login |

Posts filed under 'kritika'

Bless This Mess: vége az 1. évadnak

2019. 07. 17. 20:10 - Írta: human

3 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Mi történik, ha a Miért éppen Alaszkát összedobjuk a Pénznyelő című Tom Hanks-klasszikussal. Mondjuk az előbbi csak a pilotra érthető, mert utána máshova helyeződött a hangsúly, de hangulatban mégis kicsit hasonló lett. Csak hát azért gyengébb.

Az ABC tavaszi újonc komédiája azzal indít, hogy a főszereplő New York-i pár kiköltözik Nebraskába egyikük örökölt farmjára. Álmokkal teli érkeznek a helyre, hogy majd lazítanak, nyugodtan gazdálkodnak, ehelyett egy lyukas tetős lepukkant házat találnak ott, és még a talajt sem lehet könnyedén megművelni.

Viszont a valósággal való szembesülés nem töri le őket, és nyilván emiatt lesz mosolygós a sorozat végül. Minden problémához pozitívan állnak neki, még a kapcsolatukban levőknek is. Az új helyzet persze néha próbára teszi őket, de valahogy túl tudnak rajta lépni.

Bár nagy poénok tényleg nincsenek (na jó, részenként talán egy akad), viszont a főszereplő páron kívül a furcsa, aranyos, kemény, őket nehezen befogadó helyiek is feldobják azért az epizódokat. A végére már mindenki épülgetett, és mindenki kedvelhető volt valamennyire a maga módján. Ezért is ugrott be az Alaszka, de persze Hart of Dixie-t is említhettem volna.

És valahogy ez emelte egy hangyányit feljebb a sorozatot a középszernél: a közösség mindennapjait volt jó követni. Oké, nyilván Lake Bell és Dax Shepard azért veterán és kedvelhető – igen, utóbbi is, bár nem az a nagy színész, de ha jól castingolják, akkor bírom.

Még az mondható el az évadról, hogy ugye egykamerás, és kicsit tényleg olyan, mintha valami indie komédiát néznénk. Mondjuk ezért nem várom annyira a folytatást, mert ez a 2 órányit megnéztem egyben nyugiban, és a végén logikus volt a változás amit bedobtak, de ennél több epizód esetében már felmerült volna bennem a kasza gondolata.

Medici: The Magnificent (Medici: Masters of Florence 2. évad)

2019. 07. 17. 14:50 - Írta: Qedrák

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Nálunk, mivel más vásárolta meg a jogokat, nem, de sok helyen már a Netflixen is nézhető az eredetileg az olaszoknál vetített sorozat, amely Medici: The Magnificent néven is futott, de természetesen a Masters of Florence második évadáról beszélünk.

A történet az előzőnek a folytatása, 1469-ben, nagyjából harminc évvel vagyis egy emberöltővel később veszi fel a fonalat. A Mediciek egy válsághelyzet kellős közepén találják magukat, ezért az immár öregember Pierótól a fia, Lorenzo veszi át a család és a bank vezetését, hogy megelőzze a nagyobb bajokat. Ettől kezdve pedig neki kell a városon belül ellene áskálódó Pazzikat kordában tartania, miközben figyelmét a nemzetközi politika is leköti.

Ha jellemezni akarnám az első és a második évad közötti különbséget, akkor az első szezon egy kellemes meglepetés, a második pedig egy tisztességes iparosmunka, újítások nélkül. Ezalatt azt értem, hogy nemcsak a helyzetek, de adott esetben még a történelmi személyek bemutatása is roppant hasonlóra sikerült. Annyira szerencsére nem, hogy az egész S2 elcsépelt legyen, de annyira azért igen, hogy egyfajta kiszámíthatóságot kölcsönözzön neki.

Persze a készítők kezét megkötötte a történelem, hiszen annak kereteit nem lehetett átlépni. Alighanem ezért vehették elő a jól bevált sablonokat, azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy miként végezték a Mediciek ellen áskálódó Pazzik. (És a fő ellenfél karakterét Sean Beanre osztották ki).

Látunk például reményteljes, ám a család vezetését átvevő ifjút. Mellette ott van a feleség, aki szeretné betölteni a megfelelő szerepet. Szerepel továbbá másodvonalas testvér, még el nem ismert művész, találkozhatunk szerelmi háromszöggel is, meg persze politikai cselszövésekkel minden mennyiségben. Sorolhatnám tovább a közös vonásokat az első évad és a második között, de aki nyomon követte mindkettőt, az villámgyorsan fel fogja ismerni őket.

Nehezebb dolgom lenne a különbségekre rámutatni. Az egyik ilyen elem talán a Rómeó és Júlia történet a két rivális család között, ám ez a szál bármilyen ígéretes maradt, nem vált igazán hangsúlyossá. Sokkal hangsúlyosabb lett a a Pazzi család másik tagjának, Francescónak a vonala, aki őrlődött a régi ellenségeskedés és a józan ész kínálta haszon között.

Mindez szerencsére nem járt együtt a minőség romlásával, a második évadot a fentiek ellenére is szívesen néztem végig, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam, se többet, se kevesebbet. A cselekményt a forgatókönyvírók jól átgondolták, de ez nem feszes és pörgős jelenetek sorát jelenti, hanem inkább azt, hogy minden egyes szereplőnek és minden egyes cselekvésnek megvan a maga jól meghatározott helye, mintha nem is egy félig olasz sorozatot néznénk, hanem egy német autó tervrajzát.

Egyedül a flashbackek kapcsán támadt némi hiányérzetem, hiszen az első évadból visszahozták Contessina Medicit (Annabelle Scholey), aki kétségtelenül jól beleillett az első évadbeli szerepébe, de itt azért nehezen lehetett róla elhinni, hogy egy hatvanon túli nagymamát játszik. (Az alkotók ehelyütt kicsit szabadon is bántak a történelemmel: Contessina életben volt még, amikor Lorenzo átvette a családi vállalkozást, így akár a visszaemlékezéseken kívül is szerepeltethették volna).

Összességében elmondható, hogy ha valakit érdekelnek a történelmi drámák, akkor a Medici: Masters of Florence második évadja egy remek választás, amely megbízhatóan szállítja azokat az elemeket, amelyeket egy Firenzéről szóló történettől elvárhatunk. Emiatt nagyon is helye van a jelenlegi kínálatban, és talán azon sem csodálkozhatunk, hogy a harmadik évadot is bezsebelte a széria.

A tovább után komoly spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Poldark: kezdett az 5. évad – írta nargli

2019. 07. 16. 21:30 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

És ez is eljött: különleges ponthoz érkeztünk a Poldark történetében. Az előző négy évad Winston Graham regényfolyamának hét kötetét mesélte el. Hátravan még 5 kötet.

Csakhogy a hetedik és nyolcadik könyv között van tíz év ugrás. Ha most a nyolcadik kötet történéseivel akarták volna folytatni a sorozatot, akkor a színészeknek hírtelen tíz évet kellett volna öregedniük. Vagy új színészeket kellett volna találni. Más játssza Ross Poldarkot, és ne Aidan Turner? Ez a BBC szerint is elképzelhetetlen lett volna.

Így kapta meg Debbie Horsfield a sorozat készítője és forgatókönyvírója, álmai munkáját: írja meg, mi történt Poldark világában abban a tíz évben, ami a könyvekből kimaradt, természetesen úgy, hogy tudja, merre kell tartani, hiszen a nyolcadik kötet irányt szab.

Nagy alkotói szabadságot láthatunk tehát ebben az évadban, de az már az első epizód alapján elmondható, hogy a könyvek szellemiségétől nem szakadtunk el, a sorozat biztos kezekben van.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Az anime is sorozat: The Promised Neverland (Yakusoku no Neverland)

2019. 07. 16. 14:50 - Írta: Qedrák

3 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Ez ám a vegán manga, jegyeztem meg, amikor kibontakozott előttem a Promised Neverland világa. A 12 részes adaptáció nemrég ért véget, és biztos vagyok benne, hogy az idei kínálat legerősebbjei között fogják emlegetni. A Junkie olvasói is hallhattak róla, ugyanis egy alkalommal még a hét jelenetében is nyertes helyet kapott. Vajon mi tette ennyire figyelemreméltóvá ezt a szériát?

Vélhetően az, hogy szerencsés kézzel egyensúlyoz a különböző műfajok között, vegyíti a misztikus elemeket a thrillerrel, a disztópiával és szívesen játszik az érzelmekkel. Ha valamihez hasonlítani tudnám, az a Prison Break, legalábbis a legfőbb motívum mindenképpen ezt a szériát idézi fel.

Miről is szól a The Promised Neverland? Nos, egy árvaházról. Emma és társai árva gyerekek, akik a legteljesebb boldogságban élik mindennapjaikat, az életük csupa játék és mese, olykor  tanulnak meg írniuk kell néhány tesztet, de mindenki örömére meghatározott időközönként örökbe fogadják őket. Az életükre pedig az Anya vigyáz, aki szereti és óvja az árvákat. Rögtön a legelső részben érkezik a hír, hogy örökbe fogadták Conny-t, a kissé egyszerű, de mindenki által szeretett árvát. Ám Emma és Norman észreveszi, hogy szeretett plüssnyulát a házban felejtette, és gyorsan utánasietnek, hogy a kezébe nyomják a játékot, mielőtt elmenne.

Ebben a pillanatban pedig nemcsak a történet, de a zene és a képi világ is egy sokkal dermesztőbb vágányra vált át. Emmáék ugyanis megtalálják Conny holttestét, és hamarosan egy ijesztő démont is megpillantanak. Rövidesen világossá válik a számukra, hogy ők tulajdonképpen nem árvaházban élnek, hanem egy farmon, ahol azért tenyésztik őket, hogy az említett démonok gasztronómiai igényeit kielégítsék. Elhatározzák, hogy valamilyen módon megszöknek, ám az idejük egyre fogytán, az akadályok pedig csak szaporodnak, ahogy halad a történet előre.

A szereplők között a mindössze tíz rész ellenére remekül működik a dinamika.

A történet középpontjában a csupaszív és energikus Emma áll, aki csak azzal a feltétellel hajlandó szökni, hogy mindenkit magukkal visznek. Ez pedig eleve megnehezíti bármilyen terv kivitelezését. Első társa a csapat ügyeletes zsenije, Norman, aki mindig a barátai és az ellenség előtt jár néhány lépéssel, és újra meg újra átgondolja a szökési tervüket. Harmadiknak beveszik a sokat olvasó és kissé különc Ray-t, aki azonban négyszemközt közli Normannel, hogy csak akkor segít nekik, ha a kicsiket hátrahagyják, mert velük képtelenség menekülni.

Később az idősebbek közül további gyerekeket avatnak be, és szép lassan körvonalazódik valami tervféleség, miközben úgy kell tenniük, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hiszen az őket őrző Anya nem szagolhatja ki, hogy mire készülődnek, és a kisebbeknek sem okozhatnak pánikot. A trió ráadásul nem egészen egységes, mert akadnak olyanok, akik megkötik a saját kis külön alkuikat…

Ki kell emelnem még, hogy az Anya, Isabel milyen remekül eltalált szereplő a sorozatban. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen végig egy skizofrén állapotban van, hiszen egyszerre neveli és óvja a gyermekeket, de tulajdonképpen őrzi is őket a démonoknak, mindvégig koherens marad a viselkedése. Ha kell, megmutatja a szeretetteljes és gondoskodó arcát, ám akadt olyan epizód, amikor a hideg kirázott tőle. De erről majd kicsit később.

A Promised Neverland szerencsére nemcsak a történetével és a szereplőivel válik erőssé. Ki kell emelnem még a zenei hátteret, különösen az openinget, amely remekül illett az anime hangulatához, de az alkotók briliánsan bántak a hangfestéssel akkor is, amikor a bűbájos történetből hirtelen egy horrort kellett faragniuk.

A grafika is kellemes, noha azért egy-két állóképen látszott a spórolási szándék, és a CGI sem mindig sikerült szépen. Cserébe viszont remek beállításokkal operáltak, amelyek pont jól kapták el a szereplők mozdulatait és érzelmeit, márpedig a látvány főleg ezekkel lehet igazán erős. Mivel az egész széria egy korlátozott területen játszódik, így a vizuális megjelenésre szánt költségvetést gyakorlatilag az arcokra és a szereplőkre költhették el, ami viszont kiemelkedőre sikerült.

A másik érdekessége az alkotásnak, az a mód, ahogy a terekkel bánik. Amikor a paraván elé kirakott boldogságot kell megjátszaniuk, akkor többnyire hatalmas ebédlőben vagy zöldellő réteken találjuk főhőseinek a mit sem sejtő többiekkel együtt. A veszélyes pillanatokban viszont hirtelen leszűkül a tér, és máris egy sötét folyosón, vagy egy elfüggönyözött szobában (olykor a sűrű erdőben) ténfergünk bizonytalanul.

Ha esetleg valaki szkeptikus lenne amiatt, mert gyermekszereplőkkel zajlik a történet, annak azt javaslom, hogy ne legyen bizalmatlan. A történetnek szerencsésen része, hogy gyerekként próbálják megoldani a kilátástalannak tűnő helyzetet. Hadd tegyem hozzá, hogy az animeipar által gyártott sok szeméttel szemben, itt nem találkozunk feleslegesen elvicceskedett jelenettel, túlszexualizált szereplőkkel és öncélúan erőszakos jelenettel sem. (Dermesztővel azért igen, de azokat megfelelően adagolták).

A szériát szerintem mindenkinek érdemes megnéznie, aki szereti az animációkat, mert a széria felvonultatja számos fontos erényt. Remek karakterek, jól megírt párbeszédek és megfelelő dinamikával haladó történet, amely egy jó alkotás ismérvei. Azoknak, akik csak ismerkednek az animék világával, nem feltétlenül ezt a történetet javasolnám. A rajongóknak mindenesetre jó hír, hogy a nagy sikerre való tekintettel a sorozat a második évados berendelést már bezsebelte.

Súlyos spoilerekkel folytatom a tovább mögött, aki meg szeretné nézni a sorozatot, ne folytassa.

Tovább…

Euphoria: túl az 1. évad felén

2019. 07. 15. 21:22 - Írta: human

11 comments | kategória: kritika

Múlt héten egy csúcspontot kaptunk a történetbe, mármint érzelmileg hívom annak, nem azért, mert olyan felemelő volt. De onnan hova tartott az HBO sokakat megbotránkoztató “tini” sorozata? És miért is nézzük?

Az előző kérdés teljesen komoly. Ki miért nézi? Most lehet vallani! Részemről kicsit arra jutottam, hogy a stílus miatt. Igazi style over substance néhol, de nem Too Old To Die Young-osan, hanem pörögve, kettéosztva, fejtetőre állítva, ketté választva, eléggé eklektikusan.

Valahogy igazi mélységet nem érzek benne. Mármint ennyire biztos nem üres ezeknek a fiataloknak az élete, és ugye azon bizonyos verés eddigi látszólagos megúszása után a realizmus vonat már teljesen kisiklott, így pont az előző rész végi fojtogatás következménye is vicces kicsit.

Valahogy olyan érzésem van, mintha a saját szabályait rúgná fel a sorozat, mert lefektették, hogy az erőszak elszabadulhat – igen, volt magyarázat, miért nincs következménye, de akkor is -, utána meg egy sokkal kevésbé durvának tűnő tett pedig hirtelen vérkomolyan van véve, csak mert erről beszélni akar a Euphoria.

És akkor ott vagyunk, hogy pár készítői cél már teljesen kikristályosodott: az addikció mellett a családon belüli erőszakról is beszélni akarnak (a családon kívüli ugye mehet). Meg a fluid szexualitásról, a változó társadalomról, amivel szemben a most felnövő nemzedék sokkal nyitottabb.

Viszont ez teljesen külön vezetett szálakon teszik, és itt előkerül a probléma: ha épp olyasvalaki kerül előtérbe, aki nem annyira érdekes, akkor unalmasabb is rögtön a rész. Például a múlt héten Jules volt erősebben középen és ütött a dolog egy iszonyat feszes felvezetéssel, amit a zene tartott egyben. Most viszont Maddy, aki… hát nem igazán érdekes valahogy, pedig a vele elővett téma is fontos lehetne.

De a fő bajom igazából Rue. Valahogy számomra rohadtul idegesítő, ráadásul az ő szála az, amiről a legtöbb történetet mesélték már mozgóképen, és nem igazán tesznek annyi pluszt hozzá az itteni készítők. Így minden rész alapból kicsit hátránnyal indít, hiszen ő azért bennük van.

black-ish: vége az 5. évadnak

2019. 07. 15. 16:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19 finálék,kritika

– I still want to chop him in the throat.
– Oh, babe. That feeling never goes away.

A Speechless után egy újabb ABC-s családi komédia, ami itthon nem futott be nagy karriert, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a 2016-os magyar premiert a Comedy Central-on nem követte folytatás a második szezonon túl. És ezen ezúttal sincs okunk csodálkozni bár azért a nagy nevek (Anthony Anderson, Laurence Fishburne), illetve az olykor elég populáris és harsány poénok hozhattak volna magyar nézőket is.

Persze odakint sem arról van szó, hogy a black-ish sikertörténet lenne, ha a nézettségét vesszük, hiszen megint csak kegyelemkettessel csúszott át az év(ad) végi vizsgán, ha kaszát kapott volna, senki nem állna most döbbenetet sugárzó kifejezéssel az arcán. Viszont a két spinoff (a Freeform-os grown-ish, illetve a nemsokára kezdő mixed-ish) önmagáért beszél. Meg aztán a kritika továbbra is szeret(get)i a komédiát, de azzal (a jelen komédiafelhozatala mellett) még a legnagyobb rajongókkal is szívesen vitába szállnék, hogy Anthony Anderson eddig minden szezonért kapott Emmy-jelölést legjobb főszereplőként (az erre érdemesebb Tracee Ellis Ross “csak” az S2-S4-ért), és a sorozat is ott volt az elmúlt három évben a legprímábbnak tartott komédiák között – persze komoly győzelmi esélyek nélkül.

Természetesen szó sincs arról, hogy nem lennének jók a főszereplők (sőt, én még Marsai Martin-t is kiemelném melléjük), de tippre inkább a jelölési rendszer nyertesei ők, hiszen bőven elég számukra egy erős, aktualitásokkal foglalkozó epizódot írni a nominációhoz, és mivel sok, a sorozatot nem néző akadémiatag is szavaz, nekik nem feltétlenül fog feltűnni, hogy közel sem annyira széles spektrumot fed le a játékuk.

Hogy magamnak némiképp ellentmondjak, az évadzáró pont némi változatosságot hozott Anderson és Ellis Ross karaktere kapcsán, ugyanis a lyukas évet bevállaló Junior az egész felsőoktatást szkippelni tervezi, amire ők a várt besérülések/betorzulások után érzelmesebb énjüket vehették elő, és produkáltak egy elég eseménydús és vicces (meg kedves) részt, amelyet ugyan némiképp tanmesésre hangszereltek, de a fiatalabb nézők számára simán lejöhetett az üzenet, amit aztán ők tovább is gondolhattak magukban – vagy saját családjukkal.

This wasn’t a life-changing moment. It was a life-ending one.

Szóval nem volt rossz az 5. szezon lecsengetése, és a folytatás által kínált dinamika-váltás sem fogja hagyni leereszteni a sorozatot, azt azonban továbbra sem látom benne, hogy az elmúlt öt év egyik legeslegjobb komédiájáról lenne szó.

Pilot-mustra: American Princess – 1×01

2019. 07. 15. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

It’s like what if super horny nerds designed an amusement park.

Hát, ez valami ellenállhatatlanul bájos volt – amint keresztülvergődtem magamat a pilot első harmadán. Mivel a július elég harmatos új sorozatok szempontjából (csak 21-et számoltam, az két napnyi anyag, ráadásul azokból 7 animációs, 1 talkshow, 2 szkeccses – nem az én műfajaim), ezért most nézzétek el, hogy az előző hónap hanyagolt újoncait veszem elő.

A Lifetime elég gyorsan kipörgette az American Princess-t, amit a Weeds-es és Orange Is The New Black-es Jenji Kohan nevével próbáltak eladni, de a készítője egyébként egy színész, Jamie Denbo, a helyszíne pedig egy reneszánsz vásár, vagy vigasság, vagy sokadalom, afféle cirkusz. Ja, a műfaja meg egyértelműen komédia (még a dramedy is csak nehezen rásüthető). Csak épp a 40 perces fajtából.

AMERICAN PRINCESS – 1×01 – 7/10

Az American Princess még konkrétabban egy munkahelyi komédia, aminek a helyszíne egy olyan vidéki kiránduló helyszín, ahol korabeli ruhákba öltözött emberek, korabeli karakterek bőrébe bújva szórakoztatják arra járókat. Afféle előadói (és kereskedői) munkáról van szó egy totálisan stresszmentes(nek tűnő) környezetben (amely a szállásuk is), már-már szektaszerűen hódolva a hagyományoknak, a modern technológia vívmányait némiképp mellőzve.

Na, ebbe a környezetbe csöppen bele egy fiatal, felső osztálybelinek tűnő nő, klasszikus fish-out-of-water szituációt előidézve. Az ok pedig az, hogy az esküvője bedőlt annak köszönhetően, hogy a vőlegényét nem sokkal előtte orális szexen kapta. Feldúltság, hiszti, meghökkenés, érzelmek sokasága tört rá, és biciklire pattanva elmenekült, hogy a közeli tematikus esküvőt nézve keressen vigaszt – akkor még nem tudta, hogy a vásár nem tematikus esküvő.

Nem sokon múlott, hogy nem lőttem ki a pilotot pár perc után, annyira nem tudtam követni az esküvő előtti csicsergéseket és tipikusan modern készülődést, mintha valami dokureality-t néztem volna, olyan élmény volt, pörgős, de nem túl érdekes. Viszont amint bekerültünk a tévében nem túl megszokott vásári környezetbe, minden helyre rázódott számomra, akkor már simán együtt lehetett érezni a számára ismeretlen miliőben bénázó főhőssel.

Nyilván ez a kívülálló jelleg, a sok okoskodás és félreértés szállítja a pilot legtöbb poénját, ezek azok, amiket feljebb bájosnak írtam le, jópofa volt az egész folyamat a sok szerepben lévő kvázi LARP-os figura között. Azonban idővel eljött a másnap és a józanodás (szó szerint és átvitt értelemben is), a ráébredés, hogy hova is cseppent, és persze idővel a család is becsörtet, hogy sor kerüljön a nem túl spoileres döntésre, miszerint sutba a csalódáshoz vezető régi élettel, lássuk mihez lehet kezdeni a “középkorban”.

Szerintem nem csak én fogom azt gondolni, hogy ez pont egy filmre elegendő muníciót jelenthet, nem pedig sok szezonra tervezett sorozatra, de az írók szeretik a kihívásokat. Kérdés, hogy megtalálják-e az egyensúlyt a szokatlan szubkultúra bemutatása, valamint a “modern világos” jelenetek között, mert a lány családját és az esküvői következményeket sem hagyják magára, még akkor sem, ha utóbbi tizedannyira sem olyan érdekes.

Az American Princess is beállt egyébként azon sorozatok sorában, amely ausztrál főszereplővel próbálkozik, jó látni számomra friss arcként a korábban a Wentworth-ben és a Here Come The Habibs-ban feltűnő Georgia Flood-ot, akinek ég és föld a karaktere az első, illetve második részben, hiszen míg eleinte full sminkben, elfolyt szemfestékkel és véres menyasszonyi ruhában rohangál, addig a folytatásban totál természetesen néz ki. (És akkor még nem láttam az esetleges vásári jelmezében.) Szokni kellett őt, de nagyon szimpatikussá vált, a folytonos piálásról meg csak leszokik.

Poén látni ebben a reneszánszos környezetben mindenféle ismerős arcot (excentrikus, szerethető, nem tipikus figurák), némelyiküket nem is tudjuk hová tenni, csak jellegzetes “tudod, az a fickó/csaj” karakterszínészekről van szó, de például Lucas Neff a Raising Hope-ból vagy akár a szakállat növesztett John Ross Bowie a Speechless-ből (oké, a The Big Bang Theory-ben is visszatérő) már többek számára is fel fog tűnni.

Összességében nagyon kellemes, bár kicsit butácska (nyilván az olykor előforduló testnedves, illetve övön aluli viccek nem magasművészetet képviselnek) volt a kezdés (mondom, szigorúan a reneszánsz vásáros rész), de nyilván komolyodni és mélyülni is fog a sorozat a karakterek előtérbe kerülésével és a vásári népség jobb megismerésével. És tippre a hangnem is sötétebbre fog váltani egy fokkal. Ez a megszokott.

De… az első rész után még képtelenség megítélni azt, hogy mi vár ránk, hiszen ez tipikusan olyan pilot volt, ami megalapozta a sorozatot, nem pedig megmutatta, hogy mi várható abban. Mármint pont azt mutatta meg, csak éppen az 1×01 a kívülálló új helyzetbe való csöppenését ábrázolta, a sorozat pedig az ottani életről fog szólni, és egy epizód alapján nem nagyon tudom elképzelni, hogy mi minden mesélnivaló lesz ebben a környezetben. Felőlem lehet bármi, csak ne vegyék túl szappanosra!

Tin Star: a 2. évad – írta heidfeld

2019. 07. 14. 20:22 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Nem könnyű a Tim Roth főszereplésével készített Tin Star második évadjáról írnom. Ha egy szót keresnék, hogy mi jellemezte, akkor a “hullámzás” jutna először eszembe. És nem kicsit hullámzott a szezon, hanem nagyon.

Az előző évad nekem kifejezetten bejött. Calgary környékének a természeti csodái lenyűgözőek, a képi ábrázolás, a feszültség keltése, a karakterek ábrázolása, és a gonosz olajcég elleni küzdelem berántott (a jó színészek csak a habot jelentették a tortán). Ráadásul a szezon “csattanója” is kíváncsivá tett a folytatásra.

Még engem is meglepett az S2 kezdése. Komolyan, mintha egy igazán jó filmet néztem volna. Oké, a technikai megvalósítás, főleg a hóviharnál, egy kicsit B-kategória volt, de nyáron még a kietlen kanadai hegyekben is nehéz ilyet produkálni, ha véges a keret. A tovább mögött folytatnám, pár spoilerrel.

Tovább…

Pilot-mustra: Love Island US – 1×01

2019. 07. 14. 15:52 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,reality

Nagyon nem stílusom a luxus, egzotikus körülmények közötti párkeresős realityverseny (ami valahol meglepő, mert mégiscsak elég stratégiai műfajról van szó), azonban az amerikai Love Island-nek muszáj volt esélyt adnom. Nem azért, mert maradni akarok (heti 5 rész 4 héten át? uhh…), hanem mert egy menő formátummal illik tisztában lennem, plusz a közelgő magyar premier kapcsán is az a minimum, hogy legyen összehasonlítási alapom.

A CBS-en persze az amerikai változat indult el, az eredeti pedig angol, ami nyilván sokkal pikánsabbra hangszerelt, de a hangvétel elég hasonló. Ettől még komolyan érdekelt, hogy miben különbözik ez a sok klóntól, mint a nyár elején a FOX-on hamar megbukó Paradise Hotel-felélesztés, vagy a “mi”, komolyabb sikert sosem arató Éden Hotel-ünk.

A játék alapjaival kéne kezdeni, de a műsor sem nagyon kötötte orrunkra a szabályokat, így alapvetően csak a klasszikus keretet írnám le, miszerint dögös szingli pasik és csajok élnek egy ingatlanban, lehetőleg párokat alkotva (vagy vonzalom, vagy puszta baráti viszony, esetleg stratégiai szövetség okán), és a végén, aki állva marad, diadalmaskodik – ebben a verzióban kemény 100 ezer dollár a nyeremény, ami a több, akár milliós díjjal kecsegtető reality tükrében eléggé WTF-módon spúr. Nem nagy dolog lenne feljebb húzni, és jó marketing eszköz is. (A helyszín egyébként Fiji.) Együttélés, játékok, taktikázás, párválasztás, kiszavazás és újonnan érkező játékosok vihetnek színt az egészbe.

It’s like they don’t even know these guys they just met yesterday.

Eddig nem sok újat mondtam. Ami esetleg különleges lehet, az az (ön)ironikus hangvétel (engem mondjuk az amerikai narrációval a világba ki lehet kergetni, komolyan képes lennék a túlzott jópofizásai miatt kaszálni – és nem a mondandó tartalma zavar…), amely olykor a Negyedik Falat is lebontja, valamint az, hogy a műsor eléggé valós időben kerülő a néző elé, a készítőknek még egy napjuk sincs arra, hogy megvágják az eseményeket. Ez persze azt is jelenti, hogy az előre felvett reality-kkel szemben nem a végeredmény tükrében történik a vágás, ahol bizonyos eseményeket jó sorozatokhoz hasonlóan fel tudnak vezetni, itt improvizálni kell, s lehet, hogy később kiderül, hogy az, ami korábban fókuszba került és kiemelt szálat kapott, valójában zsákutca. (Készítőként ez marha izgalmas lehet, totál kiszámíthatatlan a dolog és rengeteg azonnali döntést igényel, igazi adrenalinbomba.)

It’s a new day in the villa and—Ooh! A bird!

Van egyébként egy műsorvezető is, bár az 1×02 alapján lehet, hogy feleslegesen, ugyanis abban a játékosok minden teendőt mobilos üzenet formájában kaptak meg és Arielle Vandenberg fel sem tűnt, és talán nem is hiányzott senkinek, mert korábban is csak előre megírt kérdéseket tett fel.

Egyelőre az első két részt láttam, így pont az első kiesést hozó 1×03-ról maradtam le, de nagyon pozitív a véleményem. Természetesen az kifejezetten tetszik, hogy a 40 (valójában inkább 35) perces összefoglaló elég feszes, csak kiemelt történetszálakra (és egy-két viccesebb momentumra) koncentrál, (egyelőre) nem fullad szappanba vagy random, filler csevegésekbe, bár persze így csak egy-egy rövid snittben látjuk azt, hogy mégis mit csinálnak ezek az emberek nap közben.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

The Truth Will Out / Det som göms i snö

2019. 07. 13. 14:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika

A Bron/Broen ugyan véget ért, de nem maradunk jóféle északi noir krimi nélkül, a svéd és a dán oldalról is érkezett már azóta figyelemre méltó darab.

A svéd The Truth Will Out (eredetiben: Det som göms i snö) egy átívelő szálas krimi, amiben egy magányos, lelki problémákkal küszködő, környezete által meg nem értett nyomozó és fura, szedett-vedett csapata egy korábbi sorozatgyilkosságot vizsgál újra. A sorozat a szokatlan megközelítésben folyó nyomozást jogi-politikai szállal is vegyíti.

Peter Wendel nyomozó többéves távollét után tér vissza a rendőrséghez. Megoldatlan ügyek felderítésével, és ehhez egy kis csapat felépítésével bízzák meg. Csakhogy kényszerű betegszabadsága közismert, igazából senki nem akar vele dolgozni. Végül egy titkárnő, egy önjelölt ingatlanügynök és egy belső vizsgálat alatt álló ifjú kollegina kerül a csapatba, nem kifejezetten önként vagy örömmel jelentkezve.

Az első megoldandó ügyük egy már rég lezárt sorozatgyilkossági ügy. Az apropó egy újonnan elkövetett gyilkosság, de nem az elkövetési mód, hanem az új áldozatnál hátrahagyott cetli alapján merül fel a gyanú, hogy nem a valódi elkövetőt kapták el és ítélték el korábban. Peter Wendel egy feszült macska-egér-játék közepén találja magát, ami a családi életére is kihat.

Miközben a kis csapat egy rakás egyáltalán nem is lelkes amatőr benyomását keltve (és némi komikumot csempészve az amúgy elég komor sorozatba) halad előre a nyomozással, más oldalról minduntalan hátráltatják őket.

Detektív kolléga más osztályról, ügyész, bíró, politikus, miniszter, de nem is tudom, pontosan kik is voltak a színen (illetve a háttérben). Nem azért, mert pár hét után már nem emlékszem rá pontosan, hanem mert menetközben se nagyon kötött le ez a szál. Karrierista emberek, akik nem riadnak vissza semmitől, csak hogy ne kelljen beismerniük, hogy hibáztak.

A főszereplő Robert Gustafsson remekül hozza a meggyötört, tipródó figurát, aki képtelen feldolgozni egy múltbéli családi tragédiát. Én csak a sorozat felénél néztem utána, hogy mégis ki ő, és teljesen meglepődtem, hogy Svédország egyik legviccesebb embereként tartják számon, végig nagyon meggyőző volt a komoly, sőt komor szerepben. (Látszik hogy nem ismerem a svéd komédiás palettát, és A százéves ember… filmet se láttam.)

Aki új (sorozatgyilkosos) északi noir krimit keres, annak tudom ajánlani a The Truth Will Out-ot. Jól sikerült darab a műfajban, még úgy is, hogy néhány fordulat kiszámítható és korrupt rendőrök és hivatalnokok témájában sem hozott újat, de már a főszereplő alakításáért is érdemes.

Második blikk: The Rook

2019. 07. 12. 20:17 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

EVAs. It’s an acronym. Extreme Variant Abilities. Abilities that are only possible at the farthest reach of human biology. A tiny fraction of the population possess them… Less than one hundredth of one percent. And the most fortunate are selected to be employed here.

Bahh, ne már! Nem akarom, hogy elromoljon a Starz Bourne-filmekre hajazós, amnéziásan magához térős, ügynökös természetfölötti sorozata! Oké, egyelőre még nem kiáltok farkast, de ahhoz képest, hogy mennyire tetszett a pilot a felfedezéseknek köszönhetően, a folytatás már sokkal tipikusabb lett (6/10), és nem is annyira indított be. (Terveztem, hogy bedobom a Counterpart-os párhuzamot, de egyelőre még várnék vele. Majd a szezon végén?)

Elkezdődött, vagy legalábbis folytatódott a machináció az ügynökségen belül és az ügynökök, valamint a külvilág között. (Ha már ügynökök, nekem egyszerűen nehéz ezeket a hülye neveket megemészteni, mint a Lugat, a Gestalt vagy a Checquy…) És eközben megtudtunk egyet, s mást a mitológiáról, amin javarészt a különleges képességű embereket értem, szóval lehet, hogy nemsokára mutánsozni is fogom őket.

EVAs are trafficked. They’re stolen, smuggled, traded. Enslaved for the elicit use of their incredible power.

Egyelőre a külső szálak még nem túl érdekesek, bár ott is volt némi hatalmi huzavona, hazugságok oda-vissza, saját pecsenye sütögetése, képességvillogtatás, engem a “Ki az áruló?”-kérdés jobban izgat, illetve az, hogy mi áll a történtek mögött, de pont ezen a vonalon nem nagyon léptünk előre, bár pár személyes kapcsolatra fény derült.

A sorozat azon aspektusa, hogy az amnéziás főhős folyamatosan “kommunikál” mindent tudó, múltbeli énjével utóbbi üzenetei segítségével, baromi jó és élvezetes csavart ad az egész alapfelállásnak, remélem, ezt minél tovább meg fogják tartani. De persze ez kevés lesz az üdvösséghez, ráadásul ez a felállás elég véges koncepcióval kecsegtet, és tippre a The Rook is meg fog változni akkor, amikor eltűnik az emlékezetvesztéses szál.

Now is the time to decide. Do you take this step forward, then another and another? Or do you rewind 10,000 steps behind?

A legutóbbi emlékeztetés során a vagdosás is szóba került, újabb “kellemes” dilemmákat (és felkavaró igazságokat) kínálva a főhősnek, akinek a helyébe tök érdekes belegondolnunk magunkat, a gond az, hogy például Olivia Munn karakterének a sztorija, valamint a rész végi (talán) WTF-nak szánt fejlemény alig volt képes kiváltani belőlem egy vállrándítást.

Továbbra is bizakodom persze a The Rook kapcsán, és simán meglehet, hogy a második rész is hozta az első szintjét, de nem véletlen, hogy ennyire szeretem a pilotokat, mert nekem az újdonság faktor mindig sokat dob az összképen, és az 1×01 közben tök jó agyalni azon, hogy miképp nézhet ki majd a sorozat, s hogy miképp lehet sok szezon az alapsztoriban. Kérdés, hogy itt mennyire terveznek a könyvön túl?

7Seeds (Seven Seeds): az 1. évad

2019. 07. 12. 14:53 - Írta: Qedrák

Add comment | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Talán nem is kell újra ecsetelnem, hogy a Netflix megpróbál animék terén is széleskörű kínálatra törekedni, és ennek keretében időről időre berendel olyan tartalmakat is, amelyek csak náluk érthetők el.

Nekem egyelőre az a tapasztalatom, hogy a sorozatok terén biztosabb kézzel nyúlnak az alapanyagokhoz, mint a japán animációs művek világában. Valahogy úgy foglalhatnám össze, hogy látni náluk rossz és remek alkotásokat is, de igazán kiemelkedőket nem. Ezért amikor human az ismertető videónál belengette, hogy valaki írhatna róla, rárepültem a témára. De bevallom, hogy miután megnéztem az utolsó részt, elsősorban bosszús voltam, nem pedig elégedett.

Miért? Azért, mert a 7 Seeds tipikusan az az alkotás, amit sokkal ügyesebb kivitelezéssel ki lehetett volna emelni az átlagos művek világából. Azok a sorozatok, amelyek egyszerűen rosszak, nem nagyon okoznak nekem fejfájást, főleg ha úgy ítélem meg, hogy az alkotógárda kihozta magából a maximumot, és a szerény végeredmény ellenére nem voltak képesek többre. A 7 Seeds viszont azok közé tartozik, amelyek miatt azért fáj a szívem, mert láttam benne a potenciált és azt is láttam, hogy ha jobban nyúlnak az alapanyaghoz, akkor egy sokkal emlékezetesebb alkotást nézhettem volna végig. Hogy erre képesek lehettek volna, arról a jobban sikerült részletek kivitelezése árulkodik.

Kezdjük a történettel!

A 7 Seeds a jövőben játszódik, a Földet ugyanis egy meteor találta el, amely elintézte az emberiséget és átalakította az élővilágot. Mivel a japán kormánynak időben tudomására jutott a dolog, ezért elindítotték a 7 Seeds nevű programot. Ennek keretében összegyűjtöttek 5×7 fiatalt, akiket kriogén transzban lefagyasztottak, és elrejtettek meghatározott számú erőforrást és eszközöket, amelyeket a felébredés után használni tudnak.

A csoportokat akár a magyar kártya lapjairól is elnevezhették volna: Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. A Nyár csapatban van egy A és egy B alakulat, valamint minden hét fiatallal együtt egy tapasztaltabb, idősebb felnőtt is ment a fagyasztóba, hogy felébredve segítséget nyújtson nekik. Mire azonban erre sor kerül, addigra a Föld radikálisan megváltozik, életveszélyes hellyé válva a túlélők számára.

Ez hát az alapkoncepció, amelyben tulajdonképpen sok újdonságot nem találunk. A tizenkét részes széria egyébként egy mangaadaptáció, mégpedig nem is akármilyen. 2007-ben díjat nyert a legjobb sódzso (vagy angolosan shoujo) manga kategóriában, ráadásul elég szép eladási számokat hozott Japánban, így egy valóban sikeres alapanyagról beszélhetünk. A készítője a Gonzo stúdió, amelynek elég sok tapasztalata gyűjt fel az anime iparban, még akkor is, ha voltak már szebb napjaik is. A manga kivitelezése annak ellenére egy kissé régies, hogy a fejezetei 2002 és 2017 között jelentek meg. A történetet egyébként alkalmasnak találták arra is, hogy egy rádiójátékot írjanak belőle, legalábbis az első fejezetekből.

A sztori elsősorban két szereplő történetét kíséri végig: Iwasimizu Nacu, egy 16 éves félénk, halk szavú lányét, aki eleinte nem sok hasznára van a csapatnak, a B jelű Nyárénak. Állandóan bocsánatot kér mindenkitől és meglehetősen önállótlan, ami nem jelent túl nagy előnyt egy posztapokaliptikus világban.

Mivel a fiatalokat nem véletlenszerűen válogatták össze, ezért utóbb fény derül az ő hasznára is, ám eleinte nem számíthat másra, mint a csapatában lévő Aota Arasi támogatására. A fiú mindenben az ellentéte Nacunak, hiszen sportoló és jobb esélyekkel indul a túlélésnek. A gondolatai azonban elsősorban a másik főhős, Szugurono Hana körül forognak, akivel jártak a suliban és akiről egyébként nem tudja, hogy túlélte az apokalipszist. A lány azonban bekerült a Tavasz csapatba (utóbb fény is derül rá, hogy miképp), és a lelkesedésével, bátorságával no meg a sziklamászói tudásával segíti a többieket. A manga egyébként rengeteg flashbackkel dolgozik, és törekszik arra, hogy valamennyi karakterét közel hozza az olvasókhoz.

Ez pedig elvezet minket a sorozat egyes számú problémájához: a kevés időhöz. Ennyi szereplő és ennyi flashback egyszerűen nem fér bele tizenkét részbe. A 7 Seeds készítői jobban tették volna, hogy ha ragaszkodnak egy hosszabb adaptációhoz. Vagy legalább az elmesélt történetet megkurtíthatták volna. A sztori persze még így is lehetett volna pörgős, ám ennyi visszaemlékezéssel inkább túlzsúfolttá vált. Pedig a flashbackek remek drámákat tartogattak, csak hát többnyire fél epizód erejéig tartottak, ami olykor kicsit kevésnek bizonyult nekik, ráadásul töredezetté tették a jelenkori szálat.

A másik baj a kevés idővel, amit említettem, hogy túl sok hozzá a szereplő. Alsó hangon ugye 5×7, azaz harmincöt szereplőnk van, ehhez még jön egy-kettő flashbackben látott figura, ami az én esetemben azt eredményezte, hogy nagyjából a hetedik epizód körül rögzítettem magamban, hogy ki kicsoda. Ez persze önmagában még nem lenne probléma, csak valamiért a sorozat úgy bánik a legtöbb szereplőjével, hogy egy későbbi fontos pillanatra készítse fel őket, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Mindez csak erősíti bennem az alkotás töredezettségét. Ha azok közé tartoznék, akik tízes skálán értékelik a sorozatokat, akkor ez nálam legalább két pont mínuszt jelentene.

A dohogást félretéve, azért vannak itt erősségek is.

Darálásra kifejezetten alkalmasnak bizonyult, mert helyenként egészen jól keltették a feszültséget, úgyhogy el tudott kapni a “csak még egy részt!”-érzés. Az animáció terén egész tűrhető végeredményt kaptunk, voltak szépen megkomponált jelenetek és jól megfestett, szemet gyönyörködtető képek is. Azt is hozzá kell tennem persze, hogy mind az idővel, mind az anyagiakkal is spórolhattak a más alkotásokhoz képest gyakran alkalmazott állókép+narrátor megoldásokkal. A zenék kellemesek, de nem nyújtanak semmi extrát, nem az az opening, amit ne tekernék át minden egyes nézéskor.

Ami még bosszantónak bizonyult, az az egész történetnek a vége. Említettem, hogy egészen jól adagolták a feszültséget, felépítve a profi csapatnak a múltbeli brutális felkészítését, a mentori machinációkat, ami előre vetítette azt is, hogy hova futhat ki a sztori, de at végül… egy nagyon béna cliffhangerhez vezetett. Nem tudom, hogy kinek a fejéből pattant ez ki, de ordít róla a kiszámíthatóság, ráadásul az ebből fakadó konfliktusokat szépen egy lehetséges folytatásba helyezte.

Összességében ez egy közepes széria, néhány jobb pillanattal, és bosszankodásra okot adó megoldásokkal. Demonstratív példája annak, hogy egy jó alapanyaghoz hogy nyúl hozzá rosszul egy többre hivatott csapat. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az a széria, ami miatt az animenézők tömegei fognak előfizetni a Netflixre.

Az sem kizárt persze, hogy nem tartozom a célközönségbe, ugye a shoujo mangák elsősorban a tizenéves lányoknak készülnek, és hát ebből a kettőből én egyik sem vagyok. De én még abban sem vagyok biztos, hogy nekik maradéktalanul bejönnének a látottak. Hogy lesz-e második évad, az majd kiderül, mindenesetre a történet a mangában messze nem ott zárul, ahol a sorozat befejeződött.

Previous Posts