Túl vagyunk a Red Tide-on (premierkritika, finálékritika), amely az idei AHS-szezon első hat részét alkotta, pár hete pedig elindult a második 4 rész, a Death Valley, aminek a jelek szerint nem lesz semmi köze a Double Feature első feléhez, maximum annyiban, hogy a béfilmes, csatakvéres erőszak fokát megtartja. A vicc az egészben az, hogy látszólag a két részre szedett szezon második fele is olyan, mintha két külön részre lenne szedve.
Azt hiszem, hogy a mostani kezdést elég hamar végig lehet venni, a 4 rész ellenére ugyanis nem sok esélyét látom annak, hogy maradjak, gyorsan el is engedem ezt a félévadot, pedig abban biztos vagyok, hogy jó WTF lesz a finálé, legalábbis mindent megteremtettek ahhoz, hogy az legyen. A gond az, hogy egyre kiismerhetőbb a készítők gondolkodása, és nagyjából kitalálhatónak érzem azt, hogy milyen aspektusokban gurulhat majd el a gyógyszerük, max azt nem, hogy hogyan. Mert el fog gurulni, efelől ne is legyen kétségünk, ezúttal nem karakterdrámákat vagy filozofálgatások lesznek a középpontban, sokkal inkább ölészet és testhorror.
A nyitány egyik fele fekete-fehér, stilizáltan ötvenes évekbeli volt, amiben egy idegen űrhajó leszállása kelt feszültséget riadóztatva a vezérkart, a hadsereget és az amerikai elnököt, hogy aztán gyorsan lebegő háziasszony földönkívülivel, robbanó fejekkel és boncolással folytatódjon a sztori.
A másik fele pedig a mában játszódik, ahol négy gondtalan fiatal élete vélik eléggé gondterheltté, amikor azt kezdik el gyanítani egymásról, hogy valamilyen módon teherbe estek, és ugye a bibi az, hogy két lányról és két fiúról van szó – sajnos ez utóbbit el kell lőni, mert egyébként nem sok mindent lehetne kiemelni a sztorijukból, legalábbis a félbe vágott tehenek vagy a mérgező ejakulátumok nem biztos, hogy megfelelően jelzik a történet irányát.
Az, hogy 200 perc jut a félszezonra, és talán csak 100-100 annak egy-egy idősávjára, arra utalhat, hogy akár két dupla American Horror Stories-résznek is elmehetne a Death Valley, ami talán úgy jobban is működne, mert így, AHS-(fél)szezonként a kurtasága miatt eléggé kilóg számomra az eddig megalkotott szövetből. Persze így sem volt rossz a kezdés, bár a fekete-fehér idegenkonspirációs sztorik engem már régóta untatnak (pedig nem feltétlenül egykaptafa, bár ebben is van Neal McDonough, mint a Project Blue Book-ban), de a jelenbélit még el lehet kanyarítani olyan irányba, hogy az ember bár fejfogós, de jó RAMPAPAM-mókának számító végeredményt kapjon, de semmiképp sem olyat, ami komoly mélységgel bír.
Ha már mélység: az megvan még, hogy az AHS az első négy szezonjában 17-19 Emmy-jelölést kapott, de még az S9-nek is jutott 4? Nyilván legutóbb már csak technikai kategóriákban jött szóba, de komolyan kíváncsi vagyok, hogy most meglesz-e az első nulla Emmy-s szezonja, mert szerintem ezen a szinten azért jó pár horroros sorozat tartózkodik, amik sosem kapnának jelölést. Mert ma már tényleg csak az különbözteti meg az AHS-t a többitől, hogy nagyon erős színészgárdát tudnak összeszedni, és mindig érdekes várni nézőként, hogy milyen karakterben fog felbukkanni Sarah Paulson meg a többiek, akik éppen ráértek egy kis időre.
A The Sinner, azaz A bűnös ismét új történettel jön pár óra múlva az amerikai USA csatornára (itthon a Netflix-re majd 2022-ben), és ez most személyesebb lesz az előzetes alapján?
A Disney+ egyik őszi premierje lesz ez az epizodikus horrorkomédia-antológa Seth Grahame-Smith-től, amely R.L. Stine képregénye alapján készült.
Afféle fiatalabbaknak szóló Twilight Zone-szerűségről van szó, azaz minden részben különféle sztorik és karakterek lesznek. A Disney konkrétan: “boszorkányok, űrlények, szellemek, lépj be a fantázia és a félelmek világába” egysorost költötte hozzá.
A National Geographic valós eseményeken alapuló thriller sorozata, a Halálzóna új évadjában a 9/11 utáni Anthrax-támadásokkal foglalkoznak majd, ahogy a tovább mögötti kulisszás videóban is elmondják a készítők.
A Bill Clinton-botránnyal foglalkozik idén a sorozat, kritikánk van már természetesen, és a tovább mögötti kulisszás videókban megismerhetjük az idei szezonra megszerzett színészeket, akik beszélnek is kicsit arról, hogy miképp álltak a történethez, és miért fontos elmondani a kiválasztott szemszögből.
Már elindult a Part 2: Death Valley, ami ugye az évad Double Feature címe alapán a második idei történet – 4 részben. A tovább mögött előzetes is van hozzá. Biztos volt, aki látta már. A körítés alapján tényleg nem lesz semmi kapcsolat?
Októberben az első adag után 4 új filmmel (nevezzük 2. évadnak) folytatódik az Amazon Prime Video epizodikus horrorantológiája, a tovább mögött a következő négy epizód előzetese egyben, majd egyenként is. Ma kettő került fel (magyar felirattal), jövő héten másik kettő érkezik.
Vagy mondhatnánk úgyis, hogy vége az American Horror Story: Red Tide-nak, ugyanis a jubiláló évad, ami hivatalosan a Double Feature címen fut és (elvileg) két különálló történetet mesél el, az elsőt hat, a másodikat négy részben. Persze meglepődnék (és csalódnék), ha nem lenne valami kapocs a két etap között, hiszen mégiscsak az AHS-ról beszélünk. Hogy valóban lesz-e összefüggés a Red Tide és a Death Valley között, az a következő hetekben kiderül.
Most viszont ejtsünk néhány szót a téli tengerparti kisvárosban játszódó félszezonról, ami felvonultatta az AHS összes erényét és gyengeségét, de mivel (ellentétben jó néhány korábbi szezonnal) sikerült végig is néznem, akkor talán a mérleg inkább a pozitív irányba dől? Lehet, bár azt sem tagadom, hogy inkább hajtott a kíváncsiság, hogy meg tudjam, miért érezték fontosnak Ryan Murphy-ék, hogy két sztorit meséljenek el egy évadon belül. Innen már nincs is messze, hogy epizodikus horror antológiát csináljanak… vagyis, olyan már van is.
Már rég nincsenek nagy elvárásaim az AHS kapcsán, de mivel ugye évados antológia, így nyilván mindig teszek egy próbát. Ráadásul idén bizakodásra adott okot, hogy a kevés epizódszám esetleg pörgős, feszes félévadokat fog hozni. Ehhez képest hiába a hat rész, a Red Tide még így is tele volt üresjáratokkal és csak időnként tudott kitörni a középszerből. Arról nem is beszélve, hogy mindezek fényében mennyire összecsapott lett a finálé.
Annak ellenére volt baromi steril az egész, hogy a kongó üresség az utcákon és az épületeken belül meg volt indokolva, csak hát így még azok a jelenetek is díszletek között készültnek tűntek, amiket külső helyszínen forgattak, így viszont olyan volt, mintha egy felskiccelt vázlatot látnék, nem egy élettel teli történetet. Nem tudom, hogy ennek a (fél)évadnak az ötlete már a Covid előtt is létezett-e és ha igen, akkor mennyit kellett igazítani ahhoz, hogy ilyen kevés szereplővel és statisztával tudják leforgatni, mindenesetre nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy pont ezt csinálták meg a járvány alatt.
Az évadkezdő posztnál már fel lett vázolva a történet, igazából azt bontották ki. A vergődő író, a terhes feleség, a zombiszerű lények és a siker/hírnév/pénz kombóért bármire képes emberek története nagy meglepetéseket nem tartogatott, az nyilván nem nagy spoiler, ha leírom, hogy nem mindenki élte túl a telet. A panelek tehát ismerősek, de ez tulajdonképpen az AHS lényege, hiszen a sorozat sosem arról volt híres, hogy annyira újító lenne, inkább a jól ismert klisés “horror” sztorik lapjait kevergeti úgy, hogy valami szórakoztató jöjjön ki belőle. Aztán a végén vagy jól jön ki a lapjárás vagy sem.
Nos, itt inkább a ‘sem’ felé hajlott a dolog. Aminek ijesztőnek kellett volna lenni, az nevetséges volt (lásd a Thriller háttértáncosait megszégyenítő lényeket), a szereplők motivációinak magyarázata vagy elmaradt, vagy annyira random volt (lásd a Chemist döntéseit az utolsó részben), hogy értelme sem sok volt, a finálénak pedig a sok kapkodás miatt volt egy “essünk már túl rajta”-érzete, ami nem szerencsés, mert ha már az írásról is ez sugárzik, akkor mit érezzen a néző?
Hogy mi mentette meg mégis a Red Tide-ot? Mint már oly sokszor a korábbi évadoknál, nyilván most is a színészek. France Conroy, aki még eredetsztorit is kapott az félévad legjobb részében (10×04) volt az egyik fénypont, a másik pedig a kislányt alakító Ryan Kiera Armstrong, akinek a tekintetéből egy cseppnyi melegség sem áradt. Érdemes még az új csapattagot, Maculay Culkin-t is megemlíteni, akinek szintén jól állt ez a szétesett karakter, ellentétben mondjuk Sarah Paulson-nal, aki úgy tűnik, hogy az AHS-n belül nem tud nem sírós-kiabálós karaktert kapni, pedig másban annyira jó, hogy hihetetlen.
Az évad tanulsága? Olcsó poén, tudom, de lehet Murphy-ék is bekaphattak volna abból a pirulából egy-egy szemet, akkor talán 6/10-nél jobban sikerült volna a Red Tide. Talán majd szépítenek az évad második felében. Talán.
Négy részt bepróbáltam a Star Wars-univerzumban játszódó, eheti premier Disney+-os anime sorozatból, ami amúgy epizodikus antológia, és több japán animációs stúdió dolgozott rajta. Amolyan Animátrix-szerű végeredményt téve le az asztalra, vagy modernebb hasonlításképp nyilván a Love, Death + Robots-ot lehet említeni.
Igazából ezért is nehéz írni róla, legalábbis nekem. Nem elég, hogy minden rész másféle, de még rövidek is, ami azt jelenti, hogy nem túl mélyek. Még amelyik erősebb is, mint például a premier, az is olyan expozíciót dob be, hogy fáj “a kardod ILYEN színű, teeee”, amikor látjuk, ott van a képen… Ezen kívül meg, és ezt nem sértésnek szánom, az a 4 rész amit láttam mind az elég fiatal korosztályra volt célozva, még jobban is, mint egy The Mandalorian. Vagy lehet úgy kéne mondani, hogy a The Clone Wars felé kacsingat minőségben?
Nyilván az érdekes, ahogy a különböző részek mindegyike 1-1 főbb anime stílust vesz elő, de ez igazából csak az anime műfaj rajongóinak ad tényleg sokat. Átlagnézőként csak a különbségek tűnnek fel a rajzban. Ennek fényében mondjuk meglepő, hogy az első négyből pont a legeltérőbbet és felnőttesebbet számolták elsőnek. Nyilván bármelyik lehetne premier, de mégis ezt a fekete-fehér érdekes stílusú szamurájos lett kiválasztva, ami legjobban kacsingat a Star Wars alapjául szolgáló filmekhez is, csak ugye fénykarddal.
Konkrétan az első rész meglepően érdekes volt, ott még jóféle kísérletezésnek tűnt a Visions, de utána gyorsan visszavettek a tempóból. A második sem volt túl mély, de meglepő volt, hogy nem a harcra van kihegyezve hanem a dalolásra, viszont közben meg talán ez volt a leggyerekesebb. Ami, mondom, nem baj, de muszáj megemlíteni.
A harmadik Ikres hajtépően egyszerű volt, a képünkbe magyaráztak mindent, viszont az akcióban voltak érdekes megoldások. A Village Bride kicsit lassabb, de idővel ez is belebotlott az elvárhatókba. A folytatást pedig nem tudom, lehet néha reggelihez benyomok majd 1-1 részt, nem fekszik meg a gyomrot, de nem vett rá olyan darára, mint a fent említett Love, Death + Robots.
Annyira eltérnek az epizódok, hogy pontozni nem tudom. A premier nekem 8/10 volt a helyén kezelve, de utána olyan 5-6 járna a többinek. Mivel a fenti sorok négy”random” rész alapján íródtak, így nyilván kibeszélni bármelyiket lehet. Még nem tudom, hogy az évadkritikával mi lesz, de addig itt lehet ajánlani “Semmiképp ne hagyd ki!”-részeket is egymásnak, na meg nekünk!
(A sorozat eredeti nyelve japán, de választható hozzá angol szinkron is.)
Az angol true crime krimisorozat, a Manhunt 2. évadja a The Night Stalker történetét dolgozza fel (passz), az antológiás jelleg miatt gondolom újoncként is be lehet szállni majd, ha a tovább mögötti előzetes érdekesnek tűnik. Az első évadról errefelé írtunk. (Ez a Manhunt ugye nem a Discovery-s évados antológia Manhunt.)
Egy epizodikus antológiának tűnő ausztrál sorozat érkezik vasárnap elég komoly sztárparádéval. A középpontban a 2019-2020-as ausztrál bozóttüzek lesznek a mindennapi emberek szemén át, akik első sorból szembesültek a katasztrófával és túlélték azt.
A tovább mögött előzetes. Szereplők: Anna Torv, Sma Worthington, Eliza Scanlen, Hunter Page-Lochard, Richard Roxburgh, Sullivan Stapleton, Noni Hazlehurst, Miranda Otto, Kate Box, Helana Sawires, Daniel Henshall, Sally McKenzie.
