login |

Posts filed under 'kritika'

The Purge: az 1. évad

2019. 02. 17. 15:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: antológia,kritika

Uhh, de régi adósságom az itthon az Amazon Prime-on hetiben adott The Purge évadértékelése, de amikor pár hónapja végeztem a szezonnal, terveztem, hogy írok róla, ráadásul kommentben meg is ígértem, szóval muszáj. Főleg, hogy a sorozat úgy ahogy bejött. Végignéztem, ami sok első évadra nem mondható el, és láthattuk, hogy itthon sem volt népszerűtlen, bár közel sem durrant akkorát, mint amit a filmek alapján várni lehetett volna.

A sorozathoz a gyorstalpalót a pilotírásból lehet kihámozni legkönnyebben, ebből kiderül, hogy a szezon egy olyan 12 órás időintervallumban játszódik, amikor Amerikában felfüggesztik a törvényeket, szóval szabad rablás (meg gyilkosság) van. És az S1 le is fedi a Purge teljes hosszát, szóval lezárt sztorit kínál, jó eséllyel a 2. évad különálló sztorikat fog hozni új szereplőkkel, bár Pete The Cop visszatérhetne.

A Tell Me a Story-s írásomban már kitértem a manapság oly divatos, különálló szálakkal operálós koncepcióra, és a The Purge is egymás mellett futtat különálló (vagy annak tűnő) történeteket, amik segítségével egyébként elég jól bemutatják a 12 órás időszak idején uralkodó állapotokat, és a kialakuló alternatív minitársadalmat.

Egy elit körben elvegyülni kívánó házaspár, egy testvérét kereső katona, egy üzletasszony, aki bérgyilkost fogad, hogy a nevében pördzsöljön, valamint egy öngyilkos szekta – ezekkel indul meg a sztori, hogy utána fura, igazából meg nem magyarázott események történjenek a szereplőkkel, hogy a vége felé kiderüljön, mi is köti össze ezeket a sztorikat.

Mondanom sem kell, hogy a sorozat tetszési indexében elég sokat fog számítani, hogy kinek mennyire jönnek be ezek a szálak. A készítők mondjuk rutinosan a legtipikusabb sztoriba, Miguel-ébe beleépítettek egy olyan engine-t, ami mozgásban tartotta a sorozatot, amikor erre volt szükség, hiszen hozzá mindig vissza lehetett térni, ő kaphatott önismétlő módon random encountereket, illetve ő volt az, aki révén felfedezhettük a legbetegebb éjszakai szokásokat, valamint azt, hogy az emberek miképp alkalmazkodtak a Purge-höz,

A The Purge-öt (bár lehet, hogy csak a Blumhouse-os gyártás miatt) szokás horrorsorozatnak nevezni, azonban nem durva vizuálisan, és effektek szempontjából sem hatásvadász, a borzalmak másképpen vannak jelen, az emberben. És a rendszerben, persze. Ennek révén nyilván a politikai felhang is jelen van, de nagyon enyhe, és csak minimálisan aktuál, inkább a társadalomkritikára összpontosul.

A The Purge számomra nem annyira a filozófia, a vérengzés vagy az anarchia szintjén működött, ezeket a tipikusan promóanyagokban elég jól bevethető elemeket nagyon háttérbe szorították a karakterek és a sztorik kedvéért, az általános hangulatot olykor csak egy-egy snittel, money shot-tal érzékeltették (naná, hogy ezekből is nyúltam képeket, hiszen illusztrációként is látványosabb egy lángszórózás, pedig totál semmi szerepe az egésznek a sorozatban), de azért az agyunk hátsó fertályában remélhetőleg megbújt az, hogy milyen elcseszett(nem tűnő)  világban is játszódik a történet.

Számomra az izgalmas az volt, ahogy belegondoltunk abba, hogy milyenek a karakterek a való életben, hogy milyenek voltak az idei Purge előtt, és hogy milyenek lesznek utána, kit hogyan változtat meg mindaz, amin keresztül ment. És ez a nem mindegy.

Ez lehetett a sorozat egyik vonzereje, a másik pedig magára a rendszerre, illetve az azt támogatókra való kitekintés. Némiképp persze csalódás volt, hogy az NFF, azaz az Új Alapító Atyák végül nem kerültek annyira középpontba, mint arra az 1×01 után számítani lehetett, de persze már az is pozitív, hogy nem hanyagolták el az ideológia gyökereket. (A mitológiába bele-belekaptak, de idővel kiderült, hogy mi lesz a fő szál, amit szépen ki is bontottak.)

Igazából engem nem maga a rendszer késztet hitetlenkedésre (mint írtam korábban, simán el lehet képzelni ilyen törvényeket, sokkal betegebb példára is van és volt példa a való életben), hanem az emberi tényező. És nem is az emberek szándékaira gondolok (nem hiszem, hogy lenne olyan, aki ne gondolná azt, hogy támogatói is lennének bőven), hanem a gyakorlati dolgokra, aki jámbor, hétköznapi ember, abban nem nagyon látom, hogy annyira szervezett szinten váljon állattá csupán 12 órára – persze, ha már több éves hagyomány a dolog, az más kérdés. Mint ahogy azt is nehezen hiszem, hogy ne féltenék sokkal többen az életüket, hiszen aki durvulni akar, az ugyanúgy össze fog futni purge-ölőkkel, ami fegyverek ide vagy oda, nem életbiztosítás.

A legnagyobb kritika részemről talán az lehet, hogy felejthetőek voltak a karakterek sztorijai. Legalábbis tényleg alig emlékszem a történetekre most, hogy pár hónappal a finálé megnézése után nekigyürkőztem a kritikának. És ilyenkor bár főleg bennem kell lennie a hibának, azért valamennyire a sorozat is ludas kell, hogy legyen. De persze annak akkor és ott kell hatnia, amikor nézik, szóval…

Nem volt rossz a The Purge első szezonja. Kifejezetten tetszett a hangulata, amihez persze az is kellett, hogy az alapkoncepciót, legyen bármennyire is extrém, elfogadjam. És átérezzem. Mert akkor működik igazán a sorozat.

Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás mennyit fog változtatni a mostani felálláson, hogy mennyire lesz hasonló a szerkezete, illetve, hogy el mernek-e felejteni főszereplőket. Ahogy írtam, a tiszta lapnak lennék a híve, bár, hogy jelezzék az azonos univerzumot, mellékalakokat lehet, hogy érdemes lehet visszahozni. Ki tudja, talán ezért is tűnik nyitva hagyottnak pár kérdés, illetve a vészjósló epilógus.

Suburra: az 1. évad – írta speranza

2019. 02. 16. 15:20 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

A Gomorrah készítőjének, Stefano Sollimának azonos című, 2015-ös filmje (amivel az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadékot követte) annyira jól sikerült, hogy folytatásért kiáltott. 2017-re el is készült a Netflix első olasz gyártású sorozata, a Suburra – La serie, ami a film előzménytörténete, és amelyet napokon belül belül követni fog a második évad.

Személy szerint ugyan javaslom a film megtekintését előbb, mert akinek már az sem jön be, annak nem érdemes elkezdenie a sorozatot, de nem tragédia, ha valaki csak az utóbbira kíváncsi, mert teljesen új sztorit mesél el, ami önmagában is tejesen érthető.

Érdekesség, hogy az első évadnak rögtön három rendezője is volt, és az első két epizódot nem más, mint a Polip (La Piovra) Cattani felügyelőként híressé vált főszereplője, Michele Placido rendezte. Én már csak emiatt is megnéztem volna, hiszen a maffiasorozat kamaszkorom talán legmeghatározóbb sorozatélménye volt, de nem csak ezért ajánlom. Állítom, hogy ez is van olyan jó, mint a Gomorra, csak másképpen.

Az események középpontjában három nagyon különböző hátterű, feltörekvő fiatal srác áll, Gabriele (Eduardo Valdarnini), Aureliano és Spadino, akik hasonló módon próbálják megszilárdítani helyüket a római alvilágban. (Utóbbi kettőt ugyanaz a két színész, Alessandro Borghi és Giacomo Ferrara alakítja, akik a filmben is.)

A közös pont hármuk életében a kábítószer-kereskedelem és közvetve ugyan, de ennek köszönhető az ingatag, kölcsönös bizalmatlanságon alapuló partnerségük is. Együttes erővel megzsarolnak egy papot, és ezzel tudtukon kívül beletenyerelnek egy náluk sokkal nagyobb szervezet bizniszébe.

Egy nagyszabású beruházásról van szó, amelyre sokan rá akarják tenni a kezüket. A tét óriási, mert az ostiai területre tervezett kikötő hatalmas lehetőséget kínálna a kábítószer-csempészetnek is, ezért nem meglepő, hogy a nápolyi maffia is az érdekeltek között van. És hogy hogyan kapcsolódik mindez az egyházhoz? Nos, az érintett földterület legnagyobb része az egyház tulajdonában van, a kérdés pedig az, hogy vajon melyik érdeklődőnek fogják eladni?

A Gomorrával ellentétben nagy pozitívuma a Suburrának, hogy míg előbbi szinte kizárólag a Nápoly utcáin folyó drogbiznisszel foglalkozik, addig itt sokkal szélesebb spektrumát látjuk a szervezett bűnözésnek. A cselekmény itt is zömmel a külvárosban zajlik, amire utal a cím is, mert a „Suburra” egyrészt külvárost, (kvázi nyomornegyedet) jelent, de így hívták az ókori Róma plebejusok lakta városrészét is, ahol Julius Caesar született (és ahol többek között a piros lámpás negyed is működött).

Ebben a történetben semmi sem szent és senkinek sem marad tiszta a keze. A korrupció behálózza az egész várost a vezetésétől kezdve. Nem festenek túl szép képet az olasz képviselőkről, hiszen mint kiderült, a politikusok három csoportba sorolhatóak: akiket már lefizettek, akikkel épp most tárgyalnak a lefizetésükről, és akiket szükség esetén ezután fognak lefizetni.

Hogy mindez hogyan is zajlik a gyakorlatban, azt egy lepénzelés területén még „szűznek” számító, idealista képviselő megkörnyékezésén keresztül mutatják be. Amadeo Cinaglia (Filippo Nigro) a főváros építési bizottságának elnöke, akinek közreműködésére szükség van a projekthez, Samurai (Francesco Aquaroli), a maffia szicíliai közvetítője pedig mesterien ért ahhoz, hogyan lehet megtalálni valakinek a gyenge pontját. Ő talán a leginkább eltalált karakter az évadban. (A filmben is ő volt a legjobb, de ott egy másik színész alakította, ennél is hitelesebben.)

A Vatikánt sem kímélik, az egyház bankjában mossa tisztára a pénzét a szervezet. A földterület eladásáért felelős bizottság revizorja pedig egy mindenre elszánt üzletasszony, Sara Monaschi (Claudia Gerini), aki a férjének próbálja kikaparni a gesztenyét. Az ő alakítására még sokáig emlékezni fogok, mert időnként mindenkit lejátszik a képernyőről. (A féktelen orgia után önmagát keményen ostorozó papról pedig már ne is beszéljünk.)

A srácok hamar megtapasztalják, hogy a maffiával ujjat húzni nem volt bölcs dolog, de ez csak az egyik probléma, amivel szembesülniük kell. Mindhármuk életében meghatározó szerepet tölt be a család, és a nagyon eltérő, markáns kulturális háttér.

A szülőknek persze határozott elképzelése van a fiúk jövőjével kapcsolatban, ami nem igazán esik egybe az ifjú titánok terveivel és ez mindenkinél konfliktusokhoz vezet. Ennek leginkább a meleg Spadino issza meg a levét, aki bátyja nyomására – családja terjeszkedésének érdekében – egy szövetséges klánba készül beházasodni, de egyéb okokból szorongatott helyzetben van Gabriele és Aureliano is. A nehézségek lassan összekovácsolják a hármast, és ez a kapocs gyakran a családnál is erősebb köteléknek bizonyul.

Akiknek bejött a Gomorra sötét, komor légköre, azoknak itt sem lehet panasza a hangulatra. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni, a törékeny, alkalmi szövetségek bármikor felbomolhatnak és mindenkit nyomorgat valaki. Nem öldökölnek benne sokat, de azt viszont mindig egy felfokozott helyzetben, gyakran váratlanul teszik, ami okoz néhány WTF – pillanatot.

A fényképezés szép, és nagy örömömre sokat gyönyörködhettem Róma látképében. A zene nem annyira erős oldala a sorozatnak, ezt egy kicsit hiányoltam, mert a filmben erőteljes atmoszférateremtő eszköz volt, de ezt csak az veszi észre, akinek van összehasonlítási alapja. A Suburra legnagyobb erősségét én a lélektani folyamatok sajátosan rideg ábrázolásában látom.

Érdekes látni, hogy milyen megalkuvásokra képes egy ember, ha a külső körülmények rákényszerítik, vagy szembejön egy nagy kísértés. Meg azt is, hogy hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki rendelkezik ilyesmivel.

Az egyetlen zavaró momentum az epizódok elején rendszerint felbukkanó spoileres flashforward, mert ilyenkor a legnagyobb fordulatokat lövik le az aktuális részből. Nem is értem, hogy miért volt szükség ezekre, de aki nem szeretne belefutni, az hagyja ki a részek elején az első percet. De ettől még természetesen tűkön ülve várom a második évadot, főleg a katartikus végkifejlet után.

Patriot Act with Hasan Minhaj: folytatódott az 1. évad

2019. 02. 15. 19:45 - Írta: winnie

9 comments | kategória: kritika,talkshow

(Jé, úgy tűnik, mostantól magyar felirattal jönnek a részek a Netflix-re.)

Mostantól egy ideig megint jól és hasznosan fog végződni és kezdődni a hét, hiszen visszatért a Patriot Act Hasan Minhaj-zsal, és kezdetét veszi a Last Week Tonight John Oliver-rel. És hogy miért említem a két műsort egymás mellett? Aki látta őket, pontosan tudja, aki meg nem, annak elég annyit tudni, hogy ikertesókról van szó. (Le a kalappal a Jon Stewart-féle The Daily Show előtt, hogy iskolát adott és ilyen karriert teremtett két tudósítója számára!)

Múlt héten visszatért a Patriot Act a Netflix-re, amiről a premier idején már írt human kritikát, én, mivel később kezdtem el, először csak kommentben tudtam csápolni, hogy mennyire bejött a sorozat, mire pedig végre írtam volna róla, vége is lett a szezon első felének. Na mondtam, akkor majd most megmondom a frankót, hogy miért is zseniális a Patriot Act. (Oké, nem mondom meg, inkább mutatom, hiszen bárki bármelyik részt megnézheti önmagában – ez a legutóbbi.)

A műsor tehát némi, visszatérő rovatok nélküli humoros hírháttér show. Gőzöm sincs, hogy miképp nevezzem a műfajt, a lényege az, hogy az indiai származású muszlim komikus kiáll a színpadra a nézők elé és egy aktuális témáról beszél 20 percen át. Viccesen és informatívan.

Nyilván, ha aktualitásokról van szó, akkor elkerülhetetlen a politika (bár annak főleg színházi jellegét hangsúlyozza), de mivel a műsor nem csak az amerikai közönségnek készül, ezért sokak örömére (mások bánatára) az USA-belpolitikával nem igazán foglalkoznak. Az eddigi témák között ott volt Szaud-Arábia, az Amazon, az olaj, a bevándorlás, a tartalommoderálás és a szólásszabadság, az Affirmative Action (ez az 1×01, premiernek remek, sokan nem is tudják, hogy mi ez), a Supreme – és legutóbb a kínai cenzúra.

Mindeközben persze filmbejátszásokat látunk, mindenféle alátámasztó anyagot forráshivatkozásokkal (az efféle műsorokhoz az íróknál sokkal több munkát végeznek a reasearch-örök, akik kutatják az infókat), grafikákat – ez utóbbiban egyébként a Patriot Act nagyon erős, mármint nem a vicces képek, hanem azok vizuális megjelenítése, illetve a színpadi dizájn kapcsán.

A visszatérés epizódjában kaptunk egy kis, a korábbi részekre nem jellemző visszacsatolást a sajtóhíreket generáló szaúdi epizód kapcsán (ugye náluk azt az egy epizódot levetették a Netflix-ről, miközben, ahogy beszél is róla Minhaj, egy csomó, a hivatkozott törvény hatályai alá eső sorozat nem zavarja az ottani kormányt), de egyébként minden időt a fő témának szentelt, ami elég ijesztő volt önmagában, de az is, hogy a kínaiak mennyire magától értetődőnek kezelik az infó állami tiltását, de főleg az, hogy tudjuk, hogy más országok is elérhetnek idővel erre a pontra, hiszen az internetes cenzúra piszok hatékony módja az állami berendezkedés betonba öntésének és a hatalom hosszú időre való megszilárdításának. Ez, főleg ma, a félretájékoztatás korában már nem kizárható lehetőség egyes országokban.

A mostani epizódban egyébként még klasszikus, interjús szegmens(ecske) is volt, amit olykor John Oliver vagy Jim Jefferies is szállít, de bevallom, nekem ebben a szerepben ma már furcsa Minhaj, sokkal jobb, amikor abszurdba hajlik és kifiguráz, meg amikor olyan popkult utalásokat nyom, amiket esélyem sincs megérteni. (Nyilván lehet, hogy nem ő a hipertájékozott, hanem valamelyik írója, de olykor nem semmi dolgokat kap elő.)

Azt pedig a netes közönség biztos, hogy jól fogadja, hogy amellett, hogy partnerként kezeli az átlagnézőt, velük konkrétan le is pacsizik, amikor egyes témák feltárásához proxy-s szaudi Netflix beloggolásról beszél, vagy előbányássza az archive-org-ból politikusok régi honlapjait, hogy azokon szörnyülködhessünk.

Amellett, hogy Hasan Minhaj nagyon jó és szimpatikus ebben a szerepben (oké, a szimpátia nyilván szubjektív, de tényleg megnyerő a személyisége, bár abban is biztos vagyok, hogy lesz, akinek “túl sok” lesz a figurája), és elgondolkodtat minket, hogy még hány nagyon, nagyon tehetséges, felfedezésre váró komikus van mellék- vagy epizódszerepben a napi talkshow-k stábjaiban, számomra a Patriot Act esetében az a döbbenet, hogy ennyi futó hasonszőrű műsor mellett össze tudtak szedni egy ilyen írógárdát.

Ha vicces akarnék lenni, azt mondanám, hogy jegyezzük meg a készítőtárs és showrunner nevét: Prashanth Venkataramanujam. Nyilván neki oroszlánrésze van a hangnem megteremtésében és a stílus kialakításában – ő már a 2017-es White House Correspondents’ Dinner-nél vezető írója volt Minhaj-nak, és nem semmit lépett előre ahhoz képest, hogy a Bill Nye Saves The World-nél még csak stábíró volt.

Persze az igazi sztár Minhaj, akinek az energiája és elsöprő lendülete engem abszolút magával ragad, és még azt is feledteti velem, hogy piszok sokat beszél a kezeivel – némelyik gesztusáról képtelen vagyok elhinni, hogy nem előre betanult. Nyilván ő is előre megírt szöveget olvas a súgógépről, de nem fél kiesni a szerepből, (szkriptelten vagy anélkül) reagálni a közönségre, és az is nagy pozitívum, hogy minden monológba próbál személyes dolgokat belecsempészni.

Annak ellenére, hogy szerkezetét tekintve hasonlít a Patriot Act a Last Week Tonight-ra, még véletlenül sem zárja ki az egyik a másikat, maximum az lesz gondban, aki mindkettőt nézné, de csak egyre van ideje Nem tudom, ő majd vagy a heti témák, vagy pedig a műsorvezető stílusa/személyisége alapján fog dönteni (vagy a vasárnap reggeli premier az adu?), mert a megközelítés módja és a szándék mindkét esetben ugyanaz. És a végeredmény, mint írtam, nagyon humoros és informatív.

ui: Aki pedig a műsoron túli anyagokra kíváncsi, annak ajánlom a YouTube-oldalát a Patriot Act-nek, amin bőven van bónuszvideó nézőkkel való interakciókkal, személyes dolgokkal és egyéb anyagokkal. A 200 ezer feliratkozó a globális műsor ellenére nem tűnik soknak, és ez nem biztos, hogy sok jót sejtet a jövőre nézve (sajtója sincs túl sok egyelőre), de hátha egy Emmy-jelölés meglódítja majd a műsor szekerét.

Titans: az 1. évad

2019. 02. 15. 14:50 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika

Us sidekicks gotta stick together.

A DC Universe első saját sorozatáról, a Robin-ról szóló Titans-ről már írtunk premierkritikát és évadzárósat is. Láttam, hogy elég pozitívak a szériával kapcsolatos vélemények, többször feltűntek a részei a heti legjobb epizódos kérdéseinkben, sőt, a JAws-on még a legjobb újonc kategóriában is jelölésre került, és dobogón végzett, a rettenetesen jó The Haunting of Hill House előtt, mégis szkeptikus voltam.

Amikor azonban a Netflix-re is felkerült itthon a Titans, már nem maradt kifogásom, megnéztem én is, hogy mi is ez a nagy hype. És legnagyobb meglepetésemre bejött. Sőt, nagyon bejött. Nálam is a 2018-as év egyik legjobb újonca lett.

Ritkán lepődök meg ennyire, hiszen elég sok szuperhősös sorozatért lelkesedtek a junkie-k a kezdésükkor, némelyikért még én is (ld. a Supergirl pilotja), de a többséget 2-3 rész után kaszáltam, egyedül az Agent Carter-rel jutottam el sokáig, plusz a The Flash-sel tartottam 2 évadon át. Oké, a Black Lightning-hoz még visszatérek a 2×01 után, a Netflix-eseket pedig még nem kezdtem el, bár biztos vagyok abban, hogy a Titans stílusában a Daredevil-re és társaira hasonlít.

Stílus alatt természetesen a szokottnál is sötétebb tónusú megközelítést értem. Általában nem szoktam lelkesedni az olyan sztorikért, amikben mindenki mogorva, meg lógatja az orrát, meg apokaliptikus gondolatokban burkolózva téblábol (ld. még brooding), de a Titans-hez mindez nagyon illik, hiszen bár csalinak Robin-t érdemes bedobni, alias Dick Grayson-t, aki a szülei halála után őt magához vevő Bruce Wayne-nel (alias Batman/Denevérember) élt és dolgozott, a valódi főhős egy tinilány, bizonyos Rachel Roth.

Rachel valami meglehetősen durva és látszólag sötét képességgel bír, amit az anyja próbál kordába tartani, de akkor már ő sem tehet semmit, amikor feltűnnek titokzatos emberek (eredeti, tudom), akik a lányát akarják. Meg is indul hát az ilyenkor megszokott menekülés, aminek következtében a lány sorsa összefonódik a Detroit-ban nyomozóként dolgozó egykori maszkos igazságosztó Dick Grayson-nal. (Sőt, nem is egykori, titokban Dick még mindig szívesen csap szét a rosszfiúk között.)

Idővel újabb különleges képességgel rendelkezők csapódnak hozzájuk, és kialakul a csapat magja, de nem nagyon lőnék el senkit, mert a Titans legalább részeinek felében újabb és újabb szereplőket, általában “szuperhősöket” mutat be és tol előtérbe (különös ismertetőjelük: a színes haj!), ami egyrészt nagyszerű változatosságot biztosít a részeknek, másrészt kevésbé kiszámíthatóvá teszi őket, nem tudni, hogy ki fog visszatérni, ki marad, ki távozik, hogy ki miképp illik az összképbe.

Természetesen a főszál a menekülés és a Rachel múltja iránti nyomozás lesz, de más szereplők körül is vannak azért kérdőjelek, amiknek egy része a visszaemlékezések során megválaszolásra kerül, miközben a karakterek egy részének köszönhetően tinis és gyerekesen bájos, másik részük miatt pedig abszolút felnőttes és karcos a sorozat, amibe a sötét dolgok ellenére is belefért némi humor, bár nem ez határozza meg a Titans-t. (És még nagyon jól sikerült, aranyos romantikus szálak is vannak, miközben a sorozat abszolút nem lesz szappanos.)

Nyilván a Titans megvalósítása már csak a hangulata miatt is elég sötét lett, akár ezt is nevezhetném stílusnak, de igazából pont a színek használata és képi kompozíciók nyűgöztek le. Ahogy említettem, nagyon menő volt, ahogy nem egy szereplő színes hajjal rohangált, de egyébként is az volt jellemző a sorozatra, hogy nagyon jól megdizájnolták a kinézetét

Negatívumot, ha akarnék, akkor biztosan tudnék említeni, de igazából a két jelenetnél bedobott rémes CGI-n (a karambol hipergáz volt, plusz Dick egy ugrása lett béna) és  kívül csak az jut eszembe, hogy kicsit önismétlő volt, ahogy Rachel bárkivel találkozott, aki segített volna neki, idővel kiderült, hogy csak rosszat akar neki. És amikor úgy tűnt, hogy idővel végre ezzel is szembemennek a készítők, akkor persze kiderült, hogy mégsem.

Persze a finálé kapcsán annyit még megjegyeznék, hogy miközben imponált, hogy a készítők a zárásra is átmentették a változatosságot és nem a szokott leszámolás vagy megoldás fele mentek el, elég WTF volt a koncepció. WTF, de működött, ráadásul a Gotham-es, Batman-es szállal totális fanservice-ként egy csomó mindent bedobtak, amikhez talán később vissza is térhetnek.

Nem akarom sokáig ragozni. a Titans piszok jó volt, nagyon élveztem, egy pillanatra sem vált unalmassá. (Na jó, az 1×09-es rész talán túlságosan is összecsapott volt, nem volt meg az érzelmi sokk.) És visszaadta a bizodalmamat, ami a szuperhősös műfajt illeti. Nem hiszem, hogy azért, mert darkos vagy felnőttes, esetleg pszichikailag megterhelő volt, vagy mert csúnyán beszéltek benne és véres lett a megvalósítás. Egyszerűen csak a jó írás (sztori + karakterek), a jól megválasztott színészek, a stílusos rendezést, vagyis a nagyszerűen megválasztott koncepció nyert meg.

Ilyenkor szokott jönni az, hogy biztosan visszatérek a 2. szezonra, és bár nyilván így is lesz, de az S1 alatt végig azt éreztem, hogy míg az évadot imádom, de simán el tudom képzelni, hogy az S2-t két rész után dobom majd a kukába. Egyszerűen azért, mert attól tartottam, hogy a folytatásra össze fognak állni a srácok, hogy csapatban osszák majd az igazságot, ami sem heti gonosztevőkkel, sem pedig átívelős főgonosszal nem biztos, hogy annyira lekötne.

Persze minden az íráson múlik, és elég nagy marhaság lenne, ha az első szezon után nem bíznék a készítőkben, hogy előállnak valami szuperrel. Sőt, a finálé után magam sem tudom, hogy mit gondoljak, már ami a történet jövőbeli alakulásának irányát illeti. Piloton kívül nem szoktam osztályozni, de képzeljetek el ide a végére valami magas számot, ami kivastagítva biztos, hogy felkeltené annak a figyelmét, aki csak a kiemeléseket futja át a posztban.

És annak ellenére, hogy nyilván mások készítik a DC Universe következő sorozatait, abban is biztos vagyok, hogy a Doom Patrol / Swamp Thing / Stargirl-triót már a premierrel egy időben be fogom próbálni. Ennyit legalább elért a Titans. (Ráadásul ugye a Doom Patrol szereplőit az 1×04-ben be is harangozták, ők abszolút bejöttek – kivéve a Chief-et, akit meg le fognak cserélni Timothy Dalton-ra, szóval minden szuper.)

ui: A főcímzene az egyik kedvencem lett.

Luther: 5. évad – írta nargli

2019. 02. 14. 18:22 - Írta: vendegblogger

15 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Big chap, likes cake?

Már le is ment év elején a Luther 5. évadja, avagy most egy darabig biztosan nem ülök éjszakai buszra. Idén négy epizódnyi Luthert kaptunk, és Idris Elbának még mindig olyan kisugárzása van, hogy izzik a képernyő, amikor csak megjelenik rajta. Ebben nincs hiba.

Az évadban egyébként egy minden eddiginél elvetemültebb sorozatgyilkos tartja rettegésben Londont. George Cornelius, a hírhedt maffiózó is nyugtalan éjszakákat okoz Luthernek, és emellett föltűnik egy közönségkedvenc (mondhatni már kultusza van) szereplő is. De vajon jó-e mindez? A tovább mögött spoileresen megmondom. Tovább…

Pilot: Good Trouble – írta Mom

2019. 02. 14. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Igazából már az első öt része is lement az évadnak, mire elhatároztam magam a kritika megírására, de úgy éreztem, mégsem szeretném, ha szó nélkül elmennénk a Good Trouble mellett.

A The Fosters spinoffjáról van szó, amely szintén a Freeformon fut, ugyanazokkal a készítőkkel, a főbb szerepekben Maia Mitchellel (Callie) és Cierra Ramirezzel (Mariana), valamit a család több tagjának vendégszereplésével.

A lányok immár Los Angelesben közösen kezdik el fiatal felnőtt, dolgos életüket egy kommunában. Nem tudom, mennyire használatos ez a szó magyarul, de nem találtam jobbat, csak hosszabbat, szóval maradjunk ennél. (Kicsit gondban vagyok az eredeti kifejezések fordításával, mert pl. a clerk-nek sincs igazán magyar megfelelője, lévén, hogy az angolszász jogrendszer teljesen más, mint a kontinentális európai.)

Bár Mariana, mint programozó kicsit jobban keres, de Callie, aki egy bíró mellett bojtárkodik szerényebb jövedelemért, nem szeretné, ha egyenlőtlenül fizetnék a lakbért, ezért olyan helyet keresnek, amit ő is megengedhet magának. Így jön a képbe (meg kapóra a készítőknek) egy csapat független fiatal, akik osztoznak a közösségi tereken, a koedukált fürdőszobán, meg egymás életének szaftos részletein. Egyébként szeretik és segítik egymást, csak közben elkerülhetetlenül belelátnak (és szólnak) egymás mindennapjaiba is.

Nyilván a sok, hormonoktól túlhevült fiatal ilyen kartávolságban egymástól megadja a szappanmennyiséget, amit vagy bevesz az ember gyomra, vagy nem. Az enyém nem mindig könnyedén.

De szerencsére az összekoccanásokon kívül másra is használják a többieket, mert mi, a nézők is részről-részre mászunk bele az ő múltjukba és életükbe is. Eddig csak egy-két jelenet erejéig, de már ennyiből is látszik, hogy itt sem mindenki a rendezett életéről fog könyvet írni.

A lakóhelyükön túl a munkahelyük is szolgáltatja a konfliktusokat, ahogyan az a pályakezdő fiataloknál igen gyakori. Mariana egy még mindig inkább férfiak uralta területre esik be, ahol nemcsak nőként, de latinaként is nagy nyomás van rajta, hogy bizonyítson. Callie pedig az elit egyetemekről érkező társaival igyekszik felvenni a versenyt, miközben nem tudja, kiben bízhat, de elég hamar nagy felelősségű megbízást kap, aminek kimenetele életeket változtathatna meg.

Nálam elég sok húrt megpendített az az élethelyzet, amiben a lányok most vannak. Előhozta a saját első valódi munkatapasztalataimat, amikor az ember szembesül vele, hogy bizony a buborék kipukkadt, és ami papíron jól néz ki, az a valóságban lehet nagyon rusnya.

Így az emiatti összes botladozásuk nagyon valósnak hat, még akkor is, ha a többségünk ilyen kemény rasszizmussal, genderizációval, összeférhetetlenségi szabályokkal nem találkozik egész életében. Természetesen nem is sikerül elsőre megtalálniuk a legjobb választ, sőt egyes helyzetekben mintha személyiséget is cserélnének, de ahogy azt a családi körben is megtanulták, egymástól bármiben kérhetnek segítséget.

Ami viszont a magánéletüket illeti, a legnagyobb pozitívum, amit elmondhatok, hogy Marianának egyelőre nincs. Lefoglalja a munka, meg a vad, élvhajhász partizás, és vásárolgatás, így szerencsére nincs ideje pasizni. Callie viszont nem volt ilyen szerencsés, rögtön első éjszaka felfedezte a kommuna árnyékos oldalát és kézenfekvő adottságait, hogy belekeveredjen egy amolyan alkalmi jellegű, lakótárs extrákkal kapcsolatba.

És itt el is érkeztünk a legnagyobb problémámhoz a sorozattal: ez a kettősség iszonyú kontrasztos. A drámák, emberi sorsok, élethelyzetek baromi szépen íveltek, hatásosak a csúcspontok, együtt lehet érezni velük, szurkolhatunk nekik, izgulhatunk értük, stb. A szappanos részek viszont – bár ezt trükkökkel próbálják elfedni – borzasztó felszínesek, átgondolatlanok, életszerűtlenek és számomra szimplán idegesítőek.

Először is használnak pár olyan technikát, ami nagyon hatásvadász. Lassítgat, pillanatokat ugrál előre-hátra, közben sok közeli kép van, hogy jól átjöjjenek a vágyak, hangulatkeltő zene, lassú, vontatott, fennhéjázó dialógok, ami csak kell a szirupos mázhoz. Ez nem szakszerű leírás, de aki látta akárcsak a pilotot, érteni fogja, mire gondolok. Aki pedig a második részt is megnézi, valószínűleg egyet is fog érteni. Számomra kritikán aluli ezek megvalósítása, erős 1/10-es szint.

Aztán belekerülünk egy valódi krízishelyzetbe, amit a színészek egyébként fiatal koruk ellenére baromi jól el tudnak adni, és hirtelen felugrik 6-8/10-re. Ezt a liftezést elég nehezen viselem. És hogy miért nem kaszálom a kidobott percekért?

Mert ami jó, az viszont nagyon jó. És az emberi sorsok és érzések bemutatásában eddig is baromi jó volt az anyasorozat. Ezeket még mindig jó érzékkel tudják adagolni. Különösen, amikor a felszín alatt meghúzódó emberi küzdelmekről van szó.

Bár elég gyakran élnek ezzel az eszközzel a készítők, még mindig arcul tud csapni, amikor a látszólag teljesen összeszedett életek kulisszái mögé bepillanthatunk. Bármennyire is idegesít az a harmatgyenge másik oldal ezekért a jelenetekért (például a pilotban, amikor Mariana felhívja Callie-t a munkahelyén), nagy kár lett volna, ha nem rendelik be ezt, és most már a második évadot is.

A nézettsége miatt nem igazán érdemelte meg, de szerintem olyan emberi módon nyúl problémákhoz, aminek a bemutatására nagy szükség van manapság. Tudom, hogy nem ez az általános és elég sokszor érződik is a happy endeken, hogy a véletlenek szerencsés összejátszása hozta (na meg az írók tolla), mégis nagyon fontosnak érzem reprezentálni, hogy így is lehet kezelni a nehézségeket, amiket az élet elénk állít.

Támogató családi, baráti közeggel, őszinte beszélgetésekkel, odafigyeléssel elég sok mindent meg lehetne javítani, ami valamiért nem működik. Sajnos nem mindenre elég ennyi, de rontani biztosan nem fog, valamennyit használni viszont mindenképpen. Szerintem már csak a széles látókör miatt is fontos, hogy ilyen példát is lássunk sorozatokban.

Ezért is szerettem volna felhívni a figyelmet erre a sorozatra.

Pilot: Miracle Workers

2019. 02. 13. 21:30 - Írta: human

9 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Mi történik akkor, ha Isten már nagyon unja a munkáját? Hogy működik a mennyország a TBS sorozatában? Ilyen hülye kérdésekkel posztot kezdeni?

Simon Rich, a Man Seeking Woman készítője most egy másik könyvét adaptálta, aminek a története elég egyszerű, de itt igazából a körítésbe kell előbb belemenni. Konkrétan arról van szó, hogy a Miracle Workers a mennyországot egy tipikus munkahelyként ábrázolja. Isten szeszélyes, depressziós elnök-vezérigazgatóként vezeti a dolgokat, vagyis inkább nem csinál semmi. A feladatok osztályokra bomlanak, mindenki dolgozik a kevés emberre tervezett Föld-rendszer működtetésén.

Itt kapcsolódik be az eseményekbe egy “fiatal” lány, aki előléptetésről álmodozik, nem akar tovább foglalkozni a porral. Meg is kapja amire vágyott: áthelyezik az imákra való válaszolás osztályára. Azt hiszi, végre jobbá teheti az emberek életét, de nagyjából az IT Crowd lenézett szertárába érkezik, ahol egyetlen ember dolgozik apró fohászok teljesítésén.

A bonyodalom és a történet az lesz, hogy a lány egy hibát követ el nagy lelkesedésében, amivel egy nem is hosszú láncreakciót vált ki, és ezután Isten arra jut, hogy ez a Föld nevű kísérlet kisiklott. Globális felmelegedés, sok hitetlen, pesszimista világkép uralkodik, inkább felrobbantja az egészet.

De egy fogadás keretében ad még egy esélyt a lánynak, ha képesek egy lehetetlennek tartott imát, csodát végrehajtani, akkor megkíméli a bolygót. Igazság szerint ennyire nem akartam leírni a történéseket, de valahogy muszáj volt, mert szerintem a koncepció is elég érdekes, amit beindít a pilot a fentebb írtakkal.

Persze a sztori mellett poénok is akadnak. Szerencsére egyelőre nem a szekunder szégyenes munkahelyi komédiás dolgokat erőltetik, sokkal inkább a depressziós Istent, meg azt, hogy a pár törzsre tervezett rendszer mennyire döcögve látja el a jelenleg 7 milliárdos népességet.

Mindezt pedig eszméletlen szereplőgárdával látjuk. Sikerült megszerezni Steve Buscemi-t isten szerepére, Daniel Radcliffe-et pedig az imákat valóra váltó ügyosztály vezetőjének. Viszont a lelkes angylat alakító Geraldine Viswanathan is remek eddig, jól bevezet minket a bonyodalomba.

Na erre senki sem mondhatja, hogy agyonhasznált koncepció! A lényeg, hogy olyan 7/10-re simán lőném, és tényleg javaslom a belenézést. Nem élő közönséges, alánevetős, néhol vicces, néhol pedig érdekes az egész.

Fortitude: a 3. évad – írta Athrun

2019. 02. 13. 19:59 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Négy részes harmadik évadával véget ért az egyik legkülönlegesebb hangulatú északi krimi, a Fortitude, ami annak idején a 2015-ös év egyik kellemes meglepetése volt, és elég nagy junkie-kedvenccé vált, bár az biztos, hogy a szezon kifutása megosztotta a rajongókat.

Az S3-ban a két újabb nyomozó és a Schenthal Biotech titokzatos alapítója is a kisvárosba érkezik, ahol immár teljesen át lett véve az irányítást. Akik tehetnének a helyzet ellen, azok pedig a saját gyászukba süllyedve hunynak szemet a furcsaságok fölött. Persze, ahogy sejteni lehet, hamarosan újabb halálesetekkel kell foglalkoznia a világ talán legtehetetlenebb rendőrőrsének.

Sokan tarthattak a 4 részes évadtól, de azt kell mondanom, hogy ez a kevesebb epizód is elegendőnek bizonyult a történetszálak elvarrásához, sőt, az események is kellemesen feszes tempóban haladtak. Dan képzeletének köszönhetően ismerős arcokat is viszontláthattunk, a befejezés pedig a kezdeteket, az első évadot is megidézi. Visszagondolva, nagy utat tett meg a sorozat, nem magától értetődő, hogy egy gyilkos utáni nyomozás végül ilyen eseményekbe torkollik.

– You know my heart’s stopped? Mm-hm. They’re trying to re-start it right now, in the ambulance.
– Good.
– But my brain’s been starved of oxygen for 15 minutes. So I might be…
– Vincent, I don’t have time to listen to your whining.

Mindenképp dicséretes, hogy a lezárás remekül sikerült, a felemás második szezon után jó pillanatokkal búcsúzott el a sorozat. Merészek voltak a készítők, végigvitték a koncepciót és szerencsére lehetőséget is kaptak egy méltó befejezésre.

Ja, azt mondanom sem kell, hogy a színészgárda megint kitett magáért, ismét csak nagy nevek tűntek fel a zord északi tájon, és hozták is magukat. Az S2 ellenére a lezárást bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a nem szokványos történeteket. Aki pedig még nem kezdte el a sorozatot, annak is érdemes egy esély adnia a Fortitude-nak.

Az anime is sorozat: Goblin Slayer

2019. 02. 13. 14:50 - Írta: Qedrák

12 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Ismeritek azt a viccet, hogy az elf, a gyíkember meg a törpe betér egy kocsmába?

Bevallom én sem, és maga az alkotás sem keltette volna fel az érdeklődésemet, ha a mindennapi hírfolyamomba nem gyűrűzik be a Goblin Slayert övező kisebb botrány hulláma. Történt ugyanis, hogy volt, ahol 13-as korhatár-besorolással ment ki, és nemcsak az erre szakosodott angolszász tartalmakat vizsgáló szervezetek fejezték ki aggódásukat, hanem még Japánban is akadtak olyanok, akik szerint a látottak károsan érinthetik a fiatalkorúak egészséges fejlődését.

A Goblin Slayer egy olyan light novel adaptáció (de készült már belőle manga is), amely műfajilag inkább a dark fantasyhez áll közel. A legfőbb célja azonban nem elsősorban az, hogy a nézők idegeit borzolja, hanem az, hogy egyfajta görbe tükröt tartson a fantasy zsánere, különösképpen az egysíkúbb történetek és a videojátékok világa elé.

Mert ezek jelentős része azonos sémára épül: adott egy semmiből kezdő főhős kalandor, aki betér egy küldetéseket osztogató céhbe, azokat szépen egymás után teljesíti, közben társai lesznek meg jobb és nagyobb felszerelést tud venni magának, hogy a történetek végén megküzdjön a főgonosszal, a Démon Nagyúrral. Ez, a játékokból is olyannyira ismert történeti felépítés annyira banális, hogy rendkívül egyszerű kifigurázni. Bár a fantasy zsáneréből készített paródia eredetinek hat, valljuk be, hogy a Goblin Slayer e tekintetben semmi újat nem mutat, születtek már hasonló művek, legfeljebb azok körül nem lett ekkora felhajtás.

Mert mit is mutat be nekünk ez a sorozat? Lényegében fogja a fantasytörténetekből ismert elemeket, hogy azok a valóságnak megfelelően működjenek.

Egy eldugott kis falut megtámadnak a goblinok? Nem érdekel senkit, mert könnyű ellenfeleknek tűnnek, nem kapni értük sok pénzt vagy elismerést. Mindenki a Démon Nagyúrra meg a legfontosabb szolgáira hajt. Kezdő kalandor vagy? Hát akkor bizony nehéz a dolgod, könnyen meghalsz, ráadásul a felszerelésedet is elszórhatod a harcban, amit elég drága pótolni. Ráadásul ne feledd el, hogy az istenek kockával mérik ki a sorsod.

Hogy a Goblin Slayer konkrét sablonokat használ fel a története építésekor, azt jól jelzi azzal, hogy a szereplőinek egyszerűen nincsen neve. Ha küldetéstudatból goblinokat ölsz, akkor Goblin Slayer a neved, ha egy vidéki kis tanyán élsz, akkor te vagy a Cow Girl, ha boszorkány vagy, akkor Witch és így tovább. Ez némileg tükrözi az író sajátos humorát, amely gyakran épít arra, hogy egy szerepjátékon alapuló fantasyvilágban nem a neved, hanem a betöltött szereped az érdekes. De hogyan lesz ebből történet? Spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Man With a Plan: kezdett a 3. évad

2019. 02. 12. 20:20 - Írta: human

6 comments | kategória: kritika

Ez csak amolyan kibeszélőnek készül csak ide, mert hiába minden, nem hogy visszacsábítani nem bírtak, de még azt is megbánom, hogy eddig beleöltem ezt a pár órát. Na meg az írások idejét pluszban, de az azért máshova számít.

Próbálok pozitívabban élni, de ennyire tipikusan semmilyen sorozanál egyszerűen nem megy. Tényleg semmi értékelhetőt nem találtam Matt LeBlanc komédiájának a folytatásában. Ugye a Man With a Plan úgy kezdett, hogy egy házaspárból a feleség vissza akar állni munkába, és így a férfias férfi ak számító apának is be kell szállni otthon a dolgokba, amikhez nem konyít. Megvolt a teljesen régimódi család-koncepció a 21. századba hozása.

De a legviccesebb, hogy ezt mostanra látszólag el is dobták az alapokat. Pedig közben még egy gyerek jött, nem? Legalábbis valami olyasmi rémlik, hogy újra teherbe esett a feleség. Na a 3. évad elején a kölkök fél percet szerepeltek, helyette a dinamika átrendezésének szentelték ezt a 20 percet: az asszony a férjével kezd dolgozni.

Szóval mostanra a feleség a munkahelyre is behozza a női gondolatokat, eltünteti a maradi hozzáállást. És igen, ez azt jelenti, hogy 20 percen át “de hát mi férfiak sekélyesek vagyunk, ez így jó” alapokra húznak fel minden poént. Legalábbis annak szánják a legtöbb mondatot, úgy nevet a közönség azon, hogy valaki válni fog. “Mint egy ninja.”

Ez a tipikus háttértévé, amikor nem akarod, hogy csönd legyen, de igazán nem is figyelsz oda rá. Csinálsz valamit, vagy netezgetsz, és néha ránézel egy-egy percre. Persze most odafigyelve néztem ehhez a poszthoz, de eskü, tök felesleges volt. Nemhogy berántás nem lett, hanem tényleg olyasmit éreztem, mint amivel kezdtem ezt a bejegyzėst.

Pilot-mustra: Siempre Bruja / Always a Witch – 1×01

2019. 02. 12. 18:22 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A nálunk még mindig nem elérhető (GRR!) Distrito Salvaje (Wild District) után talán ez a második kolumbiai Netflix-sorozat, és meglepő módon ez is kifejezetten érdekelt. Na, nem a telenovellás aspektus miatt, hanem azért, mert a történet katalizátora egy időutazás. Persze kiderült, hogy nem érdemes de facto időutazós sorozatra számítani, még akkor sem, ha többször is sor kerül a korszakváltásra.

SIEMPRE BRUJA / ALWAYS A WITCH – 1×01 – 5,5/10

A Siempre Bruja főhőse egy 17. századi lány, akit boszorkányság vádjával Cartagena gyönyörű városában máglyahalálra ítélnek, és aki a halál torkából hirtelen a 21. században találja magát. Ahol aztán klasszikus fish-out-of-water szituációban elkezd ismerkedni a körülményekkel, és közben megpróbál teljesíteni egy küldetést. Ugyanis a kamu vádak ellenére Carmen valóban boszorkány, és a tömlöcben egy varázslótól kapott egy, a jövőben elvégzendő feladatot.

Mondanom sem kell, hogy mivel a főhős nem túl tapasztalt “jelenember”, ezért elég hamar felhívja magára a figyelmet, és nem csak csetlésével-botlásával és fogalmatlanságával, de a felbukkanásának körülményeivel is (a rendőrség is elkezd szaglászni), amikor pedig megpróbálja a kontaktjával felvenni a kapcsolatot, az valami fura elő által elhalálozik, de csak az után, hogy elcsepegtet némi mitológiai infót és egyéb morzsákat valami szembenállás és főellenség kapcsán.

Sok mindent lehet gondolni előzetesen a sorozatról, de hamar kiderül, hogy valójában egy romantikus lányregény, ugyanis a középpontjában egy epikusnak szánt szerelem áll. Ezzel a 17. századi kapcsolattal (ami a lány máglyára vetését is előidézte) csak az a probléma, hogy abszolút nincs megalapozva. Kapunk ugyan már az elején is flashback-eket (később talán még többet), de túlontúl is támaszkodnak rá, pedig Carmen szerelmét alig ismerjük meg, gőzünk sincs arról, hogy mitől olyan fene nagy ez a random lamúr. (Sőt, nekem az őszintesége is megkérdőjelezhetőnek tűnt ennyiből.)

Nem nagyon van miért bántanom a sorozatot, és még azt sem mondanám, hogy nem az én műfajom (mondjuk nem is az), mert az inkább a mexikói, ugyancsak Netflix-es La Casa De La Flores-re volt igaz. Egyszerűen az jött át az első két rész alapján, hogy ez egy semmiség, egy könnyű kis pihe, amit lehet fújkálni ugyan újra meg újra a levegőbe, de ha hagyjuk, hogy leessen a földre, akkor annak a világon semmi hatása nem lesz.

Biztos vagyok benne, hogy az évad közepe vagy vége felé mélységet fog kapni a sorozat, hogy lesznek benne csavarok, erősebb és megalapozottabb lesz az érzelmi töltet, mint ahogy a mellékszereplők egy része is kiemelésre kerül, és közönségkedvenccé válik (például arra kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy Johnny Ki-vel mit kezdenek, hogy milyen szerepet kap és milyen sors vár rá), de ezek csak feltételezések, és ugyan letolhatnék egy édes kis semmiséget egyetlen délután alatt, de folyton lelkiismeret-furdalásom lenne azon sorozatok miatt, amiket így nem nézek.

Úgyhogy majd kommentben esetleg elolvasom, hogy milyen volt, és hogy mennyire vált be a jóslatom.

Tell Me A Story: az 1. évad

2019. 02. 12. 14:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: antológia,kritika

A CBS All Access (itthon HBO GO) tavalyi sorozatában, ami dara során az egyik legkönnyebben csúszó volt számomra (nem a legjobb, de nagyon nézette magát), pont ugyanazt láttam meg, mint ősszel a You-ban, bár nem rögtön a pilot után. A Tell Me a Story a You-hoz hasonlóan egy bizonyos, fiatalabb rétegnek nagy kedvence lehet, még ha közel sem annyira sötét hangulatú thrillerről van szó.

Anno a Közönséges bűnözőkben azt mondták, hogy “The greatest trick the devil ever pulled was convincing the world, he didn’t exist.” Nos, itt az ördög, vagyis a készítő, Kevin Williamson pont arról győzte meg a streaming platform fejeit, hogy a Tell Me a Story koncepciója létezik, pedig a sorozat nem más, mint három külön film egymásra vágása, majd az utolsó részekre azok egymásba úsztatása a szálak összehozásával.

Igen, papíron a TMaS egy spanyol széria adaptációja, ami ismert tündérmesék történeteit helyezi a mába, de ez a koncepció elég gyenge lábakon áll. Eleve a spanyol sorozat epizodikus antológia volt, részenként egy mese feldolgozásával, és az amerikai változat teljesen saját történeteket hoz a mesefigurának is kezelhető emberekkel. Ráadásul az egész mesés tematikát csak nagyon erőltetett módon lehet ráhúzni a sorozatra. Legalábbis az elején senkinek nem jutna eszébe efféle – később már elkezdik a szánkba rágni, és teletömik motívumokkal, hogy utólag igazolják a koncepciót, de azok elhagyhatóak lennének.

Persze nem kalimpálok ellene, mert ad egy ízt, annak kapcsán meg főleg nincs semmi gond, hogy a mesés koncepcióval el lehet adni a Tell Me a Story-t – Williamson eladta a CBS All Access-nek, a CBSAA pedig eladta nekünk. Nyilván a három párhuzamosan futó történet egyikét sem lehetett volna eladni magában (adja magát a kérdés, hogy miért nem?), és együtt sem, mert amúgy meg nem lehetett volna reklámozni a sorozatot, hiszen a nézőnek kommunikálhatatlan lett volna, hogy miről szól.

Na de akkor én hogy kommunikáljam?

Kevin Williamson azt mondaná, hogy a Tell Me a Story 1. évadja részben egy modern Piroska és a farkas-sztori, részben egy Három kismalac (és a farkas) sztori, részben pedig egy Jancsi és Juliska. Én meg azt mondom, hogy a kiinduló pont egy romantikus kapcsolat egy fiatal párral, ami fura fordulatot vesz, egy bankrablás három rablóval, valamint egy emberölés, amit a tettes önhibáján követ el és a testvére segítségét kéri – és kapunk még egy férfit is, akit szörnyű tragédia ér.

Mondom, hogy nem lehetett volna normálisan eladni így. Ma már nem vesznek ilyesmit.

A legfontosabb kérdés persze az, hogy kit érdekel egy olyan sorozat, ami valójában három sorozat? Vagy film. Manapság egyre gyakrabban készülnek teljesen különálló szálakkal operáló szériák, sőt, egyes sokszereplős darabok epizódjaiban is nem egyszer futnak szálak totál egymás mellett, nulla találkozási ponttal. De azok csak 10-20 percesek, itt viszont a 450 perces szezon mondhatni három darab random, 150 perces film jeleneteinek egymásba fésülését jelenti, kábé olyan, mintha az Unbreakable-t meg a Glass-t egyszerre néznénk, hol ebből, hol abból egy jelenetet, hogy a végén kiderüljön, hogy közös az univerzum. Yay?

Van, akit ez nem zavar, mást pedig irritálni fog, főleg azért, mert ha az egyik sztori nagyon érdekes, a másik pedig nagyon nem, akkor máris ki van nyírva a maximális élmény – az ember vagy kaszálja a francba a sorozatot, vagy pedig átszenvedi magát a kevésbé érdekes sztorin. A Tell Me a Story-ban is természetesen összefutnak a kvázi nulla (oké, egy mellékszereplő látszatkapcsot jelent) kapcsolódási ponttal rendelkező szálak, de csak a legvégén.

A Tell Me a Story nem az a sorozat, ami folyamatosan lenyűgöz minket, a néző inkább csak várja a szálak kibomlását, aminek köszönhetően a lassabb történetmesélést is elnézi, hiszen pontosan tudja, hogy lesz kifutásuk. Ergó az egész műfaj másfajta nézői hozzáállást követel meg. És mivel azt sem tudjuk, hogy maradunk-e a karakterekkel, ezért nincs plot armor, senkinek a sorsa sincs kőbe vésve, bármikor történhet bárkivel bármi, ahogy itt is hullanak el kiemelt karakterek menet közben.

Mint írtam, a mesés aspektus az elején abszolút nem tetten érhető, és nem is nagyon értettem, hogy miért erőltetik annyira. Nyilván, aki tudja, hogy jelen van efféle, az rámutathat egyes dolgokra, de ha valaki ezzel nincs tisztában, az még a piros kabát emlegetése után sem fog Piroskára gondolni, vagy a malacmaszkos bankrablók sem mesei összefüggést fognak ébreszteni benne.

Később már konkrétabb vonások is lesznek, de én amondó vagyok, hogy akkor van értelme ilyenkor mesei párhuzamokat felállítani, ha a sorozat az ezekkel kapcsolatos nézői elvárásokra épít, hogy aztán szépen szembemenjen azokkal. Ha ez megtörténik (mondjuk Jancsi megöli Juliskát, a malac legyűri a farkast), akkor volt értelme, de a Tell Me a Story, bár megcsavar ezt-azt, a narratívájában nem akar annyira letérni az útról.

Az, hogy nagyjából adott a történet lefolyása, nem jelenti azt, hogy ne lennének benne csavarok, bár azért a többséget előre lehet sejteni (persze volt olyasmi, ami simán meglepett). A valódi suspense inkább abból adódik, hogy a néző agyalhat azon, hogy vajon ki kap boldog befejezést, hepiendet. Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy nem mindenkinek a története fog vidáman záródni – ami egyébként a sötétebb tónusú Grimm-mesékre is igaz volt.

(Oké, azok után, hogy lufinak neveztem a mesés aspektust, vicces, hogy már a sokadik befejezést szentelem neki, de az mondjuk érdekes, ha az ember belemegy a játékba és nem feltételezi, hogy lufi, hogy megpróbálja kitalálni, hogy az egyes történetekben kinek milyen szerepet szánnak. Értelemszerűen a legtöbb mesefigura kiléte egyértelmű, ld. malackmaszkok, de azért akadnak kérdőjelek, és mindig ott a lehetőség arra, hogy átvitt értelemben akarjanak bizonyos figurákat, illetve mesés tematikákat megjeleníteni.)

A Tell Me a Story nem csak abban modern, nagvárosi (oké, megadom magam) mese, hogy motívumokat vesz kölcsön, hanem abban is, hogy nem minden fekete és fehér benne. Kevin Williamson nyilván büszke volt arra, hogy az ő modern fabulájában sokkal több a szürke tónus, és hogy nem csak jó és rossz létezik, hanem sok minden más köztes is. A mai világ sajnos vagy szerencsére már ilyen, sok minden a feje tetejére van állítva, sokan hazudnak folyékonyan annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy ezt teszik, még ők is tudják, hogy mindenki tudja róluk – mégis csinálják.

Ami a három sztorit illeti, gyökereiket tekintve egyik sem újszerű (egy kis kísértés és tiltott gyümölcs, egy kis menekülés és egy kis bosszú), de a benne lévő karaktereket, vagy még inkább a köztük lévő viszonyokat idővel elég jól sikerült lefektetni (egyedül a lány és a nagyi kapcsolatát sajnáltam, hogy a szezon közepe felé elhanyagolták), és azok kifejtésében nem riadtak vissza a sokkolóbb, közel sem visszafogott megoldásoktól, egyes szereplők nem riadtak meg a sötét oldaltól.

Azt azonban meg kell jegyeznem még, hogy a Tell Me a Story a jó felvezetés után pont a fináléját puskázta el, az nagy csalódás, maximum közepes lett. Nem az, ahogy összeértek a szálak, egyszerűen csak lelombozott a sok béna közelharc, mármint, hogy csak ennyire futotta a konfliktusok lejátszása kapcsán. Mint ahogy az is csalódás volt, ahogy bizonyos necces szituációkból fantázia nélkül kimásztak a szereplők (amikor az egyik leüti a túlerőben lévő ellenfelét – utóbbinak a végső sorsa is nagyon snassz volt). Elfogyott volna a szufla?

A Tell Me a Story összességében nagyon kellemes meglepetés volt, nem mérföldkő, de teljesen jó, szórakoztató és jól is lett megvalósítva. Persze nekem szerencsém volt, mert már a pilot után is éreztem, hogy érdekel a felütés, köszönhetően annak, hogy bár semmi bombasztikus nem volt benne, de a viszonylag szimpatikus szereplők egyszerűnek tűnő problémáit át lehetett érezni benne, és nem nagyon tántorított el semmi tőle. És ezt a szolid színvonalat mindvégig tartotta, néhány kellemes csavarral, és ismerős, mesés utalással megspékelve.

Elvileg a már berendelt 2. évad teljesen új sztorikat fog hozni, de azért kíváncsi leszek arra, hogy a készítők ellent tudnak-e állni annak a kísértésnek, hogy némelyik karaktert visszahozzák. Azt nem bánom, ha valaki vendégeskedik, hogy jelezzék az univerzumok egyezését (főleg az lenne a poén, ha utalnának arra, hogy az S2 az S1-gyel egy időben zajlik!), de többre nem biztos, hogy szükség van, legyen csak évados antológia, aminél minden évad elején eldönthetjük, hogy érdekel-e minket az aktuális történet.

Previous Posts