login |

Posts filed under 'kritika'

Servant: vége az 1. évadnak

2020. 01. 23. 21:30 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika

This is a godless house.

Ha a tavalyi év legjobb újonc sorozatait kéne megneveznem (szerencsére nem kell, mert gondban lennék – itt vannak a legjobb értékeléssel bíró pilotjaim, közülük kerülni ki a top5-10), akkor a Servant biztos, hogy említésre kerülne, hiszen ahogy a korábbi kritikámban már leírtam, olyan stílust képviselt, ami iszonyatosan bejön.

Az AppleTv+ magyar feliratos (még mindig nehéz elhinni, hogy minden cuccuk rögtön magyarul jön) thrillerje (horrorja?) ugyanis amellett, hogy kivételes vizuális élmény, még olyan szinten felkavaró és zavarbaejtő is, ami nagyon kedvemre való a sorozatos műfajban. Az pedig, hogy nem sok sorozatot tudnék megnevezni, ami hasonlítana hozzá, ugyancsak elismerésre méltó. (Persze utóbbi kitétel lehet, hogy csak az én csőlátásomat bizonyítja, de ez a baljóslatú és hátborzongató, “mi a franc van most?” megközelítés tényleg húsba mar, és nem gyakori.)

Más kérdés, hogy miután ilyesmit leírok, rögtön felötlik bennem a kérdés, hogy vajon a Servant nem csupán a külsőségeknek köszönhetően lett emlékezetes? Mert hiába jó a hangulata valaminek, hiába menő vizuálisan, azért mélyebb tartalomnak, történetnek és karaktereknek is illik jelen lennie a sorozatnak. És… ezért ezen kategóriák zömében is eléggé helyt állt számomra a széria.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Legacies: folytatódott a 2. évad – írta Zsu

2020. 01. 23. 18:50 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a sorozat eddigi legrosszabb része volt a második évad első epizódja. Jobb mindannyiunknak, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. A 2×02 inkább szólt az évad beindításáról, az alaphelyzet újragondolásáról, új szereplők bemutatásáról, mintsem az első évad ismételgetéséről.

Meg kell követnem magam, ugyanis az évad semmivel sem rosszabb, mint az első volt. Ugyanaz a guilty pleasure érzés fog el, ha nézem, ezért a tovább mögött kicsit spoileresen beszélek az évad első feléről, majd a folytatásáról. Tovább…

Pilot: 68 Whiskey

2020. 01. 23. 16:50 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

De adja magát, hogy ennyi pohárral kell meginni a sorozat élvezetéhez! Bár nem igaz, de akkor is magas labda. Amúgy egy katonai orvos alakulatról szól a 68 Whiskey, a Paramount Channel újonca.

Rengeteg mindenhez lehet hasonlítani, sorozatos fronton gondolom a MASH, vagy a trailernél emlegetett Bluestone 42, de nekem valamiért a Three Kings film ugrott be (Netflixen lehet pótolni épp, amíg le nem kerül), és így persze közvetve a Kelly hősei is. Mondjuk utóbbi nyilván csak nagyon halványan, de a Sivatagi cápák teljesen.

A párhuzam leginkább a főszereplő nőcsábász fickó és haverja miatt adja magát, akikről gyorsan kiderül, hogy a saját pecsenyéjüket igyekeznek összeszedni Afganisztánban. Azért a pilotba még az is elfért, hogy a nagy szívüket bemutassák, szóval van morális kódexük, csak nem teljesen az, ami egy átlagembernek.

A történet amúgy egy Árvaház nevű helyen játszódik, a helyszínt az előbb említettem. Ez egy katonai kórházat jelent egy veszélyes környék közepén. Nem csak fegyveres katonai oldalról láthatjuk a konfliktusokat, de az orvosok és harctéri felcserek is nagyon jelen vannak.

Az első részben szinte minden klisé előkerül. Egy haláleset miatt kiboruló felcser, egy kis Grey’s Anatomy-hangulat a szerelmi viszonyokban, és persze a két saját hasznát kereső vicces simlis, akik egyelőre nem csak fekete “téglákat” cipelnek a vállukon, hanem a részt is.

Igazi “de” nincs, egyszerűen csak valahogy mégis a közép felé hajlok a pontszámmal. A többször előszedett két karakter érdekel, és ők sem az eredetiség mintapéldái, de minden más, amit mutattak, az olyasmi, amit már láttam sokszor, és nem feltétlenül néznék most újra másféle köntösben.

Igazság szerint a pilot legalább 7/10 volt így is, valamennyi lehetőséget mindenképp látok benne, de a fentiekből látszik, hogy nyilván nem katonai akció a sorozat, mint a The Unit, de nem is MASH-szerű komédiáról van szó.

Pilot: Green Arrow and The Canaries, avagy Arrow – 8×09

2020. 01. 22. 21:30 - Írta: Necridus

14 comments | kategória: kritika

Tegyük félre pár percre Oliver Queent!

Pilotokról általában spoilermentesen írunk, de most nem tudok ennek eleget tenni (még ha csak backdoor pilotról is van szó), mert a Green Arrow and the Canaries történéseire a COIE-crossover rebootja is hatott, és nem szabad elfelednünk az Arrow korábbi eseményeit sem.

Az univerzumindító anyasorozat előtt tiszteleg az egész koncepció. Az alapjai ugyanazok (kisebb csavarokkal), amiket a már említett Crisis-nak köszönhetünk. Ennek eredményeképpen a karakterek is változtak, hiszen legtöbbjük új életet kapott.

Ami sajnos nem azt jelenti, hogy az esetleges új nézőknek minden érthető lesz. Rengeteg az utalás az Arrow eseményeire (és az easter egg is), a karakterek pedig már évek óta a képernyőn vannak. Nyilván van innen is hova alakítani sorsukat, de valamilyen szinten már erősen kidolgozott főszereplői vannak a sorozatnak. (Nem tűnik úgy, hogy új nézőket is be akarnának rántani, márpedig nem ez a folyamatos célja a tévének?)

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Anne with an E: a 3. évad – írta vighmarag

2020. 01. 22. 17:20 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika

2017 indult útjára az egykori Breaking Bad-es Moira Walley-Beckett készítésében a legújabb Anna-feldolgozás, az Anne, E-vel a végén! a CBC és a Netflix koprodukciójában. A sorozat vegyes fogadtatásban részesült, voltak, akik piedesztálra emelték az írógárdát az újító szándék okán, míg mások Lucy Maud Montgomery művének meggyalázását kiáltottak.

A kanadai szériának ennek ellenére hatalmas rajongótábora épült ki, a a második évad már rögtön a Netflixen debütált. A harmadik szezon viszont szeptemberi premiert kapott a CBC-n, a streaming-szolgáltatóra viszont csak január 3-án került fel. (Ez pedig talán előre vetítette azt a kisebb kálváriát, mely végül a sorozat végéhez vezetett)

A tovább mögött folytatom spoileresen.

Tovább…

Medical Police: az 1. évad

2020. 01. 22. 14:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: kritika

– I don’t speak English. I only know these three sentences.
– But that was two sentences.
– This is the third one.

Ezt a kritikát is kénytelen vagyok azzal kezdeni, mint a plakátos posztomat (pedig elég ránézni a plakátra, és rögtön átjön minden, nem?), hogy “előre mulatok a gyanútlan nézőn, aki nem tudja, hogy milyen stílusra kell számítania“. Mivel itthon nem néztek sokan Childrens Hospital-t (sem pedig NTSF:SD:SUV::-t), így ez a stílus inkább csak elméletben vagy mozifilmekből volt meg.

A Medical Police a Netflix minapi premierje volt, amely az eredetihez hasonló komoly tartalmat sugalló címmel érkezett (Harc a vírus ellen), pedig ez a sorozat minden, csak nem komoly. Totális idiotizmusról van szó, ami mégiscsak figyel a történetre is. Kifiguráz és meta, azonban mégsem paródia, hiszen nem másodpercenként lövöldözik a poénokat, mint az Angie Tribeca-ban, inkább a sztoriba ágyazva elhúzzák azokat pihent agyú módon, még akkor is, ha nem működnek.

Egy pár perces Childrens Hospital-os nosztalgia kezdést kapunk (egy pillanatig sem kell ismerni ehhez a sorozathoz a CP-t, bár annak a nézői örülni fognak az ismerős arcoknak), hiszen a két főhős ebben a Brazíliában működő gyerekkórházban dolgozik, ahogy azt az elején rögtön a szánkba is rágják egy szándékos, “most elmondjuk az alapsztorit”-expozíció során, hogy a néző tisztába lehessen azzal, hogy milyen típusú humorral lesz dolga.

I mean, how many different four-digit combinations can there be? Like a hundred?

Utána felvázolják a globális vírusvadász sztorit, amit tök felesleges lenne részletezni, elég annyi belőle, hogy miután felfedeznek egy furcsa tüneteket produkáló embert (és egy hasonlót Németországban is), a hatóságoknak besegítve Dr. Lola Spratt idővel egy zuhanó katonai repülőn találja magát egy munkatársával, a mellé csak sofőrnek szegődött Dr. Owen Maestro-val, és miután kinevezik őket ügynökké, elhatározzák, hogy megakadályozzák a globális járványt, és kiderítik, hogy ki van mögötte.

A sorozatot egyértelműen Erinn Hayes és Rob Huebel viszi a vállán, akik végre kitörhetnek a komikus mellékszerepekből – aki kedveli őket, annak jó eséllyel nyert ügye lesz. Meg azoknak is, akik szeretik a kevésbé kiszámítható humort, az olyan poénokat, amiket totál váratlanul dobnak be, nem akkor, amikor számít rájuk az ember, még akkor is, ha olyan stílusról van szó, amikor egy nagy megmondás után a két főszereplő egy ideális világban egymásra nézve nyugtázná a dolgot, de itt folyton akkor néznek a másikra, amikor az elfordul. És ez még ötödjére is vicces. Egyeseknek.

A mellékszereplők viszont számomra annyira nem jöttek be. Egyesek ugyanis pont kiegészítő elemként fértek el, de túltolva már közel sem voltak annyira érdekesek. Oké, Jason Schwartzman talán még rendben volt, de Lake Bell-ből és Ken Marino-ból jóval többet kaptunk, mint kéne, idővel nem is nagyon tudtak mit kezdeni velük.

Hiába nem lehet komolyan venni a sorozatot, azért mégiscsak el kell adnia, hogy van tétje, hogy a járványveszély komoly, és ezt nem tudom, hogy mennyire tudják eladni. Ha pilotkritikát írtam volna, akkor kiemeltem volna, hogy legalább a karakterek veszélyben vannak, de idővel kiderült, hogy talán erről sincs szó, mert az évad közepére már több feltámadásban is lehet része a nézőnek. (Persze ettől még van halál, elég brutális, de persze a poén kedvéért.)

Oh my god, it’s a worldwide terrorism attack!

A Medical Police nem lesz mindenkinek a kenyere. Sőt, kevesek kenyere lesz. Az biztos, hogy egyes poénjait rengetegen értékelnék, azonban mivel, mint írtam, közel sem mennyiségre utaznak a poénok tekintetében, a többség unalmasnak vagy egyenetlennek fogja találni, ha a színészek játéka (látványa) nem köti le őket. Nem véletlen, hogy a Childrens Hospital csak 10 perces epizódokat hozott és már úgyis tömény volt helyenként – ez többször a 20 percet is túllépi.

Idiótának írtam le a sorozat humorát, de azzal tisztában kell lenni, hogy mindez nagyon tudatos, és épp ezért lesz ennyire rétegcucc. A Medical Police nem az ismert akciófilmes kliséket figurázza ki, hanem mondhatni az ismert akciófilmes kliséket kifigurázó poénokat parodizálja. És akinek ez a réteg, az idézőjelben való poénkodás idézőjelbe rakása (gőzöm sincs, hogy miket beszélek) lejön, aki számára nyilvánvaló a kikacsintás a szar poénok esetében, az fogja maradéktalanul élvezni a sorozatot.

Épp ezért nem is fogok szuperlatívuszokban beszélni a sorozatról, számok szintjén is inkább 6/10-re lőném be, de nem azért, mert szürke lett volna vagy tipikus. Nagyon nem. De ettől még egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy kaszáljam (mint ahogy az sem, hogy valaha is újranézzem). Hiába nem röhögtem szét magam a sorozaton (azért többször fogtam a fejemet), egyszerűen érdekeltek az írók elborult ötletei, hogy még mi mindent dobnak be.

A hossz és az átívelős, “high concept” stílus egyébként arra is utalhatna, hogy valójában egy filmet kapunk, amit szétvágtak 10 részre, de nagyon korrekt benne az epizodikus tematika a részenkénti helyszínváltásokkal, vendégszereplőkkel és küldetésekkel. Ezért mindenképp jár a piros pont. Más kérdés, hogy nekem ez a műfaj túl tömény ahhoz, hogy daráljam, egymás után nézve a részeket közel sem hat annyira, ezért is húzódott el a szezon az alig 3 órás hossz ellenére.

Curb Your Enthusiasm: kezdett a 10. évad

2020. 01. 21. 21:27 - Írta: human

7 comments | kategória: kritika

Larry David az HBO-n ismét megmondja, ezúttal a túlérzékeny világról, amit gondol. Legalábbis ez a premier rögtön a közepébe vágott.

Azt nem győzöm ismételni, hogy akármikor be lehet szállni a sorozatba. Persze vannak visszautaló poénok, de általában epizódokban gondolkodik a készítő és főszereplő Larry David. Például itt ez a premier, magában is simán működik, nem kell hozzá előismeret. Rendben, lefektette valamennyire a főbb szálakat, de ezek többnyire új évadkonfliktusok, érthetőek rögtön.

Ellenben arra tökéletes volt a kezdés, hogy ismét elővegyem: tök érdekes olyan szempontból is nézni a részeket, hogy milyen zseniálisan állnak össze a végső csattanókra. Elsőre nem is érted, hogy pár kiszóláson kívül miért hozza be a terhes nőt Larry már az elején, erre a végén az összes szál között feltűnik ő is.

Amúgy akinek elege van, ha nem is a politikai korrektségből, hanem a túl érzékeny, nagyon egocentrikus emberekből, annak kifejezetten ajánlott az epizód. A premier eléggé viccesen mutatja be, hogy nem mindig kell a legrosszabbra gondolni? És hogy a túlreagálás lehet csak rossz irányba tereli a helyzeteket.

Mindeközben természetesen a képmutatás is örök téma a sorozatban. Talán pont ezért is jó nézni, amivel a múltkori szkeccs is viccelt, hogy tényleg nyíltan, “hétköznapi helyzetekben” kimondja a Curb azt, amit gondolunk. Jól esik.

Azt hiszem a fenteikből lejön, hogy nem éreztem nagy minőségcsökkenést. A többi részt majd meglátjunk, mert nem hiszem, hogy pont itt szállnánk ki.

Last Man Standing: kezdett a 8. évad

2020. 01. 21. 16:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

De furcsa belegondolni abba, hogy 8 évvel ezelőtt, amikor elindult a FOX többkamerás, vagyis élő közönség előtt felvett komédiája, Tim Allen-ék lányaiból kettőt mások alakítottak – az azóta totálisan eltűnt Alexandra Krosney-t ugye az 1. szezon után rakták ki, míg Molly Ephraim a 8. évadra nem tért vissza, így más kapta a szerepet. Ráadásul a harmadik lány, Kaitlyn Dever már csak olykor-olykor jár vissza a sorozatba.

Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy az eredeti felállás sokkal, de sokkal jobban tetszett, a Last Man Standing még mindig helyenként tud élvezetes lenni számomra. Ehhez pedig az kell, hogy az első évek szellemét idézzék meg, hogy ne legyen jelen Kristin családja, vagy ne kapjon annyi szerepet Chuck. (Oké, Krista Marie Yu maradhat, ő már anno a Dr. Ken-nek is az egyetlen fénypontja volt.)

A fentiekből persze egyenesen következik, hogy a 8. évad sem lesz igazán nézős nálam (mert akkora változások nincsenek), de így, hogy az évadnyitó a leginkább a fő Baxter-ekre koncentrált (Eve-vel!), kifejezetten korrekt lett a végeredmény, bár a sok üzletes jelenet miatt (ld. az ott dolgozó lányok) már-már azt hittem, hogy munkahelyi komédiát akarnak csinálni a sorozatból, amire nagyon nem lenne szükség.

A 8×02-t viszont hiába dobta fel Jay Leno szokás szerint, valahogy a (terhességből adódó) testvéri dinamikák közel sem jönnek be annyira, kell a lányok közé/mellé/fölé Mike is, hogy igazán működjön a Last Man Standing. Mégiscsak ő (és Vanessa) a motorja a komédiának, csak a lányok és családjaik önmagukban (számomra) feleannyira sem érdekesek.

Nyilván egy sorozat nem a nyolcadik szezonjában fog meglepetéseket okozni, a Last Man Standing sem tette ezt. Még mindig a jobb többkamerások közé tartozik, de még mindig nem annyira jó, hogy vele maradjak. (Majdnem azt írtam a végére, hogy már a webkamerás bejelentkezés sem az igazi, mert nincs benne animáció, de azért egy minimálisra csak futotta.)

Pilot-mustra: Deadwater Fell – 1×01

2020. 01. 21. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Olcsó húzás lenne most a Broadchurch-öt emlegetni? Egy skót Broadchurch-öt. Lehet, és nem is David Tennant miatt teszem a Channel 4 pár napja indult új sorozata kapcsán, de a hangulat nekem abszolút a színész Olivia Colman-nel forgatott krimijét idézte meg. (Amiről nem csak az jut eszembe, hogy Colman azóta hova eljutott, hanem az is, hogy Jodie Whittaker számára is milyen frankó ugródeszka volt a Broadchurch.)

De csitt, ezennel Broadchurch-moratóriumot indítványozok! Főleg, hogy a Deadwater Fell kezdése abszolút önmagáért beszélt, nem szorult rá semmilyen párhuzamokra, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágná rá szinte az első percek láttán a néző, hogy “ez egy újabb igényes és nagyon sötét tónusú brit krimi” lesz, amiből (szerencsére?) készül évente vagy 5-6.

DEADWATER FELL – 1×01 – 8/10

Illetve helyesbítek, mert nem rögtön, hiszen kifejezetten idilli indítást kapunk, megismerjük a sorozat helyszínéül szolgáló kisvárost, a lakókat, egy iskolát, pár személyes kapcsolatot, mindenki boldog, minden fényes. Azonban egy éjszaka döbbenetes szörnyűség történik… és már senki (és semmi) sem lesz olyan, mint korábban volt.

Persze megint helyesbítenem kell, mert a Deadwater Fell nem akar senkit sem félrevezetni, hiszen az első percekben már látunk villanásokat egy leégett házról, illetve egy autóbalesetről, épp csak annyit, hogy elgondolkozzunk, hogy mi a fene van (vagy volt, vagy lesz), s miután elfelednénk mindezt, a pilot végére össze is fog állni minden.

Nem is nagyon írnék a konkrét sztoriról többet (aki akar, a lényeget az előzeteses bejegyzésünkben elolvashatja), ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy pont ugyanarra kanyarodik, amerre szoktak ezek az átívelős krimik kanyarodni a briteknél: megtörténik a baj (általában gyilkosság), mi pedig látjuk, hogy a közösség miképpen reagál minderre.

Miközben általában gyanúsított is kerül a képbe (akit sokszor meghurcolnak, de minimum ferdébb szemmel néznek rá onnantól), elkezd lepattogzani a festék a közösségről, és kiderül, hogy a felszín alá bőven beették magukat kisebb és nagyobb titkok, amik egy ilyen zárt közösségben egyrészt nem sokáig maradnak titkok, másrészt pedig a komoly következményekkel járhatnak.

Kicsit rejtélyeskedős megközelítést választott a készítő, hiszen amellett, hogy bizonyos dolgok nem egyértelműek a jelenben, a múltból és jövőből is villantanak fel képeket, visszaemlékezések során még jobban megismerjük a szóban forgó közösséget, napfényre kerülnek korábban nem ismert (maximum sejtett) összefüggések, és elég komoly jelenbéli kérdőjelek kerülnek megválaszolásra.

Amiért talán mégsem Broadchurch a sorozat, az a főszereplő személye: aki David Tennant családapa karaktere mellett Cash Jumbo anyukáját emelik ki, aki mintha kezébe akarná venni az ügyet. Persze rendőrök is vannak a képben, de mintha a háttérbe tolnák őket (elég nagy ugrás a rész eleji helyszín-biztosítási megbízatás után egy ennyire kiemelt ügyön dolgozni), a jelek szerint nem ők lesznek a középpontban. (Aztán persze tévedhetek.)

Nem tehetek róla, de ez a műfaj abszolút a gyengém, így “sima ügy” volt ez a széria is. Való igaz, hogy sosem ajánlanám annak, aki valami vidámságra vágyik, minden bizonnyal nem mindig jó szörnyűségeket és gyászt nézve kikapcsolódni, mégis valahol élményt nyújthat a néző számára színészi játék, illetve lélektani aspektusok ábrázolása. Remélem, hogy a pilot után sem adnak lejjebb a kezdeti színvonalból.

A Deadwater Fell hétvégén adásba került második részét direkt nem is vontam bele a kritikában, mert azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy végig fogom nézni a szezont (csak 4 rész), szóval bővebben majd a finálékritikában kifejtem, amit ki kell fejteni, most inkább az első benyomásokra hagyatkoztam.

Pilot-mustra: Nurses – 1×01

2020. 01. 20. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ó, hát ez tiszta felüdülés volt!

Január elején indult ez a nővéres, ápolós kanadai sorozat, ami talán az idei év első kórházas szériája, és nyilván nem fog a világon semmi újítást hozni a műfajban (bár az mindenképp kevésbé megszokott, hogy nem a gyógyítás van a középpontban az orvosok által, hanem a páciensek gondjának viselése, mint a Mercy-ben anno), de ettől még annyira nem amerikai volt, hogy simán beneveztem a folytatásra.

NURSES – 1×01 – 7/10

Magán az alapokon tényleg nem nagyon lehet mit ragozni, egy kórház öt új nővérét ismerjük meg, három nőt és két férfit, akik pont olyan eligazítást kapnak, mint az újonc orvosok az összes többi kórházas sorozatban – konkrétan még említik is azt, hogy pont ugyanebben az időben egy rezidens éppen pár újonnan érkezett medikus fejtágítását végzi.

Az újonc szemszöges megközelítés eléggé bevett, bár ezúttal nem totál kezdőkről van szó, nincsenek nagy rácsodálkozások, ráadásul az öt főszereplő rögtön a dolgok sűrűjébe kerül, amikor egy szándékos tömeggázolás sebesültjeit kell ellátniuk – besegíteniük az orvosoknak. Mert még egyszer, ezúttal nem arról van szó, hogy a főszereplők életet mentenek, diagnosztizálnak vagy műtenek, inkább csak segítenek és minden más egyéb, hasonlóan fontos munkát végeznek.

Ez az egy esetes megvalósítás (ami valójában sok kisebb esetet, pácienset jelentett) a pilotnak nagyon jól állt, mert mindenki egyszerre dolgozhatott, és megismerhettünk pár mellékszereplőt is (orvosokat, főnöknővéreket), de legfőképp azért, mert azonnal feltűnt, hogy ez nem amerikai sorozat. Sürgős esetek ide vagy oda, itt nyoma sem volt káosznak, kiabálásnak, hatásvadászatnak.

Minden totál visszafogott volt, az orvosok és nővérek nyugodtan, szakszerűen dolgoztak, nem az életveszélyes bakik vagy szemét felettesek, furkáló kollégák voltak a középpontban, hanem tényleg a betegellátás, az empátia. Ami frusztráltság adódott, az is csak annak volt köszönhető, hogy az egyik karakter csak adminisztratív funkciókat töltött be az első napján, ahelyett, hogy a frontvonalon lett volna.

Tudom, hogy sokan úgy látják, hogy túltengnek a kórházas sorozatok, de ez egyrészt nincs így, évente nem indul túl sok, másrészt egy azért belefér, nem? Idén a Nurses volt az első, így akár ez is lehetne, ami marad. Nekem abszolút imponált, hogy nem voltak “gonoszok”, mindenki pozitív karakternek tűnt, jószándékú volt (oké, némi froclizás belefért azért), az egész tiszta idealista képet festett.

Persze a folytatásban már lehet, hogy el fog merülni a klisékben a sorozat, mindez csak az első rész alapján csapódott le bennem. Még akkor is, ha egyelőre karakterek terén papírvékony a Nurses. Pár kivastagított tulajdonságuk a nővéreknek mondjuk átjött a betegekkel való interakciók révén, de van egy olyan érzésem, hogy később a magánéletükben is el fogunk merülni, főleg, hogy némelyiküknél bedobtak homályos részleteket, titkokat. De drámából és érzelmekből ezek nélkül is jutott.

Mondom még egyszer, nem azért tetszett, mert újít a Nurses, hanem mert szimpatikus volt. (Oké kicsit naiv is, amikor dilemmaként egy ezerszer megrágott kérdést dobott fel, de ezzel úgy vagyok, hogy ha egy karakter olyan témákon akar lovagolni, hogy “mikor kell segíteni egy páciensen”, akkor tegye, ha ő tényleg ilyen típusú, ez is egy plusz réteget ad neki.) Kanada tudja, hogy kell egy tipikus műfajban nem tipikusnak lenni, ld. Remedy vagy Saving Hope.

The Brokenwood Mysteries – írta speranza

2020. 01. 19. 21:46 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

Ki szereti a feelgood krimi sorozatokat? Az olyanokat, amilben történik egy-két gyilkosság, amit kellemes zenei aláfestés közepette, szép helyszíneken felderít egy szimpatikus nyomozócsapat, miközben remekül szórakozunk és utána azzal a kellemes érzéssel állunk fel a fotelból, hogy feldobta a napunkat?

Nos, a nemrég a hatodik évadjához érkezett The Brokenwood Mysteries, azaz a Brokenwood titkai ilyen.

Első ránézésre hagyományos, epizodikus nyomozós sorozatnak látszik, és tulajdonképpen az is, de mégis kiemelkedik a kínálatból. Kommentekben többször is megemlítettem már, hogy a Brokenwood titkai a Kisvárosi gyilkosságok, azaz a Midsomer Murders új-zélandi megfelelője, csak bohémabb, viccesebb kiadásban. Félreértés ne essék, nem paródiáról van szó, hanem könnyedén szórakoztató dráma sorozatról, amit részben a csavaros gyilkosságok megoldása, de leginkább a hangulat, meg a kissé zizzent karakterek adnak el.

A humort néha csak a háttérben elhelyezett egy – két tárgy szolgáltatja, máskor a tanúk, vagy a gyanúsítottak külleme és jelleme, de a legtöbb esetben a helyzet szüli az iróniát. Nem harsány módon és nem minden áron, hanem csak szolid eszközökkel igyekeznek elérni, hogy közben jókedvünk legyen.

Az ügyek megoldása során pedig ügyes módon információkat csöpögtetnek az országról is. Így tudtam meg például, hogy milyen állat a katipo, mitől olyan értékes a manuka méz, vagy hogy mi a szösz az a tutin, és amolyan brokenwoodi módra annak is emléket állítottak benne, hogy Új-Zélandon forgatták A Gyűrűk Ura-trilógiát. A soundtrack előadói is hazai hírességek, a két legismertebb közülük Tami Neilson és Delaney Davidson.

Az első évad elég sablonosan kezdődik: Brokenwoodba egy haláleset kivizsgálására új detektív felügyelő érkezik a négyszeresen elvált Mike Shepherd (Neill Rea) személyében. Az együttműködése a brokenwoodi rendőrséggel ideiglenesnek indul, de Mike a pilot végére úgy dönt, hogy marad, és itt kezd új életet.

A munkához két fős kis csapatot kap maga mellé, amelynek egyik tagja a szingli Kristin Sims (Fern Sutherland), a másik pedig a vörös hajú Sam Breen nyomozó (Nic Sampson). A csapattal rendszerint együttműködik az orosz származású törvényszéki patológus, Gina Kadinsky (Cristina Serban Ionda) is.

Ők tekinthetők a főbb szereplőknek, bár túl sok időt nem vesztegetnek el a bemutatásukra, inkább munka közben ismerjük meg fokozatosan őket. Rajtuk kívül van még valaki – a kiterjedt rokonsággal rendelkező szomszéd, Jared Morehu (Pana Hema Taylor) – aki idővel amolyan barát-féleség szerepét tölti be Shepherd felügyelő életében. (Ha valaki ismerősnek találja őt, nem téved. Itthon a Spartacus-sorozat egyik gladiátoraként láthattuk már korábban.)

Hogy ez nem hangzik túl érdekfeszítően? Elismerem, de a megvalósítás mégis magával ragadó. Mike az empátiájával, a sajátos módszereivel, öreg autójával és country zenével teli magnókazettáival új színt visz a nyomozásokba, a laza hozzáállása pedig hatással van a két, kissé merevebb gondolkodású beosztottjára és Ginára is.

Különös módon a karakterizálás rajta kívül inkább a mellékszereplőket érinti, akiknek nagy része állandó – lévén, hogy itt valóban egyetlen kisvárosban játszódnak az események – csak a szerepkörük változik epizódról epizódra. Aki az egyikben tanú volt, azt egy következőben esetleg sértettként, vagy elkövetőként látjuk viszont.

Közülük az idős Mrs. Marlowe (Elizabeth McRae) az egyik telitalálat, ő a város élő emlékezete. Egykor nővér volt, mindenkit ismer és minden fontos eseményről tud, ami csak említésre méltó. A másik Frodo, a helyi lúzer (Karl Willetts), aki afféle örökös szemtanú, mert valahogy mindig épp ott szerencsétlenkedik, ahol megölnek valakit.

Ami a leginkább rokonszenvessé tette a szememben ezt a sorozatot, az a mód, ahogyan Mike a munkája ellenére egyfajta elnéző toleranciával viseltetik mások furcsaságai, rigolyái, betegségei iránt. Ennek egyik legszebb példája a demens gyanúsítottak kihallgatása a negyedik évadban, amit úgy tudtak humorosan tálalni, hogy közben se a betegekből, se a betegségből nem csináltak viccet, egyszerűen csak magát a szituációt tették megmosolyogtatóvá az idős színészek bravúros alakításának köszönhetően.

A hat évad soknak tűnhet ugyan, de a szezonok elég rövidek – mindössze négy részesek – amiért valamelyest kárpótolnak bennünket a film hosszúságú epizódokkal – ráadásul a magyar sugárzás teljesen szinte van a kintivel.

A legnagyszerűbb a sorozatban pedig az, hogy bármikor, bármelyik évadba bekapcsolódhatunk, mert így is érthető, és nem fogjuk úgy érezni, hogy kimaradtunk valamiből. Minden krimi iránt rajongónak melegen ajánlom ezt az unikális darabot.

Az anime is sorozat: Kimetsu no Yaiba – írta Csilla

2020. 01. 19. 15:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: anime,kritika

A hétköznapi mókuskerék alkotóelemei mellett, körültekintően igyekszem bánni a szabadidőm begubódzós kihasználtságával. Ebből kifolyólag kizárólag olyan újonc sorozatok követésére vetekszem, amelyeket nemzetközileg is elismerő kritikákkal illetnek, illetve olyan műfajokat képviselnek, amelyek alapvetően dukálnak az ízlésemnek.

Ettől az animétől kezdetben nem dobtam hátast, viszont türelmes izgatottsággal haladtam előre, tudván, számos médium újságírói, szakértői, de a kultuszt kedvelők is egyenesen a 2019-es év legjobb anime szériájának titulálják.

A túlzó jelzővel nem értek egyet, az én szemszögemből aranyérmet nem érdemelt ki, de kétségtelenül dobogós helyre került a sorozat. A komor atmoszféra magával rántott, amelynek következében egy hét alatt ledaráltam az első szezont.

A legkiemelkedőbb tulajdonsága talán, hogy a rétegezetten felépített plot-ot a készítők kifogástalan dinamikával görgetik tovább. A Kimetsu no Yaiba szerzője, Koyoharu Gotouge avatott világépítő készséggel rendelkezik. Remekül mutatja be a fantáziált valóságon alapuló, leplezett Japán birodalmat és korszakot, amelyben emberek naponta szenvednek kínhalált démonok által.

Tanjiro Kamado családjával szintén egy vérszomjas lény végez. A kiindulóponti csavar elsőként idegennek, szürreálisnak hat, végül a mögöttes tartalmak és a közbenső mesterkélések árnyalják a képet. Tanjiro egyik húga, Nezuko ugyanis démonná avanzsálódik, de a fiú nem tesz le az édestestvéréről, helyette útnak indul a társaságában, hogy megoldást szerezzen a visszafordíthatatlannak látszó állapotára.

Kifejezetten eszményi Tanjiro indíttatása: elszántságát nem elsősorban a bosszú táplálja, hanem az eltökéltsége, hogy Nezuko-t megszabadítsa az átoktól. A páros összetartása különösen alakul, hiszen a vér szerinti megszűnt, azonban érzelmileg felizzított családi kötelék hatására, racionális együttműködés alakul ki egy ember és egy démon között.

Külön értékelem, hogy a főhős karaktere kinő az anime sorozatokban bejáratott hedonisták maszlagjából. Nem egy üres, bigott, maszkulin típust képvisel. Tanjiro lágyszívű, nyugodt, ugyanakkor eszes, stabil igazságérzettel rendelkezik. Folyamatosan inspirálja a körülötte cselekvő társait.

Mitöbb, kivételes szenzibilitással áll hozzá a csaták befejezéséhez: hiába a végletekig gyűlölnie kellene a démonfajt, és gyarlóan viseltetni feléjük, ehelyett nemcsak az érintett húgával szemben, hanem az ellenük fellépő, elvetemült bestiák iránt is képes szinte ösztönösen empátiát tanúsítani – a széttiport, mélyen eltemetett, emberi érzelmeik függvényében.

A sorozatban minden egyes szereplő elsajátít egy különleges technikát. Ötletes és lehengerlő képességeket dolgozott ki az író, mind a harcosok, mind az ellenségek számára. Felettébb izgalmas volt látni, miként fejleszti fel azokat újszerű, az egyedi múltak és jelenek ötvözetét megspékelő, nagy horderejű elemekkel. A harcok helyszínei hihetetlenül innovatívak, cidriztetőek és egyben furfangosak, mindemellett korántsem stabilizálják a nézők vérmérsékletét.

A Tanjiro küldetéséhez csatlakozó, Zenitsu Agatsuma, a menekülést prioritásként érvényesítő, ám a megfelelő pillanatokban pártfordulásokat okozó militáns, és a hiperaktív, megfelelési kényszerrel megáldott Inosuke Hashibi kiszínezik a sorozat légkörét. Eleinte nehezemre esett a két – minden lében két kanál – fiúval megbarátkozni, de az idő múlásával a maguk módján, meglehetősen egyediekké, szórakoztatóakká, és szerepérdem vonatkozásban, frappánsan kibontottakká váltak.

Említésre méltó az animáció és a zenék működése. Egyértelműen kifogásolhatatlanok. Az anime dúskál a horrorisztikus és misztikumos jellegzetességekben, kegyetlen harcokban, érzelmileg megterhelő sorsokban, amelyeket számos fordulat old fel. Piszkosul sötét, rejtelmes, kiszámíthatatlan produkció.

Nálam csak azért nem szolgált rá serlegre a Kimetsu no Yaiba, mert az első felvonásban fikarcnyi válaszokat kaptunk csak a fő kérdésekre, ugyanakkor, szerencsére nem lett átlépve az a bizonyos határ, amely után csak felhalmozódnának a végtelenségig a talányok, a megoldások pedig tartaléklángra kerülnének.

Mindez azonban korántsem a rendezés vagy az epizódok számának a visszássága, hiszen az adaptált manga javában fut, és amennyiben a siker töretlen lesz, úgy még két-három évig gyaníthatóan nem zárul le a démonvadászok rendkívül hajmeresztő és olykor válságos kalandja. Ha pontoznom kell, akkor mindent összevetve, az „év animéje” 9/10-est érdemel nálam. 

Previous Posts