. A zárás elején rögtön kétszer is megtörténik, hogy nem hagyják annyiban az egyértelmű poént, hanem megmagyarázzák, hogy az előző mondat miért volt vicces – először a Becky-nek vett mellpumpa kapcsán, majd az ágynemű cipelésével. Le az efféle repetitivitással!

– We almost grabbed you a stroller, too, but we thought you’d like to pick that out. But we did get you a breast pump. “For all shape and sizes.”
– So a stroller is too personal, but the breast pump, you figured, “What the hell?”

– Oh, my God. You finally did it. I know she was horrible to you, but… but she was your mother. Now, we’re gonna have to say that this was an accident.
– What? These are drapes. You thought this was Bev?

I Feel Bad: vége az 1. évadnak

2019. 01. 24. 18:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Szép lassan kezdenek kifutni az országos újoncok közül azok a sorozatok, amik nem kaptak az eredeti 13 részükhöz plusz 9 epizódos berendelést, így az ezek zárásáról szóló posztok zömében nekrológot is fognak jelenteni számukra. Legalábbis az NBC-s I Feel Bad esetében szinte biztosra vehető, hogy nem nagyon lesz folytatás, ami nem akkora baj. Aki meg szerette a sorozatot, annak így is jutott 260 perc mámor, ami több, mint egy mozizás közben elmondható.

Az I Feel Bad kezdéséről már írtam, és arról is, hogy miért okozott hatalmas csalódást. human-nel szemben ugyanis, aki képtelen elviselni a főszereplőt, Sarayu Blue-t, én épp azért vártam a komédiát, mert ő volt benne (azok után, hogy a No Tomorrow egyik fénypontja volt), de többek között ő is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire elcsesződött ez a koncepció, ami a dolgozó anyák panaszait volt hivatott komikus formában prezentálni.

Lépjünk túl azon, hogy a sorozat humora nagyon egyenetlen volt és sokszor nem is működött, az egyik fő gond az volt, hogy az alapkoncepció megvalósítása azzal járt, hogy a főhőst nem sikerült túl szimpatikussá tenni. Persze merésznek is mondható a megközelítés, hogy nem egy mintaanyukát (és -feleséget) látunk, hanem olyat, aki lop/csal/hazudik (oké, inkább csak az utóbbi), az effélének imponálnia kéne, de épp az ellenkező hatást érte el.

A fináléban a nyaralni alig járó família egy családi temetést kihasználva ment el pihenni a tengerpartra, amit persze nem volt szabad feltűnően hirdetni. Mindez lehetett volna vicces is, főleg a konzervatív indiai származású sokaság kíséretében, azonban még itt sem jöttek össze a jó sztorik, csak az erőltetettek, a végén a megszokott érzelmi fröccsel. (És az, hogy mindezt ráhúzták egy olyan eredeti, csak és kizárólag a dolgozó anyukákra jellemző mondatra, miszerint “Sosincs elég időm”…, no komment.)

A finálé ráadásul nagyon jól kiemelte az I Feel Bad legnagyobb kerékkötőit, a kockákat is. Azt már korábban is leírtam, hogy a játékcégnél dolgozó 3 geek, bármennyire is jó casting volt külsőre, karakterként (vagy színészként) abszolút nem működött, szinte minden jelenetet lehúztak. Mégis azt érezték a készítők, hogy ők a sorozat fénypontjai, ezért folyton belevonták őket a családi sztorikba, vagy pedig, mint most, egy totál különálló szálat írtak nekik. Muszájból. Nem hiszem, hogy a rájuk szánt 5-7 perccel ne lehetett volna az A-szál minőségét emelni…

Szóval nem.

Sem az évad eleje, sem a közepe, sem a vége nem lett olyan, hogy érdemes legyen nézni vagy kitartani az I Feel Bad mellett – de legalább egyenletesen volt rossz, vagy csalódást keltő. Helyenként sikerült jó poénokat belecsempészni, amikor kissé elengedték magukat az írók, de mindvégig benne volt valami mesterkéltség, a természetesség hiánya. Pedig, ha valami, akkor az alapszituáció teljesen reális és természetes.

Rel: vége az 1. évadnak

2019. 01. 23. 18:22 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2018/19 finálék,kritika

A FOX nagy durranásnak szánt újonckomédiája jött, látott és a jelek szerint csendben el fog halni odakint, de mondanom sem kell, hogy itthon sem igazán fogja felborzolni a kedélyeket, ha Lil Rel Howery szitkomja kaszát kap. És az az igazság, hogy ha a FOX így dönt, akkor az teljesen megérdemelt lesz. Mert egy dolog, ha egy sorozat nem akar villogni vagy harsány lenni, a low key stílus is bejövős lehet, de a Rel-ből mintha az ambíció hiányzott volna.

Persze ez balgaság, hiszen a főszereplő, aki egyben a készítő is, ezzel a sorozattal törhetett volna ki a mellékszereplői státuszból, amiben ott volt a The Carmichael Show-ban, vagy akkora gigasiker filmekben, mint a Get Out, illetve a Bird Box. És neki köszönhető a Rel egyetlen működő eleme is, ami azonban nem volt elég a sorozat nézhetővé tételéhez.

Az ugyanis egyértelműen csak gimmick volt, hogy Lil Rel Howery minden részben kettős szerepet játszott, azaz az egyik mellékkaraktert (mindig mást) is ő alakította, de működött a dolog, és ha az nem is volt mindig vicces, amit mondott, az mindenképp magában hordozta a humort, hogy nézőként tudtuk, hogy ő alakítja azt a bizonyos szereplőt- például a fináléban a köpködős tanárt.

A Rel összességében megmaradt szimpla, némi drámai élt hordozó, családi komédiává válni akaró haverszitkomnak, ami olykor elővett elég komoly témákat, és bár ezekben elég jól tudtak poénokat írni, a gond az volt, hogy a négy főszereplő közötti interakciók, dinamikák, párbeszédek rettenetesen fáradtak és önismétlőek voltak. Valahogy a rutin alacsony színvonalú lett, de amikor újfélét kellett írni, akkor az ment az íróknak.

A finálé sztorija Rel családjával kellemesen érzelmes lett, még ha a főszálat a kislány “bullyzásával” pont nemrég más sorozat is ellőtte. A humor szintje (hiánya?) azonban most is bizonyította, hogy a sorozatnak nem sok keresnivalója van a műsoron. Mondom ezt még akkor is, ha akadnak a Rel-nél rosszabb és humortalanabb sorozatok is, amik élnek és virulnak.

Survivor: vége a 37. évadnak

2018. 12. 20. 18:32 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika,reality

(Aki be akar szállni a jelen még mindig egyik legjobb sorozatába, reality-jébe, stratégiai játékába, az itt talál tippeket, melyik évaddal érdemes kezdeni – a legjobbak tényleg zseniális élményt jelentenek.)

Az elmúlt hetekben már véleményeztem a szezont, miszerint a játékosoknak és a viszonylagos kiszámíthatatlanságnak köszönhetően a legjobbak közé tartozott. Na, nem ért fel a totális elithez, ahhoz a 3-4 szezonhoz, de az utána következők zömével simán pariban volt.

Az évadra megint abszolút jellemző volt, hogy a játékosok javarészt ésszel szavaztak és a legnagyobb fenyegetéseket kipöckölték, azonban szemben valamelyik nem is olyan régi szezonnal, elég beszédes volt, hogy ezúttal mindez nem azt eredményezte, hogy kutyaütők jutottak a döntőbe, hanem olyanok, akik valóban megérdemelték, tettek is azért, hogy ott lehessenek a végső tribal-ön.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…