Mivel naponta jönnek újak, a tovább mögött még egy adagnyi rövid, kaszabolós teaser nézhető meg az AHS új évadjához, amire teljesen rápörögtem mostanra. Remélem, idén nem pattanok le az első résznél.

Most hozom fel magam a The Joel McHale Show with Joel McHale-lel, amiről itt írtunk bővebben (a véleményem nem változott, helyenként zseniális, de nem érzem, hogy érdemes lenne 20-25 percet rászánni, viszont amikor csak pár percem van, vagy nem ideálisak a körülmények sorozatnézésre, akkor elfér az iPad-en), és aminek az egyik epizódjában tök random benyomták a tovább mögötti pár perces Black Mirror-paródiaepizódot. Benne Tricia Helfer és Matt Iseman.

Sőt, később is kaptunk még két Mini Black Mirror-részt, azt is betettem utána. Az egyikben Susan Kelechi Watson, a másik Kevin Rahm. Tovább…

Hiába az új készítő az AMC sorozatánál, mivel antológia, így igazából szinte teljesen új a széria, mégis maradt valami az előző évad szellemiségéből. Nyilván a csatorna hasonló koncepciót keresett, amiben benne van az a plusz, és úgy tűnik talált is.

Csak a pilot alapján a történet: a II. világháború alatt az Amerikába épp beilleszkedni kívánó bevándorló japánokat követte valami lény a szülőhazájukból — nem megszokott szellem hanem… nem akarom lelőni, mert a pilot végén fednek fel belőle- Az öregek érzik a jelenlétét, és az események miatt félik is, a fiatalok viszont egyelőre még próbálják figyelmen kívül hagyni.

Így kerül két főbb szál elő, hiszen egyrészről ott vannak a japánokat kezelő Amerika sötét tettei, másrészről pedig ez az egyelőre bűnöket elkövetőket kínzó lény. Amikor valaki letér az igaz útról, annak, ha nem is rögtön, de érkezik a következménye is. És itt tényleg a hagyományokról és morálról van szó, nem pedig légből kapott dolgokról.

A lényeg egyelőre a kivitelezésben kereshető, hiszen horrorsorozatról van szó, ami egyáltalán nem az olcsó ijesztgetésre koncentrál, hanem inkább lassabban az agyba mászik. Ahogy azt az első évad is tette, erre gondoltam a szellemiség emlegetésével. Nyilván más helyszín, nem a semmiben elveszést és a jéghideget kapjuk, de mégis van benne valami.

Bevallom a jumpscare nem annyira az én világom, bár a slasher horrorokat azért kedvelem, de ezt könnyedén néztem egyelőre. Vagyis “könnyedén”, mivel a karakterépítés közben tényleg azt vettem észre úgy 35 perc után, hogy nyomaszt a pilot. És ez az igazi erő? Erre képes ritkán a zsáner manapság.

A kidolgozás most is korrekt. Mondjuk a digitális képminőség miatt érezni a díszleteket, de igazából ez is az első évadot idézi. Nehéz megfogalmazni ezt amúgy, mert valójában egy RED kamerával is egész jól lehet a filmes kinézetet szimulálni, de valahogy itt mégsem sikerült, pedig az 1940-es évekhez az illett volna.

A szereplőgárda nem ismert arcokkal van tele, legalábbis számomra, nyilván George Takei-t kivéve, de kellően elkülönülnek a karakterek, és jól is hozzák őket egyelőre. Kiemelni senkit nem tudnék, de ha jól látom, igazából mind tévés veteránok rengeteg sorozattal a hátuk mögött, szóval nem annyira nem meglepő a helyzet.

Igazából már az első jelenetből lejött, hogy durva lehet az Infamy: egy nő a fülén át az agyába szúr valamit, és így öli meg magát, de után tényleg kellett még egy kis belerázódás, emiatt 7/10. Az biztos, hogy winnie már látta a 2. részt, és úgy még jobban élteti, szóval érdemes lehet esélyt adni neki.

It’s a simple question, really. Why would a woman kill? And who would she murder? The man who did her wrong? The other woman? Perhaps a friend guilty of betrayal? To know the answer, you must listen to the woman’s story. Discover her secrets. Only then can you understand the choices she made.

Vannak sorozatok, amik már a pilot első másodperceiben megveszik az embert. Ilyen volt például anno a Desperate Housewives, aminek az első 2 perce tökéletesen belőtte a sorozat hangnemét és fő sztoriját. Na, Marc Cherry, a készítő (egy Devious Maids-es kitérő után) most visszatért a DHW gyilkosan humoros és játékos stílusához, és ismét berántott az első másodpercekkel. (Már az oldszkúl képregényes főcím is jópofa, de a folytatásra gondolok.)

Oké, most kicsit csúsztatok, mert míg a DHW normálisan kezdődött, a CBS All Access-es Why Women Kill pilotja egy “A férjek” felirat után a 3 férfi főszereplőt kezdi el beszéltetni a kamerába, akik elmesélik, hogyan ismerkedtek meg feleségeikkel – a feleségek pedig az epizód végén elmélkednek arról, hogy mi visz rá egy nőt a gyilkosságra. Mert igen, ebben a sorozatban vér fog folyni. Ez a rendhagyó kezdés rögtön felébresztett és a monitor elég szögezett.

WHY WOMEN KILL – 1×01 – 8/10

A Why Women Kill egy évados antológia, vagyis az első szezon egy kerek egészet alkot, lezárt sztorit mesél el és nem fog folytatódni. A fő csavar benne az előző mondatban szereplő többes szám: 3 történet fogunk látni 3 házasságról, 3 nőről, akiket megcsal a férjük, 3 nőről, akik (valószínűleg) gyilkolni fognak. A kérdés pedig az, hogy kit ölnek meg, hogy miért ölik meg, illetve, hogy megússzák-e a gyilkosságot – valamint az is, hogy mi miképp ítéljük meg őket a tettük kapcsán.

You think you’re gonna get out of this by dying? Fuck you!

A 3 sztori nyilván 3 választ fog hozni (és közel sem egyszerűt, nem arról szólnak, hogy “Megcsaltál! Meghalsz!”), és hogy még inkább teljesebb képet kapunk, az egymással nem összefüggő történetek három különböző idősávban játszódnak: a 60-as években, a 80-as években és napjainkban.

A szerkezetnek megfelelően a három házasság, valamint a férj és a feleség körülményei is teljesen másfélék. Van egy iskolai szerelmespárunk, klasszikus, régimódi alá- és fölérendelt viszonyokkal, akik egy új házba költöznek, van egy igen tehetős, a látszatra sokat adó feleségünk, aki már a harmadik férjét fogyasztja, és van egy modern, nyitott házasságban élő párunk, ahol a biszexuális feleség a kenyérkereső. Mondanom sem kell, hogy mindegyik kapcsolat egyben kommentálási lehetőséget is biztosít az adott korszak férfi/nő kapcsolatainak viszonylatában.

Első pillantásra mindegyik kapcsolat ideálisnak látszódik, de nem kell sok ahhoz, hogy meginduljon a szövet feslése. Egy elejtett félmondat a munkahelyről itt, egy gondos kezek által küldött boríték ott, de olykor az is bajt okozhat, ha valaki szimplán aggódik, mert jó ember.

Az egymás mellett futtatott sztorik esetében (ld. mondjuk a Tell Me a Story) mindig nagy kérdés, hogy vajon sikerül-e ugyanolyan erősre megírni mindhárom történetet, nem fogja-e az egyik untatni a nézőt. Ezúttal ezzel nem nagyon törődtem, mivel csak felvezették a fő konfliktust, és egyelőre mindegyikben van potenciál, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ugyanolyan szinte érdekel a három feleség és férj sorsa. De ez persze változni fog.

Az viszont már most biztos, hogy a három történet három elég különböző, bár a korra azért elég jellemző hangvétellel bír, már csak emiatt is változó lesz, hogy ki miképp viszonyul az egyes szálakhoz. És, ha már párhuzamos sztorik (amik között olykor ötletes, olykor erőltetett áttűnésekkel váltanak), az ember óhatatlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha a végén kiderül, hogy van némi kapocs közöttük

A Why Women Kill esetében az esztétika, a külsőségek elég hangsúlyos szerepet kapnak, nagyszerűen egészíti ki a sztorit egyrészt a mesés látvány, másrészt a színészek alakításai – és nem csak a főszereplőkre gondolok (mind sorozatprofi: Ginnifer Goodwin+Sam Jaeger, Lucy Liu+Jack Davenport, Reid Scott+Kirby Howell-Baptiste), hanem a remekül kiválasztott mellékszereplőkre (Adam Ferrara, Alicia Coppola, Alexandra Daddario).

I tell you, there’s nothing sexier than a girl who likes to take care of you.

A pilot végére minden házasságban látjuk a frigy töredezése felé vezető első lépcsőfokot, látjuk, hogy mi indítja be a folyamatokat, de ami engem leginkább beindít, az a maradék 9 rész, hogy vajon még mindig bonyodalmat tartogatnak a folytatásra. Ugyanis mindhárom szituáció egyszerűnek tűnik, de biztosak lehetünk abban, hogy nem az fog történni, amire első blikkre számítunk, és ezt a kvázi rejtély-faktort már most imádom.

Ha az elmúlt több, mint 10 évben nem derült volna ki, én élek-halok a sorozatos gimmick-ekért, és a néző játékba való bevonása, az elején a kamerába beszélés eleve ilyen volt, azzal már sikerült berántani, és később az időszerkezet, valamint a játékos stílus simán megtartott, maradéktalanul élveztem ezt a kezdést, és nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem nézhetem azonnal tovább a Why Women Kill-t. Mert annyira bejött, de azért a pontszámommal hagyok még helyet a fejlődésnek.

Nem tudom, mi van velem és az AMC horrorsorozataival, de valamiért eddig nagyon betaláltak a pilotjaik. Az “eredeti” The Terror első részét nagyon szerettem, pedig még azt is lehet mondani rá, hogy nem történik benne szinte semmi. A pár hónapja bemutatott, sokak által köpködött NOS4A2 kezdése is simán hozta nálam a 8/10-es szintet (ehh, még mindig nem írtam róla…), és ugyanez a helyzet a The Terror: Infamy-vel is, amit egy fokkal még ezek fölé is emelnék idióta tizedesek használatával.

Nem akarom kikerülni a kötelező köröket, tehát: a The Terror első szezonja alapvetően egy minisorozat volt, egy 1850 körül játszódó kosztümös horror. És mivel a kordivatnak megfelelően évados antológiának álmodták meg a szériát (a cím, mint “Borzalom” köré), mert mégiscsak jobban megéri egy már ismert brand-re ráhúzni az újabb miniket, az Infamy is egy kosztümös horror, ami 1941-ben kezdődik. Szóval tekinthetjük pilotnak is az évadkezdést – a készítői gárda is teljesen más.

THE TERROR: INFAMY – 1×01 – 8,25/10

Előre jelezném, hogy nem csak a horror műfajáért vagyok oda, hanem azt is nagyon szeretem, amikor zsánersorozatokat a múltba, kosztümös körülmények közé helyeznek. A világháborús kriminél már csak egy középkori nyomozás a jobb, annál meg csak egy ókori – nem tudom, hogy ennek mi az oka, de ugyanez a helyzet nálam a scifivel és a horrorral, valami egyéni ízt kölcsönöz nekik az, ha nem a modern korban zajlanak a történések. Talán mert akkor jobban le lehet vetkőzni a kliséket? Vagy másképp csapódnak le?

A The Terror: Infamy tehát a második világháborúban játszódik, és azt a sajtóanyagokból tudni lehet, hogy az egyik fő helyszíne egy, a japán-amerikaiakat internáló tábor lesz. De, és ez nagyon fontos (amellett, hogy csak a 2. rész végére érünk el erre a helyszínre), hogy a kor és a politikai-diplomáciai viszonyok, illetve maga a háború csak egyfajta díszletként szolgál a horrorsztori számára. Egy nagyon erős és érzelmileg gazdag díszletként, de a fő hangsúly nem a Pearl Harbor-i bombázás hatására összegyűjtött és felcímkézett japán származású amerikai állampolgárokkal való bánásmódon lesz.

A sorozat a hírhedt bombázás előtt nyit, és egy kaliforniai mesterséges szigeten (Terminal Island) élő japán-amerikai közösséget mutat be rögtön egy nagyon fura és gyanús öngyilkossággal indítva: egy nő, mintha saját akaratától függetlenül ölte volna meg magát. Mindenki paff a haláleset hatására, elképzelni nem tudják, hogy mi történhetett, van, aki sajátmagát okolja, mások másokat vádolnak – és ez még csak a kezdet. Idővel ugyanis újabb furcsa (természetfölötti?) dolgokat tapasztalnak egyesek, és további (gyanús) halálesetekre is sor kerül.

A csavar, hogy mi nézőként elég hamar tisztába jöhetünk azzal, hogy mi (vagy ki) történik velük, szóval többet fogunk tudni, mint a karakterek, a kérdés inkább az lesz, hogy mégis mi a mozgatórugója az egésznek – és itt rögtön a kedvenc krimis/horror kellékemre pillantok, miszerint a múltban történt valami disznóság, amit most jól megbosszul valaki.

Ebből nagyjából le is jön, hogy a The Terror: Infamy nem újítani fog a műfajon belül (gondolom az elmosódott fényképarcok is megvannak pár filmből), hanem ahogy fent írtam, egy nem annyira megszokott, a történelmi háttér miatt elég konkrét és háborgó korszakba, valamint környezetbe helyezi a klasszikus sztorit, ezzel adva sajátos ízt neki. Mindezt pedig nagy tisztelettel teszi.

Az Infamy horror, és azon belül is (mi más?) J-horror, azaz afféle japán szellemtörténet annak minden ismerős kellékével – ez egy apró spoiler lehet, de igazából már az első percekben sejthetjük a dolgot, másrészt pedig aki belevág, annak érdemes tisztában lennie ezzel. Akinek nem kenyere a műfaj, azt nem biztos, hogy le fogja nyűgözni a megvalósítás és a színészi játék, valamint ezek, az amerikai állampolgárságuk ellenére a nagyon japán karakterek.

Engem viszont lenyűgözött. Tényleg sokáig tudnám sorolni azokat a momentumokat, amik bejöttek a pilotban. Már az első jelenet gyönyörű volt (a látvány végig első osztályú), és a folytatás is tele volt nagyon szép beállításokkal, ütős hangulati elemekkel és hatásos apróságokkal, valamint érzelmekben nagyon gazdag alakításokkal: piszkosul látszik, hogy a színészeknek elég sokat jelent ez a munka. (Ennek kapcsán kiemelném, hogy még sosem történt velem olyasmi, hogy az első másodperctől ennyire megkedveljek egy főszereplőt, mint itt, a Derek Mio által alakított Chester-t. Gőzöm sincs, hogy mi ennek az oka, de nagyon egy hullámhosszra kerültünk.)

Ahogy az első The Terror esetében, itt sem fogok csodálkozni azon, ha jó páran elunják magukat a piloton mondván semmi sem történik. Az már most látszik, hogy ez a sorozat sem a pörgő akciókra és a nonstop korhatáros tartalomra fog koncentrálni, az eddigi két rész alapján talán kijelenthető, hogy szofisztikáltabb horror lesz, közel sem annyira popcorn, mint amit megszokhattunk. És ez dicséretes.

Szóval nagyon bejött, amit láttam, végig lekötött, az pedig külön erőssége, hogy a múltbeli, a valóságban is megtörtént események ellenére a témája manapság is aktuálisnak mondható, ami mindenképp egy újabb gondolati réteget kölcsönöz az Infamy-nek.

Az első két részt a premier előtt az AMC jóvoltából láthattuk.

Ma. 23:00. AMC. The Terror – 2×01 (The Terror: Infamy) (kritika + szinkronos promó + szinkronhangok)

Pár nappal az amerikai premier után folytatódik itthon az AMC horrorantológiája. Az első szezon ugye az 1800-as években játszódott és két eltűnt hajó legénységéről szólt, valamint az általuk átélt (de nem túlélt!) borzalmakról, ez pedig a II. világháborúban, ahol ugyancsak valós alapokra építkeznek, a japán származásúakat internáló amerikai táborokra. Persze ahogy írom majd a kritikámban, mindez “csak” hátteret jelent egy klasszikusra hangszerelt ázsiai kísértetsztorihoz.

Azért adok egy hivatalos leírást, hátha valakit az jobban meggyőz:

A Terror: Gyalázat, a II. világháború idején játszódik. Középpontjában rejtélyes halálesetek egész sorozata áll, amely egy japán-amerikai közösséget tart rettegésben, illetve egy fiatal férfi útját követhetjük, aki utánajár mindennek, és felveszi a harcot a gonosz erővel szemben, amely ezekért felelős.

Jajj, hát beindultak a rajongók! Amikor rákerestem az American Horror Story: 1984 plakátjára, akkor egy csomó rajongó cuccot dobott ki, érdemes megvizslatni a Google Images-t, de itt párat külön is összegyűjtöttek. Szerencsére az FX kiadott egy hivatalos plakátot is, ami ugyancsak ráerősít az első infók és az előzetesek után, hogy egy nyári táboros kaszabolás várható. Ugye?

Majd kiderül, de egy valami biztos, hogy az ígéretes kiindulást úgyis el fogják szúrni valamivel… Majd jönnek a boszorkányok vagy a természetfölötti, vagy a…

UPDATE: Na, a poszt megírása óta jött még egy plakát, ami azért konkrétabb.

Ezt az epizodikus horrorantológiát a CW szállította a nyári kínálatában és akár 2. évadnak is nevezhetnénk, mert 2017-ben a go90, azóta bedőlt digitális platform már elindított egy sorozatot ilyen címen. Mindegy, mivel minden rész különálló történet, így nem számít, hogy ki látta a régi szériát, vagy hogy ki melyik résszel indítja a mostanit.

A sorozat koncepciója pofonegyszerű: a neten (ahogy olvasom) népszerű a kétmondatos horrorsztori műfaja – itt van 30 és 20 másik félelmetes “sztori példának. A sorozat ilyen sztorikat dolgoz fel 20 percben – vagy gondolja tovább őket. Mindeközben a hangsúlyt a digitális korra, a modern félelmekre helyezve. (Jópofa csavarként minden rész elején kiírják az ihletet adó horrorsztori első mondatát, és a rész végén a másodikat, azaz a lezárást.)

TWO SENTENCE HORROR STORIES – 1×01 – 5,5/10
TWO SENTENCE HORROR STORIES – 1×02 – 6,5/10

Nagyon utálom az “egyszer nézhető” kifejezést filmek értékelésére, mert sokkal jobb (és szélesebb) a filmes kínálat manapság annál, hogy beérjük olyan filmekkel, amik egyszer nézhetőek, szóval  az egyszer nézhető nálam azt jelenti, hogy nem nézős. Kérdés, hogy ha azt mondom erre a sorozatra, hogy “egynek elmegy”, akkor azzal beljebb vagyok-e, vagy ugyanazt állítom, mint az előzővel a filmekre?

Nem tudom, a lényeg az, hogy nálam így, ilyen formában elfér, mert meglepően jól csapódott le bennem ez a kezdés annak ellenére, hogy nagyon olcsó a sorozat és nem feltétlenül eredeti sztorikról van szó. Az olcsóság nem zavar, inkább csak ténymegállapítás, tele van ismeretlen emberekkel, snassz helyszínekkel, nincs a megvalósításban sok emlékezetes. A történetek pedig ismert és ijesztő paneleken (az egyik egy zaklatós, a másik egy parti drog/nemi erőszak-gyanús) próbálnak csavarni egyet.

És mégis, tudtam értékelni őket valamilyen szinten. Nem mondom, hogy a hangulatuk volt csillagos ötös, mégis volt valami a puritánságukban, ami nem tette a sztorikat unalmassá, pedig az 1×01 a fő csavarját totál egyértelműnek éreztem. A kifejtés korrekt volt, a 2. rész pedig kifejezetten jól jelenítette meg azt a piszok érzést, a szorongást, valamint az ismeretlentől való félelmet, amiből csak az ijedt, kissé túljátszott arcok vettek csak le.

A hatásos sztorikon maximum az ronthat, ha nincs annyi az alapanyagban, hogy az a rá szánt 20 percet igazolja, de egyelőre nem volt ilyen gondom. Az 1×02 lehetett volna túlhúzott, de ott a karakter lelki állapota görgette előre a történetet. Aki pedig a horrort a vizuál miatt nézné, az is kap némi gore-t és egyéb nyalánkságot, még ha az olykor ki is lóg az összképből.

Még csak azt sem mondhatom, hogy azért marad nézős nálam a Two Sentence Horror Stories, mert mégiscsak 20 percesek az epizódok, mert egyrészt rövidfilmeket nem igazán szoktam nézni (kivéve, ha sorozatnak nevezik őket!), másrészt a Hulu-s Dimension 404 sem bírt túl hosszú részekkel, mégis gond nélkül kaszáltam a francba.

Nem kell minden horrorsztorinak újrateremtenie vagy fejre állítania a műfajt, nem lehet mindenki Drew Goddard, az is megteszi, ha valaki 20 percre leköti vagy elgondolkodtatja a nézőt. Hogy ezt egy random rövidfilm is simán megteszi a YouTube-on? Igen, minden bizonnyal, de így egy keresést és az utána való választási kényszert (meg az arra szánt sok időt) megspórolja a sorozat a nézőnek. Erre biztosan nem akarok majd embereket rábeszélni, de lehet, hogy lesznek nemhorrorosok, akiket leköt.

Miközben találgathatunk, hogy ki jut el a fináléig, addig a tovább mögött négy hangulatos (kamu)előzetes nézhető meg négy áldozattal a valószínűleg slasher-horror évadhoz, amihez még én is visszanézek majd. Minden idegszálunk azt diktálja, hogy a sétára menőknek annyi?

A Hulu és a Blumhouse havi horrorantológiája nemsokára az utolsó részéhez ér szeptemberben (és nemhivatalos hírek szerint be van rendelve a 2. évad is, csak még embargó van a híren), én pedig szomorkodom, hogy kissé lemaradtam, de hátha valaki szinten van és tud valami képet alkotni a szezonról.

Ugye az első részről (The Body) és a másodikról (Flesh & Blood) már írtam, elég jó véleménnyel voltam a látottakról – ezeket követte (a linkeken az előzetesek)

• a Pooka! – Karácsony, szereplők: Nyasha Hatendi, Latarsha Rose, Jon Daly, Dale Dickey, Jonny Berryman, író: Gerald Olson, rendező: Nacho Vigalondo.
• a New Year, New You – Szilveszter, szereplők: Suki Waterhouse, Carly Chaikin, Kirby Howell-Baptiste és Melissa Bergland, aró: Sophia Takal és Adam Gaines, rendező: Sophia Takal
• a Down – Valentin-nap, szereplők: Natalie Martinez, Matt Lauria, Arnie Pantoja, Diane Sellers és Christina Leone, író: Kent Kubena, rendező: Daniel Stamm.
• a Treehouse – szereplők: Jimmi Simpson, Mary McCormack, Maggie Lawson, Stephanie Beatriz, Michael Weston, Amanda Walsh, Sutton Foster, író és rendező: James Roday.

• az I’m Just Fucking With You – Bolondok napja, szereplők: Keir O’Donnell, Hayes MacArthur, Jessica McNamee, író: Gregg Zehenter & Scott Barkan, rendező: Adam Mason.
• az All That We Destroy – Anyák napja, szereplők: Samantha Mathis, Israel Broussard, Aurora Perrineau, Dora Madison és Frank Whaley, író: Sean Keller és Jim Agnew, rendező: Chelsea Peters.
• a They Come Knocking – Apák napja, szereplők: Clayne Crawford, Josephine Langford, Lia Mchugh, Robyn Lively, író: Shane & Carey Van Dyke, rendező: Adam Mason.
• a Culture Shock – Függetlenség napja, szereplők: Martha Higareda, Richard Cabral, Shawn Ashmore, Barbara Crampton, Creed Bratton, író: James Benson, Efren Hernandez és Gigi Saul Guerrero, rendező: Gigi Saul Guerrero.

És az augusztus rész a School Spirit volt, aminek a szereplői: Corey Fogelmanis, Annie Q., Jessi Case, Julian Works, Philip Labes és Hugo Armstrong, az írója Patrick Casy, Josh Miller és Mike Gan, a rendezője pedig Mike Gan. (A kísértetsztori az iskolakezdéshz kapcsolódik.)

Vagyis majd kiderül, hogy pontosan hova is fut ki a Why Women Kill, ami több korszakban mutatja be a hűtlenséget. Az előzetese errefelé van.

Főleg ne ilyen ijesztően! A The Terror: Infamy, a The Terror 2. évadja új történetet mesél majd, ahogy az az előzetesben is látszik. Itt a plakát a J-Horrorhoz – a dátummal ne törődjetek, az amerikai (és a magyar) premier augusztusban lesz.

A tovább mögött az eddig még ki nem rakott teaser plakát nézhető meg.