login |

Posts filed under 'kritika'

Az anime is sorozat: Boku no Hero Academia (My Hero Academia) – írta achtung

2018. 12. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Mielőtt belemerülnék a Boku no Hero Academia mélységeibe szeretném tisztázni miért esett a választásom pont erre, illetve hogy miért éppen az anime műfajról akartam posztot írni. Sorozatos ízlésemet tekintve eléggé eklektikus vagyok (szinte “őrült”, ha a családomat kérdezitek), ami szerintem eléggé normális. Sok-sok évvel ezelőtt kaptam rá az anime ízére még főiskolás koromban.

Egészen addig azt hittem és gondoltam, hogy az anime gyerekeknek való, és abban az időben szép kis hazánkban éppen virágkorát élte a tévében a Dragon Ball. Én is, mint sokan mások egyből összekapcsoltam az anime fogalmát az ottani, “5 részen keresztül készül megütni a monsztát, miközben kiguvad a szeme, amíg a világ majdnem elpusztul a koncentrációtól” fílinggel.

Aztán a kíváncsiság hatására elkezdtem nézni a Death Note-ot, és egyből megragadott az egész atmoszféra, a karakterek, a sztori. Ez volt az első, bár bevallom eleinte bátortalan lépésem az anime világába. Azóta bizton állíthatom, hogy az egyik legjobb döntésem volt.

Manapság sem vagyunk mentesek a tévhitektől, de az, hogy miért érdemes anime-t nézni, mien nyújt MÁS élményt, amit egy bármilyen amerikai/európai rajzolt vagy élőszereplős tévésorozat nem képes visszaadni, az önnmagában egy külön bejegyzést érdemelne, ha van rá igény és érdeklődés, jelezhetitek kommentben jelezd kérlek. Ennyi OFF után lássuk, hogy mi az Boku no Hero Academia, miről szól?

A Boku no Hero Academia egy ékes példája a shounen manga műfajnak. Aki egy kicsit is járatos az anime meghökkentően sokszínű és változatos világában, az pontosan tudja, ez mit jelent. Dióhéjban: tipikusan egy olyan történet amiben a főhős általában egy fiatal lány vagy fiú.

Az ilyen sztorik alapeleme a humor, a küzdelmek és a folyamatos verseny önmagunkkal, és persze egymás ellen, hogy a lehető legjobbak legyünk. A Boku no Hero Academia pontosan ezt a témát dolgozza fel, avagy hogyan válhat egy átlagos kissrácból a világ egyik legnagyobb hőse. Már a körítés is eléggé figyelemfelkeltő: a sorozat világában az emberiség 80%-a valamilyen szuperképességgel rendelkezik.

Ebben a helyzetben ismerkedünk meg a fiatal Izuku Midoriya-val, aki abba a bizonyos 20%-os, nullszuperképességes kategóriába tartozik. Emiatt sokszor kigúnyolják, zaklatják az iskolában és barátai sincsenek. Mondanom sem kell hogy Midoriya legnagyobb álma, hogy egy nap belőle is szuperhős lesz azonban már a történet elején kiderül, hogy erre semmi esélye sincs. A tovább mögött folytatom. Tovább…

Good Behavior: a 2. évad – írta Tii

2018. 12. 10. 21:40 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

You’ve got two FBI agents, two criminals and an ex-parole officer stuck in an elevator. No, this is not the beginning of a joke.

Mint azt ti is tudjátok, imádtam az első évadot. Igazán magasra tette a lécet, ezért egy kicsit aggódtam, tudja-e majd a folytatás ugyanezt az izgalmat hozni, pláne, mivel tavaly az utolsó jelenet eléggé megkavarta az alapfelállást. A két főhősünk határozottan egymást választotta, ezáltal felvállalva érzelmeiket, ám egy 11 éves gyerek is bekerült a képbe. Ez elég ok lehetne, hogy Letty-t végre a helyes útra terelje, de hát valljuk be, ugyan ez lenne a helyes, nem ezért várjuk a részeket hétről-hétre.

Ráadásul a plakáttal kapcsolatban is voltak fenntartásaim, mert hiába néz ki nagyon jól, azt gondoltam, túl színes, túl vidám az első évad sötét, esős hangulatához képest. De aztán kijött az évad előzetese, és annyira jó volt, annyira az, amit megszerettem korábban, hogy tűkön ülve vártam az új részeket. És nem kellett csalódnom.

A tavalyi második évad az elsőhöz hasonlóan mozgalmas epizódok sora, melyek mindegyike valami új, amit eddig még nem láttunk, tele váratlan fordulatokkal, amik a teljes addigi cselekményt a feje tetejére állítják. És habár a poszterhez hűen az új évad képi világa határozottan színesebb, a cselekmény továbbra is ugyanolyan romlott, és persze a felejthetetlen zenei aláfestés is megmaradt.

Tehát annak, aki valamilyen oknál fogva még nem kezdte el a TNT szélhámosos drámáját, mindenképpen ajánlom, a többieknek a tovább mögött folytatom spoilerekkel, mert máshogy egyszerűen nem lehet.

Tovább…

The Enfield Haunting – írta jack_bauer

2018. 12. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A minisorozatokkal nehéz dolga van az embernek. Egyrészt rövidségük okán nem könnyű belemélyedni a történetbe, másrészt rendezői szempontból sem hálás feladat rendesen megírt karaktereket prezentálni a közönség felé. Valamelyest könnyebb a dolog, ha maga az alapsztori már-már hihetetlennek mondható, az 1977 és 1979 között lezajlott enfieldi szellemjárás pedig minden kétséget kizáróan máig izgalmas történet.

A „valós eseményeken alapuló”, három részes széria szerencsére – többnyire – mellőzi azokat a jól bevett sablonokat, amelyeket már jó párszor elpufogtattak más horrorsorozatokban, -filmekben, ha szellemjárást akartak a képernyőre vinni. A történet igazságtartalma kapcsán nem akarok bővebb latolgatásba bocsátkozni (szerencsére ezt a sorozat sem teszi), mert az is meglehet, még magammal is vitába keverednék.

A legjobban dokumentált esetként elhíresült szellemjárás már csak emiatt is baromi jó alapanyag, tudta ezt James Wan is, aki erre a sztorira húzta fel a The Conjuring 2 (itthon: Démonok között 2) történetét. Sajnálatos módon, közel egy időben forgatták a sorozatot és a filmet is, emiatt nehéz megítélni, voltak-e innen-onnan ötletelések, de azt gondolom, a dán The Killing-et is rendező Kristoffer Nyholm Sky Livinges adaptációja (megkapja a 9/10-et tőlem) messze felülmúlja Wan jump scare-ekre építő blockbusterét.

A sztori itt sem komplikáltabb, lévén a valóságból merítkezik: 1977, Anglia, egy 5 tagú család (egy anyuka, négy gyermekével) London egyik szegényebb kerületébe költözik, nevezetesen Enfieldbe. Miután elfoglalják a meglehetősen rossz állapotban hagyott házat, a középső lány, Janet, azonnal egy poltergeist (kopogó szellem) legfőbb célpontjává válik. Elemi erővel mozgó bútorok, különös éjszakai hangok, ajtók, ablakok nyitogatásai zavarják össze a Hodgson család mindennapjait.

Itt lép be a történetbe Maurice Grosse, a lányát motorbalesetben nem rég elvesztő, paranormális ügyekkel foglalkozó nyomozó, aki megpróbál magyarázatot találni a különös eseményekre. Hozzá csatlakozik Guy Playfair író, parapszichológia-kutató (aki a valóságban egyébként később könyvet is írt az esetről, ami a széria alapját képezte), így a két rutinos róka egyetlen kérdéssel néz szembe: hazudnak Hodgsonék vagy tényleg valami természetfeletti járja át az egész házat?

A The Enfield Haunting nagy-nagy érdeme: nem próbálja lenyomni a torkunkon, hogy itt bizony valóban szellemjárás történt a hetvenes években, hanem intelligens módon, egészen másra helyezi a hangsúlyt. Ez pedig főként Joshua St Johnson forgatókönyvíró dicsérete, aki nyilvánvalóan nem az ijesztgetésre hegyezte ki a talán már lerágott csontnak ható sztorit, hanem Playfair 1980-ban megjelent könyvét tiszteletben tartva, kellő józansággal emelte át 2015-be, mély karakterdrámát építve az egyik mellékszereplő köré.

A vizualitás is kiemelendő része a The Enfield Hauntingnak. Brit sorozat lévén lassú tempóval, fakó színekkel, ködös ábrázolással próbál atmoszférát teremteni, s persze a hetvenes évek formavilágát is szem előtt tartja. Az operatőri munka olykor valóban remek volt, a vizuális effektekkel azért már voltak gondok, de ezt tudjuk be a relatíve kis büdzsének.

A The Enfield Haunting, egyenként 45-50 perces epizódjaival több mondanivalót nem is generál maga körül. Aki ismeri a The Conjuring 2 történetét, annak bizonyosan lesznek ismerős jelenetek, sőt tovább megyek: nagyon hasonló megoldások. A két alkotást valahol nem is lehet szétválasztani, attól függetlenül sem, hogy az egyik sorozat, a másik pedig nagyjátékfilm (nulla ismerettel csak a brit szériát tudom ajánlani). Ami biztos, hogy jól kiegészítik az enfieldi szellemjárás sztorijának modern eszközökkel bemutatott megközelítését, külön-külön is.

Ha a The Enfield Hauntingot röviden jellemezni kellene, azt mondanám, egy sokkalta lassabb, melankolikusabb, horror elemekkel tarkított újragondolása a leghíresebb szellemjárásnak. Úgy tűnik, a műfaj egyáltalán nem halott, miután a The Haunting of Hill House sokkal grandiózusabb módon vitte tovább ugyanezt a fajta történetmesélést.

Az már világos, hogy a fő történetszál Enfieldhez kötődik, azon belül is Hodgsonék házához, de engem egészen váratlanul ért két dolog: egyfelől a szereplő gárda rutinos, nagyra becsült brit színészekből tevődik össze, elég csak a Maurice-t alakító Timothy Spallra, vagy a kutató feleségét játszó, BAFTA-díjas Juliet Stevensonra gondolnunk.

Nem szabad megfeledkezni a Janet szerepében egészen briliáns módon tündöklő Eleanor Worthington-Cox-ról sem, aki valami fenomenális módon tölti meg a képernyőt – 13 éves kora ellenére. Méltó tagja a már számos díjat bezsebelt, s kétségtelenül rutinosabb csapatnak. Gyakorlatilag a sorozatot el tudná vinni a vállán, de szerencsére nincs szükség erre, mert mindenki képességei felett teljesít.

A továbbiakban spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Pilot: Dogs of Berlin

2018. 12. 09. 21:38 - Írta: human

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Vajon a sorsunk már a származásunkkal el van döntve, hiába harcolunk ellene, hiába hisszük, hogy mi döntünk dolgokban? Nyugi, nem köldöknézős filozofálgatós sorozat közben gondolkodhatunk ilyesmin, hanem egy átívelő nyomozósban, amiben egy város felfordul. Mármint tényleg zavargások törnek ki Berlinben.

Nehéz a történetről írni amúgy, mert már a kezdés is több szálat mozgat, amik közül az egyik értelme még a pilot végére sem tisztázódik. Gyorsan bele is néztem a folytatásba, és ez alapján egyértelműbb, hogy merrefelé tart az egész. És talán pont ez fogja aláásni a sorozatot?

Az események katalizátora egy gyilkosság lesz: valaki megöli a német fociválogatott legjobb, török származású játékosát. A helyszínen pár járőr mellett egy nem annyira tiszta múltú nyomozó köt ki, aki az esetben látja a nagy lehetőségét: teljes titoktartást javasol az ügynél, nehogy megzavarják a fontos meccset vele, és lehetőséget szimatolva elrohan gyorsan fogadást kötni, amivel az alvilági tartozásait akarja kifizetni.

Viszont a kezdés fele egy másik zsarura koncentrál, aki láthatóan valami drog ügyletben nyomoz. Tippre itt veszít el pár nézőt a Dogs of Berlin, mivel ez elsőre sokkal unalmasabbnak tűnik. Mármint a fogadó nyomozó rögtön erősebb karakterizálást kap, míg ez a drogosztagos csak pár pillanatot, így nem annyira érdekes a sorsa egészen az 1×02 közepéig.

De mondom, egy filmnyi idő alatt tisztázódnak a dolgok, és láthatóvá válik a két fő szál és vagy 4-5 mellékvonal merrefelé fut: egy bevándorlós, rasszizmusos konfliktusba, ami felbolydítja a várost. Viszont ezt nem didaktikus tálalásban, feketén-fehéren, hanem mernek árnyalni, és lesznek itt a főszereplőktől erős döntések, ez már most biztos.

A problémám ott van, hogy a végső csiszolás hiányzik a sorozatból képileg és írásilag is. Azok a csoda zoomok “fontos” karakterek feltűnésénél, vagy amikor nem köteleződnek el egy-egy képi megoldás mellett, ez a rendőrfőnök bemutatásánál a legfeltűnőbb. Na, és a futások amiket a szereplők bemutatnak… Mondom, valami plusz.

Például az írás is ilyesmi lenne. Van egy jelenet, amikor a fő nyomozó tájékoztatja az egységét, és közben telefonon más információkat vezetnek fel. Remek ötlet, jól használva iszonyat feldobná a sima nyomozás beindításával járó “te csináld ezt, te azt” információöntést, hogy közben meginog a fogadós terve, új tétek kerülnek a levesbe, de valahogy ritmustalan az egész.

Viszont ne értsetek félre, csak a teljes kép miatt mondtam az előzőeket, nem a földbe akarom döngölni a sorozatot, mivel a hangulata mégis elkapott. Már maga a helyszín is “új”, meg tetszik, hogy mindenki viszonylag természetesen, hihetően cselekszik. Értve ez alatt, hogy a kamera nem játszik prűdet egyik nem irányába sem, és ez a naturalizmus valahogy árnyalja a téteket is.

Nem azt mondom, hogy berúgja az ajtót a Netflix a sorozattal, de a Dogs of Berlin megint egy olyan német darab, aminek érdemes esélyt adni Amerika “mániásoknak” is. Simán nézhetőnek tűnik, és a panelek közötti akció itt is ad egy pluszt, mint azt tette például a Hackerville-nél. Ha már ezt hoztam be a képbe, akkor a Dogs pár szinttel jobbnak érződik.

Mivel a Netflix szokás szerint az egész évadot feltette, így mások tuti a pilot után járnak, sőt, végeztek is a sorozattal. Tőlük ködösítést, általános véleményt kérnénk a kommentekbe ha lehet, vagy egyértelmű spoiler jelölést.

Knight Rider – írta wilson

2018. 12. 09. 15:50 - Írta: vendegblogger

27 comments | kategória: klasszikus,kritika

Televíziós ikonokból nincs hiány, az elmúlt 50-60 év alatt minden esztendőre jutott legalább egy emlékezetes karakter. A 21. század első évtizedáben az übertahó, a sovinizmus minden fajtáját ismerő és aktívan alkalmazó (mégis mindenki által szerethető) Gregory House volt a közönségkedvenc, de a nyolcvanas évek derekán valósággal tobzódtunk a sorozatsztárokban.

Ugyan Michael “mindenki izguljon a szőrös mellkasomra” Hasselhoff pár évvel ezelőtt inkább van elfoglalva, hogy ne szerepeljen minden héten a pletykákra éhes bulvármagazinok címlapján, harminc éve még leginkább a frizuráját igazgatta két hatalmas koncertfellépés között. Ha volt sorozat, amely a nyolcvanas évek felhőtlen boldogságát és feltétlen bizalmát – nyitottságát egy nagy történetbe sűrítette, akkor az mindenképp a Knight Rider volt.

Az NBC 1982. szeptember 26-án engedte útjára a Michael Knight és K.I.T.T. furcsa párosát, és a csatorna semmit sem bízott a véletlenre. A készítő, Glen A. Larson pedigréje addig jobbára sci-fi témájú alkotásokból állt, többek között a 78-as Battlestar Galacticát, a modern Buck Rogers-minit, vagy épp a többszörösen Emmy-jelölt McCloud-ot jegyezte. Nos, ő a Knight Riderrel egy idealista sorozatot teremtett, ahol a jó mindig győzedelmeskedik, ahol a kisembernek is kijár a tisztesség és a segítség, ahol egy magányos lovas is tehet valamit az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözés ellen.

Olyan években járunk, amikor az amerikai nagyvárosok, New York, Detroit vagy Boston utcái még nem éppen az a turistacsalogató látványt mutatták, ahol rendszeresek voltak a kisebb zavargások és a rendőri túlkapások. Ezek után nem meglepő, hogy a Knight Rider főhőse – vagy inkább párosa – a modern Robin Hood szerepét tölti be, megállás nélkül haladva előre, falva a kilométereket – és a nőket.

A pilotban a Larry Anderson által alakított Michael Arthur Long az ezerszer ismert történetet (átvert és megnyomorított protagonista) játssza el, nagy sikerrel. A vietnami sebesülés által megmenekülő Long kap egy második esélyt az élettől. Itt kerül képbe a FLAG, az Alapítvány, amely nagyon vastag és utópista üzletemberek pénzét felhasználva alakítja az igazságosztó szerepét.

David Hasselhoff tökéletesen alkalmas volt a feladatra: nagyon sármos, árad belőle a macsóság. Színészi kvalitásait tekintve nem egy Al Pacino, de a sorozathoz és a kor követelményeihez pont megfelelt. A széria igazi sztárja mégsem ő, hanem gépiesített társa KITT, a William Daniels segedelmével megszólaltatott Pontiac Trans Am.

KITT maga a nyolcvanas évek két lábon: a feltörekvő számítástechnika ismeretlen mivolta és csodaszámba menő státusza tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy mindenki elhiggye, tényleg van egy kocsi, ami beszél, saját személyiséggel rendelkezik, viccelődik és csipkelődik. És persze képes akár 300 mérföld per órával is száguldani, két méteres féktávval, környezetbarát fogyasztással. Mert ugye ez olyan mindennapos manapság is.

KITT igazi ikon, megkapóbb, mint a Duke fivérek Lee tábornoka. Képes masszív betonfalakon átugrani, két keréken, oldalra döntve elsuhanni, “csendes üzemmódban” lopakodni (bár az mindig is érdekelt, hogy ha nem is hallják meg, azért a sötétben csak kiszúr mindenki egy böhöm nagy vörös LED-et ami folyamatosan pulzál) és természetesen akár teljesen hagyományos, kulccsal nyitható zárakat kinyitni beépített elektronikája segítségével.

A magányos lovas szerepkör ellenére a Knight Rider tisztes mellékkaraktereket vonultat fel. Az eleganciájáról, jó humoráról ismert Devon Miles (Edward Mulhare) a nap minden percében ott ült a maga kis bőrfotelében, örömmel fogadva Michael hívásait. A három szezonon át a geeket játszó nő (!), Bonnie Barstow (Patricia McPherson) a romantikus szerepkört töltötte be, bár komoly afférja nem volt Michael-lel, ami kuriózum volt a karakter kapcsán.

Más kérdés, hogy idővel kissé elszabadult kiegészítő karakterek terén a pokol, a nagyobb mennyiségű hallucinogén anyagok elfogyasztása után a forgatókönyvírók az éppen aktuális dél-amerikai szappanoperákból merítve mutatták be Michael ikertestvérét (aki ugye annyiban különbözött hősünktől, hogy nem fekete hanem fehér cuccokban járt, meg volt egy tetszetős hortobágyi bajusza), aztán persze KITT nemezisét, a végül jó útra térő KARR-t.

A 42 perces formátum végül 4 szezonon és 90 epizódon keresztül állta a sarat. A nem várt siker láttán természetesen azonnal feltűntek a copycat sorozatok, mindenki beszélő, több méter magasra ugró és sérthetetlen autót akart, de egyik sem ért el akkora sikert, mint a Knight Rider – főleg nem a későbbi spinoffok.

Az 1991-es Knight Rider 2000-ben például KITT vörösre festve üldözte volna a bűnt, de a pilot nem kapott berendelést. A Knight Rider 2010 három évvel később film formájában vitte volna tovább a hagyatékot, de olyan kevés szál fűzi a KR mitológiához hogy még a spinoff státusz is eltúlzott. Komolyabb folytatás 1997-ben született a Team Knight Rider személyében, ami a nem túl távoli jövőbe helyezte az alapkoncepciót egy egész armadányi járművel. Ám az antipatikus karakterek, a gyenge történet miatt második szezont már nem kapott, így 22 epizód után a süllyesztőben végezte. A 2008-as rebootot pedig már a Junkie is dokumentálta.

Érdekesség, hogy az eredeti sorozat kultstátuszba igazán a nyolcvanas évek végén és nem szülőhazájában, hanem Európában lépett. Hasselhoff igazán népszerű Németországban lett, ahol nem egészen rövid életű énekesi karriert (!) is letudott, durván megkínozva a vájtfülűek hallójáratait acélos hangjával.

Egy szentimentális, klisés, de mégis sokak gyerekkorát meghatározó alapvetés volt a Knight Rider. Nem vagyok biztos abban, hogy a mai generációt lekötné, de akinek kimaradt az életéből, az a tévés történelem egy szeleteként azért adhat neki egy esélyt.

Rig 45

2018. 12. 08. 15:23 - Írta: gromit

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Viaplay svéd-ír koprodukcióban készült thrillerjében egy olajtársaság megbízásából az ír Andrea egy halálos kimenetelű baleset kivizsgálására érkezik a 45-ös számú olajfúrótoronyra, valahol a tenger közepén, karácsony előtt két nappal.

Mindenki az ügy gyors lezárását reméli. A cégvezetés nem akarja bevonni a rendőrséget, és kártérítést se akar fizetni az áldozat hozzátartozóinak, ha nem nagyon muszáj. Andrea meg a családjával szeretne ünnepelni otthon. A torony dolgozóinak is tuti akad valami titkolnivalójuk. Ráadásul a helikopterpilóta is indulni akar már, mert az előrejelzés szerint óriási vihar közeleg.

A cég kárfelmérője végül arra a következtetésre jut, hogy nem is baleset volt. De vajon kinek állt érdekében megölni a finn kolléganőt, miért és hogyan? A helikopter végül mégse száll fel a vihar előtt, a megbízott ott ragad a pilótával és a fúrótorony személyzetével (ami az ünnepek idejére csökkentett létszámú, még konyhás sincs). Gyakorlatilag a külvilágtól elzártan, mindentől távol. Köreikben egy gyilkossal.

A Rig 45 nem egy egyszerű “ki a gyilkos?” krimi, a zárt és elzárt közeg miatt könnyen adja magát egy amolyan tíz kicsi olajfúró jellegű történet.

A karakterek itt is kellően különfélék, de a társaság még látszólag sem random, hisz mind ugyanannak az olajcégnek az alkalmazottjai. Azzal, hogy eleve munkatársak, különösen érdekes lesz a csoportdinamika, illetve annak változása, ahogy a gyilkosság ténye óhatatlanul gyanúsítgatásokhoz és bizalmatlansághoz vezet.

Sok a fordulat, köztük kiszámítható, váratlan, logikátlannak tűnő is akad, de jól keltik velük a feszültséget. A sorozat légköre elég nyomasztó, klausztrofób, még ha nem is annyira, mint mondjuk egy tengeralattjárón lenne. A fúrótornyon, vagy inkább a torony belsejében remekül lehet bolyongani, illetve kergetőzni a különböző (sorozatidőben többnyire kihalt) szinteken. Miközben nézőként lehet találgatni, ki a gyilkos, a sorozat thrillerként is működik.

A brit-ausztrál-európai sorozatok iránt érdeklődők biztos találnak ismerős arcot.

Az ír kárfelmérő szerepében Catherine Walker látható (a Versailles-ból), a pilóta a dán Søren Malling, a mogorva, igazi bully skót munkás Gary Lewis, a fúrótorony fontoskodó kisfőnöke David Dencik (Follow the Money S2, Top of the Lake: China Girl), a kissé kívülálló újonc munkás Jakob Oftebro (Monster, Warrior), de szerepel még Joi Johansson (Fortitude) és Björn Bengtsson (The Last Kingdom, Thicker Than Water) is.

A sorozat nyelve többnyire az angol, de nem a tévés piacon való könnyebb értékesítést megcélozva, hanem mert egyszerűen így természetes. Skót, ír és mindenféle skandináv figurával a fúrótorony legénysége nemzetközi, így nagyon adja magát, hogy angolul kommunikálnak egymással (és csak néhány páros (dialógus) vált át valamelyik skandináv nyelvre). Nekem ez egyáltalán nem volt zavaró.

A Rig 45 nem tökéletes, nem túl mély, a cselekményben is akad pár gyenge pont, de lendületes és atmoszferikus thriller, könnyen magával tud ragadni. Darára ideális.

Hang Ups: az 1. évad

2018. 12. 07. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

– Do you feel you’ve been emotionally butt-fucked by your entire family?
– Yeah, since the age of six.

Kis késéssel írok írok az angol Channel 4 komédiájáról, és mivel anno elmaradt a pilotkritikám, így mostanra már évadosra duzzadt, bár ez az a típusú sorozat, ahol az első rész után nagyjából ugyanazt tudtam volna elmondani, mint most, a hat epizódot követően.

Emlékszik még valaki a Web Therapy-re? Lisa Kudrow volt a készítője és a főszereplője a szériának, ami websorozatként indult, majd a Showtime megvette, és a netes részek átdolgozása mellett sajátokat is gyártott. 2011 és 2015 között 4 évad alatt 44 rész készült el belőle, itthon az HBO-n is látható volt Web-terápia címen, valahol sajnálom is, hogy bővebben sosem foglalkoztunk vele, inkább csak előzeteseket pakoltunk ki hozzá. Na, a Hang Ups annak a feldolgozása.

Illetve…, a feldolgozást ezúttal úgy kell érteni, hogy az alapötletet veszi kölcsön, de utána már abszolút a saját szája ízére formázza magát. A Web Therapy, illetve a Hang Ups koncepciója ugyanis az, hogy a főhős terapeuta

Igen, majdnem olyan, mint a Terápia, de ezúttal a terapeuta egy epizódban nem csak egy pácienssel kommunikál, hanem elég sokkal. Plusz még a magánéletét is éli, de persze mindezt a webkamera segítségével látjuk: van családja (üzleti úton lévő feleség, gyerekek), a kiterjedt famíliával is törődnie kell (apuka, anyuka, tesók), ráadásul különféle magánhívásokat is bonyolít, többek között, mert necces ügybe is keveredett, de ezt a beszélgetést is átfordítják terápiásba.

A Hang Ups olyan, mintha sok miniszkeccsből állna, de közel sincs így, inkább egy nagy átívelés az egész, ember legyen a talpán, aki követni tudja a szálakat, minden páciens baját. És ez nem feltétlenül a háló kuszasága miatt van így, hanem a sorozat tempójának köszönhetően. Értelemszerűen folyamatosan beszélnek benne, ráadásul nem is kis sebességgel, és bár így elég könnyű lemaradni, de mégis ez a stílus határtalanul élvezetessé teszi a végeredményt.

A sorozat a jellege miatt igazi aranybánya a vendégszereplők számára, a készítők éltek is a lehetőséggel, és szép kis kiegészítő gárdát szedtek össze (az eredeti sorozatban például még Meryl Streep háromszori vendgeskedésére is futotta!), akiket marha szórakoztató látni, főleg úgy, hogy amikor megjelennek, sejtésünk sincs arról, hogy milyen karaktert kaptak, és ez a kiszámíthatatlanság hangosan röhögős pillanatokat eredményez, ld. például David Tennant az 1×02-ben.

Be kell valljam, hogy a Hang Ups nálam sokkal jobb lett, mint az eredeti. A Web Therapy amellett, hogy kicsit félszegebb, kínosabb megközelítést vállalt be, így közel sem pörgött annyira (bár eredményezett remek pillanatokat), túlságosan kötött keretek között működött, statikus volt, szinte végig a terápiáról szólt, hol osztott képernyővel, hol pedig a beszélő fél fejével. Persze ez volt a koncepció, szóval nem ostorozom emiatt.

De az ugyancsak a Hang Ups felé billenti a mérleg nyelvét, hogy a főhős esendő karaktere is jobban bejön, mint Kudrow-é, akinek a stílusával időbe telt megbarátkozni. Főleg annak köszönhetően, hogy itt egy normális, valóban segíteni akaró szakmabeliről van szó, nem csak gyors pénzkereseti lehetőséget kajtatóról, bár Stephen Mangan karakterének is vannak sötét oldalai, szó se róla.

Hatszor 20 perces az első szezon, simán nézhető egyben is az évad, és még egy utolsó előnyként a Web Therapy-vel szemben: ez nem esik szét annyira darabokra, hiszen míg az amerikai változatban a webes jellegre sokáig emlékeztetett az, hogy egy 30 perces rész 10 perces miniepizódokból állt, addig itt sokkal gyorsabb interakciókat láthatunk, amik évad szintjén összefüggő sztorivá kapcsolódnak össze.

Már csak egy kérésem lenne: egy magyar változatot kérnék, ha lehet. Jó főszereplővel zseniális és magyarosra vett dolgokat lehetne kihozni a koncepcióból.

Escape At Dannemora: 3 rész után

2018. 12. 06. 21:30 - Írta: human

7 comments | kategória: kritika

Ha eddig még nem tudtuk volna, akkor most itt van egy újabb bizonyíték, hogy ha az ember egy sorozatnál érzi a minőséget, ott érdemes a premier után további esélyeket adni. Mondjuk itt már csak a színészek miatt is megtehettük.

Azért nem mindennapi, hogy Benicio Del Toróval tarthatunk egy utazásra a tévében, na meg Paul Danóval. Sőt, bár Patricia Arquette-et sosem kedveltem, de itt még őt is baromi jónak találom, elég ügyesen adja át azt, hogy miért is tudta a két szökni akaró fegyenc teljesen behálózni. Az a szomorúság, amivel néz mások jobb, látszólag érzelmekkel teli életére teljesen megragadó.

A pilotnál leírtam az alapokat, szóval abba most nem is mennék bele ennél jobban: igaz történetről van szó két életfogytiglanos bűnöző szökéséről. Viszont ezt már tudtam, amikor leültem a kezdő rész elé, meg azt is, hogy a nőt beszervezték, így az első 60 perc semmit sem mondott, kicsit unalmas volt.

Viszont a folytatás már sokkal érdekesebb. Egyrészt egyelőre elkerüli a tipikus börtönfilmes kliséket, másrészt sokkal érdekesebb ahogy megszületik a szökés terve, és elkezdik meg is valósítani azt. Arról nem is beszélve, hogy az itt kinéző konfliktusok mögött is jóval több van már.

Az 1×03-ra már a művészieskedésből is visszavesz a részeket rendező Ben Stiller, szóval sokkal inkább a történet ragadja meg és tartja fogva a nézőt. Most sem néz ki szarul az Escape At Dannemora, és a karakterpillanatokat remekül tartják ki, viszont több a hús, kevesebb a köret, ami abszolút az előnyére vált.

Igazából nem meglepő, hogy “magára talált” a Showtime minije, hiszen elég sok jó név van benne hozzá, de ettől még örömteli volt. Sajnálatos, hogy a felütés nem sikerült jól, ami azért a #peakTV korában nem jó hír, de előfordul.

Law & Order: SVU – 20×10: Alta kockers

2018. 12. 06. 20:01 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika

A 20. évad nagyon erős kezdése óta egy kicsit parkolópályán volt nálam a Law & Order: SVU, ami persze nem jelent semmit, mert mindig periodikusan nézem, olykor lecsúszik egy 4. évados rész, máskor pedig egy random friss. De a héten betáraztam a legfrissebbet, mert láttam, hogy egyfajta “kétkezes” epizódot hoztak össze Judd Hirsch és Wallace Shawn vendégszereplésével, vagyis kódolva volt benne, hogy nagyon jó lesz,

Nem terveztem írni magáról a részről, és most nem is az a lényeg, hogy bejött-e vagy sem, hanem az, hogy itt van egy 20. évados epizodikus krimisorozat, amibe bármelyik évadnál vagy résznél be lehet szállni (akkor most is), és amiről azt gondolná az ember, hogy már totál rutinszerűen írják. És tudom, hogy egyes hosszan futó nyomozósoknál ez a helyzet, de ezt az epizódot mostantól mutogatni fogom, hogy még egy 444. részt is (tényleg annyi) meg lehet így csinálni. Hogy egy sokszázadik epizóddal is saját gyermekeként foglalkozik az író.

Arról nem is beszélve, hogy már abban különleges volt a rész, hogy bár egy nyomozós sorozatról van szó, és volt benne nyomozás és holttest is, a procedurális dolgokat olyan diszkréten a háttérbe szorították, hogy szinte fel sem tűnt, hogy máson van a hangsúly, egy olyan megrázó történet érzelmes kibontásán, ami felszínesen nézve lehet, hogy csak egy sokadik, hasonló témájú SVU-résznek tűnik, de ha belegondol az ember, akkor mélységesen elszomorodik…

Maga a rész egyébként egy íróként nagyon sikeressé váló, egykori gyerekprostituált megölésével indít, mely ügyet elég hamar felfejtik (már az is eléggé fejvakarósan lett kifuttatva), de idővel olyan irányba kanyarodik el a nyomozás, amit még csak sejteni sem lehetett előre. Mondanom sem kell, hogy a két veterán színész nagyon jó, egyszerre viccesek és komolyak, szívesen elnéztem volna őket még tovább is.

Egyébként persze, hogy nagyon jó volt a 20×10, még akkor is, ha előzetesen annyira felhype-oltam magam, hogy nem ért fel olyan magasra, amilyennek vártam, de ez szerintem csakis annak köszönhető, hogy egyrészt csak az epizód második felét kapta meg Hirsch és Shawn, másrészt pedig kevesebb közös jelenetük volt. De ettől még simán kinézhet nekik ősszel egy Emmy-jelölés vendégszereplőként.

És ez csak egy példa a LO: SVU-ból, mert így, 400-on túl is képesek érzelmileg csurig töltött epizódokat írni.

Survivor – 37×12: The Shield

2018. 12. 06. 16:50 - Írta: winnie

7 comments | kategória: kritika,reality

This is my final four.

Kezdünk befordulni a célegyenesbe, és több korábbi szezonnal ellentétben, most nagyon nem látom, hogy ki kerülhet ki győztesen az állva maradt hét játékosból. Néhány emberben nem látom a győzelmet, de sok múlhat azon, hogy ki kit visz magával a döntőbe. (És, hogy ki tudja azt a tüzet jól meggyújtani, ha megint megtartották azt a két szezonnal ezelőtti hülye változtatást…)

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Salvation: vége a 2. évadnak. És a sorozatnak is.

2018. 12. 06. 15:03 - Írta: winnie

6 comments | kategória: kritika

Egyre inkább tudatosul bennem, hogy nem vagyok oda a gyógyszerelgurulós sorozatokért.

Szóval a Take Two után itt van még egy nyári kasza, egy elvarrásra szoruló sorozat – még akkor is, ha a készítők, ahogy arra minden kétséget kizáróan számítani lehetett, nem varrtak el semmit vele kapcsolatban, csak betoltak egy benga nagy cliffhanger-t, ami alapjaiban változtatta (VOLNA) meg a status quo-t. (A kulcsidézetet kiemelem fehérrel: It is not an asteroid)

Már a 2. évad elején éreztem, hogy gondok lesznek és ez az irány nem nekem szól, így diszkréten kihátráltam a sorozat alól. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatás mennyire durva hullámvasútba csap át, arról nem is beszélve, hogy s a Salvation váratlanul elég kakukk lett a 2. évadra. Leírtam korábban is, hogy az első évad tisztességes és szórakoztató volt, de egy ilyen csikicsukit, amiben a karakterek minden cselekedetét az 5-10 percenként muszájcsavaroknak rendelik alá, nem egyszerű nyugodt lelkiismerettel nézni, na.

A Föld felé tartó aszteroida történetét lehetett ostorozni, de legalább elég konkrét volt és definiálta a sztori alakítását. A 2. évadban viszont már minden elvetemült dologról szólt a sorozat, és a jó kis ember kontra űrkavics-konfliktus mélyítése helyett ember kontra ember kontra ember kontra titkos szervezet kontra ember irányba vittek el mindent. Miért? Miért érezték annak szükségét, hogy 4-5 ellenérdekelt felet felállítsanak, hogy utána a karaktereket flippergolyóként hol ide, hol oda taszigálják? Ezzel tényleg csak egy csomó logikátlan és megalapozatlan oldalváltást, dupla és triplafedelű megoldásokat generáltak, amikre idővel immúnissá kellett válnia minden nézőnek, nem?

A szappanhab folytonos erőltetésével már nem is foglalkozom, az elején felvezetett egy-két kapcsolat, vagy halvány szerelmi háromszög simán elfért, de ahova eljutott a sorozat, az már-már tolerálhatatlan volt. És nem csak a romantika tartozik ide, hanem más tipikus és átlátszó húzások, mint például Darius álruházása.

Egy valamire nagyon kíváncsi lennék, hogy a színészek miképp álltak a sorozathoz. Azzal, hogy mennyi képtelenséget zsúfoltak bele, nyilván ők is tisztában voltak, de nem lehet azt mondani, hogy a Salvation ne adott volna számukra kibontakozási lehetőséget és változatos munkát, szóval ez lehet, hogy felülírta minden esetleges averziójukat, és tényleg annyira oda voltak benne mindenért, ahogy az az interjúikban átjött. (Pedig ilyenkor azt hinnénk, hogy ezerszer megbánták a döntésüket, hogy aláírtak, és szabadulni szeretnének.)

Valamilyen szinten biztosan élvezetes az is, hogy totál kiszámíthatatlan minden, és hogy különféle őrült szálakat lengetnek be (szia, Zoo 2. és 3. évad!), de mindez valahol az átgondoltság hiányára, a hirtelen jött elképzelések egymásra halmozására, illetve sokkfaktor mindenek elé való kiemelésére utal. A trash is lehet szórakoztató, sőt, sokszor az is, de azt még az ellendrukkerek is elismerhetik, hogy nem annak indult a sorozat.

Aki az 1. évadot pár rész után kaszálta, az nagyot nézhetett volna az utolsó epizódokon, és ebből a szempontból a Salvation tökéletes utódja volt a CBS nyári szériáinak, a Zoo-nak vagy az Extant-nek  – sőt, még az Under The Dome-nak is. (Az American Gothic-ot nem bántom, az üdítő kivétel volt.) Részemről nem véletlen, hogy az említettekből háromnak is végignéztem az első szezonját, majd gyorsan kaszáltam őket a 2. évaddal.

A zárás valahol szép és poétikus volt, de ha valaki azt meri mondani, hogy azért kár, hogy elkaszálták a sorozatot, mert most jött volna a lényeg, most kezdődött volna a valódi történet, akkor menten előadom Edward Norton önpüfölős magánszámát a Fight Club-ból, mert épp akkor lesz kasza valami, ha két évadon át nem kezdődik el a valódi történet. Ez kardinális bűn, egyébként pedig hiszem, hogy a végecsavar is csak egy random ötlet volt a sokból. Most ezt dobták ki kockán.

Nightflyers: 3 rész után

2018. 12. 05. 20:00 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika

A pilotkritikánk után olyan jó lenne azzal kezdeni, hogy na, akkor jövök az ellenvéleménnyel. Bár valamennyire igaz lenne, mivel nem közönyt váltott ki belőlem a Nightflyers, viszont éltetni sem fogom, az biztos.

A történet ugye az lenne, hogy valami repül a Földtől baromi messze, és ez intelligens életnek tűnik. Nosza, egy kolonizációs hajó elindul kivizsgálni. Teljesen jó alap szerintem, és pont emiatt kapott a közepes pilot után még pár esélyt tőlem.

Aztán szépen lassan leesett, hogy valójában az új Helix-et bámulom, csak épp jobb grafikával. Vagyis jobb rendezéssel. Ellenben a Nightflyers írói sem valami magasiskolában tanulták ki a forgatókönyvek készítésének mesterségét. Mármint elég furcsán keverednek azok a történetszálak. Vagy majd most ebből okulnak, és legközelebb már jobb sorozatot csinálnak?

Amúgy durva, hogy a pilotnál mindenkinek az Event Horizon ugrott be (és nem a 2001?), gondolom, a látomások miatt, de igazából az egész sorozatra ez jellemző: szinte mindenről beugrik valami. Olyan, mintha egy borzasztó koktélja lenne pár régebben sikeresen kivitelezett ötletnek. Viszont ezek nem igazán illenek össze, nem tudják fogyaszthatóra mashupolni.

És ezen “merített” dolgok között szinte random váltanak, nem organikusan. Elindul egy szál, és akkor a másikon meg “mégsem bízok az l-1-ben, se a te képességeidben”-módon bejön egy konfliktus. Vagy nincs felépítve egy karakter, és akkor hirtelen dönt egy olyat, ami nem tűnik logikusnak, de a több feszültséghez mindenképp kell.

Konkrétan kedvem támadt hatewach-olni, de csak akkor lenne értelme, ha közösen röhöghetnénk spoileresen a részek után. De igazából a hátralevő 6-7 óra (hét rész) helyett inkább nézhetnék valami jó sorozatot is inkább, hiába hív itt az űr. Aztán lehet, hogy inkább a YouTube-sorozatnak adok még egy esélyt.

Previous Posts