login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot-mustra: Grand Crew – 1×01

2022. 01. 19. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2021/22,kritika,pilot-mustra

– Yo, man, have you been using my Netflix?
– Oh, yeah, homey, I’ve been watching this Japanese reality show called “Ainori Love Wagon.” Everyone is so polite, but there’s still palpable tension. That joint goes hard.
– That’s great, but now my algorithm’s all confused. All my shows are Japanese.
– You’re welcome.

Az NBC egyik nagy szenzációja 2021/22-re az volt, hogy komédiák szempontjából a csatorna elengedte a csütörtököt. Pedig ugye arról az időpontról van szó, amit anno a Friends alapozott meg, majd olyan klasszikus és/vagy sok évadon át futó sorozatok bitorolták az ottani slotokat, mint a Will & Grace, a Joey, a The Office, a Community, a Parks and Recreaton, a The Good Place vagy a Superstore. Akár szimbolikus jelentőségű is lehet, hogy a Must See Tv-blokkot elkaszálták.

De nem sokáig! Hiszen 2022-ben ismét volt komédia az NBC csütörtöki programjában, nyilván minimális nézettségi elvárás mellett. Az ott decemberben dupla előpremierrel induló és januárban folytatódó American Auto-ról már írtam (van benne potenciál, el tudnám nézegetni, de…, majd olykor előveszek belőle egy részt talán, de most nem marad rendszeres), a Grand Crew-ról viszont csak most teszem, mert az igazat megvallva magam sem tudom, hogy mit lehetne mondani róla.

GRAND CREW – 1×01 – 2/10

Vannak olyan komédiák, amik iránt teljesen közömbös vagyok, mégis elismerem, hogy jól el vannak készítve és az adott műfaj kedvelőinek sokkal jobban bejönne (The Wonder Years, valaki?), de megvallom, unom már nagyon, hogy egy nem túl vicces, sőt, igazán nem is szórakoztató újonc kapcsán azért írjak pozitívumokat, mert nem annyira tipikus, esetleg poénokra utazó a megközelítés. Attól, hogy hús-véreknek hatnak a szereplők, nem fogom elismerni a sorozatot, ha komédiának akarják eladni.

A Grand Crew egy vérbeli haverszitkom (illetve haverkomédia, mert a szitkomot én inkább a többkamerás, élő közönség előtti felállással azonosítanám), még akár tiszta Friends-es és How I Met Your Mother-ös alapfelállásnak is mondhatnám, hiszen egy közös vendéglátó helységben gyűlnek össze a barátok (akik között testvérpár és lakótárs is van), akiknek olykor a lakásaira is ellátogatunk. De természetesen mindez csak szerkezeti egyezés.

A sorozat címe és fő motívuma a borozgatásra utal, ugyanis a csapat távozni kényszerül a korábbi törzshelyről, és nagy keresésbe kezdenek, hogy az 1×01 végén kikössenek egy borozda mellett – fura tematika, nekem, mint nem alkoholizálónak semmit sem ad, azt pedig nem tudom, hogy aki szereti a bort, az vajon megengedőbb-e egy sorozattal, csak azért, mert annak szereplői is isszák.

Ez a kapcsol tehát kilőve részemről, de ami nagyobb baj, hogy a sokat dumálós megvalósítás fájdalmasan nem poénokra épül. Nyilván vicceskedések előfordulnak, ahogy megmosolygtató szituációk is, azonban ezek messze ingerküszöb alatt maradnak. És ugyanez igaz a karakterekre fis, akiket még pár rész után sem tudnék igazán definiálni, egyedül Echo Kellum-é egyértelmű, hiszen azok után, hogy szétment a pilotban a barátnőjével, az 1×02-t csajozással töltötte. Akkor… ő a “csajozós”? (Oké, elismerem, szegény Nicole Byer is belőhető, ő a “nő”. Mármint karakterként, hiszen egyedül van, de tippre egy új jövevény csatlakozik mellé.)

Persze akár pozitívum is lehetne, hogy nem írhatóak le a szereplők egy jelzővel, és az is, hogy nem szimplán karikatúrákra utaznak, de azért várnék velük kapcsolatban némi kapaszkodót azon kívül, hogy srác #1, srác #2 és srác #3. Ami plusz bukét adhatna a sorozatnak, az a fekete nézőpont, de elég fura, hogy miután a pilot legelején Garrett Morris a nézőkhöz beszélve felvezeti ezt, valamint a sztereotípiákkal való leszámolást, később és az 1×02-ben vissza sem tér, és a sorozat sem tett (az első részekben olyat), amivel ráerősítene erre.

Nálam a Grand Crew rém halkat pukkant. Lehet, hogy vákuumban inkább 3/10-re kéne belőnöm, de nem lenne fair a The Wonder Years-szel szemben ezt tennem, az ugyanis, bár ugyancsak nem jött be, de szerintem sokkal, de sokkal jobb lett. Olyannyira közömbös voltam szinte minden iránt az első két részben, hogy még arra sem vagyok képes, hogy plusz pontot adjak a The Cranberries-zenéért (eléggé sokkolt), vagy a The Usual Suspects-es utalásért.

Gangs of London: az 1. évad

2022. 01. 18. 21:20 - Írta: human

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Lassan jön a 2. évad premierje, ami remek alkalom volt, hogy a hosszú ideje pihentetett hátralevő 4 részt gyorsan pótoljam, és legalább éltessem kicsit még a Sky Atlantic sorozatát, hátha más is rákap. Főleg, hogy ilyen akciót nagyon ritkán látunk tévében, még ha nem is a realizmusáról lesz híres. Konkrétan néha a Banshee ugrott be, csak itt komolyabb a körítés.

Azt még nem is mondtam, hogy a zsáner rajongójaként simán az utóbbi évek TOP 5 sorozatai közé érkezett nálam.

A történetét gyorsan összefoglalom, de nyilván a pilotkritika a témában a legjobb kapaszkodó. London bandáiról szól. Ennyi. Ha-ha. Szóval London alvilágának megvan az egyensúlya egészen addig, amíg a talán legerősebb, legtöbb szálat mozgató család feje meg nem hal, és hoz káoszt egyrészt a halálának ténye, másrészt a látszólag kialakuló erővákuum. Az évad végére jelentősen tisztul ez a kép, hogy persze bonyolódjon is.

Igazából nem történetben erős a London bandái, sőt, amikor nagyon a fordulatok megmagyarázásába mentek bele a vége felé az néhol döcögős lett, hanem a megvalósításában. Mondom, ez alatt nem realizmust kell érteni, hanem zsigeri élményt. Minden részben van egy nagyobb, brutálisabb akciójelenet, ami olyasmi feloldozás általában, mint a Banshee “na végre!” verekedései hoztak, pont ezért ugrott be az a sorozat sokszor.

Az egészért Matt Flannery mellett az a Gareth Evans felelős, aki a The Raid-et szállította. Megnézve a krediteket tisztán látszik, hogy Evansöt az akció érdekelte igazán, hiszen még azon epizódok egy részében is ő készítette azokat, amiket más rendezett. Avagy elég konzisztens a minőség akcióban, talán pont a vége felé ereszt le egy kicsit a sorozat, amikor már a többi rendezőé minden. Iszonyat mennyire panelekben gondolkodnak “így csinálják ezt 60 éve, nem merem máshogy”, lesz kevésbé kreatív a Gangs of London, de ezt a finálé valamennyire rendbe teszi.

Tudom, istenkáromlás lesz, de Gareth Evans-nak nagyon jót tett, hogy a The Raiddel ellentétben itt rendes színészekkel kellett dolgoznia. Továbbra is az akcióról beszélve. Egyszerűen a 10 perces végtelen verekedések helyett, amikre a The Raid gárdája simán képes volt, itt bizony nem tarthatott semmi túl sokáig, hiszen micsoda koreográfiát kéne mindenkinek megtanulni hozzá. Nem elvenném a The Raid értékeit, de amikor egy szobában az említett időtartamig püfölték egymást, az számomra egy kicsit unalmas volt. Ezzel szemben a Gangs of Londonban minden kellő ideig tart, talán az ostromos részt kivéve. Többnyire feszes a 9 epizód, amibe még pár meglepő fordulatot is kapunk a hektoliternyi vér mellé.

Tudom, nem a sorozat témáiban merültem el, hogy mit mond a társadalmunkról és a korrupt rendszerről ez a 9 rész, hiszen láthatóan erre is kacsingattak a most spoilerek miatt kihagyandó végkifejlettel, de egyáltalán nem ebben rejlik a mű erőssége, hanem a már említett zsigeri hatásában. Ilyen akciójelenetek tévében iszonyat ritkán vannak, és emiatt kihagyhatatlan a zsánert kedvelőknek.

The Bay: a 2. évad

2022. 01. 18. 20:00 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika

(Miközben próbálnék pár elmaradást pótolni tavalyról, már elérhetővé vált az angol The Bay idei új, azaz 3. évadja is – de azt még nem láttam, úgyhogy nem tévedés, ez még az S2-ről szól.)

Érdekes kérdés, hogy érdemes-e visszatérni egy átívelő szálas krimihez, ha az nem igazán jött be, de a 2. évadban új ügy indul. A kommentelési kedv alapján nem sok vizet zavart köreinkben az angol The Bay kezdése – én is egyetértettem human pilotkritikájával. Végignéztem ugyan, de nem igazán voltam oda érte. Nem túl nagy meggyőződéssel, de gondoltam, mégiscsak belenézek a 2. évadba – és egyáltalán nem bántam meg!

Az ütős cold open rögtön megvett, az egész nyitó epizód erősre sikeredett. Most annyira lekötött, hogy egyetlen nap alatt le is daráltam mind a 6 részt. Akár az első évad nélkül is bele lehet vágni (néhány háttérinformáció jól jöhet, de elejtett megjegyzésekből elég jól ki lehet következtetni az előzményeket, szóval ez ne tartson vissza senki újonnan csatlakozót).

A helyszín továbbra is egy valaha szebb napokat látott észak-angliai tengerparti város (Morecambe), manapság szinte már elengedhetetlen követelmény, hogy legyenek szép képek a környezetről.

A Morven Christie által alakított Lisa Armstrongról is elmondható, hogy szebb napokat is látott. Az első évadban látottak alapján nem meglepő, hogy lefokozták. Tulajdonképpen örülhet, hogy továbbra is rendőrként szolgálhat, sőt, a meggyilkolt jómódú ügyvéd ügyébe is beveszik, igaz ugyan, hogy az ő régi munkakörét ellátó tapasztalatlan kolléga mellé segítőként, kissé megalázó helyzetben.

A sorozat krimi és családi dráma keveréke. A 2. etap is nagyjából ugyanazokra a fő témákra épült, mint az első. Egyszerre követjük nyomon az áldozat látszólag idilli, valójában komplikált családját és a nyomozók, különösen Lisa magánéleti problémáit. Bevallom, engem a nyomozós komponens érdekel leginkább, szerencsémre nem volt kirívóan irracionális viselkedés, ami elriaszthatott volna. Egy új karakter felbukkanása inkább biztonságosan kiszámíthatóvá tette ezt a vonalat (annak azért utána kellett néznem, hogy mi nem találkoztunk már vele korábban).

Mindemellett most is előkerült a kérdés, hogy egy tudatosan elkövetett rendőri hiba vajon hogyan és mennyiben befolyásolja az aktuális nyomozás menetét és sikerességét. Hasonló tematika, mégis mennyire más, itt a nyomozás közben felmerülő dilemma teljesen hihető és átérezhető.

Összességében nekem bejött a 2. évad. Nem váltja meg a világot, de szórakoztató, pár emlékezetes jelenettel és fordulattal, az ügy megoldásán is meglepődtem. Morven Christie a folytatásra már nem tért vissza, de én a 3. szezonba is bele fogok majd nézni.

Pilot: Naomi

2022. 01. 18. 15:50 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: 2021/22,kritika,pilot-mustra

Bő egy éve jeleztük, hogy a CW nem akar leállni, ha szuperhősökről van szó. Azóta elég sokat változott a helyzet, a Green Arrow And The Canaries és a Painkiller is el lett kaszálva a backdoor pilot után, a WonderGirl pedig még annyi esélyt sem kapott, pilot sem készült belőle, így egyedül a Superman & Lois került képernyőre, ami bizonyított is, hogy jogosan kapta meg a lehetőséget.

Mellette viszont egy kevésbé ismert szuperhős is felkerült a CW kínálatába, ő pedig Naomi, aki 2019-ben került bemutatásra a képregényekben, így talán most először kapunk olyan képregény-adaptációt, amit nem olyan hősökkel tömnek tele, akiket már rengetegszer láttunk más feldolgozásban és legtöbbünk előre sejtheti, hogyan folytatódik a története az adott epizód után – persze ott a Legends Of Tomorrow, ami kicsit kilóg a sorból, de kezdetben ott is elég ismert karaktereket kaptunk.

Szóval úgy tűnik, a Naomi egy teljesen új terep lesz, ráadásul az előzetes számomra ígéretes is volt, úgy tűnt, a S&L után itt sem szeretne a csatorna megragadni a The Flash-féle monster of the week struktúránál (ami amúgy még működhetne is, csak már sokadszorra bizonyították be, hogy hosszú távon mégsem megy ez a csatornánál), sokkal inkább egy történetközpontúbb, lassabb, kevésbé hivalkodóbb darabnak tűnik. Mint a Black Lightning.

Ez pedig a pilot alapján be is látszik igazolódni. De ne rohanjunk ennyire előre, azért az alapfelállást kötelességemnek érzem megosztani. A történet középpontjában Naomi áll (suprise, b*tches!), aki egy gördeszkázó, vagány, nem a tipikus lúzer tiniként ábrázolt soon-to-be-superhero, de ami fontosabb, hogy Superman-rajongó. Azért ez elég furcsa infó – főleg a S&L után nézve a pilotot -, hiszen úgy érződhet, hogy akkor ő egy sokkal alsóbbrendű hős lesz, aki Superman mögött elbújhat.

Erre azonban még nem tudunk egyértelmű választ adni, nem ismerjük még a képességeit, a pilot ugyanis nem akart ennyire előre rohanni, ami abszolút pozitívum. Itt nem jutottunk el ahhoz a ponthoz, hogy már a következő epizódban nekiálljon a maszkot felkapkodni az utcán és megmenteni mindenkit, ennél egy fokkal érdekesebb tempót diktál a pilot.

Naomi még csak érzékeli, hogy valami változott azon a napon, amikor a katonai területen Superman is megjelent (nem Hoechlin Supermanje, legalábbis nem látni), ő pedig elájult, szeretné összerakni a képet, hogy ki is ő valójában, de egyre szokatlanabb információk birtokába kerül.

A történetben van potenciál, mert a rejtélyt egyelőre megfelelően ábrázolták és bárhova ki lehet futtatni (a rész végi revelation pedig ütött), sőt, a főhős is kedvelhető (Kaci Walfall-lal is elégedettek lehetünk), viszont maga az epizód nem sikerült a legjobban. Az első percek például rettentően elcsépeltek voltak a házibuliban a buta párbeszédekkel – komolyan, ki az, aki flörtölés közben azt emlegeti, hogy adoptálták? Ez így elég suta expozíció.

Emellett pedig voltak olyan pillanatai, amiket nem igazán tudtam hova tenni. Két karaktert például úgy kezeltek, mintha már rég ismernünk kellene őket, pedig nem más sorozatból érkeztek (az első évadban nem kell Arrowverse-crossoverre számítani), itt jelentek meg először. Például a tetováló álleesős megjelenésénél hiányoltam, hogy furcsállni tudjam a karakterekkel együtt a helyzetet. De hogy is tudtam volna, ha akkor hallottam először róla?

Említhetném még a rendezést is, ami azért hagy némi kivetnivalót maga után (minek ennyit gördeszkázni és Naomi arcát 10 centiről venni futás közben? Viszont a blogra videózgatás jópofa volt), de ami igazán javítandó, az a mellékkarakterek kidolgozottsága. Van erre még idő – bár a sorozatos dömpingben egyre gyakrabban kaszálunk az első epizód után -, de Naomin kívül senkit nem sikerült igazán bemutatni és sablonkarakterektől eltérően ábrázolni. Persze tudhatjuk más sorozatokból, hogy idővel ők is mélyítésre fognak kerülni, és talán kevésbé tipikusaknak fogjuk látni így őket.

Meglátjuk, mi lesz ebből. Egyelőre inkább a kíváncsiság hajt, hogy mi is Naomi története, és nem az, hogy mennyire jött be a pilot. Legalábbis egy 5.5/10-től nem kell hátast dobni. Az viszont már pozitívum, hogy az elődjeitől más úton szeretne közlekedni. Nem egy Superman & Lois módjára, de ez is valami.

Superman & Lois: kezdett a 2. évad

2022. 01. 17. 21:30 - Írta: Necridus

4 comments | kategória: kritika

Nem kis meglepetés volt a CW-tól a Superman & Lois első szezonja, főleg azután, ahogy korábban Tyler Hoechlin és Elisabeth Tulloch kezébe adták Clark Kent és Lois Lane karakterét. Azt azért nem kell mondani, hogy abban a stílusban közel sem lett volna ennyire pozitív csalódás, de így, kvázi újragondolva, felturbózva simán a legjobb Arrowverse-sorozattá vált a 2020/21-es szezonban. Ez vajon idén is így lesz?

Meglepett azért, hogy a JAws-on nem jelent meg a sorozat, az Arrow anno még meg is nyerte a legjobb újonc kategóriát (és színészei is többször szerepeltek a jelöltek között). Ezek szerint mégsem akkora siker nálatok? Pedig az univerzumot megreformáló darab kibeszélői alatt csupa pozitív kommentet olvasni. A második évad premierjét elnézve viszont nem biztos, hogy így lesz. A tovább mögött folytassuk spoileresen. Tovább…

The Wonder Years: 2 rész után

2022. 01. 17. 20:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2021/22,kritika,pilot-mustra

Kezdem azt hinni, hogy Dulé Hill egy zseniális színész, mert ha a szerepeire gondolok, akkor a The West Wing-ben szuper volt (érdemes eredetiben ismerni!). A Psych-os, egyébként teljesen más szerepét mintha rá öntötték volna. A Ballers-ben fura volt őt egy teljesen komoly figuraként látni, de abszolút helyén volt az alakítása. És most pedig csak ámultam, hogy megint egy teljesen másféle karakterként tud teljesen hiteles lenni.

Az pedig elég hamar világossá vált számomra, hogy az ABC idei újonc komédiája, a The Wonder Years egy jó, vagy legalábbis igényes és jól megírt sorozat. Ami sajnos egy cseppet sem érdekel. human már írt a pilotjáról, őt sem igazán indította be, én 1,5 rész után elengedtem, de most, hogy nekiálltam a kritikának, úgy gondoltam, hogy megnézem az aktuális részt is, hogy megbizonyosodjak arról, amit gondolok. Megbizonyosodtam.

Az egykori klasszikus 80-as évekbeli szitkom újragondolt változatának története szerint egy fekete férfi emlékszik vissza hatvanas évekbeli gyerekkorára, a meglehetősen turbulens és aktív időszakra, mely saját (szó szerinti) szemüvegén át inkább csodás időszakként élt meg. Mindezt értelemszerűen családi körítésben kapjuk meg, érzelmes húrok pengetésével.

Alapból azzal akartam elintézni azt, hogy a The Wonder Years nem jött be, hogy nem vagyok oda a múltban játszódó komédiákért, hiszen például a That 70s Show-ra sem kattantam rá soha, de ez hülyeség, mert minden The Goldbergs-re jut egy Surviving Jack vagy The Kids Are Alright, a két évad után elkaszált mixed-ish pedig még valamennyire tematikában is azt hozza, amit ez a sorozat, csak két évtizeddel később.

Szóval nem, nem a korszak a gond, hanem a stílusa, egy országos komédiától sok több nevetést, vagy legalábbis mosolygást várnék el. Korhű történetekben, fiatalokról szóló sztorikban és érzelmi töltetben a The Wonder Years is jól áll, szerintem marha jól megteremti külsőleg és hangulatilag is a 60-as évekbeli miliőt, azonban hiányzik belőle szinte minden, ami ahhoz kéne, hogy a képernyő előtt tartson.

Igen, Dulé Hill piszok jó, és a maga komoly módján olykor nagyon vicces. És ugyanez igaz a főszereplő srácra is, de egy komédiának piszok nehéz dolga van akkor, ha teljesen hétköznapi, cseppet sem karikatúra karakterekkel próbál bűvészkedni. Elismerésre méltó az efféle vállalás, de elég nehezen vihető sikerre, vagy legalábbis nem nagyon tehető fergetegessé a végeredmény. Egyedül a narráció az, ami ebbe az irányba próbálja hajlítani a sorozatot.

A korábbi pilotkritikában szó volt a sok narrációról, de szerintem olyan, hogy sok narráció nem létezik, mert a folyamatos “pofázás” igaz, hogy elvonhatja erről-arról a figyelmet, viszont egy csepp unalmas pillanatot sem hagy, hiszen minden csendesebb résznél hallhatjuk, ahogy Don Cheadle szövegel és szórakoztatja magát.

A The Wonder Years az első két rész alapján sajnos nem igazán indított be, a helyenkénti unalmassága miatt inkább csak 3.5-4/10-re értékenlném, összességében minden kiemeltebb szála hidegen hagyott, talán a tinibarátság, illetve tiniromantika kivételével, meg mondjuk az iskolás jelenetekkel (amik a később látott epizódban szinte nem is voltak). Az 1×02-be bedobott Fekete Párducos vonal a pisztollyal nekem ráadásul túlzásnak is tűnt egy ilyen “békebeli” sorozatban, még akkor is, ha valós, nem tudom, hogy ezt visszahozták-e.

Pilot: Rebelde

2022. 01. 17. 15:50 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Az Elite után meghozta a Netflix ugyanazt csak zenével? Mondom ezt úgy, hogy az Elite pilotjának az első 3 percénél többet (még) nem láttam, de azért a minap bemutatott EWS: Az új generáció esetében az egyenruhás iskolás tinik viszálya és a spanyolajkúság miatt egyszerűen nem tudok másra asszociálni.

Azt azért még tegyük hozzá, hogy az ötlet nem most pattant ki a Netflix agyából, ugyanis rebootolt szériáról van szó: 2002-ben a Rebelde Way argentin telenovellával indult, majd 2004-ben érkezett a Rebelde mexikói verziója (itt ismerhettük meg Maite Perronit, alias Marichuy-t), ahol a főszereplők a való életben is együttesként dolgoztak össze RBD néven (és nemrég újra összeálltak!). Ezek után Brazília is próbálkozott egy saját verzióban 2011-ben, de ez sem volt túl sikeres, hamar véget ért. Na de majd a Netflix megmutatja ismét argentin gyártásban?

Az alapsztori nem túl bonyolult: bentlakásos suliba érkeznek gólyák, akik közt vannak a gazdagok és az ösztöndíjasok. Az iskolában különböző szekciók vannak, ahol egy bizonyos szakmára koncentrálhatnak a diákok, mi így jutunk el a zenerészleghez és központi karaktereikhez. A nyitány azt sugallja, hogy valami bűnügyi esettel lesz dolgunk, de azért azt a pilot végén tisztába teszik.

Igazából nem lepett meg, hogy nem jött be a kezdés annyira, mert nem ismeretlen számomra ez a stílus és karakterrengeteg. A színészekkel egyébként semmi gond nincs, viszont karaktereik azok, akik miatt egyből azt gondoltam, hogy nekem nincs értelme folytatnom ezt a sorozatot.

Latin-amerikai módra ugyanis rettentően sarkítottak, mindenkit vagy szívből gyűlölni vagy imádni lehet (inkább előbbi), egy minimális árnyalást nem éreztem. Biztos, hogy hozzájárul, hogy az egoista gazdagok tipikus ábrázolását kimondottan utálom, inkább arra vágyom, hogy valami újat mutassanak, ne a tipikus menő cuccaikban mindenkit lenéző beképzelt tiniket. Aki viszont szereti a műfajt, illetve a stílust, annak aranybánya lehet a Rebelde.

Említettem a bűnügyet sugalló cold opent, ami után tipikusan be szoktak lassulni az események (éppen azért szokták használni, hogy tartsunk ki, a rész végére történni is fog valami), itt azonban nem lazultunk el, elég erősen építették a feszültséget a diákok közt. Elkezdeném most felsorolni, milyenek vannak, de igazából nem tartom érdemesnek, hiszen már az alapfelállásból kitalálható, hogy milyen figurákat dobtak be. Meg se lepett volna, ha nincs itt egy híres és kedves lány, akit mindenki alapból már utál és szerelmi háromszögbe keveredik.

A pilot nagy része a tinik kapcsolatainak felépítésére el is ment, bemutatták néhányukat, de a lényeg azon volt, ki kit utál, ki kivel fog klikkesedni, ki ki után fog sóvárogni. Azért a végén zenét is kaptunk, ha már zenés sorozatról van szó, ezzel egyelőre semmi probléma, az énekhangok is megfelelőek és a sztoriban se érződött görcsösen beletuszkoltnak.

Mondhatni semmi extra nem volt számomra a kezdés. Nekem hiányzott belőle a tipikusság elkerülése, a karakterek árnyalása és a mélyebb gondolatok képernyőre vitele, én ezt már túlságosan limonádénak hívnám, amit nem szitokszóként használnék, mert vannak kimondottan jó darabjai a zsánernek.

Akinek bejön a könnyedebb tinidráma, illetve akihez közelebb áll a latin-amerikai esztétika, az itt sem fog csalódni. Én 5/10-et adnék rá, mert nem igazán tudtam megfogni benne semmi jót, de annyira kirívóan rossznak se mondanám. És a jelek szerint mindez elég is volt ahhoz, hogy megkapja a második évados berendelését is, szóval már mindenképp lesz folytatás.

Euphoria: kezdett a 2. évad

2022. 01. 16. 21:30 - Írta: Shannen

6 comments | kategória: kritika

Bár izgatottan vártam az HBO-s Eufória folytatását, ahogy közeledett a premier dátuma, rájöttem, hogy igazából alig emlékszem arra, hogy kivel mi történt az első évad zárásakor. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen a többszörös Emmy-díjas sorozat közel két és fél év szünet után tért vissza, és ugyan közben kaptunk két különkiadást, azok kizárólag a két főszereplőre fókuszáltak.

Szerencsére a második évad premierje, annak is a második fele, elég jól felvázolta a jelenlegi kapcsolati hálókat és a főbb konfliktusokat, így hamar képbe kerülhetett a néző. Az is bebizonyosodott, hogy bár a két különkiadás ismerete nem szükséges a folytatásba való bekapcsolódáshoz, ám nagyon is ajánlott, főleg ha valaki szeretné jobban megérteni Rue és Jules karakterét, arról nem is beszélve, hogy mindkét epizód magasan kiemelkedik a Euphoria részei közül.

Mondom ezt úgy, hogy a 17 éves fiatalok mindennapi problémáira és útkeresésére fókuszáló, elég nyers és sötét tónusú sorozat első évadja egyébként is magas minőséget szállított, ami a 2×01 alapján nagyjából idén is várható lesz. Ami picit aggodalomra ad okot, az az, hogy a mostani kezdésben Sam Levinson-ék mindent, ami az első évadban pont jól működött, kicsit feltekertek, ami egyelőre a ló túloldalára lökte a látottakat.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Komi Can’t Communicate: az 1. évad

2022. 01. 16. 15:50 - Írta: Shyllard

1 comment | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

A Netflixre a japán tévés premier után nem sokkal hetiben érkező Komi nem tud kommunikálni egy középiskolás lányról szól, aki olyan szinten introvertált, hogy akár egy másik személy társaságában való megszólalása is irdatlan stresszel jár neki. Ezen jellemével kontrasztolva viszont nemcsak az iskola, de a sorozat világának egyik legvonzóbb személye is Komi (Aoi Koga), így visszahúzódó magatartása rendszeresen próbatételre kerül közösségi státuszának okán.

Mindemellett még hősünk kitűzi céljául is, hogy fog szerezni 100 barátot, amiben másik főszereplőnk, illetve szokásos módon jövőben vélhető romantikus érdekeltje, Tadano (Gakuto Kajiwara) siet a segítségére. Az eddigi 12 epizód, pedig lényegében ezen cél köré épül fel, folyamatosan új helyzetek, kihívások elé állítva Komi-t, miközben számos színes új mellékkaraktert ismerhetünk meg.

A slice of life műfaj kedvelőinek nem sok tényleges újdonsággal képes szolgálni a sorozat, viszont még a bejáratott klisék ellenére is képes az anime egy lagymatagon kellemes, legtöbbször szórakoztató és egész jó mondanivalóval megtoldott alkotás lenni. Humor terén a Komi nem tud kommunikálni rendszeresen alkalmaz vizuális komédiát, amit általában olyan pörgősen tálal, hogy sokszor felét sem lehet követni, pláne, hogy nagyon sok szöveggel toldja meg mindezt.

Alapvetően kétféle ábrázolási móddal igyekeznek a vicceket éreztetni, legtöbbször tipikus módon vannak megjelenítve a karakterek, amiket a játékosabb pillanatokban sokszor felvált egy leegyszerűsített, de számomra sokkal jobban működő stílus. Az anime rendszeresen igyekszik éreztetni, hogy főszereplőnk mennyire gyönyörű, de ezt leginkább a többi karakter rá való reakciójában, mintsem tényleges megjelenítésében képesek a készítők megfelelően tálalni.

Személy szerint sokkal jobban kedveltem mikor kevésbé részletesen voltak ábrázolva a karakterek, mert a viccek is jobban ütöttek, meg Komi kedves jellemét is jobban képesek voltak kiemelni az időről-időre felbukkanó macskafüles haj megjelenítésével. Ezen felül a humor még a már említett új barátok terén kerül előtérbe rendszeresen, főleg úgy, hogy rajtuk keresztül jól bejáratott animés kliséket figuráznak ki a készítők.

Van itt érthetetlen módon lány ruhába öltözött barátságos nemtelen osztálytártárs (lehetne dicsérni, hogy progresszívek ezen a téren a készítők, de anime rajongók tudják, hogy mennyire bejáratott szereplőfajta ez, s igaziból semmi köze sincs a jelenleg sokat vitatott nyugati gender-elméletekhez), horrorisztikus yandere (röviden kedves törődő szereplő, aki nagyon végletes agresszióba megy át), chuunibyou (katt a linkre, mert túl hosszú lenne itt elmagyarázni) és még sok más. S miközben Tadano klasszikus módon semmilyen főhős, Komi, s a sok mellékkarakter színessége és összjátéka képes élvezetes élményt nyújtani a részek során.

Nincsenek túl érdekfeszítő kapcsolati hálók, vagy bonyodalmak, ugyanis ezen a téren nagyon biztonsági játékot játszik a sorozat, még a red herring-et is nagyon gyorsan, a karakter első epizódjában lelövik. A barátkozások is hamar kialakuló epizodikus formulán keresztül működnek. S mivel mindenki imádja, s barátja akar lenni Komi-nak, nem sok külső akadály gördül elé a történések során, bár szerencsére belső annál inkább.

Utóbbi eleme, pedig az, ami igazán képes kiemelni a sorozatot műfajtársai közül, hiszen ezen kívül eddig minden felsorolt részlete maximum középszerű, talán rajzstílusában képes kicsit az átlag felé emelkedni. A klasszikus animés karakterek kifigurázásai viccesek, de egyik sem olyan szinten találó, vagy újító, hogy emlékezetes lehessen, ami megtoldva a már említett kapcsolati bonyodalmak hiányával, alapvetően nem nyújt túl izgalmas élményt.

Az igazi ereje az animének, hogy nagyon jól képes megjeleníteni az introvertáltság szerteágazó aspektusait. Természetesen a műfajhoz hűen iszonyat elnagyolt hozzáállásról, helyzetekről és ábrázolásokról van szó, de szinte minden részben előtérbe került valami olyan meglátás Komi-ról, ami úgy éreztem elképesztően képes volt megfogalmazni ezen tulajdonság valódi mivoltát.

Persze a valóságban nincsenek csak és kizárólag introvertált, vagy extrovertált személyek, de ezen elemek központba állítása és felerősítése módján a készítők képesek voltak előtérbe hozni az alapvető jellemzőket. Ez, pedig főleg azért is tetszett, mert legtöbb helyzetben én is a Komi-féle hozzáállás felé hajlok. Így, pedig egy-egy megosztott epizódon keresztül helyeslően tudtam mutogatni az inkább extrovertáltabb barátnőmnek, hogy mi is zajlik egy introvertáltabb emberben különböző szociális szituációkban.

Röviden összefoglalva így, az átható tipikus átlagossága ellenére is előszeretettel tudom ajánlani a Komi nem tud kommunikálni animét, mert az introvertáltság témakörét egész érdekesen és hitelesen képes körbejárni, még ha néha kicsit túl is van dramatizálva mindez. Úgy érzem, a sorozaton keresztül nagyon jól el lehet magyarázni az érdeklődőknek, hogy többek között miért nem jelenti azt a visszahúzódó viselkedés, hogy utálná valaki az embereket, miközben másoknak sok ismerős szituációval küzdhet meg Komi. Emellett vizualitásában is kifejezetten igényes alkotásról van szó, amiben több változatosan megjelenített karakter is szerepel.

Viccesnek vicces a sorozat, de nem túlságosan, s inkább jellemezném visszafogott feelgood alkotásként, mint elképesztően humoros paródiaként. Ennek ellenére kétlem, hogy a legtöbb néző ne mosolyodna el legalább egy-két helyzeten. Személy szerint, sokadik slice of life-omként nem találtam túl erősnek a sorozatot, de az említett központi témája miatt még sem bántam meg, hogy végignéztem ezt az első évadot. És ugye idén érkezik a folytatás.

Legacies: a 4. évad 6 rész után – írta Martina

2022. 01. 14. 21:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: kritika

Mielőtt bármibe is belekezdenék a Legacies – A sötétség öröksége idei szezonjának taglalásába (a kezdésről itt volt kritika), elmondanám, hogy annak idején miért szerettem annyira a The Vampire Diaries-t. (Legalábbis az első négy évadig, utána már nem tetszett annyira.) A történet eleinte kicsit lassan épült fel, de miután pedig végeztek az építkezéssel, a tétek növekedésével pedig egyre izgalmasabbá vált. Valahogy mindig sikerült egy újabb csavarral meglepniük minket.

Ugyanakkor mindig volt idő arra, hogy a szereplők életét is kicsit jobban megismerjük, illetve arra, hogy a karakterek kicsit jobban megszeressük, ami azért is volt jó döntés, mert annál nagyobb volt a katarzis miután el kellett válnunk az egyiküktől. Ha már az elválásról beszélünk, mindig hagytak időt arra is, hogy az eltávozott karakterektől elbúcsúzhassunk, és mindig sikerült egy olyan ellenséget kitalálniuk, aki miatt a tétek egyre nagyobbra nőttek.

Természetesen mindig jutott idő arra is, hogy a mitológiai lényeket megalapozzák, mindig sikerült kitalálniuk valami újat, ami miatt az egész olyan frissnek hatott. Aztán nemsokára jött ennek a spinoff sorozata, a The Originals, amitől eleinte kicsit tartottam, de miután belekezdtem nem tudtam abbahagyni. Ez pedig nagyrészt annak köszönhető, hogy visszaköszönnek elemek, amik a TVD-t annyira jóvá tették, sőt még egészen új szintre is emelték a dolgot. Úgy éreztem mintha, az írók hirtelen rájöttek volna, hogy ezzel a sorozattal még inkább bedurvulhatnak, és ez iszonyúan jót neki.

Azonban pont ez a viszonylagos keménység, ami sokszor a Legacies-ből hiányzott. Sőt úgy éreztem, mintha erre a sorozatra kicsit kifogyott volna a szufla az írókból. Az ellenség egyszerűen nem tudja eléggé lekötni a figyelmem, arról nem is beszélve, hogy elég sokáig ő csak amolyan mumusként volt jelen. Emiatt a történet sem haladt igazán előre elég sokáig. Az új mitológiai lények megismerésére pedig egyszerűen nem hagytak elég időt, ami nagy kár.

A karakterekre mindig hagytak időt természetesen, sőt azok a részek sikerültek a legjobban, amelyek karakterközpontúak voltak. Őszintén szólva miattuk nem hagytam abba ennek a sorozatnak a nézését, mert érdekelt, hogy mi lesz a sorsuk. Egészen mostanáig, ugyanis a Legacies végre magára talált.

A tovább mögött folytatom.

Tovább…

Pilot-mustra: American Auto – 1×01

2022. 01. 14. 15:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2021/22,kritika,pilot-mustra

– In the pharmaceutical industry, we would test a product before we announced it.
– Didn’t stop all those babies from being born without heads.
– They had heads. They just weren’t attached to their bodies.

Megpróbálok megint nekifutni az elmaradásaim feldolgozásának, és ezennel most elkezdem megírni a sok elmaradt pilotkritikámat, amelyek közül az elsőt az NBC egyik új komédiájának szánom. Az American Auto decemberben két résszel már kapott előpremiert, szóval amikor januárban visszatért egy harmadik epizóddal, hogy most már hetiben érkezzenek a részek, én hamar el is tudtam dönteni, hogy megválunk egymástól.

Látszik, hogy kijöttem a gyakorlatból kritikaírás terén, hiszen így oda a suspense, milyen balgaság előre ellőni a végepoént, nem? A gond csak az, hogy ez a poén talán a harmadik legjobb lett volna a sorozatbéli felhozatalból, pedig nem is volt vicces. Persze a Superstore készítőjének, Justin Spitzer-nek az új szériája szellemes azért valamilyen szinten, de sajnos még elismerő bólintásokat sem tudott kiváltani belőlem, max a két idézett poénnal.

AMERICAN AUTO – 1×01 – 5/10

Gyorsan bedobom a sztorit: munkahelyi komédiáról van szó, egykamerásról (tehát a Superstore stílusát kell elképzelni, nem valami közönség előtt felvettet vagy áldokusat, mint a The Office, amin ugyancsak dolgozott Spitzer), amiben egy autógyár pár (autókedvelő) öltönyösét, kreatív koponyáját követjük (bár dolgoznak ott kétkeziek is), akik épp egy új modellt próbálnak fejleszteni. A csavar pedig annyi, hogy az új főnök a gyógyszeriparból lett a csapat fejére téve úgy, hogy rohadtul hidegen hagyják a kocsik, és még csak nem is ért hozzájuk.

Igazából nem is humor vagy a harsányság visszafogása jelenthet válóokot számomra, hanem az, hogy a karakterek elsőre nem voltak túl meggyőzőek, legalábbis sokkal kevésbé jöttek be, mint mondjuk a Superstore esetében. A többségnek voltak jobb pillanatai, de igazán potenciál csak Ana Gasteyer fogalmatlan, illetlen, nagyon nem PC főnökében volt (de ő túlságosan egypoénos), illetve a The InBetween-ből is ismert Harriet Dyer-ben, akinek karót nyelt, teperő karakterének meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy mosolyogjak, és nagyjából csak az ő munkahelyi románcával kapcsolatos jelenetek voltak igazán szórakoztatóak.

Az mindenképp pozitív, hogy ez a munkahely is nagyon él, egy csomó minden lényegtelen részlet és karakter van a háttérben, valóságosnak tűnek, nem díszletek között játszódónak, amire ráerősít az is, hogy még autók között is mozgolódnak a szereplők. És még az autós tematikára sem feltétlenül tipikus sztorikat húznak rá, hiszen míg a pilot önvezető járgánya mostanság aktuális, az 1×02 sorozatgyilkosos sztorija már nem – és hová kulminálódik a kiinduló helyzet a végére!

– Maybe he only kills evil people who deserve to die, like, maybe he’s a Dexter or something.
– You want me to check if he’s a Dexter?

Az alapfelállás miatt, bennem is felmerült, hogy hasonlíthat a sorozat a The Crew-hoz, de abszolút másmilyen (a stílusában is, de az új főnök helyzete és a munkahely is más), a hangvételében viszont már olykor megidézi a Superstore-t, az intelligens autó kapcsán fellépő kicsit kiszámítható, de ettől még szellemesen tárgyalt problémák kapcsán mindenképp.

– For me, a car is about freedom. Once you get in that thing, you can go anywhere you want.
– You’ve literally never left Detroit in your entire life.
– Now, why would I wanna leave Detroit, Sadie? I just got Wi-Fi.

Nem volt rossz a kezdés, de annyira jó sem, hogy lelkesen vágjak bele a folytatásba. Ami persze leszaladt (az 1×03 volt a leggyengébb és a fő kaszaok, bár itt is volt erős csúcspont), de szerintem részemről ennyi is volt a sorozat. Ahogy írtam, Dyer nagyon jó benne, Gasteyer-nek pedig az előadásmódja zseniális (a karakternek gyógyszerészet világából hozott gondolkodásának folytonos átültetése remek ötlet), érzem, hogy a többiek közül 3-an azért idővel felnőnének hozzájuk, de ma már ennyi számomra nem elég ahhoz, hogy nézőssé tegyen egy komédiát. Majd, ha lesz 2. évad?

Pilot: Peacemaker

2022. 01. 13. 21:30 - Írta: human

12 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bár a The Suicide Squad legjobb karaktere King Shark volt, de az ellentmondásokkal teli Békeharcos is feldobta a filmet. Na, rá épül az HBO Max új sorozata (hozzánk majd akkor jön, ha elindul a platform), méghozzá az ott látottak után játszódva. Sok ismerős is visszatér benne, de szokásos James Gunn-módon nem a főszereplőket kell ez alatt érteni.

Ha már szóba hoztam The Suicide Squad rendezőjét, aki valami Guardians of the Galaxy-ért is felelős, hogy a remek Slither horrorról ne is beszéljek, akkor megemlíteném, hogy a sorozatot készítője és egyik rendezője is. Nem véletlenül hoztam fel a Slither filmet, mert többször is az, na meg a Kick-Ass ugrott be a Peacemaker nézése közben.

Innentől mindenképp spoilerek lesznek a The Suicide Squad kapcsán, mert ellövöm a végét. Szóval a történet onnan veszi fel a fonalat, hogy Amanda Waller az ellene lázadókra bízza a Butterfly projektet, aminek során “feltételezett lepkéket” kell likvidálni mindenhol Amerikában, és mint kiderült, a világon. Ezen a lepkék bárkik lehetnek, szóval némi megfigyelés után egy könyörtelen, tulajdonképpen a békét fenntartó gyilkos kell a feladatra, ami nyilván Peacemakert jelenti. Őt kell büntetésként egyengetni az ügynökség embereinek.

Igazából a sztori nem is olyan fontos. Mármint megy előre, a harmadik rész végére láthatjuk az első bevetést is, de Gunn inkább a kedvencében merül el, a karakterekben, méghozzá olyanokban, akik nem főszereplők máshol. Amolyan kormányszerv paródia is a sorozat amellett, hogy persze vannak benne akciók is, sok verekedéssel és vérrel. Igazából nem is meglepő, hogy Gunn nem Marvel-sorozatot készített, mert itt tényleg kiélheti magát, bármit szabad, legalábbis látszólag.

Konkrétan nekem ez tetszett benne a legjobban, hogy a bármit szabad mentén amolyan “mi van a szuperhős filmek üresjáratában”-sorozat, avagy ha egy akció nem halad gördülékenyen, minimális gondokkal, hanem tele van elbaszással. Főleg ha olyan idióták vannak benne, mint a John Cena által rohadt jól hozott Peacemaker, és a legjobb haverja, Vigilante.

Elsőre meglepett a 45 perces játékidő, azt hittem jobban komédia lesz, de szokásos Gunn-módra megkedveltem a nem túl fényes karaktereket, kíváncsi lettem, mi lesz velük, és működött a humor is. Egyedül a kicsit egyhangú soundtrack ment kicsit az agyamra három rész alatt.

A látványra nem fognám rá, hogy mozis, viszont úgy is van írva, hogy a nem túl fényes helyszínek kellenek bele. Elég tévés a stílus, de működik. Egyetlen tényleges gondom, hogy kicsit pepecselős, néhol üresjáratos, de a 7/10 felső részébe tenném. Nem tökéletes akciók, váratlan pillanatok (nem fordulatok!) jellemzik, amivel nagyon el lehet lenni. Már ha bírja az ember James Gunn humorát, ami eléggé nem tipikus, ahogy itt is láthattuk.

Previous Posts