login |

Posts filed under 'kritika'

Trying: vége a 3. évadnak

2022. 09. 26. 21:30 - Írta: Shannen

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

Előre jelzem, hogy kicsit unalmas leszek és ismételni fogom magam, de nehéz máshogy tenni, ha a Próbálkozások továbbra sem tud csalódást okozni. Az Apple TV+ brit komédiája idén kicsit új vizekre evezett, kaptunk új szereplőket, mélyebb konfliktusokat, de közben semmit nem vesztett a bájos szerethetőségéből.

A készítők még mindig képesek úgy vezetni a történetet, hogy könnyen tudjon kapcsolódni hozzá a néző, de közben egy leheletvékony rózsaszín fátylat is ráhúznak, amitől még egyáltalán nem lesz édesen émelyítő az élmény, de azt elérik vele, hogy szinte minden epizódot végigmosolyogjak, időnként megkönnyezve egy-egy pillanatot.

Egy többévados komédiánál sokszor kérdés, hogy mennyire tud megújulni, több lenni annál, mint amilyen az, egyébként remek, indulásnál volt. A Trying ebből a szempontból is mintaként szolgálhat, hiszen nem csak Nicky és Jason kapcsolata és örökbefogadási tervei haladnak szépen előre, hanem a mellékszereplők is egyre nagyobb teret kapnak. Mondhatni tágul a sorozat világa és ezt nagyon tudom értékelni. Mert bár a főszereplő párosunk közti kémia utánozhatatlan és abszolút kimaxolják a cukiságfaktort (még a rosszabb pillanataikban is), annyira színes társaság veszi őket körbe, hogy kár is lenne ezeket a karaktereket parlagon hagyni.

A tovább mögött enyhe spoilerekkel folytatom és arra is kitérek, hogy mi volt az az egy dolog, ami egy kissé bezavart az egyébként továbbra is 8/10-es összképbe.

Tovább…

The Control Room

2022. 09. 26. 15:50 - Írta: gromit

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A BBC nyáron bemutatott mindössze 3 részes thrillerében egy beérkező vészhívás teljesen felborítja egy diszpécser életét, avagy hogyan próbál átlagember egyre stresszesebb helyzettel megbirkózni. Mindez Iain De Caestecker főszereplésével.

Gabe átlagos egyedülálló harmincas, a glasgow-i mentőszolgálatnál kezeli a beérkező hívásokat. Egyszer egy nő kér segíŧséget nagyon szorult helyzetben, ráadásul a beszélgetés közben felismerni véli a válaszoló diszpécsert. Mielőtt pontosabb információ is kiderülhetne a nőről vagy hollétéről, a hívás megszakad. De eddigre már a rendőrség is elkezdett érdeklődni.

A kiinduló helyzet alapján nekem is egy dán film ugrott be rögtön, de itt nagyon hamar más irányba megyünk el. A félbeszakadt hívás után elhagyjuk a telefonközpontot is – mármint persze a főszereplő, akit végig követünk a jelenben, de még a múltjában is. A gyerekkori flashbackek a puszta karaktertörténet mellett a jelenbeli motivációk megértetését hivatottak szolgálni, ez nagyjából sikerül is, de túl lassan és sok időt elvéve.

Maga az alapötlet jó, a megvalósítás sajnos már kevésbé. Bevallom, nehezen rágtam át magam az első részen, stresszeltem magam azon, hogy Gabe stresszeli magát, és egyre nagyobb nyomás alatt próbálna helyes döntést hozni, én és az ő racionális énje is tudja, hogy mi lenne az, és hogy ez nem fog menni. A furgonnál majdnem kiszálltam, igazából csak a főszereplő személye tartott meg, hogy aztán még meredekebb legyen a helyzet a rész végére, én meg megint elbizonytalanodjak, hogy kell-e ez nekem. Végül csak érdekelt, hogy mi lesz a vége, ki tud-e ebből mászni valahogy, és kicsit csaltam, előreugrottam a befejezéshez, aztán meg hogy hogy is ért el oda.

Kicsit sajnálom is, hogy sokan nem jutnak el odáig, hogy kezdjen összeállni a történet, hogy mégis milyen ügy van a háttérben, bőven a csavar előtt kiszállnak (és nem arra gondolok, hogy valóban ismeri-e a segélyhívő nőt – szerintem az elég egyértelmű). De meg tudom érteni őket, hiába az amúgy érdekes felvetés, nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. Habár eleve rövid a sorozat, szerintem jobban működött volna filmként, kicsit (sokkal) jobban átgondolva, sallang- és gyengepont-mentesre csinálva. De le a kalappal Iain De Caestecker előtt, nagyon jól átjön az óriási nyomás alatt álló kisember dilemmája és szenvedése (persze ilyesmit már Fitzként is láttunk tőle).

Dynasty: vége az 5. évadnak. És a sorozatnak is.

2022. 09. 25. 21:30 - Írta: Necridus

2 comments | kategória: 2021/22 finálék,kritika

Hatalmi háború, egó, tömérdek pénz, pezsgőzuhatag, elegancia, szerelem, árulás, ellenségeskedés, ármánykodás, bonyolult rokoni viszonyok, üzlet és család. Ez a Dinasztiák 2017-ben képernyőre kerülő rebootjának néhány kulcsszava, amiknek most mind búcsút kellett mondanunk, ugyanis a CW elkaszálta a modern szappanoperát az év elején. (A finálé után itthonra is megérkezett hétvégén az évad a Netflix-re.)

Szerencsére időben jeleztek, a hivatalos hírnél még hat epizód forgatása előttünk volt, és az évad utolsó néhány percében érezhető is volt, hogy közeledik a tényleges zárás, szépen elkezdték a szálakat elvarrni és vissza-visszaemlékezni a régi időkre amolyan fináléhoz közeledő módon.

Akik a Netflixes premierre vártak, azok, szeptember 24-e óta bele is vethetik magukat az utolsó szezonba, ami még a 100. epizódot is tartalmazta. Addig is a többiekkel ugorjunk a spoilerek mögé, miután megemlékezünk az 1981-es Dynasty-ről is röviden! Tovább…

Milyen is volt a Smallville?

2022. 09. 25. 15:50 - Írta: Necridus

22 comments | kategória: ajánló,kritika,nosztalgia

Még stábtag sem voltam a blogon, amikor elkezdtem pótolni a Smallville-t, de megakadt a dara 2.5 évad után több évre, amikor jött a megmentő HBO Max és elhozta az egész sorozatot szinkronosan, úgyhogy csak sikerült befejeznem Superman előzménytörténetét. Azt a szériát, ami a mai (kihalófélben lévő) DCTV-nek lehetőséget adott kibontakozni úgy, hogy még ő maga is rettentően felemás volt.

(Ez a poszt egyfelől olyanoknak lesz egy ismertető/kritika, akik még nem látták, a többieknek pedig egy kisebb nosztalgiázás is lesz a tovább mögött – vagy azoknak, akiket érdekel, miről is szólt 10 éven keresztül a Smallville, de esküdnek rá, hogy nincs idejük megnézni. Szóval extrán hosszú lesz, előre is elnézést.)

Sokaknak ez jelenthette a junkie-ságának kezdetét, esetleg a sorozaton keresztül kedvelhette meg a szuperhősöket. Én mondjuk Daredevil és Spider-Man-rajongóként nőttem fel, Superman sosem volt a kedvencem, de mint a blog rezidens Arrowverse-szakértője szokatlan érzés volt, hogy még a Birds Of Prey is megvolt (te következel, ’90-es The Flash!), de a Smallville még mindig nem.

Szóval végre bepótoltam, de a kedvenceim közé nem került. Nagyon szerettem végre egy önmagát komolyan vevő, családbarát, darálható, 20-23 darab 40 perces epizódból álló, többévados országos sorozatot követni, az ilyenekbe valahogy mindig több energiát tudok invesztálni, mint a mai “két évente kapunk hat vagy nyolc részt, amitől hanyatt kéne esni, mert a Netflix vagy az HBO készítette” sorozatokba.

A Smallville nem ilyen. Megvannak a bénácska elemei (a vizuális effektek java már akkor is nevetségesnek számított, vagy a borzasztó karakterei és logikai bukfencei, amikre később visszatérek), ugyanakkor mindezt büszkén vállalva építette saját magát évről-évre egy olyan univerzummá, amiben remekül adaptálta a ’40-es években kreált Superman történetét, miközben nem félt valami újat létrehozni, kreatívan átformálni Clark Kent mítoszát.

Volt erre 217 epizódja, ami 10 évadra oszlik el – 2001 és 2011 közt került képernyőkre a sorozat. Először a WB-n, majd annak és a UPN-nek összeolvadásából született CW-n kapták meg a rajongók a maradék öt évadot. Elismerem, végig lehetne lapozni az IMDb-t, de a Milyen is volt …? posztokhoz híven kötelességemnek érzem kitérni a színészekre: Tom Welling (Clark Kent), aki hosszas pihenő után a Luciferben, majd a Professionals-ben tért vissza, Michael Rosenbaum (Lex Luthor), aki a Smallville-t követően a Breaking In és Impastor c. komédiákban találta meg önmagát – ők ketten egyébként nemrég indították a Smallville témájú podcastjüket.

A sorozat saját karakterét, Chloe-t játszotta Allison Mack, aki kisebb sorozatokban még szerepelt, mielőtt mind tudjuk, hogy mit követett el, amiért börtönben ül (a szektájáról szóló dokusorozat szintén ott van az HBO Max-on The Vow címmel). Kristin Kreuk (Lana Lang) a CW-n folytatta a Beauty and the Beast-tel, majd a kanadai Burden of Truth-szal, most pedig a Reacher-ben ismerhetjük fel. Justin Hartley (Oliver Queen) elment kórházazni a Emily Owens M.D.-be, majd a nagysikerű This Is Us-ban láthattuk ismét.

Mellette Erica Durance (Lois Lane) is az egészségügyes sorozatok felé vette az irányt a Saving Hope-pal, majd Supergirl édesanyját is alakította, Cassidy Freeman (Tess Mercer) pedig a Netflix Longmire-je felé vette az irányt. Néhány fontosabb főszereplő volt még a mindig fantasztikus szülő trió, John Glover (Lionel Luthor), John Schneider és Annette O’Toole (Jonathan és Martha Kent; utóbbi még 83-ban Lana Langot alakította!), Eric Johnson (Vikings, American Gods), Jensen Ackles (Supernatural, The Boys), Sam Witwer (Supergirl, valamint rengeteg Star Wars-animációban szinkronhang), Aaron Ashmore (Ginny & Georgia), Laura Vandervoort (Bitten), Callum Blue (Proof), valamint Sam Jones III (ER). 

A készítők pedig Alfred Gough és Miles Millar, akik neve lehet, hogy egyeseknek nem mondk sokat, de ha azt mondom, hogy Charlie’s Angels (a sorozat), a The Shannara Chronicles, winnie egyik nagy kedvence, az Into The Badlands, és a nemsokára érkező Wednesday is az ő kezük alól jut(ott) el hozzánk, máris többen ismerhetik fel a duót. Ritka az, amikor valakinek ötször összejön, hogy saját sorozat legyen!

Velük (és rengeteg mellékszereplővel) készült a Smallville, ami Clark Kentről szól, miután a Földre került az elpusztult Krypton bolygóról a kansas-i kisvárosba egy meteorzápor közepette, és mielőtt felnőtt, igaz szerelemre lelt, Metropolisban riporterré vált és a világ egyik legnagyobb hősévé, Supermanné nőtte ki magát. Az első évadok még a gimiben játszódnak, ahogy Clark rejtegeti erejét, miközben már akkor igyekszik megmenteni a bajba esetteket.

Eközben barátra lel a gazdag Lex Luthorban, szerelmes a szomszéd Lana Langba, aki a futballcsapat kapitányával jár, barátai közt pedig a szintén lúzer Pete és az ambiciózus, Smallville-i furcsaságok megszállottjaként ismert, iskolaújságot vezető Chloe, aki szerelmes Clarkba. Tipikus amerikai gimis alapsztori, el kell ismerni, de hát 2001-et írtunk, így akkor még simán fogyaszthatónak minősült, ahogy a vizuális effektek is, amik mai szemmel olyanok, amiken jót lehet nevetni. Persze mondhatjuk, hogy 2001-ben kistévén ez még oké, de évekkel később is hasonlóan gyengék voltak az effektek. Engem speciel sosem zavar az ilyen, de a mai világban az ilyen miatt instant kaszára lenne ítélve.

Ma viszont már erősen kétlem, hogy a Smallville ne lenne nevetség tárgya. Bár sok minden más lenne, ha ma kapnánk meg, hiszen nemcsak a korábban említett sorozatok lennének mások, amikben a színészek benne voltak, hanem maga a DCTV is, ugyanis a Smallville nélkül Oliver Queen / Green Arrow sosem tett volna szert ekkora népszerűségre, nem lett volna Arrow és Arrowverse ott és akkor, és a DCTV versenytársai (MCU!) is ki tudja, hogy szerepeltek volna, ha nem akartak volna ezen sorozatokra reagálni.

Ráadásul a Smallville még időnként igen repetitívvé is tudott alakulni, legyen az magánéleti probléma, vagy valamilyen ellenség. Gondolok itt a Luthorokra vagy más űrlényekre, de akár a heti gonoszokra is, akik főként az első szezonokban voltak hangsúlyosak. A gimis évek alatt inkább a monster of the week-struktúrával dolgozott a sorozat, kaptunk egy adott meteoritfertőzött gonoszkodót, akit Clarknak meg kellett állítania úgy, hogy közben ne bukjon le senki előtt képességei miatt, hiszen veszélybe sodorhatja azzal szeretteit.

Nálam ezek az évadok voltak a gyengébbek, nem is csak azért, mert az epizodikussággal sokszor nem tudok mit kezdeni, hanem azért, mert itt volt a legtöbb olyan pillanat, amikor üvölteni tudtam volna a képernyővel, hogy “na ne már!”. Clark sosem takarta semmivel az arcát, bármikor bárki megláthatta volna, de valahogy sosem sikerült, és még az se volt senkinek se gyanús, hogy a lúzer farmergyerek ott van minden egyes ilyen katasztrófánál – amikor meg már elhíresült a színeiről és civilben is folyton a piros-kéket hordta, az se volt senkinek se feltűnő.

És mégis daráltam ezeket a részeket, ahogy csak tudtam, mert hiába voltak eléggé súlytalanok a heti esetek (ezeket mondjuk ilyenre is tervezik, nyilván a rész végére meg kell oldani őket), az út, amin Clark végigment, rendkívül szórakoztató volt. Képregényismerőként minden egyes újonnan felfedezett képesség, újonnan megismert arc hatalmas vigyort kényszerített ki, a Smallville ebből a szempontból a 2000-es években a képregényesekhez a kánaánt jelenthette. Az egyszerű, kezdetben csak gyors és erős farmerkölyök körüli szűk világot folyamatosan tágították a DC univerzum karaktereit (akár átalakítva) felhasználva, mi pedig a már a képregényes, rég ismert és szeretett képregényes világot fedezhettük fel újra.

Amikor a Smallville örökségére gondolok, akkor három dolog jut eszembe: a 2010-es évek DCTV-je, a húsvéti tojások és különböző epizódbeli és évadbeli struktúrák – ezek némelyike persze már korábban is használatos volt, nem a Smallville találta fel őket, de az Arrowverse mindenképp a széria érdeme, ami hiába hanyatlik, tudjuk, hogy néhány éve mekkora szerepük volt a tévé világában.

A struktúrák alatt egyfelől a már említett monster of the week-szerkezetre gondolok, amit az összes Arrowverse-sorozatnál láthattunk, másfelől arra, ahogy a hősünk kezdetben teljesen egyedül küzd, majd egyre több és több barátját engedi közel magához, családjává fogadja őket, miközben megannyi szerettét kell, hogy elveszítse a kemény úton. Nem utolsó sorban pedig a tipikus szezonszerkezet is innen ered a DCTV univerzumában, ahol az adott városba minden évben jön egy új gonosz, az évadzáróban teljes anarchia uralkodik, de minden más epizódban csak egy-egy hétig bukkan fel egy-egy dühös gonosz.

A gimis éveket hátrahagyva eljutunk Metropolis-ba, ahol egyre közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amit mind ismerünk a képregényekből, Lex egyre aljasabb módszerekhez folyamodik, hogy rájöjjön, ki a szuperhős Smallville-ben, egyre több időt kapnak ikonikus karakterek, köztük az egész sorozat legjobbja, Lois Lane, valamint a heti eseteket egyre gyakrabban váltják fel főgonoszok és átívelős szálak új főszereplőkkel. Clark már Metropolis-ban egy senki volt a kisvároshoz képest, sokkal hihetőbb, hogy senki nem ismeri fel, azonban még néhány betegségét megtartotta az első metropolis-i években a sorozat.

Ilyen például Lana Lang, aki az első perctől kezdve egy óriási klisékupac, minden mondatát török szappanoperákból emelhették át, minden létező mozdulata a tipikus drámakirálynőké, hiába nőtt fel később. A Superman-mitológia szerves része, de szembeállítva a Superman & Lois Lana Lang-Cushingjával egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem lehetett volna azt a karaktert egy kicsit kedvelhetővé varázsolni.

Éppen akkor, amikor már tényleg a legidegesítőbbé vált, akkor toppant be a sorozatba Lois Lane, aki azon nyomban hatalmas változást ért el, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy a nagyszájú, belevaló, imádnivaló személyisége elvitte a show-t, hanem Erica Durance-nek, aki minden pillanatban tökéletesen alakította karakterét és remek dinamikája volt Tom Wellinggel (aki időközben többször is rendezett, az utolsó évadban pedig executive producerré is előlépett), akivel karaktereik folyamatosan szúrkálódva, gúnyolódva aranyat értek. A S&L-ban Clark felesége erős karakter és Elisabeth Tulloch sem játszott még ilyen jól, de nincs kétség afelől, hogy Erica Durance lesöpri – mindezt egyébként úgy mondom, hogy Lois karakterét a képregényekben (pláne a filmekben) egyszer sem tudtam megkedvelni.

Voltak még olyan karakterei a sorozatnak, akik egyértelműen szerethetőek (Kenték) vagy utálhatóak (Zod), de a Smallville nagyon erős volt abban, hogy karaktereit több oldalról is megvilágítsa. A legnagyobb hősök is olykor igazán ellenszenvesekké tudtak válni (Oliver Queen, rád gondolok), a legszerethetőbbnek vélt figurák is néha arra kényszerítettek, hogy ökölbe szorítsam a kezem (Jimmy Olsen), és sokaknál hosszú ideig játszottak az érzéseinkkel, hiszen nem voltak egyértelműen pozitív vagy negatív figurák (Kara, Oliver, Tess, Lionel és Lex is), sőt, Chloe-nak is kellett néhány év, mire szerethetővé vált az idegesítő kategóriából. Így sokkal érdekesebb karaktereket kaptunk, akiknek esetében tényleg lehetett izgulni, mi is lesz vele, Clark mellé áll vagy ellene fog küzdeni. 

Viszont van egy kategória, amivel egyáltalán nem tudott mit kezdeni: az évados rosszfiúk. Lexen és Lionelen kívül csak a 8. szezon rosszfiúját sikerült kellő alapossággal kidolgozni. A legnagyobb gonoszok is nagyon sok időre el tudtak tűnni, végig a háttérben maradtak és csak néhány rész erejéig léptek elő és jelentettek valódi veszélyt. Egyáltalán nem tudta valódi fenyegetésként bemutatni sokszor ellenfeleit, legyen az ember, Clark képességeit szintén viselő űrlény vagy univerzumokat vacsorára fogyasztó magasabb entitások. Az utolsó évad például nagyon jó példa erre, ahol elérkezett a világvége, de lényegében csak a dupla fináléban volt ez valódi probléma, előtte teljesen másokkal is tudtunk foglalkozni – az epic összecsapást hanyagoló sorozatzárót leszámítva még így is ez volt az egyik legjobb évad a tömérdek Lois Lane és a hősöket korlátozó törvény miatt.

A Smallville Clark Kent remek felnövéstörténete. Látjuk, ahogy a forrófejű, népszerűségre vágyó fiatal kölyök hogyan tanulja meg, mi a barátság, a szerelem, a család, a felelősség és az emberiség, felnőtté válása közben pedig hibázik, nem is keveset, de képes minden egyes veszteség után talpra állni és folytatni, hogy megvédje azokat, akiknek szükségük van rájuk. A képregényrajongóknak a rengeteg rejtett utalás miatt is eszméletlen szerethető, de azok ismerete nélkül is remek lehet minden nézőnek, hiszen alapvetően kisvárosi tinisorozatként indul, amiben egyetlen egy karakternek van emberfeletti képessége, és mire klasszikus szuperhőssorozattá válik, addigra már bőven erős kötődés alakulhat ki ahhoz, hogy ne tudja az ember olyan könnyen elengedni.

Sok hibája volt, és hangsúlyozom, a Smallville ott és akkor tudott népszerű lenni, később szinte esélytelen, hogy ennyi epizódot megélt volna. Akik el tudják fogadni, hogy a mai szemnek fájó effektet lát és nem a klasszikus világmegmentő szuperhőssel kezd, azoknak bátran ajánlom. Már ha van még rajtam kívül olyan, aki bele mer vágni 10 évados sorozatokba manapság.

Ami a nézettséget illeti (szintén a posztsorozat egyik kötelező eleme), a pilot 8.35 millió nézőt érdekelt, amiből átlagosan 5.9M heti nézőt sikerült megtartani az évadban, 9 évaddal később pedig a sorozatzáróra már csak 3.02 millió néző maradt (összehasonlításképpen Arrow pilot 4.14 millió embert érdekelt). Spinoffok voltak tervben (Aquaman sorozatot forgatott az Oliver Queen-t alakító Justin Hartley, de abból se lett semmi), viszont képregény formájában megkaptuk a 11. szezont, amiben Clark full mode Supermanként a Justice League-gel az oldalán tesz rendet a Földön. 

Ugyan a blogon van már kritika a sorozathoz (a finálés itt olvasható), mert a megalakulás után még jó pár évig futott, de röviden ismét szót ejtenék minden évadról – amihez van kritika, annak ott lesz a linkje. A tovább mögött ugorjunk a nosztalgiázásba, ahol már spoileres leszek. Tovább…

Agent Hamilton: az 1. évad

2022. 09. 24. 14:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika

Carl Hamilton gyakorlatilag amolyan svéd James Bond. Kell ennél több ajánlónak?

Jan Guillou hidegháború alatt játszódó Carl Hamilton-könyveiből több filmes és tévés feldolgozás is készült már. Ez a 2020-ban indult svéd sorozat a könyvekből csak a karaktert veszi át, mai világunkba áthelyezve, modernizálva. Az eredeti cím szimplán csak Hamilton, de szerencsére nemzetközi forgalmazásban odabiggyesztették az “Agent” szót is, így talán könnyebb rátalálni, és az is segíthet, hogy a főszereplő Jakob Oftebro, aki sok skandináv sorozatból lehet ismerős (én azt hittem, dán a fickó, pedig norvég, itt viszont svédet játszik – hm, skandinávnak jó lesz? :) )

A bonyolult, átívelő szálas történet középpontjában valóban Carl Hamilton áll, aki tehetős svéd család sarja, amerikai diplomával, illetve hát amerikai kiképzéssel, maga a sorozatot nyitó jelenet is még Amerikában játszódik. Sokáig nem is igazán egyértelmű, hogy pontosan kinek is dolgozik Hamilton.

Bomba robban Stockholmban a május 1-jei ünnepségek alatt, és utána még külön merényletet kísérelnek meg a svéd belügyminiszter ellen. Láthatjuk a robbantókat és Hamiltont is akcióban. Meg persze a svéd biztonsági szolgálat embereit, ahogy próbálnak a helyzeten úrrá lenni, és kideríteni, mégis mi és ki lehet a háttérben. Miközben a nyomozásnál Hamilton is képbe kerül néhány viszonylag használható felvételen, rögtön az elején.

És ez csak a kiinduló helyzet, hamar a képbe kerülnek más titkosszolgálatok, palesztinok, oroszok, aztán jön még elég komoly számítógépes támadás is (ez manapság már nem is nagy spoiler, nagyon sok szintje lehet). Maga a cselekmény elég bonyolult, és persze a kapcsolati hálók, a különböző karakterek és mindenféle titkosszolgálatok között is. Hamilton hiába badass karakter, néha mégis eléggé kisember benyomását kelti, aki csak belekeveredett a nagyok játékába.

Sokan kritizálták a sorozatot, az adaptációt és a (svédek számára) ismerős karakter kezelését. Én nem ismertem se a könyveket, se korábbi adaptációkat, úgyhogy nálam tiszta lappal indult a sorozat. A kémes-ügynökös műfaj és a kezdés alapján megvett, simán végig is néztem, de igazából nem tudott annyira beszippantani, mint mondjuk a francia Les Bureau des Légendes, Hamilton is jó, de nem olyan megnyerő, mint Paul/Guillaume. Krimirajongó énemnek jó volt, hogy nézőként is lehetett találgatni, mégis mi folyik itt, de kissé nehéz volt követni a ki-kicsodát, a zárásnál meg eléggé hümmögtem.

Időközben a svédeknél már bemutatták a 2. évadot is, ami a leírás alapján szakít az átívelő szálas formátummal, és 4 történetet dolgoz fel. Így talán jobban is működik, de majd meglátjuk. Ha elém kerül (természetesen megfelelő felirattal), azért bele fogok nézni.

House of The Dragon: féltávnál az 1. évad (könyves) – írta Ayrons

2022. 09. 23. 21:40 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

Féltávhoz érkezett a Sárkányok háza, amely nem csak lezárta az eddigi történéseket, hanem ezzel az öt résszel véget ért a széria prológusa is. Innentől már rátérhetünk a lényegre. A figurák felkerültek a sakktáblára, kezdődhet a Sárkányok tánca.

Jövő héttől nem csak a színészek egy része cserélődik ki a nagyobb időugrás miatt, hanem megérkeznek az utódok is, akik a felnőttek mellett fontos szereplői lesznek a Sárkányok táncának. A mostani epizód tökéletesen egyesítette az eddigi 5 részt, továbbá mesterien építette fel a  feszültségét is, ami az epizód végén elemi erővel robbant be. 

A tovább mögött többnyire spoileresen írok a részekről.

Tovább…

Abbott Elementary: kezdett a 2. évad

2022. 09. 23. 15:50 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: kritika

Sajnos elég tiszteletlenül viselkedtünk a tavalyi szezon legjobb komédiájával, az Abbott Általános Iskolával (ami nálunk nézhető a Disney+-on, de a Hulu-s világpremier miatt nem azonnal érkeznek hetiben a részek), hiszen elmaradt az évadkritika. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyikünk kaszálta, én például mindig aznap néztem a részeket, a második évad kezdése előtti hétvégén pedig egy nap alatt ledaráltam újra az első évadot.

winnie a harmadik rész utáni kritikájában azonban már megfogta a lényeget, amit az évadzárós posztban is leírtunk volna: az Abbott Elementary kissé újít, de azért jól bevált recepttel dolgozik, nem erőlteti meg magát, mégis nagyot üt az áldokus munkahelyi komédia. Főként a humorával nyer meg, azonban hatalmas szíve van a sorozatnak a diákjaikért mindent elkövető tanárokkal, akik mindig tanítanak valami újat, miközben nem drámázzák túl, a szívmelengető jelleg mellett ugyanúgy tud könnyed maradni a sorozat.

Welcome to the Philly public school system, where you never have what you need.

A premier egy kicsit megijesztett, hogy ezen változtatni fog, de még most sem tudom azt mondani, hogy félresiklott valami, hiszen a második évad premierje legalább annyira szórakoztató volt, mint az első évad bármelyik része. A tovább mögött folytassuk spoilermentesen. Tovább…

New Amsterdam: kezdett az 5. évad

2022. 09. 22. 21:55 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: kritika

Utolsó, rövidebb évadjával tért vissza a New Amsterdam, ami anno nagyon jól kezdett, azonban már gyengült annyit, hogy ne fájjon annyira a búcsú, és ezt úgy mondom, hogy a kórházas sorozatokkal sosem voltam kibékülve, a sorozat mégis megfogott az első epizódjával azonnal.

Tavaly elég nagy cliffhangerrel köszöntünk el egymástól a sorozattal, és nem a megszokott, kórházas vagy azon kívüli katasztrófákra gondolok, mint áramkimaradás vagy repülőkatasztrófa, hanem inkább a főszereplők érzelmi világát szétcincáló típusúra. A New Amsterdam mindig is a kevés, de stabilan jelenlévő főszereplőinek érzelmi világának újbóli és újbóli megrángatásában volt erős, és emiatt tudott a premier is ütni.

A tovább mögött spoileresen folytatom. Tovább…

Pilot: Andor

2022. 09. 22. 15:50 - Írta: human

63 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Igazából 3 részes volt az új Star Wars-sorozat premierje a Disney+-on, és kellett is ennyi, hiszen ott indul be a cselekmény igazán. Bár azt tippelném, hogy megosztó lesz a nyitány, de azért nem vagyok annyira biztos benne.

A sorozat a Rogue One-ban látott Cassian Andor története, megtudhatjuk miképp lett a felkelők könyörtelen (ha emlékeztek az említett film kezdésére) kémje. Ezt úgy kell elképzelni, hogy némi flashback a gyerekkora, és a jelen, egy ügyeskedő férfi, aki keresi a nagyon rég látott húgát, és ennek során megöl két biztonságit, amivel egy nagyobb folyamatot indít be.

Andor itt még nem profi kém, hanem egy kisstílű bűnöző, aki egy ilyen..,. nem is tudom, milyen városban éldegél. Vannak alvilági ismerősei, meg rendes polgárokkal is jóban van, de mindenkin érezni, hogy azért a Birodalom keze, ez a cég eléggé kiszipolyozta őket, rájuk rakódott már az elkeseredés, amit gondolom páran hősiességre fognak váltani. És akkor a 3. részre beindul a bonyodalom is, ami elkezdi próbára tenni az embereket, na meg Andort a kémkedés felé terelni.

Ami miatt viszont megosztónak gondolom a sorozatot az az, hogy eltér a Star Wars-os főhangulattól. Ezt ugyanúgy teszi, mint a Rogue One, akinek az tetszett, az tényleg semmiképp ne hagyja ki. Mindez konkrétan azt jelenti, hogy nem űr-westernt kapunk, ahol a fejvadász körbejár és néha segít, hanem a háborús film hangulatra feküdtek rá. Senki sem aranyos, játékos, minden vérre megy.

Azért az Andor nem rúg fel úgy mindent, mint a The Last Jedi tette, szóval ilyen szempontból nem rettenti el a rajongókat, de a kalandos hangulatért meg kell várni a The Mandalorian folytatását, ami ugye jön majd jövőre. Mindezek tényleg nem bajok, csak tények, ne is legyen minden Star Wars-sorozat egyforma, lehet kevesebb fanservice, csak mondom, hogy az Andor érezhetően eltér a nosztalgikus iránytól. Egyelőre. Ha nem is újat mond, de legalább mást.

A megvalósítás kapcsán winnie külön szólt, hogy említsem: nem a LED falas technológiát használták (itt egy cikk). Bár nem tudtam róla, de a részek közben eléggé feltűnő volt, hogy sokszor kimozdultak a Mandalorian, Bobba Fett, és Obi-Wan által megszokott 10 méteres buborékból (pl. fenti kép), elég csak a 3. rész akciójelenetére gondolni. Nektek mennyire volt elsőre vágós? Jobb ez, vagy mindegy?

Igazából a sok díszlet talán még filmesebbé is teszi a részeket, de ez azért kicsit túlzó kijelentés lenne, hiszen sokszor beszélgetnek “kis szobában” (a sok félközeli képen is látszik:), beköszönt a sorozatos költségvetés itt az elején, de igyekeztek jelentősen feldobni ezeket, és szabadban, meg a hatalmas lepukkant városban játszódó jelenetekkel megtömni az átvezetést. Viszont A Nagy akciójelenet rohadt jó lett. Ott teljességgel érezni lehetett a háborús hangulatot.

Az alakítások működnek, bár pont a főszereplőre mondanám, hogy elmegy, de láthatóan igyekeztek a kis szerepekre is ismert színészeket szerezni, és adni nekik témát, amivel építkezhetnek. Pont emiatt is lesz “belakott” érzése a világnak, amit látunk, nem csak a lepukkant, BKV-t idéző járművek és eszközök miatt. Dizájnban maradt az, amit a The Mandalorian, vagyis hát a New Hope elkezdett, de azért mégis kicsit más. Hirtelen az jutott eszembe, hogy míg azok a nyár, addig ez az ősz, borult ég, néha eső.

Az egészet még a zene dobja fel rohadtul, az a helyzet, hogy felhúzza 8/10-re a három részt. Míg az Obi-Want vártam, és csalódás lett, addig itt pont az ellenkezője áll fenn, és a Rogue One-nal szemben nem utóforgatások és átszabás utáni hullámzó végterméket látunk, hanem egységesebb víziót, ami eddig működik.

American Horror Stories: vége a 2. évadnak

2022. 09. 21. 21:29 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: antológia,kritika

Ugyan a Disney+-ra itthon még csak az évad egy része érkezett meg, de kint már véget ért az American Horror Story epizodikus antalógia spinoffjának második évadja. Az első évadot eléggé felemásnak éreztem, inkább a szezon második fele kezdte megütni az AHS elborultságának szintjét. Idén nem volt ennyire elkülönítve az erősebb részek halmaza.

Az előző szezon hiába volt epizodikus, csak-csak tartogatott néhány epizódra átívelést, most azonban ez nem fordult elő, így tényleg bármelyik epizód bepróbálható az előzők ismerete nélkül, még a premier is, aminek csak az utolsó percei tartalmaztak az anyasorozathoz kapcsolódó utalásokat.

A tovább mögött folytassuk spoileresen. Tovább…

Cyberpunk: Edgerunners: az 1. évad – írta Miklós

2022. 09. 21. 15:55 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: anime,kritika

A Netflixes Cyberpunk: EdgeRunners elég komoly hátrányból vágott neki a világhódító útjának.

Az alapjául szolgáló Cyberpunk 2077 játék leginkább arról híresült el a gamer és nem-gamer világban, hogy miután 2020-ban megjelent, alaposan felhype-olvak hatalmas blama lett a konzolokon, mivel egyszerűen alig volt játszható állapotban, illetve bírósági ügy is lett belőle. No meg arról, hogy Kenau Reeves-t megnyerték kvázi főszereplőnek, aki nem csak a hangját, de jobbára a kinézetét is kölcsönözte az egyik karakternek.

Pedig az 1980-as évek Mike Pondsmith és pár szerzőtársa által megálmodott Cyberpunk szerepjátékra épülő világgal a lengyel CD Project Red cég magasra tört, e köré épülve akarták meglovagolni a The Witcher játék-triológiával megszerzett hírnevüket (és itt talán nem túlzás megjegyezni, hogy nekik köszönhetően lett világszerte ismert Andrzej Sapkowski fantasy-világa), és az abszolút csúcsra törni. A játék mellé pedig egy animét is összegründoltak, mégpedig a japán Trigger stúdió gyártásában.

A játék 2020 decemberében jelent meg, több, mint másfél évvel később pedig a Netflix felületén követte a sorozat. A kettő között pedig azon kívül, hogy nagyjából ugyanabban a korszakban (2077) és ugyanabban az észak-amerikai kitalált városban, Night City-ben játszódik, igazából látványos kapcsolat nincs, ami egy kicsit merész megközelítés, de valójában nagyon is bölcs döntés volt.

A történet főhőse David, aki édesanyjával együtt a hipermodern város elszegényedett részében él, és innen kellene kitörnie az Arasaka megacég által üzemeltetett neves, de méregdrága középiskolában elért eredményeivel. Így az elején bevezetést kapunk az itt elvárható gazdag-osztálytársak-által-vegzált-szegény-gyerek történetbe, de szerencsére nem egy egyenruhás iskolai tini-szappanoperába fordul az írók tolla…

Sokkal inkább bevezetnek minket Night City velejéig korrupt és véres hétköznapjaiba, ahol a pénz és a hatalom hajszolása a csúcson állóktól kezdve a poros-mocskos sikátorlakókig megfertőz mindenkit.

Nem egy világraszóló fordulat, hogy David feltörése nem sikerül, és ehelyett az utcán kell(ene) boldogulnia valahogy, úgy, hogy eredetileg egyetlen mesterséges szerve (kibervere) sincs. Eme korban ugyanis bevett szokás lecserélni gyakorlatilag az agyon kívül bármilyen szervedet, akár az egész testedet mesterségesre. Ez kétség kívüli előnyökkel kecsegtet, hiszen jobban látsz, gyorsabb és erősebb lehetsz, de olykor végzetes mellékhatásaként gyakorlatilag bekattanhat tőle az illető, és itt rátérünk a sorozat gerincét alkotó kiberpszichózisra. 

Ugyanis az ilyen állapotba került emberek (vajon ez ilyenkor még jó szó rájuk?)  tömegmészárlásokat rendeznek, és nagyon nem könnyű egy két lábon járó tankot megállítani – kivéve, ha hasonló szintű erővel vonulsz fel ellene.

David tehát hátrányból nekifutva próbál boldogulni, és természetesen minden az első beültetésével kezdődik, amivel kiutat remél a reménytelennek tűnő helyzetéből. Így fut össze Lucy-val, egy tini(nek látszó) lánnyal, aki révén egy vargabetűvel belép a Cyberpunkok, a nagyon fejlett technikát kihasználó bűnözők világába. 

Spoilermentesen talán ennyi előzetesnek elég, de itt a kulcskérdés egy átlag nézőnek az, hogy érdemes-e egyáltalán felvenni a fonalat a sorozat kapcsán? Ilyen téren a készítők többé-kevésbé jól egyensúlyoztak, mert annak is szórakoztató lehet, aki semmit sem tud Pondsmith világáról és a játékkal sem találkozott eddig.

A történet a fő szálat tekintve lezárt, kerek egész, a fontosabb elemeket viszont a karakterek elmesélik, de szerencsére nem szájbarágós módon. Ugyanakkor viszont a rajongók is szépen ki vannak szolgálva, a háttérben folyamatosan tűnnek fel azok azon elemek, amelyek a játékból lettek átemelve. Mindehhez kapunk egy jó közepes animációs minőséget, korrektül megrajzolt karaktereket, jó hangokat, egész jó szinkront és zenei aláfestést. 

Nem meglepő, hogy igen jó értékeléseket kap a sorozat, de az azért sejthető, hogy ez főleg a játék rajongótáborának köszönhető, pedig azért egy „laikus” nézőnek is bátran ajánlható, már amennyiben nem retten meg a jelentős mennyiségű vértől és széttrancsírozott testrészek látványától, abból ugyanis lesz elég – Night City nem a gyengéknek való hely. 

Summa summarum a tényleg szépen összerakott 10-szer nettó ~20 perces epizódok könnyen beszippanthatják azokat is, akik amúgy esélyt sem adnának egy ilyen sorozatnak… Talán majd most.

Pilot: Quantum Leap

2022. 09. 20. 21:20 - Írta: human

14 comments | kategória: 2022/23,kritika,pilot-mustra

Időutazás! Embereken segítés! Az NBC folytatta a Quantum Leap – Az időutazó sorozatot (mondhatni rebootként), amiben Scott Bakula volt a főszereplő. Tehát ahhoz valamilyen módon kapcsolódik majd a történet, és már a kezdésnél is emlegetik az embert, aki elsőre használta ezt a fajta időutazó technológiát.

Hogy miről van szó? A főszereplő a kvantum világon át időt és testet utazik, avagy mindig új emberként ébred, olyanként aki magán vagy másokon kell segítsen. Tulajdonképpen változtat a múlton. A helyzetekben segíti őt a jövőből hologramként feltűnő párja, aki a jövőbeli információkkal felvértezve nyilván elengedhetetlen. Na meg tökéletes alany a nézőnek magyarázásra.

Van emellett egy átívelő szál is, és ne bántsatok ha azt mondom, hogy minek. Konkrétan: az embereken segítős, a múltbeli rész egész fun volt. Rendben, a végső feloldása már gagyi, de az odavezető út közben párszor el lehetett mosolyodni, amin bizony a 80-as évek zenéje sokat segített (és egyre olcsóbb? Milyen számok voltak már itt!). Részemről teljesen erre kellett volna gyúrni, hagyva a jelent, ahol ott az átívelés, hogy miért is ugrott bele a tudós az utazásba, meg rengeteg karakter akik nullára érdekelnek.

Viszont megint ott vagyok, amit kicsit reméltem, hogy elmarad. Avagy országos sorozat, 20-25 perc tök jó benne, és elnézném a heti “segítést”, de ott van mellette a sok körítés, ami egyelőre unalmas, főleg hogy “majd meglátod miért tettem” ködös utalások vannak csak, még csak nincs is igazi rejtély, hanem nesze semmi, fogjuk meg jól helyzettel állunk szemben.

Érdekes amúgy, mert pont a “heti ügyek” az, amit nem szállít annyira a streaming, avagy tényleg arra kell rágyúrniuk, részemről nem kéne erőltetni mást manapság, főleg ha nem mernek tényleg komolyan elmerülni benne. Már nem lesz új Lost, legyen inkább új… nos… Quantum Leap. Erős akció-thrillert, tényleg jó-jó sorozatot nem tudnak vagy akarnak szállítani, ami nem is baj.

Az igazi negatívum számomra nem is a VFX volt, az belefér a popcorn bájba nálam, de gondolom páratoknál azért elrettentő lesz, hanem a folyamatos magyarázás. Minden reklámszünet után elmagyarázzák a téteket, hogy “felvehessük a fonalat”, csak hát rendesen odafigyelve nézve erre semmi szükség és iiiiszonyat unalmas. Legalábbis számomra. Nem maga az expozíció ténye a baj, az van mindenhol, hanem ahogy csomagolják.

A múltbeli rész 8/10 szórakoztató popcorn, az összkép amolyan 6/10 kicsit semmilyen.

Previous Posts