login |

Posts filed under 'kritika'

Big Mouth

2020. 07. 03. 15:50 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: animáció,kritika

Idén igyekeztem a már rég bejelölt, de sosem elkezdett sorozataimat pótolni, melyek közül a Hormonokkal túlfűtve volt az egyik, ami ugye a Netflix gyerekekről szóló, de elég felnőttes animációs szériája. Azt már a a plakátokról lehetett látni, hogy feszegetni fog bizonyos határokat, ráadásul nem elég, hogy már három évadot megért, de már a hatodik szezonja és egy spinoffja is be van rendelve hozzá, így nagyon érdekelt, mi az, ami nem gusztustalanná, hanem szórakoztatóvá teszi. Vagy ez a kettő ugyanaz ebben az esetben?

Eleinte mondhatni, azt kaptam, amire számítottam, de ezt folyamatosan tudta fokozni. Könnyen meghökkenőknek nem ajánlott, de akik szeretik az efféle nagyon…, hmm, perverz, semmit sem kendőző, szókimondó humort, azoknál nagyon sikeres lehet a széria. Mondjuk a South Parkosoknak? Mivel még kritika sem volt a sorozatról a blogon (winnie-éknek ez nagyon nem a stílusa), így érdemes lenne betömködni ezt az égető fehér foltot.

Úgy tűnik, nem csak úgy lehet felnőtteknek animációt készíteni, ahogy a Bojack Horseman tette. A sorozat az ember életének azon szakaszát veszi elő, amin minden egyes gyerek átesik: a pubertást. Amit többek között hormonszörnyekkel fűszerez meg (később a Depresszió is életre kel!), akik a serdülőkben felmerülő új gondolatokat mondják vagy mondatják ki a főszereplőkkel.

Kérdés, hogy ezek mennyire undorítóak, vagy éppen humorosak? Nagyon merész a széria, mert tényleg papíron polgárpukkasztónak számító jelenetei vannak, erre mondjuk azt, hogy ez nagyon beteg, ugyanakkor egyrészt nem rugaszkodik el a valóságtól, és a jelek szerint sokaknak bejön a megközelítés, nem véletlen, hogy ekkora kritikuskedvenc. Van benne humor, ezt nem tagadom, de inkább a fent említett határfeszegetésből adódik számomra.

A főhőseink Andrew és Nick, akik legjobb barátok. Az egyiknek kicsi – a másik pedig még nem lépett be “abba” a korba. Igen, ezzel indít a történet. Andrew kapja meg először a hormonszörnyét, Maury-t, aki folyamatosan élő péniszekkel dobálózik, s olyan perverz dolgokat mondat ki Andrew-val és veszi rá olyan dolgokra a fiút, amiket előtte nem tett volna meg.

Van itt rajtuk kívül még minden élettelen tárggyal közösülő tinédzserfiú, meleg kissrác, elsőre átlagosnak tűnő lány, meg tipikus kantáros nadrágos, fogszabályzós is. Illetve a szüleik, akik mind nagyon egyedi figurák. Van köztük füves édesapa, másságára ráébredő anyuka, durván feminin apuka és folyamatosan ideges, pocakos férj. Ők azok, akiknél kevesebb perverziót használnak ahhoz, hogy megnevettessék a nézőiket, és náluk ez nagyon is jól működik.

A gyerekeknél pedig… hát, ilyenek a serdülő gyerekek, nem? Szeretnék megismerni a testüket, hogy milyen is járni valakivel, milyen a szex, milyen a szüleik élete. Ebből azonban elég torz világ kerekedik, ahol lassan mindenki mindenkivel csókolózott már vagy járt. Ja, meg gyerekesküvő is van. De na, azért csak 12 évesekről van szó, elég erős, amit bemutat.

Maury pedig olyan dolgokra veszi rá őket, amik tényleg, de tényleg (és szerintem nem csak számomra) túlzóan perverzek. Connie, a női hormonszörny azért visszafogottabb. De ott van az iskolai tesitanár, akinél megbotránkoztatóbb karakter nincs. A szellemi fogyatékossága lenne a karakter esetében humorforrás, de egyszerűen nem tud az lenni, csak szánnivaló és olykor igen visszataszító. Ő az, aki túl van tolva, de nagyon – kivétel az a rész, amikor a meleg férfiak átalakítják az életét, az egészen vicces lett.

Nagyjából az első évad felénél sikerült megfejteni, hogy a hormonszörnyet ki látja, ki nem, és mi történik, amikor velük beszélnek. A szabály az, hogy nincs szabály. Ha Maury akarja, akkor látják, ha nem, akkor megáll az idő a karaktereknél, s csak a gyerek és hormonszörnye kommunikálnak, majd amint befejezték, ott folytatódik minden, ahol Maury megjelent. Ilyen szitukban szoktak jönni az egysorosai és perverz tanácsai.

Mellette pedig néha életre kelnek tárgyak, vagy konkrét testrészek. Van, hogy Jesse a nemi szervével beszél, Nick a telefonjával, Jay a párnáival, Andrew pedig fanszőrzetével. Egy-két elszabadultabb részben pedig portálokon keresztül utaznak, vagy akár szuperhősökké válnak. Persze mindezt a sajátos stílusában adja elő a Big Mouth: Andrew például szellentésre lesz láthatatlan, Jay pedig idomítani tudja a spermáját. (Ja, meg van egy szellem Nickék padlásán, aki szintén elég sokat szerepel. Na, ő is azok közé tartozik, akinél kevesebb perverzió van jelen.)

A sorozat egyébként nem igazán átívelős, de nem is tisztán epizodikus. Mivel nem a történeten van a hangsúly, hanem a témákon és a poénokon (vagy a megbotránkoztatáson?), ezért ha van is olyan történeti elem, ami több részben is feltűnik, az nem a legfontosabb motívum, mondjuk a szülők válása vagy két fiatal rövid életű kapcsolata.

Alapesetben a sorozat a tinédzser korba belépő gyermekek történetét meséli el, néha igen poénosan, máskor tanulságosan, de sokszor túlzóan és inkább visszataszítóan, mint szórakoztatóan – ami nyilván relatív, de azért valljuk be, nagyon sok határon túlmegy a sorozat. Nyilván ez a legnagyobb muníciója, ezért esélytelen, hogy ezeket hanyagolják a folytatásban, pedig amúgy kicsit visszafogott stílusban talán kellemesebb szórakozást nyújtana. Legalábbis kevesebb fúj lenne, és több nevetés.

Azoknak, akiket nem taszít a sötétebb tónusú, altesti humor (és az animációs műfaj), simán bejöhet a Big Mouth, akiket ez viszont inkább megbotránkoztat, azok kerüljék el jó nagy ívben. A fiatalabb korosztálynak pedig, bár róluk szól, erősen ellenjavallott. Az eddigi három évadban a színvonal elég konstans volt (kinek konstansan magas, kinek konstansan a béka feneke alatti…), így gyanítom, a következő három is hasonló lesz.

Pilot: Warrior Nun

2020. 07. 02. 21:30 - Írta: human

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix mai premierje a “Problem? Nun, ami az erőszakot kivéve talán a CW-ra is érkezhetett volna, de ezt most bármilyen hihetetlen, nem negatívan értem.

Amúgy winnie-vel sokszor vitázunk a Netflix csütörtöki sorozatairól, mert szerintem “oda dobja a Netflix a olcsó gagyit, a töltelék kontentet”, szerinte pedig oda teszik a zsánert (akármit is értünk most ez alatt). A nagy számok törvénye alapján viszont kellett jónak is kerülni közéjük, és ki kell mondanom, hogy most megtörtént. Persze winnie számára már korábban is, lásd a Daybreaket.

A sok év kommentfogadás után tudom, valaki úgyis megvédi a Warrior Nun kapcsán még azt a kijelentést is, hogy az olcsó a megvalósítása, pedig szerintem ez a legegyértelműbb, ami elmondható. Viszont és de, van mögötte egy kis vízió, és nem vállalták túl magukat látványilag, ez alatt nem csak a CGI-t értem, legalábbis az első két rész alapján.

A történet középpontjában az áldott fém áll. Mármint Divinium vagy mi a neve, kábé, mint a vibranium a Marvel-filmekben. Ezt kutatja és őrzi az egyház, méghozzá harcos apácák segítségével. Mivel az ördög és a technológia (összemosható a kettő?:) emberei is a fémre pályáznak, méghozzá démoni meg gépfegyveres erőkkel, így nyilván a nővéreknek is van valami csodafegyvere. Ez a Glória, eredetiben Halo.

The Catholics are a little twitchy about who gets to be resurrected. Unless they control the narrative.

Ez a szerkezet, a Glória mindig egy harcos nővér hátában van, és mennyei erejével segít neki a harcban, kepességeket ad neki, regenerálja a sebesült testét, hasonlók. Bár a kezdés alapján eddig maga a Glória még sosem választott magának testet, és most egy rosszul sikerült fémszerző akció után megteszi magának. Az új, a Glóriát nem örökléssel kapott lányban kicsit nagyobb erőt tud majd felszabadítani, amire szükség lesz az erősödő harcban.

Tudom, ködösen fogalmaztam, de a sorozat is ilyesmi. A fentieket két rész után írtam, és valahogy így foglalnám őket össze röviden. Az előzetessel ellentétben nem badass csajos akciósorozat ez, hanem azért kicsit komolyabban vették. Mármint van benne harc, meg látvány, viszont mellette rengeteg idő megy el a világ és a karakterek felépítésére is. Nyugisan alapoznak itt mindent, néha csak utalásokkal, mintha a John Wick-et néznénk.

Közben pedig a főszereplő, a korábban kerekes székben élő, és meghaló, de a Glóriának köszönhetően feltámadó és újra járni képes Ava pedig élvezi az új életét. Mármint a járást. Meg a falon átesést és a gyors gyógyulást. Eddig árvaházban “élt”, így most nyakig merül az élvezetekbe egészen a második rész végéig, ahol összeér Ava és a harcos nővérek szála végre, kezdődhet a kiképzés és a harc, többet tudhatunk meg majd a szembenálló felekről.

Tudom, leolcsóztam a sorozatot, és ez a tény továbbra is áll, nem egy Game of Thrones büdzsé volt itt, de valószínűleg a Supergirlnél is lejjebb lehettek költségvetéssel, viszont a spanyol helyszíneken elég sok szereplőt mozgatnak, néha a statisztákkal sem spórolnak, és bár lehet később ismétlődni fog pár helyszín, de mégis sok helyen jártak a kettő kezdő rész során. Plusz digitálisan néz ki a sorozat, de nem olcsó digitálisan.

Nyilván erős a tini-, vagy inkább fiatal huszonéves dráma része is, érdekes keverék, hogy az egyik percben egy forró vassal szétütik valakinek a fejét, 10 perccel később meg pedig a főszereplő magában narrálja, hogy milyen helyes egy fiú, bárcsak megcsókolná. Oké, az időtartam kapcsán kicsit csaltam, csak be akartam mutatni a két végletet, ami keveredik, bár egyelőre nem idegesítően.

Ha már szóba hoztam a narrálást, akkor hozzáteszem, hogy ezúttal nem lehúzóan tettem. Bár valójában nekem túlzásnak tűnt, viszont nem a nézőnek beszéltek vele, hanem olyasmi volt, mint amikor egy könyvet rosszul adaptálnak, és képi-színészi képességek helyett a főszereplő gondolatait halljuk.

Mármint tényleg ez történik itt is, viszont aranyos volt, ahogy magának beszél a főszereplő a fejében, szóval nem olyasmi, mint a Love Life-ban. Meg a sorozat sem oda célzott minőségileg, de ezt a zárszóba már.

Úgy tűnik, a készítők teljesen tisztában voltak vele, hogy “csak” egy szórakoztató sorozatot csinálnak, viszont annak nagyon korrekten álltak neki. Ha kicsit limonádé, néha harcolós, természetfelettis sorozatot akar valaki nézni, az mindenképp próbálja be a Warrior Nunt. Nem is tudom szétszedni, mindkét kezdő rész 7/10 simán.

Love, Victor: vége az 1. évadnak

2020. 07. 02. 20:00 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: kritika

Mivel alig nézek filmeket, nem gondoltam, hogy túlságosan tetszeni fog a Love, Simon, azaz a Kszi, Simon, de végül nagyon bejött. Ilyen előzmények után adott volt, hogy mióta bejelentették a sorozatos spinoffot, vártam a folytatásra.

A tíz, egyenként 30 perces epizódból első évad végül a Disney+ helyett a Hulu-n kötött ki – ennek első részéről human itt írt. És hogy tetszett-e annyira a sorozat, mint a film? Még jobban is! Viszont nálam is lesz egy-két “de”.

A Love, Victor rögtön az elején kijelenti, hogy Simonnak irtó egyszerű dolga volt. Vele szemben az itteni főhős sokkal nehezebb helyzetben találja magát, ami inkább illik a valósághoz. Családja rendkívül vallásos, nem támogatja az azonos neműek kapcsolatát. Victor nem annyira ismeri önmagát és vágyait, szeretné kideríteni, melyik nemhez is vonzódik igazán.

Ezzel pedig nem rögtön ahhoz a ponthoz érünk, hogy el kell mondani a családnak, a barátoknak, illetve meg kell találni a szerelmet, ahogy anno Simonnál is, hanem visszább lépünk egyet, és Victor története arról szól, hogyan eszmélt rá, hogy milyen is valójában. Azaz sokkal bonyolultabb, reálisabb és érdekesebb történetet kaptunk egy komplex személyiségű főhőssel.

Kimondottan jót tett a sorozatnak, hogy nem egy tipikus visszahúzódó, kvázi magányos farkasként állították be Victort. Az iskolában közösségi emberként egyből kosarazni kezdett, ráadásul igen jól kiállt barátaiért, nem félt új kalandokba sem belevágni, szóval nem az a hebegő-habogó vézna srác, akit annyiszor ábrázoltak már, ez a figura jóval összetettebb, szerethetőbb.

Ráadásul mellette a mellékszereplők mindegyike megkapta saját történetét, amik egytől-egyig jól működtek. Olyan problémák jöttek fel a szülőknél, kisebb tesónál vagy a népszerű lánynál, amikkel igenis érdemes foglalkozni, amit látnia kell a fiatal korosztálynak, hogy észbe kapjon, és azon embereknek is, akik gyermeket nevelnek, hogy változtassanak eddigi szokásaikon, ha szükséges.

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Floor Is Lava

2020. 07. 02. 15:50 - Írta: Necridus

9 comments | kategória: kritika,vetélkedő

A Netflix nemrég sokak gyerekkori kedvenc játékát hozta el egy kicsit másképp, a Wipeout-ra és a Ninja Warriorra hajazó fizikai vetélkedő formájában. Az Amerikában már két hete toplista első Tűzforró talaj egy családi játék, amelyben a szoba egyik végéből a másikba kell eljutni ugrálva, mászva, kapaszkodva, löködve, csúszkálva – csak a talajhoz nem szabad hozzáérni… MERT AZ LÁVA! Vagy, ahogy a magyar cím mondja: “tűzforró”…

Mindeközben persze az agyukat is kell használniuk a versenyzőknek, mert minden pályán van 2-3 olyan kötél/kar/kulcs/gomb, aminek használatával új utakat tudnak kreálni.

A legtöbb epizódban három (tematikus) csapat áll ki három taggal, s ugyanazt a pályát viszik végig. A lényeg: a lehető legtöbb versenyző jusson ki a lehető legrövidebb idő alatt. Elsődlegesen a túlélők száma dönt, de ha döntetlen az eredmény, akkor az idő számít (amit persze közben nem látunk).

Az epizód győztese 10 000 dollárt és egy kupát (egy lávalámpát) vihet haza. A 10 epizódban összesen 5 szoba (nappali, konyha, háló, planetárium, dolgozó) jelenik meg, mindegyik két verzióban: a level 2 értelemszerűen egy fokkal nehezebbre van fazonírozva.

A csapatoknak minden pályán legalább 3 útvonalon van lehetőségük végigmenni, s egy a lényeg, hogy ne essenek a “lávába”, mert akkor nem jönnek többet a felszínre. A láva persze nem valódi, csak síkos, színezett folyadék, de ez nem is igazán érdekes, viszont az már annál inkább, hogy igyekeznek a lávatavat bugyborékolással, kisebb vízrobbanásokkal feldobni. Az akadályok pedig nyilván az adott szobához illenek: a dolgozószobában például bőrfotelek vannak, a konyhában meg bárpultok és pizzasütő.

Relatíve kevés sziget van, amin meg tudnak állni a játékosok. A narrátor/kommentátor (aki sokszor humorosan szólogat be) többször is mondja, milyen távol vannak ezek, mekkorát kell ugrani. Olykor ez nagy kihívást jelenthet (már persze az átlagember játékosoknak, mert egy Ninja Warrior-os versenyző pár másodperc alatt végigugrálna mindenen), főleg, ha az adott sziget szándékosan csúszós, dülöngél vagy forog.

Természetesen a játékosok is igyekeznek fokozni a hangulatot, hisz akárhányszor valaki beleesik a lávába, úgy tesznek, mintha valóban odaveszett volna egyik társuk, a nagy NOOOOOOOO!-kiáltások közben pedig nekünk nem is mutatják, ahogy kihalásszák őket.

Az epizódok amúgy csupán harminc percesek, így a három csapatra fejenként tíz perc jut bemutatkozással együtt. Ez kifejezetten sok, főleg, hogy azért nem tűnik olyan nagynak a pálya. Arról nem is beszélve, hogy a játékosok néha annyira lassúak, hogy könnyen rájuk lehet unni. Főleg, mert mindig csak egy mozog, a másik kettő addig csak drukkol neki.

Ráadásul a tempót még az is csökkenti, hogy szokatlan módon, azt a csapatot, amelyik már nem nyerhet (ha veszítenek két játékost azok után, hogy egy korábbi csapat kettővel jutott célba), egyből “letekerik”, és meg sem mutatják, hogy mentek végig, így a többiekre még több időt kell szánni. Mindez persze érthető, hiszen nézőnek a szórakoztató jelenetek jelentik a lényeget, nem az, hogy ki nyer, nem véletlen, hogy legnagyobb eséseket agyonismétlik maximumra tekerve a hangeffekteket.

A Floor is Lava tehát nem az a vetélkedő, amit feszülten végigizgulunk, mert elég lassan csordogál előre, viszont legalább ötletesek a pályák, humoros a narrátor és az egyik gyerekkori kedvenc játékunkat kelti életre.

Pilot: Épidémie

2020. 07. 01. 19:20 - Írta: human

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

A franciakanadai sorozat, ami itthonra A járvány címmel futott be a TV2 kábelcsatornájára, a Prime-ra (még megnézhető ingyen a pilot). A címből ki is található, hogy miről szól: igen, egy járványról. Nem a koronavírusról, de azért mégis durván van időzítve, és talán emiatt többen is próbálják be.

A történet Montrealban játszódik, bár ha a látottak alapján kellett volna tippelnem, azt mondtam volna, hogy egy kisvárosban. A helyi, fertőző betegségekkel foglalkozó központ vezetőjének kell szembenéznie egy kifejezetten fertőző vírussal, ami görényről, vagy rajtuk keresztül másról (ez a több fajt ugrók a legveszélyesebbek, épp áll a világ miattuk) terjed.

A pilot igazából csak lefekteti az alapokat, láthatjuk az első pár beteget, akik influenzaszerű tünetekkel bírnak, mutatják a kis görényeket, és mi tudjuk, hogy terjesztenek valamit, így külön elborzasztó, amikor egy kisgyerek kapja az egyiket. Közben egy idősotthonban szalmonella fertőzés tombol, de valószínűleg ez sem lesz olyan egyszerű.

A vírus mellett még némi magánélet is elfért a kezdésben, a kutatónő épp megtudja, hogy a férje valószínűleg megcsalta. Sőt, még az intézet is bajba kerül, mert pár félmondatot félreért az idősotthon vezetője, ezért egy húsipari céget gyanúsítanak meg először az ételmérgezéssel.

Ez utóbbi amúgy azért érdekes, meg az egész sorozat, mert valójában a kis költségvetés miatt valahogy hihetőbb is az egész. Félreértések, nem ismert színészek, akik közepesen játszanak jó esetben, és így lassan összeáll ez a realista hangulat.

Azért nem akarom túlzottan felemelni, valójában olcsó a sorozat nagyon, meg olyan… túl szakkönyves. Nehéz elmondani, de néha így látni, hogy “ezt az apróságot ki kell emelni, ott ragad a kamera kis időre, mert fontos lesz”, de sokszor megakasztja a ritmust. Kicsit gyakorlatlan az egész.

Amin azért a színészek sem segítenek végtére is. Szóval egyrészről érdekes, hogy nincs nagyon ismert arc, hihetőbb a sztori (bár valaki mindjárt betámad, hogy “hát de Julie Le Breton!”), viszont rajta kívül a többiek között amatőr filmezés hangulat uralkodik néha, például a miniszter és a kutatónő alatti alkalmazott siralmas volt.

Valójában érdekesség miatt tudom ajánlani A járványt, mert bár 6/10-es kategória a pilotja, de mégsem unatkoztam közben, és nincs semmi ehhez hasonló épp. Nem egy Helix, nem is A vírus (The Outbreak), inkább, és ezt most ne úgy értsétek, hogy teljesen ugyanazt hozza, a Fertőzés (Contagion) ugrott be közben.

America’s Next Top Model: a 16-18. évad – írta Eloise

2020. 07. 01. 16:11 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika,reality

Az első három, a második három, a harmadik három, a negyedik három és az ötödik három szezon után, jöjjön a következő hármas.

A 16. évadban is maradtunk a high fashion világában. A zsűri nem változott, aminek nagyon örültem, főleg, hogy André Leon Talley stílusát nagyon megkedveltem. Ami kissé hiányzott az Tyrán kívül egy másik női zsűri tag, mentor a modellek mellé.

Ebben az évadban még a korábbi évadhoz képest is több volt a vita. Nem tudom, hogy csak direkt így lettek összevágva a képsorok, vagy tényleg ennyire paprikás volt a hangulat. Nyilván van, akit ez nagyon szórakoztatott, engem azonban inkább idegesített. Ami miatt viszont érdemesnek találtam nézni ezt az évadot, hogy a lányok többsége nagyon tehetséges volt.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

Tovább…

NOS4A2: kezdett a 2. évad

2020. 06. 30. 21:30 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

Tudom, hogy már lement a 2×02 is, de én egyelőre csak az évadnyitó alapján írnám ezt a kibeszélőt, amiben nem hiszem, hogy sok mindent fogunk kibeszélni, hiszen nem olyan népszerű itthon az AMC horrorsorozata (ráadásul most világpremiert sem kapunk itthon) – arról pár napja írtam, hogy én miért szerettem az első szezont (ami nézhető magyarul az Amazon Prime-on).

Pár véleményt azért már írtatok a kezdésről, ami 8 évet ugrott az időben (a könyvesek nagy örömére? – az S1 ott ért véget, ahol a könyv kezdődött), és azok nem voltak túl pozitívak, így, ha nem bíztam volna végsőkig a készítőkben, akkor kissé félve kezdhettem volna neki az idei részeknek, de nem tettem, és szerencsére alaptalan is lett volna az aggodalmam, ugyanis a 2×01 minden fronton bejött.

Ennek pedig nyilván részben az az oka, amit írtam a fent linkelt kritikában, hogy “feltétel nélkül imádtam a szezont”. Itt, a cold open után nekem az is bőven elég volt, ahogy megláttuk a felnőtt Vic-et (már ez is ütött, de egy időugrás már csak ilyen), amire utána rá is dupláztak két olyan húzással, amit élvezetes volt nézni, de erről már csak a tovább mögött írok, spoilerekkel.

Tovább…

Dark: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is.

2020. 06. 30. 19:30 - Írta: winnie

35 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

You’ll understand it all when it’s time to understand.

Szombaton elkezdtem, és magamhoz képest még így is gyors tempóban hétfő délre már végeztem is a Sötétség 3. évadjával. És nem csalódtam. Nem mintha felmerült volna bennem, hogy ez lesz az a sorozat, ahol elbénázzák a befejezést, de azért valahol megkönnyebbülést jelentett látni itthon és netszerte a zömében pozitív visszajelzéseket.

Ahogy írtam az évadnyitó kritikájában, hét közben, amikor újranéztem az első szezont és hozzácsaptam a másodikat is, a sorozat szépen felkúszott az all time rangsorom élvonalában, és az S3 során ott is maradt. Sőt! Remek élmény volt a szezon, tele nagyszerű pillanatokkal. Persze konstans odafigyelést igényelt és annak fejben tartását, hogy ki éppen hol/mikor van és mit és miért  csinál, de magam is meglepődtem azon (talán a felhozó dara miatt?), hogy nagyjából sikerült követnem a történéseket.

There is no hope. There is no solution. There is no paradise.

Mivel nem a történet fogom kitárgyalni, hanem csak a szezon kapcsán fejembe tóduló gondolataimat írom ki magamból, ezért lehet, hogy csapongani fogok, de annyira komplex volt a Dark (és nem csak sztori, hanem érzelmi hatás terén is), hogy brutális meló lenne összeszedetten beszélni róla. A lényeg az, hogy nagyon magasra értékelem a szezont (de azért valami hiányzott a 10/10-hez), abszolút elégedett vagyok, örökre emlékezetes marad a végignézése. Legutóbb talán a The Killing S4 szállított hasonló élményt.

Le lett zárva a sztori, elvarrták a szálakat, s mindezt mindenféle kompromisszum nélkül tették a készítők, bevállalósak maradtak, végigvitték saját elképzeléseiket, kiteljesítették a mitológiát, megválaszolták a kérdőjeleket (oké, az egyik kapcsán trollkodtak egyet, de belefért), tudományos és filozófiai hátteret is kreáltak, kiterítették a lapjaikat, minimálisra szorították a fan service-t.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Exatlon Hungary: a 2. évad

2020. 06. 30. 15:50 - Írta: Desmond Wallace

8 comments | kategória: hazai termék,kritika,reality

Rövid leszek: ez a műsor érdekes, de brutálisan hosszú. Engem napi műsorral ritkán lehet leültetni a képernyő elé, de az Exatlonnak már tavaly is sikerült, és idén is vártam a 2. évadot. Teljes képet mégsem tudok alkotni a látottakról, mivel február-március magasságában meguntam a dolgot (túl sok volt a feltöltés), de a végjátékra visszatértem.

Szóval az Exatlon Hungary egy érdekes és izgalmas sport-reality lenne, amelyben valóban a sportteljesítmény a lényeg. Természetesen van mellé körítés, hiszen az adott játéknap előtti és utáni eseményeket is láthatják a nézők. Ezek a részek engem cseppet sem érdekeltek, így többnyire csak a napi futamokat néztem, a körítést nem igazán. Az izgatott, hogy hogyan teljesít a két csapat az adott akadálypályán, nem pedig az, hogy most éppen milyen konfliktus van a tagok között, ami amúgy főleg a Kihívókra volt jellemző.

A szezon kapcsán nagy pozitívum, hogy a játék változatos volt. A sok pálya ugyan egy idő után ismétlődött, de az ügyességi játékokon mindig variáltak, így nem volt két egyforma nap, csak hónapokon keresztül már kicsit elvész az újdonság varázsa. Nézőként persze az se mindegy, hogy vannak-e szimpatikus arcok a játékosok között, én szerencsére tudtam kinek szurkolni.

Megjegyzésre érdemes az is, hogy a tavalyi évadhoz képest voltak apróbb módosítások, de a bevált recepten komolyabban nem változtattak.  Idén már volt női és férfi győztes is, a tábor kicsit kevésbé volt spártai, mint egy éve, illetve itt volt még Gelencsér Timi is, aki a futamok után rendszeresen megkérdezte a játékosokat, hogy örülnek-e a futamgyőzelemnek. Jó, most egy picit gonoszkodtam, de ezek a “roppant lényeges kérdések” is csak növelték a műsoridőt, de az is tény, hogy ő mindig szép látványt nyújt a képernyőn. Arról nem is beszélve, hogy riporterként is sokat fejlődött az évad elejéhez képest.

Palik Lacit sokan szokták kritizálni az “ordibálása” miatt, de az Exatlonban sokkal visszafogottabb, mint anno a Forma-1-es futamok alatt volt. Ráadásul még az első évadhoz képest is visszavett egy kicsit, így én abszolút nem fogom kritizálni a műsorvezetését. Pont passzol hozzá ez a formátum.

A versennyel kapcsolatban, talán nem meglepő, hogy az utolsó adások, az egyéni játékok voltak talán a legizgalmasabbak az egész évadban. Naponta fogyatkozott a versenyzők száma, a finálékban pedig nem férhetett kétség a győztesek személyéhez.

Poziívumok ide vagy oda, 5 hónapon át napi bruttó 150 perc túl sok. Legalábbis nekem, mert azt láthattuk az adatokon, hogy a tévénézők nem fogytak el közben. Pontozni nem fogom, az évadot, de nagyjából azt a szintet hozta, mint egy éve, csak most még hosszabb volt a küzdelem. Ha két-három hónap alatt lezongoráznának egy szezont, napi másfél óránál pedig nem lenne hosszabb a műsor, akkor biztos, hogy még magasabbra tudnám értékelni a magyar Exatlont.

Marcella: a 3. évad – írta Emese

2020. 06. 29. 21:40 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Marcella ízig-vérig skandináv noirként indult Hans Rosenfeldt, a Broen alkotójának tollából Anna Friel főszereplésével. Az északi whodunnit-ok sötéten nyomasztó hangulatát sikerült áttenni London utcáira az első két évadban, a harmadik szezon azonban nem a nyomasztó toronyházak árnyékában játszódik, hanem az észak-írországi Belfastban. És a premierre is most először a Netflixen került sor nemrég, ráadásul előtte a korábbi részek is magyar feliratot kaptak, ha valaki fel akarna zárkózni.

Nem csupán a helyszín változott sokat, hiszen az S3 központi szála nem egy gyilkossági ügy felderítése. A nagy kérdés tehát az, hogy jót tett-e a Marcellának a bevett forma radikális megváltoztatása.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel.

Tovább…

Pilot: The First Team

2020. 06. 29. 19:29 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

– He’s a great guy.
– Fuck off!

Kár, hogy az a kijelentés, miszerint a The Inbetweeners készítőinek új BBC-sorozata nem hoz rögtön ide is egy valag nézőt: egyrészt mert a The First Team rohadt vicces, másrészt mert hiába vannak rajongói, sokkal több embernek kéne ismerni a The Inbetweenerst, ami amúgy itthon a Netflixen nézhető.

A történet egy kitalált angol focicsapat játékosai körül bonyolódik, de ez inkább munkahelyi és más komédiát jelent, mint focisat. Sőt, a sport nagyjából arra van használva, hogy amiatt híresek valamennyire a főszereplők, és a szurkolókkal való interakcióiknak van kis súlya, így erősebben lehet lecsapni ezeket a helyzeteket.

A sorozat ott indít, hogy valami elnézve leigazol a csapat legendás edzője egy amerikai focistát, de minden arra mutat, hogy elnéztek valamit, több pólót akartak eladni a rajongótábor bővítésével az új piacról, de véletlenül egy noname senkit szereztek be az Államokból, és a jogi csapat nem tudja semmissé tenni a szerződését már.

Az egész dinamika arra megy ki, hogy az új srác nagyjából az ész, a felnőtt gondolkodás szava az öltözőben a klikkekre bomló, 12 éves gyerek szintjén lévő játékosok között. Rengeteg helyzet erre megy ki, hogy vele együtt csodálkozunk rá a fiatal felnőttek viselkedésére, de, és itt jön az írók ereje, mégsem rajtuk, hanem velük együtt nevetünk. Na jó, párszor rajtuk, de olyankor direkt túlzó dolgon, nem valós problémán.

Mindehhez remek karaktereket alkottak, akiket valahogy simán lehet kedvelni, érdekel minket a sorsuk. Egyrészt a magát nem sokra tartó új srác rögtön szerethető, mert a helyzet amibe kerül az új csapatban annyira abszurd. De a kicsit egyszerű tényleg játszó focista kényszeressége és önbizalomhiánya is olyasmi, amit át lehet érezni. Hogy a magát nagy sztárnak játszó anyámasszony katonájáról ne is beszéljek.

Röviden a First Teamet inkább haverkomédiának mondanám. Három srácból kettő próbál felnőni, a harmadik pedig józan ésszel segíti őket ebben, és közben a kijutni a dryspellből. Nehéz jól leírni, de leginkább azért borultam az első két részen, mert teljesen “de hát a cryo chamberben meg lehet fagyni, LITERALLY in the name” logikát szinte a néző helyett süti el a srác, és mégis ott röhögünk azon, ahogy erre a társai reagálnak.

Amúgy a BBC-sorozat jelzőt ne vegyétek negatívnak, nem a jólfésült cuccokat, PC humort nyomatnak. simán 8/10 a kezdés, a második rész pedig 7/10. A többit majd meglátjuk. Már elérhető az egész rövid évad amúgy.

Home Before Dark: az 1. évad – írta Diapolo

2020. 06. 29. 15:50 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika

Időnek kellett eltelnie, hogy bizalmat szavazzak az Apple Tv+-nak, hiszen mégiscsak a nulláról indultak el, és időbe telik presztízst kialakítani. De esélyt adtam neki. Ezek után nem kicsit meglepődtem azon, hogy az ingyenes időszakban először bepróbált Servant című thriller az utóbbi idők egyik legjobb sorozatos élménye lett számomra. A See, bár láttam benne a munkát és fantáziát nem tudott végig megtartani, de rossznak semmiképp se mondanám, a Trying pedig az egyik kedvenc idei újoncom lett.

Ezt követően érkezett a listán a Home Before Dark, ami a trailer alapján kétesélyes volt nálam: vagy túlságosan gyerekekre célzott tartalom lesz, vagy ki tud törni belőle és a felnőtteket is képes megragadni.

Mindenképp az utóbbi kategóriába sorolnám az első évad után. Aki szereti a gyerekközpontú sorozatokat, vagy ahol gyerekek nyomoznak, az tuti kedvelni fogja már az elejétől. A folytatás is adott (premier előtt be is lett rendelve), legalábbis az első évad csak részben törekszik a lezárásra, valójában egy kérdőjel az egész sorozat alatt lebegett, mégpedig Richie Fife sorsa. Ki ő és mi történt valójában?

Ismerjük már azt a történetet, amikor a felnőtt családtag visszatér gyerekkori lakóhelyére és ott a múlt kísérteni kezdi. Ha ezzel akarnám ajánlani a Home Before Dark-ot, nem biztos hogy túl nagy érdeklődést tudnék kiváltani. A sorozat azonban nem Matt Lisko, hanem lánya, Hilde Lisko, valós alapokra építkező történetére alapoz. Hilde nem akármilyen pedigrével bír, hiszen 9 éves gyerek létére teljesen profi újságíróként viselkedik.

Miután apja elveszti újságírói munkáját, visszaköltöznek Washington államba. Pontosan ezután baleset történik a szomszédban, amit Hilde kiszimatol, és rájön, hogy el akarják tussolni az ügyet, ahogy azt már egyszer egy korábbi esetnél sikerült megtennie a helyi seriffnek. A tovább után spoileresen folytatom.

Tovább…

Previous Posts