A Hulu havi horror antológiája folytatódik. Ugye minden hónapból fognak egy arra jellemző dolgot, és arra építenek fel egy ijesztő vagy sokkoló történetet. A júliusi darab a Függetlenség napjához kötődve mesél a szabadságról. A tovább mögött ott az előzetes.

Nem szinkronminta ugyan, de a tovább mögött megnézhető az itthon anno Fekete tükör címen bemutatott angol epizodikus antológia magyarul beszélő előzetese a Netflix jóvoltából – ez azt jelenti, hogy nemsokára felkerül a részekre a szinkron? (Az előzetesben lévő hangok nem feltétlenül egyeznek az esetleges végső változat hangjaival.)

Tovább...

Ez a sorozat… Azt hittem, hogy a 3. évad kicsit könnyedén lőtte el a puskaporát az 5. részében, erre egy olyan finálét szállított, hogy feltörölte velem a padlót. A kapcsolatok mindenek, csak nem Easy-k.

Általánosabb ajánlónak az első évados írásomat ajánlom. (Az első két szezon amúgy már magyar felirattal nézhető a Netflix-en, ez alapján az S3 fordítása is várható valamikor.)

Az Easy amúgy olyan szempontból is érdekes, hogy eleinte úgy nézett ki, hogy párkapcsolatokba nézünk bele, de aztán gyorsan kikristályosodott, hogy az évadok során ezek folytatódnak, kevés az új történet. Viszont a már ismert sztorik bővülése is újabb lépcsőket mutatott 1-1 ember, vagy kapcsolat fejlődésében.

Bár mostanában kezdek az évaddarák ellen lázadozni, de az Easy mégis inkább egyben nézhető igazán, rögtönzésekkel teli filmként. Sőt, aki most fedezi fel, az járhat a legjobban, hiszen az arcok “előző fejezete” is simán működik majd neki.

A lényeg, hogy míg tavaly nem kapott el mindig, és most is voltak mélypontok, idén mégis durván bólogattam kétszer-háromszor. Meg párszor még fel is dobott. Nyilván nem lövöm le, de tetszett, hogy néha kemény izzadással és sok csalódással, de pár történet pozitívba fordult.

És amikor az Easy beleállt a drámába, az valami eszméletlen volt. Konkrétan a 3×05-re gondolok, és a bárban lezajlott beszélgetésre. Annyira erős volt, hogy nehéz szavakba önteni. Ha ez a sorozat hetiben ment volna, akkor külön bejegyzést kap, az biztos. Ahogy a két karakter konfliktusa kiéleződött, ahogy mindkettővel együtt lehet valamennyire érteni, és pont emiatt a nézőket is felrázta kicsit, legalábbis eléggé megoszlanak a vélemények is a részről. “Andi egy önző szemét” “Kyle csak magára gondol”, pedig mindkettejük igazsága ott volt abban a beszélgetésben.

Előtte 25 percig altattak minket, “ez hova tart” módon nézhettük a jeleneteket, és hiába volt mesterkélt pár mondat, bár lehet, csak a sok rögtönzött jelenethez képest ez tényleg meg volt írva, ezért érződött kevésbé igazinak. Viszont a dráma mögötte mégis valóságosként jött le. Gondolom nem lesz nagy vita erről itt a kommentekben, mert sajnos az Easy nem terjedt el igazán.

Az egészet pedig a finálé koronázta meg. Tényleg azt hittem, hogy a nyitott házasságot kellett volna a végére hagyniuk, az előbb említett báros részt nem lehet felülmúlni, erre újra feltűnt a kedvencem, Jake Johnson, és azt mondta, hogy “Na, várj csak, human!”. Tényleg ezt mondta, nézzétek meg a részt. Meg a sorozatot.

“Ma”. Humor+. 00:30. Bobcat Goldthwait’s Misfits & Monsters – 1×01 (pilotkritika + szinkronos előzetes )

Elég meglepő premier lesz éjfél körül a TV2 kábelcsatornáján, egy epizodikus horrorkomédia-antológia, szóval minden rész más történet, de már az első is eléggé elszállt Seth Green főszereplésével. A különlegesség pedig az lenne, hogy igyekeznek CGI nélkül csinálni a trükköket, sok régi klasszikusból inspirálódva mesélni a nézőnek.

Ha már sorozatok, amikre nem sikerült felhívni a figyelmet, itt van például a Bobcat Goldthwait’s Misfits & Monsters, aminek elég csak az első részét megnézni, hogy az ember rákattanjon – hogy később marad-e, az más kérdés. (Itt közben az jut eszembe, hogy lehet, hogy nem a figyelem felhívásával van a gond, hanem az történhet, hogy sokan egyes új sorozatokat alapból nem próbálnának be, ilyen-olyan okok miatt rögtön passzolják őket megnézés nélkül.)

A tovább mögött a ma éjszakai hazai premier szinkronos előzetese.

Tovább...

Ugye antológiának készült a The Terror, és a 2. évad új készítővel és koncepcióval érkezik majd. Erről, az internáló táboros megközelítésről persze írtunk korábban. Viszont végre előzetes is van hozzá a tovább mögött! A premierdátum már ismert egy ideje

Az Amazon Prime horroros antológiájának, a Lore-nak a 2. évadjáról már írtam kritikát, amiben említettem, hogy az egyik epizódnak, a 2×02-nek Báthori Erzsébet révén magyar vonatkozása is van.

Íme. Persze nem itthon forgattak, hanem Csehországban, de akkor is.

A Netflix teljes egészében is kiadta a Miley Cyrus-os Black Mirror–részből az egyik dal videóklipjét, ami a tovább mögött nézhető meg. Már csak a Head Like a Hole átdolgozása kéne a végéről, de azon persze ülnek.

Nem rég véget ért a TBS legújabb komédiája, ami isteni volt minden tekintetben. human is már pozitívan nyilatkozott róla pilotkritikájában, winnie is írt róla évadértékelést, és szerintem is az egész szezon hozta a könnyed, vicces hangulatot, történetvezetést.

Az alaptörténet röviden még egyszer: Isten (Steve Buscemi) úgy látja, a Föld nevű kísérlete befuccsolt, az emberek nem érdemesek az életben maradásra. Ezt próbálja megakadályozni egy újonc lány, Eliza (későbbiekben egyre több társával együtt), aki fogadást köt, hogy ha egy lehetetlen imát teljesít, akkor a Föld megmenekül. A lehetetlen ima látszólag nem a legnehezebb, csak két fiatalt kell összehozni, hogy aztán később természetesen beigazolódjon, hogy ez nem így van. A továbbiakban erre a feladatra épül fel a sorozat, hogy hogyan lehetne őket összeboronálni.

Alapvetően két szálon fut a történet, az első Istent mutatja be, hogy milyen jellem is ő valójában, hogyan él, miképp viselkedik, illetve az alkalmazottaival való viszonyát is láthatjuk. Érdekes látni, hogy nem egy erőskezű, mindent tudó figurának mutatják be, hanem pont ellenkezőleg. Egy abszolút inkompetens, szinte életképtelen fazon, a család fekete báránya, afféle meg nem értett művész, aki ennek ellenére mégis nagyon szerethető, és mindez rengeteg komikus helyzetet kreál.

A másik történetszál, a már említett pár összehozása, egész pontosan annak elérése, hogy megcsókolják egymást az érdekelt felek. Itt mint már említettem, egyre többen lesznek segítők az összeboronálós projektben, néha egészen szélsőséges, már-már morbid módon próbálnak megoldani a helyzetet, például az évadfináléban egy kabalafigurának adnak erős áramütést, hogy menjen a pár közeléből, hogy végre csókolózhassanak – annyira elrugaszkodott megoldás volt, hogy nem tudtam nem nevetni rajta.

Nekem mindegyik karakter kivétel nélkül bejött, a kedvencem Sanjay (Karan Soni) volt, Isten jobbkeze, aki eleinte ellenségesen viselkedett, de később abszolút beilleszkedett a csapatba. Jó volt, hogy igen eltérő karakterrel rendelkező egyén jött össze, nagyon kellett az ellentétes pólus Craig (Daniel Radcliffe) részéről, aki visszahúzódó énjével teljesen máshogy kezelt (volna) egy-egy szituációt, mint a többiek.

Előzetesen is nagyon vártam a sorozatot, egyrészt a színészek miatt, másrészt kíváncsi voltam, hogy a 40 perces Kevin Saves The World és God Friended Me, azaz az „istenes” dramedyk után mit mutatnak egy 20 perces komédiában a mindenhatóról. A végeredményt mindenkinek ajánlom, aki ki akar kapcsolódni, de nem kíváncsi az említettek filozofálgatásaira, inkább vicces, könnyed hangulatra vágyik, miközben azért el-elgondolkodik.

Mert a Miracle Workers-ön is el lehet gondolkodni, érdekes látni, hogy tényleg mennyi minden befolyásolhatja az életünk alakulását. Hogy néha egy apró mozzanat mit meg tud változtatni, hogy vajon tényleg vannak előre megírt dolgok, véletlenek vagy abszolút szabad akarata van az embernek, és semmi felsőbb befolyás nem hat rá.

Nemrég mutatta be (magyar felirattal) a Netflix a Slasher című kaszabolós, évados horrorantológiájának a 3. évadját, a Solstice-t, aminek kezdéséről írtam már, és most itt vagyok az évados írással. Maga a szezon nálam gyors dara volt, de azért akartam kettőt írni róla, mert tudtam, hogy muszáj lesz spoilerezni és 18+-os képeket kirakni a szezonról, így az első írást kicsit általánosabbra vettem.

A fentiekből kiderül, hogy a Slasher: Solstice-t végignéztem. És rendben volt. Tetszett. Ugyan a remek 2. évadot nem közelítette meg (ott a nyári táboros és elszigetelt téli kunyhós helyszín túl erős volt), az S1 szintje azért megvolt. A korábbi szellemiséget természetesen hozta magával, és ennek köszönhetően még mindig az egyetlen értékelhető slasher horrorsorozatnak számít, példát mutatva a Scream-nek vagy a Dead of Summer-nek.

Bár erősen rétegzsáner, biztos, hogy sokan sokféle okból szeretik a slashert, mint műfajt (ld. még a hét kérdése a válogatott borzalmak nézéséről), de amikor szóba kerül, hogy én is oda vagyok érte, akkor mindig sietek megjegyezni, hogy közel sem azért, mert fejlevágások vagy belezések vannak benne. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de engem mindig is a rejtélyfaktor fogott meg benne.

Oké, az első slasherem még 8-9 évesen nekem is a Nightmare on Elm Street volt, ahol nincs nagy rejtély (max annyi, hogy milyen halálnemek lesznek, és hogy ki marad élve a végén – bár talán még az sem), de a maszkos gyilkos-toposz azonnal megfogott, hiszen általános iskolában (órák közben, pad alatt, az utolsó sorba ültetve, hogy ne zavarjak senkit) szinte csak klasszikus, whodunit krimiket olvastam a retró Agatha Christie-től, Ellery Queen-től és Erle Stanley Gardner-től kezdve a modern Leslie L. Lawrence-ig. És ezekben mindben megvolt a végén a csúcspont, a gyilkos leleplezése.

A legtöbb slasher ezért számomra a csavarok miatt működik, mert lehet találgatni, hogy ki kaszabolja a szereplőgárdát. És hogy miért. Arról már többször írtam, hogy az indítékok kapcsán szoktam aggódni, hiszen túlságosan véges a tömeggyilkosságot racionalizáló okok száma, viszont a “Ki a tettes?” aspektus már jóval több fantáziával bír. Habár még mindig nem tudtam eldönteni, hogy minek örülök jobban: ha a gyilkos személye totál meglepő (és random), vagy annak, ha a készítő nem csak félrevezet, hanem ad is lehetőséget a nézőnek, hogy rájöjjön a megoldásra, ha apró jeleket szór el az úton. Vajon a néző örül, hogy kikövetkeztetett mindent, vagy csalódik, hogy “erre rá lehetett jönni”?

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. (Ha már címeket említettem, akkor azt is jelzem, hogy a Saw-franchise sem a kínzáspornó miatt all time kedvenc, hanem ott is a rejtély és az áll-leesős csavarok fogtak meg, az átívelő szál, ahogy az első 3 részt zseniálisan összekapcsolják annak ellenére, hogy némelyik szkript teljesen különálló filmnek íródott.) Tovább…

Van, amikor nehéz megmagyarázni azt, hogy az ember miért szeret egy sorozatot. És azt, hogy miért szeret nézni egy sorozatot – tényleg, ez a két dolog ugyanazt jelenti, vagy lehet köztük különbséget tenni?

A TBS rövidke évados antológia komédiája (7*18 perc az egész – kvázi filmhosszúságú a szezon – a pilotjáról már írtunk korábban), ami a Mennyország Rt. működéséről szólt, számomra ilyen volt. Pár közhelyen kívül (színészek? karakterek? különc humor?) nem sok mindent tudok mellett felhozni, de az biztos, hogy nagyon élveztem.

Simon Rich, a Man Seeking Woman után ismét saját könyvét filmesítette meg, és ismét csak nem volt könnyű dolga, mert ezek a könyvek tippre nem annyira történetmesélősek, vagy egy nagy sztorifolyammal rendelkezőek. Előző komédiája esetében ezt azért sikerült átültetnie a képernyőre egy furcsa szerkezetben, azonban a Miracle Workers-nél nagyon lehetett érezni, hogy az átívelő sztori mellett, mintha az írott mű egyes fejezeteit adaptálná pár perces jelenetekké.

A sorozat első szezonja alapvetően egy munkahelyi komédia, amiben egy nagy vállalat működését ismerhettük meg pár dolgozó révén. Az, hogy mindez a Mennyország volt, az kellemes csavarral szolgált, és persze kiapadhatatlan poénforrással, hiszen helyenként határtalanul vicces volt, ahogy a “cég” különböző osztályait bemutatták, a bogarak irányításával foglalkozón át a felhőket alakítón át egészen az imákat teljesíteni próbáló osztályig.

Nyilván ahhoz, hogy működjön az egész, kellettek a szereplők is, akiknek bár a rövid játékidő miatt nem vihették túlzásba a karakterizálását, de negatívabb tulajdonságaik ellenére kellőképpen kedvelhetővé tették őket apróságokkal. Itt elsősorban a csipet csapatra gondolok (Eliza lett a kedvenc), mert Isten szerintem egy kicsit egypoénos volt, de nagy pacsi azért, hogy bár úgy tűnt, hogy a mennyországi mitológiával nem akarnak törődni, csak kapott egy saját epizódot (hazament egy családi ebédre), amiben középpontba kerülhetett a projektje.

A sorozat nagy erőssége volt, ahogy felvezetés nélkül vetettek be mindenféle hülye ötleten alapuló, de egyébként ötletes poént azzal kapcsolatban, hogy a Mindenható közvetlen környezetéből miképp tudnak manipulálni minket. Itt aztán tényleg szárnyalt az írói fantázia, szerintem az írószobában is próbálták egymást meglepni különféle elborult javaslatokkal. De persze nem csak a véletlenszerű “sokkolás” volt a cél, tényleg próbáltak mélyebb értelmet adni mindennek. Még akkor is, ha nem rugóztak rajta sokáig.

A Miracle Workers esetében az nagyon tetszett, hogy bármennyire is a Föld sorsa volt a kérdés, mindvégig könnyed, és ami még fontosabb, optimista volt képes maradni, ez a hangnem, az efféle tisztaság nagyon ritka manapság a tévében, komolyan igazi felüdülés volt, hogy ilyen szellemben írták meg. Ezért is szerettem nézni annyira.

Nyilván ehhez a komédiához sosem fognak díjakat vágni, ha nem kapott volna második évadot, akkor a Man Seeking Woman-nel ellentétben jövőre már nem is emlegettük volna, tippre nem is lett volna maradandó emlék, és az is meglepett, hogy egy ilyen, talán túl könnyed darabhoz és alapvetően eléggé mellékszerepet Daniel Radclife nem csak bevállalt, de annyira kötődött, hogy még executive produceri státuszt is kiharcolt magának.

Egy utolsó gondolat. A híradórészletek marha jó visszatérő poénként szolgáltak. Már csak az a kérdés, hogy miért nem Perd Hapley volt a hírolvasó?

—

Ja, még valami: a 2. évad be lett rendelve, de ha valaki elsiklott volna az infó fölött, akkor jelzem, hogy a Miracle Workers évados antológia, tehát a következő szezon teljesen másról fog szólni (itt írtunk a középkori körítésről), viszont jó hír, hogy a főszereplők vissza fognak térni.

Black Mirror így, Black Mirror úgy… A csapból is az angol epizodikus antológia folyt, én meg még mindig nem láttam egy részt sem, úgyhogy az új évadba kötelező volt belenéznem.

human és winnie már írtak az évad első és harmadik részéről, én pedig a másodikról, a Smithereens címet viselő részről indítanám a kibeszélőt – arról az epizódról, amit a három közül a legkevésbé vártam, mégis nagyon, nagyon bejött.

A történet igen egyszerűen kezdődik: van egy Uber-sofőrünk, aki becsületesen végzi munkáját, bár kissé mogorva, délutánonként pedig olyan támogatói csoportba jár, ahol az emberek valamely hozzátartozóik elvesztését próbálják közösen feldolgozni.

Ennyi. Unalmasnak hangozhat, de nagyjából 5 perc kell a sorozatnak, és máris nekiáll kibontogatni a főhős személyiségét azáltal, hogy egyre közelebb kerül azon céljához, ami manapság élteti. Ezt pedig nem pár perces mesében csinálja, hanem szépen elnyújtva az egész részen keresztül, hogy kellően odavágjon a drámának minden egyes titok.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…