login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot-mustra: Night Sky – 1×01

2022. 05. 25. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Ó, így kell pilotot csinálni! Mármint szerkezetileg értem, hiszen az Amazon Prime Video-n pénteken, teljes évados premierként (magyar felirattal) bemutatott, és rögtön a toplista 1. helyére beálló Éjszakai égbolt szépen felépítette magát 50 perc alatt, hogy az utolsó pillanatokban elkezdje a sorozatot. Mert ember legyen a talpán, aki, ha végignézi az első részt, nem fogja elindítani a másodikat.

Mindez persze, ahogy azt már nagyon sokszor leírtuk, azzal is jár, hogy az 1×01-ből a világon szinte semmit nem lehet következtetni a folytatásra, lövésem sincs, hogy merre fog elindulni a sorozatot, hogy milyen témákat fog boncolgatni…, illetve végülis, ha a kezdés tartalmaz ráutalásokat, akkor azért sejthetjük, legalábbis nem hiszem, hogy véletlen, hogy két öregember szerepel ebben a scifis történetben.

NIGHT SKY – 1×01 – 6/10

Kezdeném rögtön az értékeléssel, vagy legalábbis a “mentegetőzéssel”, bár nem annak szánom, viszont tényleg nem akarom, hogy bárki is lemondjon a sorozatról csak azért, mert meglát egy hatos számot. Nem a szám a lényeg. Tény, hogy az értékelés annak szól, hogy az első részt mennyire élveztem, hogy az mennyire kötött le, de itt a folytatás ígérete azért nem keveset nyom a latba. Hiába volt ugyanis nagyon jó a pilot szerkezete, hiába ismerem el, hogy így kellett kezdeni ezt a sorozatot, hiába volt mélysége (a maga módján), ettől még csak a veterán színészek. J.K. Simmons és Sissy Spacek rántották ki nekem a közepesből a kezdeti érdeklődés után méla unalomba fúló nyitányt.

Mindennek pedig az az oka, hogy másképp nem is nagyon lehetett megközelíteni a betegeskedő (“szenilisedő”) házaspár történetét. A képsorokat az elmúlás közelségének érzete lengi be, a képi világ és a zene végtelenül melankolikus hangulatot áraszt, a történet minden porcikájából árad a pörgés ellentéte, a történet kapcsán pedig tényleg csak annyi derül ki, hogy a két főhős fészerében van egy kapu, egy átjáró egy… másik világba. Minden jel szerint egy másik bolygóra.

Hőseink évtizedek óta járnak át (850+! alkalommal), azonban nem azért, hogy felfedezzék a terepet vagy más ember bőrébe bújva harcoljanak, hanem egyszerűen csak gyönyörködnek a látványban, nézik a csillagokat meg az “űrtájat”, merengenek. Nem tudjuk, hogy mi az eredete az átjárónak (talán ők sem, de ez majd kiderül talán), a jelek szerint nem nagyon keresik azt sem, hogy mi fán terem ez a másik világ, pedig a szobából, ahol üldögélnek, még egy ajtó is nyílik. Amit azonban sosem nyitottak ki.

Mivel a házaspár egészségi állapota azért mégiscsak romlik, ezért az unokájuk azon győzködi őket, hogy otthonba kéne menniük (de akkor ugye nem látnák többet “a csillagokat”, azaz az éjszakai égboltot), és némi rezonációt még az jelent a sztoriban, hogy az újdonsült szomszéd kíváncsiságát mintha felkeltették volna az öregek éjszakai sétáikkal.

Már ennyi alapján is érezhető volt, hogy konkrét készítői vízió van a sorozat mögött, és érdekes lesz majd ennek a mélyére hatolni, felfedezni, hogy a karakterdráma, a személyes, családi vonalak, valamint a scifis jelleg között mik lesznek az arányok, melyik egészíti ki a másikat, illetve ad hátteret a fő történetnek.

Bármennyire is tény, hogy nem mozgatott meg a kezdés, abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra, és szerintem az is előnyt jelent, hogy már tudom, hogy mire számíthatok, így ha megfelelő hangulatba ringatom magam, akkor, ha marad is a stílus, szerintem jobban be fog jönni.. Még azt is megkockáztatom, hogy a pilot második nézésre jobban tetszene.

De. Akár tetszik az embernek a start, akár nem, minden a második résszel dől el, legalábbis erre mutatnak a jelek. A pilot végi történések hatására ugyanis itt veheti fel a fő csapásvonalát a Night Sky. Tudom, hogy ezzel most a fenti sorok értelmét is anullálom, de ha megnéztem volna az 1×02-t, akkor sem lőném el, hogy mire megy ki a játék, szóval ember legyen a talpán, aki egy pilotkritika alapján el tudja dönteni, hogy érdemes-e esélyt adni a Prime Video újoncának. Éppen ezért van egy jó befejező mondatom: “Érdemes bepróbálni.”

Azonban mindenképp meg kell adni a módját. Elég jól darálhatónak érződik az első szezon, viszont, ahogy írtam, ha az ember háttérzajokkal, vagy melléktevékenységként nézi, mondjuk a rejtélyfaktorért, akkor biztos, hogy nem fogja elérni a kívánt hatást. Az efféle mélyebb élmények partner nézőt kívánnak.

Young Sheldon: vége az 5. évadnak

2022. 05. 24. 21:28 - Írta: Necridus

6 comments | kategória: 2021/22 finálék,kritika

Az immáron itthon HBO Max-on követhető Az Ifjú Sheldon az ékes példája annak, hogyan kaphat észbe időben egy sorozat és alakíthat drasztikusabban magán anélkül, hogy az zavaró legyen? Én mondjuk a HIMYM későbbi évadjainak dramedységét is szerettem, de úgy tűnik, azt nem fogadta olyan jól a nézőtábor, mint a Young Sheldon esetében.

Ezzel el is lőttem, hogy a sorozatban nagyobb hangsúlyt kapott idén a dráma, aminek én személy szerint örülök. Azt nem merem kijelenteni, hogy ez volt eddig a legjobb évad, mert nehéz összehasonlítani egy sheldonkodással teli első évadot egy családi drámával. Mindenesetre ez emlékezetesebbre sikerült, mint a többi.

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

(Tavaly) Május legolvasottabb bejegyzései

2022. 05. 24. 18:50 - Írta: human

8 comments | kategória: toplista

Kicsit kiment a fejemből ez a rovat, szóval jöhet a felzárkóztatás hetiben remélem (itt az 2021 áprilisi). A lényeg, hogy míg winnie írja a személyes toplistákat, itt a tavaly májusi, addig lássuk az adatok mit mutatnak.

A videókat és az információ posztokat (“Feliratok a Netflixen”, például) nyilván nem számolom, de ha valakit érdekel, akkor mozgóképben a Friends: The Reunion előzetese tarolt, mögötte pedig nem sokkal a Stranger Things: valami készül volt.

  1. Shadow & Bone: vége az 1. évadnak
  2. Friends: The Reunion
  3. Grey’s Anatomy: kezdett a 17. évad
  4. Pilot: Mare of Easttown
  5. New Amsterdam: kezdett a 3. évad
  6. Invincible: vége az 1. évadnak
  7. Love, Death + Robots: a 2. évad
  8. Pilot: The Mosquito Coast
  9. Jupiter’s Legacy: vége az 1. évadnak
  10. Pilot-mustra: The Innocent – 1×01
  11. Pilot: Jupiter’s Legacy
  12. Pilot: The Nevers

A nagy távolság miatt már az is érdekes lehet a listában, hogy melyik sorozatra milyen szájízzel gondoltok vissza.

Angelyne: az 1. évad

2022. 05. 24. 15:57 - Írta: Necridus

2 comments | kategória: kritika

Clark után Angelyne mutatkozott be, mint egy újabb, igaz történet alapján készült sorozat, ami évtizedekkel ezelőtt játszódik. Ez ugyan nem skandináv, hanem amerikai, nem is Netflix, hanem Peacock (így nálunk jó eséllyel a SkyShowtime-ra érkezik majd), és nem egy férfi bűnöző a főszereplőnk, hanem az első igazi influenszer. Legalábbis ezt mondják Angelyne-re, aki arról híres, hogy híres lett.

A címszereplő a 80-as években egy hirdetőtáblán jelent meg először kirívó külsejével, a táblán pedig a képén kívül mindössze a neve és a menedzsment telefonszáma volt látható. A misztikus hölgy ezután nagyon gyorsan Los Angeles egyik leghíresebb helyi nevezetességévé vált. Hitték már űrlénynek is, valamint egyszerre 12 személynek, akik folyamatosan váltogatják egymást, de valójában senki nem tudott róla semmit a hirdetőtáblákon díszelgésen kívül.

Angelyne sosem vallotta be, ki is ő valójában, az azonban igen emlékezetes, hogy énekesként is kipróbálta magát, mielőtt LA szexszimbólumává vált – a mai napig, 71 évesen is pink Corvette-jével járja a város utcáit és csomagtartójából árulja saját merch-ét – illetve egy fun fact, ami már ide nem igazán kapcsolódik, de megmosolyogtató: 2021-ben jelöltette magát kormányzónak, majdnem 40 ezer szavazatot kapott is.

Az IRL Barbie egyébként meghökkentő, hogy ezen tettei miatt népszerű, ugyanakkor elismerendő, hogyan sikerült manipulálnia az embereket ezen célja elérésében és hogy mennyire ügyesen kezeli a rejtélyt, ami körüljárja (soha nem igazol semmit, amiből kiderülne sikerének titka) a saját rózsaszín világában élő, rettentően magabiztos és ambiciózus hölgyet.

Persze belinkelhettem volna egy Wikipedia-oldalt róla (az Instagramjára azért érdemes ránézni), de fontosnak tartottam leírni, milyen is Angelyne, hogy utána rátérhessek arra, hogy a szöges ellentéteként megismert Emmy Rossum formálja meg a képernyőn – és férje, a Mr. Robot-os Sam Esmail executive poducerkedett.

Rossumot ugye már ismerhettük több helyről, de talán a blog olvasói szemében ő Fiona Gallagher, azaz a Shameless egykori főszereplője, ahol a chicago-i gettóban, mélyszegénységben próbálta felnevelni testvéreit szülei helyett, miközben önmagára szinte nem is tudott figyelni.

Rossum ehhez képest a valóságban már egy harmadik személyiségtípus, legalábbis megnyilvánulásaiból azt gondolhatjuk, éppen ezért olyan lehengerlő, ahogy eljátszotta Angelyne-t. Nemcsak a rengeteg smink és a paróka segítette, ő maga is olyan szinten át tudott lényegülni, hogy felismerhetetlenné vált, már a tekintetében sem találtam meg ugyanazt az embert, akit imádtam a Szégyentelenekben.

Rossum maximálisan odatette magát, minden mozdulatával, arckifejezésével, hanglejtésével át tudta adni Angelyne karakterét – azt megemlíteném, hogy a másfél kilós műmellek hordása mellett volt, hogy felismerhetetlenné alakították arcát is hat-hét órás munkával, valamint tanárhoz is járt, hogy hitelesen tudja elváltoztatni hangját és gyakorlatilag újradefiniálta mozgását, hogy úgy járjon, úgy forgassa a fejét, úgy mozgassa beszéd közben a kezeit, mint Angelyne.

Mellette azért mások is remekeltek (mint Martin Freeman), úgyhogy a szereplőgárdát remekül rakták össze, ahogy a sorozat nagyobb részét is. Ez pozitívan hangzik, de ha már abba gondolok bele, hogy az epizódok háromötöde tudott csak tényleg megfogni, az már kevésbé.

Amíg Angelyne átalakulását és sikerének kezdetét mutatták, hogyan is született meg az Angyalok Városának rózsaszín legendája, addig nagyon egyben volt minden. Játszottak a narrálásban rejlő kreatív megoldásokkal (ha elmesélt valamit, amire más máshogy emlékezett, láttuk úgy is), a feliratok és átvezetők is ütősek voltak és remekül építették Angelyne egyre nagyobb népszerűségét.

Amikor viszont áttértünk a későbbi évekre, amikor már nem a hirdetőtáblák voltak előtérben, hanem a színészkedés, a dokufilm és a múltjának feltárása, valahogy elszállt a varázs. Elvesztette lendületét és a fun elemeit és a karakterben is elnyomásra került a csillogás, a minden helyzetben helytállás, magabiztosság, pimaszság, amit Angelyne mutatott előtte.

Lehet, hogy ez az öregsmink miatt van, de hiányzott az az Angelyne, akivel elkezdtük a sorozatot – ezt nem Rossum hibájának vallanám, hiszen a megváltozott karaktert ettől függetlenül remekül hozta. A múlt elmesélése pedig abszolút nem illett a csillogó hercegnő történetébe, hiszen nagyon nyomasztó gyerekkort vittek képernyőre és igazán nem is magyarázták el, mitől lett Angelyne olyan, amilyen. Az utolsó percek pedig hiába voltak megmosolyogtatóak, bátran vállalom, hogy nem értem, mi történt.

Gúnyolták, hogy mégsem cameozik az igazi Angelyne? Utaltak az ufós pletykákra? Megnéztem azóta vagy négyszer a zárást, de annyira random érkezett, annyira nem tudok vele mit kezdeni, hogy hiába próbálok több értelmet is adni neki, nem jövök rá, miért éppen ezt választották.

A sorozatban egyébként a valódi, a mai napig is csillogó életet élő Angelyne is segédkezett executive producerként (és több órát tárgyalt Emmy Rossummal, hogyan alakítsa őt megfelelően), ugyanakkor bár nem hajlandó megnézni, már azt vallja, hogy hamis személyt fest le a sorozat, főleg a múltjával kapcsolatban. Ezért fontos tudni, hogy a sorozat alapja a 2017-es leleplező cikk, amiben felfedték, hogy Angelyne valójában hova és mikor született – ő ezt természetesen tagadja és saját készítésű dokumentumfilmjével majd meg tervezi mutatni.

Kár, hogy az Angelyne stílust váltott, nem hagyta meg a pink misztikát, aki magabiztosan manipulálja a körülötte lévőket, hogy népszerűbbé váljon a semmiből. Simán elnéztem volna még hasonló részeket, nem hiányzott a keserű múlt bemutatása. Azért Rossum és az első epizódok miatt viszont nem bánom, hogy áldoztam a Peacock sorozatára időt.

Made For Love: vége a 2. évadnak

2022. 05. 23. 21:35 - Írta: Shyllard

Add comment | kategória: kritika

Az HBO Max az elsőhöz hasonlóan a Szerelemre tervezve mostani etapját is gyorsan letudta, s alapvetően ezen sorozat esetében nem is bántam a dupla részeket. Nem csak a hosszuk, de azok élvezhetőségük és összekötő történetük okán is nagyon jól lecsúsztak mindig a heti epizódok, eddigiekhez képest egy kicsit kevesebb mennyiségű viccet, viszont több elgondolkodtató pillanatot szállítva.

Szó sincs arról, hogy ne lett volna szórakoztatóan abszurd a történet, hiszen volt itt fajok közötti romantika, mesterséges intelligencia öntudatra ébredése, és még sok egyéb, valóságtól egyre inkább elrugaszkodó technológiai agymenések kész garmadája. Mostanra már tényleg abszolút feleslegessé vált az értelmet keresni különböző Gogol-vívmányokban, a készítők még az eddigiekhez képest is teljesen alávetették mindezt a vicceknek és a sztorinak.

Viszont történetmesélés terén kicsit megbotlott a sorozat második évadja, mert a kettő fő szála olyan harsány mértékben elválasztódott egymástól, hogy a záró két epizód nagy része tematikailag is teljesen levált az évad többi részétől. Ami így kicsit furcsa hatást ért el, hiszen hiába volt képes működni és sok esetben érdekes gondolatokat feszegetni mind a kettő történet, az összekapcsolásuk nem sikerült túl ügyesen. Ennek az eredménye, pedig az lett, hogy úgy éreztem az utolsó két epizód igaziból csak időhúzás célját szolgálta.

Ennek ellenére még mindig nagyon jó a Made For Love, még ha a zárást követően ismételten úgy érzem, hogy bár örülni fogok, ha folytatják, de ha kasza vár a szériára, nem sokat fogom siratni. Elmondtak egy egész kerek, valamennyire le is zárt történetet, ami így a második évad fényében számomra teljesen ki is fejtette a bántalmazó kapcsolatok tematikáját. Legalábbis, amit ez a sorozat képes e téren elmondani, hiszen a már említett utolsó két rész már nem is nagyon erről szólt, hanem egy más téren személyes, meg kicsit furcsa ütközetről. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Pilot: The Offer

2022. 05. 23. 15:50 - Írta: Shannen

6 comments | kategória: kritika,minisorozat

I’m going to make an ice-blue, terrifying film about people you love.

A Paramount+ minisorozata (ami itthon a SkyShowime-ra jön majd az év második felében) nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy elkalauzolja a nézőket egy igazi filmtörténeti klasszikus, Francis Ford Coppola 1972-es filmje, A Keresztapa kulisszái mögé, hogy bemutassa mennyire nem volt egyszerű tető alá hozni a gengszterfilmek egyik legnagyobbikát.

Bevallom, előzetesen nagyjából ugyanannyira voltam kíváncsi a sorozatra, mint amennyire ódzkodtam tőle. Érdekelt, mert annyit azért tudtam előzetesen is, hogy hiába az utólagos hatalmas siker, már a forgatásra való felkészülés és maga a forgatás is komoly nehézségeket gördített a film készítői elé, tehát volt elég alapanyag, amiből egy izgalmas sorozat összeállhat. Viszont fenntartásokkal is ültem le a pilot elé, mert tudtam, hogy mégiscsak olyan ikonikus karakterek fognak megjelenni, Coppolától kezdve Al Pacinón át Marlon Brandóig, akiknek az eljátszása más színészek által nagyon mellé mehet és alapjaiban ronthat az összképen.

Végül azonban kár volt ezen izgulni, ugyanis nem csak emiatt lett számomra a pilot alapvetően csalódás.

Az epizód egy tipikus, bárban beszélgetős maffia-jelenettel indul New York Little Italy negyedében, ami nagyon egyértelműen szerette volna megidézni A Keresztapát, de közben borzasztó műnek hatott az egész a színészektől kezdve a díszleten át a párbeszédekig. Emiatt konkrétan egy ideig azt hittem, hogy egy filmforgatás egy jelenetét látom a sorozaton belül. Aztán kiderült, hogy nem.

Itt bizony a 60-as évek olasz-amerikai maffiózói szervezkednek, akiknek később még kiemelt szerepük lesz hiszen közülük többen nem nézték jó szemmel, hogy Mario Puzo az ő kis zárt világukról írt egy nem túl hízelgő bestsellert, amire még Hollywood is lecsapott. Arról nem is beszélve, hogy a velük nem túl távoli kapcsolatot ápoló Frank Sinatra is adta alájuk a lovat, miután úgy érezte, hogy a könyv egyik karaktere róla lett mintázva.

Miközben elkezdjük megismerni az akkori gengsztervilágot, a sztori egy másik, izgalmasabb szálon is elindul. A sorozat ugyanis alapvetően a The Godfather producerének, Albert S. Ruddy-nak a visszaemlékezései alapján íródott. Ruddy építészből lett producer és miután elindított egy sikeres sitcomot, majd nagyot bukott egy Robert Redford-filmmel, a Paramount stúdiónál megkapta a lehetőséget, hogy filmre vigye Puzo sikerkönyvét, amiről senki nem gondolta igazán, hogy működhet a vásznon.

Bár gondolhatnánk, hogy a történet ennél a pontnál veszi fel a fonalat, valójában még hátrébbról indulunk, hiszen a pilot azt is bemutatja, hogy jutott el Puzo, a küszködő író a sikerkönyve megírásáig. Mindezt néhány percben, egy sokszor látott, enyhén klisés jelenetsorba fűzve.

A több mint egy órás játékidő tehát maximálisan ki van használva, hiszen rengeteg mindent igyekszik elmesélni, felskiccelve a legfőbb karaktereket és szálakat. A tempóval sincs gond, pörögnek az események is, de akkora ugrások vannak térben és időben, amelyek összességében szaggatottá és ritmustalanná teszik a látottakat. 

Az ilyen döcögős írást és körítést egy jó színészgárda még meg tud menteni, de itt ez sem sikerül maradéktalanul. A probléma nem a színészekkel van. Az Armie Hammer helyére érkezett Miles Teller, mint az ambiciózus de a szakmát még csak épphogy kapizsgáló Ruddy alapvetően passzol a szerepre, ahogy Juno Temple is a titkárnőjeként. De nem lehet nagy panasz Patrick Gallo-ra Puzo-ként és Dan Fogler-re Coppola-ként sem.

Azonban még egy kiváló színészgárda sem tud csodát tenni egy kidolgozatlan forgatókönyvvel ott, ahol gondok vannak a színészvezetéssel. Azzal, hogy a kulisszák mögött zajló események adják a történet fókuszát, rengeteg olyan szereplőt ismerünk meg, akikről nincs egy konkrét kialakult kép a nézők fejében, így könnyebb is őket megformálni, hiszen nincs feléjük szinte semmilyen elvárás. Ennek ellenére a legtöbbször azt érezni, hogy a színészek nem megformálni igyekeznek egy karaktert, hanem utánozni.

Túlságosan maníros, karikatúraszerű lesz az alakításuk, ami ugyan leginkább a maffiózók jeleneteinél érződik, de a hollywoodi részeknél is szembetűnő. Egy igazi kivétel van, Matthew Goode személyében, aki ugyan szintén időnként túlpörgeti a Paramount egyik fejesének, Robert Evans-nek a figuráját, bár közben egyértelműen lubickol is benne, de ebben az esetben legalább passzol a karakterhez ez a megközelítés.

Hiába a színes-szagos hollywoodi körítés, ez a pilot nem állt össze. Az volt az érzésem, hogy kicsit minden is szeretne lenni a The Offer, de végül mégiscsak a földön végzi. Van benne egy kis gengszterkedés, egy kis hollywoodi csillogás, rengeteg korabeli filmes és tévés utalás, amelyeket a nézők töredéke tud csak értékelni, mindeközben pedig bepillanthatunk az akkori stúdiórendszerbe és kapunk néhány jellegzetes momentumot is a nők akkori társadalmi helyzetéről.

Az egészből viszont hiányzik az izgalom. Ez nyilván az igaz történeteket bemutató produkciók esetében egy állandó, bennük rejlő probléma, amit nem lehet teljesen kiküszöbölni. Ilyenkor a hangsúlyok eltolásával lehet játszani és máshol becsatornázni az izgalmakat, amelyek továbbnézésre késztetik a nézőt. Itt viszont úgy tesznek a sorozat készítői mintha a néző nem tudná, hogy Puzo meg fogja írni a könyvet, hogy a Paramount rábólint a film elkészítésére, hogy Coppola végül megkapja a rendezést. Felépítik ezeket a fordulópontokat, de a katarzis elmarad hiszen tudjuk a megoldást, a körítés pedig középszerű.

A The Offer inkább olyan, mint például egy háborús dokusorozat, melyben színészek megelevenítenek jeleneteket, közben pedig minden részben elhangzik egy-két kevésbé ismert tény és érdekesség. Akit érdekel a téma, ez esetben A Keresztapa háttérsztorija és/vagy a 60-as, kora 70-es évek hollywoodi stúdiórendszere, az valószínűleg lesz annyira kíváncsi, hogy végignézze a 10 részes minisorozatot.

A többiek a pilot alapján lehet inkább elolvasnak egy-két Wikipedia-cikket, ugyanis a készítők szándéka ellenére ez az ajánlat egyáltalán nem visszautasíthatatlan. Mindezek, na meg a 6.5/10-es kezdés ellenére, mely a jelenlegi sorozatos felhozatalban normális esetben nagyon kevés lenne ahhoz, hogy nézős maradjon nálam, valószínűleg mégis folytatni fogom puszta kíváncsiságból, legalább addig, míg rátér a konkrét filmforgatásra a történet. Mivel alapvető gondjaim voltak a pilottal, így csodákat nem várok, de azért valamennyit még szépíthetnek a maradék kilenc részben.

Love, Death + Robots: a “3. évad”

2022. 05. 22. 21:30 - Írta: human

31 comments | kategória: animáció,antológia,kritika

Magára talált a Netflix animációs antológiája? Már ha lehet ilyesmit mondani a helyzetre, mert igazából a 2. évad is csak néhol döcögött, de most mintha visszataláltak volna az első lendületéhez, ahhoz ami elkapta a nézőket, és ami miatt sokan már péntek este lenyomták a most érkezett 9 részt.

Talán a kezdése volt most a legrosszabb. Hiába aranyosak az emberiség végét kutató robotok, akik visszatértek, de most valahogy nagyon semmilyenek voltak. Viszont utána indult a bang bang, hiszen jött egy tengeri kaland David Finchertől, ez a legerősebb morális témákkal bírt (és undorítóan véres volt), amit rögtön egy verselős érdekes koncepció követett gyönyörű vizuális világgal.

Nem fogom felsorolni az összes részt, de érdekes és ötletes módon folytatódott az idei adag. Bár akadtak hasonló részek, két katonai osztagot is követtünk például, de valahogy mindig volt benne valami plusz. És a tavaly hiányolt punk rock ismét felütötte fejét néhol benne.

A befejezés pedig *chefs kiss*, gondolom, megosztó lesz, hiszen a Jibaro-t ugyanaz készítette, aki a The Witness-t az első évadból (amit anno kiemeltem kedvencemnek), és egy vizuális kakofónia volt, amiben mégis akadt rendszer. Meg üzenet is, de nyilván ezt az összes részre értve is: azért 10 percekben nehéz nagyobb mélységet adni, inkább csak rövid impulzusokra elég.

A végére nekem teljesen az jutott eszembe (lehet ismét), hogy miért nem csinálnak ilyesmi felnőtt animációs filmeket? Annyira nem lenne kereslet? Nyilván 1-1 rövidfilmet olcsóbb és könnyebb összehozni, mint másfél órányi anyagot, de olyan érdekes lenne, ha valaki jobban próbálkozna ilyesmivel. Most már felnőtt egy réteg többek között animén, akik tudják, hogy nem minden animáció gyerekmese.

Természetesen a szokásos kérdés: nektek melyik volt a kedvenc rész idén? Emlékeztetőnek itt vannak a címek.

Insiders

2022. 05. 22. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,reality

Itthon tavaly ősszel A kamerák előtt címmel került bemutatásra a Netflix-en ez a formabontó(nak mondott) spanyol valóságshow, ami papíron igen érdekes koncepcióval rendelkezett, ugyanis olyanok szerepelnek benne, akik egy valóságshow-ra jelentkeztek és bejutottak a casting utolsó körébe. Erre gyűjtik össze őket, azt azonban nem tudják, hogy a casting utolsó köre már maga a reality, és a tudtukon kívül elkezdik kamerával venni őket.

Annak idején tényleg lelkesen vágtam bele a reality-be, írni is akartam róla, de 1,5-2 rész után félretettem, és csak most, az új szezon premierje előtt került elő, hogy esetleg felhozzam magamat. Egy ideig haladtam is a szezonnal, már kiesések is történtek (a készítők kvázi rámutattak erre vagy arra a személyre…), de rájöttem, hogy ezt nagyon nem nekem tervezték, iszonyat szappanos lett.

Magáról a formátumról tényleg nem nagyon lehet mit mondani. Van egy nagyon színes társaságunk, akiket összeterelnek, hogy pár napot együtt töltsenek a casting utolsó körébe, és ez alatt nyilván elég közel kerülnek egymáshoz, szurkolnak egymásnak (bár vetélytársak), miközben nekünk igazából fogalmunk sincs, hogy miféle reality-re jelentkeztek, és hogy miért a nagy felhajtás, ami miatt annyira élet-halál kérdésnek ítélik meg a szereplésüket.

Ez a túlspilázottság teljesen rátelepszik az Insiders-re. Nem elég, hogy a játékosok mindent felfújnak és minden érzelem sokszorosára erősödve jelenik meg, még a kvázi műsorvezető, az események a színfalak mögül kommentáló Najwa Nimri is feszt titokzatoskodik és fellengzősen a nézőknek kibeszélve elemez, miközben mi olykor flashforwardokat látunk kulcsjelenetekről, többek között arról, ahogy közlik a résztvevőkkel, hogy a casting eleve a játék része volt – amit egyébként a kiesők az interjújukban ugyancsak megtudnak, már mindenféle katarzis nélkül csengnek le ezek a jelenetek, legalábbis az első pár esetben.

A játékosjelöltek (vagyis a játékosok) amellett, hogy együtt élnek és alakítják kapcsolataikat (mégis milyen reality az, amelyik már a premierje előtt megismerteti egymással a játékosokat – van ennek értelme?), miközben színészek által alakított készítők interjúztatják és próbák elé állítják őket (lőjenek le pisztollyal egy nyulat, WTF?), hogy lássák, ki mennyire elkötelezett a szereplés iránt, illetve mindenféle kamu dologgal és beépített kunszttal próbálnak hatni rájuk.

A mesterséges feszültségkeltést még el is fogadtam volna, hiszen érdekes lehetett volna látni, hogy ki miképp reagál bizonyos változásokra, azonban vagy a casting, vagy a készítők miatt, egy csomó minden rémisztő hisztikbe fulladt, mindent elöntöttek azok az érzelmek, melyek nézőként rém erőltetettnek hatottak. Elhiszem, hogy stresszes a szitu és, hogy valakinek ennyire fontos lett volna a szereplés, csak valahogy a tét nem jött át, a világon semmit sem éreztem annak nagyságából.

Egyszerűen nem tudtam hova tenni az Insiders-t. Mert hiába indul izgalmasan, és helyenként hiába keltik fel az érdeklődésemet, folyton azt vettem észre, hogy érdektelen 10-20 percek úsztak el, és muszáj volt egy ponton azt mondanom, hogy “ebből elég”. Épp ezért simán lehet, hogy a folytatásban történik valami, ami komolyan megdobja az élvezeti fokot, de ezen őszintén meglepődnék, és érdekelne, hogy akkor miért húzták el.

Ahhoz képest, hogy formát akartak bontani a készítők, pontosan olyan lett az egész reality, mint bármelyik együtt lakós valóságshow, csak (az első 4-5 részben) még taktikázásra sem került sor. A végén persze valahogy nyertest hirdetnek (mármint úgy értem, hogy valami alapján megszavaznak egy győztest), de a kilétét és a győzelmének okait talán már sosem fogom megtudni. A most indult, nyilván még az S1 premierje előtt felvett S2 pedig egy fikarcnyira sem vonzott, de persze én mindig meggyőzhető vagyok. Nyilván én mindig is jobban szerettem a versengést, a taktikázást, stratégiázást, így tényleg nem látom, hogy az emberi viselkedés nagy kutatóin kívül kiket érdekelne az efféle-

Clark

2022. 05. 21. 14:50 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika

Mostanában az igaz történet alapján készülő sorozatok száma megugrott, vagy csak úgy tűnik, hiszen mind igen minőségiek, amik nehezebben mennek el az ember mellett. Ott van ugye a Pam & Tommy, a WeCrashed, a Super Pumped: Battle for Uber, a The Dropout, a Winning Time: The Rise of the Lakers Dynasty meg ugye az Inventing Anna is. Ezek közül szégyenszemre három mondjuk elúszott nálam (de nyári darára még be vannak tervezve!), egyet kaszáltam, viszont a maradék kettő simán lement, ahogy a kritika tárgya is, ami egy svéd sorozat a Netflixen.

A Clark hat epizódot hozott és annak a férfinak a története, akinek köze volt a Stockholm-szindróma fogalmának kialakulásához. Nekem ennyi elég is volt, bár valószínű többeknek Bill Skarsgård neve lesz a vonzóbb, akinek munkássága engem eddig elkerült – bohóc, no way.

A Clarkban Bill Clark Olofssont alakítja nem meglepő módon, de nem ezt, hanem a svéd férfit, akinek úgy kezdődik története, mint szinte minden bűnözőnek: borzasztó családi légkör lepte be gyerekkorát. Onnantól pedig gyorsan utcai tolvajjá, nőcsábásszá, drogossá, gyilkossági kísérlet miatt elítéltté, rendszeresen börtönből megszökő bűnözővé, bankrablóvá vált.

Mindezt olvasva egy elég lélekölő drámaként is el lehet képzelni, de ehelyett a Clark majdnem komédiába csap át azzal, hogy a karakter lazaságát átemeli a történetvezetésbe. Éppen ezért az első hat perce olyan 10/10-es jelenet, amivel tökéletesen megalapozta az egész sorozat hangulatát. Ahogy a tragikus eseményeket lazán, poénkodva meséli el a főhős (fekete-fehérben), miközben nem vált át túltoltba és nem is túl komoly, simán megvett a folytatásra.

Ez a lazaság pedig az egész sorozatot átjárja (amellett, hogy a vizuális elemekkel végig játszadoznak). Nemcsak akkor, amikor az egyik epizód azzal indít, hogy Clark mennyire odavan a női nemiszervért, hogyan falja a nőket, hanem akkor is, amikor bűntetteket követ el és egyre nagyobb slamasztikába keveredik. Ha ez lemaradt volna és egy önmagát teljesen komolyan vevő drámaként jelent volna meg a Clark, lehet, hogy a pilot végére se érek, de így még a közel egy-egy órás epizódhosszok sem zavartak.

Mindeközben nemcsak a hangulat telitalálat, hanem a főszereplő is remekel a szerepben. Fizikuma is tökéletes a fiatal, jóképű nőcsábász és a később lepukkant bűnöző szerepéhez – és a valódi Olofssonra is igen hasonlít, de játéka is kiemelendő. Remekül alakítja azt a szerethető gazembert, akinek lazasága az egész sorozatot alakítja és kiemeli a különleges kategóriába.

A történet pedig emellett lehet, hogy nem túl különleges – nincs szupererő, nincsenek hatalmas drámai fordulópontok, de azért unalmasnak sem mondanám, bár tény, hogy mindez azért szórakoztató, mert Olofsson karaktere olyan, amilyen. Az ő lazasága miatt annyira élvezetes egy-egy bankrablása vagy tengeri kalandja, és a nőfalósága miatt annyira szórakoztató, amikor bemutatják az első alkalmát, az első szerelmét (akinek édesanyjával egyidejűleg volt együtt), a börtönben őt felkereső íróval való kifacsart kapcsolatát és azt, ahogy a ’73-as bankrablásnál megszületett a Stockholm-szindróma kifejezés, amint a rabok annyira szimpatizáltak fogva tartójukkal, hogy együttműködni kezdtek vele.

A híres bankrablást egyébként hiába említem ennyiszer, a hat epizódnak csak kisebb része szól arról, inkább Clark életére koncentrál, ami remek döntés volt, hiszen így ismerhettük meg igazán karakterét. Azt, hogyan jutott el oda a gyermekkori bántalmazás és fiatalkori szerelmek után, és mi is lett vele utána, hogyan élte meg szülei újbóli felbukkanását, újabb szerelmeket és hogyan utazott mindenfelé Európában. Lényegében ki is jelenthetjük, hogy a bankrablás sztorija csak egy csali ahhoz, hogy valaki belekezdjen a sorozatba, az igazi kincs a karakterben van.

A történet főként a hetvenes években játszódik, amit igyekeznek megidézni korhű szerelésekkel és helyszínekkel, ez többnyire sikerül is, bár néha a paróka, kamu arcszőrzet nem igazán működött, ami azért eléggé szembetűnő volt, bár együtt lehet ezekkel élni. Emellett viszont kiemelném a magyar szinkront, ami szinte hasonló minőségű: vannak néha hibák, de (és ez nem gyakori) kifejezetten bejött.

A svéd sorozat sajnos csak hat epizódos, így gyorsan végezni lehet vele, pedig Clark karaktere van annyira szórakoztató, hogy többet lássunk belőle. Igaz, a valódi eseményeken alapulva meg van valamennyire kötve a kezük (bár el is szakadhatnak a valóságtól bármikor), hiszen a 2018-ban szabadult Olofsson most már Göteborgban éli mindennapjait szabad emberként és hatgyermekes apaként. Habár az 1990-es és 2010-es évek balhéi még hátra vannak, azokról jöhetne simán egy második szezon, de így is bőven elégedettek lehetünk a Clarkkal, ami Svédország első celebbűnözőjével tarol – a magyar toplistán is egész előkelő helyet ér el a Netflixen már egy ideje.

Breeders: kezdett a 3. évad

2022. 05. 20. 21:35 - Írta: Shannen

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Idén sajnos nem kaptuk meg világpremierként a Bezzegszülők harmadik évadját, és egyelőre bizonytalan, hogy később a Disney+-on vagy az előzetes várakozások szerint mégiscsak az HBO Max-en lesz itthon látható az FX remek sorozata. Az biztos, hogy a dupla részes szezonkezdés brutál erős lett mind humorban, mind drámában, így csak remélni tudom, hogy itthon sem kell túl sokat várni rá.

Míg a kétgyermekes szülők mindennapjait bemutató sorozat eleinte a sötét tónusú humorával kapta el a nézőket és a komédia besorolás abszolút megállta a helyét, azonban mostanra inkább dramedy-ként emlegetném a sorozatot. Már az előző évadban is egyre komolyabb szálakat boncolgattak, és ez idén sincs másképp, főleg, hogy most nem kaptunk időugrást, hanem ott folytatódik a történet, ahol legutóbb abbahagytuk.

Bár minden bedobott témánál sikerül az íróknak megtalálni az odaillő feloldást némi humorral, de mégiscsak vannak azok a dolgok, amik akkor is megérintik és elgondolkodtatják az embert, ha pár pillanatig el is mosolyodik a látottakon. Például a sorozat egyik sarokköve mindig is a Martin Freeman alakította Paul dühkezelési problémája volt, ami rányomta a bélyegét a gyerekeivel való kapcsolatára. Ez mostanra odáig fajult, hogy a 13 éves fia nem bír vele együtt élni, így ideiglenesen kénytelen elköltözni az anyósa üres lakásába.

Ez a helyzet tartogat néhány vicces momentumot, ugyanakkor az, hogy az apjához (is) köthető negatív gyerekkori élmények hatására tinédzserként Luke-nak pánikrohamai lesznek, megbomlik a családi kötelék, a másik gyerek pedig amiatt szenved, mert az apja nem lakik velük, nem könnyen fogyasztható témák, mégsem megy át soha lehúzósba a hangulat. Mindig emberi marad, kicsit ugyan összeszorul az ember szíve, de végső soron mindig többet mosolygok egy-egy epizódon, mint amennyit nem.

Ugyan a második epizód végére megoldódni látszik ez az apa-fia konfliktus, de egyrészt egy ilyen mélyen gyökerező probléma nem változik meg egyik napról a másikra, másrészt azt is érdekes lesz látni, hogy Paul, aki kis ideig megtapasztalta a szabadság ízét, azaz egy kis levegőhöz jutott a mindennapi családi mókuskerékből kiszakadva, hogy fog abba visszarázódni, miközben a felesége több komolyabb válsággal is szembe kell, hogy nézzen.

Szerencsére a biztos humorforrásként a nagyszülők továbbra is kiemelt szerepet kapnak és Sally Phillips karaktere is üde színfoltja lehet az évadnak, persze csak ha nem viszik el a nagyon egyértelmű klisés irányba a belengetett szálát. Mondjuk ennél többre tartom a Breeders készítőit, úgyhogy annyira nem félek ettől a lehetőségtől, inkább kíváncsian várom, hogy Ally és Paul hogyan navigálja a továbbiakban is a mindennapokat a két kamaszgyerekük és a saját igényeik között.

Pilot: The Essex Serpent

2022. 05. 20. 15:50 - Írta: Shyllard

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az Apple Tv+ lassan már megbízható módon egy újabb lassan építkező könyvadaptációval örvendeztette meg az arra vevőket, méghozzá ismételten csak lenyűgöző szereposztással.

Az essexi kígyó a 19. századi angliai Essex megyéjében játszódó történet középpontjában a frissen megözvegyült Cora Seaborne (Claire Danes) áll, aki a mocsaras vidékre a címben emlegetett szörnyeteg megkeresése érdekében érkezik. Itt ismerkedik meg többek között a helyi pappal, Will Ransome-mal (Tom Hiddleston) is, akivel a trailer alapján a későbbiekben nem csak egyszerű baráti kapcsolat fogja összekötni.

S ahhoz képest, hogy 6 részes az évad, a dupla premierrel nem érzem azt, hogy túlságosan beindították volna a készítők a történetet. Természetesen komolyabb, érzelmesebb drámáknál sokszor szükséges a lassú építkezés, viszont itt például van nem csak egy szál, amelyre a megadott figyelem mennyisége számomra egyelőre kifejezetten indokolatlan.

Ilyen a Fear the Walking Dead-es Frank Dillane által játszott Luke Garrett karaktere is, aki bár élvezetes interakciókat nyújt főhősnőnkkel, a szokásos red herring-es kérőnél számomra eddig nem nagyon képes többet nyújtani. Ennek ellenére az ő, amúgy érdekes, de fő történésekhez eddig csak csekély mértékben kapcsolódó műtéti kalandozásai valahogy nagyon nem tudnak beilleni a többi cselekménybe. Van egy kellemes The Knick-es felütése a karakterének (főleg a periódus okán is), viszont egyelőre nem látom miképpen lesz képes érdemben is hozzájárulni az Essex-ben játszódó eseményekhez.

Hiszen az enyhe testhorroros hangulat nem csak nála, hanem a főszereplőink kapcsán is jelen van, még ha az utóbbiak esetében sokkal visszafogottabb módon is. A térséget érintő rejtély, eltűnés nem sok izgalmat képes nyújtani, ugyanis az első képkockákban rögtön megfejtést kapunk sok kérdésre, csupán a miértek keringenek legfőképpen most a fejemben. No meg, hogy a sokat emlegetett szörnyeteg valóban létezik-e. S jelenleg ezt is érzem leginkább problémájának a sorozatnak, vagyis hogy nem igazán tudom megfogni miről is szól.

A beígért romantikus szál még nem indult be, a központi kígyó létezése megkérdőjelezhető, csupán a tömeghisztéria különböző árnyalatai vannak leghatározottabb módon ábrázolva. Viszont ezen utóbbi téren elég nyögvenyelősnek érzem a sorozatot, olyan ügyetlen és hirtelen módon dobnak be egy-egy pánikot keltő elkiabálást, vagy sokakat is érintő félrevezetéseket. Ami leginkább képes volt megfogni az előbbiek fényében így csupán a széria hangulata, ami minden ellenérzésem ellenére képes volt annyira görgetni maga előtt a történéseket, hogy nagyon gyorsan lecsúszott a két epizód.

A mocsaras, vidéki Essex ködös, szürke színei ötvözve a 19. század öltözeteivel, szokásaival, tévhiteivel és társadalmával képes olyan magával ragadó sötét, borongós, gótikus aláfestést adni minden eseménynek, hogy jól esett szimplán nézni az alkotást. Emellett a két főszereplőnknek is remek a játéka, ami engem leginkább Claire Danes esetében lepett meg, akinek nem vagyok túlzottan nagy rajongója. Viszont a sokrétegű hősnőjét képes annyira árnyaltan megjeleníteni, hogy lehetetlen nem együtt érezni vele.

Esetében csupán a karakter megírásával érzek apróbb ballépéseket, ugyanis Cora-nak több olyan megmozdulása, megszólalása is volt, amit személy szerint inkább éreztem modernnek, mint periódushoz illeszkedőnek. Olyan mértékben progresszív a főszereplőnk, hogy az eddig ismertetett múltjával valahogy sehogy sem képes egy karakterívet leírni, azt az érzést keltve bennem, hogy a sorozat történései előtt nem is létezett a karakter (avagy nem gondolom jól kidolgozottnak a szereplőt). Viszont az őt játszó Danes ennek ellenére képes olyan alakítást nyújtani, hogy Cora megírásában fellelhető hiányosságokat csak apró hibáknak, mintsem a sorozat hatalmas kárára váló betegségeknek érezzem.

S hozzá hasonlóan a többi színészre sem lehet semmi panaszunk, legfőképpen Tom Hiddleston-ra, aki szokás szerint remekel a maga sajátos stílusával. Van egy olyan fajta nyugodt méltósága, aminek köszönhetően főszereplő párjával szemben tökéletesen képes beilleszkedni a 19. század időszakába. A közte és Cora között alakulgató néhol ellenséges, ámde alapvetően mégis barátságos és sok esetben professzionális kapcsolat van olyan sokrétű, hogy egyelőre a már említett hangulat mellett érdekes volt nézni kettejük interakcióit is.

S, ahogy esetükben, a sorozat egészére is leginkább azt tudom mondani, hogy jó nézni. Maga az alapfelütés nem túl izgalmas; a központi rejtély kérdéses, hogy mennyire lesz fontos; a becsepegtetett társadalomkritikai elemek, pedig rendkívül ügyetlenül vannak beillesztve a történések sodrába. Luke Garrett karaktere nincs egyedül abban, hogy egyelőre a fő történésekhez szinte egyáltalán nem is kapcsolódó jelenetek kész sorát kapja, alapvetően zavarodottságot eredményezve bennem.

Hiszen annak ellenére, hogy szokás szerint remekül van fényképezve a sorozat, a díszletek, környezet és a ruházatok kiválóak, illetve a színészi alakítások is közel hibátlanok, nehéz most belőni mi is Az essexi kígyó, illetve mely szálak azok, amelyeknek a végére rendesen be is fognak érni a gyümölcsei. Én biztos ki fogok tartani a végéig, viszont egyelőre nem tudnám könnyű szívvel tudnám ajánlani bárkinek ezt a sorozatot. Miközben az említett problémák jelentős része orvosolható, addig ugyanúgy rosszul is elsülhet mindez, s Cora megírása bőven képes adni annyi aggodalomra okot, hogy ne érezzem biztosra mégis mennyire leszek elégedett a 6. rész után.

Ugyanis a történetet egyszerűen gyengének érzem, a legizgalmasabb elemeit pedig már sokszor láthattuk sokféleképpen, s talán jobban is. Remélhetőleg a bemutatásra váró romantika képes lesz annyira feldobni a sorozatot, hogy értelmet tudjon adni majd az amúgy kellemes aláfestésű, ámde céltalannak ható alapfelütésnek. Addig meg, a hozzám hasonló kosztümös dráma rajongók az egyedüliek, akik szerintem képesek bármi értéket is lelni Az essexi kígyóban.

Pilot: The Time Traveler’s Wife

2022. 05. 19. 21:30 - Írta: Shyllard

13 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bár a forrásul szolgáló könyvet nem olvastam, a 2009-es filmadaptációját kifejezetten élveztem, így visszafogott lelkesedéssel és érdeklődéssel vártam a sorozatot. A mostani HBO Max-os feldolgozás a készítői között Steven Moffat-ot is magáénak tudhatja, akivel tudom sokaknak már tele a hócipője, de a maga popcorn-os kategóriájában személy szerint a Doctor Who-t, a Sherlock-ot és még a Draculát is szórakoztatónak tartottam minden hibájukat figyelembe véve.

Mindennek fényében az HBO jóvoltából szolgáltatott screener-eknek nagy örömmel vetettem magam neki, hiszen Az időutazó feleségének már önmagában van egy olyan koncepciója, amivel még nem vagyunk túltelítve. Történetmesélési szerkezetéből fakadóan, pedig jócskán képes magát különválasztani Moffat többi hasonszőrű alkotásától, vagy csak a még mindig elég népszerű Outlander-től. A sorozat mostani premierjének fényében viszont csak a kezdésről fogok most írni, a végén, illetve itt-ot meg spoilermentesen kitérve arra, hogy mégis milyen élményre lehet számítani az évad hátralevő részében.

Az időutazó felesége középpontjában Claire Abshire (Rose Leslie) és Henry DeTamble (Theo James) kapcsolata áll, akik az utóbbi genetikai betegségének okán a megszokott kronológiai sorrenddel ellentétben az életük különböző szakaszain, szerelmük eltérő változataival ismerkedik meg, illetve szeretnek egymásba. Mivel a lány már nagyon fiatal korától kezdődően megismerkedik élete párjával, a férfi pedig csak későbbi szakaszában találkozik először Claire-rel, az elcsúszott ütemterv önmagában már elég bonyodalmat képes okozni.

Ami elsősorban mindenképpen a sorozatkészítők dicséretéül szolgál, hogy már rögtön a kezdésben, az alaphelyzet és a koncepció felvázolásával képesek az amúgy könnyűszerrel akár zavarossá is válható történetmesélést nagyon szórakoztatótan és követhetően megjeleníteni. Egy epizódon belül megismerkedünk Henry-hez hasonlóan Claire gyerek, fiatal felnőtt és idősebb énjével is, számos izgalmas és rejtélyes interakcióhoz jutva. A különböző életszakaszokban levő főszereplők okán sok esetben ismerős, de merőben eltérő változatait ismerhetjük meg hőseinknek, önmagában érdekes élményt nyújtva.

Nem lövök le túl nagy fordulatot, de Henry a kezdés játék idején belül nagyon hamar összefut saját magával is, ezáltal gyorsan el is legyezve a szokásos időutazós kérdések jelentős részét. Ez a sorozat nem a koncepció mikéntjével, filozófiájával és morális kérdéseivel van elsődlegesen elfoglalva, hanem a két hősünk kapcsolatával. Ennek köszönhetően, pedig az első rész egy rendkívül koncentrált, csupán Claire és Henry személyére fókuszáló alapozás lett, romantikus-vígjátékok kategóriáján belül meglehetősen szórakoztató élményt nyújtva. A gyors, tempós nyitány ügyesen feldobja az évad hátralevő részében várható legfőbb problémákat is, miközben egy egyedi, szerelmes-ismerkedős történetet is képes elmesélni a sajátos fordulataival.

Mindezt már a kezdeti percekben egy kettős narrációval támogatja meg, aminek bár nem lettem a rajongója, így a sorozat főbb kérdéseit az írók képesek voltak szintén gördülékenyen beilleszteni az alkotásba. Ahogy a legtöbb média kapcsán, itt is elég lusta megoldásnak tartom ezt az elemét az élménynek, de a már említett követhető történetmeséléshez mindenképpen sokban hozzájárult ez a fajta döntés. Miközben a sok előre vetítés feldob számos érdekes és izgalmas kérdést is a néző fejében.

A számomra klasszikus „párral összebújós” pilot, pedig alapvetően a kicsit nyálas, de mindenképpen szórakoztató romantikus stílusával volt képes a legjobban megnyerni. Az ismerkedés, illetve az ismert sorsok taglalása jól ki van dolgozva, s a szórakoztató elemei is egészen jól funkcionálnak a sorozatnak. Ezen a téren leginkább Henry remekel, akinek az önmagával való találkozásai a nyitányhoz hasonlóan a későbbiekben is egyúttal képes könnyű dramaturgiai mozgatórugóként és a legtöbb esetben működő humorforrásként is szolgálni.

S alapvetően a nyitányt legrövidebben úgy tudom leírni, hogy szórakoztató volt. Van itt rejtély, érdekes koncepció, amit jól kihasznál a történet, s központi problémáit is köré építi, miközben nem éppen az elgondolkodtatóbb, hanem az érzelmibb aspektusait taglalja az időutazásnak. S mindezt nem lekicsinylően jegyzem meg, ugyanis egy nagyon könnyen legördülő kezdést produkáltak a készítők véleményem szerint, melyben a két főszereplőre való fókusz egy percre sem vált unalmassá, köszönhetően a ténynek, hogy több változatukat ismerhettük már meg most is.

Legfőbb problémának a már említett narrációt tartottam, amely során a hőseink idősebb énjeinek eljátszása úgy fest mindkettő színész repertoárján kívül esett, s az e során elhangzott romantikusnak szánt mondatok is többször eredményeztek fáradt szemforgatást a részemről, mint megható momentumokat. Viszont ennek ellenére egyszerűen csak élvezetes volt a nyitány, a maga felületes, de jól és könnyen fogyasztható popcornos romantikus komédiás mivoltán belül.

S úgy érzem, a kezdés tökéletesen képes is volt felvázolni az évad várható stílusát és mikéntjét, így akit képes berántani az első részével a sorozat, azt nem hiszem, hogy későbbiekben könnyen elveszíti.

Megvannak a hibái, főleg az előbb említett néha nagyon mű szövegek kész garmadája, illetve a két színész néhány esetben jól érzékelhető korlátolt tehetsége, de mindezt bőven kompenzálja az alkotás tematikája és humora. Ami mellett a sejtelmes, sötétebb tónusú előre vetítése a várható eseményeknek sem teljesen alaptalan, adva elég izgalmat az elkövetkezendő 6 epizódra.

Previous Posts