login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot-mustra: Temple – 1×01

2019. 09. 16. 21:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Fene érdekesek voltak a pénteki teljes évados premierek, a Marianne, az Unbelievable, az Undone vagy éppen a Temple (és akkor még a Top Boy-t nem láttam), látszott, hogy az új hullámos sorozatokat képviselték. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a pilotjuk alapján nem nagyon lehetett megtudni róluk sokat, sem a történetükről, sem pedig a minőségükről. Naná, ezek már szakítanak a hagyományos modellel, mindegyiknél kell az a 2-3 epizód, hogy az ember rájuk érezzen vagy felelősen döntve kaszáljon.

Szóval, miképp az említettekről, úgy az angol Sky One-os (itthon az HBO GO-n bemutatott) Temple-ről is három rész után írok, ami után azért már látszik, hogy mi is ez a sorozat, viszont épp ezért némiképp itt is ellent fognak mondani a dicsérő szavaim a kezdés számszerű értékelésének. De persze szokás szerint azt javaslom, hogy a pertízes számra vessünk fittyet, én a sorokban (vagy azok között) keresném az igazságot. Ha ugyan van ott.

TEMPLE – 1×01 – 6/10
TEMPLE – 1×02 – 6,5/10
TEMPLE – 1×03 – 7/10

Kezdjük azzal, hogy a Temple egy norvég sorozat, a Valkyrien feldolgozása, illetve az alapján készült. És hangulatát tekintve elég fura szerzet, hiszen alapvetően egy high concept thrillerről van szó, amibe (olykor elég váratlan és kilógó módon) azért humort is csempésznek, de összességében egy emberi, nagyon romantikus történetről van szó.

A főhősünk egy sebész, aki egy (szó szerint) föld alatti klinikát visz, ahol nyilván mindenféle kétes arcokat hoz rendbe. Illetve… mindezt csak sejtjük, sőt, ha akarom, ez akár spoilernek is tekinthető, ugyanis a széria elég furán építkezik, a közepén kezdi el mesélni a történetet, elénk pakol sok mindent, hogy aztán múltbéli jelenetekkel alapozza meg azokat, nem egyszer a prekoncepcióinkra alapozva okozva így meglepetéseket.

Konkrétan a sorozat azzal kezd, hogy egy orvos műszereket lop a kórházából, majd pedig látunk egy bűnözőt, ahogy a társait cserben hagyva golyót kap – és pár perc múlva egy fura figura telefonjának köszönhetően a lőtt sebes áldozat már a Temple Street metróállomás egyik járata végén kialakított teremben fekszik a műtőasztalon. Mi pedig csak nézünk, hogy akkor most mi van? (Később persze mindhárom szereplő múltját és jelenét megismerjük, az egyik egy feleségét elveszítőt orvos, a másik egy prepper (amolyan ítéletnapra készülő megszállott), a harmadik pedig egy piti bűnöző.)

Hamar kiderül, hogy a klinika nem csak az orvos jólelkűsége miatt üzemel, hanem hátsó szándékai is vannak, és mondanom sem kell, hogy mi pont azon a ponton kapcsolódunk bele a sztoriba, amikor a rendes, derék ember, aki kényszerűségből tesz valamit, amivel a törvény rossz oldalára, majd pedig ahogy ki akar mászni a galibából, az evickélésével csak egyre nagyobb és nagyobb bajba kerül – ezek az alapfelállások mindig bejönnek nekem, ld. Good Girls, Chance vagy Complications.

Ja, még mielőtt: nem valami The Mob Doctor-os epizodikus szériára kell számítani heti betegekkel. Nyilván olykor érkeznek páciensek, de a középpontban mindvégig az orvosnak a céljai vannak, valamint az, hogy miképp tudja megőrizni az egyre nehezebb körülmények között (szorul ugyanis a hurok körülötte) munkájának titkát.

Hirtelen azt akartam írni, hogy egy baja van a Temple-nek, hogy nagyon egyenetlen, holott pont az ellenkezője igaz rám, nagyon is egyenletes – egyenletesen visszafogott. Nincs túltolva, olykor lassan hömpölyögnek a jelenetek, melyeknek nem egyszer erős érzelmi csúcspontjuk van (ld. az éttermi beszélgetés), amikor pedig véletlenül felpörögne egy jelenet, akkor meg folyton meghökkentő, abszurd módon vetnek véget neki (ld. Lee a zsebkendővel, vagy a cső megfejelése).

És szerintem ez a stílus meg fogja nehezíteni egyesek (sokak?) műélvezetét. Hiába süt a sorozatból az igényesség, hiába piszok meggyőző Mark Strong, türelem kell hozzá. És ahhoz is, hogy az elviseljük, hogy az 1×01 cliffhangerjét a következő, sőt, valamennyire a 3. rész végén is elsüssék.

Alakul ugyan a történet, keveredik a kaki, amiből nem lesz egyszerű kimászni (előttem a Headhunters című alapfilm egyik klasszikus jelenete), de én valahogy folyamatosan azt vártam, hogy a következő percekben történni fog valami jelentős, és semmi ilyesmire nem került sor, a Temple folytatta a szép lassú építkezést. Ami közben éreztem, hogy egyre inkább magába szív. De nagyon remélem, hogy a hosszú építkezést nem egy 10 perces csúcspont fogja csak követni.

Legends of Tomorrow: vége a 4. évadnak

2019. 09. 16. 19:30 - Írta: Necridus

5 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Sokak toplistáján ott van a CW-s Arrow-spinoff a legjobbak között, hiszen a második évadban elég jót tett a sorozatnak a stílusváltás. Elhagyták a kőkemény, “bénák vagyunk, de hősök leszünk” motívumot, helyette pedig bevezettek egy halom új karaktert, és igen sok humort, amivel megnyerte magának a mostanra már elég stabil rajongótáborát (mondjuk még mindig nem előzte meg nézettségileg a szüleit, és valószínű, hogy nem is fogja).

Azóta pedig a színészek is többször nyilatkoznak arról, hogy mennyire eltolták az első évadot. De azt tudják, hogy a 4. évad sem lett olyan jó?

A tovább mögött folytatom okokkal és spoilerekkel. Tovább…

Pilot-mustra: Unbelievable – 1×01

2019. 09. 16. 14:50 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

One less rape in the world, that’s ultimately a good thing, right?

Mennyire tesz “jóvá” egy történetet az, ha valóban megtörtént? És lehet-e kritizálni valós események alapján készített sorozatot azért, mert nem elég jó a sztorija? Nyilván lehet, miért is ne, csak éppen elég furcsán veszi ki magát, nem? Mármint az, hogy ha hiányoljuk, hogy az írók nem tupírozzák fel az adaptációt. Na, az Unbelievable esetében nincs semmilyen hatásvadász tupír.

A Netflix pénteki premierje, a magyar felirattal és szinkronnal érkezett minisorozat egy valós események alapján készült true crime dráma, mint a nemrég a Hulu által bemutatott The Act vagy a Bravo-s Dirty John (erről már régóta tervezek évadkritikát írni). A 2008-ban kezdődő sztorit egy fiatal lány megerőszakolása indítja be, majd True Detective-módjára emellé bevonnak egy 2011-es idősíkot is egy erőszaktevő ügyében vizsgálódó két nyomozóról.

UNBELIEVABLE – 1×01 – 6,5/10

Ezúttal inkább ismertetőhöz, ajánlóhoz közelebb lévő, afféle technikai kritikát írnék, mert ez az a típusú darab, amit az ember végignéz, ha elhatározza magát, hogy végignézi (és jó eséllyel be fog neki jönni a sorozat, mert kifejezetten jó), de csak az első része egyáltalán nem működik pilotként, ugyanis semmit nem árul el magáról a sorozatról, például, mert meg sem jelenik benne a két főszereplő.

Gondolom készítői oldalról volt bőven rágódás azon, hogy lehetne prezentálni a sztorit, és végül az a döntés született, hogy a két idősáv keresztbe vágása helyett az 1×01 bemutatja egy bizonyos Marie Adler esetét (aki azt vallja, hogy megerőszakolták, majd később visszavonja vallomását), az 1×02 pedig arról szól, hogy pár évre rá egy Karen Duvall nevű nyomozó vizsgálódik egy erőszaktevő ügyében, akiről mi azt sejtjük, hogy ugyanaz, aki a 2008-as tettért felel.

Ebben a második részben pár jelenet erejéig azért feltűnik a 2008-as szál, de idővel egyértelművé válik, hogy melyik lesz a hangsúlyos, így akár azt is mondhatjuk, hogy olyan, mintha két külön sorozatot néznénk: egy TD-re hajazó, a rendőrségi eljárásokat és a rendőri munkát elég aprólékosan bemutató krimit két nyomozóval (Merritt Wever és Toni Collette), valamint egy karaktertanulmányt egy nemi erőszak áldozatáról.

You wanna take back your statement taking back your statement?

A krimis vonalat nem nagyon kell részletezni, ugyan kicsit nehezen indul be a minimális kapaszkodóval rendelkező nyomozás (mármint a való világban, nekünk szerencsére érdekesebb nézni a sertepertélést), de addig is legalább megismerjük a két nyomozót (és egy kicsit a magánéletüket is), plusz amikor szagot kapnak, akkor már a tempóval sincs gond. Mondjuk az legyen a legnagyobb gond, hogy valamennyire valóságosnak hat az események ábrázolása, ami során konkrétan szerepet kap az is, hogy mennyire akadályozza a rendőri munkát a szervezeti működés.

Az áldozat, Marie (Kaitlyn Dever) szála pedig hozza azt a vonalat, amit a már említett The Act-ben és a Dirty John-ban is átélhettünk, miszerint a néző, miközben a végletekig frusztrálja az, ami történik, képtelen elhinni, hogy mindez a valóságban így menne végbe, és gondolatban az írót kérdőjelezi meg, hogy teljesen logikátlan, amit látunk.

Now, if you experience any of the following: excessive bleeding, vaginal discharge, shortness of breath, trouble swallowing, hives, thoughts of killing yourself… there’s a number there I listed it on your instructions.

Pedig nem. Valahol döbbenet, hogy mennyiszer kérik a bűncselekmény ismételt átélésére az egyébként is labilisnak tűnő, nem túl rendezett családi háttérrel rendelkező lányt, és mennyire kis behatás elég ahhoz, hogy mind ő alapállást váltson, mind pedig a körülötte lévők hirtelen másképp kezdjenek viszonyulni hozzá. (Az mondjuk nagy előny, hogy az 1×01 révén vele töltött egy óra után kifejezetten érdekelni kezdett a sorsa, az pedig főleg, hogy mi is folyik a fejében.)

És a fenti kapcsán nem arról van szó, hogy hanyag lett volna a 2008-as nyomozás, nyilván bosszantó látni, de maximum a minimális empátia hiányzott belőle – elég nagy a kontraszt a nyomozók hozzáállása közötti különbség, és ijesztő belegondolni, hogy mennyi minden múlhat ezen, amellett, hogy a nemi erőszak még mindig olyan bűncselekmény, ami kapcsán nagyon sok múlik az áldozatokon, akik ha rejtőzködnek, akaratukon kívül is újabb tetteket idézhetnek elő.

Még egyszer: a kezdés nem feltétlenül fogja lenyűgözni az embert, de az ügy már akkor beszippanthat minket, az pedig azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy korrekt (de nem hivalkodó) és igényes a megvalósítás, és nagyon erősek a főszereplők alakításai. Viszont mire az 1×03 végére lezárul az első nagyobb gondolati egység, szerintem nem lesznek sokan, akik azt mondják, hogy akkor kiszállnak az Unbelievable-ből.

Én sem fogom tenni. A true crime-os műfajnál nem mindig ez a helyzet, de itt szükségem volt az elhatározásra, és persze szokás szerint feltettem az első epizódok közben magamnak a kérdést, amit a műfaj minden kritikájában fel fogok tenni, miszerint az mennyire változtat a nézői élményen, hogy amit látunk, nem csupán az emberi fantázia terméke, hanem valóban megtörtént? A választ nem tudom, de az biztos, hogy sokkal több és mélyebb tanulságokat lehet levonnia látottakból.

Titans – 2×02: Most már tényleg kezdett a 2. évad

2019. 09. 15. 20:12 - Írta: Necridus

5 comments | kategória: kritika

Na jó, még most sem igazán…

Már volt szó arról, hogy a Titans első évadjából hátramaradt időt 35 perccé zsugorították, ami a 2×01 elejét adta, és winnie le is írta, amit szerintem mindannyian gondoltunk: nem volt jó döntés ez a kavarás, de a maradék pár perc, ami már tényleg a második évadhoz tartozik, kellemesen lecsúszott. A 2×02 ezért felfogható amolyan tényleges premiernek is, csak annyira lassú és felvezetéssel teletömött volt, hogy jövő hétre is kellhet egy poszt, amolyan harmadszori nekilendülésnek, hogy legyen mit kibeszélni.

A tovább mögött máris spoilerekkel folytatom. Tovább…

The Ranch: kezdett a 4. évad

2019. 09. 15. 15:50 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika

Vagyis a Part 7 indult most a Netflixen. Mondanom sem kell, hogy magyar felirattal (már az első két szezon is teljesen magyar) persze. Lassan már nem is kell ilyesmit említenünk az elején, annyira természetes.

– God, your life blows.
– Yeah.

Az előbbi idézetben benne van minden a sorozatról. De tényleg. Az ereje és a hátránya is, mivel a Ranch néha le tudja hozni az embert az életről, mégpedig azért, mert a life blows az bizony igazi problémákat jelent, nem sitcomos túlzásokat és hahotákat, mint egy megevett szendvics.

Ez a premier is ilyesmi volt. Egyrészt levezették az évadzáró szálait, kemény igazi érzelmekkel, Colt élete tényleg mélyponton van, semmi sem jön össze, és csak az alkohol marad. Közben Rooster ex-csaja épp a sárkányt lovagolja, ami szintén crash felé vezet. Erre a rész végén az apa segít a fiának, viszont a felvezetés alapján itt is iszonyat depressziós fordulat várható.

Igazából ezek miatt léptem ki a sorozatból. Erre ugyanis nem mindig lehet ráhangolódni. Továbbra is elismerem az erényeit, felrúgja a sitcomok szabályait, valódi érzelmek vannak benne, mindennek következménye van. Viszont mégsem kell már.

Nem látok igazi csökkenést minőségben, de valahogy most más történetekre vágyok az életről és az emberekről.

Pilot-mustra: Marianne – 1×01

2019. 09. 14. 14:50 - Írta: winnie

10 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

– Hol vannak anyámék?
– Árnyak közt rohadnak. Vacogó fogakkal.

Mi a fene, Stephen King írt egy francia horrorsorozatot? Nyilván nem, de a Netflix pénteki (magyar feliratos) premierjének minden porcikája King-et idézi meg anélkül, hogy bárki is plágiumot kiáltana. És mint ilyen, a horror rajongóinak kimondottan ajánlott. Nem egy kaszabolós sorozatot kell elképzelni, hanem olyat, ami lassan, de biztosan az ember bőre alá kúszik, az Insidious vagy a The Conjuring-féle stílust képviselve.

Én mondjuk egyik nevezett filmnek sem voltam nagy rajongója, szóval ez ne tántorítson el senki, csak ezek jutottak eszembe, de ha azt nézzük, hogy egy óceánparti kisváros a helyszínünk (ami eleve zseniális atmoszférát teremt), egy író a főszereplőnk (akinek látszólag “életre kel” az egyik gonosz főhőse), illetve régi, gyerekkori jóbarátok verődnek össze (még nevük is van: Hajótörött banda) 15 évvel bizonyos események után, akkor tényleg Stephen King kell, hogy legyen a fő hívószó.

MARIANNE – 1×01-1×02 – 7/10

Ha csak az első rész alapján akartam volna ítélni, akkor lehet, hogy léptem volna, mert nem nagyon rántott be, amit láttam. Korrekt volt, de nem több. Viszont tudtam, hogy ahhoz, hogy értelmesen írjak róla, kell a folytatás is, s lám, az 1×02-vel együtt már simán nézőssé vált a Marianne. Remélem, az is marad. (Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy miképp az 1×01 után látni akartam a folytatást, hogy értsem, mire megy ki a játék, az 1×02 után is ez a helyzet, mert még mindig nem veszem biztosra, hogy jól dekódolom-e a dolgokat.)

Na, a sztori: van egy menő, divatos, fiatal, modern csaj horrorírónk, aki úgy dönt, hogy leszámol könyvsorozata főhősével, és 10 év után nyugdíjba küldi őt (megöli). Egy dedikáláson azonban felkeresi igen rossz bőrben lévő gyerekkori barátja, és azt mondja, hogy szülőfalujában elég fura dolgok kezdtek történni, a könyveinek a főgonosza feltűnt a való világban és megszállta az anyját. És azt akarja, hogy az író írja tovább a történetét.

Úgy alakulnak az események, hogy az eleinte szkeptikus író fogja az asszisztensét és hazautazik, ahol amellett, hogy a fura jelenésekkel szembesül, az elfeledett (elnyomott?) múltja is feltárul, és többek között közelebb kerül ahhoz, hogy megértse, honnan is származik az a boszorkány/démon, akinek gonoszságairól írta könyveit, és aki ellen mondhatni regényeinek főhősét találta ki, hogy felvegye ellene a harcot.

A kezdetektől fogva az jöhet le a nézőnek, hogy ez a sorozat is egy múlt titkaiban vájkáló dráma lesz, főleg azok után, hogy a régi baráti társaság is megjelenik és ugyancsak rejtélyes utalgatásokat tesz a múlt eseményeire, amik egy világítótorony környékén történtek, valamint egy fanboy nyomozó is a képbe kerül, hogy egy bűnügy kapcsán vizsgálódjon. Mi pedig addig is takargathatjuk a szemünket és kaparhatunk mindenféle szilárd felületeket, mert a Marianne elég hatásosan veti be a horror eszköztárat.

Hatásvadásznak is lehet nevezni a tipikus hirtelen ijesztgetéseket, jump scare-eket, de szerencsére minden megvan a sorozatban, ami kell a műfajhoz: vér, árnyak közt rejtőző démon, random, “ez meg mi a f* volt”-felvillanások, öncsonkítások és persze meztelen öregemberek is, mert manapság nélkülük végképp nincs horror. És közben persze kínoz minket a kérdés, hogy ki is az a Marianne, és miért történik mindez a főhőssel?

Amellett, hogy az 1×02-ben jó volt látni a hirtelen aktívvá váló főhőst (aki nem az a jólfésült, visszafogott típus, inkább nagypofájú, sok mindent telibesz*rós, az élvezeteket nem megvető fajta), leginkább a hangulat bilincselt le, amit a zene, a kisváros (azok a hajók!), valamint a könyvszerű tálalás hozott, amit eleinte zavarónak találtam, de így, hogy nem csak gimmick-nek használják, hanem az egész sorozatot átlengi, nagyon jól illeszkedik.

Biztos vagyok benne, hogy nem minden horrorrajongó fog rákattanni a Marianne-re, de szerintem a többség el fogja ismerni, hogy mennyire tisztességesen van összerakva. Imponál, hogy mertek eredetinek mondható főhőst teremteni, saját vizuális stílust hozni (a könyvfejezetekre gondolok), és ‘all over the place’-nek lenni, azaz olykor átmenet nélkül ugrálnak az egyik stílusból a másikba.

Számomra legalábbis elég meglepő volt, ahogy az atmoszferikus, horroros hangulatot olykor felváltja esetlen haverkomédia, majd pedig valami piszok jó, nosztalgikus baráti vonal – az 1×02 végét a nagy találkozással nagyon szerettem annak ellenére, hogy semmi horror nem volt benne, csupán iszogatás a parton.

Ahogy írtam, a Marianne eléggé bejött, mármint ha a kezdését dupla pilotként kezelem. Nem azt mondom, hogy sok újdonságot hozott volna, de legalább az ismerős dolgokat eredeti módon tálalta, sajátos hangulatot teremtve. Ja, és ebben a sorozatban leginkább az imponál, hogy létezik. Ezt a műfajt ugyanis sorozat formában nem nagyon szoktuk látni, inkább moziban van jelen (ld. IT). Ha más nem, a The Haunting of Hill House folytatásáig el lehet lenni vele. Már persze, ha a folytatás is hoz hasonlót szintet.

Pilot: Undone

2019. 09. 13. 20:50 - Írta: human

15 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

I’m so bored of living.

Holy shit. Ezt már nem egy karaktertől idézem, hanem a 2. rész megnézése után csúszott ki a számon. Az Amazon sorozata olyasmi, amihez kevés fogható. És nem csak a kivitelezése miatt.

Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy rotoscope animációs az Undone. Elég ezekre a képekre ránézni. Ez konkrétan azt jelenti, hogy tényleg minden leforgattak színészekkel, és utána azt követik le képkockánként. Emiatt a mozgás tényleg emberinek érződik, mégis animáció az egész. Nehéz elmondani, ahogy ezt a teljes képi szabadságra használják, mert az animált szereplők bármilyen háttérre tehetőek, van. hogy festettek, máskor CGI-sek elé.

Egy időben Richard Linklater is rákattant a technikára, szerintem a legismertebb művek ilyen kidolgozással: Waking Life és A Scanner Darkly. Legalábbis modern idők lányai és fiai, mint mondjuk én is, itt találkozhatott először vele. Érdekes, hogy mindkét előbbi film filozofálgatós, és hát az Undone is olyasmi témákkal jön, amik nem olyan egyszerűek.

A történet középpontjában egy nő áll, aki fiatalon elvesztette az apját. A pilot az érzelmi töltet alapozására megy el, látjuk, hogy a régi trauma miképp hatott rá, a húgára és az anyjára. Es azt is, ki hogy él felnőttként, miképp viszonyul az élethez és ehhez a gyászhoz.

Hogy ezt a drámát miképp bontják ki? Sztori szinten időutazással. Vagyis a főszereplő autóbalesetet szenved, ami után az időt nem lineáris formában kezdi érzékelni, kicsit olyan Arrival-ösen, ha valami sci-fi műhöz kéne hasonlítanom az Undone-t. És nem mellesleg feltűnik a halott apja, hogy segítsen neki megakadályozni a “balesetét”, méghozzá az előbb említett képessége segítségével.

Nyilván ez mind egy érdekes körítése az érzelmi középpont kibontásának. Az időutazás eszközével jutunk majd el a talán katarzishoz. De mindenképp érdekes módon, mert a rejtély is izgalmas lehet így mindenkinek, nem csak “sima dráma”.

Do you like it fast and lonely?

Két rész után számomra 10/10 az Undone. Simán. Hello mindfuck, my old friend.

Pilot-mustra: The I-Land – 1×01

2019. 09. 13. 18:30 - Írta: winnie

21 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– We don’t know who or where we are. And we got two things.
– Nope. You have something, and I have something. I don’t know me, and I don’t know you.

A Persons Unknown megvan? Na, a The I-Land első blikkre arra hajaz. Pár, egymást nem ismerő ember magához tér mindenféle emlékek nélkül egy idegen helyen és megpróbálják kideríteni, hogy mi a franc is történik. (Itt írtunk a Persons Uknkown koncepciójáról – benne van sok link egyéb írásainkhoz, köztük a nagyon lelkes pilotkritikámhoz, valamint a sorozat utolsó pár percéhez, ami nálam minden idők legjobb sorozatzárásai közé tartozik.

Tudom, hogy human már írt a pilotról, és azt is, hogy a Netflix tegnapi premier, rajongói műfajt képviselő scifis beütésű, high concept sorozata nem is nagyon érdemel ennyi betűt, de mégiscsak lenne pár gondolatom és rácsodálkozásom, amit ide vésnék. Meg aztán így lesz mire hivatkoznom, ha írok évadkritikát, amiben majd mindent jól elspoilerezek azoknak, akik kiszálltak az első rész után.

THE I-LAND – 1×01 – 2/10

Szóval egy sziget homokos partján tér magához 10 ember, mindenki egy-egy tárggyal, azonban senki nem tudja, hogy miképp került oda, és azt sem, hogy kicsoda – amíg nem talál mindenki az inge címkéjén egy-egy nevet. Hamar megindul az ismerkedés, páran közelednek egymáshoz, mások távolodnak (megint mások sokat sejtetően néznek), és persze agyalnak azon, hogy mi a franc is van. Én meg rutinos nézőként azt a kérdést teszem fel, hogy ki a tégla, hiszen hamar kiderül a néző számára, hogy itt bizony megrendezett dolgok történnek.

Van tehát min agyalni, egy ideig úgy tűnik, hogy szabaduló szoba-jelleget ölthet a sorozat, ahogy a karakterek nyomokat találnak azzal kapcsolatban, hogy mi is a helyzet, de konkrét cél nélkül nem nagyon lehet mit tenni, az állóvizet csak az egyik kiemelt karakter (kettő és fél van, a többi háttérfigura) fejébe bevillanó flashback-ek/álomképek kavarják fel, amik a világon semmit sem mondanak, de vannak, hogy a néző még több kérdőjelen rágódjon.

Most már nem fogom WTF-nak tartani, hiszen a Van Helsing-et is ő készítette (annak a pilotját legalább 2,5/10-re hoztam ki!), de ettől még fura látni, hogy Neil LaBute a sorozat fő embere – nem ő készítette, de minden rész szkriptjét ő írta. LaBute-ot gondolom sokan nem ismerik, de nálam a 97-es In the Company of Men-je alapfilmnek számít, utána pedig olyanokat írt és rendezett, mint a Your Friends & Neighbors, a Possession vagy a The Shape of Things. És sorozatoknál sem trash-sem indított, hanem a Full Circle-lel és a Billy & Billie-vel.

Viszont, ha már LaBute, akkor színpadi szerzőként azért elvárható lenne, hogy a sorozat legalább dialógok erősek legyen, de mondhatni ezen a téren bicsaklik meg leginkább – no meg a karakterek cselekedetei kapcsán. Megértem, hogy nem mindenki bizalmaskodik, azt is, ha valaki ellenséges, de minden ok nélkül hallgatni egy felfedezésről (“legyen a mi titkunk”) olyan, mintha az ember a Survivor-ben lenne és stratégiai játékot űzne. Itt ilyesmire semmi szükség. Miért gáz beszélni egy vízlelőhelyről?

Ezen kívül valamiért mostanság trendnek tűnik, hogy egyes sorozatokban úgy próbálnak konfliktusokat generálni, hogy a karakterek mindent túlreagálnak, különféle apróságokat felfújnak – és itt most véletlenül sem a vízesésnél történtekre gondolok. Az Another Life meg a The A List is ezektől a mondvacsinált veszekedésektől szenvedett, és itt is a második rész végére olyan abszurd módon kulminálódott a helyzet, hogy nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

A másik, hogy általában el szoktam fogadni azt, ha valaki nem úgy cselekszik, mint én tenném, mert… nos, nem én vagyok ott, de egy ilyen szcenárióban lehet, hogy más is furának fogja találni, hogy a karakterek 1.) nem nagyon akarják felfedezni a szigetet, 2.) elfogadják, hogy lakatlan és semmit nem tudnak tenni, hogy elkerüljenek onnan. Hö? Pedig akkor lennének legalább történések.

A The I-Land első részeiben ugyanis szinte alig történik valami. Azért nehéz értékelni az első két részt, mert a rejtély meg a “mi fog legközelebb történni?”-aspektus, mint motor életben tartja a jeleneteket, ergó az ember lehet, hogy kevésbé unja, mint egy közepes, semmi extra krimit vagy karakterdrámát, azonban ha pár nem túl érdekes ember nem túl érdekes dolgokat csinál (napozik, úszik, homokba rajzol, vitázik, tüzet rak), akkor az nem fogja lekötni a nézőt.

A legrosszabb az egészben, hogy a karaktereknek teljesen igaza van, hiszen a The I-Land elköveti a kardinális hibát, miszerint tévésorozatként kezeli magát. Arra gondolok, hogy a készítők beérik azzal, hogy a néző tudja, hogy úgyis történni fog valami, úgyis van valami disznóság a háttérben, a gond csak az, hogy erre semmi nem utal a sorozatban. A zene olykor borongóssá és feszültté válik, de magában a pilotban szinte semmi baljóslatú, fenyegető vagy rejtélyes nem történik, a karaktereknek nem kell félnie semmitől, nem történik velük semmi WTF, jegesmedve és fekete füst sem. Igen, az egyikük meghal, mert csak, de nem olyasmi miatt, ami gondolkodásra késztetne minket. Egy ilyen körítésbe annyi érdekes dolgot lehetne írni, de akkor miért érik be a semmivel?

Akár azt is mondhatnám, hogy aki azonnal megutálja a sorozatot és kiszáll belőle, az tekerjen az 1×03-ra, mert ott egy új sorozat kezdődik (nem húzzák a rejtélyt az évad végéig), és akkor sok bosszúságtól kínéli meg magát az ember, de azért nem mondhatom, mert azzal azt sugallnám, hogy ott majd “beindul” a The I-Land, holott erről szó sincs, bár való igaz, hogy amit látunk, az sokkal érdekesebb, mint addig. (Más kérdés, hogy erre akkor kerül sor, amikor végre történik valami érdekes a szigeten.)

Nem a The I-Land lesz az a sorozat, amire bárkit rá fogok beszélni, de abban biztos vagyok, hogy az egészségesnél jóval többen fognak eljutni a végére, hisz mégiscsak egy rejtélyre épül, és a néző mindennél jobban szeret válaszokat kapni. És a válaszokért akár még 280 percet is hajlandó áldozni az életéből, ha már eltöltött 20-30 percet azzal, hogy “meghallgassa a kérdést”.

Titans: kezdett a 2. évad

2019. 09. 12. 22:00 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika

Are we back in business? How about it, old man?

Hát, ez valami szuper volt. Igaz, hogy az egész évadnyitó kábé 10 perc volt, de azt nagyon szerettem. És ahogy felvezették az idei szezon (talán) főgonoszát, Deathstroke-ot, az rögtön felidézte bennem, hogy miért is szerettem annyira a Titans-t annak ellenére, hogy szinte semmi szuperhősös cuccot nem nézek. Szeretni akarom őket, de nem jönnek be. Pont azért, amiért a 2×01, az első évados fináléból (szó szerint!) itt maradt első 35 percét képtelen voltam elviselni.

Korábban nem nagyon foglalkoztam a Titans produkciós gondjaival. Mivel alapból nem nagyon izgatott a sorozat, nem is nagyon mélyedtem el a hátterében, nem tudtam, hogy elég durván újraforgattak, az egész szezont újravágták, hogy Dick-et kiemeljék, konkrét szálakat szorítottak háttérbe, mellékszálakat tüntettek el, több, mint két résznyi anyagot kukáztak – és valamiért úgy döntöttek, hogy piszok jó lesz a nézőnek az első évad fináléját megszakítják és a második felét a 2×01-re hagyják.

Így máris érthető, hogy a tavalyi zárásban mit keresett az az elég hosszú álom/halu jelenet. És ha azt mondom, hogy azért az amellé betolt főgonoszos hercehurcáért már nem nagyon voltam oda, akkor az is világos, hogy az évadnyitó nagy része miért nem kötött le egy cseppet sem. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot: The I-Land

2019. 09. 12. 19:30 - Írta: human

17 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Rögtön magyar szinkronnal került fel a Netflixre ez a rejtélyközpontú sorozat és csütörtöki premierként, mint az Another Life, a Black Summer vagy a Wu Assassins, szóval lehet sejteni, hogy rajongói műfajt képvisel. És még daragyanúsnak is nevezhetném a The I-Land-et, ami lenyelhetné a nézők hétvégéjét…, ha jó lenne.

Igazából azzal kellett volna kezdenem, hogy itt az Under The Dome utódja! Úgy tűnhet, hogy ezt szegény Natalie Martinez miatt sütöm rá rögtön, de valójában a high concept kabaré miatt ugrott be róla, az “örök klasszikus” King-feldolgozás, amit sokszor végigröhögtünk. Aztán már az sem sikerült, bár winnie próbálkozott fenntartani a társalgást, még akkor is, ha ő sosem néztem igazán.

Ez esetben már maga a sorozat alapfelállása is olyasmi, amiből van jobb. Emberek egy rejtélyes szigeten ébrednek. Tizen. Rejtélyesen. Egyikük konkrétan A rejtelmes sziget című Verne-regényt találja maga mellett a homokban a parton. Ez mindent elmond az írói kvalitásokról?

Valamennyire irigylem azokat, akik nem látták a The I-Land előzeteseit. Mármint reklámozási szempontból megértem, hogy miért mutattak a rejtélyből dolgokat bennük, viszont úgy lehet, hogy érdekesebb a sorozat, hogy a 2. rész végén található fordulatot nem tudja előre az ember.

Odáig tényleg az a rejtély, hogy mi ez a sziget, és akik rajta vannak, hogy kerültek oda, meg, hogy kik is ők, mivel amnéziával spékelt a sztori. Kicsit Legyek urás a koncepció persze, elindul a csoportdinamika, hiszen az emberek ösztönlények. Akit ez a rész leköt, az lehet, hogy jól is fog szórakozni. Aztán kicsit változik a helyzet a 1×02 végén levő cliffhangerrel. Mondanám, hogy érdemes odáig kitartani, de nem lennék őszinte. Mégis elvitt a kíváncsiság engem is…

A probléma, hogy a kidolgozás siralmas, de már a forgatókönyvtől bűzlik az egész. Látszólag az “ez mekkora ötlet!” köré lett felépítve minden, ami persze működhetne, ha profik álltak volna neki.

Konkrétabban: a konfliktusok többsége mondvacsináltnak érződik, legtöbbször olyan, mintha egy kapcsolót állítanának át a békésből az átharapja a torkát módra. A karakterek összevissza tengenek, néha csak állnak körben “megbeszélnek” dolgokat. Komolyan olyasmi, mint egy Love Island, csak ez nem dicséret egy high concept sorozatnál.

A fényképezés, és a színészi játék elmehetne. Nem kiemelkedő, de nem is tragikus, bár kicsit sok az unalmas vállfölöttös kamerás, 2 szereplős beszélgetés. Vagyis nyilván nem egy Lost az egész, de nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy XY szúrja el az alakításával, mivel tippre nem volt miből dolgoznia a színészeknek.

Az a helyzet, hogy két és fél rész után kicsit meguntam a nézőnek magyarázást, pontozni is nehéz, amit látok, 5/10 is, meg szar is, de talán annyira rossz, hogy már jó? Nem igazán tudom eldönteni, ha nem lenne dolgom, lehet, hogy még 1-2 rész lecsúszott volna most (összesen 7 epizód az évad), bár nem 100%-os odafigyeléssel.

Hétvégén jön majd évadkritika, de addig is kommentben jelezzétek a komolyabb spoilereket.

Második blikk: Jófiúk

2019. 09. 12. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: hazai termék,kritika

– Nekem is, őrmester!
– Főhadnagy.
– Ki számolja?

Kifejezetten korrekt volt az RTL Klub sajátgyártású újoncának első része, és igazából a folytatásban sem kellett csalódnom, éppen ezért bosszantó egy cseppet az, hogy a sorozat sokkal jobb is lehetne, ha itthon egy fokkal profibb lenne a sorozatok írási folyamata. És épp emiatt kicsit gondban is vagyok, hogy azt, hogy egyelőre jól csapódik le bennem a Jófiúk, mennyire érdemes az eredeti széria számlájára írnom, és mennyire a magyar stábéra?

Bár… számít ez? Egy sorozat nem lesz kevesebb attól, hogy jó az alap, ráadásul pontosan tudjuk, hogy remek eredetiből is lehet nagyon rossz feldolgozást csinálni. Ezúttal, szemben a szinte 100%-ban másolat Alvilággal, nincs előttem az eredeti, hogy összehasonlítgassak (valaki kommentben megtette), éppen ezért az is lehet, hogy a kifogásaimat annak is címezhetném, de az írók azért vannak, hogy kijavítsák azokat?

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, de kicsit technikai dolgokba másznék bele, mert tényleg sokkal jobb is lehetne a végeredmény. Tovább…

Pilot: Wu-Tang: An American Saga

2019. 09. 10. 21:35 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Számomra a Wu-Tanget mindig is a zenei alapok emelték az átlag fölé. Ezt azért érzem a Hulu múlt héten bemutatott sorozatáról szóló poszt kezdéséhez fontosnak megemlíteni, mert bizony ez arról szól, hogy a szövegek honnan eredtek.

A Wu-Tang Clan az egyik leghíresebb amerikai hip-hop csapat. Lentről törtek fel, nem sztárfelfedezős műsorban, és bizony a tagjai eléggé sokfelől verődtek össze. Ezt vezeti fel a sorozat kezdése is, na meg RZA hibátlan jellemét, khm.

Ugye fekete srácokról van szó, akik bizony közel voltak a bűnözéshez (a legenda szerint), és ezt a dilemmát alapozza a Wu-Tang: An American Saga: válasszák a rossz utat, vagy pont a zene jelenti számukra a jövőt? Persze itt bejön, hogy mivel tudjuk, hogy világsztárok lettek, így tét aztán semmi nincs a látottak mögött, ezért mindenki el kell döntse magának, hogy magában a dráma elég-e.

Vajon most ugyanaz a helyzet, mint a Rocketman és a Bohemian Rhapsody esetében? Nehéz úgy csinálni életrajzi filmet (a dokusorozat más tészta), hogy még él a tagok többsége. Most nem néztem meg, de RZA (Bobby Digital) az első részben kicsit agyon lett fényezve. Szóval szépen ki lehet színezni a múltat.

Nyilván ott van a szamurájfilmes inspiráció, a bűnözés mellett születő dalok összessége, de valahogy túl tipikus is a végeredmény egyben így bemutatva. Érdekes, hogy mennyire átlagosnak érződött a kezdés (egyszerre 3 epizód jött ki, szóval a pilot csak 1/3), pedig vizuálisan igyekeztek. Nem is tudom jól megfogalmazni, egyszerűen untatott az első epizód.

Aki szereti a biopic-eket, annak azért ajánlott? Szerintem igen, mert korrekt darab a zsáneren belül, és ennek fényében lehet, hogy egy negatívnak tűnök, de a 6/10-emmel nem akarok senkit visszafogni, meg simán lehet, hogy a következő részek jobban megfogják az embert.

Previous Posts