login |

Posts filed under 'kritika'

FBI: Most Wanted: kezdett a 2. évad

2020. 11. 24. 19:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Nem csak az FBI tért vissza, hanem a spinoffja is, azonban a bűnözők üldözésével foglalkozó bűnügyi sorozat idei kezdése meg sem közelítette az anyaszéria startját. Sőt. Pedig az évadnyitó felütése nem sokban különbözött, a felhőtlen szórakozást itt az lengette be, ahogy a rész elején egy furgonból puskával random elkezdenek járókelőket leteríteni. Szuper, virágos 40 perc vár a nézőre.

Az eset ezt követően még párszor megismétlődik, és a hajtóvadászat is elég hamar elindul, és ahogy az lenni szokott (ld. 1. évad), nem csak nyomkövetésről és elkapásról szólt a rész, hanem többről, bár ezúttal nem nagyon értettem, hogy miért erőltetik annyira a hátteret.

Amellett, hogy az FBI: Most Wanted is “COVID-ozik” (legalábbis a jelenben játszódik, ahol része a vírus a mindennapi életnek), az nem változott, hogy sok krimihez képest továbbra is elég változatos maradt a folyamatosan változó helyszíneknek köszönhetően (szinte csak a furgon az állandó) – de most inkább csak ennyi volt a pozitívum. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot-mustra: The Sounds – 1×01

2020. 11. 24. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Ausztrália megmutatja,Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

I thought rich people were different. They’re not. Everyone has issues. Turns out having money just makes them worse.

Á, manapság az átívelős krimik is nehéz feladat elé állítanak, ha pilotkritikát kell írni, mert igazából az első rész tényleg csak a karakterek és az alaphelyzet bemutatására megy el, valamint jó esetben megtörténik a bűneset, szóval leginkább csak előbbiek alapján lehet ítélni, osztályozni a kezdést, annak ellenére, hogy az egész évadot túlnyomó részben mégiscsak utóbbi, azaz maga az ügy fogja meghatározni. Azonban csak a gyilkosság (vagy esetünkben most eltűnés) tényéből nem lehet az ügy szövevényességére vagy fapadosságára következtetni, sem a nyomozásra vagy a rejtély minőségére.

Ez a 8 részes darab szeptemberben érkezett Új-Zélandról, és ahogy a The Luminaries és Eva Green esetében, itt is egy importált színésznő révén próbálják a globális közönség számára vonzóvá tenni a sorozatot. Tudom, hogy sokakban fájó emléket hagyott az Under The Dome, de én mindig is kedveltem Rachelle Lefevre-t, szóval nálam a műfaj és a főszereplő (na meg persze Új-Zéland) miatt eleve előnnyel indult a The Sounds,

THE SOUNDS – 1×01 – 6,5/10

És mivel már relatíve régi a premier, ezért megvan a lehetőségem a darára is, és bár érdekel a sorozat a kezdést követően, de ezt a nyitányt semmiképp sem tudom felpontozni, mert pár érdekes szerkezeti döntéstől eltekintve sok újat és izgalmasat nem hozott, sőt, a végső csavar inkább tipikusnak tetszett, mintsem olyannak, ami láttán felkönyökölnék a punnyadásomból, és azt mondanám, hogy “Látni akarom, merre megy az a bizonyos szál.”

Az alaphelyzet mondjuk olyan szempontból nem megszokott, hogy a középpontban egy kanadai házaspár áll, akik Új-Zélandra költöznek, ahol a férj egy lazacokkal kapcsolatos befektetést vezényel. A kapcsolatuk látszólag nagyon idillikus, és nem csak egymással jönnek ki, hanem a többiekkel is, bár az utólag érkező feleség ez utóbbiban kételkedni kezd, amikor látja férje pár összezördülését és konfliktusát távolról.

A sorozatot az indítja be, hogy egy közös hajókázás során a férj kimegy kenuzni és eltűnik – ehhez hasonlót is láttunk már, azt hiszem. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a parti kisváros hatóságai természetesen azonnal keresést indítanak, de nem sok sikerrel járnak, és bár a feleség ragaszkodik ahhoz, hogy ne adják fel, bizonyos jelekből kénytelenek arra következtetni, hogy a férj meghalt. Értelemszerűen balesetben, de az érintett felekben (a rendőrök és a feleség is) azért bőven van gyanakvás is más, külső körülményekre.

Korrekt volt a kezdés, de ennél a sorozatnál még kell 1-2 rész, hogy érezzem, hogy érdekelni fog a főszál. Egyelőre a mellékkarakterek és egyéb konfliktusok nem olyanok, hogy azonnal berántsanak (oké, arra ott van az új-zélandi környezet, ami szuper), az meg kicsit idegesítő volt, hogy csak pár távoli lökdösődés és összefüggéstelen hangoskodás-cafat révén jelezték, hogy vannak feszültségek.

Ennek az egyik oka pedig az, ahogy a pilot előrehaladtával olykor bevágtak korábbi jeleneteket, amik némiképp más megvilágításba helyeztek már látott dolgokat, vagy legalábbis mindenképp plusz infót hoztak. Ez a trükközés kicsit unfair volt, mert tényleg teljesen önkényesen kurtítottak meg előzőleg mutatott jeleneteket, hogy később láthassuk csak teljes egészében őket, de egyelőre még hajlandó vagyok elnézni, főleg így, hogy már ismerem a játékszabályokat. Akkor már kevésbé fogom, ha kiderül, hogy az összes infó birtokában már nem lenne érdekes a rejtély.

Az új-zélandi viszonyok mellett (nyilván vannak, akik ágálnak az új üzlet ellen, mások személyes konfliktusokat táplálnak, és biztos vannak egyéb titkok is a kisvárosban) él egy kanadai vonal is, ugyanis a férj egy gazdag család sarja, melynek feje (és a tesó) némiképp aggódva figyelik próbálkozásait a világ másik felén, és az események hatására ők is aktívvá válnak, tippre az átívelő sztoriban is szerepe lesz ennek a vonalnak.

Ahogy írtam, maradni fogok, de nem azért, mert mondjuk a pilot valami flashforward-szerűséggel, egy víz alatti tusakodással kezdődött (szerintem teljesen feleslegesen), hanem mert inkább most valóban az az érzésem, hogy valami nagyobb disznóság lehet a háttérben, mint arra követeztetni lehet az első részből. Bár a rész végi csavar némiképp szkeptikussá tesz, mert egy érzelmi töltetet kivesz a sztoriból, valamint egy érdekes szcenáriót is semmissé tesz, miszerint esetleg az aggódó feleség sem feltétlenül őszinte.

Star Trek: Discovery – 3×06: Scavengers – írta Ace

2020. 11. 23. 21:40 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Az évad feléhez közeledik a Star Trek Discovery idei szezonja.

Az előző epizód komoly forduló pont volt, amit valószínűleg minden néző már nagyon várt. Ezek után most egy kicsit akciódúsabb kalandosabb vizekre eveztünk. Ami azt jelenti, hogy kikapcsolódós szórakoztatóbb történetet írtak nekünk, bár a végére a parancsnoki lánc betartásának és betartatásának súlyát azért ránk roppantották.

Az biztos, hogy az évad fő szálát nem nagyon görgetik előre, csak nagyon kis lépésekben, ráadásul nem tudom, mennyi ilyen elkalandozós sztori fér még az évadba, tippre nem sok, hiszen tudjuk, mennyi részbe kell beleférniük a készítőknek. Ismét epizodikus történetvezetést kaptunk, elindultak egy íven és valamennyire le is zárták azt, előtte és utána pedig az átívelő szálakat fűzték tovább lassan.

De vágjunk is bele, hogy mi történt a szórakoztató 3×06-ban. A tovább mögött folytatom spoileresebben. Tovább…

The Amazing Race – 32×06-07: What’s a Trabant?

2020. 11. 23. 20:10 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika,reality

How do you open it?

Dupla részen vagyunk túl, ami hozott meglepetéseket és várt húzásokat – ezúttal Németországba és Kazahsztánba vezetett a világkörüli verseny. És ha már Németország, akkor lehetett megint Trabantozni. Mint abban a szezonban, amelyikre már utaltam egy korábbi posztomban (kritika nincs róla, de az AXN-es premierhez írtam róla emlékeztetőt 13 éve – hozott is jó pár tucat kommentet, TAR-ral és más dolgokkal kapcsolatban, igazi retró látlelet, ha valaki nosztalgiázna), a különbség annyi, hogy a 6. évadban Budapestről Egerbe kellett eltrabizni, itt meg…

De nem baj, azért a sebváltó itt is fejvakarásra késztette a játékosokat, még azokat is, akik tudnak manuális váltót használni. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Bob Hearts Abishola: kezdett a 2. évad

2020. 11. 23. 17:20 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika

Akkor most miről fog szólni a sorozat, hogy Bob összejött Abishola-val?

Nem spoiler, nyugtatom meg Chuck Lorre hazai rajongóinak a hadát, de elég gyorsan túlléptek a lánykérésen (szóval vége a stalker fázisnak, csavarral), bár ki tudja, talán még előkerül a téma a CBS komédiájában. Ha meg nem, akkor lehet készülődni arra, ami ezek után következik, és tippre most már nem lesz huzavona, hanem végig egymás mellett maradnak.

És azt hiszem, hogy a folytatásban elég lenne linkelnem a tavaszi finálékritikámat, mert visszaolvastam, és realizáltam, amit sejtettem, hogy pont ugyanazok, az egyszer már leírt a gondolatok támadtak bennem: még mindig ártalmatlan és pozitív a sorozat (a kellő pillanatokban szerencsére remekül belecsempészve pimasz és nem túl PC megnyilvánulásokat), és még mindig fel van püffedve a sok szereplőtől.

Értem én, hogy repetitív lenne romantikus komédiának, és lehet, hogy nincs is annyi a karakterekben, amiket a kulturális dolgokkal ki tudnának egyensúlyozni, de itt megint vért izzadtak a készítők, hogy mindenki kapjon egy-egy jelenetet – a legjobb Bob tesója volt, aki egyszer benézett az ajtón, aztán már ott sem volt.

Mint szinte minden általam látott rész, ez is közepes volt, simán nézhető, de pár jobb pillanattól eltekintve nem túl emlékezetes. Bob szála elég repetitív lett, most kivételesen Abishola rokonainak a jelenete jópofára sikeredett, a prímet pedig a készítő kórházas karaktere vitte el, aki a többi mellékfigurával ellentétben nem egy, hanem talán két jelenetet is kapott a kábé 17 perces nettó epizód alatt.

NCIS: New Orleans: kezdett a 7. évad

2020. 11. 23. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

Olyannyira be akart kezdeni a hármas számú NCIS-sorozat, hogy még főcímre sem volt ideje (nyugi, a harmadik részben már van boom-boom-boom), pedig, ha az elejéről kiveszik a világ legértelmetlenebb flashforwardját, akkor még az is belefért volna a dupla szezonnyitó első felébe. (Most komolyan, tényleg annyira fontos volt előre jelezni a “Pride és a farkas”-jelenetet?)

Miközben az NCIS félig-meddig a múltban folytatódik, az NCIS: Los Angeles meg a post-COVID jövőben, addig ez a változat belevágott a járvány közepébe, vagyis jobban mondva az elejébe, márciusba (még mielőtt a jelenbe ugranak), amikor gyűlnek a halottak, illetve amikor a tengeren lévő járművek gondokba ütköznek kikötéskor. Valószínűleg ezért is kellett a két rész a kezdéshez, hogy a járványos szálra (Loretta-val) és a krimire is maradjon elég idő, miközben a többiek alapvetően csak karakterizálnak, meg némiképp anakronisztikus módon vírusoznak, és látjuk, hogy hat rájuk mindez.

Nyilván nem meglepő, ha azt mondom, hogy az előbbi két szál korrekt volt (a hajós nyomozásnak volt persze szárazföldi vetülete is), leginkább a vírusfenyegetésnek köszönhetően, hiszen a nyomozók a hajón valami újjal találkozhattak, és magának az ismeretlen fertőzésnek a veszélye végülis korrekt módon megemelte a téteket.

És ennek kapcsán, bár olvasom a kommentekben, hogy “megint vírus” és “megint maszk”, ami hiába jogos, hiszen nem arról van szó, hogy folyton ugyanazt mondja el egy készítő, hanem egyszerűen minden írócsapat szeretne foglalkozni a témával, így aki több sorozatot néz, az koncentráltan át fog esni ugyanazon a témán újra meg újra. Tényleg érdekes látni az írói döntéseket, és azt is, hogy a 3 NCIS 3 féle utat választott.

Miközben a bázisos szenvelgés és Pride magánélete nem túlságosan érdekelt, a kórházazásnak és a nyomozásnak a kezdést valamennyire sikerrel abszolválták a szememben a készítők. Nyilván annyira nem ütött, hogy csapot-papot félrerakva hirtelen rendszeres néző legyek, főleg azért, mert az, hogy a Rita-t alakító színésznő állandó szereplő lett, nem arra utal, hogy a magánéletet hosszabb távon hanyagolni akarnák. Az pedig továbbra sem hat meg.

The Crown: vége a 4. évadnak – írta Shyllard

2020. 11. 22. 21:30 - Írta: vendegblogger

17 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Netflix egyik legnagyobb volumenű sorozata, A korona 4. évadjának nyitányáról már volt szó, így az alapok lefektetésére nem is fecsérelnék szót.

Már a promóciós anyagokban is nyilvánvalóvá tették, hogy Thatcher, Erzsébet királynő és Diana hercegnő hármasára fog fókuszálni az idei szezon, amihez tartották is magukat Peter Morganék. Várható módon elsősorban a fiatal ikon körül forgott a legtöbb történés, a brit miniszterelnök és az uralkodó személye jóval kevesebb játékidőt kapott hozzá képest.

A tovább mögött enyhén spoileresen olvasható milyen is volt összességében az angol királyi család életével foglalkozó idei történet.

Tovább…

Jurassic World: Camp Cretaceous – írta Critica007

2020. 11. 22. 15:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: animáció,kritika

Tödödöööm, tödödööööm, tödödöm tödő dödő döm

Sokan vagyunk, akik meghalljuk a Jurassic Park dallamainak kezdő taktusait és máris libabőrösek leszünk. John Williams zenéje ebben az esetben is több generációnak okozott dallamtapadást. Most az ifjabbak is megkaphatják maguknak ezt a „legális drogot” a Jurassic World: Krétakori tábor révén.

Amikor először olvastam, hogy a Netflix animációs sorozatot fejleszt a Jurassic Worldből, csak legyintettem, hogy megint elbarmolnak valamit, ami már eleve el lett barmolva. (Igen, szerintem is a Jurassic Park első része az Egyetlen, a többi csak fanservice.) Nem mondom, hogy Colin Trevorrow filmjei nézhetetlen hulladékok, inkább tisztességes iparosmunkák, amelyek nézése közben könnyebben csúszik a popcorn és a kóla.

Aztán eljött a premier napja a Netflixen és el is múlt. Nem vett rá a lélek, hogy belenézzek. Aztán ebben a borongós időben gondoltam egyet és elindítottam, annak reményében, hogy könnyed kis semmiségben lesz részem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A JW:CC nem csak a tiniknek nyújt kiváló szórakozást, hanem a szülőknek is. Rendkívül feszes tempójú, különösen jó dinamikájú sorozatról beszélhetünk, amely már az első percekben világossá teszi, hogy ez nem egy édi-bédi élmény lesz, hanem igenis komoly hangvételű, érett gondolatvilágú darab.

Az alkotók minden főszereplőnek adtak olyan személyes problémát, amiken talán a mai fiatalok el tudnak gondolkozni, lehet velük ezekről beszélni. A történet szerint 6 tinédzser exkluzív lehetőséghez jut és elsőként részt vehetnek a Nublar szigeten, a Jurassic World keretein belül szervezett Krétakori Tábor nyújtotta izgalmakban.

Darius kisgyerek kora óta imádja a dinoszauruszokat, mindent tud róluk és mindig arról álmodott, hogy édesapjával együtt elmehetnek a szigetre. Ám ez az álma sohasem válhat valóra, mivel Apu egy súlyos betegség következtében meghal. Brooklynn közösségi médiasztár, akinek 27 millió követője van, és a nekik való megfelelési kényszer nem csak a valóságtól, de a többi embertől is távol tartja. Kenji egy rendkívül gazdag család sarja, mindene meg van, kivéve persze azt, ami minden ilyen típusú karakternek hiányzik, a szeretet.

Sammy egy igazi szeretetgombóc, mindenkit a barátjává akar tenni, imádja a családját, a szülei farmját és alapjáraton az életet; kár, hogy sötét titkok terhelik szegény lelkiismeretét. Yaz kiemelkedő tehetségű sportoló, aki annyit edz, hogy már nem is tudja, hogy mennyire fontos lenne, hogy a körülötte élőket is megismerje, akiktől megkaphatná azt az elismerést, amire vágyik. Ben pedig vékony testalkatú, ideggyenge, mindenre allergiás kissrác, akinek a legjobb barátja a hasitasija, amibe nagyon sok minden elfér, például irgalmatlan mennyiségű fertőtlenítő, amit úgy ken magára, mintha sosem fogyna el.

Természetesen a szereplők megfelelő karakterfejlődéseken mennek keresztül, ebben nem lesz meglepetés. A sorozat hangvételében már annál több. Ugyanis nem egy kedveskedő, jópofa kis animációról van szó, hanem sokkal inkább a filmek – főleg a Jurassic Park – hangulatát megidézőről. Nem tudom, milyen lelki betegségben szenvedhetnek az alkotók, de ha belegondoltok, akkor mindig a gyerekek kerültek olyan szituációkba, amiknek parafaktorai köröket vertek a felnőttek által átélt borzalmakhoz. Most sem kímélik a kicsiket az alkotók; egyik szörnyűségből a másikba keverednek, még ha az első pár rész csak sejtetni engedi, hogy mi vár rájuk.

Így utólag úgy gondolom, hogy szerencsés lett volna a Jurassic World-öt megnézni a sorozat előtt, mivel azzal egy időben játszódnak az események, sőt, az alkotók szinte gyerekes jókedvvel szövik bele a film egyes ikonikus elemeit a srácok kalandjaiba. Jómagam is többször elmosolyodtam, amikor egy-egy helyszínrészletéből rájöttem, hogy hol járunk és éppen mi vár a fiatalokra. Ezek az easter egg-ek a sorozat erősségeihez tartoznak.

A sorozat grafikája egészen kiemelkedő, szerintem nem lehet senkinek sem panasza a környezetre, a dinókra, a tárgyakra. A szereplők megformálásán már lehetne vitatkozni, de véleményem szerint pont annyira rajzfilmszerűek, hogy még kellemes távolságot tudjunk tartani és a gyerekek ne vegyék komolyan a látottakat.

Habár a Netflix 7+-os kategóriába sorolta a JW:CC-t, azért azzal legyenek a szülők tisztában, hogy nem egy haláleset történik az epizódokban, nyilván off-screen, de ettől nem lesznek kevésbé félelmetesek. 12+-ban viszont (vagányabb 10+-ban) jól működhet már a hatásmechanizmus, de ne lepődjünk meg, ha a család idősebb férfi tagja tapad a leginkább a képernyőre, sőt kábé 5 percenként elandalodik, amikor az eredeti filmzene csendül fel. (Leo Birenberg zeneszerzőnek nem volt könnyű dolga, nem is ér fel Williams-hez, de azért tisztességesen helyt áll.)

Anyu is boldogan fogja nézni a sorozatot, mivel az alkotók igazán erős női karaktereket hoztak létre, akik kellően intelligensek, bátrak, határozottak, de mégis bőven nőiesek ahhoz, hogy ne nézzük őket fiúsnak.

Ha valaki pedig tudja, hogy honnan lehet plüss Bütyök figurát beszerezni, az kommentben jelezze, kérem!

Pilot-mustra: Cryptid – 1×01

2020. 11. 21. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Aki kifogyott az aktuális horrorfilmekből (meg a Welcome To Blumhouse filmhosszúságú epizódjaiból) és nem tudja, hogy mi legyen az eheti horrorja, amit megnéz, annak tökéletes választás lehet ez a skandináv sorozat, ami nemrég debütált az ottani streaming szolgáltatón, a Viaplay-en. A tíz darab nagyjából 20 perces epizód egy esősebb délutánon simán leszalad, főleg, hogy nézeti magát a sorozat és első blikkre érdekes is.

CRYPTID – 1×01 – 7,5/10

Nem sokat cicózik holmi felvezetéssel a Cryptid. Egy középiskolában vagyunk, egy srác beleköt a másikba, majd elkezd rángatózni, fura dolgok jelennek meg rajta és szétrobban. Ott, a folyosón. Senki nem tudja, hogy mi történhetett, jobb híján a haverra kezdenek el ferde szemmel nézni és azt pletykálni, hogy miatta történt az egész, a rendőrség is beszáll az ügybe, de a jelek szerint elhiszik, hogy a főhős ártatlan. Mi persze ezzel tisztában vagyunk mert láttuk, mi történt.

Nevezzük nevén a gyereket: Niklas természetesen eléggé sokkos állapotba kerül, a maga módján elkezdi feldolgozni a történteket barátai és barátnője segítségével (akinek van némi vaj a fején, mert az első jelenetben őt láttuk szexelni az áldozattal), és kiderül, hogy mostanság eléggé rájár a rúd, hiszen az édesanyja is nemrégen meghalt. (Plusz fejleményként egyébként még korábban lelépett nővére is feltűnik, aki fura rajzok készítésével múlatja az időt.)

Érezhető, hogy a sorozatban komoly jelentősége lesz a múltnak, annak, hogy mi történt a testvérekkel korábban, azonban (kissé idegesítő módon) erre csak röpke (szó szerint) felvillanásokkal utalnak, amikből nem sok infót kapunk, remélhetőleg idővel komolyabb teret is kapnak a flashback-ek a kérdőjeleket eloszlatandó, lehetőleg úgy, hogy értelmezni is lehessen őket.

A műfajban az erős kezdés nem meglepő, a filmek az első ölés után szoktak elkezdeni alapozni. Azonban ezen a tipikus horroros beidegződésen a Cryptid túllép azzal, hogy a haláleset utáni alapozás is már bőven a történet része, így egy pillanatig sem érződnek üresjáratnak az első két epizód eseménytelenebb szegmensei, mert látjuk a történések következményeit (és még más rejtélyes dolgokat).

Hogy hová fog kilyukadni a sztori, azt nem tudom, ha jól alakul, akkor idővel jelentkezem évadkritikával is, de ez a kezdés abszolút meggyőzött. Persze, ha őszinte akarok lenni, akkor én már az első percekben meg voltam véve. Mármint nem azért, mert egy szexjelenettel nyitnak, hanem ahogy pár snittel később berobban ez a szám, amit utána elég sokáig kerestem, de még a Shazam is tanácstalan volt. De amikor a stáblista alatt is ez ment (vagyis a remix), akkor kiderült, hogy a sorozathoz készítették direktbe.

A Cryptid fokozatosan hántja le a réteget a rejtély-komponenséről, és mindezt elég jó tempóban teszi (segítenek a 20 perces részek), ezért, és mert az alapozás, ahogy írtam, a sztoriba van építve, eléggé nézeti magát az anyag.

Akár egy hosszú horrorfilmnek (vagy két rövidnek) is elmegy a Cryptid, és a mellékelt képekből szerintem kiderül, hogy csak annak ajánlható nyugodt szívvel, aki a testnedvek/belsőségek vonalon összerezzenés nélkül mozog, egyelőre inkább grafikus a sorozat, mintsem félelmetes. Bár még történik valami a kezdésben, ami a természetfelettivel kapcsolatos gyanúnkat egy lényével is kiegészítik, ezen a vonalon talán be fog jönni némi sejtelmesség is.

Supernatural: vége a 15. évadnak. És a sorozatnak is.

2020. 11. 20. 21:30 - Írta: Necridus

105 comments | kategória: 2019/20 finálék,kritika

Á, ez a sorozat az, ami azért fog véget érni, mert Jensen Ackles és Jarad Padalecki már csak bottal tud járni, annyira megöregednek!

– gondoltuk rengetegen, az elmúlt években, ha a Supernatural az eszünkbe jutott. Elképesztő, hogy a CW (illetve az első évad még az elődjén, a WB-n ment) lehozta a zsánerben leghosszabb ideig futó amerikai sorozatot, ami mindössze két testvérről és a köztük lévő kötelékről szólt egy szörnyekkel teli világban.

Nem futnék most külön kört arról, milyen utat is jártunk be, hiszen még holnap is írnám. A rengeteg kibeszélő mellett erre a célra tökéletesen megfelel a finálé előtt kiadott The Long Road Home különkiadás, amiben a főbb készítők és szereplők (némelyike) visszaemlékeznek az elmúlt 15 évnyi munkájuk elejére, illetve a sorozat fénypontjaira. Aki még nem kezdett el nosztalgiázni, annak nagyon ajánlom, tökéletes összefoglaló volt, ami érzelmileg is néhol igen meg tudott érinteni.

Az utolsó szezonra viszont még kitérnék, amiről azért azt hiszem, sokunknak egyezik a véleménye: lehetett volna úgy igazán is robbantani, azonban inkább csak egy halk puffanást kaptunk. Nem csak a főszálra gondolok, ami kábé 15 részig hanyagolva volt, hanem a visszautalgatásokra. 15 évnyi anyag van mögöttük, bőven lehetett volna etetni a nézőket régi poénokkal, visszautalásokkal. De ebből alig volt néhány. Éhesek maradtunk!

A rettentő ambivalens finálé után is ezt érzem. Folytassuk spoileresen a tovább mögött az Odaát sorozatzáró részével. Tovább…

FBI: kezdett a 3. évad

2020. 11. 20. 17:36 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Visszatért Dick Wolf hármas számú franchise-a a Law & Order és a Chicago után, és az FBI-on nem hiszem, hogy bárki is azért kérné számon a maszkozást (nem mintha faktor lett volna, csak némi jelzés értéket kapott), mert eszképista célokkal ül le a képernyő elé, hogy felhőtlenül szórakozzon, ugyanis már az évadnyitó első másodperceiben azt láttuk, ahogy két ember automata fegyverekkel elkezdi mészárolni a járókelőket…

A sorozat már korábban sem szórakozott, szinte mindig elég komoly, kiemelt eseteket dob be, és a jelek szerint sokakat ez nem lomboz le, hiszen teljesen korrekt nézettséggel fut. Tény, hogy a robbantásoknak vagy más gyilkosságoknak legtöbbször kézre kerül az elkövetője, de gondolom az esetleg hepibb end azért kevésbé kompenzálja azokat a szörnyűségeket, amik bemutatásra kerülnek, és amik egyébként természetesen rímelnek a mi világunkra.

A fentiből sejthető, hogy a szélsőséges csoportosulások kerültek középpontba, és ezúttal a sajtó ellen gerjesztett indulatok és bizalmatlanság jelentették a szikrát. A tettesek persze hamar kézre kerülnek, és szokás szerint kiderül, hogy a fókusz máshol van/lesz a részben. , mindezt ismét csak megtámogatva morális dillemmákkal, illetve nehéz döntésekkel.

Volt némi karaktersztori is a részben Maggie visszatérésével a fedett melóból, amit minden bizonnyal fognak még a későbbiekben is boncolgatni annak tükrében, amit elmesélt, illetve az új “ismerőse” kapcsán. És ugye új karaktert is kaptunk, akire fújni fog a távozó Kristin rajongótábora (nem tudtam, hogy létezik ilyen, de ahogy utánaolvastam, sokan szerették őt), de nekem nem volt problémám vele (a végére főleg megbarátkoztunk), köszönhetően annak, hogy az elődje nem keltett olyan mély benyomást bennem.

Erős volt az FBI kezdése, de mint rész, nem emelkedett ki számomra. De megint bebizonyosodott, hogy azért is kedvelem ezt a sorozatot, mert “jó” látni, ahogy egy ekkora apparátus ennyire gördülékenyen képes működni, mondhatni némiképp biztonságérzetet is adhat a nézőnek. Mondjuk akkor nem biztos, amikor látja azt is, hogy mennyi mindenhez hozzáfér lazán az FBI.

ui: Azok a Chicago PD-nézők pedig ne zavarodjanak össze, akik tavaly látták Hailey-t az évadzáróban, most pedig a Voight fiát alakító színészt vélik felfedezni a fenti képeken. Hiába közös az univerzum, a színészek azon belül több szerepet is alakíthatnak a hagyományok szerint.

Fast & Furious: Spy Racers: kezdett a 2. évad

2020. 11. 20. 15:52 - Írta: winnie

Add comment | kategória: animáció,kritika

Y-You said Dom has done this before?! And lived?!

El is felejtettem, hogy tavaly már volt kritikánk a Netflix-es Halálos iramban-sorozathoz, így kapóra jön, hogy meg tudom hivatkozni az alapok kapcsán, hiszen úgy gondoltam, hogy a második szezon, a Halálos iramban: Kémfutam Rio kapcsán azért írok pár szót, mert annyira eyecandy a sorozat, hogy ha valaki (fiú?)gyerekeket akar berántani a Netflix-es vortexbe, akkor ez remek eszköz rá. (Tapasztalatból mondom, egyszer vendégségben a házigyerekeket alig lehetett levakarni az iPad-emről, miután felelőtlenül megmutattam nekik, hogy kezdődik a sorozat.)

Igazából azzal akartam indítani, hogy azért is jó ez az évadnyitó, mert az új nézőket is tárt karokkal fogadja (van 3 perces S1-összefoglaló és a végén bedobott “visszatérő karakter” ismerete sem létszükség), de persze egy streaming platformos széria esetében ilyesmit marhaság leírni, hiszen senki nem lesz, aki a 2. szezont fogja elindítani csak azért, mert friss, ha a legördülő menüből az elsőre is rákattinthat.

Annyi baj legyen, azért leírom annak, aki visszatér, hogy új kémfeladat adódik, ami kapcsán Brazília a célpont, aki meg új, annak azt, hogy a sorozat pár fiatalról szól (az egyikük filmes Dom unokaöccse), akiket a gyorsul(gat)ások világából beszerveznek kémnek. Az első évadban egy beépülős küldetésre, most pedig talán egy nyomozósabba, de a lényeg csak a 2×02-ben tárul fel.

Tehát lehet, hogy a megközelítés kicsit másféle lesz, és az is sejthető, hogy a tét is nagyobb (persze most is a világ, és nyilván az űrön túlmenni nem tudnak, cserébe viszont a gonosz fenyegetőbb lehet), az viszont nem változott, hogy a Fast & Furious-filmek szellemiségét (family, family, family, something, something, family) továbbra is tökéletesen átveszi az animációs széria, ami nagyon színes, nagyon gyors és… talán már nem annyira üres, mint az elején.

Továbbra is mindenféle kunsztot láthatunk a mezei gyorsulási mutatványokon és autós üldözéseken kívül, nem eggyel visszautalnak a filmekre. Az animációs stílusnak nem áll rosszul a filmek már-már scifis (vagy legalábbis ‘fi’-s) elszálltsága, bár én személy szerint az olykor iszonyatosan agresszív zenéből visszavennék. Szó se róla, ad a hangulathoz, a lüktetéshez, de túlontúl is ráterpeszkedik egyes jelenetekre.

Nem hiszem, hogy sokan a történet miatt néznék a Spy Racers-t. Igen, akadnak benne csavarok, de ezek felnőtt fejjel elég kiszámíthatóak, hiszen mégiscsak 7+-os korhatárra kalibrálták a szériát. Viszont a tempó, a látvány (aminek nálam része a grafika is, bejön a stílus) és a kedvelhető karakterek szerintem simán feledtetik a hiányosságokat. Ja, meg a humor, és itt nem a gyerekekre gondolok, hanem azokra a felnőtt szereplőkre, akik szinte rajongói kedvenccé nőtték ki magukat.

Previous Posts