login |

Posts filed under 'kritika'

Star Trek: Discovery: vége az 1. évad első felének

2017. 11. 19. 20:57 - Írta: dzsiaj

9 comments | kategória: kritika

2018-ig várhatunk a maradék hat epizódra, de gond egy szál se, hiszen zsebben a második szezon.

Az első évad eddig könnyen csúszik, a Bryan Fuller távozásával showrunner-nek előlépett Aaron Harberts-Gretchen J. Berg páros (akik egyébként mostanra már elég összeszokottak, tekintve, hogy jó pár sorozaton dolgoztak együtt, és epizódjaikat mindig közösen írták) kifejezetten lazán veszi az akadályt. Nyilván el lehet merengeni azon, mi minden történhetett volna, ha Fullernek nem kell mennie, de ez persze már sosem derül ki.

Rosszul szerencsére nem jártunk, számomra legalábbis az STD feliratkozott az egyre fogyatkozó azonnal megnézendő heti epizódos sorozatok táborába (na ja, az a fránya Netflix-modell…)

A dupla pilotban még csak kettőt ismerhettünk meg az állandónak kiemelt szereplők közül, mostanra viszont mindenki bemutatkozott, olyan is volt, aki csak 1×05-ben. Anno a kommentek között találkoztam olyan kijelentéssel, hogy jól lábon lőtték magukat a készítők azzal, hogy a dupla pilot kvázi előzménysztori volt, és hogy igazából a 3. epizód tekinthető elsőnek, de ebből a távlatból visszatekintve okos döntés volt.

A Sonequa Martin-Green által alakított Michael Burnham ugyanis egy nem túl érdekes karakter. Biztos vagyok benne, hogy annak szánják, de igazából a cselekedetei azok, amik eladják, és nem a karizmája, azt ugyanis nem sikerült neki írni.

Nem arról van szó, hogy sótlan lenne, de igazából eléggé félrecsúszott ez a félig földi-félig vulkáni dolog – ami annak idején Spock esetében telitalálat volt, az itt most nem működik, és tippre leginkább azért nem, mert Spock inkább vulkáni viselkedést mutatott, Burnham viszont sokkal, sokkal érzelmesebb, így viszont pont azok az idegen jegyek szorulnak háttérbe, amelyek érdekessé tehetnék a figurát.

És így bizony kellett neki az a plusz két rész előny a többiekkel szemben, mert mind Lorca kapitány (a folyton bitang jó Jason Isaacs, akinek az utóbbi időben nem volt túl nagy szerencséje a rá építő hollywoodi sorozatokkal, ld. még Awake, Dig), mind Stamets hadnagy (a közelmúltban óriási lavinát elindító Anthony Rapp) sokkal érdekesebbek. Sőt, még a minimális játékidőt kapó Tilly kadét (Mary Wiseman) is.

A pálmát viszont egyértelműen Saru viszi: Doug Jones nagyjából a hangjával lejátssza a fél gárdát a képernyőről. Belőle sokkal több is elférne, de nyilván oda fognak rá figyelni, hogy ne halványítsa el a főszereplőt.

Azért viszont mindenképp jár a dicséret, ahogy Burnham-et folyamatosan játékban tudják tartani, mint főszereplő. Az elején még kételkedtem benne, tekintve, hogy a Star Trek-sorozatok mindig is a kapitányokról, vezetőkről és az általuk meghozott nehéz döntésekről szóltak (nyilván nagy vonalakban, nem vitatva a többi karakter érdemeit vagy jelentőségét). És naná, hogy ők hozzák a nehéz döntéseket, hiszen ők a főnökök, és ezzel a kör a végéhez is ért.

Ehhez képest szépen lavíroznak az írók, ahogy részről részre megoldják, nehogy Lorca rátelepedjen a sorozatra, bár némileg bunkón hadd jegyezzem meg: én nem bánnám, mivel végre kaptunk egy erkölcsileg nem kicsit megkérdőjelezhető, a szabályoknak, ha úgy tartja kedve, nagy ívben betartó, titkokkal teli, kiegyensúlyozatlan vezetőt. Erre most először nem ő a főhős…

Az eddig látott sztorik teljesen rendben vannak, bár ehhez hozzá kell tennem, hogy a klingonok, mint főellenség, egyelőre nem működnek túl jól. Leginkább azért nem, mert idegesítőek és faék egyszerűségűek.

Biztos vagyok abban, hogy ez fog változni, de az első etapot tekintve valahogy nem sikerült átérezni azt, hogy miért is annyira félelmetesek. Pláne úgy, hogy a velük való összecsapások során az írói lustaság szinte mindig közrejátszott, de ebbe csak spoileresen tudnék belemenni.

A többség kedvence, felteszem az 1×07, a Magic to Make the Sanest Man Go Mad című epizód volt, ami egy klasszikus csavarral operált, amivel nagyon nem is lehet mellélőni, csak mostanában kezd vele kicsit tele lenni a padlás. Cserébe Rainn Wilson parádés volt benne, nagyon remélem, hogy ő még visszatér.

Összességében úgy gondolom, hogy a hardcore ST-fanok is elégedettek lehetnek a látottakkal, hiszen az említetteken túl a látvány pazar (8M dollár/epizód a költségvetés, ami nem csak az effektekre, hanem díszletre, jelmezre megy el), és mostanra már kaptunk bőven abból a moralizálásból is, amit sokan hiányoltak a pilotból, és ami valóban a Star Trek sorozatok sajátja.

Cliffhanger szerencsére akadt a végére (személy szerint mostanra már el is várom ezt hosszabb szünet előtt minden, magára valamit valamit is adó szériától), úgyhogy van miért várnunk a januárt.

Sorjonen / Bordertown

2017. 11. 19. 15:53 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika

(Ez egy finn krimisorozat, ami nemzetközi forgalmazásban Bordertown címen fut – természetesen nem azonos a Bordertown c. animációs sorozattal)

Még sose láttam finn sorozatot, filmet is csak elvétve, úgyhogy mindenképp nagy érdeklődéssel vártam ezt a kisvárosi krimit. A felütés biztató, viszont a bizarr első ügyet pár perc alatt le is rendezik. Nem erről fog szólni a Sorjonen, hanem egyszerűen csak nagyon messziről indul, még a fővárosból. Tulajdonképpen epizodikus krimiről van szó, általában dupla részes ügyekkel. Az elején az első igazi nyomozás – nyilván az alapozás miatt – 3 részre is elnyúlik.

Kari Sorjonen (Ville Virtanen – Jordskott) kissé különc, de köztiszteletben álló nyomozó Helsinkiben, nehéz ügyek specialistája, munkamániás. Miután felesége súlyos betegségből gyógyul fel, Sorjonen elhatározza, hogy több időt szeretne tölteni a családjával (egy tini lány van még), és úgy általában nyugodtabb életet szeretne. Így költöznek el az orosz határ mellé felesége szülővárosába (a Saimaa-tó partján fekvő Lappeenrantába).

Természetesen nyomozónk számára a kisebb város sem lehet garancia a nyugodt életre. Az “import” vagy csak átruccanó orosz bűnözők mellett helyiek is vannak, és persze nem hiányozhat a korrupt politikus se a palettáról. A helyi rendőrök pedig változó lelkesedéssel állnak a jövevényhez, aki nem túl együttműködő, mégis köréje kéne építeni egy új különleges ügyosztályt.

Néha olyan érzésem volt, mintha az egész évad alapozás lenne, nem csak az első 3 rész. Sorjonen a hallgatag zseni, aki egyedül dolgozik, egyedül gondolkozik, elzárkózva a maga kis világába (amolyan saját “mind palace“). Ez elég hamar egyértelművé válik a nézőnek (vagy legalábbis a gyakorlott junkie-nak), aztán mutatják is, ahogy szigetelőszalaggal akkurátusan neki is készül a gondolkodásnak, de a biztonság kedvéért a sokadik részben külön el is magyarázza, hogy ő bizony így működik. Ez a fajta karakterizálás valahogy inkább csak lassított, mint mélyített, vagy egyszerűen csak nem tudtam ráhangolódni erre a karakterre.

A legjobb figura az “orosz anyu”, aki a KGB-n (illetve annak utódszervezetén) nevelkedett, de amúgy finnül is beszél és igazi badass. Egyértelműen ő vitte bele a legnagyobb lendületet, és szerencsénkre nem csak a nyitó ügyben kapott szerepet, hanem gyakorlatilag itt ragadt (a városban, illetve hát a sorozat többi részére is).

Kicsit zavaró volt, hogy minden körülöttük forgott, valahogy minden bűnügy kapcsolódott hozzájuk (mondjuk volt olyan is, ami tényleg nem véletlenül), és hogy magánéletileg is ugyanazokat a köröket futották többször is (munka kontra család és nyugodt élet). Az évadzáró dupla viszont különösen érdekes és izgalmas volt, azt hiszem azért a játszmáért megérte maradni, kibírni a sok magánéleti nyűglődést is.

Future Man: az 1. évad

2017. 11. 17. 22:49 - Írta: winnie

20 comments | kategória: kritika

– She’s not my type. I prefer Ms. Pac-Man.
– Ms. Pac-Man is married to Mr. Pac-Man.
– No, because then she would be called Mrs. Pac-Man, not Ms. Pac-Man. This is essentially Pac-Man’s daughter. I’m fucking Pac-Man’s daughter

A hét kötelezően darálós új sorozata számomra még véletlenül sem a The Punisher volt, hanem a Future Man. Oké, nem nagy meglepetés, hiszen időutazós a sorozat, ráadásul az egyik készítő a zseniális Misfits-et és a még zseniálisabb Vexed-et jegyző Howard Overman.

Még pár hívószó, hogy mindenki be tudja lőni a sorozatot: komédiáról van szó (30 percesek a részek), abszolút korhatárosról (nyelvezetet és látványt tekintve is), amit telepumpáltak remek idézetekkel, erős akciókomponenssel megáldottról, olyanról, ami nagyon erősen merít a 80-as évek popkultúrájából (főleg scifik terén). És a készítők sem túloztak, amikor azt mondták, hogy minden részben akarnak olyasmit mutatni, amit azelőtt nem nagyon láttunk sorozatban.

Gyorstalpalónak ajánlom a pilotkritikát, a fősztori tényleg annyi, hogy egy gémer takarítót kipörget egy játékot, amiről kiderül, hogy a jövőből küldték a jelenbe, hogy annak segítségével válasszák ki azt a harcost, aki megmentheti a világot a pusztulástól, ugyanis egy genetikusan tökéletesített faj húz igát a “normális” emberekre. A két jövőből érkezett harcos azonban nagyot koppan, amikor szembesül azzal, hogy valójában nem egy harcost találtak, hanem egy szüleivel élő kockát.

Joosh. I am your father.

Mivel a klasszikus időutazós filmekhez hasonlóan ismert a jövő elromlását okozó faktor, ezért természetesen annak kiküszöbölése lesz a trió feladata, s mindez időutaz(gat)ás révén történik – igen, szerencsére vannak a sorozatban másféle korok, 5-6-szor legalább ugranak az időben, hiszen mondanom sem kell, hogy a látszólagos sikerek is a jelen megváltozását, az idővonal kisiklását okozhatják, és dacolni kell a következményekkel.

Mivel komédiáról van szó, talán nem kéne ekkora hangsúlyt helyeznem a sztorira, de mindenképp ez a fő mozgatója a sorozatnak. Alapvetően ugyanis olyan vicces sorozatról van szó, amiben a karakterek abszolút komolyan veszik magukat, ami nem is csoda, hiszen a tét is nagy, mégis határtalanul vicces a végeredmény. Sokszor elvetemült, tapló, nem tagadom, öv alatti módon, de a röhögések mellett a dráma is bőven jelen van.

BREATHE! Well, we tried everything.

Ez főleg annak köszönhető, hogy a két jövőharcos, Tiger és Wolf (Tigris és Farkas) csatornákban nevelkedett patkányhúson, így fogalmuk sincs a jelen társadalmáról, és az alkalmazkodásuk (haha, na hiszen!) közel sem zökkenőmentes. Nem csak azért, mert reflexből mindent fel akarnak robbantani, hanem mert a jövőjükben totál mások, mai szemmel nem kicsit meghökkentőek bizonyos normák. (Marha jó, ahogy folyamatosan építik a jövőmitológiát, felsorolni is nehéz a poénokat.)

Persze a sztori mellett a készítők a karakterekre is elég nagy hangsúlyt fektetnek és az érzelmekkel sem spórolnak ezen a téren: a három főhőssel nagyon szép ívet írnak le – annak ellenére, hogy valójában az első iksz rész ugyanazon a napon játszódik, az időutazásoknak köszönhetően bőven van lehetőség formálni őket, olyannyira, hogy olykor egy teljes részt szánnak egyes karakterekre, már-már filler jelleggel. Nagy pozitívum, hogy elérik, hogy elkezdjünk törődni a két jövőidiótával.

I got so many torture devices set up in the sewer. There is literally no scenario which I can’t torture for.

A 7/10-es pilot után következő 3 rész nálam simán a csúcspont volt, de később bebizonyosodott, hogy ez nagyon ‘hit or miss’-műfaj, vagyis míg egyes írói húzások szörnyen bejöttek, addig mások inkább hidegen hagytak. Az 1×05-ös bankett rész nálam csak közepes volt, viszont az 1×07-es James Cameron-os, hiába volt tele remek ötletekkel (és a hét idézetével), egyenesen untatott, mert maga a szál volt kevésbé érdekes. És hiába volt marha jó ötlet Corey Wolfheart, meglettem volna nélküle.

Hamar kiderült, hogy nálam akkor működik a legjobban a sorozat, amikor jelen volt az akció, amikor pörgött, amikor mozgásban voltak, és káosz volt, meg tehetetlenség, amikor “most mi lesz?”-hangulat uralkodott, ha pedig lelassult a sztori vagy egy helyszínessé vált, az kisebbet szólt nálam. Miképp több mellékvágány is. Nem azt mondom, hogy a szakácskodásban nem voltak jó dolgok, de ettől még nem az volt a kedvenc szálam. A zsarut pedig akár ki is lehetett volna teljesen vágni.

– This can’t be the only way. Come with me.
– I can’t, Wolf. I’m a house.

Viszont nem vágták ki, mert többek között az ő szála is a sorozat kiszámíthatatlanságát mutatja. Oké, nyilván a világmegmentéses fősodor menete nem fog sok meglepetést okozni, de vannak váratlan húzások benne, olykor elég durva vargabetűket írnak le szezon közben, nem egyszer olyan irányba mozdul el a történetmesélés, ami korábban eszembe sem jutott volna.

A színészeket nem lehet eleget dicsérni, Josh Hutcherson nagyon jó, Eliza Coupe még jobb, de az aduász Derek Wilson, mint Wolf – totális agymenés a figura, muszáj lesz JAws-re jelölni, annyira lubickol a szerepben. (És mellettük még vannak ismerős arcok, akik közül néhányat nem is lőnék el, de Keith David-nek nagyon örültem, mert azt hittem, hogy a Greenleaf miatt most évekig nem fogjuk látni.)

– Think about Super Mario Bros. as a whole. It’s a ridiculous game, it makes no sense at all.
– What do you mean?
– What do you mean, “What do you mean”? Bowser builds a castle, he knows there’s little Italian plumbers that are trying to stop him, but yet he makes these giant green pipes that lead right inside. That makes no sense.
– No, ’cause it’s destiny. That’s how you know it’s meant to be, he had big pipes. And the one thing he didn’t see coming was two Italian plumbers that fit exactly in those pipes.

A Future Man első szezonjának zárása (mármint a legeslegvége) is némiképp csalódás volt számomra, de ennek a többség inkább örülni fog. Én ugyanis vártam volna valami bitang nagy cliffhanger-t, de csak egy apróságot kapunk – ami persze azt jelenti, hogy az évad teljesen kompakt, lezárt, nincsenek igazán nyitva hagyott kérdések.

Are we really gonna waste a leap on this fucking guy?
We don’t know how many we have. Okay, so it’s Last Starfighter meets Quantum Leap now?

A hullámvasutazás, és az összkép alapján megajánlott 6-7/10-es pontszám ellenére azt kell mondanom, hogy mindenképp érdemes látni az első részt, hátha bejön a műfaj, és ezer százalék, hogy ott leszek a 2. évadnál, ha az berendelésre kerül. Ez magától értetődő, hiszen amikor működött, vagy mondom úgy, hogy amikor azt hozta a sorozat, amit én vártam tőle, akkor veszett jól működött, minden másodpercét imádtam. EGGSMASH!

Pilot: The Punisher

2017. 11. 17. 18:20 - Írta: human

20 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

I had a good home but I left.

Azaz kezdett az másfeledik évad? A Daredevil 2. szezonjában Frank Castle eredettörténete volt a legjobb, és 6 hónapos ugrással most azt folytatták. A kezdés alapján baromi jól. Vagyis.

Tényleg csak az előbbit tudom idézni, ha már a sorozat íróinak is ez a mániája a helykitöltésre. A történet Frank bosszúja után kezdődik 6 hónappal, amikor is “a Punisher halott”-hírek után nyugodtan dolgozik egy építkezésen (mekkora tökéletes klisé!). Éjszakánként a múltja gyötri, nem csak az, ami a családjával történt, hanem ami odaát, a háborúban.

Az új munkahelyén egy lelkes fiatal srác ismerkedik meg vele, és amikor ő bajba kerül, akkor feltámad Frankben egy kicsit a Megtorló. Naná, nem tud nyugodtan meglenni magában az igazságtalanságok közben. Mivel csak ennyivel nem lehetne kitölteni 13 részt, így a maffia is képbe kerül. Ha még ez sem lenne elég, akkor egy Homeland Security ügynök Frank osztagának régi ügyei utáni nyomozásba merül. Persze itt látszólag itt is magasra vezetnek a szálak.

Szóval lassan minden elkezd összefüggni mindennel, és akkor el is jutottunk az egyik negatívumhoz. Na, nem a nagyobbá váló ügyhöz, hanem a dolgok ismétléséhez. Szerintem Frank rutinját és démonait nem kéne ennyiszer bemutatniuk és megerősíteniük. Látjuk, hogy vége a hadjáratnak, aztán egy karakter még ki is mondja, meg effélék. Szögelik a túlhúzott plotot?

De még is így elkapott a sorozat hangulata ezerrel. Talán mert az egésznek a középpontja a legbeváltabb akciófilm klisékre épül, remek kidolgozással. Valahol jó látni egy ennyire nem tökölő karaktert: ha ő felrobban, akkor ott nincs megállás látszólag.

Csak ne bonyolítsák túl. És itt most a veteránok találkozóján felvetett politikai kérdésekre gondolok. De mivel azok nyilván nem véletlenül kerültek bele, így majd meglátjuk hogyan kerülnek kibontásra. Egyelőre nyilván folytatom, mert minden hibája ellenére sima 8/10 a kezdés.

Mivel Netflixes a sorozat, így természetesen már az egész évad rendelkezésre áll. Majd arról is lesz írás, de most maradjunk a kezdő résznél, és ha a későbbiekről beszéltek akkor azt jelezzétek és spoilermentesen tegyétek.

The Exorcist – 2×06: Hitvesi szeretet – írta jack_bauer

2017. 11. 17. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika

Nem a nagy talányok sorozata Az ördögűző. Baromi nagy megfejtésekre már az első évadban sem kellett számítani, hiszen az egzorcizálás egyébként sem rejt önmagában hatalmas kérdőjeleket, főként ha az ember főállásban ezt műveli. A sorozat persze el sem akarja rejteni a néző elől a száraz tényeket, így roppant nehéz olyat a vászonra vinni, ami „na neee!”-érzést vált ki majd a nézőkből.

Nagy meglepetéseket a hatodik részben sem kaptunk, viszont bőven volt feszültség és találgatás. Ez pedig remekül áll a The Exorcist-nak. A továbbiakban spoileresen folytatom.

Tovább…

Last Week Tonight with John Oliver: vége a 4. évadnak

2017. 11. 16. 22:06 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika,talkshow

Na, végre! Időbe telt, de végre én is elcsábultam.

Mindig is terveztem nézni (rendszeresen) a Last Week Tonight-ot, és valamikor a 4. évad közepén bekerült a heti rotációmba, hogy aztán visszamenőleg felhozzam magam a szezonnal. Azzal a szezonnal, ami valóban zseniális résszel zárt. Mert hát mondhatnék-e mást, ha a sorozatozós 4×29 után többek között a kedvenc/utált érvemet boncolgatták benne, a bezzegezést?!

Kezdem a sorozatokkal: már a The Inspectors is haláli volt (nekem is rögtön Anthony Michael Hall jutott eszembe), és őszintén érdekelne, de a teljesen logikus végeredmény RuPaul-lal, a This Is Us-szal és az Orange Is The New Black-kel végképp királlyá tette azt az epizódot. Ami amúgy a munkahely-létesítések támogatásáról szól.

A fináléban pedig előkerült az amerikai elnök, akit nem nagyon vittek túlzásba – nyilván visszatérő elem volt, mert nem lehet sokszor figyelmen kívül hagyni a poénforrást, de sokkal több is lehetett volna belőle. Azonban mivel mindenki foglalkozik vele, óhatatlan lett volna a repetitivitás.

Szóval vele kapcsolatban a politikájának nagyon hatékony sarokkövei domináltak, többek között a bezzegezés, ami itthon filmes és sorozatos blogokban is gyakori komment taktika, és aminél kevésbé én csak a “eddig ez volt a baj, most meg az a baj”-típusú általánosító és egyazon felszólalókat feltételező mentalitást nem szoktam érteni. John Oliver kábé azt mondta, amivel én is leszoktam reagálni azt, amikor érvként egy sorozat kapcsán valami régi sorozatra céloz a reagáló.

Oké, tudom, nyilván simogató érzés (számomra) a megerősítés, érkezzen az akárhonnan is, de tényleg jó volt hallani a Whataboutism-ről. Azt, hogy mennyire hatékony taktika (a média delegitimalizálásával), azt nyilván mindenki látja pártállástól függetlenül. A trollkodás jelenségét pedig pláne nem kell igazolni, ezt is elismeri simán mindkét oldal – ráadásul John Oliver-nek sem kell ez ügyben máshoz fordulnia tanácsért.

Egyébként le a kalappal az írók, meg egyébként is a készítő gárda előtt. Engem már sokszor a kutatómunka mennyisége és minősége lenyűgöz a Last Week Tonight-ban, de az, hogy ennyire akkurátusan van felépítve a szezon, végképp nyerővé teszi a sorozatot. A sorozatot, mert főleg a klasszikus, tévésorozatos elemekre gondolok.

Többek között a callback-ekre, a visszautalásokra, visszatérő gegekre, mint például a fináléban a zsákoló tigris vagy az Olsen-ikrek (ami azért már unalmas, de ahogy Oliver előadja, úgy belefér – és milyen poén lett volna, ha tényleg eljön), illetve az átívelő sztorikra, mint például a kisvasutas, ami szimpla bejátszásból terebélyesedett ki, és ennek kapcsán a legjobb kunsztot sem akarom elfeledni, a költségesebb és szervezést igénylő stunt-okat. (Mint a vonat vagy a cowboy-os reklám.)

Természetesen voltak olyan részek, amik kevésbé voltak sodróak, vagy a gumicsontos főpoén annyira nem volt erős, de azt vettem észre, hogy a legtöbb fő téma, még akkor is, ha totál nem érdekelt (dialízis, WTF! Equifax, WTF!), lekötött és elszórakoztatott Oliver tálalásában – amiért nyilván az írógárda kőkeményen megdolgozott, hogy érdekes dolgokat emeljenek ki, és mindent ütős és olykor arckaparósan kreatív poénokkal tálaljanak.

Remember tenth president, Sprinkles Fuzzwizard? Ha assumed office after William Henry Harrison died. And if you’re thinking “Hold on, Sprinkles Fuzzwizard was not America’s tenth president”, really? Who was America’s tenth president? Exactly. Let’s assume I’m right.

Nyilván, ha valami politikáról (is) szól, akkor felmerül az ember pártállása vagy gondolkodásmódja, ami kapcsán nekem az jutott eszembe, hogy ez nem egy olyan műsor, amin bárki tudna röhögni? Mármint nem kell ahhoz egyetérteni valamivel, hogy viccesnek tartsuk. Az apolitikus témák eleve mindenkinek szólnak, a poénok is poénok mindenki számára, amikor pedig a politikára kerül sor, gondolom még a Trump-pártiak is elismerik, ha egy kiragadott szövegrészlet totál inkoherens, és viccesnek tartják, hogy erre egy random, gép által javasolt szöveggel riposztoztak.

És én most először érzem át azt, hogy milyen lesz a szünet, hogy most jön kábé 3 hónap Oliver nélkül. Még szerencse, hogy az utolsó adás jól lezárta az idei ívet egy összegzéssel, szóval hiányérzetünk nem lesz. Meg aztán az évi 30 epizód így is több, mint a legtöbb sorozat esetében, nem? És még legalább 150 fog jönni, hiszen a 7. évadig van meg a berendelés.

(És nekem még ott az első 3 évad is, bár nem tudom, hogy mennyire érdemes visszamenőleg darálni az aktualitások hiánya miatt.)

Survivor – 35×08: Student of the Game

2017. 11. 16. 16:50 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika,reality

An individual could mess these things up.

Na, ez megint egy olyan rész volt, ami kifejezetten bejött, köszönhetően annak, hogy megint ment a helyezkedés, voltak érzelmesebb és konfliktusokkal teli jelenetek. Meg azért is, mert végre nagyjából tudom, hogy merrefelé húzok, és azt is, hogy kitől mire számíthatok. Tisztul a kép, na!

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

The Big Bang Theory: kezdett a 11. évad

2017. 11. 16. 14:50 - Írta: human

33 comments | kategória: kritika

Ezt a sorozatot egyszerűen nem hiszem el. Több, mint 5 éve szálltam ki, és ez a premier emlékeztetett arra, hogy miért. Vagyis azóta nyilván én is változtam, szóval még kevésbé tudom megérteni a sikerét. Mert ez nem vicces.

Mivel a premier főleg a cliffhangerök feloldásáról szólt, így megnéztem egy hagyományosabb részt is az évadból, a 11×02-t, és valaki tényleg leírhatná, de teljesen őszintén, hogy miért nézi, és az első két részben mi volt az, amin nevetett. Csak mert hiába van valamennyire felépítve maga az epizód, a csattanók egyszerűen nem működnek. Már legalábbis azok, amik nem csak “nesztek, ez egy popkult dolog, nem is csattanó, nevessetek!”-szintűek.

A legfurcsább, hogy senki sem változott semmit. Nyilván egy többkamerás sitcomban ez alapszabály, minden rész reboot, de basszus itt csak eltelt sok év, a többség előre lépett az életben, máshol lakik, viszont pont úgy viselkedik, mint régen. Csak azóta még nagyobb karikatúrája lett magának? Kivéve Howard, aki már nem womanizer, de látszott, hogy nem is tudnak mit kezdeni vele. Vagy csak ebben a két részben nem tudtak.

Ez is az országos évadnyitól pótlása miatt került sorra egyébként (elég beszédes, hogy az utolsó között van…), de összehasonlítva a Man with a Plannel minden “modern” témája ellenére még inkább a múltban jár. Azt pedig el sem hiszem, hogyan kezelik a női karaktereket. Nem hiszem, hogy meglepnék vele bárkit is, de tuti, nem maradok, vagyis térek vissza.

Man with a Plan: kezdett a 2. évad

2017. 11. 15. 14:50 - Írta: human

1 comment | kategória: kritika

Annyira furcsa Matt LeBlanc-ot ebben a szerepben látni, főleg ennyivel az Episodes fináléja után. De valamiből fizetnie kell a számlákat, és a CBS-en hagyományos sitcomban lenni a kezdő évad közbeni izgulás után akár évtizedes munka lehet.

De a bevezetőt kábé mindig el lehet majd lőni ennél a sorozatnál, inkább térjünk a lényegre: az évadkezdés olyan volt, mintha valami random részre ugrottunk volna, arról nem is beszélve, hogy premiernek mennyire nem felelt meg az egész. Mármint ez a “randomságból” is egyértelműnek tűnhet.

Egyszerűen semmi különös nem volt benne… lehet, hogy tévedek, és pont így jó bekapcsolódni?

– You made a rule in this house that we would never hire hot babysitters. You said, “No one above a six.” She’s a 60.
– Yes, Adam, there was a time that I didn’t want a young, hot girl hanging around my husband, but it’s fine now.

Vicces, hogy miképp a szezonfinálénál is az egyetlen poénon való nevetést emlegettem, úgy itt a premiernél is pont annyin tudtam elvigyorodni. Igen, a beidézetten, mert egyszerű vagyok. Mondjuk a sok túlzás és kiszámítható “poén” mellett azt el kell ismernem, hogy a karakterek a rész végére mindig felnőnek, és valóban komolyan beszélik meg a felnőttes gondjaikat. Csak hát elég gyerekesen jutnak el odáig.


Na melyik a bébiszitter?

A teljesség igénye miatt mostanában még pótolunk pár évadkezdést, és tisztán látszik, hogy mit nem néz a stábból senki, én például a fentebbi okok miatt ezt. Ellenben, ha nálatok pozitívabb a kicsengése, akkor ne tartsátok magatokban, akad itthon minimum pár száz rajongó. Pontozni nem fogom, legyen elég annyi, hogy nem rántott vissza.

Pilot: Future Man

2017. 11. 14. 21:25 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A Hulu a teljes évadot elérhetővé tette, és legkésőbb pénteken winnie jön az évadkritikával. Addig kommentben inkább csak véleményezzetek, ha lehet ne spoilerezzetek az első két rész utánról, vagy ha muszáj, akkor jelezzétek.)

– What is it you want, money?
– What’s money?
– Fuck, they’re commies, we have no leverage.

A Hulu új scifi-akció komédiája olyan szépen javít a 2. részében, hogy öröm volt nézni. Ha valaki az alábbi írás, vagy épp a koncepció miatt belenéz, az semmiképp se adja fel!

A történet röviden… Nos, rengeteg filmből merít, főleg a The Last Starfighter-ből (Az utolsó csillagharcos, na). A főszereplője egy kutatóintézet takarítója, aki a szabadidejében egyre jobbá válik egy játékban. Amikor sikerül megcsinálnia az utolsó pályát, akkor hirtelen megjelenik két ember a szobájában azzal, hogy a jövőből jöttek, és a játék csak egy teszt volt, amivel meg akarták találni az emberiség megmentőjét.

Nem mondom, ebből valami nagyon gyenge dolog is kisülhetett volna, amit a pilot sajnos eléggé sugallt is. Nyilván kellett az alapozás, ezt nem vitatom, csak épp a humor nem volt túlzottan erős benne, pedig egy komédiáról lett volna szó. De aztán…

Aztán jött az 1×02, amin már rengetegszer tudtam felröhögni. Mondjuk a túl sok filmes utalás még itt is jelen volt, viszont mellette működtek a nem kikacsintásra épülő poénok is. Nem csak úgy magukban viccesek a beszólások, hanem szépen egymásra épül minden, hogy a végén a csattanó igazán üthessen. Amint nekem tetéz, hogy a káosz felé száguldás mindig a kedvencem az ilyen komédiákban.

Azt is megjegyezném, hogy a szereplőgárda is parádés. Vagy csak Eliza Coupe a gyengém? Mondjuk ő a komolyabb figura, aki a két, másképpen idióta társa mellé kell, akiket Josh Hutcherson és Derek Wilson alakít. Utóbbi amúgy a legjobb, szinte már spinoffért kiált a karaktere ennyi alapján is. Mondjuk ki: lopja a show-t.

A pontszám sima 7/10, mert a pilot lehetett volna jobb. Az első két részt egyébként a Preacher mögött álló Seth Rogen és Evan Goldberg rendezte.

Az anime is sorozat: Made in Abyss

2017. 11. 14. 14:54 - Írta: Qedrák

5 comments | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Azt hiszem, hogy a mai animét nem néztem volna meg, ha csak azokból az információkból kellett volna tájékozódnom, amelyeket a sorozat indítása előtt kaptunk. Ráadásul a kinézete sem győzött meg arról, hogy erre feltétlenül kíváncsi kell, hogy legyek. Ám a Made in Abyss mindenféle toplistán előkelő helyen végzett, és sokan nyilatkoztak róla pozitívan, ami már felkeltette az érdeklődésem.

Nem bántam meg, hogy bevizsgáltam. Amikor a Princess Principalról írtam, csak azért nem mondtam azt, hogy akár az év legjobbja is lehetne, mert akkor már túl voltam a Made in Abyss megtekintésén, és tisztában voltam vele, hogy ez az anime olyan nehézsúlyú versenyzőnek számít a szezonban, amellyel egyik alkotás sem ér fel. A látottak alapján még azt is megkockáztatom, hogy nemcsak az év felfedezettje listákon lesz nagyon elöl a sorozat, de akár az évtized termésének legjavát felsorakoztató válogatásokon is helyet követelhet magának.

Az anime alapvetően az utazás köré szerveződő történetek sorát gyarapítja, ám ezt az utat nem feltétlenül csak fizikai értelemben tesszük meg, hanem más síkon is egyre mélyebbre merülünk, kifejezetten érdekes kérdéseket is boncolgatva. Ezeket nem kapjuk meg azonnal, egy igencsak lassan induló történetbe csöppenünk bele, mintha csak a forgatókönyv igazolni akarná, hogy az idő másképpen telik a felszínen, mint az Abyss mélyén.

A történet középpontjában Riko, az Orth városában élő árva kislány áll, aki egy árvaházban barlangásztanonc, és minden vágya, hogy minél jobb legyen ebben a műfajban.  A barlangászatnak azért van jelentősége, mert Orth városa az Abyss, azaz a Feneketlen mélység köré épült. A város lakói abból élnek, hogy a mélységben található kincseket, amelyeket egy korábbi civilizáció hagyott maga után, összegyűjtik. Az ereklyék utáni kutatás egyfajta aranylázat eredményezett, hiszen a különféle tárgyaknak akár természetfeletti, vagy legalábbis nehezen magyarázható hatalmuk lehet.

A barlangászok között is létezik egy komoly rangsor is, amelyet a kötelező felszerelésként viselt sípok színei alapján állapítanak meg. A kezdők még piros síposok, akik csak az Abyss legfelső szintjén kalandozhatnak. A fekete síposok már nagyon komoly barlangászok, akik igen mélyre ereszkedhetnek, de a fehér síp birtoklása az igazi non plus ultra, belőlük mindössze öt található a Made in Abyss univerzumában. Lyza, Riko édesanyja a fehér síposok egyike, aki az Abyss mélyén szülte meg a lányát, akit végül egy társa hozott fel Orthba.

Maga Riko a piros síposok közé tartozik, és a barlangászok céhe által üzemeltetett árvaházban tanulgatja a foglalkozás fortélyait, bebarangolva az Abyss felső szintjét. Egy ilyen útja során találkozik Reggel, a robotfiúval, aki azonban amnéziában szenved, és fogalma sincs merről jött.

Riko és Reg végül együtt indulnak el a mélységbe. Előbbi azért, mert az édesanyja nyomára akar bukkanni, utóbbi pedig azért, hogy tisztába jöjjön azzal, hogy ki is ő. Nem veszélytelen ez az út, mert a mélység elátkozott.  Az Abyss-ba való ereszkedés fizikai tünetekkel jár, és könnyen elveszítheti az emberségét és az életét, aki óvatlan. A legsúlyosabb veszély azonban a váratlan felfelé út, amely annál drámaibb tünetekkel jár, minél mélyebben történik.

Az egész hasonló módon működik, mint a búvárok keszonbetegsége. A negyedik szinten már egy tíz méteres emelkedés is életveszélyt okoz, és ha valaki túl is éli, az átok tünetei eltorzíthatják. Arról nem is beszélve, hogy különféle veszedelmes lények fenyegetik az óvatlan barlangászokat, minden szinten rovarok és ragadozók leskelődnek főhőseinkre. Minél mélyebbre tör az ember, annál jobban megváltozik az időérzékelése is a felszínen élőkéhez képest.

Megkapó látványvilágú animét láthat az, aki csatlakozik Rikóékhoz ezen az úton. A képernyő minden egyes négyzetcentiméterét kézműves alapossággal tervezték és rajzolták meg, amelyet a csatolt képek csak nagyon nehezen adnak vissza. Hihetetlenül részletgazdag flórát és faunát kapunk szinte minden egyes részben.  Az anime tele van különféle kimérákkal és szörnyekkel, aki rajongója a fantázia által megalkotott lényeknek, örömmel fogja nézni minden egyes pillanatát. A különböző szintek eltérő fényviszonyai miatt minden egyes ereszkedéssel egy újabb világ tárul a szemünk elé, és szinte sajnáljuk, hogy némelyiknél csak nagyon kevés időt töltünk.

Említettem már, hogy ez egy utazás, és nemcsak fizikai értelemben. Az egymást követő részek az idő előrehaladtával egyre komolyabb mélységet kapnak, és nemcsak azért, mert Rikóék szorgalmasan ereszkednek lefelé.

Eleinte a történet kissé úgy néz ki, mintha valaki felidézte volna a gyermekkorát, amikor mindenféle szörnyeket képzelt az ágya alá, és egyszer csak eljött volna a pillanat, hogy utánanézzen ezeknek a fantázialényeknek, hogy megkeresse az elveszített plüssnyulát, majd a sztorit megírta egy mangában. A tét nélküli epizódokat egyre komolyabbak váltják fel, és a gyerekes pillanatok tovatűnnek. Az ábrázolásmód ellenére ez az alkotás határozottan nem gyermekeknek való.

A mindig optimista és előretekintő Riko először elkerüli az élettől kapott pofonokat, később azonban már képtelen kitérni előlük, ahogy Reg-nek is meg kell tanulnia együtt élni a küldetésével és a korlátaival, hogy az utolsó részben olyasmit is megtegyen, amit nem akar. Komoly spoilerekkel folytatom a tovább után, amelyek akkor fognak igazán működni, ha nem tudunk róluk.

Tovább…

The Walking Dead – 8×04: Some guy

2017. 11. 13. 20:01 - Írta: winnie

78 comments | kategória: kritika

Tudom, már mi kellett a népnek! Egy Ezékieles filler epizód! Oké, gonosz vagyok, mert amellett, hogy kit érdekel?-kérdéssel reagálnék elsőre, épp egy ilyen rész sülhet el nagyon is jól. És tényleg, voltak pozitívumok is a 8×04-ben, tippre ez lesz az eddigi legjobban fogadott idei rész, de nem hiszem, hogy most fogjuk azt mondani, hogy beindult a szezon, vagy hogy látni a fényt az alagút végén.

Egyébként akkor ez az évad is olyan lesz, hogy kábé 1-2 napot fog lefedni a sztorija? Mert akkor érthető, hogy miért nem volt eddig olyan izgalmas. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Previous Posts