login |

Posts filed under 'klasszikus'

Klasszikusok: The Flash (1990) – írta The Man Who Laughs

2014. 12. 02. 15:19 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: klasszikus,kritika,video

Manapság a képregény-adaptációk korát éljük, nem csak mozikban, de a tévében is egyre több sorozat készül DC- vagy Marvel-füzetek alapján. Azonban nem ez az első időszak, amikor a kiadók a rajzolt figurák élőszereplősé konvertálásból reméltek hasznot húzni. Az 1989-es Batman-film olyan elsöprő siker volt, hogy a 90-es években is megjelentek a mozikban a jelmezes szuperhősök, azonban napjainkkal ellentétben ezen időszak filmjei egy-két kivételtől eltekintve bukások voltak.

A DC-Warner páros ekkor gondolta úgy, hogy ha a Denevérember képes hatalmas pénzeket hozni a mozi kasszákba, akkor érdemes lenne egy hőst küldeni a képernyőkre is. Így született meg az első The Flash-sorozat. Nézzük hát, hogy a világ leggyorsabb emberre felveszi-e a harcot mai vetélytársaival.

A dupla hosszúságú pilot Central City bemutatásával nyit, de mi rögtön látjuk, hogy ez bizony valójában Gotham City. Hiszen sötét van, a mocskos utcákon régi autók köröznek, az emberek folyamatos rettegésben élnek egy elmebeteg motoros banda miatt, a zsaruk teljesen alkalmatlanok a feladatuk elvégzésére, a sajtó meg csak azért létezik, hogy erre mind untalanul felhívja a (természetesen fekete) rendőrfőnök figyelmét.

Ja és persze mindeközben Danny Elfman zenéje szól. (Elfman csak a főtémát szerezte, a sorozat többi zenéje Shirley Walker dicséretreméltó munkája).

Bizony, a készítők nem bíztak semmit a véletlenre és látványban a lehető legközelebb akartak maradni Tim Burton Batman-filmjéhez. Ez mindenképpen jól sikerült és a sorozat egyik legnagyobb pozitívuma épp ez a hangulat. Néhány jelenet egészen olyan, mintha a legendás Batman-rajzfilmsorozat elevenedne meg.

Az első rész természetesen azt meséli el, hogy miként válik az egyszerű helyszínelő Barry Allenből a villámgyorsaságú The Flash. A korrektül kidolgozott eredettörténet végigmegy a szokásos paneleken – baleset, képesség felismerése és bizonytalan próbálkozás, egy közeli rokon elkerülhetetlen halála, leszámolás a gyilkossal, a hős megszületése – de semmi kiemelkedőt, váratlant nem tartogat.

A pilottal igazából egy komolyabb bajom volt: a magánéleti szál. Barry egyrészt küzd az apja elismerésért (aki szerint a helyszínelő nem rendes rendőr) másfelől pedig ott a barátnője, aki nem igazán rajong a házasság ötletéért. Sajnos egyik konfliktus sincsen valami izgalmasan, érdekesen kidolgozva.

Hála istenek a készítők is látták, hogy ezek az élettelen műkonfliktusok nem kellenek a sorozatba, ezért a második résztől egyikük sem szerepel. (Mondjuk az vicces, hogy Barry és a barátnője a pilot végén újra összejönne, erre a 2. rész elején közlik velünk, hogy a nő elutazott Franciaországba és sosem fog hazajönni.) Ettől eltekintve a felvezetés egy teljesen korrekt 90-es évekbeli kalandsorozat szintjét hozta…, mert ugye az is.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, pár videóval és epizódajánlóval. Tovább…

Klasszikusok: Battlestar Galactica (1978) – írta The Man Who Laughs

2014. 11. 25. 15:15 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: klasszikus,kritika

November 17-án 77 éves korában elhunyt Glen A. Larson, akinek olyan sorozatokat köszönhetünk, mint a Knight Rider és a Magnum P.I. Emléke előtt az első igazán nagy dobásának, az (eredeti) Battlestar Galactica ajánlójával szeretnék tisztelegni.

1978-at írunk, egy év telt el a Star Wars bemutatása (és kasszarobbantó sikere) óta. Star Trek-sorozat már kilenc éve nincsen, az első mozifilm pedig majd csak jövőre jön. Ekkor alkotta meg Glen A. Larson mára már kultikussá avanzsálódott sci-fi sorozatát, a Battlestar Galacticát.

Az emberiség hosszú ideje harcol a Cylon Birodalom ellen. Végre eljön a békekötés napja, azonban Baltar, az emberek nagykövete elárulja népét a saját hatalomvágya miatt és segít a cylonoknak egy váratlan rajtaütés kidolgozásában. A támadásban elpusztul mind a 12 emberi kolónia, és szinte az összes csatahajó. Az utolsó csillagromboló a Galactica összegyűjti a túlélőket és elindul, hogy megkeresse az állítólagos 13. kolónia otthonát, a Földet.

A legszembetűnőbb dolog a sorozattal kapcsolatban kétségtelenül a klasszikus Star Wars-filmekre kísértetiesen hasonlító látványvilág. Ez egyáltalán nem véletlen, ugyanis a sorozat készítői olyannyira meg akarták lovagolni a Csillagok háborúja sikerét, hogy a látványvilág kidolgozásához az azon a filmen is dolgozó John Dyskát bérelték fel. Ezért olyan ismerősek a hajók és ezért van az, hogy a cylonok inkább Birodalmi rohamosztagosokra, mintsem robotokra hasonlítanak (na meg azért is mert az akkori technika jelmezbe bújt színészeket követelt meg).

A hasonlóságot George Lucas is sérelmezte, ezért nem engedte meg, hogy a sorozatban a lézerpisztolyoknak látható sugaraik legyenek, így mindig csak elölről mutatták ha lőtt valaki, utána pedig a robbanást. Hogy a BSG honnan vette az ihletet, azt remekül szemlélteti Isaac Asimov megjegyzése: „A Star Wars szórakoztató volt, élveztem. De a Battlestar Galactica már megint Star Wars, egyszerűen nem tudom amnézia nélkül élvezni”.

A vizuális effektek minősége azonban mai szemmel sem vészesen rossz. Jóval szebb, mint a Star Trek: The Original Series effektjei (nem a digitálisan felújított változatról van szó), de persze a SW-filmek színvonalát nem éri el. Az azért mindenképpen szembe tűnő, hogy az űrcsatáknál sok jelenetet többször is felhasználtak, ez mai szemmel már mindenképpen megmosolyogtató, de a sorozat amúgy is kifejezetten drága volt, így nem meglepő, hogy a legköltségesebb jeleneteken próbáltak spórolni.

Összességében azonban most is élvezhető (főleg) azoknak, akik bele mernek vágni a Star Trek vagy a Doctor Who korai részeibe. A sorozat technikai fronton egyébként 3 Emmy-jelölést is kapott, amiből 2-t sikerült díjra váltania.

A Star Wars-os hasonlat nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is megállja helyét: A Star Trekkel ellentétben a BSG nem igazán filozofál, nem mélyed el etikai és morális kérdésekben, sokkal inkább a kalandra és az akcióra helyezi a hangsúlyt. Mindezt pedig egy erős mitológiai háttérbe ágyazza be, ez utóbbi kiemelten fontos eleme a sorozatnak. Larsont legfőképpen a mormon vallás ihlette, de ezt sok más misztikus hitvilág (pl.: az egyiptomi) elemével keverte össze. Ebből a mixből született meg a BSG világa.

A sorozat dramaturgiája érdekes módon valahol félúton helyezkedik el egy high concept és egy epizodikus sorozat között. Az átívelő szál majdnem minden részben megjelenik, de sok rész történetének a gerincét inkább azoktól független események adják.

A részek általánosságban ha nem is hibátlanul, de korrektül lettek megírva, a történetek többnyire átgondoltak, s ami a legfontosabb, izgalmasak és szórakoztatóak. Azonban a párbeszédeken nem végeztek ilyen jó munkát az írók. Néha előfordul egy-két mai füllel már zavaróan naiv és életszerűtlen dialógus, illetve az epizódszereplők némelyike is kifejezetten gyenge, ellenben a főszereplőinkkel. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Klasszikusok: Seinfeld – írta 20legendd

2014. 11. 18. 15:13 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: klasszikus,kritika

Idén már 25 éves Seinfeld. Bár Magyarországon soha sem futott be nagy sikert, mégis egy olyan megkerülhetetlen komédiáról van szó, ami megér egy írást. A sorozatrajongók többsége persze tudja, hogy ez számít a világ legkultikusabb szitkomjának, ám úgy érzem, mégis kevesen vannak tudatában annak, hogy Jerry Seinfeld és Larry David műve mivel érdemelte ki ezt a titulust.

– Everybody’s doing something. We’ll do nothing.
– So we go into NBC, tell them we got an idea for a show about nothing.
– Exactly.

Igazából nem könnyű megfogalmazni, hogy miért zengnek ódákat a Seinfeldről, mai szemmel pedig végképp nem. Azt a formulát és alapfelállást, miszerint egy sorozatnak nem kell törvényszerűen szólnia semmiről már számos projektben láthattunk. Sőt, ma már értelmezni sem nagyon tudjuk ezt a kijelentést. De még mielőtt ebbe mélyebben belemennék, előbb jobbnak látnám bemutatni a négy főszereplőt.

Kezdésnek rögtön itt van a haverszitkom névadója és leginkább központi karaktere, Jerry Seinfeld. Aki az életben és a szerepében is egyaránt stand-up komikus, vagyis kijelenthető, hogy teljes mértékben saját magát játssza a képernyőn. Bár az ő kis lakásában fut össze minden, valójában keveseknek lett ő a legnagyobb kedvence a felhozatalból. Ebben közrejátszik az is, hogy a kényes, cinikus, mindenben hibát kereső szerepben Jerry nem igen hoz emlékezetes alakítást. Mondjuk, ezt készítőként könnyen el lehet nézni neki.

Továbblépve, megismerhetjük Elaine Benest (Julia Louis-Dreyfus), aki a kvartett egyetlen női tagja és nem mellesleg Jerry ex-barátnője. Elaine okos jellem, legalábbis ő annak gondolja magát, és ezt szereti is hangoztatni. El lehet képzelni, hogy hány férfi tart ki mellette. De nem csak a pasijaival nem tud sokszor kijönni, hanem a barátaival sem. Egyértelműen ő az ellenpólus a társaságban.

A sort Kramerrel folytatom, Jerry szomszédjával és egyben az egész sorozat legbizarrabb figurájával, akinek a napjai rendszerint abból állnak, hogy kifosztja Jerry hűtőjét, megfogalmaz egy teljesen szürreális ötletet, vagy éppen a szókimondóságával és ügyetlenségével fenekestül felforgat mindent és mindenkit. Ahhoz, hogy ez a karakter az egysíkúsága ellenére se fulladjon ki, kellett egy frenetikus, higanymozgású Michael Richards, aki 9 évadon keresztül úgy tud benyitni egy lakásba, hogy a nézőt azonnal nevetésre ösztönözze.

Végül, de nem utolsó sorban, George Costanzáról kell említést tennem. Személy szerint én is beállok azok közé, akik szerint ő a valaha volt legjobb komikus karakter. Minden bizonnyal George testesíti meg azt a személyt, aki minden egyes emberben ott motoszkál: nem találja élete párját, mindig azt hiszi, hogy neki van igaza, aggódik, hogy mit gondolnak róla mások, és még a munkahelyeit is rendre utálja.

Emellé George még kicsinyes is, de annyira, hogy képes erőszakosan fellépni egy beteg gyerek ellen, csakhogy ő nyerjen egy társasjátékban. Ahogy feljebb is írtam, Jerry mindenben képes hibát látni. Na, ugyanez hatványozottan igaz George-ra is. Amíg előbbi ezeket tudja leplezni mások előtt, addig utóbbi nem egyszer jelenetet rendez nyilvánosan is. Nem véletlen, hogy ők ketten már iskolás koruk óta a legjobb barátok.

I have a bad feeling that whenever a lesbian looks at me they think “That’s why I’m not a heterosexual”.

Az egyik fő alkotóeleme tehát a sorozatnak egyértelműen a karakterek sokszínű világa és, hogy senki sem szerethető egyénként indul. Ehhez nyilván az is kellett, hogy mindenki jól legyen kidolgozva a képernyőn. És ezt sikerült is megvalósítani. Még a rengeteg mellékszereplő túlnyomó többségét is kiválóan építették be. Newman az, aki a legjobban kinőtte magát ezek közül Jerry nagy riválisaként a kövér, gonosz postás szerepben. Talán csak a Seinfeld szülőket nem sikerült a végére sem megkedvelnem, ellentétben a Costanzákkal, akikre ha ránéz az ember, rögtön megérti, hogy George mitől is lett olyan, amilyen.

Emellett azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a sorozat a sikere a remek írásnak köszönhető. Ezért pedig lényegében Larry David tehető felelőssé, aki egyébként nem csak írója és készítője volt a Seinfeldnek, hanem az egész sorozat atyja, mindenhol feltűnt. Ha kellett a hangját adta egy-egy mellékszereplőnek, ha kellett beugrott egy pár jelentre színészkedni és arról sem lehet megfeledkezni, hogy George karaktere egy az egyben az ő életén és személyiségén alapul. Ha egy embert kell kiemelni, aki nélkül egészen biztosan nem lenne ugyanaz a sorozat, az Larry David lenne.

Ő alkotta meg és lett főszereplője később a még kegyetlenebb Curb Your Enthusiasm-nak, ami alapjaiban meglehetősen hasonló stílust hoz, mint ezen írás tárgya. Mindkét projekt azt mutatja meg, hogy az emberek mennyire nem tudnak együtt élni és elfogadni egymást. Az epizódok rendre úgy épülnek fel, hogy egyszerre több szál indul el, amik a rész végére gyönyörűen összefonódnak, ezzel elkerülhetetlen konfliktusokat előidézve, ahol nincsenek nyertesek, csupán vesztesek. Mindezt úgy, hogy közben a szereplők kendőzetlenül beszélnek a szexről és még káromkodnak is esetenként.

Kiindulópontnak kapunk tehát sokat. Vagy akár úgyis mondhatnánk, hogy semmit. Legalábbis maguk a készítők így definiálták saját alkotásukat. Ez valójában azonban azt jelenthette, hogy a korábbi meghatározó szitkomokkal ellentétben a Seinfeld mindennapi történetekkel és a kornak megfelelő átlagos emberek életeivel foglalkozott, vagyis a néző olykor tudat alatt még saját magán is nevetett.

A sorozat olyan történeteket hozott be a köztudatba, amik bárkivel megtörténhetnek. Fél órát kell várnod egy kínai étteremben az asztalfoglalásodra, elfelejtetted hol parkoltál az autóval, olyan ruhába kell öltöznöd, amilyenbe nem akarsz, egy tánccal kínos helyzetbe hozod magad mások előtt, vagy egyszerűen csak fogadást kötsz a barátaiddal… Ilyen és ehhez hasonló történeteknek lehetünk szemtanúi. Lehet, hogy az a “semmi” valójában mindent jelent.

Nem titok, hogy a sorozat nem indult valami fényesen. Tipikusan nem az a kategória, amit a néző könnyen meg tud szeretni. A Seinfeld esetében nem elég, ha valaki csak belenéz egy-egy részbe, mert ahogy korábban is írtam, fontos, hogy megismerkedjünk a szereplőkkel, valamint megszokjuk, megkedveljük őket.

Minőségileg a sorozat valahol a harmadik évadban stabilizálja magát, de nekem például az ötödik évadig kellett kivárnom, míg tényleg meg tudtam nézni belőle minden fenntartás nélkül egymás után akár 5-6 epizódot Ebben segít az is, hogy rengeteg a visszatérő poén, amik húzzák magukkal az embert.

Igazság szerint tényleg vannak maradandóbb és kevésbe maradandó részei a sorozatnak. Larry David vezérletével egyenletesebb összkép alakult ki. Ebben az időszakban a néző csak leült a tévé elé, és tudta, hogy mit fog kapni hétről hétre. David ezt követően a zseniális 7. évaddal leköszönt és az írás nagy része Seinfeldre hárult. Ezen a ponton a sorozat némileg kísérletezősebbre vette a figurát, habár továbbra is hamisítatlan Seinfeld-hangulata volt. Az olyan részekről, mint a “Bizarro Jerry”, vagy a visszafelé játszódó “The Betrayal”, még Dan Harmon neve is eszünkbe juthat.

People don’t just bump into each other and have sex. This isn’t Cinemax.

Sok korábbi, vagy jövőbeli vetélytársával ellentétben a Seinfeld még azt is tudta, mikor kell megállni. Bár 9 évad hosszú időintervallum, az utolsó szezonban sem érezhető, hogy megfáradt volna a sorozat. A készítők tudták, hogy mikor meg abbahagyni és ennek következményeképpen a finálét nem kevesebben, mint 70 millióan nézték az Egyesült Államokban. Az már más kérdés, hogy milyen lett a befejezés, hiszen egy nagyon ellenmondásos 50 percről van szó, de itt most semmilyen poént nem akarok lelőni.

Összességében azt tudom mondani, hogy mai szemmel is simán jó, minőségi komédia a Seinfeld. Már csak azért is, mert érzésem szerint, ha ezeket a történeteket áthelyeznénk a mai világba, még mindig viccesek és érdekesek lennének. Persze így, ebben a formában is bőven élvezhető amennyiben megadjuk neki azt a néhány évad esélyt. Ha valaki úgy dönt, hogy belevág, akkor azt mindenképpen eredeti nyelven tegye. A szinkronról nem tudok ugyan nyilatkozni, de kizártnak tartom, hogy egy ilyen darabot fordítással jól át lehessen adni.

– See, now, to me, that button is in the worst possible spot.
– Really?
– Oh yeah. The second button is the key button. It literally makes or breaks the shirt. Look at it: it’s too high, it’s in no-man’s land.
– Haven’t we had this conversation before?

Utólag úgy gondolom, hogy a Seinfeld rászolgált mindarra, amit kapott rajongói és kritikus részről is. Pontszámilag ez olyan 8.5/10-et jelent nálam, vagyis egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem.

Klasszikusok: Star Trek: The Original Series – írta Eloise

2014. 11. 11. 14:55 - Írta: vendegblogger

27 comments | kategória: klasszikus,kritika

Az emberekből általában kétféle reakciót vált ki, ha belenéznek az eredeti Star Trek-sorozatba – vagy azonnal beleszeretnek, vagy pedig maximum tíz perc „gyötrelem” után feladják.

Ez alapvetően két okból történik: nem csak a technikai elemek régiek, hanem magának a történetelmesélésének a módja is merőben más – hiszen a hatvanas években járunk. Egyrészt sokszor a szereplők összegzik, hogy éppen most mi történik, és hogyan jutottunk el idáig, a részek végén pedig általában a kapitány köré gyűlik a nép, hogy az levonja a tanulságot. Az események is lassabban történnek, gyakoriak a kitartott mondatok, a “hatásszünetek”, amitől kissé vontatottá válik az egész.

Emellett egyáltalán nem mindegy, hogy az ember melyik részt látja először. A történetek nagy része még mai szemmel is zseniálisnak mondható, viszont akad egy-két epizód, ami tartalmaz néhány eléggé durva logikai bukfencet, sőt kifejezetten buta sztorik is akadnak. (William Shatner és Leonard Nimoy általában a 3×01-re (Spock’s Brain) szokott borzadva visszaemlékezni, de a videómegosztó oldalakon például az 1×18 (Arena) Kirk vs. Gorn-jeleneteit is sokan nevetségesnek találják.

Ha már Star Trek: TOS, azt is meg kell még említenem, hogy az írók erősen törekednek a népművelésre. Gyakorta jelennek meg történelmi események, személyek és nem ritka, hogy például Shakespeare-t idézi valaki.

Ha konkrét részt kellene ajánlanom a három évadból valakinek, aki még egy percet sem látott, valószínűleg azt javasolnám, hogy az egyik időutazósat válassza. Nem csak azért, mert ezeken kevésbé érezni az eltelt időt, hanem mert a többség izgalmasra és érdekesre sikerült. A legtöbb ember kedvence az 1×28 (The City on the Edge of Forever) Joan Collins vendégszereplésével, mely nemcsak számos vicces, hanem drámai jeleneteket is bőven tartalmaz és visszarepít minket az 1930-as évek Amerikájába.

A kosztümös részek mellett még nagyon népszerű a 2×01 (Amok Time), mely révén sokan igazolni vélik a Kirk és Spock között lévő plátói szerelmi viszonyt, amiről én nem vagyok meggyőzve. Természetesen az 1×22-t (Space Seed) is ki kell emelnem, hiszen ebben bukkan fel először Khan (Ricardo Montalban), aki nemcsak a később az eredeti szereplőkkel készült második Star Trek-filmben is fontos szerepet játszik, de a legutóbbi feldolgozásban is feltűnik.

A széria sikere többek között abban rejlik, hogy kifejezetten kedvelhető karaktereket hozott létre. A sorozat főszereplője tulajdonképpen az Enterprise kapitánya James T. Kirk lenne, akit William Shatner formál meg. Vele kapcsolatban általában azt szokták kiemelni, hogy mindegy, hogy milyen bolygón landolnak, neki mindig jut egy csinos földönkívüli. Gyakran megfeledkeznek azonban arról, hogy a kapitány emellett rendkívül jó stratéga, kitűnően blöfföl és a tárgyalóképessége sem utolsó.

A sorozat legnépszerűbb karaktere viszont hamar Mr. Spock (Leonard Nimoy) lett, a félig vulkáni, félig ember első tiszt, aki az érzelmeit igyekszik kizárni és csupán a logikára hagyatkozni döntései során. Nimoy rendkívüli részletességgel dolgozta ki a karaktert. Többek között ő találta ki azt a módszert, amivel a vulkáni tiszt el tudja kábítani az embereket és a kézjelet is, mellyel a vulkániak egymást köszöntik. Arról nem is beszélve, hogy csupán egy szemöldök-mozdulattal képes volt tudomásunkra hozni gondolatait.

A kettőst hamar kiegészítette Dr. Leonard ‘Bones’ McCoy (DeForest Kelley). Spock-kal ellentétben a doktor szarkasztikus, ironikus és rendkívül emberséges. Spock és McCoy lettek a kapitány legfőbb tanácsadói, aki kettejük vitáját hallgatva hozta meg általában döntéseit. Az első tiszt és a doktor kapcsolatát a legtöbben a „titokban legjobb barátok”-jelzővel szokták illetni. Annak ellenére, hogy gyakran vitatkoznak és sértegetik egymást, egyértelmű, hogy rendkívüli megbecsülés és szeretet van közöttük.

A fontosabb mellékszereplők között találjuk még Scotty-t a skót gépészt, aki a hajó szerelmese, és Sulu-t a kormányost, aki kitűnő vívó és a botanika megszállottja. A második évadban pedig némi orosz nyomásra megjelenik Chekov, akitől gyakran hallunk az „általa igaznak” tartott orosz történelemről.

Sokan vélik úgy, hogy Uhura, az afrikai női kommunikációs tiszt, csupán „modern telefonos kisasszony” volt a történetben, amivel nem tudok egyetérteni. Több küldetésben részt vett, több alkalommal oldott meg komoly kommunikációs problémákat és a szakértelmét még Spock is nem egyszer elismerte. A női karakterek többsége általában védtelen volt és kiszolgáltatott, Uhura viszont képes volt kiállni saját magáért és meg is védte magát, ha szükséges volt.

Van még egy szereplő, aki nagyon a szívemhez nőtt, ő pedig Chapel nővér, aki rendkívül kedves, gondoskodó és reménytelenül szerelmes Spock-ba. Valószínűleg az előbbi egy mondatomért sokan gondolatban kővel megdobálnának, hiszen a legtöbben Wesley Crusher (Star Trek: The Next Generation) után őt szokták legkevésbé kedvelni a sorozat univerzumában. Sokan ostobának és túl jószívűnek találják, én viszont másként gondolom, és nem adom fel a reményt, hogy egyszer a legújabb feldolgozásban is feltűnik majd, és nem csak a neve lesz megemlítve. (Tudom, hogy reménytelen, de akkor is.)

Egy szó, mint száz, kifejezetten élveztem a sorozatot, de megértem, ha sokan elrettennek tőle. Ha valaki mégis ad neki egy esélyt, elsősorban angolul ajánlom, de a magyar szinkron egyáltalán nem lett rossz.

Lesz, akit zavar majd kissé, például, hogy Spock hangja nem valamelyik legendás régi színész, hanem R. Kárpáti Péter, akit leginkább Berényi Andrásként szoktak meg, vagy az is furcsa lehet, hogy Kirk magyar hangja éppen az Sörös Sándor, aki a Deep Space Nine kapitányának is a kölcsönzi a hangját.

Két év múlva az eredeti Star Trek az ötvenedik évfordulóját ünnepli, és nagyon remélem, hogy sikerül az eseményt kellően, legalább „Doctor Who – szinten” megünnepelni. Mondjuk egy vadonatúj tévésorozattal.

Klasszikusok: The Office US – írta wilson

2014. 11. 04. 14:50 - Írta: vendegblogger

28 comments | kategória: klasszikus,kritika

(Mint ahogy korábban már jeleztem, elindítunk egy új rovatot, melyben “régi” sorozatokat elevenítenénk fel – de nem feltétlen kritika vagy konkrét összefoglaló, ajánló formájában. A lényeg úgyis az, hogy beszélhessünk róla kommentben, hogy ti is elmondjátok a véleményeteket.
Több írást is kaptunk már tőletek, nemsokára vissza is jelzek ezekkel kapcsolatban, és persze, ha valaki írna egy több évtizedes (Magnum, The Fugutive), vagy nemrég véget ért, alapsorozatnak tartott szériáról (Friday Night Lights), amiről egy ideje nem írtunk, akkor szívesen kirakjuk, akkor is, ha már volt róla korábban poszt. Kezdjük először egy friss klasszikusról szóló rendhagyó véleménnyel – winnie)

A “white people problems”-kategória egyik legfájdalmasabb tétele az, ha egy sorozat véget ér. A tünetek annál súlyosabbak, minél régebb óta futott az adott széria, és az amerikai The Office ebben bizony díjra esélyes, hiszen 9 évad és kábé 200 epizód után ment nyugdíjba tavaly májusban minden idők egyik legjobb sorozataként. (Mi sem bizonyítja ezt a kitételt jobban, hogy miután tavaly háromszor is végignéztem, s idén amikor rádöbbentem, hogy még egyszer sem sikerült, gyorsan ledaráltam a 3. szezont.)

Persze annak, aki a végén csatlakozott az Office-családba, vagy az elejétől figyelemmel kísérte, ez nem feltétlen lesz egyértelmű, mert bármilyen fájó is leírni, a The Office a hatodik szezon után, a legjobb pillanataiban is már csak az árnyéka volt önmagának, az elmúlt két évben pedig egy olyan szintre süllyedt, ahol jobb lett volna lelőni, mint hagyni, hogy szenvedjen, főleg a nézők. Mondjuk ki, nem jött össze a lehetetlen, egyszerűen nem sikerült megtalálni Michael G. Scott (Steve Carell) utódját. Nemcsak az iroda és a sorozat első számú embere távozott azon a bizonyos napon, de nekem úgy tűnt, mintha az Office-szellem is, meg az írók humora is.

Mégis fájó, hogy véget ért az Office, furcsa volt szembesülni azzal, hogy Jim többé nem szívatja Dwightot, Stanley nem szunyókál többé munkaidőben, és egy embernek se kell kitöltenie a Michael Scott távozásával létrejött űr, mert egy másik lehetetlen akadályt sikeresen vett. Sok szempontból nemhogy felülmúlta, de több mérfölddel is lekörözte az angol eredetijét, tökéletesen építve arra az alapra, amit még Ricky Gervais fektetett le 2001-ben, alig tizennégy epizódon át mesélve a világ talán legborzalmasabb főnökének történetét. Mit ad isten, David Brentnél is létezett butább állat – úgy hívták, Michael Scott.

A Carell által egyszerűen fenomenálisan életre keltett karakter hat teljesen évadon át vezette a scrantoni papírgyár mindennapjait. Ő maga volt az Office: a végtelen, kifogyhatatlan jóindulat forrása, egy felfoghatatlanul kétbalkezes, maximálisan suta, hihetetlenül naiv figura bőrébe bújtatva, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Csinálhatott akármekkora baromságot, viselkedhetett akármennyire tuskón, több száz órányi felejthetetlen emléket, soha el nem kopó élményt adott – és ez volt ő, valamint az Office varázsa.

Mert ki tudná elfeledni az incidenst a Foreman-grillel, a nem létező pénzből támogatott gimisekkel, a tóba vezető GPS-szel, a rosszindulatú Mikulással és a karácsonyi partit elrontó, közepesen részeg Jézussal, vagy az univerzum történetének legkínosabb vacsora-partiját a kollégákkal?

És ne feledkezzünk el a romantikus szálról sem, amit hihetetlenül profin, messzemenően emberien sikerült végigvezetni szezonokon át. A televíziózás történetének egyik legkedvesebb párja, Jim Halpert és Pam Beesly évődése megnevettetett, megríkatott, és egészen a tetőpontig, az esküvőig olyan érzést keltett, mintha az ember a legjobb barátait látta volna egybekelni. Ők, Jim, Pam, Michael és az egész stáb nem egyszerű sablonkarakterek voltak, hanem közeli ismerősök, szeretett és utált kollégák, 200 epizódon át.

Elég volt ez a mennyiség? Nekem személy szerint sok is, a hetedik szezontól az Office igazi mélyrepülésbe kezdett, és egy-két rettentő ritka, alig pár percig tartó jeleneten kívül csak unalmat és fájdalmat adott, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy sem a helyzettel, sem a stábbal nem tudott mit kezdeni a folyamatosan fogyó íróbrigád.

Egy dolgot viszont tudok: ennél színvonalasabb, szerethetőbb és viccesebb komédia-sorozat számomra még nem született. Kielégített az egész kilenc év? Végig fenntartotta az érdeklődésem? Érzelmektől és emlékektől tocsogó szivaccsá varázsolta a szívem? Nem mondom azt, hogy viszlát: azt majd holnap, ebédnél. Meg amúgy is, kit érdekel ez az egész, hiszen mindannyian tudjuk:

That’s what she said!

Next Posts