login |

Posts filed under 'kritika'

Tytgat Chocolat / Team Chocolate

2021. 05. 08. 15:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika

Vannak díjnyertes sorozatok, melyeket leginkább csak hazájukban és nemzetközi fesztiválokon lehetett látni, mi meg csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb felbukkannak valamelyik számunkra is elérhető tévéadó vagy streaming szolgáltató kínálatában. Ezért is nem írtunk korábban erről a 2017-ben Európa legjobb fikciós sorozatának választott flamand szériáról, ami egy egészen különleges, részekre tördelt roadmovie-ba oltott romantikus, és egyben coming of age történet, az átlagtól merőben eltérő szereplőkkel.

Jasper, mint oly sok átlagos fiatalember, még otthon lakik szüleinél, izgatottan áll munkába egy igazi munkahelyen, ahová biciklivel jár be, és ahol szerelmes lesz egy kolléganőjébe. Csakhogy Jasper nem átlagos fiatalember: Down-szindrómás.

A sorozat (eredeti) címét adó, a Tytgat család által üzemeltetett (fiktív) csokoládégyár egész különleges munkahely, sokat adnak a hagyományokra, a családias légkörre, és a csomagolórészlegükön kizárólag csökkent munkaképességűeket alkalmaznak. Ezek egyike lesz Jasper.

Vele együtt mi is megismerhetjük az új munkatársakat, a műszak alatt és azon túl is. Jasper számára megnyílik egy egész új világ, láthatjuk egyre bátrabb önállósodási törekvéseit. Ámde az idillnek vége szakad, amikor barátnőjét kiutasítják Belgiumból.

Jasper vigasztalhatatlan, de a cimborák megtalálják a tökéletes megoldást – és ezen a ponton vált át a sorozat roadmovie-ba. Ez a kis csapat értelmi fogyatékos nekiindul a lány szülőföldjére a Balkánra, és kezdetét veszi egy kalandos utazás fél Európán át, számukra teljesen ismeretlen vidékeken, amikor egyébként is nehezen értik a világot, de legalábbis másképpen értelmezik, mint az átlag. Eközben otthon a csokoládégyár környékén is gondok vannak.

Számomra kellemes meglepetés volt. Eleinte nem túl nagy érdeklődéssel, de gondoltam azért belenézek, és végül leragadtam. Megfogott a sorozat bája, és ahogy hozzáértéssel és empátiával ábrázolja a fogyatékkal élőket. Ráadásul nemcsak róluk szól, hanem az ő szemszögükből és velük is. A főszereplők valóban értelmi fogyatékosok (nem csak Down-szindrómások), akik mind a magyar Baltazár Színházhoz hasonló speciális belga társulat tagjai.

Nem feltétlen értek egyet a Prix Europa tévés fesztivál zsűrijével, amely akkoriban az angol Broken elé rangsorolta ezt a sorozatot, de mindenképp tudom ajánlani annak, aki valami másra vágyik. Szokatlan, de bájos és szívmelengető, kiszámíthatóságában is izgulhatunk a karakterekért. (Netflixre csak néhány országban került fel, a mostani ausztrál premierrel viszont talán végre szélesebb körben elérhetővé válik.)

For All Mankind: vége a 2. évadnak – írta Scat

2021. 05. 07. 21:34 - Írta: vendegblogger

26 comments | kategória: kritika

Az az igazság, hogy az évadkezdés után hetiben a negyedik részig követtem az évadot, aztán elkalandoztam, másba kezdtem bele, és így az utolsó hat részt néhány nap alatt daráltam le (ezért is csúszott ez az írás).

Őszintén szólva örülök, hogy így alakult, mert a sorozat, a rész végi csattanókhoz nagyon ért. És nyilván majdnem mindegyik vége azzal zárult, hogy a szovjetek is szerephez jutottak (aminek a mértékét ugye én eleve kevésnek tartom a sorozatban), így aztán azonnal pörgettem is tovább. Gondolom az utolsó epizódok kvázi „kis háborús” részei érthetővé is teszik ezt.

De menjünk sorjában. Az írás spoileres, csak akkor menj a tovább mögé, ha már láttad a teljes évadot. Tovább…

Mythic Quest: kezdett a 2. évad

2021. 05. 07. 19:36 - Írta: Shyllard

6 comments | kategória: kritika

Az Apple Tv+ játékkészítő cég mindennapjaiba elkalauzoló munkahelyi komédiája ezúttal mindenféle alcím nélküli intróval tért vissza. A Raven’s Banquet című kiegészítő kiadása után érthető is a döntés, és talán az egyszerűsített elnevezés segíthet végre a nagyobb nézőközönséget is elérnie Rob McElhenney-ék alkotásának. Még ha nem is vagyok feltétlen megelégedve a 2. szezon nyitóepizódjaival.

Annak ellenére, hogy az első évad és a különkiadás alapján a duplaepizódos premier elsősorban örömforrás volt, megnézésük után inkább csak vállamat vonogattam. Nem voltak rosszak, de semmiképpen sem jók. Az biztos, hogy akárhány részt is fog megérni a sorozat, nem ezekre az epizódokra fogok a legélénkebben emlékezni.

Egyszerűen hiányzott belőlük az a bizonyos plusz. A legtöbb vicc túlnyújtott volt, nem túlságosan nevettettek meg, illetve az ilyen esetekben eddig beültetett érzelmi vonal is teljesen hiányzott. A két rész fókusza a női főszereplőkön volt, akik közül sajnos Jo-n (Jessie Ennis) kívül ezúttal mindannyian a rövidebbet húzták történetbéli minőségben. A továbbiakban, pedig spoileresen folytatom miért is.

Tovább…

Pilot: Star Wars: The Bad Batch – írta Ayrons

2021. 05. 07. 15:50 - Írta: vendegblogger

23 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Végre megérkezett A klónok háborúja 8. évadja, akarom írni a spinoffjának a The Bad Batch-nek a legelső része (stílusosan május 4-én a Star Wars hivatalosan napján). Akik látták a pilot epizódot, azoknak feltűnhetett, hogy a legújabb Star Wars-animációs sorozat úgy istenigazából semmiben se különbözik az anyasorozattól.

Ha nem lenne a rész előtt ott az új logó (ami a régi sorozatból bukkan elő ötletesen) akkor az ember azt hihetné, hogy a kultikus A klónok háborúja legújabb részét kezdte el nézni. Csak ugye az a széria tavaly lezárult, és mindenki azt hitte, hogy egy korszak is véget ért vele. Erre egy év elteltével itt a The Bad Batch spin-off széria, a pilotját megnézve pedig, mintha sosem ért volna véget A klónok háborúja animációs sorozat. Amit én egyáltalán nem bánok.

Az új sorozat egy 75 perces filmmel érkezett meg a Disney+ kínálatában, hogy onnan folytassa a messzi messzi galaxis történetét, ahol az anyasorozat abba hagyta azt tavaly. A több éve tartó klónok háborúja a végéhez közeledik, Grievous tábornak teljes offenzívát indít a Galaktikus Köztársaság területei ellen, ám Dooku grófot Anakin Skywalker megöli, míg a droidhadsereg főparancsnokát Obi-Wan Kenobi teszi hidegre.

Eközben Caleb Dume (a későbbi Kanan Jarrus) mesterével Depa Billaba küzdenek a Szeparatista offenzíva ellen, nem épp sikeresen. Ám szerencséjükre a „lovasság” megérkezik még időben a Bad Batch személyében, akik hamar megfordítják a csata kimenetelét.

Csakhogy az ünneplés nem tarthat sokáig, ugyanis Palpatine főkancellár kiadja a hírhedt 66-os parancsot, aminek a következtében a klón katonák a Jedik ellen fordulnak, és sorra kivégzik a rend és béke őreit. Kanan/Caleb mesterének az önfeláldozásának, no meg a Bad Batch csapat vezetőjének a segítségével sikeresen meglóg a klónok elől, miközben az elit kommandó tagjai értetlenül állnak az események előtt. A Kaminora visszatérve, a furcsa klónokból álló csapat hamar rádöbben, hogy az általuk ismert galaxis az alapjaiban változott meg, amihez vagy alkalmazkodnak, vagy pedig mehetnek a „roncsterepre”. 

A sztori egy az egyben az anyasorozat felépítését követi, ezért is írtam fentebb, hogy az új széria semmiben se különbözik a régi nagy elődtől (még grafikában sem). Ez valakinek vagy bejön vagy nem, bár szerintem többen lesznek az előbbi táborában, mintsem az utóbbiban. No meg egy spinoffról beszélünk, így érthető, hogy nem nagyon térnek el a készítők a Clone Wars stílusától.

Az már más kérdés, hogy Dave Filoni, akit sokan George Lucas méltó utódjának tartanak, már másodjára írja felül a meglévő kánont a saját elképzelései miatt. 2014-ben a Lucasfilm bejelentette, hogy minden, ami nem a 6 film, A klónok háborúja és a Lázadók sorozat az nem tartozik a Star Wars kánonjában. Értelemszerűen a rajongóknál ez a húzás kiverte a biztosítékot. A Lucasfilm azzal indokolta a döntését, hogy a Star Wars univerzuma túlságosan keszekusza lett az évek során, és szükséges lépés volt emiatt ez a fajta drasztikus tisztogatás.

Ám megígérték, hogy a jövőben minden egyes tartalom legyen az film, sorozat, animációs tartalom, képregény, valamint könyv ugyanakkora súllyal fog rendelkezik, és minden mindennel össze fog függni, egy egységes kánont hoznak létre, ahol nem lesznek szintek, és felülírások, no meg ellentmondások.

Erre 2021-ben az a Dave Filoni, akit a Star Wars messiásának tartanak már másodjára retconolja a meglévő kánont. Tavaly az Ahsoka-könyv eleje lett felülírva A klónok háborúja 7. évadjával, idén a Kanan-képregény egyik száma esett áldozatul ennek.

Ezek után nagyon úgy tűnik, hogy visszatérünk a régi szintes kánon rendszerhez, ami még Lucas idején volt, amikor egyes tartalmak simán felülírtak megannyi könyvet és képregényt. Hiába jelentette ki 7 évvel ezelőtt a Lucasfilm, hogy egy egységes kánon fog jön, ha a későbbiekben Jon Favreau, Dave Filoni, vagy akármelyik film, valamint sorozat rendezője felülírhatja a meglévő kánont, csak azért, mert nekik más elképzeléseik vannak. Nagyon úgy fest, hogy a stúdió egykoron elhamarkodott kijelentést tett. 

Egyébként maga a pilot sztorija rendben volt, ahogyan egy rendes pilot esetében, úgy itt is a készítők felpakolták a bábukat a táblára, megismertették a nézőkkel az alapszituációt, hogy aztán az elkövetkező 16 részben kibővítsék a meglévő világot, és kibontsák az évad, no meg a karakterek személyes drámainak a történetét. Tették mindezt nagyon profin, köszönhetően annak, hogy a hátuk mögött olyan sorozatok vannak, mint A klónok háborúja és a Lázadók. 

A sorozat középpontjában A klónok háborúja 7. évadából megismert Bad Batch csapata állt, kiegészülve egy Omega nevű női klónnal. A 99-es klónkommandó osztag, akiknek a győzelmi statisztikája 100%. Ők azok, akik a látszólag lehetetlen feladatokat is képesek elvégezni. Bevallom a 7. évadban a legkedveltebb klónjaim lettek, köszönhetően annak, hogy mindegyiknek saját, egyedi személyisége van, no meg emlékezetes jeleneteket is kaptak.

A csapat tagjai: Hunter, aki egy élő térkép és emellett a kommandó parancsnoka, Tech az informatika zseni, Crosshair a mesterlövész, Echo az egykori 501-es osztag tagja, aki egy élő számítógépként működött, és végezetül Wrecker a tank. Mindegyik karakter, mind külsőségben, mind pedig személyiségben jól elkülöníthető, ezáltal pedig mind az öten élő és lélegző személyként működnek, a kémia is tökéletes működik közöttük. 

Egyébként az meglepett, hogy már a pilot epizódban szétszakadt a csapat, és Crosshair, akinél szemben a csaptatásaival a 66-os parancs részben aktiválódott, a Birodalom oldalára állt. Vélhetőleg azt a feladatot fogja kapni a feletteseitől, hogy vadássza le az egykori társait.  Kíváncsi leszek, hogy képesek lesznek-e megmenteni őt, vagy végül egy drámai halált fog halni. Omega személye pedig tippre a sorozat egyik nagy rejtélye lesz. Nem lepődnék meg azon, ha erőérzékeny klón lenne a kislány, hiszen a kaminóiak eléggé titkolóztak vele kapcsolatban, még Tarkin előtt is. Lehetségesnek tartom azt is, hogy Palpatine klónozási hóbortja vele kezdődik majd el, és Filoniék itt próbálnának majd valamilyen értelmet adni a kilencedik résznek. 

Szóval a hangsúly a Birodalom térnyerése mellett a klónokon lesz. Ami szerintem egyáltalán nem probléma, hiszen már az anyasorozatban is eléggé központi szerepet töltöttek be a köztársaság katonái. Annak pedig kimondottan örültem, hogy végre nyíltan kimondták, hogy miért is cserélte le a Birodalom a klónokat. Ezzel sok évnyi vitának a végére tettek pontot a készítők. Emellett az is kiderült, hogy a 66-os parancs nem csak a Jedik ellen fordította a klónokat, hanem hűségessé is tette őket a Birodalomhoz. Ami egy teljesen új információ volt, még a rajongók számára is. 

Említést érdemel még a sorozat látványa, ugyanis a Lucasfilm Animation nagyon kitett magáért. Már-már Pixar és Disney Animation látványvilágot kaptunk, tippre pár év és a Lucasfilm animációs részlege felér az előbb említett stúdiók szintjére. Kevin Kiner zeneszerző pedig ismételten kitett magáért, nagyon szépen kiegészítette a saját szerzeményeivel John Williams taktusait.

Végére csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a készítők célja egyértelműen látszik, Dave Filoni és a csapata ismételten egy olyan szériát akarnak letenni az asztalra, amely nagyban bővíti majd a Csillagok háborújának az univerzumát. A folytatás ma érkezett, annak a megnézéséig is mindenkivel az Erő legyen! 9/10

Vera: a 9. és 10. évad – írta Eloise

2021. 05. 06. 21:30 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

Az utóbbi hónapok sajnos úgy alakultak, hogy nem jutott időm a kedvenc brit krimisorozataim szokásos évad végi ajánlóira. Így a Grantchesterhez hasonlóan a Vera is egy dupla évadajánlót kapna most tőlem. Úgyis nyakunkon a 11. szezon.

Mindenképpen akartam újra írni a sorozatról, hiszen annak ellenére, hogy most kerek évfordulót ünnepel, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ellaposodott volna, sőt nekem egyre inkább tetszik. Mindig is azokat a nyomozós sorozatokat szerettem igazán, amik a dráma és fordulatok mellé, a humort is be tudja csempészni. (Ami lehet, hogy morbid dolog tőlem.) A Vera pedig pont ilyen. Amit még nagyon szeretek benne, hogy nem akarja szájbarágósan elmagyarázni, hogy most mekkora szörnyűség történt, az ember mégis érzi, ami szerintem nagyban köszönhető a kiválóan játszó színészeknek és a remekül megírt párbeszédeknek.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Pilot: Starstruck

2021. 05. 06. 15:50 - Írta: human

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Angol romantikus komédia jöhet, nem? Kis lazítást hoz heti 22 percben a BBC3 az újoncával. A Starstruck eléggé modern gondolkodású, legalábbis a női szexualitásról, és ezt nagyon természetesen kezeli.

Afternoon sex is basically an errand.

Nyilván teljesen őszintén, ahogy mindig, az előzetes engem nagyon nem győzött meg, az ott levő leírás sem, de akartam valami újat nézni, és a 22 perces komédiák nálam mindig előnnyel indulnak (de majd jön az Intergalactic is a héten!), így végül leültem elé. Innen lehet a legszebbeket meglepődni, és néha tényleg csal a megérzés, ez ütött. Ennek ellenére szerintem hallgatni kell az előérzetre, mert 100 esetből 2-szer alakul pozitívan az eset, legalábbis nálam.

A lényeg, hogy a tartalom alapján tényleg nem sokan kattannának rá: egy újévi bulin becsípve összejön a főszereplő lány egy helyes pasival. Aztán másnap kiderül, hogy egy filmsztárról van szó. Egyelőre, vagyis 2 rész alatt még a “közvélemény nem tudhatja” és a többi klisés húzást is elkerülték, de az nyilván csak várat magára, inkább csak félreértéseken alapul a konfliktus.

Ebből az alapozásból bármi lehetne, de a két karakter közötti csipkelődős dinamika teljesen a régi idők romantikus komédiáit idézte, csak megfejelte némi modern problémával azokat. Nehéz jól összefoglalni, leírni azt a hangulatot, ami átszőtte a részeket, de engem teljesen berántott. A modern, szabadabb gondolkodás hatja át, például 20 évvel ezelőtt egyértelműen fordítva lett volna a felállás (vagyis nemrég is volt), vagy minimum a filmsztár férfi oldaláról koncentrálna a kapcsolatra. Tudom, a Micsoda nő! alapján talán nem, de itt semmi megmentés komplexus nincs a történetben, inkább egyenrangú felekről van szó.

Mindezeket úgy mondom, hogy Rose Matafeo valahogy nem olyan szimpatikus főszereplőnek itt, de közben meg az írás (a sajátja!) ezerrel segíti őt is. Nikesh Patel pedig remek végig. Kicsit furcsa, milyen jó kémia van közöttük, de tényleg csak a forgatókönyvre tudnék mutogatni ennek kapcsán, valahogy van flow, akármennyire is képtelennek hat némelyik fordulat. Az meg csak hab a tortán, hogy a színész ügynöke Minnie Diver, ellopta az egész show-t! Tiszta Ari Gold, csak 2021-ben!

Sima 8/10 a nyitány, amit egyáltalán nem gondoltam volna. Az ittas poénok egy része kicsit kínos, de úgy a 10-15. perc környékétől már mosolyogtam, ami a kitartott a 2. rész végéig simán. A nap dala akkor a Return of the Mack.

Legends of Tomorrow: kezdett a 6. évad

2021. 05. 05. 20:00 - Írta: Necridus

6 comments | kategória: kritika

Egy éve, hogy leköszönt a Holnap Legendáinak ötödik évadja, aminek folytatása ugye a forgatási nehézségek miatt késett, ugyanakkor ez az egyetlen tavaly is futott Arrowverse sorozat, aminek nem kellett pótolnia az előző évad cselekményének lezárását. Van ugye, ami három epizódot hozott át, van, ami egyet, és van, ahol újraírták az egészet a főszereplő távozása miatt.

Az előző szezon azért kapott hideget és meleget is, amiért elkezdett kicsit komolyodni (ugyanakkor azért is, mert néha túl agyament volt), ezért kíváncsi vagyok, ti hogy fogtok vélekedni a premierről. Nálam bejött, én pont az egészséges agymenés melletti valódi, nem súlytalan átívelésre vágytam, amit úgy néz ki, idén meg is kapunk, amihez egy új legenda is bekerült a képbe.

A tovább mögött máris spoileresen folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: The Hardy Boys – 1×01

2021. 05. 05. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Nagyon régi elmaradásom ez a decemberi kanadai premier, ami Amerikában a Hulu-ra került fel azonnal a teljes évaddal. Igazából nem is értem, hogy mi történt, hogy nem kezdtem el, hiszen miképp a The Irregulars-nél írtam is, a gyerekfőszereplős kosztümös krimik kifejezetten a gyengéim közé tartoznak. Hát még az átívelősök!

A Hardy srácok története majd 100 éves irodalmi alapon nyugszik, annak idején amolyan krimiponyva-sorozatként publikálták elég nagy számban a köteteket Franklin W. Dixon név alatt, mely álnév alatt természetesen több író is dolgozott. Magyarországot, miképp Nancy Drew, nagyjából elkerülte, mindössze Az óceánrepülő című kötetnek találom nyomát, amiben az az érdekes, hogy ez az átívelős nyomozós sorozat az óceánon kezd, amikor is egy hajó valami repülőgép roncsra bukkan.

THE HARDY BOYS – 1×01 – 6,5/10

A 80-as években játszódó történet (se mobil, se közösségi platformok – éljen a könyvtárban való kutakodás!) egy családról szól, papa, mama, gyerekek (két fiú), ahol az oknyomozó újságíró anyuka egy autóbalesetben meghal, rendőr apu pedig összepakolja a pereputtyot, és elköltözik (eleinte egy nyár erejéig) testvéréhez, a gyerekek nagynénjéhez egy tengerparti kisvárosba, mert jól jön neki a segítség a rajtuk való gondoskodásban.

Azonban, mint arra a srácok kotnyeleskedésük közben rádöbbennek, édesanyjuk halálára gyanús körülmények között került sor, amit azonban apjuk nem nagyon oszt meg velük, ezért a két eléggé maga alatt lévő (ld. az anya és a költözés) fiú saját szakállra nyomozni kezd új barátaival, ami remekül meg is ágyaz egy kalandos és búfelejtő nyárnak. Még akkor is, ha a tétek elég komolynak látszanak, és minden bizonnyal az anya munkájához is köze van mindennek. (És akkor a sorozat kezdő képsorairól még nem is ejtettem szót, ugyanis egy halászhajóval indítunk, annak tengerből kifogott zsákmányával, egy misztikusnak tetsző kinccsel, majd a legénység lemészárlásával – amolyan jó ponyvás, bajuszpödörgetős módon.)

Még két rész után sem tudom, hova tenni a sorozatot. Vannak dolgok, amik nagyon rendben vannak benne, a zene és a retró hangulat tökéletes, és tudom, hogy béna dolog folyton a Stranger Things-re hivatkozni, mert ott van egy csomó filmes és tévés előd is gyerekbandákkal, de mégis az a legkézenfekvőbb mostanság, főleg, hogy itt sem a két Hardy-tesó ügyködik csak, hanem egy nagyobb tinibagázs.

Annak ellenére, hogy abszolút átívelős (írd még le ötször!) történettel van dolgunk, az 1×02-ben amolyan mini feladatok, mondhatni mellékküldetések voltak, amik epizodikus jelleget kölcsönöztek a résznek, és ami különösen jópofa volt, hogy a banda is kétfelé szakadt, így párhuzamos gyereknyomozásokat láthattunk, melyek mindegyike bonyolította az összképet, persze amellett, hogy adott is plusz infókat azzal kapcsolatban.

Ugyancsak az 1×02-ben jött elő a sorozat ponyvás gyökere, ugyanis elég valószerűtlen, eleinte randomnak tűnő jelenettel nyit a rész. Nem is értettem, hogy mi a helyzet, utána visszakerülve a kisvárosba azt hittem, hogy csak az egyik szereplő olvasott egy könyvet, és az elevenedett meg előttünk, de később kiderült, hogy abszolút valóságos történésről van szó, aminek ráadásul köze is van a főszálhoz.

Meg egyébként is, látszólag mindennek köze van mindenhez, szóval elég hamar érdemes felfüggeszteni mindenféle nézői kétkedést a véletlenek kapcsán, egyszerűen az “Aha, persze!”-pillanatokkal kapcsolatos kétkedések nélkül sokkal hatásosabbak a felfedezések és fejvakarósabb a nyomozás alakulása. Van, aki az effélét gombnyomásra ki tudja kapcsolni, de aki túl analitikus és csak ON-funkcióban néz sorozatokat, annak nem való a The Hardy Boys.

Nem mondom, hogy elsőre (vagy másodikra) annyira lenyűgözőnek találtam a fő rejtélyt, de van annyira bájos maga a széria, hogy egyelőre maradjak. Egyedül azt sajnálom, hogy egyik főszereplő sem tűnik igazán érdekes karakternek. Gond nincs velük, még a színészeket is elfogadom, de például a kisvárosban először beléjük botló gyerek sokkal izgalmasabb figura náluk. Vele sokkal szívesebben néznék valamit, de gondolom, fog ez még alakulni.

Pilot-mustra: The Innocent – 1×01

2021. 05. 04. 19:20 - Írta: winnie

13 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat,pilot-mustra

Hú, de nehéz kritikában megfogalmazni azt, hogy az ember mit keres és értékel a sorozatokban úgy, hogy az meggyőző és másra is vonatkoztatható legyen, valamint tájékoztasson! Számomra a nézői élmény a legfontosabb, és azt veszem észre, hogy amikor az maximális, viszont a sorozatról tudom, hogy nem tökéletes és vannak hibái, akkor mindig farigcsálok, kifogásokat keresek, pedig nem kéne. Ha valami maxos, akkor vállaljuk be, hogy maxos, nem?

A Netflix pénteki premierje volt a spanyol Az ártatlan, ami belőlem ezt a nagyon lelkes nézőt hozta elő, amit nem nagyon tudok számokban kifejezni, max a 10/10-zel. Nyilván a sorozat (még?) nem ennyi, de a kezdés, bármennyire is fura volt és lógott a levegőben, mert nem láttam benne elég alapanyagot, eleve megfogott egy 6-7/10-es szinten, de utána jött az 1×02 és BUMM, az első percekben transzcendens állapotba kerültem, és egy 8-as szint után a harmadik rész már 9/10-re kúszott fel nálam. (Most a 4.-nél tartok, majd jövök finálékritikával. Ha kitart a lendület, tuti top3-as az év végén.)

THE INNOCENT – 1×01 – 7/10

És itt jön be a kritikák szubjektív vetülete, miszerint isteníthetek én valamilyen aspektust, ha az valakit hidegen hagy, akkor magát a sorozatot sem fogja értékelni, ezért sem az osztályzatokat kell nézni. Én pedig oda vagyok a narratívákkal való játékért – emlékeztek még a The Chicago Code-ra? Mekkora gyomros volt a pilot vége! Annak köszönhetően, ahogy mesélték. A kedvenc filmjeim többsége mind rendelkezik valami narratív, a történetmesélés minkéntjével csavarral (pár a top10-ből: Memento, Lola rennt, Fallen, The Usual Suspects, Amélie), és amikor megnéztem az El Inocente első részét azt mondtam magamban, hogy az nem lehet, hogy ez csak ennyi. Itt kell lennie valami (narratív) csavarnak. S lőn!

Nagyon fura volt ugyanis ahogy elkezdődik a sorozat. Megismerünk egy fiatal férfit, aki véletlenül megöl valakit és ezért börtönbe kerül, de… utána kvázi meghallgatjuk az élettörténetét, konkrétan ledarálják, hogy mi minden történt vele az elkövetkező jó pár évben, és én tudtam, hogy ezt így egyetlen író sem csinálná, mert ennél pofátlanabb expozíció nincs. Szóval ez már eleve szöget ütött a fejembe, hogy itt készül valami.

Utána megismertük a fő sztorit, ami tele volt furcsasággal: jelenetekkel, amikből mintha hiányzott volna valami, amik nem voltak annyira teljesek, amiknél érezni lehetett, hogy valami nem stimmel. Kaptunk hihetetlennek ható véletleneket. Teljesen a levegőben lógó, minden magyarázat nélküli múltbéli snitteket. És olyan WTF-jeleneteket, amiket minden felvezetés nélkül zúdítottak ránk, és azt éreztem, hogy a teljes képnek csak egy nagyon kis darabját fogom a kezemben.

És ez az, ami iszonyatosan felvillanyozott. Én a krimiket a kirakós jelleg miatt nézem, imádom, amikor összeáll a kép, és Az ártatlan esetében tudni lehetett, hogy nem olyan rejtélyeket kapunk, amikre talán lesz válasz, hanem ellenkezőleg: itt mindennek jelentősége lesz és a legvégére mindenképp össze fog állni nagyon szépen a kép. És ezekben a könyvadaptációs sorozatokban ezt imádom. (Nyilván elfogult vagyok, mert bár sosem olvastam az író, a sorozat Harlan Coben-adaptáció, mint a tavaly top5-ösom, a The Stranger, a The Woods vagy a Safe, ezek mind elsőnapos darák voltak nálam – Az ártatlan amúgy Az ördög játszóteréből készült.)

Na, hogy ennyi szócséplés után a sztoriról is beszéljek: adott Mateo, aki a börtönből szabadulva testvére jogi cégénél helyezkedik el, remek lett az élete, a barátnője gyereket vár, de amikor utóbbi egy üzleti útra megy Németországba, nagyon fura üzenetet kap a mobiljáról, ami miatt arra kezd gyanakodni, hogy valami baj érhette a nőt. Elkezd szaglászni, és nem sokra rá élet-halál helyzetbe találja magát, aminek az okát abszolút nem érti. Azonban ahelyett, hogy a második részbe megkapjuk a rész végi cliffhanger feloldását és a sztori folytatását, megismerkedünk egy nyomozónővel, akit egy apáca öngyilkosságához hívnak ki.

HÖ? Mi van? Ezen a ponton totál beindultam, hiszen adta magát a kérdés, hogy miért nézzük ezt a teljesen különálló sztorit, amiről tudjuk, hogy valamikor, valamilyen módon kapcsolódni fog az előzőhöz, főleg, hogy rögtön tovább is gondoltam mindezt, hogy vajon még hány szálat fognak elindítani itt a 8 részes szezon során, mert emlékeztem, hogy nem csak két karakterplakát jött ki a sorozathoz, és egyébként is elég furák voltak a marketinganyagok. (Szerencsére a konkrétumokat már rég elfeledtem.)

A lényeg, hogy itt vagyunk. Van egy férfi, aki a barátnőjét keresi, miközben rejtélyes fenyegetések érik. És van egy nő aki nyomoz halálesetben, de folyton falakba ütközik, mintha komoly érdeket sértene. És ennek a két puzzle darabkának a segítségével kell összeraknunk a képet, miközben tényleg egyre több és több, további kérdőjeleket szülő részlet jut a birtokunkba.

És hiába zavaros eleinte szinte minden, tudjuk, hogy tartunk valahova, még akkor is, ha a készítők gonosz módon olykor meglökik azt asztalt, összekeverve egy kicsit a kirakót. De tényleg, mert olykor (és itt éreztem negatívumként némi erőltetettséget) kilépnek a lineáris időkeretből, és nem sorrendben tálalnak eseményeket. Ami kapcsán majd utólag mindenképp érdekes lesz visszanézni azt, hogy a narratív szerkezettel való játszadozásnak valós funkciója volt-e, vagy csak a trükközés látszata miatt alkalmazzák. A válasz persze nem oszt és nem szoroz számomra, ha ilyen mesterséges adalékanyagokkal növelik az élvezeti fokot, akkor felőlem tegyék, én könnyű eset vagyok.

A nagy kérdés persze az, hogy a végső kép kirakásakor mennyire leszünk elégedettek, ez nagyon meg fogja határozni azt, hogy utólag mi az ember véleménye a sorozatról – a Behind Her Eyes-ban nem a kezdeti döcögés és a lassabb tempó van meg a többségben, hanem a zárás gyomrosa, míg a The Stranger-ben hiába a sodró első pár rész, ha a végére jutottak sutaságok, amik keseríthették a szájízt. Mint írtam, ha a The Innocent tartani fogja azt a szintet, ahova fellépett az 1×02-vel, akkor biztos, hogy az idei kedvenceim között lesz. Ha meg nem, az utat akkor is piszkosul élvezni fogom.

American Housewife: vége az 5. évadnak

2021. 05. 04. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2020/21 finálék,kritika

Csúnya lenne úgy kezdeni, hogy ezzel a szezonnal talán már ki fogja lehelni a lelkét az Anyaság túlsúlyban, nyilván nem is kívánok neki kaszát, mert elfér, aki szereti, hadd nézze, de továbbra is annyira nehéz meglátnom ebben az ABC-komédiában a készítői víziót, hogy milyen is akar lenni ez a sorozat, egyszerűen képtelen lennék ajánlani, valamihez hasonlítani “Adj neki esélyt, ha kedveled a…!”-módon.

Ez van, számomra továbbra is az a legnagyobb bűn egy komédia esetében, ha nincs igazán identitása, az American Housewife pedig szerintem (VITAINDÍTÓ!) 5 évad alatt sem talált rá ilyesmire. Belekapott ebbe, belekapott abba, próbált sztori és humor terén is homogén maradni, de folyamatosan jöttek a fősodornak szánt iránytól az elhajlások, és ahelyett, hogy egy jópofa családi szitkom lett volna belőle, a sok mellék(es)szálnak köszönhetően valamilyen meghatározhatatlan mutánssá alakult át.

Annak ellenére, hogy a sztorik sem voltak igazán konzekvensek, a vége felé sikerült pár szálat több részen át is elhúzni, az apáé talán tolerálhatóan is idióta volt, de hogy a gyerekekével mit akartak mondani, totális rejtély számomra, pedig emlékszem, a fiatalok az első szezonban még bőven elfogadhatóak voltak.

Érdekes lesz látni majd nemsokára az ABC döntését, hogy megadja-e a kegyelemdöfést a komédiának, vagy hogy kínál-e egy utolsó esélyt a készítőknek, hogy a valóban váratlan cliffhangert ki tudják játszani még 10-13 részen keresztül, de arra azért kíváncsi leszek, hogy ha visszatérnek, akkor 4-6 vagy 14-16 hónapot fog-e előreugrani a történet az időben. Mert nagyon nem lesz mindegy.

Azért a stáblista alatti forgatási jelenetek aranyosak voltak. 

The Pembrokeshire Murders – írta Bookworm

2021. 05. 03. 21:30 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Az angol ITV-n az év elején bemutatott The Pembrokeshire Murders valós eseményeken, a Pembrokeshire-gyilkosságokon alapuló, a true crime bűnügyi minisorozat Steve Wilkins és Jonathan Hill könyve, a Catching the Bullseye Killer alapján készült el, és ahogy látom, winnie januári újonc toplistáján is elég előkelő helyezést ért el.

A történet szerint 1985 telén és 1989 nyarán egy ismeretlen személy puskával kettős gyilkosságot követett el a walesi Pembrokeshire-ben. Az első gyilkosság áldozatai helyi lakosok voltak, egy testvérpár, Richard és Helen Thomas. A második esetben pedig turistákat öltek meg, egy házaspárt, Peter és Gwenda Dixont. Mindkét bűncselekményt alaposan kivizsgálták, de senkit ellen nem emeltek vádat.

2006-ban egy bizonyos Steve Wilkins, a a Scotland Yard kötelékében töltött ideje után hazatért Wales-be, ahol rendőrfőnökként kezd el dolgozni egy kisvárosban. Újszerű törvényszéki módszerek révén egyre több régi ügyet, döglött aktát sikerül megoldani országszerte, ezért úgy dönt, hogy összeállít egy csapatot, és újból kivizsgálja a 80-as évek két kettős gyilkosságát.

Wilins tudja, hogy a gyilkosságok eredeti nyomozásának számos tárgyi bizonyítéka még mindig a bűnügyi raktárban van, és ezek közül reményei szerint egy – talán több – DNS-találatot eredményez, melynek következményeképp megoldódhat az ügy. Arról nem is beszélve, hogy úgy véli, hogy mind a négy gyilkosságért egy ember volt a felelős: John William Cooper nevű helyi férfi, aki éppen a sorozatos betörések és rablások vádjával börtönben tölti kiszabott büntetését.

There is no greater responsibility or duty placed on a human being than to investigate the circumstances of the death of another human being. Quite the job description, eh?

Az esetben nyomozókat viszont aggodalommal tölti el, hogy Cooper hamarosan feltételes szabadlábon lesz, mivel véleményük szerint kiszabadulása esetén újból gyilkolhat. Így hát megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy megtalálják az igazságügyi bizonyítékokat a szabadlábra helyezés előtt.

A 3 részes mini kiválóan szállítja a brit bűnügyi sorozatok megszokott hangulatát és képi világát. Magát a sorozatot az I’ll Be Gone in The Dark című dokuszériához tudnám hasonlítani, abból a szempontból, hogy egyrészt annál a bűnügynél is a modernkori technológiának köszönhetően oldódott meg az eset, másrészt pedig itt is a drámai emberi sorstörténeteken van a hangsúly. A tettes ugyanis nem csak az áldozatok és családjainak életét nyomorította meg, hanem a saját családjáét.

A sorozatból kiemelkedik a két főszereplő alakítása: Luke Evans és Keith Allen parádés. Egyetlen negatívumként a sorozat hossza hozható fel, szerintem 2 epizódban, azaz egy 2 órás filmként feszesebb cselekményvezetéssel még élvezetesebb lehetett volna ez a true crime történet. Részemről azért a 7/10 így is jár rá.

Pose: az 1. és 2. évad

2021. 05. 03. 15:50 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: kritika

Nemrég írtam arról, hogy mennyire lenyűgözött A póz pilotja, amire ugyan három év késéssel sikerült sort kerítenem, így viszont tökéletes tempóban tudtam felhozni magam az első két évaddal, hogy az FX-en most debütáló zárószezont már hetiben tudjam követni. (Itthon a sorozat a Netflix-en nézhető magyar felirattal, a 3. évad majd a tévés sugárzás után kerül fel.)

Nyilván egy 10/10-es kezdés után magasan van a léc, és azt nem is lehet fenntartani epizódokon át, de még így sem kellett csalódnom, sőt, egyenletesen kimagasló volt végig a minőség. Akit a konkrét alapok érdekelnek, az mindenképp nézzen rá a korábbi írásomra, ez most egy spoilermentes általános ajánló lesz.

A 80-as/90-es évek New York-i ball room culture (bálterem kultúra) világába elkalauzoló Pose nem csak egy kevesek által ismert szubkultúrát ismertet meg a nézővel, de egyszerre felemelően és fájdalmasan szép emberi történeteket mutat be. Az őszinte, igaz emberi sorsokat bemutató sorozatok a gyengéim, így nem véletlen, hogy épp ez teszi igazán kiemelkedővé a Pose-t is számomra.

Bár a pilot színes-szagos (vagy mondhatni Ryan Murphy-s) stílusa a folytatásban is folyamatosan jelen van, de sokkal visszafogottabban, és csak akkor van feltekerve 100-ra, amikor annak valódi funkciója van (pl. a bálok) és tényleg hozzátesz a történethez. Egyébként pedig minden a karakterekre van bízva. Szerencsére ezen a téren is nagyon erős a sorozat, a szereplők nem csak jól vannak megírva, de a színészek is egytől-egyig telitalálatok.

Miközben az egész sorozat egy kis (kb. 10 fős) közösséget helyez a középpontba, rajtuk keresztül mégis szinte teljes képet kaphatunk a tágabb LMBTQ-közösség akkori helyzetéről. Nagyon sokféle témát érintenek a két évad alatt, ám a két fő szál, amelyekről tulajdonképpen a sok kicsi történet leágazik, az egyrészt hogy milyen transzneműként boldogulni az életben, másrészt milyen egy halálos betegség árnyékában élni és szeretni.

Egyik téma sem könnyed első ránézésre, sőt, ami azt illeti sokadik pillantásra sem, mégis sikerült a készítőknek megtalálni a tökéletes egyensúlyt, és minden lehúzós momentumon végül átsegít a humor vagy az a szívmelengető érzés, hogy a nehézségek ellenére ez a kis család akkor is kitart egymás mellett, ha az egész világ összeomlik körülöttük.

Tele van kirobbanó energiával a sorozat, mindenki küzd az álmaiért, van, akit kicsit noszogatni kell, van, aki nagyon is tudja, mit akar, mindenesetre tagadhatatlanul inspiráló nézni ezeket a küzdelmeket. Jó látni ezeket a karakterek, akiket még mindig ritkán látunk filmen vagy sorozatban aktív cselekvőként, a saját sorsuk alakítójaként. Itt mennek előre, ha elbuknak, felállnak, de mindent megtesznek azért, hogy olyan életet élhessenek, amilyet megálmodtak maguknak.

Ezt az utat nagyon szépen mutatja be az első két évad. Míg az első évadban azt követhetjük nyomon, hogy a saját közösségükön belül, elsősorban a bálokon, hogyan teljesednek ki a szereplők, miközben persze az ezen kívüli életüket is megismerjük, a második évadban már kitágul a világ, és az lesz az egyértelmű cél, hogy a nagybetűs Társadalom egyenértékű tagjai legyenek (saját vállalkozás indítása, karrierépítés, stb.). Ehhez persze segítséget ad Madonna 1990-es Vouge című száma, ami tulajdonképpen felszínre hozza az addigi underground ball room kultúrát. 

Érdekes látni a sorozatban megjelenő interakciókat a főszereplők és a közösségükön kívüli emberek között. Miközben a második évadban ezek a kapcsolatok (kreatív szempontból) jól sültek el (Patti LuPone nem értem, hogy nem kapott Emmy-jelölést anno), addig az első évadban kicsit erőltetettnek éreztem Evan Peters karakterének történetét. Mintha az ő, James Van Der Beek és Kate Mara szerepeltetése csak azért kellett, hogy legyenek húzónevek is a javarészt ismeretlen transznemű színészek mellett, holott nagyon hamar kiderült, hogy simán elviszik ők is a hátukon a sorozatot.

Aki viszont abszolút nem a semmiből csatlakozott a gárdához, az Billy Porter, aki Pray Tell-ként eleinte még csak az egyik üde színfoltja volt a csapatnak (ezért is érdekes, hogy egy kiemelt epizódnak köszönhetően mégis főszereplőként kapott Emmy-díjat), ám a második évadra már egyértelműen Mj Rodriguez Blanca-ja mellett ő lett az egyik vezéregyéniség, aki remek ellenpontként jelenik meg a tapasztalatlan és kevésbé felelősen gondolkodó fiatalokkal szemben.   

A felelőtlenség már csak azért is veszélyes ebben a kontextusban, mert mégiscsak az AIDS-válság kellős közepén járunk, a 80-as/90-es évek fordulóján, amikor a brutális mellékhatásokat okozni képes AZT nevű gyógyszeren kívül nem nagyon volt más segítség a betegség kezelésére, és még így is szinte minden esetben a kimenetel halálos volt.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem Blanca lesz az egyetlen szereplő, aki HIV pozitívvá válik a történet során. Nyilván mindenki másképp fog állni a saját helyzetéhez, ami a sztori előrehaladtával bizony egyre komorabb epizódokhoz vezet. Nehéz ezeket a pillanatokat igazán feloldani, de például a kórházi jótékonysági kabaré műsorok mégis derűsebbé tudják tenni a hangvételt.

Csak azért, hogy teljes legyen a kép, még megemlítem, hogy bármennyire is bekerült a kedvenc drámáim közé a Pose, azért én sem értettem egyet minden kreatív döntéssel, a túltolt happy end-del végződő első évados finálétól kezdve (amit mondjuk a 2×01 első 5 percének gyomrosa tökéletesen elfeledtetett), a második évad néhány egészen extrém fordulatáig. De ezek eltörpülnek a fentebb kifejtett rengeteg pozitívum mellett, a 80-as/90-es évek nosztalgikus hangulata (a zenék! a ruhák!) pedig tényleg csak hab a tortán. 

Tűkön ülve várom, hogy elkezdjem nézni a záróévadot (ami ma hajnalban indult), nem hinném, hogy épp most rontanák el, bár biztos szomorú lesz a búcsú ezektől a csodás karakterektől. Na de ezt majd a legvégén kibeszéljük.

Previous Posts