Nem véletlen, hogy az idei újoncok közül bepróbálás fontossága “sürgőssége” számomra nagyjából a 70. volt a sorban a kanadai Fortunate Son, annyira nem izgatott a koncepció, mert pusztán annyi volt meg bennem, hogy a vietnami háború után játszódó, a háborúellenes közösségről szóló sorozatról van szó – még az előzeteses bejegyzés kirakása is nagyon, nagyon sokat késett. De amikor kiraktam, akkor újra elolvashattam az alapsztorit, és máris máshogy tekintettem a szériára. Elkezdtem nézni, és láss csodát!
FORTUNATE SON – 1×01 – 7/10
Igazság szerint arra számítottam, hogy a Fortunate Son inkább egy háborúellenességről szóló, afféle politikai aktivista dráma lesz, nyilván húsba vágó kérdésekkel, valamint etikai dilemmákkal, amik hiába adnának hozzá értéket és mélységet, de nem nagyon érdekeltek volna. Ehelyett első nekifutásra másnak tűnik a sorozat. A mozgalmi, protestáló vonal jelen van ugyan, de inkább csak hátteret biztosít, a központi vonal inkább sorolható a kémes kategóriába.
A 60-as évek Kanadájában járunk, de egy vietnami kitekintéssel kezdünk, amiben megismerünk egy katonát, akinek a hibájának köszönhetően odavész a szakasza, őt pedig hazaküldik, de úgy, hogy előtte egy rejtélyesnek tűnő hivatalnok dicső hazatérést ígér neki – annak fejébe, hogy majd kérni fog tőle valamit.
A katona, minden bizonnyal komoly PTSD-vel gyötörve vissza is utazik az USA-ba, és akkor kerül ismét elő, amikor Kanadába csempészik át, ahogy a dezertőröket szokás. A csempészést egy háborúellenes aktivista családanya végzi, aki kvázi kényszerből vállalja el a melót (inkább foglalkozna a tiltakozások előkészítésével), és mondanom sem kell, hogy a művelet nem várt komplikációba ütközik, és hirtelen űzött vaddá válik.
Egy olyan korszakot ismerhetünk meg, amit sokan csak filmben láttak, de akkor is csak az amerikai oldalt, a háború kapcsán igencsak szétszakadt országot, ahol az eltérő nézetek mentén generációk feszültek egymásnak, ahol társadalmi és politikai káosz ült tort. Viszont a tudásunk Kanadáról már közel sem ekkora, szóval biztos, hogy tud meglepetésekkel szolgálni a Fortunate Son.
Például rögtön azzal kezdi, hogy még véletlenül sem nosztalgikusan közelíti meg a 60-as éveket (pedig lett volna rá lehetőség), inkább mutatja meg az árnyoldalait (vagy legalább azokat is), és így sokkal reálisabbnak tűnik, függetlenül attól, hogy elfogult-e vagy sem.
És mondom, az, hogy nem az aktivizmuson van a hangsúly, hanem a sokkal kommerszebb kémthrilleres megközelítésen, a politikai korrupció bemutatásán, az külön plusz pont. Persze a lázongások, tüntetések sem szorulnak háttérbe, mint ahogy a főhős családja abszolút kiemelésre kerül, szinte mindenki kap történetszálat, amit szépen ki lehet futtatni a fő téma különböző árnyalataiba.
Mivel nem történeti dologról van szó, egy valamit lelőnék az első epizód végéről, ami piszok hatásossá tette azt, amit látunk (és egyben valóságossá). Sor került egy tüntetésre, ami nem volt túl békés, és ennek a képeit a készítők korabeli felvételekkel mixelték össze. Ennek a megoldásnak a megítélése biztos, hogy elég vegyes lesz (vannak háborúellenesség-ellenesek, akiket irritálnak a háború-ellenesek), és engem általában az efféle ki szokott zökkenteni, de itt a dokus snittek inkább szállítottak egy olyan gyomrost, aminek köszönhetően másképp néztem a sorozat karaktereire.
De komolyan: menten élővé, hús-vérré változtak a szereplők, elkezdett érdekelni a sorsuk, ökölbe szorult a kezem, látva, mi történik, és pont ezért lehet szeretni az olyan sorozatokat, amik valós közegbe helyeznek fiktív karaktereket, hiszen míg az ő történetszálaik kitaláltak, a hátteret biztosító makro eseményekről pontosan tudjuk, hogy a valóságban is lezajlottak.
Csak a kötelező kör megfutásának tűnhet és lehet, hogy manapság már minden múltban (négyes alliteráció!) játszódó sorozatra igaz, de itt is ki kell emelnem, hogy mennyire jók voltak a jelmezek, meg egyébként is a 70-es évek miliőjének megteremtése tökéletesre sikerült – már amennyire én meg tudtam ítélni. Érdekes élmény megismerni ezt a világot.
Mindenféleképp biztató volt a sorozat kezdése, és még akkor is ezt mondanám, ha nem kaptunk volna egy csavart a pilot végén. De így, végképp izgalmasnak tűnik a folytatás, ami előtt mindenképp ott leszek.
Már csak napok kérdése, és itt van a Cardinal 4. évadja, ami egyben az utolsó is lesz – aki szereti a havas krimiket, annak még mindig kötelező a sorozat. Előzetesek a tovább mögött.
Ha valakit érdekelne egy sci-fi paródiasorozat, ami a Star Wars és a The Fifth Element filmek megnézése után íródhatott, annak a Syfy segít. Komolyan ugyanis semmiképp nem gondolhatták ezt a képregény-adaptációt.
A sorozat középpontjában Elida áll, egy nemesi leszármazott, akinek lemészárolták a családját, és az űrben menekül, miközben rablással és portyázással tartja fenn magát. Egészen addig, amíg el nem kezdik üldözni, és kénytelen lesz talán mégis elfogadni a származását. Sőt, más titok is kiderül, ami miatt komolyabb, személyesebb küldetése lesz.
A lényeg úgyis az lenne, hogy a Killjoys sorozat utáni űrt betöltse valami még olcsóbban előállított dolog, nem? Tudom, hogy fenn miket emlegettem, de igazából ez már a másolat másolatának másolata, de… nem gondoltam volna: itt el fogom hinni a rajongókat. Még én is elvigyorodtam párszor, és nem is cinikusan.
Ne értsetek félre, a sorozat nem igazán jó, de bevallom, hogy a lelkesedés ezúttal átjön rajta. Persze 5 szobában forgott az egész “badass sci-fi”, és a díszletre sem volt sok pénzük, ahogy színészekre sem, viszont úgy el van vele mindenki, aki feltűnik. Elsőre az ugrott be, hogy valami vizsgafilmes munka, amatőr lelkesedéssel van tele. Aztán másodszorra is.
Nehéz eldönteni, hogy vajon tényleg stílusparódiának szánták-e a Vagrant Queent, mert ha komolyan vették esetleg, és a félsoros badass, meg vicces dumákkal akarták oldani a feszültséget, akkor ahhoz feszültség kellett volna, ami nem volt benne. Ellenben a sok klisés fordulat és ugye nagyobb művekből merítés mellett néha működik a rész.
Kicsit olyan az egész, mintha pár barát összejött volna, hogy forgasson valamit, és közben jól érezze magát, komolytalankodjon. Tudom, egy tévés sci-fi-re ilyet mondani nem túl biztató, és még egyszer kiemelem, mint sorozat nem annyira ajánlott, ellenben egy kis bája volt egy 6/10 résznyire.
Januári premier volt a kanadai CBC-en ez a 60-as években játszódó kémes sorozat.
A történet egy amerikai nőről szól, aki családjával a törvény elől (ugyanis vietnami dezertőrök csempészésével foglalkozott) Kanadába szökik, azonban oda nem csak az egyik “kuncsaftja” bajos múltja, hanem egy CIA-ügynök is követi.
Előzetes és háttéranyagok a tovább mögött. Szereplők: Kari Matchett és Stephen Moyer, valamint Darren Mann, Kacey Rohl, Rick Roberts, Patrick Gallagher, Ty Olsson Alex Nachi, Zoé de Grand’Maison.
Sosem éreztem magam annyira keménynek, mint amikor elértem az első 3 hónap utolsó újoncához, amit még nem láttam. Ennyire őrült dolgot rég csináltam, hogy minden egyes újonnan érkező (nem animációs) sorozatnak esélyt adtam (a The End címűt nem nagyon találtam), hogy írhassak róluk, és tippre nem is fogok. Ez a darab maradt utoljára. Talán nem véletlenül. Egyrészt azért, mert űrlényes scifi, másrészt pedig mert gyereksorozat.
Az ifjúsági műfajt kifejezetten szeretem, de szerintem a gyereksorozatok zöme 40 fölött már nem nagyon köti le az embert, főleg a komédiák és a zsánerdarabok, hiszen a poénok túl egyszerűek, a horrorok nem túl félelmetesek, a krimik nem túl elmések, a scifik pedig… úgy néznek ki, mint az Űrgammák? Maradnak hát az érzelmesebb darabok, a családi drámák a műfajból. A CBC-s/Hulu-s Endlings-et pedig valamennyire ez menti meg.
ENDLINGS – 1×01 – 2,5/10
Amikor elkezdődött a pilot, azt hittem, hogy valami gagyi animációs sorozattal keverem az Endlings-et (ami egy élőlény utolsó példányaira utaló szó, “utolsó egyed”), annyira lehangoló volt látni, ahogy egy idegen bolygón két idegen lény konfliktusba keveredik, hogy aztán az egyik jól elkapja a másikat, és csináljon valamit, amit nem nagyon tudtam akkor még értelmezni.
Ez csak a prológ, a fősztori már a Földön zajlik. Egyrészt megismerünk egy állatgondozót, aki a Föld utolsó elefántját gondozza, másrészt pedig egy férfit, akit három árva gyereket nevel tanyáján, akikhez hozzácsapódik egy negyedik, egy elég renitens tinilány – ők azok, akik felfedeznek egy földönkívüli lényt, aki/ami a birtokon landol űrhajójával. És aki a jelek szerint veszélyben lévő fajokat akar megmenteni. Persze a hatóságok is felfgyelnek rá.
Á…, nem. Vannak olyan gyereksorozatok, amik láttán azért nem fogja az ember a fejét, inkább csak nyugtázza, hogy ezt nem az ő korosztályának szánják, de az Endlings esetében annyi esetlen megoldás van megvalósítást, képernyőre álmodást tekintve, hogy egy idő után nem bírtam eltekintetni fölöttük. Ez tényleg csak a scifis-mindenevők számára lesz érdekes, még akkor is, ha idővel szintet lép a sztori.
Szerencsére a bimbózó családi dinamika érdekesnek tűnik, mint ahogy a gyerekek közti kapcsolat (sőt, 50%-ban még maguk a gyerekek is), és végülis ez fogja majd mozgatni a sorozatot, szóval van remény. Más kérdés, hogy az 1×02-ben már elég komolyan bejön a képbe az űrlény, akivel kénytelenek lesznek dettó foglalkozni.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik a történetért félre tudják tenni az olykor nagyon gumis/műanyagos grafikát, és azt is hiszem, hogy egy korosztály élvezheti a sorozatot (báááár…, azért ők tudnak sokkal minőségibb darabokat találni), felnőttként sosem fogom a saját ízlésemet a fiatalokra erőltetni, és nem fogok “Bezzeg az én időmben”-ezni meg fals nosztalgiával 80-as évekbeli gagyikat felmagasztalni.
Az Endlings sajnos túl egyszerű, de ugye az “egyszerű, de nagyszerű” mondás lehet, hogy arra utal, hogy valami épp azért lehet jó, mert nincs túlbonyolítva, mert nyílegyenesek benne a konfliktusok (aki jó, az még az öreg néniket is átkíséri a zebrát, aki gonosz, az még akkor is pödri nem létező bajszát, ha nincs neki, és természetesen nagyokat kacag a semmibe – nyugi, csak képletesen értem, ilyesmi nincs a sorozatban), és megnyugtatóak a megoldások. De azért vannak cliffhangerök, hogy lehessen izgulni.
Bár a sorozatban természetesen jelzik, hogy nem kéne indiánnak hívni a főszereplőt, itthon nem tudom, mennyire terjedtek el az egyéb, körbeírósabbnak ható elnevezések, meg aztán jó eséllyel kevesen fogják olvasni olyanok, akiket sérthet ez az elnevezés, szóval a Tribal egy olyan krimisorozat, amiben az egyik nyomozó indián őslakos.
TRIBAL – 1×01 – 2,5/10
Valahogy azok a kanadai sorozatok mostanában nagyon nem jöttek be, amiknél a felszín alatt meghúzódó réteg volt (ld. Diggstown). A Tribal bőséggel karakterizál, igencsak vájkál szereplői lelkivilágába, valamiért mintha próbálná minimálisra szorítani a történetet, aminek a középpontjában egy mogorva, gondokkal küszködő veterán nyomozó mellé csapnak egy fiatal indián nőt, és a fókusz a duó dinamikáján van.
(Persze a fenti indiános egyszerűsítés elég terjedelmes kulturális hátteret takar, amiben többek között a First Nation-jogok, a rezervátumokkal való kapcsolatok, a konkrétan néven nevezett törzsek, illetve még maga az alberta-i helyszín is szerepet játszik, valamint az, hogy a kanadai kormány, illetve területi önkormányzatok hogy állnak hozzá a témához.)
Hiába érdekes papíron az alapfelállás, és hiába van bőven lehetősége mélyebbre másznia a Tribal-nek, ez valahogy nem jön össze neki. A főhős terén eléggé basic problémák vetődnek csak fel, a többi szereplő, mondjuk a bűnügyben résztvevők pedig nem kanadaiként inkább csak nagyon furán viselkedtek, és nehezen lehetett komolyan venni.
Maga az ügy sem volt nagy eresztés, a nyomozás egy pillanatig nem volt érdekes, és bár a megoldás okozhat némi meglepetést, az egész rekreálása és bemutatása nagyon esetlen volt, inkább hatott sajnos komikusnak. Nyilván van idejük még szezon közben rátalálni a készítőknek a sorozat hangnemére, de mivel hosszú évtizedek után is még mindig krimisorozatból van a legtöbb, nem vagyok rászorulva arra, hogy újabb és újabb esélyeket adjak olyasminek, ami első nagyon nem jött be.
Hogy pozitívumot is mondjak, jó volt Brian Markinson-t a sok karakteres mellékszerepe után főszereplőként látni. Nem rajta és az elég komoly ellentéteket reprezentáló nyomozói dinamikának köszönhető, hogy a Tribal egy pillanatra sem tudott lekötni. Ha csak a két nyomozó kapcsolatán múlik, akkor biztos, hogy maradok, bár nyilván nem maradhat végig ilyen (és nem csak a repetitivitás miatt), ha pedig normalizálódik, akkor a lényeg veszne oda.
Az az igazság, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni egy ilyen koncepcióból, de ha egy kicsit sem megkapó a krimi, akkor nem sokra megyünk a műfajválasztással. Viszont mivel a készítő pár évvel ezelőtt a Blackstone-nal kipipálta a rezervátumi élet köré élet családi, törzsi drámát, így nyilván ez következett a sorban.
A Syfy eheti sorozatpremierje, a Vagrant Queen egy képregény-adaptáció lesz, amiről úton-útfélen a Killjoys jut eszünkbe, pedig lehet, hogy a Wynonna Earp-nek kéne? Az előzetesekről el lehet dönteni, hogy mennyire biztatóak.
Lehet, hogy át kéne térnem a kanadai sorozatokra, ha a kórházas műfajban akarok új néznivalót? Nem jött be mind, de Kanada már korábban is megmutatta, hogy tud csavarni a klasszikus kórházas felálláson (ld. Remedy vagy Saving Hope), és bár év elején a Nurses-ben nem sok csavar volt, de nagyon kellemes meglepetést okozott a nővéres széria. És most itt a Transplant, amiben ismét csak egy apró plusz van, de a pilot itt is nagyon bejött.
Persze, ellentétben az említett sorozatokkal, a Transplant pilotja csak eladja az alaphelyzetet, felvezeti a sorozatot, pusztán azért, mert egy szíriai menekült a főhőse, aki egy kórházban kezd praktizálni (a pilot kvázi az eredetsztorija, hogy miképp lesz büfésből orvos), még nem kell, hogy bármilyen szempontból különleges legyen a sorozat. De a kezdés arra világított rá, hogy nincs rossz kezekben a történet.
TRANSPLANT – 1×01 – 6,5/10
A sorozat főhőse Bashir, aki egy keleti gyorsbüfében dolgozik (mint később kiderül, menekültként, hazájában szerzett orvosi végzettsége ellenére), és a napját az bolondítja meg, hogy egy autó hajt bele a kajáldába, és rengetegen megsebesülnek. Mielőtt őmaga kidőlne, még pár válságos állapotú vendégen segít, ezt követően pedig már csak a kórházban tér magához, ahol a segítségeit egy ugyancsak megsebesült orvosnak tulajdonítják, rá pedig a rendőrök gyanakodni kezdenek, hogy talán köze lehetett a történtekhez.
Bashir nem igazán bőbeszédű, a kórházban pedig elkezd sportot űzni abból, hogy folyton pattog, nem képes megmaradni egy helyben, hogy megvizsgálják, állandóan segíteni akar a többieken – persze titokban. És közben társait is el akarja látni, plusz értesíteni valakit, hogy mi a helyzet vele. Csakhogy ez közel sem olyan egyszerű, mint gondolná.
Egy dolog azonban a jó főhős (illetve főszereplő), egyelőre a mellékszereplő gárda nem volt annyira meggyőző. Oké, van egy John Hannah-nk, akiben bízhatunk, őt azonban még nem láthattuk orvosként, csak páciensként, a többiek pedig inkább ide-odacsapódtak, és próbálták megfejteni az ismeretlen gyógyító rejtélyét, munkában annyira komolyan nem láttuk őket, amikor pedig igen, akkor sem tűntek annyira izgalmasnak. De persze mindez változhat a folytatásra.
Összességében ez a pilot, bár egypoénosnak mondható volt, a pörgésével és a főhősével eladta számomra magát, az biztos, hogy egy percig nem volt unalmas, bár az idővel kicsit frusztrálóvá vált, hogy mindenki tök kuka volt. Tudom, hogy a helyzetéből adódóan Bashir nem nagyon jelentkezhetett, villoghatott, de talán egy-két szóval tisztázhatta volna a helyzetét, és ugyanez a helyzet azzal, akit keresett, illetve őt kereste.
Mindegy, ezen túl tudok lépni, mert a megvalósítás elég nyers és naturális volt ahhoz, hogy kiemelje a Transplant-ot a masszából – és ez remélem, nem csak annak köszönhető, hogy “olyan típusú” tragédiát kaptunk.
Most már csak az a kérdés, hogy milyen irányt fog felvenni a folytatásban a Transplant, hogy mennyire lesz kiemelt tényező a főhős identitása? A válaszra pedig nagyon kíváncsi vagyok. Ugyanis megtehetnék, hogy nem foglalkoznak vele, de akkor a sorozat léte kérdőjeleződhet meg. Ha pedig foglalkoznak vele, akkor vajon hány sztorit lehet elmesélni azon kívül, amit már a pilotban is láttunk, miszerint lesz, aki bizalmatlanul méregeti őt. Szóval ezen a téren a közhely-veszély fenyegethet.
Nyilván a magánéleti szálak, valamint a háborús övezetben szerzett tapasztalatok egy ideig elláthatják történettel az első szezont, de ahhoz, hogy hosszabb távon érdekes maradjon a sorozat, valami további plusz is fog kelleni. És nincs kétségem afelől, hogy lesz ilyesmi benne, mert mégiscsak a készítő ezt a sorozatot választotta szívügyének.
A kanadai APTN csatorna sorozataihoz nem egyszerű hozzáférni, korábban az indiános (mármint modern, bennszülött amerikais, szóval nem Winnetou-s) Blackstone és a hasonló tematikájú Mohawk Girls jött tőlük, de sosem tudtam elkezdeni normálisan nézni ezeket. Talán majd most, a Tribal-t, ami egy indián főszereplős krimi – jobb híján így nevezem, mert gőzöm nincs, hogy a First Nation-t érdemes-e magyarítani.
A Blackstone-os Ron E. Scott új sorozata, ami már fut pár hete egy törzsi rendőri egység élére kinevezett nőről szól, akit egy veterán rendőrrel párosítanak. Nyilván tipikusnak tűnő nyomozós, de a hangsúly a bennszülött tematikán lesz, és a húsba hatoló karakterizáláson.
Előzetes és rövid teaser videók a tovább mögött. Főszereplők: Jessica Matten és Brian Markinson. Tovább…
We may not remember, but we are all aware of the dangers of technology when used for personal benefit instead of the common good.
Megérkezett a szegény ember Divergent-je? Mi is volt a magyar címe? A beavatott, az az.
A nemrég egész évados premierrel bemutatkozó disztópikus/utópisztikus scifi kapcsán két dolgot kell mindenképp kiemelnem: az egyik az, hogy az egyik készítője az az ős Stargate-író Joseph Mallozzi, akinek a legutóbbi saját sorozata a Dark Matter volt, a másik pedig, hogy a Utopia Falls-ban énekelnek és táncolnak a különféle kiválasztott kasztokból származó fiatalok, nem pedig levadásszák egymást, mint a Hunger Games-ben. (Oké, a 3. kiemelés, hogy kanadai a sorozat és a 4., hogy YA, azaz ifjúsági a műfaja.)
UTOPIA FALLS – 1×01 – 6/10
A több száz évvel későbbi jövőben járunk, amely a technológiai fejlődés következtében először a Nagy Villanást követően minden elsötétült, majd a felszínen kirobbanó háborúk hatására a bolygó atmoszférája is mérgezővé vált, így a túlélők a föld alá kényszerültek. Onnan hosszú idő után merészkedtek elő, és újjáépítették társadalmukat, az új kolóniának pedig a New Babyl nevet adták, és ott elég harmonikus körülmények között élnek és dolgoznak.
We embrace diversity, it’s our strength. But personal expression is something else. It fosters disharmony.
Mindez némi képi kíséret mellett a pilot első percében közlik velünk, ahogy azt is, hogy minden polgárnak célja van, a kor, a származás és minden manapság oly fontos jellemző jelentéktelen tényezővé vált, a közösség tagjai számára totalitárius módon a Közösség a minden. És ennek megfelelően minden egyénieskedés a szükséges rossz – utóbbi ellenére azért ezt mégiscsak inkább egy utópisztikus világnak mondanám, még akkor is, ha nagyon osztályrendszer-vezérelt.
Van négy fő kasztunk: Nature, Progress, Industry és Reform. Vannak, akik a földeket művelik és termesztenek, valamint élelmet szolgáltatnak a Közösségnek, vannak, akik irányítanak, vannak, akik gyártanak és innoválnak és vannak, akik rossz útra tértek és most megváltásra várnak (ld. börtön). Az egész élén az Authority, mint vezérlő elv áll (jó? gonosz?), és a Tribunal, a kormányzó erő – a társadalmi gyökerekre, illetve az alapítóanyára már most elkezdtek célozgatni, így gondolom, a mitológia is kiemelt szerepet fog kapni.
A sorozat középpontjában egy tinédzsereknek szervezett, kiemelt jelentőségű versengés áll, a The Exemplar. Értelemszerűen a pilot elején kiemelt pár fiatalt a rész közepére erre fogják kiválasztani, ezért kezdik el alapozni őket (és környezetüket), megismerhetjük életközegüket, valamint az általuk képviselt kasztokat is. (Harmónia ide vagy oda, azért mégiscsak másképp tekint némelyik kaszt a másikra.)
Azonban a középpontban nem feltétlenül csak ez a Nagy Próbatétel lesz, hanem némelyik tini nagy felfedezése, ami mindent megváltoztat. Nem lövöm le a poént, hogy mit találnak, főleg, hogy számunkra elég bagatellnek hangozna, más kérdés, hogy nekik ez hatalmas felfedezés, mely az egész társadalmuk és világuk alapelveivel megy szembe. És ennek köszönhetően a megkezdett felnövés sztori elég komoly irányváltáson megy keresztül.
Kezdem azzal, hogy engem egy pillanatig sem zavart a zenés-táncos megközelítés, ez teszi igazán eredetivé a sorozatot, más kérdés, hogy ezzel nem mindenki lesz így. Nyilván nem tudom, hogy a folytatásban mennyire lesz hangsúlyos a dolog, de ha azt nézem, hogy az egész sztori a zene köré összpontosul, akkor nehéz elképzelnem, hogy háttérbe szoruljon.
Azonban hiába a nagy táncolgatás (az első részben inkább csoportos volt, pedig számítottam párbajokra), meg a The Exemplar versenyjellegének kiemelése, az egész mögött nem éreztem semmi tétet, gőzöm sincs, hogy mivel jár, ha valaki nyer és veszít – a Hunger Games-ben ez élet és halál kérdése volt, ugyebár, ami kicsit feltekerte a feszültséget. És mivel eleinte magának a nagy versengésnek sem éreztem a jelentőségét, ezért a titkos bulit, illetve az általa kiváltott nagy felszabadultságot sem tudtam hová tenni, fura volt az egész jelenet.
Azt pedig nem kell ecsetelnem, hogy ha két tucat fiatalt összezárnak (ráadásul versenykörülmények között), akkor annak mi lesz a végeredmény. Igen, szappanhab, no meg persze rivalizálások, hátba szurkálások, árulások, túlfűtöttség, miegymás – remélhetőleg ezt a komponenst megfelelő szinten sikerül tartani, még ha a kiszámíthatóság nem is kerülhető el.
A sorozat eddig tipikusan olyan, amit fiatalok mindenképp élvezhetnek, de nem hiszem, hogy korhatárhoz lenne kötve a nézése, ha nem csak a szappan fog dominálni benne, akkor simán maradni fogok mellette, ez a műfaj mindig is bejött.
Az AXN csak a napokban rakta ki a tovább mögötti magyar előzetest a Kristin Kreuk főszereplésével készített Burden of Truth-hoz (aminek már megvolt egy ideje a premierje), így csak most tudom pótolni a posztot. Persze szokás szerint csak csatornahangos az előzetes, egyébként nem beszélnek benne, a szinkronhangokat az emlékeztetőnél linkeltük.
