login |

Posts filed under 'antológia'

Délelőtti videó 3.: The Shivering Truth

2018. 12. 09. 12:15 - Írta: winnie

1 comment | kategória: animáció,antológia,video

Reason is a lie. Feeling is a hoax. Escape is a fantasy.

Ha Adult Swim és animáció, akkor tuti az agymenés. Nyilván a The Shivering Truth-ot sem tudtam értelmezni, de ne szaladjunk előre – viszont, aki animált Twin Peaks-re vagy WTF-özönre vágyik, az mindenkiképp csekkolja a ma induló sorozatot.

A The Shivering Truth egy kultfavorit, Vernon Chatman sorozata lesz, ami egy alapos odafigyeléssel megtervezett szürreális antológia komédia egymáshoz lazán kapcsolódó történetekkel, melyek a tudatalatti legmélyebb bugyraiból kerülnek elő – s mindez “szerethető, stop motion stílusban”. Azt még mindig nem fogom lefordítani, hogy “miniature propulsive omnibus clusterbomb of painfully riotous daymares, all dripping with the orange goo of dream logic”.

A teljes előzetes és egy részlet a tovább mögött. Tovább…

Délelőtti videó 2.: Into The Dark: Pooka!

2018. 12. 05. 10:51 - Írta: winnie

1 comment | kategória: antológia,video

A Hulu epizodikus horrorantológiájának első és második részéről a napokban írtam, pénteken pedig jön a harmadik epizód, a karácsonyi Pooka! Az előzetes a tovább mögött, ha érdekel valakit, hogy milyen lesz a műfaj a horroron belül. Az epizódot, vagyis a filmet az Oscar-jelölt Nacho Vigalondo rendezte, aki többek között a Colossal című igencsak eredeti filmet is készítette.

Tovább...

Into The Dark – 1×02: Flesh & Blood

2018. 12. 04. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: antológia,kritika

Az Into The Dark a Hulu horrorantológiája, aminek a 12 részes első évadjának (dupla) epizódjait havi rendszerességgel mutatja be a szolgáltató (12.07-én jön az 1×03). A viccesen gonosz, kicsit trancsírozó Halloween-rész után most egy teljesen más epizód jött Hálaadás alkalmából, egy feszültségre építő, rejtélyes-paranoiás, amiben ugyancsak jelen volt a gonoszkodó humor.

Míg a premier abszolút tisztességes lett, főleg az általános horrorszínvonalhoz képest okozott kellemes meglepetést, addig ez a második rész nekem abszolút bejött, végig lekötött, akár még a 8,5/10-et is megajánlom neki, annyira az én stílusom az, amit a Flesh & Blood prezentált. (Bár hiszem, hogy aki látta az előzetest, annak közel sem ütött. Meg annak sem, aki horrorosabbra számított.)

A középpontban egy tinilány van, akinek közeleg a születésnapja, amit azonban beárnyékol az a tény, hogy az anyukája egy évvel korábban gyilkosság áldozata lett. A trauma hatására egyébként agorafóbiás is lett, azaz képtelen elhagyni a házát, ahol apjával él, és amellett, hogy rendszeresen pszichiáter jár hozzá, csak egy agorafóbiás csoportchat jelenti számára a külvilágot.

A lány a híradót bámulva furcsa dolgot vesz észre, egy bűnügyi beszámolóban felfigyel egy számára ismerős motívumra, szívébe fészkeli valami gyanú. A gond csak az, hogy mindez a tettes tudomására jut, akinek lehet, hogy ő lesz a következő célpontja. Már persze akkor, ha nem csak valami alap nélküli képzelődés az egész, hiszen a paranoia betegsége miatt egyáltalán nem lenne fura.

El lehet képzelni, hogy ezután mi történik. És persze mivel agorafóbiás a főhős, adja magát, hogy kísértse a sorsot, és megpróbálkozzon kitörni a szabadba – hogy milyen sikerrel, azt nem lövöm le. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot-mustra: Into The Dark – 1×01 (The Body)

2018. 12. 03. 15:02 - Írta: winnie

7 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

– What the fuck do we do?
– We make it go away. No body, no evidence. We gotta bleach him. Pulverize the teeth. Burn off the fingerprints. We disfigure the face. We melt him down. We drain the blood and the bodily fluids. We mix those with bleach. We also bleach the inside. We chop him into pieces small enough that they can’t be recognized as human in case somebody finds one of ’em. Vinegar to soften the bones. We put each part in a different plastic bag, fill ’em with lye, tie the tops, and we bury them as far away from each other as possible.
– Uh, that is why you’re single.
– Oh, okay. I’m the only one of us that watched Breaking Bad? Are you kidding me? That show redefined television.

(A 2. részről itt írtunk.) Mondtam már, hogy nem egyszerű epizodikus antológiákról értelmesen írni? Akkor mondom még egyszer, de ígérem most utoljára (vagyis…), szerintem egy hét alatt a műfaj négy képviselőjét éppen elég kibeszélni.

Szóval az Inside No. 9, a Lore és a Room 104 után itt a Hulu önálló, egymáshoz nem kapcsolódó történetekből álló horrorsorozata, amivel szerencsére könnyebb dolgom van, hiszen a csatorna (szolgáltató, platform) meg sem próbálja leplezni, hogy az Into The Dark csak úgy néz ki, mintha sorozat lenne, valójában 12 havi rendszerességgel kiadott film (alias dupla epizód) alkotja a szezon. Az első, a The Body még októberben került bemutatásra.

INTO THE DARK – 1×01 – THE BODY – 6/10

Jason Blum, aki épp egy The Reader-rel futott be, az elmúlt évtizedben a Paranormal Activity sikerének köszönhetően horror-überproducerré nőtte ki magát, miközben olyan filmekben működött közre, mint a (és most a nekem bejövőket írom le, az Insidious- vagy a The Purge-sorozatot kihagyom) Sinister, Oculus, The Gift, The Visit, Hush, Split, Get Out, Ouija: Origin of Evil vagy a Happy Death Day. Azért nem rossz, és a sorozatokat sem most fedezte fel (ld. idén a Sharp Objects), hiszen korábban olyanokon dolgozott, mint a The River, a South of Hell, az Ascension (szipp!) – vagy éppen a The Jinx.

Ennyi névsorolvasás után az Into The Dark-ról annyit érdemes tudni, hogy bármennyire is különállóak az epizódjai, a horror műfaján kívül valamennyire összeköti őket az, hogy egy-egy ünneppel kapcsolatosak – a pilot, a The Body például Halloween-nel, míg a második rész (amiről itt írtam) a Hálaadással.

This is what death looks like, boy.

Az alapsztori igen egyszerű, van egy bérgyilkosunk (Tom Bateman), aki Halloween idején elvégez egy melót, a hullát pedig összetekerve el akarja tüntetni, azonban a kocsiját eléggé helybenhagyják az ünnep kapcsán randalírozók, ő pedig rádöbben, hogy rohadtul nem zavar senkit az, hogy egy holttestet cipel magával, ugyanis mindenki a Halloween-jelmezes karaktere tartozékának gondolja azt. A gyilkos, mivel ilyen menő a jelmeze, meghívást is kap egy buliba – és itt indulnak be az események.

Az ígéretes kezdés és alapkoncepció sajnos elég hamar másfele indul el, ugyanis hősünk megismerkedik pár emberrel, és miközben egy szövetségesre is lel, el is veszíti a holttestet, amit mindenképp elő kell kerítenie. Valahol sajnáltam a váltást, mert kellemes feszültségforrás volt, de lehet, hogy csak abban nem lett volna 90 perc. Így viszont két külön szálra szakad a sztori, amiknek a ketyegő óra ad jóféle ritmust.

A részt Paul Davis rendezte, akinek a nevére biztosan nem fogunk befizetni, de azt érdemes tudni, hogy saját rövidfilmjét (előzetes) adaptálta játékfilmes hosszúságúra, szóval eléggé kötődött az alapanyaghoz, a végeredmény pedig ennek megfelelően átgondolt is lett. És viszonylag korrekt is, de az értékeléséhez mindenképp kelleni fog az is, hogy a stílus bejöjjön.

A The Body ugyanis nem annyira horroros, és sokkal viccesebb, mint egy átlag horrorfilm – persze ettől még vannak remek “ölések” benne. A humorfaktor egyrészt a főhősnek köszönhető, aki igencsak cinikusan áll hozzá a jelen társadalmához, a filozofálgatásai élvezetesek, meg egyébként, ahogy Bateman magabiztoskodik, kifejezetten szórakoztató. Másrészt pedig ott az idétlenek szerencsétlenkedése, akik kissé alacsonyabban szálló humorban utaznak.

Alapvetően jópofa volt a The Body, de közel sem kihagyhatatlan, és annak, aki bevállalja, érdemes helyén kezelnie. Itt megint jöhetnek az obligát kérdés, hogy érdemes-e maradni a folytatásokra, meg egyébként is, hogy a francba döntsünk a kérdésről, hogy lehet tiszta lelkiismerettel kaszálni egy epizodikus antológiát? Főleg, hogy abban biztos vagyok, hogy a második vagy a harmadik résznek teljesen más lesz a stílusa.

Igen, ez esetben szerintem erősen kell hagyatkozni arra, hogy milyen sztorit ígér a soron következő rész (bár, az előzetesek elég sok meglepetést ellőhetnek…), illetve talán arra, hogy ki a készítője. Szerencsére, mivel a horror a kedvenc műfajom, így nem nagyon kérdés, hogy maradok, ahogy minden mozis horrort is csekkolok, bár arra még nem sikerült rávennem magam, hogy a Netflix-en random időközönként felbukkanó darabokat mindig megnézzem.

A horror az a műfaj (sajnos?), ahol egy konstans korrekt szintnek örülni lehet, márpedig egy normál sorozattal szemben, ha az Into The Dark ezt szállítani fogja, akkor biztos, hogy nem fogom megbánni a nézését. És az első rész, még ha nem is volt kiemelkedő, de hozott egy bőven tolerálható szintet, szóval jár a pacsi.

(Valid érv lehet a “biztos be kell érni ennyivel?”, de ennél a műfajnál lehet igenlő a válasz – persze épp ezért inkább a horror-rajongóknak szól az ajánlás.)

Pilot: Dirty John

2018. 12. 02. 15:50 - Írta: human

1 comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

If you design the most beautiful life nothing ugly can get in.

Fogalmam sincs a Bravo, hogy gondolta ezt a sorozatot. Mármint a pilot vagy unalmas, vagy semmitmondó, attól függően mennyi információval érkezel. Viszont így mi vehet rá a folytatásra? Egy kezdésnek ütni kéne, még akkor is, ha a 8 rész adja ki az összképet.

Az előtudást úgy értettem, hogy egy iszonyat népszerű oknyomozó podcastből, megtörtént eseményeken alapulva készült a Dirty John. Így viszont szinte biztos, hogy bele futhattunk már egy-két dologba a kapcsán. Viszont, ha ezeket az információkat tudjuk, akkor sajnos semmit sem ad a pilot, mert a kifejtésükben és megvalósításban nem erős, cseppet sem egyedi. Talán ez a sorozat fő baja, a kivitelezés ment mellé?

A történet egy, a negyedik házasságon is túl levő nőről szól, aki online ismerkedik, és rengeteg borzasztó férfi után egy cargo rövid gatyás orvos kopogtat nála, aki hiába furcsa kicsit, mégis őszintének tűnik a többi 40-50 közötti, siralmas alak után. És bizony a nő lányainak gyanakvása ellenére is elkezd valami kibontakozni közöttük.

Az előbbiekből gondolom, ki lehet találni, hogy a férfival igazából nem stimmel valami. Ezt valamennyire érdekesen ábrázolják, főként azon keresztül, ahogy a nőn kívül a többiekkel bánik. Szerintem már mindenki hallotta a tanácsot, hogy azt kell nézni az embereken, ahogy az érdekükhöz kötődőkön kívül levőkkel viselkednek. És ez alatt a nő lányait is értjük, hiszen a pilot végére már be is vág a családba egy éket.

Viszont. A tényleges durvaságot csak azzal sugallják, hogy milyen gyorsan lép előre a kapcsolatuk – amit néha kiírnak a képernyőre. Ezen kívül még van valami drámai flashforward, meg egy kórházi intremezzo, de igazából egyik sem éri el a kívánt hatást, legalábbis úgy éreztem, hogy nem működnek jól ezek a megoldások a pilotban. Egyszerűen nincs meg a csali, amire nézőként rákaphatunk rögtön, az első részt követően.

Pedig én vártam a sorozatot, de ez nekem most nem kicsit mellé ment. Eric Bana és Connie Britton simán elvihetett volna messzire is, de így csak akkor fogok visszanézni, ha tényleg mindenki zseniálisnak érzi a folytatást. A kezdés legyen 6/10, ha valami ponthoz ragaszkodnátok, de igazából nem is ez a lényeg.

Room 104: kezdett a 2. évad

2018. 11. 29. 21:30 - Írta: winnie

11 comments | kategória: antológia,kritika

Ááá, komolyan már…, egy hét alatt a harmadik epizodikus antológiáról írok (amint ezt leírtam, gyorsan el is rohantam megírni egy hét kérdését, amit nemsokára kirakok) és egyre komolyabb gondban vagyok, hogy lehet ilyesmiről bármit is mondani. Írni viszont akarok, mert ez az a műfaj, amiről kommentben a legtöbb információt lehet nyerni, például, ha olvasom, hogy a 2×09 mennyire ász rész volt.

Míg az Amazon-os Lore-ból egyszerre kiadták a teljes szezont, az HBO-s Room 104 hetiben érkezik ismét – annyi, igencsak üdvözlendő változás történt, hogy ezúttal kettesével kerülnek adásba a részek, amiket az köt össze, hogy egy hotel 104-es szobájában játszódnak, de… valójában semmi, mert ettől még bármilyenek lehetnek. Sőt, tényleg mindenfélék, hol horrorisztikusak, máskor romantikusak vagy viccesek.

(A sorozat kezdéséről itt írtunk, de az évadzárós kritikánkban minden egyes részt kiveséztünk.)

Az 1. évad nézése elég fura élmény volt, mert bár a kezdés nem emelkedett ki, de mégis volt benne valami izgalmas, és a folytatásban, ha láttam is egy gyengébb epizódot, a következő mindig olyan volt, hogy rögtön elfeledkeztem a kasza mérlegeléséről.

Nos, az S2 kezdésére ez nem volt feltétlenül igaz. Mondom ezt annak ellenére, hogy az első két rész inkább pozitívan csapódott le bennem.

  • 2×01 – FOMO (Charlyne Yi, Tom Lenk): barátok összegyűlnek, hogy megünnepeljék egyikük 30. születésnapját. Kicsit kiszámíthatóan fordul komolyra minden, kár, hogy elég random módon, minden alap nélkül. Reménykedtem, hogy nem ilyen egyszerű a sztori, de az volt. Ettől még nem volt rossz, de inkább csak 5/10.
  • 2×02 – Mr. Mulvahill (Rainn Wilson, Frank Birney): egy férfi magához invitálja régi tanárát, hogy elmondja neki, milyen nagy hatással volt az életére. Tipikusan olyan rész, ami tart egy, némiképp lerágott csont irányba, hogy valami erős drámát kapjunk, majd kiköt valahol teljesen máshol, amit nem lehet előre látni (ld. random). A gond az, hogy mivel egypoénos, ezért az első 10 perc és a második 10 perc is csak késleltetésnek tűnik. 6/10.

  • 2×03 – Swipe Right (Michael Shannon, Judy Greer): egy orosz politikai figura és egy állatorvosi ápolónő vakrandija. Na, akkor adjunk még egyszer a randomnak, mert amikor Sheen “dalra fakad” (zseniális és ütődött volt!), akkor végképp nem tudtam, mire gondolni. Egyébként volt valami bája a szituációnak, a verbális adok-kapoknak, de szinte minden, a felvezetés és a lecsengetés is csak lógott a levegőben. Az utazásban volt valami megkapó, de az összkép nem lett emlékezetes.
  • 2×04 – Hungry (Kent Osborne, Mark Proksch): két idegen találkozik a szobában, hogy valóra váltsák egymás fantáziáit. Nesze neked, WTF – ilyet legalább nem nagyon látni, de ismét csak úgy voltam vele, hogy bármennyire is szórakoztató (és gusztustalan, pedig nem látunk semmit) volt helyenként a sztori lefolyása, túl randomnak találtam az egészet, annak ellenére, hogy valós történeten alapul. Ettől még 7/10.

(És hogy a másik oldalt is megmutassam: egy korábbi posztunkhoz már érkezett olvasói komment (át fogom hozni ehhez az íráshoz, hogy lássátok) a kezdésről, amiben 9/10-es és 10/10-es értékelést kapott a két epizód, szóval nagyon szóródhatnak az értékelések.)

Nekem leginkább az hiányzik a Room 104-ból, hogy nem érzek a részek között semmiféle közös szövetet, gondolati ívet vagy stílust. Mondjuk egy valami tényleg közös az összesben, mégpedig az, hogy egy zárt térben játszódnak (bár olykor ezzel is csalnak, hogy egyre többet mennek ki, hol az ajtón, hol a fürdőszobába, hogy olyasmi történjen, amit nem mutatnak), de ettől még nem homogén a végeredmény, akkor azt is mondhatnák a Duplass-tesók, hogy filmfesztiváloztatásra alkalmatlan rövidfilmeket gyűjtöttek össze nekünk.

Nagyobb gond, hogy általában (nem minden esetben!) elég fura végeredmény születik olyan tekintetben, hogy az epizódok nincsenek kifuttatva. Tehát a Room 104 nem az az epizodikus antológia, ahol csavarokat érdemes várni a sztorik végén (előfordul olykor persze ez is), inkább csak átadnak egyféle hangulatot, életérzést, esetleg dilemmát, vagy elkezdenek kibontani egy furcsa vagy kínos alaphelyzetet, esetleg provokálnak, hogy utána annyiban hagyják a dolgokat és búcsút intsenek nekünk.

Éppen ezért sokat számít az, hogy a néző miképp áll a nézéshez. Ha benne vagyunk abban, hogy elég az, hogy átéljük, amit látunk, aztán pár perccel később örökre elfelejtsük, akkor a Room 104 simán bejöhet, főleg, mert elég sokrétű, de ha olyat akarunk nézni, aminek komolyabb hatása is van, mondjuk, mint a Black Mirror-nak, akkor lehet, hogy koppanni fogunk.

Lore: a 2. évad

2018. 11. 28. 21:33 - Írta: winnie

Add comment | kategória: antológia,kritika

Az Amazon-os Lore első szezonja igen érdekes kísérlet volt.

Alapvetően egy horrorisztikus történeteket prezentáló epizodikus antológia (aminek az alapja egy podcast), ami a valóságban megtörtént eseteket, vagy folklorisztikus történeket dolgozott fel, és ezeket dobta fel (vagy húzta le) narrációval, különféle stílusú animációkkal és archív felvételekkel. Szóval a megközelítés miatt volt egy dokumentarista fílingje. (Amitől nem kellett tartania, sem annak, aki ismerte a mesélt sztorit, sem annak, akinek új volt.)

A folytatásra új showrunner érkezett a The Exorcist-ből (nem a sikertelenség miatt, csak a réginek más dolga volt), és ezzel együtt a koncepció is módosult. Az kevésbé észrevehető a többség számára, hogy nem mindegyik sztori származott a podcast-ből, az már sokkal inkább, hogy a legtöbb dokus aspektus eltűnt a true horror-sorozatból, szimplán csak valóságban is megtörtént, komoly hatással bíró, továbbra is borzalmas történetek kosztümös feldolgozását kapunk, amiket ezzel-azzal azért feldobnak.

Az első epizód például William Burke és William Hare 1820-as évekbeli esetével foglalkozik, amit nem egy filmben is feldolgoztak – két skót munkásról szól a történet, akik előtt megnyílik a sírrablás csodás világa, miután rájönnek, hogy abban a korszakban igen jó pénzt lehet kapni a viszonylag jó állapotban lévő holttestekért.

A 2×01 simán lehetett volna egy bármilyen epizodikus antológia része is, a Lore-ra csak annyiban emlékeztetett, hogy egyrészt olykor magyarázó infókat írtak ki a képernyőre (pl. mi az a Punch and Judy vagy resurrectionist), másrészt kaptunk egy kis karakterek fölé írt, a sztorival kapcsolatos gonosz grafikát – és a legvégén nagyon röviden a mába is belekötötték az egészet.

Számomra, ahogy a legtöbb efféle történet (a történelem és a true crime elég messze áll tőlem), ez sem volt ismerős, így nyilván másképp tudtam nézni, mint az, aki ismerte a sztorit – őket nem tudom, hogy kevésbé kötötte-e le a sok ismerős elem, vagy épp ellenkezőleg élvezték a sztori újabb feldolgozását.

A folytatásban (a részek 34-53 percesek) kapott egy sztorit Báthori Erzsébet az 1600-as évekből (ez már ismerősebb volt, és itt nyilván nem sok mindennel tudtak meglepni), a német Hinterkaifeck rejtélye (1920 körül), a prágai óratorony, az Orloj átka (1500-as évek), Mary Webster, egy állítólagos boszorkány sztorija (1600-as évek), valamint Jack Parsons, aki a 20. század közepén élt és alkotott.

Összesen ismét csak négy részt néztem meg: a Jack Parsons-osat azért hanyagoltam, mert róla szól a Strange Angel című nyári sorozat, és nem akartam róla ellőni semmit, míg a Hinterkaifeck-es epizódot nem igazán tudtam követni, így inkább feladtam. A többi viszont ismét csak hozott egy viszonylag jó átlagot, bár ezúttal inkább információs, mesélős szinten, mintsem a lenyűgöző történetszövés vagy elborzasztás kapcsán. (Valós alapok ide vagy oda, ez nem dokusorozat, szóval nyilván van benne fikció, vagy megerősítetlen elbeszélésekre való hagyatkozás, amivel kitöltenek bizonyos fehér foltokat, s van, hogy inkább a folklórra alapoznak – az Amazon interjús videóiban kitérnek erre is.)

Az antológia természetesen nem fukarkodik a horroros részletekkel, ezek azonban (egy rész kivételével) nem annyira ijesztőek, inkább naturalisztikusak – freccsen a vér, olykor végtagokat fűrészelnek le, meg persze sokadjára is eléri, hogy szörnyülködjünk azon, hogy a “sötét” középkorban mennyit ért egy emberi élet, és milyen kevés elég volt ahhoz, hogy kioltsák.

Nem mondanám, hogy egyenetlen lenne a Lore, de az eddigiek alapján olyan műfajt képvisel, aminek darabjai… Most azt akartam írni, hogy vagy bejönnek vagy nem, de valójában nem a minőségről vagy végeredményről van szó, hanem eleve arról, hogy mennyire köt le a történet, mennyire akarok megtudni valamit a múlt egy bizonyos szeletéről, vagy egy konkrét témáról. De ha lesz 3. évad, én ott leszek, mert mondom, érdekes kísérlet.

Inside No. 9 Live – Dead Line

2018. 11. 27. 15:00 - Írta: winnie

16 comments | kategória: Anglia lecsap,antológia,kritika

(Korábbi írásaink a sorozatról: pilotkritika, az 1. és a 2. évad, karácsonyi rész, 3. évad, 4. évados premier és teljes 4. évad.)

Megkésve, bár, de: MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIVAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAN? Komolyan nem tudom, hogy mit írhatnék erről, a jövőre induló 5. évadot felvezető Halloween-re készített Inside No. 9-epizódról, hogy ne lőjek le semmit belőle. Vagyis…, szerintem bármit le lehet, hiszen aki a sorozat rajongója, az már úgyis látta a részt, aki meg nem, annak ezt semmiképp sem ajánlanám kezdésnek, hiába volt zseniális és hiába epizodikus antológia a sorozat, amiben semmi nem függ össze semmivel, mert itt azért volt egy fontos kapocs, és a színészeket sem árt ismerni.

A nem nézők kedvéért egy rövid felvezetés a sorozat elé, ami a jelen egyik legjobbja és (kimondom!) jobb, mint a Black Mirror. A szerkezet ugyanaz, csak épp fél órás a formátum, a téma általában totál random, olykor komikus (általában feketén), olykor drámai, de az biztos, hogy mindig csavaros. És ez az ÉLŐ epizód beintett mindenféle netes nézési trendnek, mert legjobban az élvezhette (vagy “élvezhette”), aki tévében nézte. Élőben.

Előzetesen tényleg sokat agyaltam, hogy Reece Shearsmith és Steve Pemberton mi a francot fog kitalálni élő epizódnak, eleve, hogy miért akarnak élő epizódot csinálni. Mert abban biztos voltam, hogy nem valami “legyünk élők, hogy élők lehessünk”-elv mozgatta őket, hanem olyan sztorit akarnak elmesélni, ami élőben üt.

Leginkább valami előadói bravúrra gondoltam, olyan dolgokra, amik azért ütnek, mert élőben produkálják őket (tudomisén, gyors átöltözés, ilyesmi, vagy valami abszurd helyszín), de sosem jutott volna eszembe, hogy az lesz a végeredmény, amit itt kaptam.

Pedig egyszerűen, és némiképp viccesen meg rejtélyesen indul a rész, aminek a főhőse egy öregember, aki a templomkertben talál egy mobilt, és megpróbálja kideríteni, hogy ki lehet a gazdája. Főleg, miután  csörögni kezd és fura hangokat ad ki. Ez a kezdés pont elég ahhoz , hogy felkeltse a néző figyelmét, de ami utána jön…

Szívesen bevágnék képeket (például ezt vagy ezt vagy ezt), de spoileres lenne, írnék instrukciókat is az epizód elé, de már az is spoileres lenne, inkább csak annyival egészítem ki a fentieket, hogy annak ellenére, hogy zseniális volt az egész alapötlet, abban biztos vagyok benne, hogy akadtak olyanok, akik nem nézték végig a részt. A tévénézők között tuti (és nem azért, mert véres volt vagy túl ijesztő), de talán a spoilerfélő netezők is be lettek húzva a csőbe.

De csitt!

Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc epizódom, a sztori és mögötte lévő gondolatok tetszetősek voltak, de annyira nem hatottak meg. Azonban ez a rész nem történeti síkon működött, hanem egészen másképp, azzal, hogy végig kiszámíthatatlan volt, totális bizonytalanságban tartott, folyton meglepett, és persze annak köszönhetően, hogy az élő koncepcióval lebontották azt a bizonyos negyedik falat, mégpedig oly módon, ahogy eddig még nem nagyon láthattuk.

Egyszeri és megismételhetetlen élmény volt. És ezért jár a kalapemelés és a 10/10.

Délelőtti videó 5.: High Maintenance

2018. 11. 26. 12:20 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,video

Január 20-án visszatér a nyugodt hangulat, és a sokszínű város. A 2. évadot nem kicsit imádtam, és a harmadik mostantól vasárnaponként megy majd. Ezt tekerik jelentik be a tovább mögötti teaser videóban.

Tovább…

Szerelem, átverés, túlélés

2018. 11. 25. 14:13 - Írta: human

2 comments | kategória: antológia,kampány

A Connie Britton és Eric Bana főszereplésével készített podcast-alapú antológia, a Dirty John legújabb előzetesei mellé itt van egy plakát is, ami a tovább mögött kicsit átalakul. A pilot már kijött premier előtt, de “ma” lesz a tévés premierje.

Tovább…

American Horror Story: vége a 8. évadnak, az Apocalypse-nek

2018. 11. 19. 14:50 - Írta: Shannen

22 comments | kategória: antológia,kritika

Senki nem fog meglepődni, ha azzal kezdem, hogy az idei American Horror Story: Apocalypse-évad, ugyanúgy megosztotta a nézőket, mint a korábbiak, hogy a szezon elején belengetett sztoriszálhoz képest totál más irányba haladtak, és az évadzáró újfent borította a dolgokat, talán most még jobban, mint bármikor máskor.

Mindezek ellenére nyugodtan sorolhatjuk az idei etapot az AHS jobban sikerült évadai közé, sőt én konkrétan a 2. évad óta nem élveztem ennyire AHS-szezont. Ez egyrészt Cody Fern-nek köszönhető, akire AHS-újoncként rögtön komoly feladatot bíztak az írók, Antikrisztusként tulajdonképpen az ő vállán nyugodott az egész szezon. Nem véletlenül neveztem már évad folyamán a kibeszélőben Fern-t a színészgárda egyik legértékesebb tagjának.

Emellett már jó előre lehetett tudni, hogy idén visszatérünk a kezdetekhez, a Murder House-hoz, és a Coven-ben megismert boszik is fel fognak tűnni. Az mindig izgalmas, ugyanakkor rizikós is, ha korábban különálló történeteket akarnak összekötni utólag és egy kerek egésszé alakítani. Fennáll ilyenkor a veszélye, hogy az új sztori miatt a korábbiak nem fognak könnyen belesimulni az éppen elmesélni kívánt történetbe.

Ha a finálét nem számítjuk, akkor ezt a feladatot ügyesen megoldották Ryan Murphy-ék. Érezhetően jól átgondolt volt az egész évad, nem voltak nagy mellékvágányok és fordulatok, a 4.epizódtól kezdve egy irányba haladt a sztori. Ráadásul vendégként több régi arc is visszatért Jessica Lange-től kezdve, Connie Britton-on át Frances Conroy-ig.

Hogy pontosan mi volt az ő szerepük és miért volt csalódást keltő az évadzáró, arról a tovább mögött spoileresen még írok pár sort.

Tovább…

Délelőtti videó 6.: The Ballad of Buster Scruggs

2018. 11. 18. 13:30 - Írta: winnie

1 comment | kategória: antológia,mozifilm,video

A Netflix a két véglet között létezik: vagy marha hosszú (50+, 60+) epizódokkal adja ki a sorozatait, vagy pedig olyan rövidekkel, hogy inkább azt mondják, hogy legyen film az évadból. Pontosan ez történt a Coen-testvérek sorozatos tervéből, epizodikus antológia helyett egy rövidfilmekből álló játékfilm lett.

A The Ballad of Buster Scruggs-ról szerintem nem fogunk bővebben kritikát írni, de nagyjából a rendezők esszenciája van meg benne, szóval a rajongóiknak kötelező. A tovább mögött az újabb előzetes, amit még nem raktunk ki, de a premier már megvolt pénteken.

Tovább...

Previous Posts