login |

Posts filed under 'kritika'

Sanditon: az 1. évad – írta speranza

2019. 11. 14. 14:55 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Tizenegy fejezet. Mindössze ennyi maradt az utókorra Jane Austen befejezetlen regényéből, amin a halála előtti hónapokban dolgozott. Ennyiből persze nem lehetett volna sorozatot forgatni, ezért az ITV Andrew Davies-t kérte fel arra, hogy megírja a folytatást. Neki ebben már volt gyakorlata, hiszen egyebek mellett a Büszkeség és balítélet forgatókönyvét is neki köszönhetjük.

Így lett a nagyjából fél epizódnyi anyagból végül nyolc részes (mini)sorozat – ami folytatódhat. (Ugyan készült a műhöz korábban egy másik befejezés is, Julia Barrett tollából – Charlotte címmel -, de nem aratott osztatlan sikert az olvasók körében.)

A címben szereplő település egy tengerparti kisváros, amelyet a Parker család szeretne felkapott üdülőhellyé fejleszteni. Ehhez elnyerik a gazdag özvegy, Lady Denham (Anne Reid) pénzügyi támogatását is. Tom Parker (Kris Marshall) és felesége, Mary (Kate Ashfield) az egyik vidéki útjukon éppen orvost keresnek a fürdővárosba, amikor baleset éri őket és a szorult helyzetükből egy helyi farmer legidősebb lánya, Charlotte Heywood (Rose Williams) segíti ki őket.

A házaspár hálából meghívja magához a fiatal lányt, aki ezzel egy csapásra egy számára idegen világba kerül. A család csaknem minden tagja szívélyesen fogadja őt, kivéve a középső fiút, Sidney Parkert (Theo James), aki már az első komolyabb beszélgetésük alkalmával ledorongolja az elhamarkodott véleménye miatt. A cselekmény tulajdonképpen a kettejük viszonyáról, illetve a Parker és a Denham családok belső ügyeiről szól, miközben Charlotte próbálja a maga helyét megtalálni az épülőben lévő fürdőhelyen.

A Sanditon tele van ismerős kellékekkel: ellentmondásos személyiségekkel, szeretem-gyűlölöm kapcsolatokkal, kifigurázott jellemekkel, no és persze a vagyon meg a felemelkedés utáni hajszával. Az Austen-féle karakterjegyek rendre visszaköszönnek.

Charlotte legalább olyan bájos és nagylelkű, mint Elizabeth Bennet, Sidney pedig még Mr. Darcynál is jóképűbb és gorombább. Akadnak benne fárasztóan komikus családtagok, kellemetlen plébános és rakoncátlan gyámleány, de nem maradhatott ki a mindenki sorsát elrendezni kívánó, gazdag nagynéni sem.

A színészgárda olyan jól lett összeválogatva, hogy senkivel se lehetünk elégedetlenek. Kiemelném Charlotte Spencert, aki Esther Denham szerepében végig remekel, és mellékszereplőként akkor is magára tudja vonni a figyelmet, ha meg se szólal. Még az apró rezdülések az arcán is olyan sokatmondóak, hogy ámulva néztem a játékát.

A készítők tényleg mindent elkövettek azért, hogy a nézők megszeressék a sorozatot. Sok a szemet gyönyörködtető helyszín, és feltűnt, hogy milyen gondosan koreografáltak a táncjelenetek. A fanservice érdekében odáig mentek, hogy még egy ikonikus pillanatot is lekoppintottak a Büszkeség és balítéletből (akik látták, bizonyára tudják, melyikre gondolok), de hogy ne legyen okunk panaszra, azért azt is a sorozatra „szabták”.

Eddig rendben is volna, ugyanakkor mindazt, amit Jane Austen műveiben szeretünk – a realista látásmódját, a bókokba csomagolt finom iróniát és a sorok között megbújó társadalomkritikát – itt sokkal direktebb módon tolják az arcunkba, az erotikáról nem is beszélve. Utóbbi teljesen idegen volt attól a Jane Austentől, akit ismerek.

Meg is gyanúsítottam Andrew Davies-t, hogy az ő fejéből pattant ki az ötlet, de amikor utánaolvastam, kiderült, hogy maga az írónő volt az, aki ebben a töredékes művében bátrabban nyúlt a szexualitás témájához, Davies pedig csak továbbvitte ezt a vonalat. A végeredmény ezért egy merészebb és pikánsabb történet lett, mint amit Austentől megszokhattunk. A szöveg is szabadosabb, és néha nagy kontrasztot alkot az úri külsőségekkel.

Nekem végső soron bejött ez az elegy, sőt! Ha egészen őszinte akarok lenni, imádtam minden percét. A frissessége üdítő, és messze kielégít minden igényt, amit egy kosztümös, romantikus sorozattól várunk. Ugyanakkor a vállamon üldögélő kisördög nem hagy nyugodni, és ha kritikusabban szemlélem – a fent említettek miatt – nem tudom nem észrevenni, hogy a Sanditon csak nyomokban tükrözi Jane Austen szellemi örökségét.

Pontozás tekintetében épp ezért nem tudnék és nem is akarok állást foglalni, bízom benne, hogy a zsáner kedvelői anélkül is rátalálnak majd a sorozatra, és megalkotják róla a saját véleményüket.

Szívből remélem, hogy lesz második évadja, mert bár lezártnak is lehet tekinteni, azért egy ilyen befejezés folytatásért kiált.

Rick and Morty: kezdett a 4. évad

2019. 11. 13. 19:30 - Írta: human

11 comments | kategória: animáció,kritika

Mit tehet egy készítő, amikor a sorozata markánsabban bekerül a köztudatba, és emiatt jelentősen megnőnek a műve iránt az elvárások? Hát a szokásos meta módján kiszól a nézőinek!

Nem vitatom, hogy bőven volt jelen korunkra reflektálás is ebben a kezdésben, a “the court of public opinion” részen borultam, na meg filozófia is a mának éléssel. Mármint ezt a képünkbe mondják a “tanultál valamit” módon, de már előtte is remek volt, ahogy felvezette, hogy ne áldozzunk be mindent valami ködös jövőbeli célért.

Viszont mindeközben egy mellék-főszálon egyértelműen beszólt a rész azoknak is, akik a jó kis “régi Rick and Morty” kalandokat várták el. Nem ragadhatunk a jövő céljaiba, de a múlt nosztalgiájába sem teljesen. Nem kell teljesen hátrahagyni mindent, fel lehet idézni, mosolyogni, de közben azért változni is érdemes.

Igazából ez a premier remek visszaugrás a Rick and Morty világába. Bővebben majd a végén? Valószínűleg, hiszen gondolom lejött, hogy nem pattintottak le Harmonék.

Pilot: The Mandalorian

2019. 11. 12. 21:40 - Írta: human

93 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Elindult a Disney+ végre, bár nálunk csak 2021-es a céldátum, de gondolom ez nem jelentett nagy akadályt. Hogy rögtön a lecsóba vágjak: ha tetszett a Rogue One, akkor itt a Star Wars-sorozatod.

Nyilván az előbbinél kicsit összetettebb a dolog, mindjárt kifejtem, de azért mertem a Rogue One-t felhozni, mert vizuálisan ahhoz áll a legközelebb a The Mandalorian. Olyan darkos, “véres”, amiben semmi igazi játékosság nincs egyelőre. Nem azt mondom, hogy csak felnőtteknek írt sorozat, de könnyed kaland nem igazán van benne, sőt, amikor abba menne át éppen a rész végén, akkor húznak valamit.

Viszont közben meg mégis Star Wars, mert fogták azt a részét az eredeti trilógiának, a western belekeverését a sci-fibe, és elrohantak vele – vagy hogy kéne fordítani azt a kifejezést? Avagy már a kezdőjelenettel klasszikus westernfilmeket idéznek, csak ugye lézerfegyverekkel, meg lovak helyett fura lényekkel. De maga a rész úgy épül fel, mint valami jól ismert zsánerdarab. Komolyan, elég megnézni ezt a helyszínt nagyjából:

Közben valahogy mégis kicsit üres lett a látványvilág. Nehéz ezt szavakba önteni, költöttek rá, nem vitás, de egy Sergio Leone-darabhoz képest nincs benne elég élet, elegendő apróság, ami megtöltené. Vagy akárcsak az eredeti trilógiához képest sem, elég megnézni amikor Obi-Wan és Luke megy egy kocsmába, meg amit itt kapunk az elején. Szóval a díszlet rendben, a ruhák rendben, a lények eléggé “fizikainak” érződnek, nem CGI-os erőltetésnek, valami mégsem klappol számomra.

A történetről nem sokat mondtam, de szerintem egyelőre nem is ez a lényeg. A The Mandalorian a Jedi visszatér után játszódik, a Birodalom romokban hever, és egy Boba Fett-szerű fejvadász kalandjait követjük. Vagyis megbízásait. Nem teljesen magányos, van egy céhe vagy népe, de egyelőre azt mutatták be, ahogy egy sima megbízást lenyom. Aztán kap egy újat, aminek a végén már erősebb döntéseket kell hoznia.

Az ugrott be, hogy ilyen az amikor egy Csillagok háborúja-rajongót végre odaengednek, méghozzá anélkül, hogy minden régi dolgot jóvá kell tennie a filmjével. Úgy értem, hogy J.J. Abrams is SW-fan, de azért a The Force Awakens vállán sok minden nyugodott, itt Dave Filoni (és Jon Favreau) kicsit szabadabb alkothatott.

A kezdés 7/10? (Vagyis nekem 6 felé van, de mondom, a Rogue One sem a szívem csücske.) Dicséretes, hogy nem 1 órás, hanem pörgött rendesen. Nem sok minden volt benne, de azt nem húzták túl.

Castle Rock: túl a 2. évad felén

2019. 11. 12. 20:00 - Írta: winnie

5 comments | kategória: antológia,kritika

I always tell my dad with his stories there has to be consequences or else it’s just a bunch of stuff happening, and that’s not a real story.

Ha az ősz új sorozata nálam a Why Women Kill volt (majd írok évadkritikát is róla), akkor az ősz visszatérője a Castle Rock. Még akkor is, ha ez is olyan, mintha egy teljesen új sorozat lenne, hiszen semmi nem kapcsolja az első évadhoz.

Nem nagyon örültem, amikor a második évados kezdés kritikáját olvastam, és a kommentek sem voltak túl bizalomgerjesztőek, inkább óvatos duhajsággal csitították a lelkesedésemet, de mivel tudtam, hogy human nem nagyon volt oda az S1-ért sem, így azért optimistán estem neki az első négy résznek. És azok minden várakozásomat felülmúlta a nyitány, faltam a részeket, azokat piszok élvezetesnek találtam. Ma pedig megnéztem az ötödiket. Wow.

Nem fogom nagyon elemezgetni a sorozatot vagy leírni, hogy mi történik benne (alapvetően egy fiatal anya van a sztori középpontjában, aki lányával utazgat és Castle Rock városában ragad, ahol két testvér feszül ingatlanügyletben egymásnak), de ahhoz képest, hogy az egész afféle Annie Wilkes-eredetsztorinak indult (a Tortúra főhőséről van szó, de ezt sem kell tudni), a 3. részre elég nagy fordulatot vett a sztori a weird shit-kategória felé.

Once the rot takes root, it’s always there whether you see it or not.

Én pedig csak néztem magam elé, hogy “Mi van?”, de azzal a lendülettel vettem is be a kanyart, mert szeretem, amikor kiderül, hogy olyasmiről szól a sorozat, ami az elején eszünkbe sem jutott volna. Eleinte azt hittem, hogy kapunk valami pszichológiai horroros vagy terroros sztorit (aminek van némi The Act-es beütése), de kiderült, hogy itt egész másfajta horror zajlik. Aztán ki tudja, hogy hol fogunk kikötni.

De előtte megkaptuk a 2×05-öt. Míg tavaly az 1×07 volt a nagyepizód, most ez. A rész 99%-a gyerekkori flashback volt (nem is nagyon értettem, hogy miért nem a 100%-a), megismertük Annie Wilkes fiatal változatának még fiatalabb változatát. És a végeredmény jól összekuszálta az eddigi összképet. A tovább mögött folytatom. Tovább…

Pilot: MintaApák

2019. 11. 12. 18:00 - Írta: human

4 comments | kategória: hazai termék,kritika,pilot-mustra

Rögtön azzal kezdeném, hogy ez igazából csak egy kibeszélő alapja lesz, mert a napi sorozatos, telenovellás zsáner nekem egyszerűen nem fekszik, viszont winnie nem ér rá írni róla. A TV2 új, magyar sorozata nem győzött meg arról, hogy most hirtelen ilyesmibe invesztáljam az időmet. Naponta.

A sorozat 4 apáról szól, és már az első részben felvezetik, hogy a cím nyilván szarkasztikus: mindnek van hibája, vagy csak múltbeli csomagja, ami hátráltatja az életben. A pilot amúgy ennyi, lefekteti, hogy kik az apák, és milyen élethelyzetben vannak. Azt fogalmam sincs, hogy ki vetődne rá ilyesmi miatt, de van itt ügyvéd akinek a nyakára szakad az 5 éves fia akiről eddig nem tudott, egy volt focista, egy új feleséggel épp gyereket vállaló, akit passzív agresszív zaklat a rész legrosszabb karaktere, na meg egy állatorvos, aki elvesztette a feleségét.

Szóval Tom Selleck-film (vagy épp Adam Sandler?), plusz a The Unicorn most őszről. Nyilván nem az számít, hogy mi honnan merít, főleg, hogy az egész sorozat egy feldolgozás (ami azért gondolom, pár problémát hazaivá tesz majd), hanem a kidolgozás, és ott ki is jött, hogy miért nem is jut eszembe nézni az ilyesmi. Egyszerűen nem érezni, hogy miről is akarna mesélni. Mármint előkerülnek témák, ezt nem vitatom, de nem szórakoztat és nem gondolkodtat el, és a zsánerrel sem nyer meg.

A konkrét megvalósítás pedig…, nem is tudom hogy lehetne jól érzékeltetni. Ha nem lennék lusta, akkor kivágnám azt a jelenetet, amikor a bepisilt kisfiúval beszélget a kanapénál az ügyvéd (35:09). Egyrészt felmerül, hogy a gyerekszínészek ennyire nem tudtak együtt dolgozni a felnőttekkel? Mármint nem tudom mi volt a forgatáson, lehetett remek hangulat és mindenki profi, csak olyan sokszor érződik erővel összevágottnak a jelenet, random fejek lebegnek a semmiben a shot-reverse shotnál.

Amit a zene csak betetőz (ismét az előbb említett kanapés jelenetet hoznám), hiszen ilyen vicces puttyantással kommentálja, hogy a gyerek viccesen felhúzza a vállát. És folyamatosan ez megy, egyszer valahol ez feltűnt és onnantól végem is volt. Nem folytak össze a jelenetek, hanem “itt van ez, ott van az”, ide-oda vágnak, nem egymás után történnek a dolgok, mindhez másfajta zene társul, nincs flow, nincs ritmus. Ez nem szkeccs-show, bedobált ötletes sorozat, mert minden összeér a végére és ki van találva, csak nem érződik homogén egésznek mégsem.

Mondom, nyugodtan jöhetnek a pozitívumok olyanoktól, akik több járatosak a műfajban. Plusz simán lehet, hogy javul, ha komédiaként nézzük ezt a premiert (48 perc…), akkor azok mindig szoktak fejlődni amint mindenki beletalál a karakterébe, és az írók is jobban ráéreznek a színészekre és a poénokra az alapozáson túlesve.

Mrs. Fletcher és az első 3 rész

2019. 11. 12. 15:06 - Írta: winnie

5 comments | kategória: kritika

human már írt az HBO új dramedy-jéről, és nekem sem annyira plusz gondolataim lenne a kritikához bepötyögött kommentemhez, hanem a sorozatot nézve ismét elgondolkoztam ezen a fél órás, “nem vagyok sem komédia, sem dráma” műfajon. És azon, hogy egy sorozat milyensége nem kell, hogy a hosszától függjön, nem?

Mégis, a Mrs. Fletcher is belép azon sorozatok közé, amiket egyszerűen nem tudok hova tenni. Nézem, tetszik, amit látok, de hogy mit látok/nézek, azt nehezen tudom szavakba önteni. És ilyen érzést folyton ezek a fél órás kábeles szériák váltanak ki belőle. De baj-e vajon az, hogy egy sorozatot nem a narratíva, a sztori ural vagy vezérel, hanem valami más? Mondjuk a hangulat, vagy egy karakter, akinek az életébe belelátunk? Azért, mert érdekel.

Úgy érzem, mintha a sorozatnéző énem egy része a múltban ragadt volna, és nem tartaná a lépést a fejlődéssel, nem tudott ráérezni erre a zsánerre, illetve arra, hogy nem feltétlenül a sztori a mindenható, hanem az is lehet, hogy mondjuk mit vált ki a nézőből.

A Mrs. Fletcher kapcsán (amit mondjuk lehet afféle coming of age-sztorinak, felnövés történetnek tekinteni – akár kétszeresnek is, hiszen nem csak a negyvenes anya próbálja keresni önmagát, hanem a főiskolán kissé megváltozott körülmények közé kerülő fia) folyton az jut eszembe, hogy vajon egy efféle, konkrét irányoktól mentes, inkább sztorimaszatokkal, életképekkel, szituációkkal operáló sorozatot (értsd: nem nagyon lehet elmondani, hogy miről szól az első 3 rész, ha ajánlani akarjuk) hogy írhatnak, miképp szerkesztik meg.

Nyilván Kathryn Hahn nagyon jó ebben az egészben (fura belegondolnom, hogy 15 évvel ezelőtt a Crossing Jordan-ben mennyire közömbös volt számomra, mint színész, most pedig milyen szimpatikus), de még az ő karaktere sem körvonalazódott bennem, inkább csak sodródom az árral, és várom, hogy milyen ő valójában. Arról nem is beszélve, hogy azt hittem, csak róla fog szólni a sorozat, és az 1×03-ra kiderült, hogy ebbe a formátumba még egy csomó olyan mellékszereplőt is belezsúfolnak (az érzéseikkel együtt), akikről azt hittem, hogy csak egy jelenetet kapnak – a jelek szerint viszont teljesen történetszál jut nekik.

Szóval nem tudom hova tenni a Mrs. Fletcher-t. Egy 25 perces epizód számomra magában csak lógna a levegőbe, de most jó volt két részt megnézni belőle, kifejezetten kellemes élménynek mondanám. Viszont akkor daráljam? De akkor miért nem nézek hosszú filmeket? Ha 8 résszel számolok, akkor ez is “csak” egy 200 perces film lenne. Á, a franc tudja. Mindegy. És mivel jó nézni (vagyis tetszik?), ezért a fentieket sem panasznak szánom, csak amolyan égbe kiáltott szónak.

Egyszer csak ráérzek erre a műfajra. Ha ugyan műfaj ez.

Shameless: kezdett a 10. évad

2019. 11. 11. 21:20 - Írta: Necridus

8 comments | kategória: kritika

Néha jegyzetelek olyan sorozatepizódok nézése közben, amiről tudom, hogy bejegyzést fogok írni róla a blogra. Igen sokatmondó a Shameless 10. évados premierjének a leirata:

– jaj, az intró!
– nem robban semmi, de szórakoztat.

És ennyi. De nem azért, mert csillogó szemekkel belefeledkeztem és eszembe sem jutott jegyzetelni, hanem mert ennyivel le is lehet írni az egész részt. A felturbózott intróra már a 7. évad záróírása óta vágyom, most megkaptam, de jaj, bánom is, hogy ennyire sóvárogtam utána. Tényleg voltak annyira igénytelenek, hogy néhány karakterről megtartották a régi felvételt, másokról újat csináltak?

Megjelent Franny, meg a két visszatérő főszereplőnk is, Debbie pedig átvette Fiona jeleneteit, de közben ottmaradt Carl kisgyerekként (Ian fiatal és felnőtt énje is megjelenik egyszerre!), Kevin pedig szintén 10 évvel ezelőtti nyitányban ragadt Veronicával. Apróságnak tűnik, de az egyik legütősebb intrója van a Shameless-nek sorozatok közül, és ezt most nagyon elszúrták.

De már így is többet írtam a pusztán 1 perces kezdőjelenetről, mint kellene, szóval a tovább mögött térjünk rá a 10. évad kezdésére. Spoilerek érkeznek! Tovább…

The Walking Dead – 10×06: Bonds

2019. 11. 11. 15:50 - Írta: winnie

42 comments | kategória: kritika

Megint csak azt tudom mondani, hogy a csendesebb jelenetek működtek számomra a részben, de a félévad egyelőre továbbra is feledhető színvonalat hoz, és ez már nem is nagyon fog változni, hiszen 6 epizód után két jobban sikerült rész is csak nem sokkal tornázná közepes fölé az átlagot.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

The Affair: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is.

2019. 11. 10. 21:15 - Írta: Shannen

28 comments | kategória: kritika

Hullámvasút volt ez az öt év, és hullámvasút volt a záróévad is.

Talán azzal senki nem vitatkozik, hogy a The Affair az első két szezonjában volt a legjobb. Ebben nyilván benne volt az újdonság varázsa, azzal, hogy ugyanazokat a történéseket több ember szemszögéből láttuk, benne volt a kiemelkedő szereplőgárda és az írás is inkább volt drámai, sem mint melodramatikus vagy szimplán komolyan vehetetlen, mint ahogy a későbbi évadok folyamán olykor-olykor előfordult.

Sometimes we can only start journeys that our children have to finish for us.

Az ötödik évad kezdésekor úgy éreztem, hogy talán képesek lesznek meggyőzni az írók, hogy volt értelme még egy évadot leforgatni, miután két főszereplő is távozott (tegyük hozzá, hogy azért sikerült jól benntartani a sztoriban Alison-t és Cole-t is).

Sajnos ez nem így történt, viszont, és itt jön a hullámhegy a völgy után, az utolsó három részt olyan szépen összerakták, hogy az utolsó perceket még én is megkönnyeztem. A majdnem tökéletes finálé után úgy álltam fel, hogy megbocsátok, de nem felejtek.

Azt ugyanis nehéz elfelejteni, hogy az évad jó kétharmada teljesen felesleges volt és érezhetően időhúzásra ment rá. Most őszintén, az utolsó évadban kit érdekel az olyan szereplők, mint Janelle vagy Sierra saját POV-része?  Legjobban akkor jártunk volna, ha egy rövidített évadot kapunk, ahol a fókusz valóban a Solloway-családon van.

Ők voltak ugyanis a lényeg, teljesen mindegy, hogy mi lett a kifutása a Helen-Noah-szálnak, ők voltak azok, akiknek az életét éveken át követtünk, akiknek drukkoltunk (?), illetve az ő gyerekeik, akik szintén traumaként élték meg az apjuk hűtlenségét, a válást és rengeteg egyéb, olykor szappanba-hajló történéseket. Nem véletlen, hogy a körülöttük forgó epizódok működtek leginkább idén is. 

Az évadra nem adnék 6/10-nél többet, de az utolsó három rész a fináléval simán volt 8/10. A tovább mögött kicsit hosszabban folytatom spoilerekkel.

Tovább…

Pilot: This Way Up – írta: champion

2019. 11. 10. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Aisling Bea is megkapta a lehetőséget, hogy sorozatot készítsen. A hazai junkie-knak talán a The Comedy Lineup első évadjából, vagy angol panelshow-kból lehet ismerős az ír komikus, aki az írás mellett a főszerepet is magára vállalta. Az ilyesmiből pedig igazán különleges dolgok tudnak kisülni, elég csak a Fleabag-re gondolni. A példa pedig nem véletlen. Egyszerűen nem tudtam szabadulni attól, hogy egymáshoz hasonlítgassam a két sorozatot. 

A főszereplőt, Aine-t akkor ismerjük meg nővérével együtt, amikor éppen kicsekkolnak egy elvonóról. Nem derül ki pontosan, hogy miért volt ott, viszont az igen, hogy milyen visszajelzéseket tudnának adni az intézménynek az ellátásról (a netes képeken úgy tűnt, hogy van jacuzzi, de csak egy kis halastó volt). Ezek után ugrunk négy hónapot az időben, és elsőre úgy tűnik, hogy Aine-nek sikerült visszailleszkednie a társadalomba. Azonban érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben. Csak épp azt nem tudjuk meg mi az oka. Ismerős?

Ha ez nem lenne elég, az itteni főhősnek is van egy nővére (Sharon Horgan), aki szinte egy az egyben azt a karaktert hozza, mint a Catastrophe-ban. Segíti a húgát, az életbe való visszarázódásban, és ezért minden mást hajlandó a háttérbe szorítani.

A This Way Up-ban a  párbeszédek okosak, pattogósak, és szellemesek. Nem mondom, hogy hangosan nevettem végig, inkább kedves, mosolygós pillanatai vannak. Horgant bármiben megnézném a Catastrophe óta, de mégiscsak Aisling Bea a döntő egy ilyen sorozatnál, aki nekem teljesen hiteles volt, ami egy komikától nem feltétlen lenne alap.

Mégsem tudtam feltétel nélkül rajongani a pilotért. Egészen egyszerűen azért, mert végig ott motoszkált a fejemben, hogy ebből már láttam jobbat. Persze ettől még nézem tovább, sőt ha számszerűsíteni kell, nálam ez egy erős 7/10 volt a kezdés, ami elég jónak számít. Aztán ki tudja, lehet az évad végén már a Fleabaget fogom a This Way Up-hoz hasonlítgatni. A potenciál mindenképp megvan benne.

Better Than Us / Luchshe, chem lyudi / Лучше, чем люди – írta heidfeld

2019. 11. 09. 14:56 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Azaz Jobbak nálunk, mert ez lett a magyar cím. A Netflix nemrég egy orosz sorozatot vásárolt meg és tett elérhetővé – természetesen magyar felirattal. És ezúttal is nagyon jól tették. (A platformra 1. évadként 16 rész került fel, amik hivatalosan két 8 epizódos szezont jelentenek, amik 2018-ban és 2019-ben mentek a tévében.)

Moszkva közeli jövőjében robotok segítik, könnyítik meg az emberek hétköznapjait, illetve a munkájukat is. Akadnak köztük egyszerűbbek és bonyolultabbak is, kinek-mire telik. Mondanom sem kell, hogy a ma is tapasztalható orosz társadalmi különbségek a jövőben sem változnak.

A robotok gyártói között éles a verseny. Ezekkel a gépekkel foglalkozik a technológiai rendőrség, hiszen mivel komoly konkurenciaharc van, ezért nem mindenki játszik tisztán, a szereplők nem válogatnak az eszközökben. A legnagyobb cég vezetője, bizonyos Toporov “beszerez” egy új modellt, Ariszát, aki nem olyan, mint a többi robot, különleges a programozása. Képbe kerül egy család is, így minden adott, hogy kaphassunk egy orosz Humans-t, azonban a Jobbak nálunk csak kicsit hasonlít az angol sorozatra, komoly különbségek viszont annál inkább akadnak.

Az eseményeket az indítja el, hogy Arisza egy incidenst követően megszökik és családot választ magának, 3 felhasználói engedélyt adva nekik. Innen csak az ő megvédésük, segítésük számít fő feladatának. (Az apa orvos, az asszony épp válni készül tőle, plusz van egy cuki kislányuk és egy lázadó, 16 éves fiuk, aki természetesen borzalmasan elviselhetetlen a karakter.) Eközben Ariszát természetesen keresteti Toporov is maffiózói segítségével, és megpróbálja pótolni a nagyon fontos tenderen.

Ha az orosz társadalom hozzáállását nézzük, akkor nem meglepő, hogy nem mindenki örül a robotoknak. Ún. Likvidátorok vadásznak rájuk, megölik, illetve tönkreteszik őket. Közéjük keveredik egy fiatal srác, Jegor, ugyanis szerelmének bátyja a vezetőjük. (A második etapban két új karakterrel bővül a gárda: a gyilkosságiaktól egy nyomozót emelnek ki, illetve megjelenik Lara, a hacker – utóbbi az egyik kedvenc sorozatos karakteremé nőtte ki magát idén.)

Nagyjából ezek a fő szálak, melyek természetesen idővel összeérnek. Összességében az első évad második fel, nekem annyira nem tetszett, de a jó indulásnak köszönhetően egy 7-es alát még így érdemel. Viszont szerencsére a második nyolcas a változtatások nagyon jót tettek, annak már jár a 8/10. Maximum annyit róhatok fel neki, hogy csak egy robotra koncentrálunk, bár vannak még “furcsán viselkedők”, ha jól hallottam.

Kifejezetten tetszettek a jövő technikai megoldásai és a sorozat megvalósítása, valamint kinézete is elég korrekt. És, ha már látvány, akkor eyecandy szempontból igazi aranybánya a széria, bár leginkább férfiszemeknek, Ariszától és a tech nyomozónőtől kezdve a tajvani üzletféltől kapott szexroboton és a szőke feleségen át egészen a vörös hacker lányig.

Elég jól le van zárva a sorozat, de nem lenne ellenemre a folytatás, amiről minden talán már döntöttek is Oroszországban. De még nem tudjuk, hogy lesz-e 3. évad (vagyis 2., ha a Netflixes számozást vesszük.)

Ramy: az 1. évad

2019. 11. 08. 21:20 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika

Ugye a Hulu idén beszállt a Master of None, a High Maintenance és az Easy mellé, szállítva egy kultúraszeletes dramedyt. Korábban csak a pilotról írtam, de még a sok elsikkadó sorozat között is tudtam, hogy azért csak lenyomom majd azt az évadot. Mostanra meg is történt.

Igazából nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez az egész. Mert oké, belelátunk, hogy más kultúrából érkezve milyen Amerikában (de lehetne más idegen ország is persze, akár Magyarország) élni. Egy részről ott van a hely csábítása, a teljes beleolvadás, a múlt és a hagyományok hátrahagyása.

Másrészről viszont ha az ember elhagy mindent, akkor mi marad neki? Ezt nyilván érzik azok is, akik hazánkat hagyják hátra, szóval a fő kérdések, és a főhős önmagát való keresése eléggé univerzális, amit a hazájába való visszatéréssel jól keretezett be az évad. És közben meg nagyon érdekes volt belelátni egy másik kultúrába ilyen természetes módon, mint ahogy a Ramy ábrázolta. Főleg, hogy ott még teljesen mások a női és férfi szerepek is.

Azt hiszem, az évad legerősebb része az volt, amikor Ramy anyja egyedül érezte magát. Az is mindenképp univerzális érzés. Már senki sem tartja vonzónak, a gyerekei elvannak nélkül, és még a férje sem kezeli különlegesnek, teljesen szürkék a hétköznapok. Persze most lefestettem egy depressziós érzést, de érdekes volt, ahogy a sorozat kibontotta, a végén nem szomorúan.

És igazából ez a Ramy ereje. Komédiának kár hazudniuk (durva, hogy IMDb-n csak az van kiírva), viszont a fent említett sorozatokkal közösen valami olyasmit csinál, amihez tényleg a streaming platformok forradalma kellett. Meg az kéne, hogy többen nézzék?

Konkrétan az egyetlen reális bajom, hogy a három készítő egyike ugye Ramy Youssef, és nyilván mivel önéletrajzi ihletésű, így a főszerepet is magára osztotta. Na most írónak lehet, hogy jó, standuposként is működhet, de úgy tűnik a színészkedés nem az erőssége. Érdekes nézni a részeket, ahogy a rendező és a vágó igyekszik minél kevesebbet mutatni őt a komolyabb jelenetekben színészkedve.

Az első három részre 8/10-et adtam, de ez simán kitartható a végéig is. Érdekes lesz, hogy ez is nő-e akkorát a folytatásban, mint… a fent említettek, hiszen azok mindegyike jobban fókuszált a 2. évadjában. Itt is be van rendelve ugye a következő szezon.

Previous Posts