login |

Posts filed under 'kritika'

Master of None Presents: Moments in Love (Master of None 3. évad)

2021. 08. 02. 15:50 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: kritika

Négy évvel a második évad vége után tért vissza Aziz Ansari és Alan Yang kritikuskedvenc dramedy-je, a Majdnem elég jó a Netflixre, ám már a szezon teljes címéből is sejthető, hogy sokkal inkább egy spinoffot kaptunk, semmint Dev történetének a folytatását. Egész pontosan az 5 részt rendező Ansari nagyjából kétszer bukkan fel pár percre a szezon során, a sztori teljes egészében a korábban megismert Denise és felesége, Alicia körül bonyolódik. Ami változatlan, az a személyes, egyedi hangvétel és magas minőségű filmes megvalósítás.

Hogy min bukott mégis el nálam az évad? Az íráson.

A Master of None az előző évtized egyik legkülönlegesebb darabja volt, többször éltettük mi is itt a blogon, kiemelve, hogy azért biztosan nem mindenki kenyere, de aki rákap az ízére, az bizony nagyon fogja szeretni. Ansari és Yang szívvel-lélekkel dolgozott fel teljesen hétköznapi témákat, miközben a karakterizálásról sem feledkeztek meg, és nem lehetett nem szurkolni ennek a 30-as indiai srácnak a romantikus kapcsolatainak útvesztőiben sem, melyek az átívelő szálat szolgáltatták az epizódok között. Mindezekhez gyönyörű fényképezés és kreatív rendezés társult, így nem csak azért volt jó nézni a sorozatot, mert feelgood volt, hanem mert technikai szempontból szép is.

Ebből a harmadik évadra csak a szép snittek maradtak, ám a feelgoodság teljes egészében kiveszett a látottakból. Idén egy mélabús párkapcsolati drámát kaptunk, ami ugyan jól passzol egy esős délutánhoz, de jobb kedvre biztos nem derül tőle az ember. A fő történet szál annyi, hogy a mostanra sikeres íróvá váló Denise és felesége Alicia boldognak tűnő házassága megroppanni látszik, amikor felmerül a gyerekvállalás kérdése, ami más konfliktusokat is felszínre hoz.

Amit nem lehet elvitatni a készítőktől, az a személyes hangvétel és érzékenység, amellyel feldolgozták a felmerülő témákat. Mindezek a korábbi évadokra is jellemzőek voltak, de ott Dev karaktere, illetve a legtöbb szituáció, amibe keveredett, sokkal harsányabb hangot ütött meg, aminek most nyoma sem volt. Az egész évadra jellemző a visszafogottság, ami olykor-olykor már szinte átcsapott öncélú művészieskedésbe.

A 16mm-re forgatott, sallangmentes, pasztell színek által dominált gyönyörűen beállított és kitartott totálok, amelyek sokszor teljesen hétköznapi pillanatokat kapnak el, csak fokozzák a történet intimitását. Thimios Bakatakis (The Lobster, The Killing of a Sacred Deer) igazán emlékezetes képeket szállított most is. Mint ahogy a díszletesek is oda tették magukat ezzel a mesebeli erdőszéli házikóval, ami szinte az évad harmadik főszereplőjévé is vált.

Ansari most épp 4:3-as képarányban álmodta meg a történetet, ami bennem azt a kellemetlen érzést erősítette, hogy kívülállóként leskelődök egy pár privát szférájában. Ráadásul a hosszan kitartott, statikus snittek, amelyek olykor nagyon őszinte pillanatokat is tudtak kreálni, sokszor lépték át azt a lélektani határt, ahol azt éreztem, hogy ez már túl sok.

Ám a fő problémám, ahogy az elején már említettem az írással volt. Azt most tegyük félre, hogy alapvetően nem egy beszédközontú évadot kaptunk, ami nem baj, hiszen a csönd sokszor többet mond ezer szónál. Ám a legtöbb párbeszédben, amelyeket a szereplők lefolytattak, nyoma sem volt azoknak az intelligens, szellemes, magával ragadó szövegeknek, amiket annyira szerettem korábban a Master of None-ban.

Mindezt tetőzte, hogy sem Denise, sem Alicia nem voltak szimpatikus karakterek, nálam nem sikerült elérni, hogy igazán érdekeljen az ő kapcsolatuk. Ez már csak azért is volt furcsa, mert a korábbi évadokban Denise kifejezetten érdekes karakter volt és a sorozat egyik legjobb része (2×08 – Thanksgiving) is ráfókuszált, ráadásul idén Lena Waithe együtt írta mindegyik részt Ansari-val. Itt azonban az önzőségük és a kommunikációra képtelen hozzáállásuk miatt nem tudtam együttérezni egyik féllel sem.

Az sem segített, hogy viszonylag kevés betekintést kaptunk az elvileg boldog kapcsolatukba, túl hamar jelentek meg a konfliktusok. Az összkép így elég aránytalanra sikerült a gyorsan haladó cselekménnyel és a lassú, elnyújtott jelenetekkel.

És akkor most jön a csavar! A fentiek ellenére a Master of None szállította az idei év egyik legjobb epizódját (3×04), ami kvázi egy különálló rövidfilmnek is megállja a helyét. Ez az epizód azt a baromi nehéz utat mutatja be, amit egy egyedülálló nőnek be kell járnia ahhoz, hogy gyermeke lehessen. Tanítanivalóan szinte tökéletes minden pillanata ennek az 50 percnek. Naomi Ackie a lelkének minden darabkáját beletette ebbe a részbe.

Pont emiatt vagyok csalódott az évad egészét tekintve. Ebből az epizódból világosan kiderült, hogy Ansari-ék még mindig tudnak csodát alkotni, főleg, ha egy konkrét tematikára kell felfűzni egy epizódot, de az összkép sajnos idén szétesett. Ezzel pedig hatalmas ziccer maradt ki, hiszen a körítés remek volt, csak a valódi tartalom hiányzott belőle.

Ettől függetlenül, ha pár év múlva felmerülne a folytatás lehetősége, én biztos újra bizalmat szavaznék nekik, mert szükség van az ilyen különleges, egyedi hangvételű, jobb művészfilmeket idéző darabokra is a sorozatos palettán. Még akkor is ha messze nem tökéletesek.

Trying: vége a 2. évadnak

2021. 08. 01. 21:30 - Írta: Shannen

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Ha az mondom Apple TV+ és feelgood sorozat, akkor a többség rögtön a Ted Lasso-ra asszociál (teljes joggal), azonban tavaly nem csak a focis sorozatot, hanem egy romantikus komédiát is kaptunk a streaming szolgáltatótól a Próbálkozások képében, amelyre ugyanúgy rásüthető ez a jelző, sőt, már az is kijelenthető, hogy, ahogy azt már az évadkezdésnél is sejteni lehetett, a második évadra sem vesztett semmit a hatalmas szívéből és szerethetőségéből. 

Pedig a sorozat felütése, mely szerint egy harmincas éveikben járó, londoni pár, Nikky és Jason, örökbe szeretne fogadni, első pillantásra nem tűnik egy könnyed témának. Szerencsére azonban nem csak a két főszereplőnk alapvetően pozitív személyiség, de a mentalitásukban is igyekeznek mindenben megtalálni a humort és a pozitívumot, ami az örökbefogadás procedúrájának sokszor mély hullámvölgyeiből is képes kihúzni őket.

A Trying idén is remekül nyúlt a témához. Hiába elsősorban komédiáról van szó, az írók sosem bagatellizálták el a problémákat, amellyel Jasonéknek szembe kell nézniük. Már az évadkezdésnél úgy tűnt, hogy csak egy hajszál választja el őket, hogy örökbefogadjanak egy gyereket, ám végül ezt a szálat elhúzták az egész évadra. Ez nem baj, hiszen a valóságban sincs ez másképp, sőt a java még csak most jön.

Amiért én személy szerint mostanra tényleg nagyon megszerettem a sorozatot, az két dolognak köszönhető. Egyrészt annak, hogy mindig csak épp annyira lebeg a föld felett a Trying, hogy azért legalább lábujjheggyel érintse a talajt. Azaz rengeteg párkapcsolati, családi, baráti szituáció akad benne, amelyek között biztosan talál mindenki néhány ismerős helyzetet, ám az egészet áthatja az a feelgod érzés, amivel azért a szürke hétköznapokon nem mindig találkozunk.

Ez a pozitív energia elsősorban persze a két főszereplőből árad. Rafe Spall és Esther Smith kémiája lehengerlő, aranyat ér minden pillanatuk, akár veszekednek, akár másokat beszélnek ki a hátuk mögött, akár próbálnak együtt megoldást találni az eléjük gördülő akadályokra.

Míg az első évadban egyértelműen Nikkiéken volt a hangsúly, idén a családtagok és barátok is jobban előtérbe kerültek, és meglepetésre ez mindenkinél jól sült el. Lehet, hogy Jasonéknak nincs még gyerekük, de hogy van kin gyakorolniuk, az tuti. Ráadásul, annak ellenére, hogy azárt kipipálhatták a romantikus komédiák leggyakoribb fordulatait is, sok esetben ezek a mellékszálak mégsem a tipikus (várható) irányt vették a legvégén.

Talán épp azért, mert kitágult a sorozat fókusza vagy csak szimplán mostanra ért be az egész, sokkal összeszedettebbnek éreztem a mostani szezont. Arról nem is beszélve, hogy csak úgy röpködtek a hét idézete-esélyes egysorosok az epizódokban. Kár, hogy ilyenkor mindig lusta vagyok feljegyezni ezeket. Az meg már tényleg csak hab volt a tortán, hogy hetiben kaptuk a részeket, így nem egy délután alatt illant el az élmény, hanem több héten keresztül lehetett belefeldkezni a sorozat sajátos, nagy-ölelés-hangulatú világába.

Milyen is volt a Total Drama?

2021. 08. 01. 15:50 - Írta: Necridus

8 comments | kategória: ajánló,animáció,Kanada odavág,kritika

Éppen idén néztem újra a Netflixen gyerekkorom egyik kedvenc sorozatának, a Totál Drámának első két évadát, de pár hónapra rá megérkezett a maradék öt is magyar szinkronnal. Örömmel töltött el, hogy a magyar sorozatozók egy része is rákapott, hiszen azóta folyamatosan jelen van a Netflix Top 10-es listájában. Nem véletlenül!

Megragadva a hype-ot vissza szerettem volna olvasni egy régi posztot a sorozatról, de winnie-vel meglepve konstatáltuk, hogy adósok vagyunk Total Drama-írással, így ismét egy nosztalgiázós poszttal érkezem (haladhatna gyorsabban, nem tagadom, de rengeteg az újonc!), ami azoknak szól főként, akik még nem vetették bele magukat a sorozatba.

A Total Drama tehát egy kanadai animációs sorozat 2007-ből, ami a 2000-es évek tipikus személyiségeit megragadva épít fel egy olyan világot, amiben ezen személyiségekkel rendelkező figurákat összerakja egy realitybe, amit úgy általában televíziós stílust parodizál közben. Nem titok, a Survivor képezi a sorozat alapjait, bár meg nem mondom, hogy mennyire észlelhető ez rajta, mert abból egy másodpercet sem láttam. De biztos kulcsszó ez sokaknak.

Az itthon a Cartoon Networkön bemutatott sorozatról azt gondolhattuk elsőre, hogy valami újabb gyerekes ökörség, ehelyett egy olyan szériát kaptunk, amit élvezhetnek a fiatalok és idősebbek is egyaránt. Gyerekként maga a verseny, a kedvenc karakter kiválasztása és annak drukkolás az érdekes, érettebb fejjel pedig hozzácsapódik, hogy pontosan tudjuk, hogy a sorozat végig kifiguráz különböző realityket és személyiségtípusokat.

Animációs természeténél fogva “megrendezett” realityről beszélünk, minden évad versenye a készítők részéről egy jól átgondolt játszma, amiben pontosan tudják, mikor és hol fognak valami olyan drámai eseményt bedobni, ami felforgat mindent. Ezért sem akar a sorozat soha egy percre sem leülni, folyamatosan megy a fődíj utáni kapálózás közbeni hazudozás, cselszövés, szívatás.

De természetesen olyan karakterek is vannak, akik csak élvezik a játékot, vagy egészen extrém személyiségek is vannak, akik gyakorlatilag őrültek. Sikerül ezáltal minden évadban összerakni különféle karaktereket. Nem kell aggódnunk, hogy mindenki szinte ugyanolyan, van itt harcos, bolondos, jószívű, álszent, buta, zseni, lúzer, vagány, reménytelenül romantikus és okoskodó figura is.

Ha ez nem lenne elég, akkor Chris, a műsorvezető folyamatosan felforgatja a versenyzők életét az extrém ötleteivel, ebben pedig társa, Séf legtöbbször segítő kezet is nyújt, így igen sokszor kerülnek a versenyzők olyan helyzetbe, amibe nem egyeztek bele a versenyre való jelentkezéskor (és most direkt nem lőttem le a poént, de rögtön az elején is szembesülniük kell egy nagy meglepetéssel).

Mindez tehát azt okozza, hogy nem engedik egy másodpercre sem leülni a 20 perces epizódokat. Őrült feladatok, dráma a karakterek közt, reality-s viszonyok kiparodizálása (az operatőrök bénázása, a mellékhelyiségben adott interjúk), a kiszavazások és az azokat követő rituálék, a sokkoló csavarok mind garantálják a pörgést, sokuk pedig a humort is.

Mert ez a sorozat, hiába készült abban az időszakban, amikor a túltolt, humortalan darabok kezdtek megjelenni a gyerekcsatornákon, könnyen megkapja tőlem a “vicces” plecsnit. Gyerekként és érettebbként is. A jellemkomikum mellett a helyzetkomikum is folyamatosan jelen van, ha éppen nem a feszült verseny miatt köti le a figyelmét a nézőnek.

Túl szép, hogy igaz legyen, ugye? A végére hagytam a negatívumot, mégpedig azt, hogy talán túl sok epizód készült. Az évadok mind egy-egy versenyt tartalmaznak (Island, Action, Word Tour, Revenge of The Island, All Stars, Pahkitew Island, és The Ridonculous Race), amik nagyjából ugyanarra a struktúrára épülnek: elindul több csapat, fogynak a tagjaik, aztán a végére eltörlik a csapatokat és mindenki mindenki ellen küzd a milliókért.

Valamivel azért ezt fel kellett pörgetni, ezért hoztak be folyamatosan új karaktereket – annyira, hogy az utolsó szezonban már a műsorvezetőt is leváltották. Persze ezzel semmi probléma nem lenne, hiszen így működik egy tipikus valóságshow, de nem egyszer versenyeztették ugyanazokat a karaktereket, akiket korábban is, akikre sokszor nagyobb figyelmet fordítottak, mint az új figurákra – vagy éppen fordítva, viszont sosem volt igazán kiegyenlített módon kezelve a két tábor, néhány figuráról három évad után se tudok két mondatnál többet mondani.

Mondhatni, túltolták, de persze mindig ott a lehetőség, hogy évad végén kiszáll a néző. Azt viszont nem mindig teheti meg, hogy kihagy évadot, hiszen például a Hollywood-tematikát feldolgozó 2. évadhoz eléggé ismerni kell már az S1 karaktereit. Sőt, azt is észben kell tartani, ki nyert, mert simán visszajöhet játszani, ezért sem egészen antológia a Total Drama.

Az évadzárók egyébként úgy készültek, hogy minden finalista megkapja a saját alternatív évadzáróját – a Netflixre ez úgy került fel, hogy X karakter győz az első évad végén, de a második évad úgy kezd, hogy Y karakternek gratulálnak. Egyfelől pozitív, hogy mind a két karakter rajongója megkapja a győztes epizódját, másfelől meg tudja néhányszor bonyolítani a kontinuitást, mert nem közlik, melyik a valódi zárás.

Amit hozzátennék még mindenképpen, hogy a sorozat második és harmadik évadban elkezdtek Talkshow különkiadásokat is becsempészni időközönként az évadba (a harmadik szezonban pedig musicalelemeket is kapunk, mert a World Tour évad eredetileg The Musical címet kapta), amik egyébként ugyanúgy hozták a humoros és drámai pillanatokat, de talán kevésbé érdekesek, mint az, amikor a versenyzők küzdenek a fődíjért.

A Netflixen ugyan hetedik évadként találjátok, de valójában a The Ridonculous Race az első spinoffja a Totál Drámának. A sorozatban először kapunk új műsorvezetőt, aki 18 két fős csapatot versenyeztet a világ körül. Ez már a klasszikus verseny, ahol különböző feladatokat teljesítve kell eljutni a világ egyik pontjából a másikba. Amolyan Ázsia Expressz az egész világon? Egy utazós reality, viszont fontos megjegyezni, hogy ez már kevésbé koncentrál a humorra, ez tényleg a versenyre öszpontosít.

A sorozathoz készült még egy animációs gyereksorozat is (ez már tényleg gyerekeknek való), amolyan előzményszéria, ugyanis a Total DramaRama-ban a megismert karakterek óvodás korszakára ugrunk vissza – én személy szerint nagyon nem örültem ennek a sorozatnak, hiszen szerves része a reality évadoknak az, hogy tök ismeretlen figurákat raknak egymás mellé. De már a harmadik évad premierezett júniusban, úgyhogy lehet, hogy csak egyedül vagyok ezzel.

A nosztalgiázós posztjaimban ki szoktam térni a színészekre: most nyilván szinkronszínészekről van szó, akiket talán passzolnék néhány kivétellel: az egyik a The Falcon And The Winter Soldier-ből megismert Clé Bennett, de itt van még a Disney The Suite Life of Zack & Cody-jának recepciósát alakító Phill Lewis, a Jupiter’s Legacy-ból ismert Scott McCord, valamint Katie Crown, aki a Bob’s Burgers hangjai közül lehet ismerős. De egyértelműen nem a hangok miatt fog valaki a sorozatba beleszeretni, ezért nem is sorolnám tovább.

A Total Drama tehát egy olyan animáció, aminek mindenképp érdemes adni egy esélyt! Az első évad rettentő szórakoztató, a többi talán nem élvezhető annyira, amennyire az első (de persze embere válogatja), mégsem mondanám, hogy nézhetetlen lesz később a sorozat, hiszen továbbra is izgalmas és vicces marad. Csak talán kevésbé ötletes és a teljes összképet tekintve átgondolt.

És az sem véletlen, hogy a Cartoon Network és az HBO Max idén bejelentette, hogy még két évad készül a sorozatból! Én mindenképp ott leszek a premiernél.

Pilot: Valley Of Tears

2021. 07. 31. 15:09 - Írta: Necridus

6 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika,pilot-mustra

Izraelből érkezett a Könnyek völgye című háborús sorozat, ami nálunk az HBO GO-n érhető el magyarul is. Én még talán soha nem néztem háborús sorozatot (filmet igen, de abból se sokat), ezért újoncként írok, milyen is volt egy ilyen pilotot nézni.

A sorozat 1973-ban játszódik Izraelben, amikor az izraeli csapatokat a semmiből érkező invázió éri a vallási ünnep napján. Igaz, nem kéne őket meglepetésként érnie a támadásnak, hiszen az egyik főhős, a hírszerző, folyamatosan elnyomott srác már gyanakodott rá és próbálta a katonák tudtára adni, hogy közeleg a háború. Azok persze hallani sem akartak az invázió lehetőségéről, főleg az ünnepnap előtti estén. A támadás mégis elérkezett, ezért az összes katona tankba ült és a frontvonalra ment, hogy visszaszorítsa az ellent.

A történelmi vonatkozást nem részletezném, arra ott a hangulatot megteremtő opening, de a történelemkedvelőket megnyugtatva kijelenthetjük, hogy igaz történet alapján készült a sorozat. Mármint persze nem teljes egészében, a karakterek például ha jól tudom, fiktívek, mindenesetre a valódi háború eseményeit láthatjuk a képernyőn egy új szemszögből – az eddigi posztok alatt lévő kommentekből viszont az derül ki számomra, mégsem váltotta be az ígéreteit ilyen téren.

Ez az új nézőpont az izraeli katonákhoz fűzhető, ők azok, akiket igyekeznek minél realisztikusabban ábrázolni: szórakozni akarnak, magasról tesznek a háborúra, amikor ünnepnapra készülnek, valamint büszkék korábbi sikereikre annyira, hogy túl magabiztosan viselkednek a jelenlegi helyzetükben is. Hibáznak, nem tökéletes katonák, mert emberből vannak, akiknek van szívük – igen, szerelmi szál is van.

Főszereplőink közt van a már említett hírszerző srác, valamint több katona, melyek közül talán a legtöbb szerepe a már igen sokat megtapasztalt, túl magabiztos férfinak lesz. Mellettük pedig fut egy szál börtönben, valamint a fronttól messze lévő édesapa is kapott egy saját jelenetet Tel-Avivban, miközben két nő közti pihenésből ébreszti fel a sziréna.

A karakterekről mondhatnék még többet, de egyfelől nem ez a poszt lényege, másrészt még nem érzem, hogy igazán megkapta mindenki azt az alapozást, ami elegendő lenne ehhez. Szó se róla, építkezett derekasan a pilot, csak kellett volna még pár jelenet (valószínű, a második epizódban meg is kapjuk azokat), amik alapján már el lehet dönteni, ki milyen embernek tűnik és mennyire lehet vele szimpatizálni.

A kevesebb alapozásnak persze az az oka, hogy nem akarták a háborút váratni, már a pilotban megjelennek az ellenséges csapatok és áttérünk a frontvonalon egymásra lövöldöző tankokra. De ekkor sem akar grandiózus lenni, nem jelenít meg több száz tankot és rohangáló katonákat, mindössze néhány bombázó repülő és tank kap szerepet, amit ismét csak passzolnék, hogy mennyire tükrözi a valóságot.

Amivel nincs is baj, mert a pilot inkább a feszültséget igyekezett építeni, amihez értett is. Az elején önfeledt katonák közben riadót kiáltó hírszerző után különösen jó jelenet volt, ahogy meghallották a rádióban a támadást jelentő kódot az ellenféltől, s a bázis pillanatokra elnémult és ráeszmélt, hogy valóban baj van. De a feszült telefonhívás az apával is fokozta a hangulatot.

Meg persze a bombák elkerülése a tank felé rohanás közben, majd onnan az ellenséges hadiegységek kilövése. Itt lett tényleg háborús sorozat, amit ha így folytatnak, én elégedett leszek. Nem lett egyből a szívem csücske, de kezdő háborús sorozat-nézőként nézhető, egész jó pilot lett, amolyan 7/10. A 2014-es Fury c. film jutott egyből eszembe az utolsó jelenetek láttán. Meglátjuk, fogom-e ezt annyira élvezni, mint azt az alkotást.

This Way Up: a 2. évad

2021. 07. 30. 21:33 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Bevallom, amikor 2019 nyarának végén debütált ez az angol komédia, teljesen elment mellettem, pedig még egy elég pozitív pilotkritika is született róla itt a blogon. Ez azért is kár, mert logikus lett volna, hogy néhány hónappal a Fleabag zárószezonja után ezzel töltsem ki az űrt, amit Phoebe Waller-Bridge zseniális sorozata hagyott maga mögött.

A This Way Up nem akart az új Fleabag lenni, ahogy az ír komikus készítő-főszereplő Aisling Bea-nek is meg van a saját hangja, és a sorozat is egy fokkal visszafogottabb és kevésbé úttörő, mégis lehetetlen elkerülni az összehasonlítást. Ha másért nem, hát azért, hogy a Fleabag-rajongók felfigyeljenek és adjanak neki egy esélyt, hiszen a sok hasonlóság ellenére összességében a This Way Up a saját jogán is említésre érdemes, jól sikerült darab, főleg az idei, második évad sikerült pazarul.

A sorozat középpontjában a harmincas évei elején járó Aina áll, aki a rehabról kikerülve igyekszik magát összeszedni nővére, Shona segítségével. Sokáig nem derül ki miért is volt szüksége Aina-nak kezelésre, az viszont egyértelmű, hogy a kifelé mutatott vicceskedő, nagydumás karakter mögött komoly lelki problémák sorakoznak, amelyekről egy ideig ugyan lehet nem tudmást venni, de idővel úgyis ki fognak bukni.

Miközben Aina többek közt a szabadszájúságával is Fleabag-re emlékeztet, addig előbbi sokkal őszintébben kommunikál a környezete felé, sokszor olyan gondolatokat is megosztva, amelyeket utóbbi csak nekünk, nézőknek közölne. Sokszor kerül olyan szituációba, ahol a legjobb szándéka ellenére is rosszul sülnek el a dolgok, a nyelviskolában, ahol tanít, nem feltétlen a legtradicionálisabb módon tartja az órákat, és a testvérével sem zökkenőmentes a viszonya. Elsőre Aina karaktere talán soknak tűnik, idővel azonban nem lehet nem megkedvelni, együttérezni vele és drukkolni neki.

Nővérét a Catastrophe-ból ismert Sharon Horgan alakítja, akivel igazi hullámvasút a kapcsolatuk, amikor azonban igazán szükségük van egymásra, akkor minden feltétel nélkül ott teremnek a másik mellett. A kettejük közti pörgő dialógusok és oda-vissza beszólogatások adják a sorozat lelkét. Emellett, Shona mindkét évadban egy jól felépített saját történetszálat is kap, ami jól kiegészíti Aina történetét ahogy bemutatja, hogy egy nagy testvér sem mindig a bölcs döntéseiről híres.

Temészetesen a romantikus szálak sem maradhatnak el. Míg az első évadban inkább a poénokon volt a súly ebben a tekintetben, a második évadban már komolyodnak ezek a szálak, mármint abban az értelemben, hogy sokkal nagyobb tétje lesz a kapcsolatoknak. Lehet, hogy Tobias Menzies, mint a visszafogottságában nagyon angol, egyedülálló apuka nem egy Hot Priest, de pont ezért passzol tökéletesen a történetbe.

A This Way Up egy női szemszögből készített sorozat, erős, de nem annyira markáns feminista témákkal, aminek a humora tud nagyon csattanós lenni, de inkább mondanám kellemesen viccesnek, sem mint élesnek, ami inkább a Fleabagre volt jellemző. Arra viszont érdemes felkészülni, hogy olykor igazi gyomrosokat is kapunk. 

Számomra a második évad sokkal összeszedettebbnek és érettebbnek hatott, főleg azért, ahogyan a lelki és mentális problémákat nagyon őszintén és szépen a történet szerves részéve tette. Illetve a két testvér közötti megváltozott dinamika is érdekes kontrasztot adott az első szezonhoz képest. Szeretem az ilyen életszagú sorozatokat, melyek képesek érett humorral rámutatni a mindennapok abszurditásaira, amiben könnyen önmagunk bizonyos jellemvonásaira lehet ismerni, és amit rövidségének köszönhetően (a két évad összesen 12, 20 perces részből áll) akár egy délután alatt végig tudok nézni.

The Equalizer: vége az 1. évadnak

2021. 07. 30. 20:00 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2020/21 finálék,kritika

Lehet, hogy a tavalyi évad legsikeresebb országos újonca volt a CBS sorozata, de a csatornán mindenképp, ami azt jelenti, hogy a Hawaii Five-0, a MacGyver és a Magnum PI után egy újabb sorozatos reboot sült el jól, azonban számomra elég komoly csalódásnak bizonyult a The Equalizer újragondolása – itt írtam róla, és a másik kritikánkból az is kiderül, hogy nem csak én voltam így vele.

Alapvetően kaptunk egy erős főszereplővel és komolyabb érzelmi szállal megáldott/megvert sokadik nyomozós sorozatot, ahelyett, hogy valami egyéni hangvétel, mondjuk keményebb akciózás jött volna ki belőle. Az egyik kedvencem az embereken segítős epizodikus műfaj, de itt mindent leegyszerűsítettek problémamegoldásra és likvidálásra, ahol a neccesebb helyzetek feloldására egy hacker és egy mesterlövész szereplőt vetnek be, hogy még véletlenül se kelljen körmönfont és igazán kreatív megoldásokat alkalmazni. Tornyosul egy akadály? A megoldás: megnyomjuk a gombot/meghúzzuk a ravaszt. Pff.

Pedig lenne fantázia mind Queen Latifah-ban főszereplőként, mind pedig a karakterében, és a segítői is kifejezetten szimpatikusak (Adam Goldberg ugye egy állat, és Liza Lapira is régi kedvenc), de bármennyire is tetováltak meg kemények, inkább csak humorforrásként vannak jelen, amikor épp nem gombnyomásra oldanak fel problémákat. Kár, hogy ennyire kevéssel megelégszenek a készítők.

S bár mondanivaló (vagy inkább üzenet) terén nem muzsikál rosszul a sorozat, de inkább csak kötelező köröket érzek, és egyáltalán nem emelkedik ki a hasonszőrű darabok közül, és ez alatt most nem a minőséget értem, hanem a stílust. Tényleg itt lett volna a lehetőség, hogy egy, olykor a törvény rossz oldalán táncoló karakterrel komolyabban rendet rakós széria szülessen, erre még a fináléban is úgy kerülték az akciózást, mint a tüzet. Most komolyan, amikor lett volna lehetőség rá, akkor a főhős az egyik jelenetben elindult a rosszfiút elkapni, a következőben pedig már hozta is magával a fülénél fogva. A többit meg bízzuk a fantáziánkra.

Az első évad (mert ugye természetesen papírforma, hogy lesz második is) zárása nem nagyon különbözött a korábbi epizódokétól, nem igazán erőltették meg magukat az írók. Igaz, veszélybe került a főhős lánya egy gépfegyveres leszámolás miatt (a barátja lett járulékos veszteség), de maga a rész különösebben nem sikerült fantáziadúsra, csak lekapcsoltak egy fölényeskedő gengsztert, akit nyilván előbb tőrbe kellett csalni, de még ehhez sem használtak semmi fineszt.

Némi lövöldözést azért kaptak zárásnak a torkolattüzek rajongói, meg egy so-so cliffhangert annak kapcsán, hogy még valaki tisztába kerül a The Equalizer alteregójával, de a folytatásra sokkal több kéne ahhoz, hogy a sorozat a tinglitangli kategóriából kiemelkedjen. A nyomozós szál kapcsán erre lehetne, illetve lehetett volna is esélye, de az is elúszni látszik.

Pilot: Power Book III: Raising Kanan

2021. 07. 30. 15:50 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

A legújabb, szám szerint második Power-spinoff (az elsőről itt írtunk) pár hete indult a Starz-on, mely csatorna erre a gengszteres “univerzumra” koncentrál egyre jobban. Van benne elég puskapor? Elég ha betömögetik a lyukakat?

A történet Kanan körül (gondoltátok volna a cím alapján?:) bonyolódik. Az életének késői időszakát már láttuk 50 Cent alakításában, de most megtudhatjuk miképp keveredett a bűnözés világába. Részemről semmit nem tudtam a karakterről, szóval amolyan új, 90-es években játszódó gengsztersorozatként néztem rá. És szétuntam magam.

Tényleg eredettörténetről van szó, gondolom, jó pár a pilotban látott név feltűnhet később, de az egész arra megy inkább ki, hogy Kanan tehetséges gyerek volt, de eldobta az egészet, nincs kiút a gettóból, és inkább a gengszter anyjának segített be, méghozzá kéretlenül, amivel elég sok problémát okozott. Laza középiskolásból már az első részben eljutunk az első gyilkosságához.

Nem negatívan ültem elé, és igazából most sem azt érzem, hogy utáltam a kezdést, hanem tényleg inkább csak untam. Meg lehet csinálni ezt a “fiatal bekeveredik a nagyobb drog-képbe” dolgot jobban is. Avagy nem a klisékkel van bajom, hanem azzal, ahogy le vannak vezetve itt.

A legrosszabb talán, hogy mindent csak magyaráznak, amolyan Casino-módra, viszont teljesen alap dolgokról van szó, amiket simán mutathatnának. Nem is a gengszter pillanatokra gondolok, vagy ami az ilyen botor nézőknek segít, mint én, és a jövőt mondja el, amit lehetett látni az alapsorozatban, hanem középiskolás fordulatokat, pl. amikor Kanan ledermed egy csaj mellett.

A kidolgozás pedig szerintem katasztrófa. Egy másodpercre sem tűnik 1991-nek amit látunk. Nyilván a divat és a klasszikus hip-hop adja, de képileg nem éreztem, hogy abban a korban lennék. Digitális az egész, amit meg sem próbáltak “régiesíteni”.

Az alakítások közül sajnos a Kenan anyját életre keltő Patina Miller emelkedik ki, csak sajnos a negatív irányba, mert nulla keménység benne van, egy másodpercre sem hihető komoly gengszternek. De igazából a többiek sem. Talán mutatni kellett volna, amint elkövetnek valami tényleg sötét dolgot? Tudom, a pilotban van egy, de nem annyira ők követik el, jó távol vannak tőle, hiszen igyekeznek pozitív oldalon tartani a szereplőket, már amennyire bűnözőket lehet.

Részemről simán 5/10 a nyitány amolyan új nézőként, de ha valaki ezerrel imádja a Power-Univerzumot, az ne tartsa magában a véleményét!

Június legjobb új sorozata?

2021. 07. 29. 21:00 - Írta: winnie

16 comments | kategória: toplista

(Január legjobb új sorozatai + Február legjobb új sorozatai + Március legjobb új sorozatai + Április legjobb új sorozatai + Május legjobb új sorozatai – az előző havi listák kiegészültek pár új helyezettel, hiszen néztem korábbi pilotokat is.)

Megint ti jöttök!

Egyre jobban lemaradok. Mármint inkább csak kritikákkal, szóval lesz pár linkmentes helyezett, de az elkövetkező hetekben pótolni fogom őket, mint ahogy az előző hónapok posztjaiban is volt frissítést. 2021. júniusában premierként (legalább) 25 új sorozatot kezdhettünk el nézni (az angol nyelvű, valamint globális szkriptelt premierekkel foglalkozunk, és a nagyon gyereksorozatokat hanyagoljuk) – abból én 15-öt próbáltam be eddig.

Nálatok hogy alakult a hatodik hónap? Melyik június legjobb új sorozata az eddigiek alapján?

Míg előző hónapban szinte mindegyik újonc kezdése bejött, most távolról sincs szó erről, kábé a felét folytattam csak, a szezonok végignézéséivel pedig végképp nem állok sehogy.

Szóval ez az _én_ listám, amit akár vendégbloggeri keringőre való felhívásként is lehet kezelni, mert amihez nincs kritikánk, arról nagyon szívesen fogadunk írást.

(Remélem, olyan is akad, akinél az elsőimből utolsók, az utolsóimból pedig elsők lesznek, hiszen az a minimum, hogy mások vagyunk. Amihez van kritikánk, oda linkeltem az írásainkat (igyekeztem mindet bepróbálni, amiről írtunk), amihez nincs, ahhoz kereshetők a blogon az előzeteshez, és ne lepődjön meg senki, ha a helyezés nem cseng egybe a listás véleménnyel, mert nyilván nem mindegyik kritikát én írtam – némelyiknél kommentben olvasható a véleményem.)

  1. Sweet Tooth
  2. The Mysterious Benedict Society
  3. The Republic of Sarah
  4. Time
  5. Physical
  6. Kevin Can Fuck Himself
  7. Katla
  8. Blindspotting
  9. Lisey’s Story
  10. Trese
  11. Sex/Life
  12. JIVA!
  13. Professor T
  14. Loki
  15. iCarly S7

Még nem voltak meg: Anne Boleyn, The Unusual Suspects, Dom, Eden, Record of Ragnarok, Ray, September Mornings, Somos.

A toplista egyéni összbenyomást tükröz, ami van, ahol pilot alapján született, máshol 2-3 rész vagy teljes szezon alapján, bár ezt sehol sem tüntetem fel, mert az már túl sok információ lenne. A lényeg, hogy kicsit unfair lehet összehasonlítani pilotokat és teljes évadokat, de az sem lenne fair, hogy valami, amit mondjuk kaszáltam 3 rész után, a jó pilotja miatt dobogós legyen.

Kenan: vége az 1. évadnak

2021. 07. 29. 19:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2020/21 finálék,kritika

Az NBC tavalyi komédiája (ahogy az kell?) nem sok vizet zavart itthon, és nem csak azért, mert Kenan Thompson nem annyira ismert Magyarországon, mint odaát. Azért ki tudja, talán pár Saturday Night Live-rajongót megmozdított nálunk is a széria, amely minket sem igazán hozott lázba a kezdésével.

A start után még kicsit bizakodtam, és azt követően sem “marasztaltam” el ezt a próbálkozást annak ellenére, hogy kaszáltam, hiszen tudtam, hogy nem az én stílusom, és hogy sosem lesz olyan, ami igazán lekötne. Azonban akkor (még) találtam benne viszonylag szellemes momentumokat, amik, ha egy cseppet is kompletista lennék, talán maradásra késztettek volna. Azonban mire a szezon elért a végére, még nagyítóval sem találtam rá ezekre.

Szürkébb szerintem már nem is lehetett volna az első szezon zárása, főleg az utolsó rész. Azt ugyanis értem (és még meg is süvegelem), hogy a Kenan nem engedi el a halott feleséges szálat és a gyász mindvégig jelen van, hol hangsúlyosabban, hol kevésbé kiemelve, de azért egy komédia ne csak azért legyen komédia, mert komikusok szerepelnek benne. Márpedig itt a vége felé, ami humort észlelni véltem, az inkább volt kínos, mint mulatságos.

A sorozat érezhető módon kezdte elveszíteni a valósághűséget a karakterei terén, a szereplők visszasüllyedtek tévés figurákká, ami leginkább azon volt tetten érhető, hogy Kenan is olyan volt, mint valamelyik SNL-es Kenan Thompson-szkeccsszereplő, ami több, mint kellemetlen.

Még mindig nem szörnyű a Kenan, azonban a szezon vége felé bántóan közepes gyenge lett, és hiába próbálja felvezetni a főhős új kapcsolatának esélyét, ha azt ilyen gyerekes módon teszi, miközben azért a nem komédiai alapkelléknek számító érzelmeket továbbra is elég jól ábrázolja. De azt meg megette a fene, ha az ember tényleg inkább szórakozni akar rajta.

Feel Good – írta Mom

2021. 07. 29. 15:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: Anglia lecsap,Kanada odavág,kritika

Ilyen pillanatokban gondolom azt, hogy a Netflix algoritmusa mégiscsak tud valamit. Hiába olvasom a blogot minden nap, mégis elkerülte itt a szemem, így ezt a sorozatot bizony a Netflix tolta az arcomba. És hogy ezt mennyire hihetetlenül jól tette! (A mi sarunk! Nagyon szerettem, de nem írtam 1. évados kritikát róla… – winnie)

A függőkről, függőségekről szóló szériák nálam mindig elég nagy hátrányból indulnak, és nagyon meggyőzőnek kell lenniük, hogy egyáltalán esélyt kapjanak egy bepróbálásra. A Jól érzem magam magyar címre hallgató komédia/dramedy olyannyira élni tudott ezzel az eséllyel, hogy egy szombat délutáni érzelmes-sírós-nevetős maraton lett belőle.

Azt nem bánom, hogy az utólagos rátalálásom miatt nem kellett a két évad között várnom, azt viszont borzasztóan sajnálom, hogy a sorozatot a második évad berendelésével együtt elkaszálták. Több helyen úgy nyilatkoztak a készítők, hogy eredetileg is két évadosra volt tervezve, de ebben a történetben még annyi, de annyi minden benne maradt… Ebből talán most azt gondoljátok, hogy akkor nem is érdemes belekezdeni, de higgyétek el, nagyon is!

A Feel Good tipikusan olyan sorozatélményt nyújt, ahol nem a célba érés adja a katarzist, hanem maga az utazás. A főszereplő(i)nk életének egy kiragadott pontján bekapcsolódunk a történetébe, és az utolsó jelenet után tudjuk, hogy ez az utazás tovább folytatódik, ugyanakkor nagyon jó volt a részesének lenni ebben az átmeneti időben is.

De hogy ne csak elvont képekben meséljek a sorozatról nézzünk pár kézzelfogható információt: a fő-főszereplő Mae Martin kanadai humorista által alakított nem kezdő, de nem is befutott humorista. (Mae egyébként az önéletrajzi ihletésű sorozat egyik készítője is, természetesen .)

Az egyik fellépése után leszólítja őt George, akivel nagyon gyorsan eljut kapcsolatuk az összeköltözés fázisáig. Valószínűleg túl gyorsan is, mert nagyon sok fontos dolog nem került szóba köztük ebben a néhány hónapban. Minden rózsaszín számukra, mindketten nagyon boldogok. Aztán egyszercsak ajtót nyit rájuk a valóság és felszínre kerül Mae múltbéli függősége, meg egyéb mentális problémái és az is, hogy George egyetlen barátja, vagy családtagja sem tud Mae-ről, mivel azt sem tudják, hogy vonzódik a nőkhöz.

Igyekszem elkerülni a szexualitásra vonatkozó címkéket, a sorozat is sokat foglalkozik a fluidság kérdésével, de azt tény, hogy nagyon hangsúlyosan jelen van a téma, legalább annyira, ha nem még hangsúlyosabban, mint maga a függőség és annak utóhatásai. A valódi fókusz egyébként szerintem nem is a függőségen, vagy a szexualitás kérdésén van – bár ezekről beszélnek nagyon sokoldalúan -, hanem sokkal inkább a belső lelki vívódásokon, bizonytalanságokon, útkeresésen, identitásválságon, stb. Bár a szereplők már a harmincas éveikben vannak, leginkább mégis a felnövés történetekhez tudnám hasonlítani.

A standupos szálat nem vitték túlzásba, egy-két részletet láttunk belőle, de többségében inkább csak a fellépések előtti-utáni jelenetekkel engedtek bepillantást Mae sikereibe, illetve kudarcaiba. A sorozat első sorban Mae és George kapcsolatára, azon belül is főleg előbbi problémáinak a kapcsolatra gyakorolt hatásaira helyezi a hangsúlyt. Vannak ugyan visszatérő szereplők (pl Lisa Kudrow, mint Mae anyja, hogy csak a legnagyobb nevet említsem) mindkettejük életéből, de ők inkább csak árnyalják a képet, időnként tanácsokkal segítik elő a konfliktusok feloldását, vagy éppen eszkalálódását, de önálló, független szálakat maximum említés szintjén kapnak.

És ha már említettem a függőséget gyorsan árnyalnám is a képet, ugyanis kimondottan nem csak a drogokról van szó. Megszállottság, kontroll, ragaszkodás azokhoz a dolgokhoz, amik képesek a szorongások, a fájdalmas érzések elfedésére és azon élmények kergetése amik pillanatnyi megkönnyebbülést és eufóriát ígérnek (a negatív következményeik ellenére). Ez pedig olyasmi, amivel bárki könnyedén tud azonosulni az okostelefonok és a közösségi médiák „kényszeres” nézegetése közben is. Ettől pedig nagyon is valóssá válik a függőségekkel szembeni küzdelem, hiszen nem csak arról van szó, hogy egyes szereket el kell kerülni, hanem magát az önpusztító viselkedés-mintát kell valahogy felismerni és kikerülni.

Az első évadban főleg Mae függősége és Geroge titkolózása jelentette a gondot a családja és a barátai előtt. A második évad azonban elkezdett mélyebbre ásni, és az S1 végén feltett kérdésre kereste a választ: nem konkrétan a függőséggel, sokkal inkább az ahhoz vezető úttal foglalkozott.

But the question I would encourage you to ask is not, “Why did I use?” We all know why we use. Pain relief. Instead, ask yourself, “Why the pain?”

Erre valószínűleg akkor sem kaptunk volna kielégítő válaszokat, ha nem csak két évad készül a sorozatból, de még ennyi idő alatt is kiderült, milyen rétegekben gondolkoztak az írók. Nincs szájba rágott feloldás, sem klasszikus happy end, ahogy az életben is folyamatosan, lépésről lépésre haladunk előre, és igyekszünk az éppen felszínre kerülő problémákat több-kevesebb sikerrel orvosolni. De éppen ezért a klasszikus értelemben vett függővégről sincs szó, nincsenek elvarrott és elvarratlan szálak, csupán pillanatnyi állapot.

Ez a sorozat nem csak a karakterek, az írás, vagy éppen a színészi alakítás miatt fantasztikus, hanem első sorban azért, mert nagyon releváns és a felszín alatt bizony nagyon is általános emberi küzdelmekkel foglalkozik friss, őszinte és aktuális hangnemben.

Sky Rojo: vége a 2. évadnak

2021. 07. 28. 21:30 - Írta: Shyllard

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Lefutott a spanyol Netflixes Túl a vörös kanapén második évadja, ami legnagyobb meglepetésemre képes volt felülemelkedni az elődjének szimpla „bűnös élvezetes” mivoltán. Továbbra is a „limonádéval elmegy” kategóriába sorolnám a szériát, de több, az első etapban is megvillantott erősségére volt képes építeni, miközben néhány gyengeségét éretten maga mögött tudta hagyni.

A történet még mindig röhejes, illetve a helyzetből adódó komoly téma felvetéseket szinte teljesen kihagyták, csak néhányszor térve vissza a prédikáló hangnemhez. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.

Tovább…

Call Your Mother: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is.

2021. 07. 28. 20:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2020/21 finálék,kritika

Nagyon nehéz az ABC tavalyi (mármint idei, de tavalyi évados) komédiája mellett bármit is felhozni érvként. Már a pilot után is nehéz volt, a finálét követően pedig pláne, max annyit, hogy a sorozat hitelesen bemutatta, hogy milyen egy egyedülálló anya élete azok után, hogy a gyerekei kirepültek a fészekből. Éljen? Mert hiteles? A hitelességgel lehet, hogy el lehet jól adni egy pitch-et a csatornának, főleg személyes tapasztalatokra alapozva, de azért, ha komédiáról van szó, akkor kellenének a poénok is, nem?

Az írók nyilván tudnak, tudnának vicceseket is írni, de itt ez nagyon nem ment – lehet, hogy már a főszereplők karakterein elbukott a dolog? Hogy előbbi állításomat alátámasszam, megnéztem, hogy a készítő, Kari Lizer min dolgozott egy-két éve, és… megdöbbentem, hogy max el nem készült pilotokon. Sőt, eleve szinte csak saját sorozatai voltak, 20 év alatt ezen kívül elkészítette a 90-es években a Maggie Winters-t (passz) és a The New Adventures of Old Christine-t. Á, akkor már értem. Ez a műfaj úgy nem megy, ha valaki 10 év írószobás melót kihagy.

A Kyra Sedgwick főszereplésével készített sorozatban, amellett, hogy nem volt túl vicces, minden megvolt benne, ami kvázi a kriptonitom. A többkamerás jelleg mellett ugyanis a karakterek fájóan idióták voltak, amolyan “csak tévében!” figurák, akik nem természetükből adódóan szállították a poénokat (vagyis ezúttal a “poénokat”), hanem azért, mert idiótának tettetik magukat. Anyu és pasija, illetve a gyerekek és az ő társaik mind inkább karikatúrák voltak, akiknek csak hébe-hóba jutottak valóban vicces momentumok.

És ezúttal a főszereplő sem tudta megmenteni a sorozatot, főleg azzal nem, amit a fináléban csinált. Ahogy fent is írtam, elhiszem, hogy abszolút hiteles, sőt, lehet, hogy tapasztalatokon alakul az, ahogy reagált a régóta várt meghitt együttlétre, de nézőként teljesen WTF volt, hogy a szezonzáróban nagy veszekedésre és kvázi szakításra került sor az egész szezonos évődés után payoffként valami hepiendet váró néző szeme előtt. Az ilyesmi frusztráción kívül okoz valami mást is? A záró 3 perc nem teszi meg nem történtté a korábbi negyedórás vergődést.

Igen, az utolsó percekben megtörtént a kibékülés, a nagy egymásra találás, és mindenki boldog, de magát az évad-, vagyis sorozatzárót inkább kényelmetlen volt nézni, eleinte a poénok hiánya, majd a felvett irány miatt. És ez kábé a teljes szezonra is vonatkoztatható. Kár volt ezért a sorozatért?

Previous Posts