login |

Posts filed under 'kritika'

The Bletchley Circle – írta speranza

2018. 06. 22. 21:28 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

A második világháború idején a Bletchley Park híres-nevezetes épületegyüttesében működött az Egyesült Királyság kódfejtő központja. (Többek között Alan Turing és csapata is itt végezte az Enigma-kód feltörésével kapcsolatos kísérleteit – sikerrel-, de itt kapott helyet 1939-től az MI6 főhadiszállása is.)

Az ország legnagyobb elméi dolgoztak itt teljes titokban, az épületet még a térképeken sem tüntették fel. Noha nélkülözhetetlen munkájuk évekkel rövidítette le a háborút, sajnálatos módon a többségük mégis névtelenségben halt meg. Ez az épület és az ott folyó kódfejtő tevékenység adta a hátteret a két évadot megért, 2012-bn indult brit sorozathoz az ITV-n.

Az első évad elején 1952-t írunk. A háború után az élet (amennyire ez lehetséges) visszatért a normális kerékvágásba. Megismerünk négy egykori kódfejtő barátnőt, akik között a kapcsolat már szinte megszakadt. Mindannyian továbbléptek, de egyikük élete sem egészen úgy alakult, ahogyan tervezte.

Susan, a csoport matematikus esze, otthon kötögető háziasszony egy látszólag jól működő házasságban, két gyerekkel. A fotografikus memóriával megáldott, érzékeny Lucy egy bántalmazó kapcsolatban él. A vagány Millie, perfekt német nyelvtudással pincérnőként tartja el magát. Jean – az egykori csoportfőnök – pedig könyvtárosként pazarolja adatelemző tehetségét.

Egyikük életében sincs semmi izgalom, amíg egy sorozatgyilkos fel nem kavarja az állóvizet. Susan egy kódokhoz hasonlatos mintát vél felfedezni a gyilkosságok között és nyomozni kezd.

Leginkább az ragadott meg ebben a sorozatban, hogy a történet nem csak a gyilkosságok felderítéséről szól, hanem jóval többről. Például korrajz is egyben. Bemutatja, hogy a tehetséges, okos nők, akik a háború alatt fontos, bizalmas munkakörben dolgoztak, hogyan kezelik azt, hogy a háború végeztével (és a férfiak visszatérésével) visszakényszerülnek a hagyományos női szerepkörökbe. Titoktartás köti őket, az egykori munkájukról nem beszélhetnek még a családtagjaik, barátaik előtt sem. Így nehezen tudják bizonyítani, hogy a háztartás vezetésén kívül másra is alkalmasak.

A korszakra jellemző az is, ahogyan a saját karrierje miatt aggódó a férj igyekszik rövidre zárni Susan próbálkozásait („Ne butáskodj!” , „Majd veszek neked egy új rejtvényes könyvet.”), ahelyett, hogy egyenrangú partnerként igazán kiállna mellette. (Mert mit is gondolnak majd róla a hóbortos felesége miatt? Még a végén nem léptetik elő. – Bár ezen a téren idővel azért lesz némi fejlődés.)

Érthető hát, hogy eleinte a Scotland Yardon sem veszik egészen komolyan Susan változó elméleteit, aki ezért egykori Bletchley-beli barátnőihez fordul segítségért.

Összeülnek hát újra lányok. A barátságok lassan ismét megerősödnek, miközben az olvasókörnek álcázott nyomozás alatt – egymást fedezve – folyamatosan sodorják magukat veszélybe. Ki az állását, ki a kapcsolatait, ki a férje bizalmát, ki az életét – mindenki kockáztat valamit a közös kalandok során, mégsem akarják feladni, amíg le nem leplezik a pszichopata gyilkost.

A munka közben picit belelátunk abba is, hogyan dolgoztak a korabeli kódfejtők pusztán megfigyelésekre, következtetésekre támaszkodva, sémákat, mintákat keresve a rendelkezésre álló adatokban. Az egyéni erősségek csoportban gondolkodva érvényesülnek igazán. Az események előrehaladtával pedig egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a tettest saját (egykori) köreikben kell keresni…

A szereplők közül Anna Maxwell Martin (Susan) alakítását emelném ki, aki köré a történet fő szála szövődik, de jó volt viszontlátni Sophie Rundle-t is (Lucy), akit a Peaky Blinders Ada-jaként ismertem meg.

Összességében ajánlom mindenkinek a Bletchley Circle-t, aki szereti az olyan kosztümös krimiket, ahol puzzle módjára kerül végül minden a helyére, és akit nem rettent el az enyhe feminista felhang – manapság sokan érzékenyek az effélére.

Akinek pedig bejön ez a stílus, annak rendelkezésére áll a második évad is, ahol a kör kiegészül még egy lánnyal. A cselekménye egy évvel később játszódik, és azzal indít, hogy Alice-t szeretője meggyilkolásával vádolják meg. A lány valamiért semmit sem tesz, hogy védje magát, pedig a várható büntetés akasztás…

The Big Bang Theory: vége a 11. évadnak /kritika #2/ – írta Zsanna

2018. 06. 22. 19:05 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: kritika

Tizenegy év, és én még mindig nézem.

Hogy miért? Mert egyszerűen ennyi idő után is ugyanúgy szórakoztat a geek csapat szerencsétlenkedése. Nyilván az évek alatt nem kevés karakterfejlődésen (bizony!) mentek keresztül a fiúk (meg a lányok is), és lassan mindnyájan révbe érnek. Szóval az előző kritika után én is elmondanám a véleményemet.

A tovább mögött folytatom spoileresebben. Tovább…

The Middle: vége a 9. évadnak. És a sorozatnak is. – írta CaTo

2018. 06. 22. 14:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Tudtuk előre, hogy ez lesz a The Middle záró évadja, ezért fél szemmel végig azt néztem, merre felé vezetik az eseményeket, milyen lezárást akarnak adni egy olyan családi komédiának, amelynek épp az volt a lényege, hogy sose jutnak egyről a kettőre. Hogyan tesznek emlékezetessé egy olyan sorozatot, amiben minden megoldás ideiglenes, mindent a középszerűség alsó határán intéznek el: végül megoldódik, de épp csak hogy.

Milyen befejezés illik egy ilyen sorozathoz? Hamarosan erről is lesz szó, de előbb tekintsünk vissza a kilencedik évadra.

Nekem ez a sorozat volt az egyik kedvencem; sokáig azt mondtam, a legnagyobb kedvencem. Ma is szívesen újra megnézem bármelyik részét akárhányszor. A Heck családot épp ez a kettes alá középszerűség tette annyira szerethetővé, mert az életük arról szólt, hogy egy nagyon szürke életben is sok vicces (keserű, örömteli, érzelmes, dühítő, stb.) dolog történik, és hogy nagyon átlagos emberek is tudnak boldogok lenni. Ahogy a 9×03-ban Frankie a sáros gödörnél megfogalmazza:

Hey, anybody can be happy with a boat and twenty houses. It takes a lot of love to be happy in a mud hole.

De ne gondoljunk valami szegény-romantikára, a sors sújtotta nemes lelkű emberekre. Nem, nem, Heck-kék sok tekintetben nagyon is tehetnek arról, hogy ilyen lepukkant az életük. Vágynak rá, de se kedvük, se lelkierejük, hogy Donahue-ék takaros, segítőkész életét éljék; igaz, Glossnerék zűrzavaros világába se süllyednek el.

Mint szinte mindig, a kilenc évadot a remekül kitalált karakterek vitték a hátukon. Egyszerűen el kellett helyezni őket mindenféle helyzetekbe, és a sorozat már írta is magát.

A gond csak az, hogy kilenc év alatt a gyerekek megnőttek: kinőtték a karakterüket. A furcsaságával is aranyos Brick már csak simán furcsa, a naiv, lelkes, fáradhatatlanul talpra álló lúzer Sue felnőtt nő, akinek kinyíltak a csipái; a gimi önhitt sportbálványa Axl pedig immár munkát keres. Az írókat dicséri, hogy haladtak a gyerekek növekedésével, de emiatt az utolsó évad harmadától laposabbak lettek az epizódok.

Az évad átívelő történetei meg kifejezetten gyengére sikerültek: a hógömbről előre tudtuk Sue történetének lezárását; az „Axl munkát keres” állomásait nem lehetett nyomon követni; Brick nagy másodéve pedig nem vezetett sehova. Bár még mindig voltak jól kitalált sztorik, a végén már én is úgy éreztem: akármekkora kedvencem volt a The Middle, itt volt az ideje, hogy vége legyen.

De lássuk, hogy sikerült lezárni a kilenc évadot. A befejezés nem túl eredeti: erősen emlékeztet a Six Feet Under legendás végére. Itt is egy hosszú, egyenes úton búcsúzunk el a családtól, elmegy Axl, hogy új életet kezdjen, és közben képeket kapunk a jövőről. Az írók láthatóan nagyon törték a fejüket, hogy jó vége legyen, de ne túl jó, mert az agyoncsapná az egész sorozatot.

Mit mondjak? Győztek a konformisták. Ami Mike-ot és Frankie-t illeti, mi más lehetne a történetük vége, hogy ilyen „éppen csak hogy, de mégsem boldogtalanul” éltek, amíg meg nem haltak. Ami a gyerekek sorsát illeti, nem volt bátorságuk a „kettes alá” megoldáshoz, épp csak egy kis ürömöt csöpögtettek mindegyikük örömébe.

Egy szó mint száz, a kilencedik évadon már látszottak a kifulladás jelei, de azért még mindig a The Middle volt. A szereplőivel együtt öregedett, már nem tündökölt, mint fénykorában. A 9. évad alkotásként már csak 6/10, de szerethetőségben (nekem legalábbis) maradt 10/10.

Champions: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is?

2018. 06. 21. 19:10 - Írta: human

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Konkrétan az ugrott be, hogy ha már nézni is annyira semmilyen ezt az NBC-komédiát (ami egyébként most került fel a Netflix-re is magyar felirattal), akkor milyen lehet dolgozni rajta? Vagy amikor a készítői megnézik az összevágott anyagot, akkor elégedetten bólintanak? Végtére is elvégezték a munkájukat, csak épp semmi kreativitás nem kellett hozzá.

Konkrétan ez a sitcom egy kicsit szíven is ütött, mert anno kihagytam a pilotot, így most azt is megnéztem a finálékritikához, és mintha semmit nem fejlődött volna a sorozat. Mármint a legtöbb komédia azért szokott változni a 6. rész környékén, addigra találja meg a saját hangját, de itt a vége is olyan volt, mintha az elejét nézném.

Pedig magában az alapfelállásban még van is puskapor. Egy minden felelősségtől menekülő férfi megtudja, hogy sok éve született egy gyereke, aki most a jó iskolába kerülés miatt kénytelen lesz nála lakni, mivel az eddig egyedül boldoguló anya már nem bírja anyagilag. Emellé van még egy konditerme, szóval onnan is lehet hozni érdekes karaktereket, meg az iskolai szálon is. Próbáltak is hozni…

Azt elismerem, hogy a karakterek fejlődtek a végére, úgy tűnik, mindenkinek volt egy jobb íve, kivéve a testvérnek, Matthewnak. Viszont az írás és a poénok minősége legalább annyira konstansnak bizonyult, mint Penny. Nézem, hogy winnie 4,5 pontot adott rá, és nem igazán tudnék vitatkozni vele, talán csak lejjebb tolnám, mivel a pilot expozíciós kezdőjelenetét tanítani lehetne az “így nem szabad”-kurzuson.

A Champions tipikusan a mosolygós, nem HÁHÁ-poénos sorozatok közé akar beállni, amik inkább melengetik az ember szívét, de igazából még ebben sem győzedelmeskedik. Talán mert már az idegesítő gyereken elvérzik az egész? Az egyedüli, ami tetszett, hogy a kisvárosi közegből a nagyvárosba kerülő meleg srác mennyire meglepődik azon, hogy mindenki természetesen kezeli másságát, és nem lepődik meg rajta.

Mivel is zárhatnám? Ez is megvan? Vannak azok a midseason komédiák, amikkel a csatorna kísérletezik, és ezért nem az évad elején dobják őket a mély vízbe, és vannak azok, amiket csak eltemetnek tavaszra, ha már legyártották. Itt ez utóbbit éreztem.

Korhatáros szerelem: az 1. évad – írta vighmarag

2018. 06. 21. 14:49 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: hazai termék,kritika

A TV2 tavalyi nagy dobásának szánt romantikus komikus sorozatáról (mely az új-zélandi Step Dave alapján készült) már volt elég pozitív pilotkritika a blogon, hogy utána winnie megírja, hogy 4 részt követően kaszálta is a sorozatot. Szóval híján voltunk az évadkritikának. Eddig.

A történet egy negyvenes anyukáról (megspékelve pár gyerekkel), aki már jó ideje elvált férjétől, azonban azóta nem volt tartós kapcsolata. Egy nap azonban találkozik egy fiatal pultos sráccal, akivel rögtön vonzalmat éreznek egymás iránt, idővel pedig eldöntik, megpróbálják együtt. Ez tehát az alapsztori, ehhez kapcsolódnak a leginkább a szükségtelentől a rém idegesítőig terjedő skálán elhelyezhető mellékszálak.

Kezdjük azonban a pozitívumokkal: a színészek nagyrészt remek munkát végeztek, bár ezen nincs is mit csodálkozni a névsort látva.

A főszereplő párossal (Kovács Patrícia és Kovács Tamás) sincs semmi probléma, a mellékkarakterek között viszont vannak kifejezetten szórakoztatóak. Nekem leginkább a Rujder Vivien által alakított Betti, a Dobó Kata által játszott Júlia, és Dusán jött be (utóbbi szerepben a mindig remek Schneider Zoltán látható), de kifejezetten szerethető volt István szerepében Seress Zoltán is.

Ők voltak azok, akik a képernyő előtt tartottak 13 részen keresztül, bár hozzáteszem, hogy Dobó karakterével szerintem kicsit félrecsúsztak. Őt egy cinikus és szkeptikus hárpiának szánták, de szerintem egyik sem lett, sőt ő volt az egyike azon kevés szereplőnek, aki bármiféle kapcsolatot létesített a valósággal.

A sorozat zenéje is kiemelésre érdemes, a legemlékezetesebbek a Kispál és a Borz dalai voltak (a főcímdal is tőlük van, a “De szeretnék” című szerzeményük). De egyébként is, a dalok többsége tényleg nagyon jól passzolt az adott jelenethez.

Ami viszont már hagy némi kivetnivalót maga után, az sajnos éppen a humor, amivel mindvégig nagyon széles réteget próbáltak kiszolgálni, a valóságra reflektáló ironikus viccektől a végtelenül prosztó poénokig minden megtalálható volt – azt a jelenetet, amelyben Dávid nemes egyszerűséggel kiengedi testgázait Eszter gyerekeivel szemben, a mai napig nem tudtam megemészteni, nagyon nem illett bele.

A cselekmény kifejezetten egyenetlen minőséget képviselt, sajnos sokszor komoly hullámvölgyeket bejárva. Eleve volt a történetben két karakter, akik létezése fölött a szezon végéig nem voltam képes napirendre térni. A Cserpes Laura által játszott Lilit, én úgy ahogy van, kihagytam volna az egész sorozatból. Semmi érdemlegeset nem tett hozzá a történethez, cserébe viszont nagyon idegesítő volt.

Ugyancsak teljességgel kifürkészhetetlen figura volt Bőgős Bandi. Neki legalább van némi érdemleges szerepe, na de ez a név!? Komolyan, létezik olyan élő ember a Földön, aki szerint ez vicces? Főleg, hogy a mi Bandinkat úgy állítják be, mint a munkájában egyébként rettentő sikeres férfi embert. Egy kimondottan is realizmusra törekvő alaptörténetből ő rettenetesen kilógott számomra, el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki sikeres, ha szituációtól függetlenül bármikor képes elbőgni magát?

Ami viszont szintén megérdemel egy külön bekezdést, az az évadzáró epizód, amelyre teljesen elengedték a gyeplőt: logikátlan helyzetek és szürreálisabbnál szürreálisabb szituációk sora után jutunk el a záró jelentig, amely során gyakorlatilag minden, az előző 12 rész során felvázolt probléma értelmét veszti, a szerelmesek pedig újra egymás karjaiba borulhatnak. Ennél értelmetlenebb évadzárót nem sokat láttam még, pedig jó néhány sorozaton túl vagyok már.

Mindent összevetve azonban mégsem bántam meg, hogy megtekintettem az első évadot, mert amikor jó volt a sorozat, akkor tényleg nagyon szórakoztató tudott lenni, és akadtak benne kifejezetten szívmelengető jelenetek is. Nálam nagyjából 6.5/10-et érdemes, amely akár följebb is mehetett volna, ha nincs ez az utolsó rész.

A második évadra több drámát ígérnek a készítők (ráadásul 16-os karikával), reméljük, beváltják az ígéretüket, én biztos, hogy teszek egy próbát az új részekkel is.

Supergirl: vége a 3. évadnak – írta Necridus

2018. 06. 20. 16:50 - Írta: vendegblogger

23 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Bíztam benne, hogy a Legends of Tomorrow-féle harmadik évados zsenialitással jelentkezik idén a CW-ra átkerülő Supergirl, de a lagymatag nyitás után egy ahhoz hasonló évadot mutatott fel a sorozat, s míg a vége felé azért javulni látszott, az utolsó rész totál gyenge lett.

Nem mondom, hogy kibírhatatlanra sikeredett a zárás, és azt sem, hogy jobb lenne befejezni, de a showrunner-váltás előtt ennél azért jóval többet is láthattunk már Supergirl-től és csapatától. A tovább mögött jobb, ha máris spoileresen folytatom.

Tovább…

A Tanár: az 1. évad – írta Bence

2018. 06. 20. 14:47 - Írta: vendegblogger

22 comments | kategória: hazai termék,kritika

Furcsa dolog azzal a tudattal sorozatot nézni, hogy már láttam valahol, ismerem a történetet és a szereplőket, ennek ellenére mégis megvan bennem egy jó adag izgalom a történéseket illetően. Az RTL Klubos A Tanár során végig ez az érzés motoszkált bennem, és az első évad lezárását követően úgy döntöttem írnék is arról, mennyire sikerült a német valóságot magyarra adaptálni.

A dolog pikantériája egyébként is az, hogy magam is tanárnak készülök, jelenleg egyetemi hallgatói státuszban, úgyhogy kíváncsian álltam neki anno a Der Lehrer című német sorozatnak. Nos, pár évvel ezelőtt volt szerencsém Németországban tartózkodni, ahol egy iskolát is meglátogathattam. És a sorozatban abszolút visszaköszönt az a lazaság, könnyedség és humor, ami egy ottani iskolát jellemez, tehát a történet kontextusa kaphat egy pipát, a színészek játékával együtt.

Bár az eredeti német szériának két főhőse van, a többi felnőtt szereplő is hangsúlyosabb szerepet kap, mint a magyar verzióban, és ezzel el is érkeztem az első olyan momentumhoz, amit az RTL Klubos változatból hiányoltam, a két tanárkollégához, ugyanis ott gyakran megjelennek a színen, amiből mindig egy humoros jelenet következik, a hazai verzióban viszont kicsit parkolópályára lettek állítva.

Nem tagadom, szórakoztató volt nézni, ahogy Elek Ferenc teljes erőből nyomkodja a pirosaranyat a szendvicsébe vagy Ötvös András az iskolaablakban dohányzik, de itthon inkább a fizikai poénokra helyezték a hangsúlyt, mintsem a verbálisakra, pedig lett volna benne bennük potenciál bőven.

A Der Lehrer-es Henrik Duryn és Nagy Ervin zseniális alakításához kétség sem fér. Mindketten hozzák azt a tanár archetípust, amellyel valószínűleg sokan szerettünk volna találkozni a középiskolában, ha kell, akkor apaként, barátként vagy éppen cinkosként tesznek meg mindent a diákjaikért. A Tanár hiteles, ugyanis nem a tökéletes és mindentudó oldalról közelíti meg a karaktert, hanem bemutatja, hogy ő is tud hülyeséget csinálni vagy lehet rossz napja. Az ebben visszaköszönő hitelesség lehet a siker egyik alkotóeleme.

Jessica Ginkel és Ubrankovics Júlia viszont már más megítélés alá estek részemről, ugyanis előbbiről bármikor képes lennék elhinni, hogy egy tanár, míg utóbbiról pedig már jóval nehezebben. Az egyik ilyen szembeötlő különbség az öltözködés volt. A német verzióban kifejezetten „tanáros” a karakter kinézete, amiben szintén van egy, a magyar verzióból kiirtott humorforrás. A mi magyartanárnőnk öltözködése viszont inkább egy divatbemutatón menne el, nem pedig egy iskolában. (Nyilván nem gondolom, hogy egy tanár velejárója az igénytelenség, de azért vannak fokozatok.)

A két főszereplő kapcsolata megint eléggé eltért a két verzióban. A német sorozatban, ugyanis sokkal inkább forr a levegő körülöttük. Ez megjelenik abban is, hogy egészen sokáig (a későbbi évadokban is) magázzák egymást, ami szintén humorforrásként jelenik meg.

A németek Klaudiája sokkal vagányabb és karakánabb nő, aki két mondattal lerázza a szexista beszólásokkal dobálózó pubertásokat, majd Vollmer tanár urat is. Ubrankovics Júlia játéka jó, de a karakterét kicsit alárendelték Nagy Ervinnek, hiányoltam a két karakter egyenrangúságát. Összehasonlításként a kettőjük kapcsolatáról sok mindent lehet elmondani, csak azt nem, hogy folyamatosan izzana a levegő közöttük, mert ez a főszereplő „megduglak”-nézésében ki is merül.

Rácz/Rose igazgatónál viszont kétségtelenül a magyar karakter viszi a pálmát, köszönhetően Anger Zsolt (talán eddigi legjobb?) játékának. Az egyik rész végén lévő jelenet, amiben kiosztja Szilárdot és Klaudiát, az egész évad legjobb jelenete.

Kiemelném, mind a magyar, mind a német diákokat, akik fiatal koruk ellenére (bár a valóságban idősebbek, mint a sorozatban) remekül hozták a rájuk szabott karaktert, amivel szintén a sorozat hitelességéhez tettek hozzá. Bízom benne, hogy sokukat láthatjuk majd a későbbiekben is, akár más sorozatokban és filmekben is.

Nem szeretném elspoilerezni a következő részek történéseit, de egy esetleges második évadhoz úgy érzem jóval több átírásra lesz szükség, mert rengeteg olyan történés következik, amelyek hazai kontextusban kicsit furcsán mutatnának, de ez már a jövő zenéje.

Összességében nem ért csalódás, az előismeret ellenére is kifejezetten élveztem a magyar részeket is, az RTL egyik legjobb saját gyártású sorozatát láthattuk 8 részen keresztül, ahol remélhetőleg hamarosan újra becsengetnek.

9-1-1: vége az 1. évadnak

2018. 06. 19. 21:55 - Írta: winnie

8 comments | kategória: 2017/18 finálék,kritika

– 911, what’s your emergency?
– Uhh…

Egy valamit nem lehet elvenni a 9-1-1-tól: azt, hogy eredeti sorozatként az egyik legsikeresebb országos újonc lett az idén. Igen, manapság a siker kulcsa, vagy legalábbis az első lépcsőfok a befutás felé az ismert cím és/vagy a jól csengő brand (ami lehet készítő vagy színész neve is), és Ryan Murphy tényleg eladható név, de ez sem garantálja a sikert (ld. Scream Queens vagy Pose), az eredetiséget pedig pláne nem veszi el.

Ettől még nálam túl sok sebből vérzett ez a segélyhívásos, mentős sorozat – ami úgy volt mentős, hogy nem mentős volt, hiszen inkább rendőrök és tűzoltók mentettek benne embereket, illetve segítettek rajtuk. Az okokról már írtam a pilotkritikámban és a második blikkes posztunkban, és a finálé csak kiemelte a 9-1-1 szkeccsszerű, YouTube-videós jellegét, melyben pár 2-5 perces mentési jelenet köré egy rakás, nem feltétlenül érdekes karaktersztorit írnak.

Mindezzel persze nem lenne baj, ha érdekesnek tartanám a karaktereket – ergó, ha valakinek ők bejönnek, akkor szerintem simán nézős lesz számára a sorozat. Persze Abby figurája és szerelmi története bejövős volt, és Buck is valahol szórakoztató, azonban a többiek már teljesen középszerűre sikeredtek, és mivel Connie Britton távozik a sorozatból, így ez a szál kvázi a semmibe vezetett, maximum némi karakterfejlődést jelent a tűzoltónak. Ezt a mondatot például remekül szállította Oliver Stark:

I’m excited for you.

És bár nyilván érkeznek új karakterek, akik megfoghatják az embert, de az, hogy például Athena családjának többi tagja (a gyerekek) is állandó szereplő lesz, pontosan jelzi azt az irányít, ami fele tart Tim Minear showrunnerként, és ami kevésbé izgat engem. (Pedig a családjának dinamikája elég szokatlan ahhoz, hogy érdekes legyen, de a finálés szála egy cseppet sem kötött le, és sajnos a belebegtetett romantikus lehetőségektől sem jövök lázba.)

Szóval ettől a ponttól kezdve számomra mindegy, hogy milyen az akció komponens, milyenek a mentések, nem éri meg számomra a 9-1-1 követése, és ezt a szezonzáró is nyilvánvalóvá tette.

Poénból megszámoltam, hogy 4 vészhelyzet révén 15 percnyi mentés volt a zárásban, összesen 6 jelenet (két 2 jelenetes és két 1 jelenetes minitörténet – összesen nagyjából mindegyik 4 percet kapott, szinte patikamérleg), amik ismét csak korrektek voltak, a motoros különösen bejött és sokkoló volt. Azonban ezek még Abby szálával sem elegendőek ahhoz, hogy mellettük elviseljem a kevésbé érdekes tartalmat. Ez az átka a sok egyenrangú szereplővel operáló sorozatoknak.

Marlon: kezdett a 2. évad

2018. 06. 19. 16:55 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

(Elég WTF, hogy a napokban pont ez a sorozat talált utat a magyar Netflix-re, ráadásul magyar felirattal, szóval akit érdekel az 1. évad, az ott csekkolhatja.)

Ashley, opportunity is knocking, and when opportunity knocks, you gotta open the door. You gotta be like, “What’s up, opportunity? Come on in, opportunity. Can I get you something, maybe some brown liquor?”

Az NBC nyári komédiája tavaly nem ok visszhangot keltett debütálásával, kritikában human is, kommentben én is elég kiszámíthatónak és tipikusnak véltük, de amolyan nézhető, 4/10-es szinten, és ezen a 2. évad kezdése sem változtatott. Mint ahogy azon sem, hogy a Marlon akkor működik csak igazán, amikor egyszemélyessé válik, és Marlon Wayans van a középpontban.

Az a Wayans, aki itt egy menő YouTube-ert alakít egy családi szitkomos alapfelállásban, amit a premierben nem igazán éreztem faktornak, sőt, inkább erőltetett, ahogy emlékeztetnek minket erre az alapkoncepcióra. Most a fia került egy való világbeli problémára építő sztori középpontjába, mely végül az idétlenkedés közepette azért valami üzenetre lett kifuttatva, jelezve azt, hogy még mindig az a célja a sorozatnak, hogy szóljon is valamiről.

Más kérdés, hogy ez tényleg csak Wayans-en áll vagy bukik, mert a többi karakter eléggé tipikus és kiismerhető szitkom figura, akiknek nincs sok érdekes momentumuk, és a főhőst vele beszélgetve simán lehúzzák a szintjükre. Amikor viszont Wayans monologizálhat, amikor csakis róla és az előadásmódjáról szól a Marlon, akkor tényleg vicces. Nem biztos, hogy azért, amit mond, sokkal inkább annak köszönhetően, ahogy mondja.

Szóval a Marlon továbbra is középvonalas. Nem sok minden van benne, ami a nézésre csábítana, de olykor azért betalálnak az írók. Aki pedig szereti a komikust, annak továbbra is nyugodt szívvel ajánlható.

Az anime is sorozat: One Punch Man – írta: champion

2018. 06. 19. 14:50 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

Sorozatjunkie-ként talán nem vagyok egyedül azzal, hogy bár a látóköröm nem csak az angol-amerikai, és a hazai sorozatokra korlátozódik, mégis az anime műfaját úgy ahogy van, ignoráltam, és egy ilyen eltartott kisujjas felsőbbrendűséggel tekintettem le rá.

Valószínűleg a legtöbb, a műfajjal kapcsolatos előítéletet megtestesítettem, kezdve a „De hát ez egy rajzfilm!”-felkiáltással, ami már csak azért nevetséges, mert közben simán istenítem a BoJack Horsemant. Ezt a hozzáállást törte át nálam a zseniális Death Note, mégis azóta se próbáltam be semmit a műfajból. Mostanáig.

Laikus módjára az IMDB tévésorozatos toplistáját böngészve akadtam rá a One Punch Man-re, ami jelenleg is igen előkelő, 29. helyet foglal el rajta.

A sorozat egyből megfogott a szinopszisával: egy Saitama nevű szuperhős, aki csak a móka kedvéért csinálja, amit csinál, és minden ellenfelét egyetlen ütéssel leteríti. Ez az alapfelállás mondjuk első hangzásra, és talán még húsz percig viccesnek is tűnhet, de elképzelni nem tudtam, hogy lehet ezt egy egész évadon keresztül végigvinni úgy, hogy ne váljék unalmassá, repetitívvé, vagy ami még rosszabb baromi kliséssé. Csakhogy az anime műfajnak ismét sikerült meglepnie, és olyan minőségi szórakozásban volt részem a tizenkét rész alatt, amire tényleg nem számítottam.

Szóval adott egy egy átlagos, fiatal srác volt, aki már gyerekként is a világ legerősebb szuperhőse akart lenne, de miközben felnőtt valahol utat tévesztett, és egy tipikus, fehérgalléros fickó lett. Azonban egyszer, a sokadik sikertelen állásinterjúról hazafelé tartva belebotlik egy félig ember, félig homár szörnybe – a félig ember ebben az esetben csípőtől lefele értendő. Egy szál fehér fecskében. A szörny eredetsztorija mindössze az, hogy annyi homárt evett, hogy félig ő is azzá vált.

A szörny mindenkit megöl, aki gúnyt űz a kinézetéből, viszont Saitamát elengedi, mivel ő pont leszarja. Útjaik elválnak és a nagydarab homár tovább indul egy hereállú kisfiú keresésére, aki mókából mellbimbót rajzolt a páncéljára. És ekkor még csak a pilot tizedik perc körül járunk.

Saitama nihilizmusán felülkerekedik a hősiesség, megmenti a hereállú kissrácot, majd olyan keményen edzeni kezd, hogy kihullik az összes haja. Csak úgy, minden magyarázat nélkül, de ezzel párhuzamosan legyőzhetetlenné is válik, és minden ellenfelét egy ökölcsapással megsemmisíti. Ez pedig egy idő után, ahogy ő fogalmaz: meglehetősen unalmas.

A történet során hősünk mellé szegődik egy cyborg, Genos, aki találkozásuk után csak mesternek szólítja Saitamát, aki beleegyezik abba, hogy tanítsa, ugyan azt maga sem tudja, hogy mire. Lesz egy főellensége is (legalábbis ő azt hiszi magáról), a világot egymás után veszélyeztetik a veszélyesebbnél veszélyesebb szörnyek, amiket a helyi Avengers (vagy Justice League, ha úgy jobban tetszik) tart féken.

Ez akár így önmagában is egy nézhető lenne, azonban a One Punch Man fogja az egész koncepciót és a feje tetejére állítja, kifordítja, és még ki is neveti azt. Ráadásul teszi mindezt végtelenül könnyed, ötletes, és vicces módon. Az összes szuperhősös, animés klisét és műfaji sajátosságot kiparodizálja a legkülönfélébb módokon: hol a dialógokkal, hol a történettel, hol pedig csak egyszerűen a grafikus elemekkel játszva.

Aki látott már egy epizódnyi animét, vagy bármelyik random szuperhős filmet, esetleg pont, hogy megcsömörlött már a műfajtól, annak bátran tudom ajánlani a One Punch Man-t, de mindenféle animés múlt nélkül is érdemes bepróbálni. Én pedig most már egy életre megtanultam, hogy az anime is sorozat.

(A sorozat jelenleg elérhető a hazai Netflixes tartalmak közt. A második évad idén augusztusban érkezik, ha minden igaz.)

Cobra Kai: vége az 1. évadnak – írta Spyblat

2018. 06. 18. 21:30 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: kritika

Na jó, ezt nem láttam jönni… Tényleg csak azért néztem bele az első részbe, mert human annyira méltatta pár hete, erre… (A már 40 milliós nézettségű pilotot itt lehet megnézni.)

Nagyjából úgy tudnám kezdeni, ahogy ő: azt hittem, maximum egy jó poén lesz az egész Karate Kid-folytatás, ahol kicsit rákapcsolnak a nosztalgiára és egész egyszerűen meglovagolják a régi filmeket. Ezzel szemben kaptunk egy hihetetlenül komplex, többszörösen összetett karaktereket mozgató drámaszerűséget – látszott, hogy a Harold & Kumar, valamint a Hot Tub Time Machine közösen dolgozó írói imádják a filmet és a karaktereket, és annak szellemiségét akarták tovább vinni.

És a fenti az egész évadra értendő. Le a kalappal! Abszolút nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az évad megérdemli a 9/10-et nálam. A sorozathoz nem kötelező az előtudás, de az első film vagy legalább az alapsztori ismerete mindenképp segít, illetve ad némi érzelmi töltetet, s persze az utalások megértéséhez a trilógia megnézése sem árt. De közel sem kötelező.

Szóval ott vesszük fel a vonalat, hogy (a film “rosszfiúja”) Johnny Lawrence éli az egyszerű, jónak semmiképpen nem mondható kis életét. És közben minden problémáját arra az egy rúgásra vezeti vissza. A fia évek óta nem beszél vele, béna munkája van és az egyetlen szórakozása, hogy esténként beseggel, miközben egy apró tévén nézi a nyolcvanas évek gyöngyszemeit.

Ezzel szemben régi riválisa, Daniel LaRusso – a hajdani karate kölyök – él, mint Marci hevesen. Menő autószalonjai vannak, szerető felesége és gyerekei – nagyon jól ütköztetik a két fél álláspontját a múltra visszatekintve. Az egyik azzal jön, hogy azon a bizonyos versenyen egy szabálytalan rúgással nyert, a másik odalöki, hogy az ő lábát is szabálytalanul ütötte szét. Lawrence tényleg hiszi, hogy ebben a történetben nem ő a rossz, de ami igazán a csúcs az egészben, hogy ahogy halad a történet, mi is.

A sztori katalizátora az, hogy Lawrence szétver néhány tinit, akik brutálisan zaklatják a szomszéd gyereket, Miguelt, majd úgy próbál kezdeni valamit az életével, hogy átadja ennek az új, nyámnyila generációnak azt a tudást és azt a brutális nézőpontot, amit anno a Cobra Kai képviselt.

Spoilerekkel a tovább mögött folytatom. Tovább…

Westworld – 2×09: Robot-e vagy?

2018. 06. 18. 16:55 - Írta: winnie

49 comments | kategória: kritika

I think perhaps one… final game.

Megint az érzelmek domináltak a Westworld-ben, az utolsó előtti második évados epizód ezzel pedig ismét csak felnagyította azt a kérdést, miszerint kivel akarunk, kivel érdemes együttérezni szimpatizálni – egyáltalán szükség van-e effélére ahhoz, hogy élvezzük a sorozatot, a világépítést és a mitológiát?

Természetesen megint adják magukat a kérdések, hogy ki a robot és ki nem, de van egy olyan érzésem, hogy a készítők nem az ilyen egyszerű, már a sorozat kezdete óta jelen lévő bináris problémák mentén akarják, hogy nagyot szóljon a sorozat, inkább annak kapcsán, hogy mi valóságos, mi nem valóságos, és mi az, ami inkább csak a valóság illúzióját adja egyesek számára – ez utóbbi érdekes kérdés lehet, hiszen akár emberről, akár robotról van szó, bárki becsapható, és ha így nézünk az alanyokra, akkor bizony más nem is különböznek sokban.

Nesze neked, szabad akarat? A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Previous Posts