login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot: Little Fires Everywhere

2020. 04. 09. 21:40 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

‐ I just can’t wait to watch you avoid saying the word “vagina” for two hours straight.
‐ I hate that word. It’s just…can we just say “Virginia”?

Inkább little lies everywhere, am i right, guys? Lehet, hogy nem egy viccel kéne kezdenem egy ilyen komolynak szánt Hulu-sorozatnál, és minden elhallgatott igazság mögött van motiváció, de mégis… valahogy mondvacsináltnak érződik pár konfliktus az első két rész alapján.

A 90-es években játszódó könyvadaptáció története két család körül bonyolódik egy kisvárosban. Egyrészt ott van a fehér mintaanyuka, a tökéletes férjével és a még tökéletesebb gyerekeivel. Másrészt pedig a környékre épp odaköltöző egyedülálló fekete anyuka a lányával – utóbbi köti majd össze a családok történetét.

Igazából a helyzetből adná magát, hogy a rasszizmusról szóljon a sorozat, és nyilván az is abszolút jelen van, de azért más dolgok (pl. osztálykülönbség) is előkerülnek, hiszen a tini gyerekek keresik a saját útjukat, némelyik lázad is, meg olyanba szeret bele, akibe nem kéne, ami bizony az anyáknak nem esik olyan jól. És mindenki valami másik életre vágyik? Ráadásul még egy kettő leszbikus szál is bekerül a képbe.

Az a baj, hogy az egész első nekifutásra az új Crash-nek érződik. Nem, nem a klasszikus filmre gondolok, hanem az Oscar-nyertesre. És értem, hogy sokkal árnyaltabb, meg valósabb, ahogy itt kibontják a témákat, de mégis olyan távolságtartós az egész. Nem is, inkább azt mondom, hogy kioktatós, az első két rész alapján leegyszerűsítős.

Pedig mondom, próbálkoztak a finomítással, szerencsére nem csak azt hajtogatják, hogy a fehér asszony rasszista, búú!, a fekete meg jó, jee!, hiszen mindegyik karakter kidolgozott, akadnak bőven árnyalások, és a motivációk is érthetőek. Meg amúgy is, sokkal inkább a rendszerről szól az egész, a szokásokról.

A fő téma mindenképp annak tűnik, hogy ha betartjuk a társadalom szabályait, megszokásait, akkor sem biztos, hogy jó és kiszámítható életünk lesz. Rengeteg minden pont ezekben a “régen így volt, most is így kell legyen” merevségben gyökeredzik, szül ellentéteket és félelemet.

Mondjuk az sem segít, hogy tényleg teljesen realistán, de a karakterek nem igazán tudják megbeszélni egymással, amit kéne. Avagy hiába értem meg, hogy itt, nem 15 éves lányként fotelben ülve nyilván máshogy döntenék, mint ahogy a karakter teszi, ha olyan konfliktusok jönnek belőle, amik a klisék kliséi. Nem az a baj, hogy nem mondja el az anyjának a dolgot, hanem ami következik ebből.

Igazság szerint az egész sorozatot össze lehet foglalni annyival, hogy bűzlik a “nagyot akarok mondani”-hozzáállástól. Nem az süt belőle, hogy itt ez a fontos történet, már ha a társadalom kis tüzeiről szól, amik felégethetik az egészet, hanem hogy na most majd ők megoldják, mert faszagyerekek.

Gondoltam rá, hogy a színészek és a rendezés miatt kicsit feljebb pontozom, Reese Witherspoon és Kerry Washington nyilván remek benne, de mégis inkább a középszer, az 5/10 felé hajlok.

Amazing Stories: vége az 1. évadnak

2020. 04. 09. 19:45 - Írta: winnie

2 comments | kategória: antológia,kritika

5 rész és ennyi? Nesze neked, ambíciók! Persze lehet, hogy titokban két részletben érkezik a szezon, de ez így elég lelombozó. Mint ahogy a sorozat is. Nem vállalhatatlan, inkább csak bántóan biztonsági játékos. Ahogy írtam pár napja, talán a Tales From The Loop lett az, ami az Amazing Stories lenni akart: mindkét sorozat egyszerű, érzelmekre ható, emberi történetekkel operál, de valahogy előbbi sokkal hatásosabbra és hangulatosabbra sikerült.

Tény, hogy el vagyunk manapság kényeztetve epizodikus antológiákkal, és ez még akkor is igaz, ha csak a scifis beütésűekre koncentrálunk, azt pedig tavaly a The Twilight Zone is megmutatta, hogy 40-50 percben is lehet izgalmas kérdéseket felvető, csavaros és érdekes történeteket mesélni. Az AppleTv+ sorozata azonban csak amolyan komfortkaja akart lenni. Kellemes volt nézni, és ha folytatódik, nézni is fogom, de írói ambíciót nem érdemes keresni benne.

Ahogy írtam a pilotkritikában, az első történet időutazós volt, egy túl sokszor látott sztorit prezentált egyszerűsített és kapkodó módon, de mivel elfogult vagyok, így azért közepesnél jobbnak ítéltem meg. És ez nagyjából igaz a teljes szezonra is, de hol mérce manapság olyasmi, ami a közepesnél jobb?

Az 1×03 szerintem 6,5/10-es szintet ütött meg, szerethető, érzelmes szuperhősös sztori volt egy kisfiúval és a nagyapjával, utána pedig a több év után a kómából felébredő anyáról és őt befogadó lányáról szóló 1×04 már összességében kevésbé hatott rám, de ott a rejtélyfaktor felhúzta végül 6/10-re: nézni érdekes volt, de pár nap múlva már eszembe sem fog jutni, és az Amazing Stories kapcsán nem ezt fogom ajánlani senkinek.

Maradt a legjobb és a legrosszabb rész. Az 1×05 ismét egy időutazós történet volt (amiben egy II. világháborús repülőgép landol egy család szemei előtt a pusztában), és simán 7/10 volt nálam, talán még több is, míg a két atléta barátnő egyszerre tragikus és felemelő sztoriját bemutatni hivatott 1×02 totális mélypont (2/10). Eleve nekem a futásos tematika nem működött, de a túlvilági megközelítés és az üzenet prezentálása is nagyon bicebóca volt, egy pillanatra sem rántott be, szinte végig érdektelen maradt a sztori. (Egyetlen plusz pont a nyelvezetért jár, arról lerítt, hogy nagyon hiteles.)

Ja, és azt megemlíteném az 1×05 kapcsán, hogy ez a rész egy pilot is lehetett volna egy új sorozatban, ugyanis én simán befizetnék a koncepcióra, amiben anomáliákat próbálnak rendbe hozni időre és fenyegetettség súlya alatt, miközben keresik az okát is az időutazásnak. Túl érdekes volt az a pár morzsa, amit a jelenségekkel kapcsolatban elárultak nekünk ahhoz, hogy ne legyenek lekövetve a későbbiekben.

Összességében az Amazing Stories tipikusan semmi extra, nézhető, de langyos víz sorozat volt, amit simán lehet szeretni, abszolút benn evan, hogy egyes történetei kifejezetten jól fognak elsülni, de nagyon hiányzik belőle a komolyabb (már megint ez a szó!) ambíció. Itt sokkal határozottabban érzem azt, amit a Tales From The Loop kapcsán említett valaki, hogy az elsőnézők számára készült a széria, mert egy sorozatprofinak _jó eséllyel_ ennyi nem lesz elegendő.

De abba nem lehet belekötni, hogy viszonylag családbarát volt a prezentálás, abszolút jószándékú az írói megközelítés, pozitívak az üzenetek és tisztességes a prezentálás, és majdnem minden rész kapott ismert színészeket, jobban sikerült alakításokat (nálam a prímet Robert Forster és Kerry Bishé vitte). Ráadásul történeti szinten sem rendelték magukat alá a készítők holmi csavaroknak, ezek a sztorik nem WTF-okra voltak építve, nem nagyot, inkább csak szívhez akartak szólni.

Pilot-mustra: The Big Show Show – 1×01

2020. 04. 09. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ugh. I hate kids from Orlando. They got that Disney stink on ’em.

A Netflix új, többkamerás, azaz élő közönség előtt felvett komédiát indított Big Show és a családja címmel, mely alapból úgy tűnhet, hogy annyira nem vág a platform zsánerébe (nem véletlen, hogy az Amazon vagy a Hulu nem is próbálkozik hasonlóval), pont úgy, mint az epizodikus krimi (The Good Cop, szipp!), azonban mivel nem eléggé családi (ifjúsági?) a megközelítés, így elférhet a többi műfajtárs mellett.

A különbség az olyanokhoz képest, mint az Alexa & Katie, a No Good Nick, a Team Kaylie vagy a The Expanding Universe of Ashley Garcia, hogy ennek nem egy tini(lány) a főszereplője, hanem egy apuka – akinek egyébként van három tinilánya. Az az apuka pedig nem más, mint egy nagydarab, 213 centis pankrátor, Big Show, aki kvázi sajátmagát alakíthatja a sorozatban.

THE BIG SHOW SHOW – 1×01 – 4/10

Klasszikus családi felállást kapunk, apu, anyu (aki a 160 centis Allison Munn, a That ’70s Show-ból) és két gyerek, akikhez beköltözik egy harmadik, idősebb tinilány, aki Apu előző házasságából van. Így pedig kapunk egy… még mindig klasszikus családi felállást, amiben nem hiszem, hogy csavart jelentene ez az új körülmény, még akkor sem, ha nem gondmentes a beilleszkedés. Új a környezet, új a család, új az iskola (az is helyszín!), nyilván az újonnan érkezőnek még szoknia kell a dinamikákat, de nem érzem, hogy annyira más lenne így az alapfelállás

A The Big Show Show elég tipikus poénokkal operál, legalábbis a pilotban naná, hogy sokszor arra építenek, hogy a főhős nagy meg erős, ezért  embereket emelget, meg falra felakaszt, dolgokat szétcsap, ha pedig elesik, akkor nagyon nagyot esik. És az vesse a készítőkre az első követ, aki nem ebbe az irányba indulna el, mert ha egy ilyen sorozatba vág az ember, vagy mondjuk Big Show-rajongó, akkor el is várja ezeket a poénokat. (Bár arra kíváncsi vagyok, hogy az utolsó részben is az ilyenek lesznek-e többségben.)

A Netflix fent említett ifjúsági sorozataira, meg egyébként is a műfajra azért (a minimum minimális) mélyítés is jellemző, és a The Big Show Show sincs híján az érzelmi komponensnek, legalábbis az első részben a hazaköltöző lány honvágya, illetve bánata kap némi időt (meg az is, hogy szeressük egymást gyerekek), de mivel a végén megoldódni látszik (természetesen) ez a probléma, így nem tudom, hogy a folytatásban mennyire lesz jelen.

És nem is fogom megtudni, mert bár főleg az új komédiáknak azért szokásom két résznyi esélyt adni, itt ez elég esélytelennek tűnik a részemről. És nem azért, mert értékelhetetlen lett volna, amit láttam, hanem egyszerűen látszólag annyira jól definiálta magát a sorozat már az első résszel, hogy pontosan tudom (vagyis tudni vélem), hogy mire, milyen stílusra számíthatok a folytatásban. és azt is tudom, hogy ez egy kicsit sem érdekel, hiszen annyi minden más sokkal jobb komédiát tudnék nézni helyette,

Az az igazság, hogy a The Big Show Show-t nem nagyon tudom bántani olyan szempontból, hogy nálam fiatalabb korosztálynak íródott, így közel sem annyira szofisztikált, mint egy felnőtteknek szóló, többkamerás családi komédia, és ez már csak azért is sokat jelent, mert azok sem szoktak annyira szofisztikáltak lenni. De az, hogy nem utáltam, még véletlenül sem pozitívum, egész egyszerűen az efféle semmilyenségek (el lehet nézni, de minek?) nem nagyon kötnek le.

Azért nyilván szórakoztatja az embert valamilyen szinten, ez tény, és az dettó pozitív, hogy kellemesen szívet melengető és cinizmusmentes, így a fapofám ellenére egy fokkal magasabbra értékelném, mint egy felnőttesebb, CBS-szitkomot.

De pont ezért, másnak meg simán jó lehet “egynek elmegy”-kategóriás sorozatként, aki szereti Big Show-t (számomra nem volt természetes, túl darálós a stílusa, ahogy a legkisebb lánynak is), az megnézheti, hogy vicceskedik, és lehet, hogy a fiatalabbaknak is imponálni fog egy ilyen nagy ember a képernyőn, miközben időnként jót mulatnak egy-egy valóban vicces momentumon. De mondom, tényleg olyan szemmel kell nézni, hogy a célközönség életkora itt alacsonyabb, nem véletlen, hogy a trailer is a Netflix Futures YouTube-csatornára került fel, nem a fő channel-re.

Better Call Saul és az 5. évad

2020. 04. 08. 21:00 - Írta: winnie

18 comments | kategória: kritika

Tudom, hogy elkéstem vele, de vártam, hátha lesz igazi kibeszélőnk, hiszen eddig szinte mindig jött vendégírás. Nem baj, lesz kamukibeszélőnk kommentfogónak jobb híján.

Nyilván a múlt heti Better Call Saul-epizód után mindenképp kell valami, amivel össze lehet fogni a véleményeket. Nem azért, mert voltak, akik konkrétan leírták, hogy a sorozat jobb lett, mint a Breaking Bad, hanem azért, mert elég komoly dolog történt benne. Sor került arra, amire a kezdetektől fogva vártunk?

Hogy vajon Jimmy-ből Saul lett-e, az a kérdés nyilván adja magát, de annak megállapítása, hogy egy ennyire nem technikai bravúrokat megkívánó sorozat hogy nézhet ki ilyen jól, és prezentálhat szuper snitteket, az nem is kérdés. Nyilván volt mire építkezni, de szerintem lenyűgöző, hogy tudják tartani a szintet. Vagy hogy képesek azt fokozni.

És akkor még magukról a jelenetekről nem beszéltünk (és arról sem, hogy elég embertelen körülmények között forgattak a sivatagban), ld. az 5×08-ban az autós bukfenc vagy Mike monológja – vagy akár az, hogy mennyire jól és helyesen szőtték bele Kim-et Jimmy és Mike sztorijába.

Harley Quinn: kezdett a 2. évad

2020. 04. 08. 17:50 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: animáció,kritika

Alig egy hónapja köszönt le az első évad, már meg is érkezett a Harley Quinn-sorozat következő etapjának első része.

A történet ugyan sokat haladt, új szál(ak)at kezdtek el felvezetni, de a stílusa nem igen változott a szériának, ami az alapból két évados berendelésnek köszönhető. A változatlanság van, akinek továbbra is a nemnézős kategóriába sorolja a sorozatot, azonban nekem ez csak pozitívum.

Továbbra is kellően brutális a sorozat, de tökösebb lett (ennek bizonyítéka, hogy elég nagy gonoszt kinyírtak rögtön az első részben), ráadásul a humora sem változott. Ugyanúgy nagyon erős a mellékkarakterek jelleméből származtatott poénáradat. Lényegében a stílusa nem is változott, azt leszámítva, hogy egy kicsit egyszerű lett a káromkodás.

Eddig elég sokféle volt, ami nem tűnt csak “felnőttesítő” fuck-olásnak, most viszont a motherfucker-nél leragadtunk, ami egy idő után sok volt. De ezt leszámítva tényleg továbbra is ugyanolyan, mint eddig.

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

London Kills

2020. 04. 08. 15:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az amerikai Acorn TV tavaly indult angol bűnügyi drámájában a londoni rendőrség elit gyilkossági csoportjának nyomozását láthatjuk dokumentarista stílusban. Elsőre sima epizodikus nyomozósnak tűnik, de van benne egy komoly átívelő szál, ami a fő nyomozó eltűnt feleségével kapcsolatos.

David Bradford felügyelő (Hugo Speer) 3 hónapnyi kihagyás után tér vissza, rögtön egy kiemelt fontosságú gyilkossági ügyben nyomozhat kollégáival, akik nincsenek meggyőződve, hogy a felügyelő munkára kész. Kezdetben nincs nagy összhang a csapatban, ráadásul újoncot is be kéne tanítani. Azért a pilot végére meglesz a megoldás, és az átívelés is halad.

A BBC a hétköznap délutáni krimisávjába rakta, de ott is találkoztam már pár jósággal, úgyhogy ez különösebben nem zavart. Háttérnek ott van London, a felállás és a két főszereplő (a másik ismert név Sharon Small) alapján is jobb sorozatot vártam.

Gondolom a dokumentarista stílus a hangulatot, pontosabban a hangulat hiányát jelenti. Speer kelletlenül elmormogja, amit kell, igazából a többiekben sincs sokkal több élet. Az egész olyan… nem is steril, inkább lélektelen. És ránézésre eléggé alacsony költségvetésű.

A kameramunka eltér a szokásostól, de itt nem a dokumentarista stílussal gyakran együtt járó kézi kamerát kapjuk, hanem a vágásnak lesz nagyobb szerepe. A felvételek általában fixek, viszont dialógusok közben szinte mindig közeliek. Látjuk az éppen beszélőt – egy óriási fejet a képernyőn – , aztán 1-2 másodperc után átváltanak az őt hallgató fejére, majd újabb másodperc után visszavágnak a beszélőre. Értem én, hogy gyors, pörgős sorozat volt a készítők elképzelése, de ennek így nincs igazán ritmusa, az egész széteső, zaklatott. Nincs kézi kamera, én mégis majd’ beleszédülök.

Tavaly több részt is megnéztem az ötrészes első évadból, de leginkább csak az átívelés miatt. A benyomáson kívül nem sok maradt meg belőle, de azért belenéztem a most indult 2. szezonba is, hogy volt-e változás. Nincs, továbbra is ugyanaz a stílus, ami nekem nem jött be.

Az az igazság, hogy a London Kills-t nem igazán tudom ajánlani, de a téma, a szereplők, vagy az egyik készítő korábbi sorozata, a Suspects miatt érdeklők könnyen véleményt alkothatnak a pilot alapján.

Supernatural: lepihent a 15. évad

2020. 04. 07. 21:30 - Írta: Necridus

21 comments | kategória: 2019/20 finálék,kritika

Ahogy az erről szóló posztunkban is olvashatjátok, a világjárvány miatt le kellett állítani több sorozat munkálatait. A Supernatural forgatásából már csak két hét maradt, és pár epizódnak az utómunkája nem lett készen, így a maradék 7 részt bizonytalan ideig nem adják le, hogy majd a záróévad utolsó részeit egyben (mármint hetente) nézhessük. Kérdés, hogy mennyit fogunk kapni.

Szóval így mögöttünk van a 15. évad első 13 része, amiben… mi is történt? 

Írhatnám elég szívtelenül, hogy semmi, de azért a bennem lévő rajongó, aki a SupNat miatt lett junkie több, mint 10 éve, csak szeretné meglátni az évad pozitívumait. Azt a néhányat.

Nincs könnyű dolgom, mert a zárószezonja a CW leghosszabb ideje futó szériájának egyszerűen… Na jó, mondjuk ki: gyatra. Tizenháromból hétszer kaptunk valamilyen monster of the week-történetet, amik elég unalmasra sikeredtek ahhoz, hogy ne is emlékezzek egyre sem. Az epizódok végére meg általában jutott öt percnyi Chuck, amikor szemétkedik.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Roswell, New Mexico: kezdett a 2. évad – írta Zsuzsi

2020. 04. 07. 19:40 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Három rész után vagyunk, és alappal jelenthetem ki, hogy minden maradt a régiben. Továbbra is könnyed, nyári limonádénak tartom ezt a földönkívülis szériát.

Semmi komoly, abszolút kiszámítható, és annyira CW-s, hogy azt elmondani nem lehet. Vagyis de. Ha valaki tudni akarja, hogy milyen  fortélyokkal dolgozik a tévécsatorna, akkor elég csak innen megnézni egy részt, és mindent tudni fog.

A kedvencem az, amikor bizonyos mellékebb mellékszereplők pusztán csak azért tűnnek fel kábé 5 perc erejéig a részben, hogy elmondjanak egy dramaturgiailag fontos mondatot, vagy elvigyenek egy karaktert egy helyszínre/eseményre. Sem előtte nem beszélnek róluk, sem utána, de úgy kezelik őket, mintha mindig is a részt vettek volna az egészben.

Ez évekkel ezelőtt, amikor szorosabb barátságba kezdtem a csatorna sorozataival, rettentően zavart. Manapság már inkább szórakoztat, és persze ők is finomodtak. De nem itt. Itt nagyon komolyan nyomják.

A sorozat hozza a korábbi színvonalat, ami 4.5/10 eddig, és szerintem nem is nagyon fog változni. Egy kis spoilerrel (és némi kikészüléssel) folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Pilot-mustra: Fortunate Son – 1×01

2020. 04. 07. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Nem véletlen, hogy az idei újoncok közül bepróbálás fontossága “sürgőssége” számomra nagyjából a 70. volt a sorban a kanadai Fortunate Son, annyira nem izgatott a koncepció, mert pusztán annyi volt meg bennem, hogy a vietnami háború után játszódó, a háborúellenes közösségről szóló sorozatról van szó – még az előzeteses bejegyzés kirakása is nagyon, nagyon sokat késett. De amikor kiraktam, akkor újra elolvashattam az alapsztorit, és máris máshogy tekintettem a szériára. Elkezdtem nézni, és láss csodát!

FORTUNATE SON – 1×01 – 7/10

Igazság szerint arra számítottam, hogy a Fortunate Son inkább egy háborúellenességről szóló, afféle politikai aktivista dráma lesz, nyilván húsba vágó kérdésekkel, valamint etikai dilemmákkal, amik hiába adnának hozzá értéket és mélységet, de nem nagyon érdekeltek volna. Ehelyett első nekifutásra másnak tűnik a sorozat. A mozgalmi, protestáló vonal jelen van ugyan, de inkább csak hátteret biztosít, a központi vonal inkább sorolható a kémes kategóriába.

A 60-as évek Kanadájában járunk, de egy vietnami kitekintéssel kezdünk, amiben megismerünk egy katonát, akinek a hibájának köszönhetően odavész a szakasza, őt pedig hazaküldik, de úgy, hogy előtte egy rejtélyesnek tűnő hivatalnok dicső hazatérést ígér neki – annak fejébe, hogy majd kérni fog tőle valamit.

A katona, minden bizonnyal komoly PTSD-vel gyötörve vissza is utazik az USA-ba, és akkor kerül ismét elő, amikor Kanadába csempészik át, ahogy a dezertőröket szokás. A csempészést egy háborúellenes aktivista családanya végzi, aki kvázi kényszerből vállalja el a melót (inkább foglalkozna a tiltakozások előkészítésével), és mondanom sem kell, hogy a művelet nem várt komplikációba ütközik, és hirtelen űzött vaddá válik.

Egy olyan korszakot ismerhetünk meg, amit sokan csak filmben láttak, de akkor is csak az amerikai oldalt, a háború kapcsán igencsak szétszakadt országot, ahol az eltérő nézetek mentén generációk feszültek egymásnak, ahol társadalmi és politikai káosz ült tort. Viszont a tudásunk Kanadáról már közel sem ekkora, szóval biztos, hogy tud meglepetésekkel szolgálni a Fortunate Son.

Például rögtön azzal kezdi, hogy még véletlenül sem nosztalgikusan közelíti meg a 60-as éveket (pedig lett volna rá lehetőség), inkább mutatja meg az árnyoldalait (vagy legalább azokat is), és így sokkal reálisabbnak tűnik, függetlenül attól, hogy elfogult-e vagy sem.

És mondom, az, hogy nem az aktivizmuson van a hangsúly, hanem a sokkal kommerszebb kémthrilleres megközelítésen, a politikai korrupció bemutatásán, az külön plusz pont. Persze a lázongások, tüntetések sem szorulnak háttérbe, mint ahogy a főhős családja abszolút kiemelésre kerül, szinte mindenki kap történetszálat, amit szépen ki lehet futtatni a fő téma különböző árnyalataiba.

Mivel nem történeti dologról van szó, egy valamit lelőnék az első epizód végéről, ami piszok hatásossá tette azt, amit látunk (és egyben valóságossá). Sor került egy tüntetésre, ami nem volt túl békés, és ennek a képeit a készítők korabeli felvételekkel mixelték össze. Ennek a megoldásnak a megítélése biztos, hogy elég vegyes lesz (vannak háborúellenesség-ellenesek, akiket irritálnak a háború-ellenesek), és engem általában az efféle ki szokott zökkenteni, de itt a dokus snittek inkább szállítottak egy olyan gyomrost, aminek köszönhetően másképp néztem a sorozat karaktereire.

De komolyan: menten élővé, hús-vérré változtak a szereplők, elkezdett érdekelni a sorsuk, ökölbe szorult a kezem, látva, mi történik, és pont ezért lehet szeretni az olyan sorozatokat, amik valós közegbe helyeznek fiktív karaktereket, hiszen míg az ő történetszálaik kitaláltak, a hátteret biztosító makro eseményekről pontosan tudjuk, hogy a valóságban is lezajlottak.

Csak a kötelező kör megfutásának tűnhet és lehet, hogy manapság már minden múltban (négyes alliteráció!) játszódó sorozatra igaz, de itt is ki kell emelnem, hogy mennyire jók voltak a jelmezek, meg egyébként is a 70-es évek miliőjének megteremtése tökéletesre sikerült – már amennyire én meg tudtam ítélni. Érdekes élmény megismerni ezt a világot.

Mindenféleképp biztató volt a sorozat kezdése, és még akkor is ezt mondanám, ha nem kaptunk volna egy csavart a pilot végén. De így, végképp izgalmasnak tűnik a folytatás, ami előtt mindenképp ott leszek.

The Walking Dead: vége a 10. évadnak

2020. 04. 06. 21:30 - Írta: winnie

47 comments | kategória: kritika

Csonka befejezést kapott a 10. évad, valamikor majd különkiadásként láthatjuk a valódi zárást is, de az az igazság, hogy ez a rész ugyanúgy funkcionálhatott volna fináléként, legalábbis a befejezését látva, még afféle “na, most mi lesz?”-cliffhanger is járt. (Mondjuk az igaz, hogy Eugene szála végén még nem volt meg a payoff, szóval lehet némi hiányérzetünk.)

Viszont, annak ellenére, hogy technikailag, szerkezetileg elment kvázifinálénak is a 10×15, a minőségét tekintve nagyon nem. Hiába volt valamilyen szinten érdekes a rész egyik fele, sajnos a másik inkább röhejes lett, hiszen amikor Béta fullba nyomta a kretént, az a nézhetetlenség definícióját merítette ki.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

How To Get Away With Murder: folytatódott a 6. évad

2020. 04. 06. 19:30 - Írta: Necridus

4 comments | kategória: kritika

Novemberben elég nagy fordulatot hozott a HTGAWM, ráadásul egy kimondottan erős résszel, ami végre biztató jel volt a szezon kapcsán, így adott volt a kérdés, hogy vajon a maradék 6 epizód is felemelik-e legalább erre a szintre? Vagy még magasabbra? Esetleg csak amolyan félévadzárós beetetésről volt szó, és ismét leül a sztori, hogy az utolsó részben a szálak elvarrásánál robbanjon még egy utolsót?

Tudom, már jó ideje nem ennek a sorozatnak leghangosabb a kibeszélős kommentszekciója, de az első évadban könnyedén elnyerte a tiszteletemet, elég népszerű beszédtéma lett (itt a pilotkritika), így – habár elég nagy átalakuláson ment át – talán még megérdemli, hogy a maradék 6 epizódot heti kibeszélőkkel kövessük. A tovább mögött kezdjünk is bele. Spoilerek következnek! Tovább…

Pilot-mustra: Meet The Richardsons – 1×01

2020. 04. 06. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

No one is happily married.

Gőzöm sincs, hogy mi az oka, de valamiért hatalmas rajongója lettem az áldokumentarista műfajnak. Pedig kimaradtam a hőskorból, amit itthon a szinte mindenki által ismert Olajfalók vagy a Leptinotarsa jelképezett, szóval engem a This Is Spinal Tap és Christopher Guest térítettek a műfaj felé, melyet idővel egyre több sorozat is magáévá tett, a The Comeback és a The Office all time kedvencekké váltak.

Szóval ezért minden hasonló sorozatot ezerrel várni szoktam, még akkor is, ha azok Curb Your Enthusiasm-szerűen önmagukat alakító emberekről szól, én pedig nem ismerem az embereket. Mint ahogy nem ismerem Jon Richardson-t és Lucy Beaumont-ot, akik brit komikusok és házasok. A Meet The Richardsons pedig róluk szól, az életükről. Vagyis énjük egy változatáról sok valós ihlettel, dokureality-s formában. De szkriptelten.

MEET THE RICHARDSONS – 1×01 – 4/10

A történeten nem kell sokat ragozni, adott egy (egy gyerekes) komikus házaspár, akik kamerákat engednek otthonukba, azok pedig feltárják intim pillanataikat, miközben a duó kommentálja saját életét, legyen az családi, munkahelyi, vagy otthoni, szomszédsággal kapcsolatos. Mivel híres emberekről van szó, ez olykor egy-egy nevesebb cameót is jelenthet.

Van egy olyan érzésem, hogy míg a(z egyébként nem áldokus) Curb élvezetéhez nem kell a főszereplő ismerete, itt sokat adna az élvezeti szinthez, ha tisztában lennék Richardson-ékkal. Így viszont csak tudomásul veszem, hogy ismertek, hiszen például az egyik sztoriszál a pilotban az, hogy részt vegyenek-e a celeb Mr. & Mrs.-ben. (Az is az én deficitem, hogy az 1×01 sztárvendégét sem ismertem.

Természetesen az áldoku jellegből adódik, hogy vicces áthallásokat és meta poénokat és kommentárt kapunk, az ilyesmit nehéz rosszul csinálni szerencsére, és az önirónia is jól áll a sorozatnak, amit egyébként Beaumont írt írótársával, nem pedig Jon Richardson – utóbbi szerepe szerint nem is annyira lelkes, plusz elég idióta módon viselkedik. Szerintem a felesége élvezte, hogy marhulásokat írhat neki. De ettől még az egész kevéssé koherens, és nem túl vicces.)

Az az igazság, hogy ebben a sorozatban…, illetve pilotban is azok voltak a legjobb pillanatok, amik az áldokus formátumból adódtak: a kibeszélések, a kamerákra való reagálás, sandítások, elkapott karakterpillanatok, a nem oda illő viselkedés, a félszegség, szóval mondhatni afféle technikai dolgok, nem pedig a történeti vagy a dialógok szkriptelt részei, szóval amikor mulatságos is a sorozat, azt sem annyira a készítők javára írnám. Azt viszont igen, hogy mertek régi (és valóságos) műsorklipeket és mobilos házvideókat mutogatni. De ez sem mentette meg számomra a kezdést.

Azért amikor a Rob Beckett-tal kapcsolatos “rivalizálás” szóba került, meg amikor a komikus megjelent, azok mind-mind comedy gold-pillanatok voltak. De ettől még nem hiszem, hogy pár perces belenézésnél tovább visszatérnék a második részre.

ui: Azért a ‘wanker’-ös poén jó volt az 1×02 elején.

Previous Posts