login |

Posts filed under 'kritika'

Frikjent / Acquitted

2018. 04. 21. 17:10 - Írta: gromit

4 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Frikjent (nemzetközi forgalmazásban Acquitted, magyarul Felmentő ítélet) című norvég sorozat kissé kilóg a skandináv és a kisvárosi krimik közül is, hiszen nem egy friss, hanem egy 20 évvel korábbi gyilkosság hatását vizsgálja egy kis közösség életében. És szinte már természetes, hogy mindezt csodálatos tájakon.

Aksel Borgen sikeres üzletember Ázsiában. Malajziai családja (feleség, gyerek, befolyásos és gazdag após) csak annyit tud róla, hogy Norvégiából jött, de nem vágyik vissza. Eredeti nevét (Nilsen) és múltját gondosan titkolta előlük.

Fiatalkorában elítélték barátnője meggyilkolásáért, ült is börtönben, de egy újonnan előkerült tanúvallomás alapján végül felmentették és szabadon engedték. Azután elhagyta szülőföldjét, hogy új életet kezdjen, és már vagy húsz éve külföldön él.

Aksel egy nap telefonhívást kap Norvégiából, hogy befektetőként segítsen megmenteni a csőd szélén álló helyi Solar Tech vállalatot, ami a szülővárosában a legnagyobb munkaadó. Érthető a kérés fontossága, és persze a történtek alapján hősünk dilemmája is. Végül egy kis üzleti küldöttséggel, hosszú távollét után most először, hazautazik. (Tulajdonképpen itt indul el igazából a sorozat, de az ázsiai felvezetésnek is lesz még később szerepe.)

A fogadtatás finoman szólva is hűvös. A norvég kisvárosban a felmentő ítélet ellenére szinte mindenki meg van győződve Aksel bűnösségéről, élükön a meggyilkolt lány anyjával, aki nem mellékesen a vállalat tulajdonos-igazgatója is.

Aksel küldetése kettős, üzleti feladata mellett megpróbálja tisztázni magát a régi vád alól, meggyőzni a helyieket ártatlanságáról. Egyfajta versenyfutás kezdődik, ellenoldalról ugyanis a bűnösségét akarják bizonyítani végérvényesen. Az ügy egyáltalán nem is olyan egyszerű, és nem csak az azóta eltelt hosszú idő miatt.

A Frikjent valójában nem igazi krimi, hanem “csak” dráma. Rendes, alapos nyomozás nincs is, hanem csak az ellenérdekelt felek nyomozgatnak magukban, és próbálják (különböző okokból) az alapból elfogult helyi rendőrt rávenni a hivatalosan megoldatlanként nyilvántartott ügy újranyitására. Mindazonáltal a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatokat egyértelműen befolyásolja a korábbi gyilkossági ügy.

Kisvárosi krimikhez hasonlóan megismerhetjük a közösséget, több fő és néhány random karaktert, időközben mindenféle gyanúsítgatásokkal.

Nem mindenki érdekes, és persze ne csodálkozzunk, ha néhány szál zsákutcába vezet. Aksel paranoiás anyját és lúzer öccsét látva felmerülhet, hogy ők régen is hasonlók voltak-e, vagy csak az események és az azt követő és azóta tartó megpróbáltatások, kiközösítés miatt lett ilyenek.

A főszerepben Nicolai Cleve Broch alakítását mindenképp ki kell emelni. Nagyon jól játssza Aksel kissé ellentmondásos karakterét, ezzel segít fenntartani a feszültséget és a rejtélyt. Nézőként remekül lehet azon agyalni, hogy ő volt-e a tettes, de még azon is, hogy egyáltalán akarjunk-e szurkolni neki.

Legfőbb ellenlábasáról már nem tudok ilyen elismerően nyilatkozni. Azt hiszem, elsősorban nem is a színésznővel, hanem magával a karakterrel van bajom. Nehéz elhinni az igazgató Eva Hansteenről, hogy olyan nagyszerű vezető lenne, mint amilyennek tartják őt. Most abba ne menjünk bele, hogy a vállalat üzletileg egyre kevésbé volt sikeres, hanem emberileg értve: önző, kicsinyes, gyerekes dacreakciókkal, irracionális döntésekkel.

Annak ellenére, hogy nem nagyon van benne kedvelhető figura, a történet (és a táj) nagyon hamar megfogott. Igazából az 1. évad fináléja simán beillett volna sorozatzárónak is – őszintén, én elégedett(ebb) lettem volna azzal a befejezéssel.

A 2. évad viszont folytatta Aksel sztoriját, beköszöntött a tél, kopárabb, illetve havas lett a táj, megjelent a színen egy ügyész (a GoT-os Amrita Acharia), cserébe viszont az ázsiai család eléggé eltűnt (nem nagyon hiányzott). Végül a sorozatfinálé ütős lett, a történet tulajdonképpen lezárt.

Pilot: Kiss Me First

2018. 04. 20. 21:02 - Írta: human

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Hagyjuk az angolokra, hogy morálisan földbe döngöljék a nosztalgiát éltető Ready Player One-t. Bár lehet egyszerűen csak a Black Mirrorhoz kéne hasonlítanom a Skins készítőjének, Bryan Elsley-nek az új sorozatát.

Elsőre azért az RPO ugrott be, mivel itt is VR-ben, virtuális valóságban játszódik a cselekmény egy része. És hiába gyengébb a grafika, mint Spielberg filmjében, valahogy mégis jobban hasonlít arra, ahogy jelenleg használják az emberek az online teret. Oké, kevesebb a meme, viszont amikor amikor itt felcsatlakozik a fiatal akkor nem a 80-as években lubickol, hanem saját utat keres magának.

A sorozat alapszituációja röviden annyi, hogy a főszereplő lány elveszti az édesanyját és a szociális rendszer cserbenhagyja. Ennek hatására az online barátaihoz menekül, ahol egy Red Pill (azért itt is vannak utalások, csak nem tolják túl őket) nevű szervezet kinézi magának. A normális VR-ben semminek nincs súlya, de a Red Pill tagjai egy olyan szeletén élnek a virtuális téren, ahol már vannak következményei is az ember tettének.

Nyilván, ha hátrébb lépünk, akkor rájöhetünk, hogy valójában nem is VR veszélyeire próbál ez a misztikus sci-fi figyelmeztetni minket, hanem simán értelmezhető a jelenlegi közösségi hálózatok emberiségre tett hatásának veszélyeire való felhívásnak is. Ahogy azt egy jó stílusdarabnak kell. Igenis, amit online teszünk, annak van hatása másokra, erre már a pilotban is van egy durva példa.

A kérdés, hogy a fontosabb témák mellett képes-e szórakoztató is lenni a végeredmény? Erre viszont egyelőre még nem tudok annyira válaszolni. A főszereplő sötét titkának a felépítése remek volt, de mellette a csoportdinamika, a VR világ és a többi mellé kevés igazi dráma, magával ragadó jelenet fért el.

Így bajban vagyok a pontozással is. Szerintem mindenki nézzen bele ,akinek innen fentebbről bármi érdekesnek tűnt, hiszen a Kiss Me First eléggé különleges sorozat ezzel a félig élőszereplős, félig renderelt megoldással.

Az anime is sorozat: Violet Evergarden

2018. 04. 20. 14:50 - Írta: Qedrák

11 comments | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Létezik olyan Netflix-sorozat, amelyiket nem egyben adnak ki? Nos, igen, a Violet Evergarden azon kevés alkotások közé tartozik, amelyet heti rendszerességgel töltenek fel a streamszolgáltatóhoz. Persze ez nem elsősorban rajtuk múlott, mert a japán bemutatóval párhuzamosan érkeznek a részek, kivéve az amerikai nézőkhöz, az ottani Netflix-előfizetők elvileg később fogják megkapni. (Plusz a tizennegyedik részt, amelyet majd BD-n jelentetnek meg, de a cselekmény szempontjából vélhetően nem lesz fontos).

A Violet Evergarden meganimálása nem akármilyen alapanyagból történik. A japán gyártó, a Kyoto Animation ugyanis saját díjat hozott létre mangák és regények számára, amelyek lehetőséget kapnak náluk arra, hogy megfilmesítsék őket. A díj létrehozása óta a nagydíjat egyetlen alkotás, az eredetileg light novelként íródott Violet Evergarden nyerte el.

A szándék tehát megadatott, de ahhoz képest, hogy a díjat 2014-ben nyerte el, csak 2016 májusában vált biztossá a sorozat, és csak 2018 januárjától kezdve mutatták be. Az eltel idő szerencsére munkával telt, mert a látottak alapján könnyen lehet, hogy 2018-ban számomra ez lesz az év animéje, noha még csak az első negyedévet tapossuk a kritika írásakor, legalábbis a szezont illetően.

Miről is szól a light novel? A világ, amelybe a Violet Evergarden elkalauzol bennünket, a huszadik század elejéhez hasonló boldog békeidőket éli, egészen addig, amíg egy pusztító háború véget nem vet neki. A háború ugyan véget ér, de a társadalmon hagyott nyomai végig ott lebegnek a történet felett.

Ebben a közegben találkozunk a címadó szereplővel, Violet Evergardennel, aki egy Gépi Emlékíró Marionett.

Az eredeti Gépi Emlékíró Marionettek egyszerű hangot írásban rögzítő mechanikus eszközök voltak, ám a háború következtében feltámadt igényt emberekkel pótolták. A Gépi Emlékíró Marionettek tehát valójában “szellemírók”, akik segítenek minél jobb leveleket megfogalmazni és megírni az ügyfeleiknek.

Az anime a háború végén veszi fel a történet fonalát. Violet Evergarden egyedül marad az emberek társadalmában a pusztító konfliktus után. Látszólag a legnagyobb problémája az, hogy elveszítette mindkét karját, amelyeket fémprotézisekkel pótoltak. Valójában sokkal súlyosabb küzdelmet kell megvívnia. Violet ugyanis korábbi életében egy két lábon járó fegyverként teljesített szolgálatot.

Nem értett máshoz, csak az ellenség profi módon történő lemészárlásához. Nem tudott beszélni, nem volt neve sem, csak parancsot teljesített. A háború közepette talált rá Gilbert Bougainvillea, aki ajándékba kapja a lányt, de ő ehelyett a szárnyai alá veszi Violetet. Ám a férfit elsodorja a háború szele, a lányhoz intézett utolsó szavaival pedig csak annyit tudott mondani, hogy “Szeretlek“.

Csakhogy Violet egy érzelemmentes világban nőtt fel, képtelenül arra, hogy a szociális interakciókat értelmezze vagy kezdeményezze. Éppen ezért eleinte nem váltanak ki belőle semmit Gilbert szavai, bár a háborúban annyit már megtanult tőle, hogy a hiányt érzékelje, és jó katona módjára megpróbálja leküzdeni.

Ehhez kapóra jön, hogy Gilbert megkéri a barátját, Claudia Hodginst, hogy gondoskodjon a lányról. A férfi történetesen egy olyan céget vezet, amely Gépi Emlékíró Marionettek alkalmazásával foglalkozik, így Violet megragadja az alkalmat, és próbát tesz ezzel a karrierrel, hátha megérti Gilbert szavait. Spoileresen folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Pilot-mustra: Carter – 1×01

2018. 04. 19. 20:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ó, jaj! Ha van egy vicces koncepció és egy ismert színész, akkor a forgatókönyv már smafu?

Pedig az AXN krimisorozata biztatónak tűnt, de basszus, ennyire betelefonált pilotszkriptet régen pipáltam, lerí róla, hogy a készítőknek megvolt az alapötlete és egy Jerry O’Connell-je, aki rábólintott a karakterre, tudták, hogy ezt lazán el lehet adni, és akkor köré írtak egy…, egy valamit. Még az is erre utal, hogy O’Connell lenyúlta magának az executive produceri státuszt, amit utoljára a Sliders S4-ben tudott kiharcolni, de akkor is csak sima producerit.

CARTER – 1×01 – 3/10

A készítők már karakternevek és cím szintjén is megerőltették magukat, ugyanis a Carter főszereplője egy bizonyos Harley Carter, aki egy Charlie Carter nevű nyomozót alakít egy krimisorozatban színészként. Ő az, aki a kamerák előtt összeverekedik valakivel, majd hazatér parti szülővárosába, hogy kieressze a gőzt. Ahol hogy hogy nem, de gyilkossági ügybe keveredik – a gyanúsított egy jóbarátja, a nyomozó pedig… egy jóbarátja, akivel anno majdnem össze is jött.

Naná, hogy tipikus, külső segítős, komikus, sőt, akár will they/won’t they is lehet idővel a felállás. Azonban mindez, a korábbi sok siker ellenére, nem garancia arra, hogy jó is lesz a sorozat. Ahhoz ugyanis kellene valami plusz. Mondjuk jó párbeszédek. Vagy jó karakterek. Vagy jó dinamika. Vagy jó rejtélyszál. Itt mindössze egy hangulatosabb környezet van (egy puskás nénivel) és kész.

Carter egy valamiben hoz pluszt a nyomozásokba, azzal, hogy ismeri a krimik szerkezetét. De ezzel nem ötleteket ad, inkább csak kommentál. Valamiért jobbára nem a saját tapasztalatait említi meg (“Emlékszem az 5×04-ben…”), csak azt, hogy egy helyszínről elfele menet vissza kell fordulni egy kérdéssel, hogy korábbról ismert szereplő a tettes, hogy a végén összeérnek a szálak, hogy ha a halottkém nem talált semmit, akkor meg kell említenie, hogy “van ugyan egy apróság, de…”, ilyesmi.

A krimiszál pedig… Amellett, hogy rém érdektelenül és felületesen lett tálalva, én is úgy gondolkodtam, hogy a tettest már ismerjük, és mivel nem volt sok szereplő, és szinte senki nem lett volna nagy meglepetés, így az egyetlen, aki szóba sem került, adta magát, de ezzel nincs semmi gond. Viszont magával a gyilkossággal, a motivációval már volt, mert ennél nagyobb ostobaságot nem nagyon pipáltam. Ami pedig a lebuktatás után jött az igazi amatőrök órája volt, rettenetesen kínos.

Nagyon limonádé sorozatot sugall az első része a Carter-nek, durván bele kell húznia a folytatásnak, hogy legalább egy harmadik esélyt kapjon. És még csak nem is azt mondom, hogy a kriminek kell jobban működnie, hiszen a komédia is rémesen sánta volt. A chemistry ugyanis a két színész között semmi extra, de a karakterek között sincs meg az a bizonyos szikra, ami elkélne ide.

Ennek persze lehet, hogy az a fő oka, hogy Carter karaktere totálisan szürke. Nem nagyon látni, hogy ki akar ő lenni, hogy kiféle-miféle ez a figura. Eleve nem szimpatikus, de nem is tudálékos, mint az Instinct főhőse, nem szellemes, mint a Castle írója, nem túl okos, mint a The Mentalist címszereplője, egyszerűen csak tévés toposzokat bifláz vissza. Még ha előállt volna valami komolyabb megoldással, de a világon semmi alapot nem szolgáltat arra, hogy felvegyék hivatalos rendőrségi tanácsadónak.

És még azt a ziccert is kihagyták, hogy a tévésorozatból részleteket mutogassanak. Persze lehet, hogy ami késik, az nem múlik, de a Rob Lowe-féle The Grinder már csak ezért is sokkal jobban működött.

Survivor – 36×09: A lot less predictable

2018. 04. 19. 18:30 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,reality

Annak ellenére, hogy a merge utáni első rész az erőviszonyokat volt hivatott rendbe tenni, és előre jelezni azt, hogy melyik irányba fog tartani a szezon, és persze a játékosok kiszórása, sem a rész elején, sem a rész végén nem volt egyértelmű, hogy mit fognak lépni a játékosok. Éljen a bizonytalanság?

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Unhappily Ever After – írta Szala

2018. 04. 19. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: kritika

Míg a Married… with Children, azaz Az egy rém rendes család itthon is hatalmas népszerűségnek örvend, a kistestvére, az Unhappily Ever After nagyívben elkerülte kishazánkat. Elsőre erős lehet a testvéri kapcsolatra való utalás, hiszen nem egy spinoffról beszélünk, a két sorozat közös metszéspontja a készítő, Ron Leavitt személye. Talán ezért lehet annyi hasonlóság a hangulat és a karakterek között.

A Touchstone Television gyártásában készülő sorozat a WB-n futott 1995 és 1999 között, 5 évadon és kerek 100 részen keresztül. Leavitt a válását vette alapul a komédia megalkotásánál, úgy gondolta, nagyszerű terep lehet annak bemutatására, hogy a férj és feleség között sok évig gyűlő rejtett feszültség hogyan csap át nyílt háborúba a boldogító istenhozzád kimondása után.

Míg az első évad inkább Jenny-t, az egocentrikus, irányításmániás nőt teszi előtérbe, aki folyamatosan verseng lányával, addig a második évadtól Jack, a hangyányit pszichopata, nagymértékben skizofrén fickó, és az alteregójának rasszista, szarkasztikus, perverz kivetülése, egy kitömött plüss nyuszi, Mr Floppy veszi át a főszerepet.

A harmadik évadtól a család lányára, Tiffany-re, a szüzességét őrizgető, okos, de sportokban nem remekelő apuci kedvencére, és Ryanre, az agyilag és szociális képességekben gyenge legidősebb fiúra kerül a hangsúly. A Malloy család legfiatalabb gyermeke, Ross kevés időt tölt a képernyőn, pedig többnyire ő a felnőtt a családban. Sokszor könyörög, hogy legalább egy bé-sztorit kaphasson az epizódban.

Jenny és Jack kapcsolata tipikusan se veled, sem nélküled kapcsolat. Különös kötelék van köztük, amit még a válás sem oldhat fel: megtartják az évfordulójukat, szabotálják egymás randevúit, furcsa elvárásaik vannak a másik fél felé. Jack még a körülményekhez képest is bármit megtenne, hogy boldoggá tegye ex-feleségét. A gyerekeikkel pedig kvázi pingpongoznak, már csak büntetésből is lepasszolják egymásnak.

Az Unhappily Ever After gyakran bontja le a negyedik falat, egy dupla epizódban például az egyik karakter meghal és szellemként tér vissza, majd a történet végén bejön a producer, és elmondja, hogy a közönség nem örült az ötletnek, ezért a következő epizódtól újra élni fog.

A zeneiség is kiemelkedő szerepet kap, Jack sok részben duettet énekel Floppy-val, vagy szimplán gitározik nekünk egyet. Amit talán még fontos lenne megemlítenem, az, hogy a sorozat utolsó része nagyjából elvarrja a történet szálait, nem csak egy random évadzáró epizódként funkcionál.

Az Unhappily Ever After lényegében egy visszafogottabb Married with Children, kevesebb társadalomkritikával. Ha Al Bundy-ékat kedveli az ember, érdemes esélyt adni legalább a pilotnak, ami megtekinthető ezen a linken.

New Girl: kezdett a 7. évad

2018. 04. 18. 21:47 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

Létezik, hogy pont a New Girl hetedik szezonja fog számunkra meglepetést okozni? Akár pozitívat, akár negatívat? Nem hiszem, szóval amondó vagyok, hogy aki belevág fix nézőként, az nem fog csalódni a kezdésben, aki pedig korábban kaszálta, az az időugrást követően sem fog visszaszeretni a sorozatba.

Oké, azért a megváltozott status quo valamennyire vonzó lehet, de ha valaki totálisan más dinamikát várna el csak azért, mert mindenki párra talált és saját helyre költözött (vagy utazgatott), az ne bízza el magát, mert az évadnyitó végére még egyszer utoljára szépen visszazuttyanunk a jól ismert közegbe, mind a társaságot, mind pedig a helyszínt illetően. Amivel nincs is gond, mert akik ökrök voltak együtt, azok továbbra is ökrök maradnak.

Egyszerűen döbbenet, hogy milyen jól működik még mindig a Schmidt/Nick-dinamika, komolyan, néha azt sem tudom, hogy mit mondanak, csak érzem, hogy valami iszonyú vicces vagy frappáns a reakció, látom a gesztusokat, érzem a hangsúlyokat, és tudom, hogy vigyorognom kell. Ilyesmit nagyon ritkán érezni komédiában, és szerintem ezekért az esetekért élnek az írók is, amikor vagy tudják, hogy mindegy, mit írnak, vagy pedig hagyják magukat megihletni a színészeik által.

A történetre reflektálva lehet, hogy valakit zavarni fog, hogy elmaradt az, amit előkészítettek, de pontosan tudjuk, hogy a fináléra meglesz, ha pedig már most elsütötték volna, akkor miről szóltak volna ezek a részek, nem? Arról nem is beszélve, hogy Dermot Mulroney-t is remekül illesztették be abba, amit mesélnek, s ezt mondom akkor is, ha némelyik írói döntéssel nem értettem egyet. (Kíváncsi vagyok, még kiket hoznak vissza egy búcsú erejéig.)

A végén pedig a borotválós jelenet már majdnem felért Patrick Swayze és (ehh, majdnem azt írtam, hogy Whoopi Goldberg, és most nem tudom kiverni a képet a fejemből!) Demi Moore agyagozásával.

Pilot: Deep State

2018. 04. 18. 18:00 - Írta: human

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Mivel még nem írtunk a Fox International sorozatáról, így azt terveztem, hogy a kritikához megnézem az eddig kiadott részeket. Aztán véget ért a pilot és nem tudtam rávenni magam a folytatásra. Egy kémes thriller mindenféle izgalom nélkül?

Pedig minden adott volt arra, hogy valami jó süljön ki ebből. Vagyis inkább úgy mondom, hogy Mark Strong tökéletes lenne egy akciósorozatban, nem? Neki simán elhiszem, hogy oda tud csapni, és a kémes átveréses alap még akár egy 24-pótlékot, vagy Homeland-kihívót is jelenthetett volna. De nem jött össze.

A történet középpontjában egy visszavonult kém áll, aki békésen éldegél feleségével és gyerekeivel, amikor a régi kapcsolatából született, azóta kémnek állt fia halála miatt ismét aktiválják. Így kerül bele valami több országot érintő hálóba, ahol sok kocsi fel fog robbanni. Tipikus alap amúgy, az öreg már letette a lantot, de egy személyes ügy miatt kénytelen újra fegyvert ragadni, amiben még régi bajtársak is segítik, akik szintén emiatt ragadnak újra fegyvert. A gond, hogy minden más is tipikus a részben.

Amúgy a legnagyobb bajom, hogy nincs semmi, de semmi kiemelkedő eddig. Pedig a kezdésnek kéne a legizgalmasabbnak lennie. Igazán nem is a klisék használata zavar, azokból is lehet jó dolgokat kihozni (lásd John Wick), csak itt egyáltalán nem sikerül. Hogy a teljesen semmilyen akciójelenetekről ne is beszéljünk.

Mostanában az efféle sorozatoknál elég nagy vesszőparipám lett az akció kidolgozása. Mármint értem, hogy a tévében kevesebb az idő, és a Deep State azért simán a Fear the Walking Dead – 4×01 fölött volt, de valahogy mégsem éreztem közben semmi. Például ott volt a SWAT pilotja, ami ilyen szempontból ütött. És ugye itt azért mégsem a személyes dráma lesz a középpontban, hanem egy thrillerről beszélünk, amiben igenis számít a konfliktusok fizikai feloldása. Nem lehet mindent jumpcut-okkal és kamerarángatással elrejteni. Mondjuk itt legalább nem blőd módon kerülnek veszélyes helyzetbe a karakterek, ez is valami.

A pilot egyetlen pozitívumának az idővel való játékot tudnám felhozni. Viszont hiába üt egy cliffhanger az utolsó 3 percben, ha előtte szétuntam az agyam.

A lényeg: itt van Mark Strong, de valahogy mégsem adta a végeredmény. És itt nem is az a bajom, hogy szar volt a nyitány, hanem éppen a közepessége, a felejthetősége. Teljesen nem tudnék elrettenteni senkit tőle, de aki már sok hasonlót látott, annak semmit nem fog adni a Deep State pilotja. Talán majd a folytatás? Legyen mondjuk 6/10 ennyi alapján.

Legends of Tomorrow: vége a 3. évadnak

2018. 04. 18. 14:50 - Írta: superpityu

29 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

…today is the day we’re earn the name Legends! Now, how we sneak out the back?

Nem is tudom, milyen jelzőt használjak már a Legends of Tomorrow 3. szezonjára, mert amit ettől a sorozattól idén kaptunk arra nem hiszem, hogy sokan számítottunk, hiába volt már a 2. évad is hatalmas előrelépés a béna elsőhöz képest.

Egyszerűen hatalmas szórakozás lett a LoT-ból, és pont ez az, amiből szerintem nagyon híján vannak a képregényes sorozatok. Hogy önfeledt módon szórakoztatóak legyenek. Erre itt van ez a széria, ahová összeeresztettek egy csomó, valljuk meg, nem túl jó mellékszereplőt az anyasorozatokból, és olyan kalandokba keverednek, hogy minden héten elismerően tudtam csettinteni a látottak után.

Persze látom én is, hogy olyan logikai bukfencek vannak benne, amiken máshol biztosan felháborodnék, itt viszont könnyedén át tudok lendülni az esetleges paradoxonokon. Nagyon furcsa helyzet ez, mert érzem, hogy nem a több a sorozat egy 7/10-nél, de messze többnek érződik az élmény az írás, a kreatív ötletek és a karakterek miatt.

Mert amikor a történet kicsit megbotlik, akkor bizony a Waverider csapata simán elviszi a hátán a sorozatot. Mindenkinek meg lett a helye a tímben, és idén rengeteg mellékszereplő is bemutatkozott, akikkel valószínűleg számolni kell később is.

A CW-sorozatok rákfenéje egyértelműen szerelmi szálak létezése és kezelésének mikéntje, és mivel itt egy csomó egyenrangú karakterről van szó, így kicsit mindig aggódtam azon, hogy mennyire jól tudják kezelni az ilyen szálakat. Persze az első évadban még ebbe is beletört a bicskájuk, addig itt a 3. évadra nagyon jól adagolták.

A sorozat drámaibb szálát egyértelműen Amaya és Nate kapcsolata adta, akik eszméletlenül jól működtek együtt, mégis minden jelenetükben van egy kis szomorúság hiszen tudjuk, hogy nem lesz a kapcsolatuk sosem boldog happyend. Ettől függetlenül imádnivaló mindkét karakter, sőt Nate egyértelműen az egyik húzókarakterré nőtte ki magát idén.

Persze a többiekkel is próbálkoztak, Ray csajozása kimondottan bejött, az már csak hab a tortán, hogy a kiszemeltjét pont a felesége játszotta. Sara is belekóstolt egy kicsit a magánéletbe, és a fináléban még Zari is kapott kissé furcsa vibrálásokat Jonah Hex-től.

– The rest of us are just…
– Losers. That’s why Rip picked us, Snart, the professor, the stupid hawk-flying-chicken people.

De mitől is szeretem igazán a Legends of Tomorrow-t? Egyértelműen nagyon jól áll a sorozatnak, hogy nem vehető komolyan, sőt önmagát sem veszi komolyan. Persze ezzel együtt beleírják a készítők magukat idétlen helyzetekbe, amelyeket nem biztos, hogy máshol képes lennék ennyire elnézni.

Viszont itt vagyunk a 3. évados kaland után és nem emlékszem, hogy utáltam volna bármelyik percét is ennek a szezonnak. Pedig idén is volt egy csomó idióta húzásuk, és furcsának tűnő megoldásuk. Csak a teljesség igénye nélkül voltak idén rómaiak, vikingek, kalózok a Bermuda háromszögnél, Trójai Szép Heléna, furcsa jövőkép klónokkal, egy idétlen plüssfigura istenítése, ráadásul rengeteg okkult cuccal és Constantine-nal is foglalkoztak idén, ami meglepetésre jól állt a sorozatnak.

Arra viszont nem számítottam, hogy ezt a rengeteg őrületet képesek lesznek egy fináléban olyan gyönyörűen összecsavarni, hogy messze felülmúlják az elvárásaimat. Mert emberek, amit itt a végső összecsapásban kaptunk arra egyszerűen szavak sincsenek.

Amíg a The Flash-ben Barry-nek mindig le kell köröznie az ellenfeleit, az Arrow-ban pedig Olivernek kell betartania az adott ígéreteit, Kara-nak meg ugyanannak az inspirációnak kell lennie, amire National City-nek szüksége van a Supergirl-ben, addig a LoT defektes szereplői minden komolyságot félretéve lehozták az Arrowverse legabszurdabb csatajelenetét, amin még most hangosan tudok röhögni.

Így kell ezt, pedig ezzel képesek lettek volna súrolni a gagyiság határát, de nem egyszerűen nem tudtak idén hibázni, hiába tiszta őrület az egész. De menjünk a spoilerekkel a tovább mögé. Tovább…

The Expanse: kezdett a 3. évad

2018. 04. 17. 21:50 - Írta: Desmond Wallace

28 comments | kategória: kritika

Sokat kellett rá várni, de most visszatértek Holdenék, hogy ott folytatódjon ez az űrkaland, ahol jó egy éve félbemaradt. Az első percekben remekül összefoglalták a nézők számára, hogy hol is tart éppen a történet, majd jött a kis “körkapcsolás”, és nagyon jó volt visszacsöppenni ebbe az univerzumba.

Más kérdés, hogy aztán egy kicsit csökkent a lelkesedésem, mert elég lassan indultak el az új évad főbb történetszálai. Azt tehát nem állíthatom, hogy halálra izgultam volna magam ezen az évadnyitón, de ásítozásra se volt semmi okom. Picit talán komótosabb volt a kezdés a kelleténél, de biztos vagyok benne, hogy akciójelenetekben se lesz hiány a következő epizódokban.

A lassabb tempó ellenére is haladt azért a cselekmény, szóval spoileresen folytatom a tovább mögött. Tovább…

Trust: majdnem féltávnál az 1. évad

2018. 04. 17. 14:50 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika

Mindig jó, amikor egy markáns rendező teszi le egy sorozat alapjait. Új példának itt van a Trust, aminél Danny Boyle segítségével találták ki a képi világot, valamint a vágási, történetmesélési stílust, amit az “utódai” is megpróbálnak hozni.

Nem kérdés, nyilván minden sorozatnál a pilot az alap, de ha egy közepes csávó rendezi azt akkor szintén bajban lesznek a későbbiekben. Ha pedig az markáns rendezőt vizuális senkik, analfabéták követik, akkor ilyesmi születik. De pozitív példát is tudok még mondani természetesen, hiszen például a Friday Night Lights nagyon sokat profitált az alapjaiból. Na meg a jó írásból is.

Ez utóbbi amúgy a Getty család történetének ezen részére is jellemző. Mármint az ügyes rendezés mellett eddig az írással sincs komoly gond. Mostanra már az is jobban látszik, hogy mik lehetnek az események, amiknek a sorrendjét megváltoztatták. Legalábbis az öreg Getty körüli családi gondok olyasminek tűnnek. Ha véget ér az évad, akkor jobban utánaolvasok. Talán elég lesz, amit láttam.

Visszatérve a konkrét részekre: Brendan Fraser is back? Mondjuk maga a karakter is jutalomjátéknak tűnik. Nem azért, mert könnyű a “rendrakót” alakítani, hanem mert tipikusan bírni szokták az emberek az ilyen figurákat. Ezt azt hiszem a hét alakítása posztunknál igazoltátok is. Amúgy nincs könnyű dolga, hiszen a nagy nevek mellett, mint Donald Sutherland és Hilary Swank, itt még az arcról kevésbé ismertek is brillíroznak.

Amit még kiemelnék, hogy eszméletlen mennyire eltalálták minden epizód csúcspontját eddig, enyhe túlzással, de sokszor csak ámulok, ahogy elérnek oda a történetszálak. Jó látni ilyen kiszámított, nyugis, és szórakoztató történetépítést. A pilot után eddig nekem az 1×03 tetszett amúgy a legjobban. Nem csak a bulihangulat miatt, hanem a flashback felépítéssel, a vágással, a vizuális megoldásokkal majdnem utolérte az évad kezdését.

Nagyjából most jutottak el oda, hogy már nem rémlik minden az All The Money in the World előzeteséből. Ami durva, mert már eddig is érdekes volt, de most jöhetnek a komolyabb meglepetések. Az olyan jelenetek, mint amikor a feleségek beszélgetnek az örökségért megtett dolgokról…

Fear The Walking Dead: kezdett a 4. évad

2018. 04. 16. 21:10 - Írta: winnie

62 comments | kategória: kritika

Többször leírtam, most megint megteszem, és nem azért, mert mondjuk elájultam volna a 4. évados kezdéstől, hanem azért, hogy informáljak: a Fear The Walking Dead – 4×01 nem olyan, mintha egy reboot lenne (új főcím, showrunnerváltás, időugrás, miegymás), hanem mintha egy teljesen új sorozat. Aminek a premierjében nem is szerepelnek a régi szereplők. Ami Morgan-ről szól, hogy mi történt vele a The Walking Dead – 8×16 után. (Még TWD-karakterek is feltűnnek benne.)

Most persze indulhat is azon a vita, hogy szüksége volt-e a Fear-nek arra, hogy újjá varázsolják? Azt ugyanis tudjuk, hogy döcögött a start, a magas nézettsége elég hamar leapadt (nekem pont az S1 jött be, az S2 pár része után szálltam ki), de a 3. évad második fele elég jól sikerült az általános vélemények alapján. És egy valamit el lehetett mondani a sorozatról: eléggé más volt, mint a The Walking Dead. Mostantól viszont igencsak hasonlítani kezdett a TWD-re.

Morgan a TWD-szezon végén úgy gondolta, hogy kezd komolyabban bezizzenni, s többek között ezért elvonult, hogy egyedül lehessen, most pedig konkrétan útnak is indul és Texas-ban köt ki. Útközben természetesen találkozik zombikkal, barátokkal és ellenségekkel, bizalmatlan és közvetlen emberekkel, s miközben igencsak távol áll tőle az, hogy ismét társaságban próbáljon túlélni, mégiscsak erre kényszerül.

Szóval az évadnyitó elég merészen dobja Madison-ék szemszögét és egy teljesen újjal kísérletezik, ami nem tudom, hogy veszi ki magát a rendszeres nézőknél és rajongóknál, főleg azoknál, akik életükben nem látták még Morgan-t, nekem nyilván nem volt gondom vele nemnézőként.

Persze nem kell megijedni, Madison-ék is visszatérnek, a 4×02 már róluk szól (ezt a részt is láthattuk premier előtt az AMC jóvoltából), a csavar, hogy az ő múltbéli történetüket kapjuk meg, hogy mi történt velük a gát után – na nem közvetlenül, hanem egy időugrás után, amikor már mindenki biztonságban van és letelepedett. (Abban a részben csak pár villanás emlékeztet a 3. évados cliffhanger-re, de lehet, hogy később még kapunk infókat.)

Szóval ez lesz a Fear The Walking Dead trükkje, egy párhuzamos idősávos történetmesélés, amit lehet parasztvakításnak is kezelni, de az biztos, hogy a két külön szál feszesebb előadásmódot fog eredményezni, és talán kevesebb kiemelt karaktert. Mindenki, akit ismertünk korábbról (és még életben van) visszatért, kaptunk pár új szereplőt is, akik tényleg kifejezetten biztatóak, és senkit nem fog meglepni az sem, hogy a “gonoszok” is képbe kerülnek.

Illetve most előreszaladtam, de már a 4×01-ben is van utalás rájuk, de igazából a második részből ismerhetjük meg őket, és bőven van bennük potenciál, elég egyedi taktika alapján működnek (gőzöm sincs, hogy van-e képregényes alapjuk), és nem is nagyon látom előre, hogy mihez akarnak kezdeni velük, hogy merre akarják alakítani a velük kapcsolatos konfliktust.

Nem kertelek, abszolút bejött a kezdés, élvezetes volt nézni, főleg az első 20 percet Morgan-nel, de később sem volt gond, amikor gyarapodásnak indult a szereplők száma. Mondjuk ennyi alapján nem nagyon tudom, hogy Garrett Dillahunt vagy Maggie Grace (egyébként abszolút szimpatikus) karakterei hogy maradtak ilyen sokáig életben, de el kell fogadni, hogy sokak tévhitével ellentétben Amerika nem Negan-féle kiskirályságokból áll, inkább békés telepekből, valamint cirkáló, de nem kamikáze rosszfiúkból.

A folytatás sem volt rossz, bár az már sokkal tipikusabb mederben folyt, portyázással, zombizással és külső fenyegetéssel, de érdekes volt látni, hogy egyes karakterek eléggé újszerű pozícióba kerültek, némelyikük előnyére, némelyikük hátrányára – utóbbiak remélem nem lesznek így eltemetve, mert bár tudom, hogy kell valamennyire a mélység is az apokalipszis árnyékában, azért mégiscsak jobb, ha egy ilyen sorozat elsősorban fun.

Mondanom sem kell, a 4. évadhoz nem kell semmilyen előtudás, a premier 100%-osan újnéző-barát, és a Fear-nézőknek sem kell semmi tudnia a TWD-ről, hiszen Morgan-t lehet úgy kezelni, mint Dillahunt karakterét, tök új, és érdekesnek tűnő figuraként. Maximum azt lehet megkérdőjelezni, hogy muszáj volt-e ennyire rebootolni a sorozatot, nem lett volna-e egyszerűbb az új showrunner-ökkel és az új szereplőkkel egy újabb spinoffot elindítani?

És hogy mit hoz a jövő? Megvallom, gőzöm sincs. Az biztos, hogy a mostani megoldás révén sokkal könnyebb összekapcsolni a Fear-t az anyasorozattal (szerintem nem nagyon fogják, főleg, ha időt ugranak), már csak a földrajz jelent akadályt, de én inkább azt emelném ki, hogy leginkább az jött be, hogy egyszerre látjuk Madison-ék múltját, illetve a jelent, ahol minden bizonnyal megváltoztak. Ugyan ennek alapján tudjuk, hogy nem esik bajuk, azonban mégis érdekes lehetőségekre ad alkalmat ez a narratíva.

A Fear The Walking Dead 4. évad első két részét az AMC jóvoltából láttuk premier előtt.

Previous Posts