login |

Posts filed under 'kritika'

Vice Principals: kezdett a 2. évad

2017. 09. 21. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Yeah, my life is roses. I’m barely hanging on. There’s a full-on revolt coming, Gamby. All the teachers are sticking their cocks in my mouth. Haas is behind me, fucking me up the ass. I spend all day jerking off all the parents, trying to keep them happy. And my taint’s being licked by the goddamn budget. It’s the most annoying, confusing gang bang I’ve ever been in in my life, and trust me, I have been in a few.

Visszatért az HBO komédiája Danny McBride-dal és Walton Goggins-szal, és nekem is visszatért megint a kedvem, hogy nézzem ezt az eléggé pszichopata sorozatot. Visszatért, mert azok után, hogy nem lelkesedtem annyira a kezdéséért, iszonyat bejött az első szezon közepe, de a végére valamiért nagyon belefásultam a sok hülyeségbe és agresszióba.

De szerencsére már rég nem emlékszem arra, hogy pontosan mi volt a bajom az 1×08-cel és 1×09-cel, a mostani kezdés viszont azonnal felidézte bennem azt, hogy valamit a sorozat humoránál és a szereplőknél is jobban szeretek, mégpedig a zenéjét. Ez a 80-as évekbeli szintizene ebben a környezetben gyilkos hatású: amikor Gamby elektromos prüntyögésre kap egy mini, felpörgős montázst, az simán az évadnyitó fénypontja volt.

You’re not a cripple! Gamby, you’re a caged beast.

Persze akadt még több fénypontja is a résznek (Dr. Brown a vécében? Miss Abbott és a hajrázás? a visszapillantó tükör lezúzása?), de a fókuszban egyértelműen az enyhén szólva traumatikus eseményeken átesett Gamby volt, akiről egy pillanatra azt hittem, hogy meg fog változni, de szerencsére szó sem volt erről, PTSD ide vagy oda, szinte azonnal a régi fényében tündökölt (vagy homálykodott).

Kellemes érzés volt visszarázódni, na! Bár azt még nem tudom, hogy hetiben nézzem-e, vagy majd daráljam a folytatást. Igaz, hogy abszolút összefüggő a történet, de tartok tőle, hogy megint besokallnék, vagy hogy mondjam…, hozzászoknék a VP stílusához, márpedig, ha eltompulok, akkor sokkal kevésbé hatásosak a sokkolóbb jelenetek.

– That is not my car!
– Stop stalling! Where is she?

Ha negatívumot akarnék említeni, akkor talán (tudom, tudom…) Russell-t tudnám mondani, aki nekem túlságosan is egypoénos. Na jó, kétpoénos. Nyilván Goggins zseniális, de szívesen visszavennék a karakteréből, főleg, amikor nem Gamby-vel van, mert azt vettem észre ebben a részben, hogy sokkal jobban érdekelt volna McBride interakciója a többi tanár karakterével – ld. feljebb, minden emlékezetes momentum egy-egy, a részben alig jelenlévő tanárhoz kapcsolódik.

Jól kezdett tehát az utolsó évad (ez egy ilyen, kvázi minisorozat, eleve ennyire tervezték, egyben forgatták a 18 részt tavaly), kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog a rejtélyre koncentrálni, és mennyire lesznek fókuszban az iskolás stiklik, illetve a hatalmi harcok. Remélem, mindegyikre jut elég idő, nem borul fel az egyensúly.

The time of lawlessness is over! The fun is done! I’m back and I’m ready to put my foot inside someone’s ass.

Outlander: kezdett a 3. évad

2017. 09. 20. 21:23 - Írta: BotondB

8 comments | kategória: kritika

(A könyves kibeszélő itt található.) Tavaly a kiváló első évad után talán egy hajszállal gyengébben induló, ám végül a hajrában jócskán felerősítő Outlander immáron harmadik szezonját kezdte meg a népes rajongótábor nagy örömére.

A Diana Gabaldon könyvsorozata alapján készült széria eddig kitűnően ötvözte a történelmi, romantikus és fantasztikus elemeket, így azok mindig inkább egymást erősítették, mintsem gyengítették.

Az új évad teljesen felborult alaphelyzetből indult, és bár a premier maga picit halványabbra sikeredett, mégis érezhető, hogy eseménydús, meglepetésekkel teli szezon vár ránk. A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

South Park: kezdett a 21. évad – írta Sámán

2017. 09. 20. 20:10 - Írta: vendegblogger

16 comments | kategória: animáció,kritika

A South Park idén már a 21. szezonját kezdte. A jól sikerült 18. és 19. évad után, a tavalyi huszadik már egy könnyebben felejthető darab volt. Míg a kezdés, és az évad első fele viszonylag szórakoztató volt, addig az évad második felére, és végére, teljesen elfáradt, és ellaposodott a sorozat átívelő szála.

Az elmúlt években megszokhattuk az átívelős formátumot, a sorozat készítői idén elvileg újra visszatérnek az epizodikus felépítésű részekhez.

Meglátjuk, hogy ez megvalósul-e, mindenesetre az első rész is heti bontásra enged következtetni. Így látatlanban remélem is, hogy a 21×01-ből semmit se akarnak átmenteni a későbbiekre. Igen, ennyire volt számomra érdektelen ez a kezdés. Komolyan mondom, legutóbb ilyen semmitmondó részeket talán a 15-16. évad környékén láthattunk.

Az S17 végén már elkezdhettünk reménykedni, hogy a sorozat ismét rátalál régi önmagára, s ez a rákövetkező két szezonban meg is valósult, kaptunk egy megújuló South Parkot, ami láttán úgy gondolom, sokan fellélegezhettünk egy kicsit. Tavaly, mint írtam, ez a vonal megfeneklett, és a mostani első rész alapján rossz irányt is vettek, vagy legalábbis nem kászálódtak ki a kátyúból.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel, hogy lehessen valami kibeszélője a szezonnak. Tovább…

Doctor Foster: kezdett a 2. évad

2017. 09. 20. 14:50 - Írta: gromit

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

(A sorozatról eddig még nem volt komolyabb írás a blogon, úgyhogy először pár szóban bemutatnám.)

A Doctor Foster nem egy orvosos vagy kórházas sorozat, hanem családi dráma, mely helyenként melodramatikus, máskor pedig thrillerbe hajlik. Kaphatott volna valami kifejezőbb címet is, de tény, hogy a sorozat középpontjában történetesen egy orvos áll, az ő szemszögéből követjük az eseményeket.

Dr Gemma Foster (Suranne Jones) élete rendezett. Egy háziorvosi rendelőben dolgozik, férje Simon (Bertie Carvel) sikeres ingatlanfejlesztő, van egy fiuk, és szép nagy házuk. Egy napon viszont Gemma gyanakodni kezd, hogy férje megcsalja, és nyomozásba fog. Sőt, valósággal kémkedni kezd férje után, és ezzel váratlan események sorát indítja el, önmagát pedig lefelé a lejtőn (és valamelyest egész környezetét is).

A Doctor Foster mindössze 5 részes első évadja nem egy könnyű darab. Én egy ponton nem is akartam folytatni, de egyszerűen vissza kellett térnem, érdekelt, hogy mégis mi lesz belőle. A rövid szezon egy több szempontból is ütős jelenetben csúcsosodott ki, de az évadzáró hozott még egy felejthetetlen (kínos) baráti vacsorát is.

Természetesen már maga az alaphelyzet óriási érzelmi válságot vetít elő. Eleinte megvan még az a bizonytalanság és az ebből adódó feszültség is, hogy nézőként még mi sem tudjuk, hogy a férj a hazug vagy a feleség paranoiás (esetleg mindkettő). Bármi is az igazság, egy dologhoz kétség se férhet: a házasságukra ez semmiképp sem lesz jó hatással.

Szinte fájt nézni, ahogy az egyre kétségbeesettebb Gemma rossz döntést rossz (de legalábbis kétes) döntésre halmoz, egyáltalán nem viselkedik racionálisan. Aki szerencsés, és nem találta még magát hasonló szituációban, annak talán nehezebb is együttérezni vele. Általában jellemző a sorozatra, hogy a karakterek valahogy nem túl szimpatikusak, ráadásul férjben és feleségben is van valamennyi pszichopata hajlam.

Nekem ugyan személy szerint nem kimondottan kedvencem (valahogy mindig az van előttem, hogy riadtan néz), Suranne Jones erre a szerepre tökéletes választás volt. Alakításával még egy BAFTA-díjat is kiérdemelt.

Röviden ennyi az alapkoncepció, a tovább mögött pedig lássuk, hogyan indult a 2. évad – spoileresen.

Tovább…

Pilot: Tin Star

2017. 09. 19. 21:30 - Írta: human

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Abban akkor megegyezhetünk, hogy Tim Roth manapság már nem jó színész? Mindentől elvonatkoztatva a Tin Star premierjébe mintha a Lie To Me főszereplője állt volna zsarunak.

Az angol Sky sorozatának története röviden annyi lenne, hogy egy kanadai kisváros közelébe olajfinomítót telepítenek, aminek kapcsán megjelenik a bűnözés a helyen. Eddig kóborló medvék jelentették a legnagyobb gondod, most majd a kábítószer, a prostitúció és a szervezett bűnözés fogja. Mármint ezek követik az álláslehetőségek miatt odaérkező munkásokat.

Emellett még a finomítót üzemeltetők is machinálnak valamivel, de ez komolyabban szerintem nem derül ki a pilotból, mivel a készítők mindent feláldoznak a sokkoló gyilkosság oltárán. Konkrétan az első percekben látjuk, hogy a helyi seriff ellen merényletet követnek el, aminek során elég sok vér fröccsen szerte.

A legnagyobb bajom az első résszel, hogy bátóan közepes a végeredmény. Persze innen egyszerű lenne lehúzni, de nem tudom igazán. A premierben elég sok mindennek megalapoztak, és ezzel csak az a tényleges baj, hogy kicsit ugrálnak az információk között, mivel a sokkoló kezdőjelenettel keretbe akarják foglalni a történéseket, és elhinteni a komolyabb drámát, vagyis a főszereplő haragját.

Mindezt a sorozat kezdő idézetének megfeleltetve, miszerint a bűnöző és a bűnüldöző személyiséget sokszor ugyanaz mozgatja, csak a törvény ellenkező oldalán állnak. Így lesz a seriff karaktere kicsit kettős, és rejti el a saját hadjáratát és önös érdekeit a munkája védelmébe. Erre amúgy már a kezdő részben is sokszor utalnak, amikor “kibújik” az igazi személyisége, vagyis a viselkedése, ha bűnözőnek állt volna és nem tartaná be a civilizáció szabályait.

Amúgy a helyszín nagyon szép, konkrétan akadnak lélegzetállító jelenetek, de valahogy semmi sem volt igazán maradandó. Szerintem most ősszel sokszor fog elhangzani, de tényleg csak azt tudom a technikai kivitelezésre mondani, hogy tisztességes iparosmunka. Sajnos a történet is, ami a Tin Star teljes középszerűségéhez vezet, legalábbis az első részben.

Olyan 6/10 körül adok a kezdésre, ennyi alapján egyszerűen nem tudnám tényleg ajánlani, mert nem olyan megosztó darabnak tűnik, ami sokaknak tényleg bejöhetne a sok “utáló” szerzése mellett, hanem tényleg semmilyen. Egy szokás szerint kedvelhető, de nem annyira kiemelkedő Roth-tal.

The Strain: vége a 4. évadnak. És a sorozatnak is. – írta Lantaar

2017. 09. 19. 18:50 - Írta: vendegblogger

16 comments | kategória: kritika

Vannak sorozatok, amiket kompletizmusból nézek. Teljesen átlagos sorozatok, amik ugyan nem szögezik a szemem a képernyőre, viszont háttérben netezés mellett tökéletes időtöltők. Néha viszont jön egy-két darab, amelyek az ígéretes kezdet és alapszituáció ellenére nem elég, hogy képtelenek beváltani az azokhoz fűzött reményeket, hanem meg közelébe sem próbálnak érni azoknak.

Az előbbieket sem hagyom magára, viszont a kompletizmusom megfűszereződik némi mazochizmussal és egy jó adag ellenszenvvel. Pusztán dacból nézem végig a sorozatot, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam és leírjam egy egyszerű kaszával. Nézem, hogy a jövőben legyen hivatkozási alapom és viccekhez alapanyagom. Jelenleg két ilyen sorozat van a listámon: a Preacher (bizony!) és a The Strain.

Vártam valamilyen szinten a The Strain negyedik évadját. Kíváncsi voltam, hogy a készítők hozzáállása vajon változik annak tudatában, hogy ez lesz az utolsó dobásuk. Mint kiderült, nem. Bár látszólag megpróbálták felpörgetni a sorozatot az időugrással, hogy minél hamarabb eljussanak a végkifejlethez, még mindig rengeteg töltelékanyag volt az évadban.

Tartom magam a premierkritikámban írottakhoz, miszerint az évadok kábé 2/3-át ki lehetne vágni, annyira felesleges. A tovább mögött spoileresen folytatom.

Tovább…

Az anime is sorozat: Kuzu no Honkai (Scum’s Wish)

2017. 09. 19. 14:50 - Írta: Qedrák

5 comments | kategória: animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kritika

A Kuzu no Honkai 2017 első negyedévének egy másik olyan animéje, amellyel a bemutatkozó idei újoncok best of listáin-gyakran lehetett találkozni.

Bevallom, hogy az iskolai szerelmi viszonyokon alapuló drámák meglehetősen távol állnak tőlem, ezért ha az előzetesekben nem látok fantáziát vagy a történet nem kap valami érdekességet, akkor nem pazarlom rájuk az időmet. Ez a sorozat is így járt volna, ha nem szembesülök a körülötte zajló vitákkal, amelyek jó indikátorai annak, hogy egy igen megosztó alkotás született meg. Minden, a témával szembeni averzióm ellenére sem bántam meg, hogy megnéztem.

“Ez az anime gusztustalan”. Több helyen olvastam ezt a tömör véleményt, vagy valamilyen permutációját.

A fentit nagyjából két okból lehetett rá mondani. Az egyik, hogy számtalan szexjelenet, vagy legalábbis szexjelenetnek is felfogható történés van benne. Itt nem arra kell gondolni, hogy ez egy hentai vagy egy ecchi lenne, hiszen a felbukkanó mellbimbók száma még a Facebook automatizált rendszereit sem riadóztatná, minden másról pedig gondosan elvándorol a kamera. Viszont súlyosbító tényező, hogy általában a szex, vagy az azzal való próbálkozás két olyan ember között történik meg, akik közül az egyik tulajdonképpen semmit nem akar a másiktól, legfeljebb testileg és érzelmileg kizsákmányolni.

Ebben a sorozatban ugyanis nincs azonosulható karakter. Ha végiggondoljuk, hogy ki az, akinek a bőrébe legszívesebben bújnánk, vagy akinek a cselekedeteivel egyetértenénk, akkor egyszerűen nem találnánk olyan szereplőt, aki morálisan mindvégig következetes és vállalható döntéseket hozott volna.

Ráadásul nem kell itt valamiféle világraszóló döntésre gondolni, hiszen ezeket hétköznapi viszonyok (iskolai, baráti, munkahelyi) közepette hozzák meg. Az egyszerűség és hétköznapiság pedig azt üzeni, hogy ez bizony bárkivel megeshet a mi környezetünkben is, és ez érthető okokból nem mindenkinek tetszhet – ez lenne a másik ok, ami miatt a fentieket sokszor olvashatjuk a Kozu no Honkai kapcsán. Kevés spoilerrel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Második blikk: The Orville

2017. 09. 18. 20:52 - Írta: winnie

24 comments | kategória: 2017/18,kritika

(Pilotkritika itt.) Csupa jó hírem van. Azoknak, akiknek nem jött be a pilot, az, hogy nem érdemes megnézni a folytatást, mert nem lett jobb. Azoknak pedig, akiknek bejött, az lehet az örömhír, hogy én utoljára jelentkezem írással a sorozatról, mert előfordul, hogy két rész után is belőhető valamiről, hogy milyen stílust vagy szintet fog képviselni. És a The Orville esetében ez a helyzet.

A pilotkritikámban leírtam, hogy miért nem jött be a The Orville kezdése, így most nem ismételném magam, inkább csak meglepődésemet fejezném ki, hogy mi a franc lehet az írókkal vagy a FOX fejeseivel, hogy ezt az epizódot ilyen formában tálalták?

Lehet, hogy a többség más véleménnyel lesz és a nézettség is rám cáfol majd, de biztos, hogy ez volt a legérdekesebb formája az epizód történetének tálalására? Viccen kívül, a sorozathoz pozitívabban hozzáállókat kérdezem: ennél többet nem lehetett volna kihozni belőle egy minimális erőfeszítéssel? Egy kis mélység nem fért volna el? Vagy kevésbé összecsapott megvalósítás? A slusszpoén jópofa, de…, áhh!

Nekem komolyan az elég lett volna, ha valamennyire érdekesen mesélik el a történetet, de a mostani A-sztori, miszerint az Orville egy leamortizált hajóra bukkan, amire átmegy a kapitány és az elsőtiszt, hogy megvizsgálja (és természetesen nem alakulnak jól a dolgok), annyira vékony lett, hogy hiába a mögötte húzódó (30 éve még érdekesen hangzó, de oké, belefér) gondolat, az egész semekkorát sem szólt. És csak lógott a levegőben.

Azt aláírom, hogy a B-sztorit kapó Alara karakterét sikerült egy kicsit közelebb hozni a nézőhöz (bár nagyon sematikus, dedós (békebeli?) írás révén), ezért is adom meg nyugodt szívvel a 3/10-et a részre. Azt viszont nagyon nem bírom, amikor csak azért írnak egy részben C-sztorit is (ld. Bortus és a tojása), mert van egy ősrégi hollywoodi sorozatos biblia, ami szerint az A-B-C szerkezet a menő. (Jobban örültem volna, ha a kapitányék kapnak bővebb kifejtést.)

Nem viccelek, ha azt mondom, hogy szinte minden jelenetben találok valami hajmeresztő vagy WTF-dolgot, amin csodálkozok, hogy miért így oldották meg. Nyilván mindez tudatos, valamiért így akar tisztelegni a sorozat, hogy közben bizonyos részleteiben más akar lenni, de hiába pakolják tele az űrsztorikat hétköznapi témákról szóló, már-már banális párbeszédekkel, azok sokadjára nem biztos, hogy lekötik az embert.

Tény, hogy a dialógok karakterizálásra tökéletesek lennének, de részemről inkább a történet érdekelt volna, ez meg vékony volt megint. Na, nem mintha az 1×02 olyan sokat tett volna hozzá a volt házaspár figuráihoz. Szerethetőbbé például biztos nem varázsolta őket, inkább idegesítőek a folytonos perlekedéseikkel. (Le sem kell írnom, de verdikt: kasza nyugodt szívvel.)

The Magicians: a 2. évad – írta n5wrr7

2017. 09. 18. 15:02 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika

Tavasszal zárta 2. évadját a Syfy fantasy sorozata, amely Lev Grossman könyvtrilógiáján alapul. A nézettsége nem kiugró, azonban a 2. évadban is hasonló számokat hozott, mint az elsőben, így be is rendelték a 3. szezont. Itthon a műfaj és a csatorna ellenére a junkie-k között nem terjedt el túlságosan, a blogon sem volt kibeszélője a pilot óta – de csak néz valaki még, nem?

Megtörném a csendet, a tovább után egy kis összefoglaló következik a 2. évadról – spoilerekkel, viszont a könyvek figyelmen kívül hagyásával.

Tovább…

Outlander: kezdett a 3. évad (könyves kibeszélő)

2017. 09. 17. 20:10 - Írta: Qedrák

6 comments | kategória: kritika

(A kibeszélőben könyves spoilerek előfordulhatnak, akár későbbi kötetekből is. A “normál” kibeszélő itt található.)

Múlt héten került leadásra az évadnyitó, és az Outlander itthon is hetiben elérhető lett a Netflix-en (ráadásul magyar felirattal). Mivel már igen rég született könyves írás a sorozatról (konkrétan a pilot volt az első és az egyetlen), azt hiszem, megérdemel egy következő könyves írást, így ezt a posztot elsősorban azok olvassák, akik már túl vannak a harmadik könyvön.

Elöljáróban azt hiszem, arra leszek leginkább kíváncsi, hogy miként oldják meg a könyv megváltozó szerkezetét a tévéképernyőn.

Az első évad szinte akkurátusan a könyveket követte, és a második sem írt le óriási vargabetűket, a harmadik kötettel viszont ezt már kicsit nehezebb lesz ezt megoldani. Az S2 megőrizte a visszaemlékezős szerkezetet, és ezért kaptunk a harmadik könyvből is részleteket.

Bevallom, hogy a harmadik könyv olvasása után határozottan az volt a benyomásom, hogy ha az első két kötet nem lett volna sikeres, akkor a történetet az író lezárja ott, és nem lát neki, hogy kilencre duzzassza a művei számát, az egyéb kapcsolódó munkákról nem beszélve.

Mivel a siker nem maradt el, ezért folytatódott a sztori. Az újabb és újabb kötetek megjelenése persze egyre lassuló ütemet mutat, az első kettő közötti időbeli rés egy évéről az utolsó kettő esetében már öt évre duzzadt. Ez óhatatlanul felveti bennünk, hogy nem jár-e úgy ez a sorozat is, mint a Game of Thrones, vagyis hogy olyan gyorsan gyártanak le belőle tévés alkotást, hogy a printnek nem lesz alkalma időben megjelenni.

Az érintettek egyelőre tagadták ezt, az Outlandernek azért mégiscsak van még hat könyvnyi fórja, de nem lennék meglepve, ha itt is bekövetkezne valami hasonló, hiszen elég nagy a siker. De addig is térjünk vissza a harmadik kötethez, amelyből spoilerek is el fognak hangzani, szóval a tovább után folytatom.

Tovább…

Pilot-mustra: The Orville – 1×01

2017. 09. 17. 15:50 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Pont azzal fogom kezdeni, amivel az (egyébként marha jó) American Vandal esetében is kezdtem: annak ellenére, hogy korábban ekképp harangozták be, ez a sorozat nem paródia. Nagyon távol áll attól, kifigurázni pedig végképp nem figurázza ki a Star Treket, inkább tiszteleg előtte, amolyan békebeli módon.

THE ORVILLE – 1×01 – 2/10

2418-ban járunk a Földön, főhősünk egy…, nem tudom, szürke valaki, aki korábbi ballépései után kap egy utolsó esélyt arra, hogy egy űrhajó kapitánya lehessen. Egy régi haverjával össze is verbuválja a legénységét, és bele is vágnak az első küldetésükbe, ami sima szállítmányozási feladat egy másik bolygóra, de persze nem alakulnak simán a dolgok.

ST-módra elég diverz a csapat, nem csak földiek vannak benne, hanem mindenféle idegen lények, akik köré később lehet majd mitológiát is építeni – kár, hogy ebből semmit sem villantottak a pilotban, mindössze egy random, ellenséges fajt hoztak be, akiket halomra lehet ölni. (Gáz volt, hogy minden alapozás nélkül rögtön ilyen konfliktust írtak az elejére.)

A készítő Seth MacFarlane, amivel nincs gond, hiszen a Cosmos-t is elég jól elkormányozza, képes komoly dolgokra is. A nagyobb gond az, hogy az egója, vagyis ő maga a főszereplő is, márpedig a színészi képességeiről szerintem a rajongói sincsenek meggyőződve.

A FOX a kezdeti, humort hangsúlyozó promók után gyorsan visszakozott, és nyár végi kampánya során már az űrkaland jellegre koncentrált, ami egyrészt nem csoda, mert humorra való törekvés helyenként előfordul az első részben (elég random, de cserébe váratlanok a poénok), viszont a space adventure jelleg elég zsenge lett így elsőre. (És azt sem győzik egyébként hangsúlyozni, hogy klasszikus módon epizodikus a sorozat, vagyis minden rész másmilyen lesz, másféle hangulatú, más kérdésekkel és szereplőkkel foglalkozhatnak majd hetente.)

Az első nagy problémám a The Orville műanyag kinézete volt. Nyilván sok pénzt költöttek rá, és még azzal is lehet menteni a külsőségeket, hogy szándékosak retrósan futurisztikus a stílus, de engem lehangolt, hogy a Földön játszódó részek úgy néztek ki, mintha egy modern Jetson-családot néznék. Oké, mindez légypiszok, mert az első évadban már nem nagyon fogunk visszatérni a bolygónkra, de ettől még nem volt jó első benyomásnak.

Sajnos a második benyomásom sem volt túl kedvező, mert unalmas volt, de ezt betudom annak, hogy nem lüktet benne scifi-véna. Haladtam volna ugyanis a sorozattal, néztem volna a kibontakozó történetet, erre azt kellett figyelnem, hogy pátoszt sugárzó, valódi nagyzenekari kíséret mellett egy percen át dokkol vagy elindul egy CGI-űrhajó. Talán valami ütős sztori, vagy csúcspont után ez rendben lett volna, de amikor még sem a főhős, sem maga a hajó (az Orville) nem jelent nekem semmit, ez végtelenül untatott.

Az nyilván jópofa, ahogy a The Orville tudomást vesz önmagáról és kikacsint (a pofátlan expozíció tipikus esete volt, ahogy minden legénységi tag egyesével bemutatta magát a kapitánynak, vagyis a nézőnek), viszont ezeket a jeleneteket máskor épp túlzottan komolykodó hangulatúnak tűnők váltják, amiket végképp nem tudni, hogy mennyire kell “szó szerint” venni, és mennyire idézőjelesnek.

És bár természetesen a komédia és a dráma sokszor megfér egymással, itt előbbi inkább viccek, pár idióta poén formájában volt jelen, ezek pedig, bármilyen kevés is szuperált belőlük, túlságosan is oldották a hangulatot, és képtelen voltam komolyan venni a feszültnek szánt részeket, pedig a teljes élvezethez azoknak is működniük kéne. A fegyverrel való sakkban tartás, majd a lövöldözés így csak filler, “ugorjunk” jelenet volt, nulla téttel.

Összességében a The Orville pilotja valami döbbenetesen hidegen hagyott. Eleinte azért, mert nem értettem, hogy ez mi akar lenni, de a helyzet még azt követően sem változott, hogy leesett, hogy hommage-ban gondolkodnak. Néztem és közben nem tudtam elhinni, hogy valaki a szkript olvasása vagy a pilot megnézése után nem mondta azt, hogy “ezt nem kéne”, hogy “ez nem fogja érdekelni a népet”. Tök jó lenne, ha ma egy ilyen stílusú, ártalmatlan sorozat sikeres lehetne, de egyelőre nem látom erre az esélyt. (A premiernézettség erős volt, holnap kiderül a folytatásé.)

A fenti pontszám értelemszerűen azt tükrözi, hogy mennyire volt érdekfeszítő ez a kísérlet számomra, ha kilépek magamból, akkor talán a közepest is megadnám arra, hogy végülis azt nyújtották, amit tervbe vettek. De ma, hogy érvényesülni lehessen, sokkal, de sokkal érdekesebb vagy gondolatébresztőbb sztori és körítés kell, csak azzal nem lehet eladni egy gyenge alaphelyzetet, hogy klasszikusokat idéznek meg vele mindenféle erőfeszítés nélkül. És ebből hiányzott a kreativitás és az ambíció. Meg a téma iránti személyes kötődés.

Sok nem nekem való sorozat esetében érzem, hogy nagyon ott van a szeren, hogy mindenki a maximumot nyújtja, de a pilotból nem éreztem, hogy Seth MacFarlane két évet dolgozott a The Orville-en egy csomó profi scifi-íróval és a Family Guy korábbi showrunnerjével. Totál érdektelen volt a végeredmény, mintha egy valóban a 90-es években készült, elfeledett ST-klónt ástak volna elő valahonnan.

American Vandal: az 1. évad

2017. 09. 15. 21:31 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika

A Netflix eheti, vagyis mai premierje mindenképpen különös, nem egyszerűen megfogható sorozat. Nagyjából az a kategória, amibe vagy rögtön beleszeret az ember, vagy pár perc után tudni fogja, hogy nem neki való, hiszen teljesen hidegen hagyja.

Az American Vandal ugyanis az elmúlt időszak true crime dokusorozatainak szerkezetére építkezik, azok stílusában prezentálnak egy bagatellnek tűnő esetet, nyilván szatirikus hangnemben. A csavar az egészben, hogy a bűncselekmény mégsem annyira bagatell, a sorozat nem annyira komédia (legalábbis nem in your face röhögős), a rejtély faktor (vagyis a krimiszál) pedig abszolút kiemelt szerepet kap.

Maga a sorozat, illetve a 8 részes első évad egy fiktív dokuszéria, amit egy középiskolás srác forgat pár barátja segítségével. Mi konkrétan az ő anyagaikat látjuk, az általuk eszkábált főcímmel (executive producer: Mr. Baxter), grafikákkal, tehát egy lelkes amatőr buzgóságával összerakott cuccot, amit a rendező a munkájában komoly mélységet sejtve narrál jelentőségteljesen, miközben sommás következtetéseket és (elcsépeltnek ható) tanulságokat von le.

A rendező, mármint a sorozat egyik főhőse, egy bizonyos Peter Maldonado abszolút komolyan veszi a munkáját, a végeredményen maximum mi mosolygunk, mint ahogy azon is, hogy a fiú célja az, hogy utánajárjon, hogy jogosan rúgták-e ki (értsd: komoly a tét) az iskola egyik kőostoba, fő rosszfiúját, miután őt gyanúsították meg azzal, hogy összesen 27 hímvesszőt pingált a tanári kar 27 tagjának gépjárművére, ezzel 100 ezer dolláros kárt okozva.

Mint minden oknyomozó, Peter is nagyon lelkiismeretesen elkezd utánajárni az esetnek (irtó aranyosan lelkes), felgöngyölíti az iskolai bizottság által figyelmen kívül hagyott szálakat, saját nyomozást folytat, összefüggéseket tár fel, és közben mindent dokumentál, és ezerféle új elmélettel áll elő, gyanúsítottakat mutat be (zseniális, ahogy társával még egymást lehetséges tettesként kezelve is szentelnek szegmenst), s eközben egy kifejezetten komplex cselekmény bontakozik ki, elég sok karakterrel, köztük néhány nagyon eltalálttal.

Maga a nyomozás sarokpontról sarokpontra van felépítve, hiszen eleinte csak a festett péniszeket vizsgálják (szőrszálakig menően), később viszont komolyabban feltérképezik a tanúkat, a szavahihetőségüket (tök élvezetes, ahogy utánamennek mindennek), múltbeli eseményeket rekreálnak, netes és egyéb diskurzusokat elemeznek, s keresnek mindenben mögöttes jelentéstartalmat.

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy szatíra ide vagy oda, maga a sorozat nem komédia, hiszen minden karakter abszolút komolyan veszi magát, és a rejtély sincs elröhögcsélve, mint mondjuk a Scream Queens-ben. Lehet nézőként is agyalni, minden valóságosnak hat, még ha áthallásos, tinikrimis köntösbe is van ültetve. Számomra mindenképp nagy plusz pont volt, hogy mint szatíra, és mint krimi is nagyon jól működött az American Vandal.

Bár nem érdemes sok mindent előre tudni a sorozatról, illetve annak vargabetűiről, annyit talán elmondanék, hogy az egyik érdekessége, hogy a fiktív sztoriban az American Vandal epizódjait (amit mi is látunk) a Serial (elég nagy port vert real time, true crime podcast) első évadjához hasonlóan sorozat formátumban prezentálják a készítőik (tehát nem filmként), vagyis egy idő után már a Peter-ék által forgatott anyagokra, azok szereplőire is hatással van addigi, némi netes hírnévre szert tevő munkájuk, annak fogadtatása.

A fentiek, valamint a totálisan átívelő történet miatt fura, de mégis azt mondom, hogy talán inkább heti formátumra tervezhették a sorozatot, csak végül a Netflix lett a vevő. Persze ezt egy cseppet sem bánom, hiszen egy nap alatt megvolt az évad (harminegynéhány percesek a részek), és egyértelműen bejött, amit láttam. Sőt, nagyon tetszett, helyenként egész briliánsnak ás lenyűgözően viccesnek találtam a párhuzamok miatt, de igazából a koncepció megismerése (krimi + szatíra + áldoku) után nem is számítottam másra.

Más Netflix-sorozatokkal szemben viszont biztos, hogy nem az American Vandal-t hype-olnám mindenfele, mert egyrészt elég rétegcuccnak tűnik (meg akinek bejön az alapkoncepció, az úgyis felvette a nézősök listájára), másrészt hiába lett remek az összkép, itt a koncepció volt az úr, szerintem nem erről fogunk beszélni akkor, amikor az írókat, rendezőket vagy a színészeket emeljük ki – lehet, hogy azért, mert elég sok volt az improvizálás?

Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy lett volna gyenge pontja, sőt, bár messze nem 10/10-es a végeredmény (erős 7 vagy 8 nálam?), más kedvenc idei sorozatokkal szemben ezt simán többször is újra tudnám nézni, mert tele van nüanszokkal, olyan apróságokkal, amik élvezetessé és humorossá, illetve ismét élvezhetővé teszik a részeket, olyanná, hogy még fáradtan sem lankadt a figyelmem egyetlen másodpercre sem (ami ritka), csak úgy faltam a képkockákat.

A befejezésnek örültem, hogy nem olyan lett, mint amilyenre számítottam, szerintem nagyjából hajaz a zárás arra, amit true crime műfajban megszokhattunk, és még azt is elnézem a készítőknek (a valódiaknak), hogy a “megoldásra” való rávezetés itt is eléggé random dologgal történt meg. Arra pedig őszintén kíváncsi vagyok, hogy tervbe van-e véve egy második évad, és hogy az milyen lenne. Mert az 1000%, hogy előtte lennék a premier napján.

Ja, a legnagyobb meglepetésem? Hogy Larry Joe Campbell totálisan elviselhető volt a sorozatban.

Previous Posts