login |

Posts filed under 'méltatlanul elfeledett'

Méltatlanul elfeledve: Playmakers – írta kisakos

2015. 03. 31. 15:15 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

Offseason. Az egyszeri NFL-rajongó számára ez a gyűlölt kifejezés azt jelenti, hogy hónapokig nem lesz semmi, ténylegesen focira emlékeztető dolog a tévében (legközelebb augusztusban ugye jön a Hard Knocks), és nem, a draft nem az, hiába közvetítik.

Viszont így legalább mindenkinek van szabadideje és egy kiváló alkalma arra, hogy bepótoljon olyan méltatlanul elfeledett darabokat, mint a Playmakers, az ESPN 2003-ban mindössze egyetlen évadot megélt, amerikai focis sorozata. (A sorozat itthon A pálya királyai címen futott.)

Hogy miért csak egy évad? Jó kérdés – minden adott volt a sikerhez: az érdekes és hiánypótló alapötlet (profi futballcsapat élete a pályán és a színfalak mögött), a tőkeerős gyártó, a nézettség (a csatornán csak a vasárnap esti profi és szombat esti egyetemi tényleges focimeccsek produkáltak jobb számokat).

Sőt, még némi kritikai siker is, hiszen a Playmakes az American Film Institute éves tízes listájára is felkerült olyanok társaságában, mint a The Wire, a Nip/Tuck, a 24 vagy az Arrested Development. Ha egy sorozat mellett ennyi minden szól, nem nagyon szokott más kelleni a túléléshez.

Egyetlen, később fatálisnak bizonyuló érv azonban a sorozat ellen szólt: az NFL nem örült neki. És ez enyhe kifejezés). Szerintük ugyanis rossz fényben tünteti fel a ligát, ha a következőket mutatják be

  • Vannak játékosok, akik drogoznak,
  • Vannak játékosok, akik doppingolnak, és sok mindenre hajlandóak, hogy ne bukjanak le,
  • Vannak játékosok, akik a pénzt és hírnevet csajozásra használják (és vannak nők, akik meg rájuk utaznak),
  • Vannak játékosok, akik rossz társaságba keverednek és netalántán még gyilkossághoz is közük van,
  • Vannak tulajdonosok, akik csak a saját üzleti érdekeiket nézik és igazából nem törődnek a játékosaikkal,
  • A sport ezen a szinten egyáltalán nem egészséges és a játékosok maradandó károsodásnak teszik ki magukat nap mint nap,
  • A meleg játékosokat egyes társaik diszkriminálják az öltözőben,
  • Vagy mondjuk még egy köztiszteletben álló veterán futójátékos pályafutása is kettétörhet a családon belüli erőszak vádja miatt.

amik természetesen a valóságban sosem történhetnének meg.

Szóval az NFL a kezdetektől fogva akadályozta a projektet (emiatt fiktív csapatneveket és mezeket kellett használniuk és Kanadában, CFL játékosok közreműködésével forgatni a meccsjeleneteket), amikor pedig 2004-ben lejárt az ESPN NFL közvetítési szerződése és újra kellett tárgyalnia, egyértelművé tették, hogy a sorozat a dollármilliárdos biznisz útjában áll. Ez nagyjából meg is pecsételte a sorsát.

A háttértörténet tehát tévés szakmai szempontból önmagában is érdekes (ajánlom még ezt az oral history cikket – ez is utánközlés, érdekes módon az eredetije nem érhető már el), de lássuk azt, ami végül a képernyőre került.

A színészek egyike sem volt túl ismert (akkor sem, azóta sem), de karakterszínészként tisztes iparosmunkát tettek le. Még leginkább az egyik epizódban vendégszereplő Snoop Dogg számított nagy névnek (aki – „civil” életének ismeretében némiképp ironikusan – szociális munkásként kallódó gyerekeket igyekezett kimenteni a drogok karmaiból), de ő sem szakmabeli. (A készítő, John Eisendrath viszont még ma is elismert, ő jelenleg a The Blacklist showrunnerje.)

A karakterek nem nélkülözik a sztereotípiát, lásd: ifjú titán, sok mindent látott veterán, felszínes sztár, keményen dolgozó, de belül vívódó jófiú, nemi identitásával küzdő meleg játékos, szigorú, de igazságos edző, számító tulajdonos –  ezért az első pár rész nem maradt emlékezetes. Nagyjából a szezon második felében találta meg egyedi hangját a sorozat és ezek az epizódok sztori szempontjából is jobban sikerültek

Az évadzáró, amiről a siker miatt nem is sejtették, hogy egyben sorozatzáró is lesz, már kifejezetten ötletesen került el tucatnyi sportfilmes klisét.

A fentebb említett botrányos elemeken kívül persze a játékosok életének békésebb oldala is megismerhető – a csapaton belül kialakuló barátságok, az edzéseken végzett kemény munka, a kicsit a katonaságra emlékeztető öltözői humor –, és látunk jól fényképezett, egészen életszerű meccsjeleneteket is.

Összességében egy 6,5/10-es értékelést megérdemel, tehát a téma iránt érdeklődőknek ajánlott, de akit hidegen hagy a foci, talál ennél jobb időtöltést.

A végén álljon itt egy idézet a készítőtől a korábban említett oral history cikkből, ami megválaszolja azt is, hogy miért nem látunk azóta sem hasonló sorozatokat:

Értem, hogy az ESPN miért tette, amit tett […] Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy Hollywoodban a legbefolyásosabb ember az NFL komisszárja, nem pedig egy stúdió vezetője vagy csatorna elnöke. Az NFL hozz a legnagyobb nézettséget és senki sem mer keresztbe tenni a ligának. […] Csinálhatsz sorozatot az Egyesült Államok elnökéről és kegyetlenül gúnyt űzhetsz belőle, vájkálhatsz az orvosok, jogászok, rendőrök, tanárok, anyák és apák valódi életébe, Amerikában egy drámában mindenki szabad préda – kivéve a profi és egyetemi sportolókat. Az ország legnagyobb szubkultúrája tabutéma.

Stark Raving Mad – írta Pinkslippers

2013. 08. 30. 21:40 - Írta: vendegblogger

10 comments | kategória: ajánló,kritika,méltatlanul elfeledett

A Stark Raving Mad-re anno winnie segítségével találtam rá, ugyanis ő írta Facebookon, hogy felfedezett egy régi sorozatot, amiben Tony Shalhoub és Neil Patrick Harris együtt szerepel. Mondtam is rögtön magamnak, hogy ezt muszáj megnézem. És milyen jól tettem!

Bár sajnos csak egyetlen évadot, 22 részt ért meg ez az 1999-es komédia, de az az egy évad aranyat ér. Ezért gondoltam, hogy írok róla egy rövid ismertetőt, hátha más is kedvet kap hozzá.

Egy 20 perces részekből álló többkamerás szitkomról van szó. Az egyik főszereplő Ian Stark (Tony Shalhoub), aki első nagysikerű horror regénye megírása után, most második regényén dolgozik. A kiadója ekkor rendeli mellé Henryt (Neil Patrick Harris).

Míg Ian egy őrült, bármit bevállaló vagány férfi, Henry pont az ellentéte: csendes, visszahúzódó, a szabályokat végletekig betartó ember. A színészek későbbi sorozat szerepeit ismerve (a Monk Monkja és a How I Met Your Mother Barney-ja) ez a “szerepcsere” különösen tetszetős volt.

Kell-e mondanom, hogy mindkét színész zseniálisan hozta a karakterét. Henry fóbiáinak hangsúlyozása a kézfertőtlenítővel (a Shalhoub Monkos jövőjét ismerve) plusz poén volt.

Az összehasonlítgatásoktól eltekintve, a Stark Raving Mad rengeteg vicces pillanatot hozott a részek során. A két főhős mellett érdemes kiemelni a többi karaktert is, hiszen ők is szerepeltek (majdnem) mindegyik részben. Jake (Eddie McClintock – ma Warehouse 13) Ian féleszű gépelője és egyben lakótársa, Maddie (Heather Paige Kent) a szomszédos bár pultosa, és Tess (Dorie Barton) Henry barátnője.

A társaság nagyon jól működik együtt, a folyamatos ugratások, beszólások abszolút hitelesek és roppant szórakoztatóak. A részek többnyire Ian lakásában vagy a bárban játszódnak, de azért néha előfordulnak külső helyszínek is. Érdekes vendégszereplőket is felfedezhetünk, úgy mint: Harriet Sansom Harris Henry főnökeként, vagy Michael Emerson portásként.

Tehát ha valaki egy jó szitkomra, zseniális színészekre, és egy jó adag nevetésre vágyik, akkor csak ajánlani tudom ezt a sorozatot. 22 részt mindenféleképpen megér.

(A sorozat teljes egészében fent van egyébként a YouTube-on, ha valaki egyszerű megoldásra vágyik.)

The Inside – írta: szucsitg

2011. 07. 09. 22:37 - Írta: vendegblogger

29 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

The Inside = 24 + Firefly. Erős kijelentés; egyrészről igaz, másrészről viszont egyáltalán nem. Kezdjük az utóbbival. Nem ennek a két sorozatnak az összegyúrása, ez egyértelmű. Viszont, mind Tim Minearnek, mind Howard Gordonnak komoly köze van hozzá. Akik kevésbé járatosak a producerek, showrunnerek, és screenwriterek világában, azoknak egy rövid áttekintést írok a két úriember munkásságáról. Tim Minear sokak számára kultikus magasságokba emelkedik a Firefly miatt, de sok más sorozatban is közreműködött: Dollhouse, Drive, Wonderfalls, Angel, Strange World, és írt az X-Aktákba és a Lois és Clarkba.

Gordontól csak a legfontosabb munkáját emelem ki, a 24 első két évadjában pár részt írt, aztán a 3. és 4. szezon fősztorija az ő munkásságát jegyzi, mikoris 2004-ben úgy döntött, abbahagyja a 24-gyel való foglalatoskodást, a The Inside miatt és, hogy újra együtt dolgozhasson Minearrel. A gyors kaszát követően (FOX-hagyomány, mint tudjuk) visszatért Bauer ügynökhöz, de már showrunneri és executive produceri tisztségbe, tavasztól pedig az Awake egyik showrunnerje lesz, valamint a Homeland-en fog dolgozni. Elég ennyit az alapokról, inkább térjünk rá arra, hogy miért is tartom olyan eredetinek a sorozatot.

FOX, 13 rész, cancel. Ez eddig a szokásos… Ami már kevésbé, hogy 2005 nyarán (júniusban) került a képernyőkre, a halálraítéltség természetes volt, a kasza körülményei már nem annyira: 7 rész után vették le, a növekvő nézettség ellenére (ratingek: 1×01 : 2.0, 1×03: 2.4, 1×05: 2.4, 1×07: 2.8).

De miről is szól a The Inside? Az alapja egy nyomozós, kvázi procedurális dráma, ami Los Angelesben játszódik az FBI VCU nevű egységénél (Violent Crime Unit, Erőszakos Bűncselekményekkel foglalkozó Egység). Az átívelő szál viszont nyomatékosabb, mint egy átlagos krimiknél megszokott, és főként a főszereplőnőre koncentrál (Rachel Nichols – az Alias S5 eyecandy-je, és ő volt a nem túl kedvelt új Criminal Minds-karakter), Rebecca Locke-ra, egy kezdő FBI-ügynökre, de állandó szereplő még pár ismert arc: Peter Coyote, Adam Baldwin és Jay Harrington is. Tudom, még mindig unalmasan hangzik. De ha azt mondom, hogy hősünk iszonyatosan jól felépített profil készítésére képes, akkor már kezd érdekes lenni.

Persze így ez írásban nem biztos, hogy jól hangzik, de például amikor Micheal Emersonnal beszélget (az adott rész elején kiderül: ő a gyilkos), hogy pontosan miért is gyilkol, ő pedig azzal vág vissza, hogy Rebbecát elemezgeti, akkor pusztán a párbeszéd hangulatától, a két ember szóváltásának milyenségétől, a néző menten libabőrös lesz. Az a jelenet egyszerűen üt. És az is üt, hogy bőven akadnak iszonyat jó vendégszereplők a The Inside-ban – például Zeljko Ivanek, Michelle Forbes, Garret Dillahunt, Michael Kostroff vagy Matt Keeslar. De még ennyiben sem merül ki a sorozat. A nyomozások során a proceduralitásnak nyoma sincs, mindegyik esetet másképpen építik fel, másképp derül ki a tettes, sokszor nem is egy csavar után.

Még egy valamit fontos kiemelni a sorozat eredetisége mellett: országos tévén korábban nem tapasztalt képi világot vonultat fel mind brutalitás, mind a bűnesetek természete tekintetében, és ehhez még hozzájön a sötét, nyomasztó fényképezés is. És mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt csak szuperlatívuszokban tudok a The Inside-ról nyilatkozni. Aki jól viseli az efféle explicit képi tartalmat, annak meghatározó élményben lesz része, hiszen kezdve a gyerekgyilkosságtól a szado-mazo világig, a legbetegebb dolgok elmesélésére kerítenek sort a készítők.

A pilot nem a legerősebb, egy 7/10-es talán, de a sorozat egészet tekintve nem túlzás a 13 részes évadra 9/10-et adni. Aki pedig tart egy korán elkaszált sorozat elkezdésétől és lezáratlanságától, azt csak azzal tudom megnyugtatni, hogy amikor a végére értem, egyszerre volt hiányérzetem, hogy ezt még néztem volna tovább tucatnyi részen át, és emellett azt is éreztem, hogy nem is lehetett volna jobb vége. Miért is mondom ezt? A folytatásban az egész sorozat valószínűleg egy kicsit más irányba indult volna el, ami természetesen érdekelt volna, de belegondolva, mindegyik széria vége után, a szereplők tovább élnek tovább saját kis világukban, és ez itt tökéletesen megvalósult: minimális a cliffhanger és meglepő, de abszolút pozitív a végkicsengése.

A The Inside-ot mindenkinek csak ajánlani tudom, és a tovább mögé pedig beszúrom a főcímet, amit mind a 13-szor végignéztem, pedig 2-nél többször általában nem szokásom. Tovább…

Visszatekintő: Kitchen Confidential

2011. 06. 23. 16:49 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

Igazából retrónak nem hívhatom ezt a pár sorozatot, amiről nyáron szó lesz majd, hiszen darára ajánlottak, de azért nem tegnap mentek odakinn a tévében. Mivel jelenleg nem sok sitcom fut, így elvonási tüneteim enyhítendő a FOX 2005-ös, nem sok részt megélt, de 13-at így is leforgatott sorozatát vettem elő, a Kitchen Confidentialt.

Az a helyzet, hogy a tévék néha nem is tudják, kiket veszítenek el. Konkrétan itt Bradley Cooper a főszereplő, aki gondolom egyenesen az Aliasból érkezett, de ha megnézzük, hogy a sorozatok világából kikerülése után mikben játszott (Másnaposok, Szupercsapat, Csúcshatás) akkor láthatjuk, hogy izé, nem A-kategóriás sztár, de egy sitcom főszerepre nem mostanában lenne újra elérhető.

A sorozatban Jack Bourdain a sikeres szakácsok kokain/nők satöbbi vonalán lecsúszása után új lehetőséget kap: a Nolita konyháját vezetheti. A probléma, hogy 48 óra alatt kell felvennie a többi embert, és fogadni a vendégeket. Nagy a nyomás, de nem rokkan bele. A karakterhez az inspirációt Anthony Bourdain könyve adta. Gondolom jó pár konyhai alapbölcsességet is onnan merítettek.

Azt mondanom sem kell, hogy a Kitchen Confidential tipikus FOX-sorozat. Pörgős egykamerás sitcom, amit nem sokan rendeltek volna be. Annyira nem feszegeti a TV-14 határait, de a nézőkét igen. Gond egy szál se, hiszen hiába vannak összefüggő részek… várjunk csak, nem is. Az első három epizód után hitausra tették, aztán leadták random a kilencediket (baromi jó rész, a francia szakáccsal csap össze benne Jack), de nem hozott elég nézőt (a hosszú szünet után lol), szóval cancel lett. Szerencsére addigra már rég leforgattak 13 résznyi jóságot, ami meg is jelent DVD-n. Ennyit kaptuk.

Where is my rabbit stabbing knife!?

Egy sztárétterem konyhájában bizony pörgés van végig. Na, nem a feszült pillanatokat látjuk, amikor megbuggyan a mittoménmi, hanem ahogy a dolgozók élik mindennapjaikat. Konkrétan őrült mindegyik, annyi szívatás megy a lángok körül.

Amiben hihetetlen erős lett a Kitchen, az a színészcsapat. Rengeteg fontosabb szereplő van a sorozatban, mégis tökéletesek az arányok. Nem érzed úgy, hogy valaki kevés, vagy épp túl sok időt kapott a képernyőn. Mindenki kedvelhető, talán pont a főszereplő nem, legalábbis ő néha idegesítő. Egyetlen egy dolog biztos, hogy John Cho külön kiemelendő, hiszen ő az egyedüli, aki el tudja lopni a jeleneteket a többiektől. Konkrétan a legjobb itt.

Mivel rövid, nagy cliffhanger nincs, na és komédia, így pár órát nyugodtan érdemes rááldozni. A borzasztó főcím pedig áttekerhető, és amúgy is csak pár másodperc. 8/10 volt újranézve.

(A sorozatról 2006. márciusában már írtam egyszer, itt pedig mindkettőnk 5 évvel ezelőtti véleményét elolvashatod róla.)

Méltatlanul elfeledve: Jeremiah

2009. 10. 25. 20:58 - Írta: winnie

40 comments | kategória: ajánló,méltatlanul elfeledett

Nincs mese, most már írok a Jeremiah-ról. Eddig vártam, hátha valamelyik csatorna behozza, de ha így megy tovább, a végtelenségig fogok várni. (Fogadjuk, hogy holnap fog jönni a hír a hazai premierről.) Van egy olyan érzésem, hogy nem vagyunk sokan, akiknek “megvolt” a Jeremiah, pedig a sorozat még a Showtime kvázi hőskorából származott, amikor még nem karcolni akartak és elég gyakran scifit adtak, ld. Odyssey 5, Stargate első 5 évad, Total Recall 2070 vagy az új The Outer Limits.

Jeremiah_intro

A Jeremiah anno 2002-ben indult és a 20 részes első évadot egy 15 részes második követte, igaz, már akkor, évad közben lehetett tudni, hogy nincs nagy nézettség (plusz a készítő is összekapott a csatornával…), mert elég hülye időrendben, kettesével mentek le az utolsó részek. A sorozat a posztapokaliptikus műfajt gazdagította, az alaphelyzet szerint 2006-ban egy járvány (The Big Death) kiirtotta a felnőtteket, csak a gyerekek maradtak életben – a pilot pedig 2021-ben veszi fel a fonalat.

Még mielőtt véleményezném, muszáj megemlíteni, hogy a Jeremiah készítője és majdnem az összes rész írója egy bizonyos J. Michael Straczynski, aki annak idején tévés körökben volt kultikus arc, hiszen első sorozata a Babylon 5 volt (de stábíró volt a Gyilkos sorokban és a Jake és a dagiban is) – valahol nagy veszteség, hogy a Jeremiah után le is lépett a tévézés világából és a képregényvilágban lett ellentmondásos, de annál nagyobb név. Kábé, mint Joss Whedon, csak utóbbi közel sem volt képregényileg olyan termékeny.

jeremiah-01

Szóval Straczynski neve jól cseng scifis körökben, Luke Perry-é pedig, aki a főszereplő Jeremiah-át alakította, a BH90210 miatt a tinik körében volt ismert, de persze ezzel a 2 évaddal simán lemosta magáról a gyalázatot, mit rákentek a századok. Perry = Jeremiah, ez azóta egyértelmű, ő az, aki keresi-kutatja a mitikus Valhalla szektort, amit víruskutató apja említett még halála eltűnése előtt annak kapcsán, hogy ott talán van normális élet, nem csak az a totál lepusztult lét, ami szinte mindenhol. Ergó ez a hit élteti benne a Reményt.

Jeremiah, utazásai során megismert vándorismerősével, Kurdy-val rója az utakat (a 2. évadban Sean ‘Samu’ Astin és Joanne ‘Warehouse13-Myka’ Kelly is állandó szereplő lesz), s az átívelő szálat hajkurászva keveredik a posztapokaliptikus világban különböző “kalandokba” a klasszikus módon: megment ezt, segít annak, elkapja amazt – általában minden történéssel megpendítve a Valhalla-szálat, mellyel kapcsolatban az első évad során jó pár felfedezés történik, hogy aztán a második szezon tovább bonyolítson a cselekményen. (Bár a 2. évad végén a legtöbb szál el van varrva, JMS természetesen folytatta volna a sorozatot, ha lett volna rá lehetősége.)

jeremiah-02

Itt kéne most egy kritikai áttekintésnek következnie, de mivel csak ajánlóról van szó, ezt kihagyom és javaslom, hogy az érdeklődők olvassanak kommenteket, csekkolják a többiek tapasztalatát, mert azzal nem menne sokra senki, ha leírnám, hogy tetszett a sorozat, végignéztem – mert sajnos nem ma volt és megvallom, már nem emlékszek sok mindenre. Többek között a legfontosabbra sem: arra, hogy vajon mai szemmel nézve is megállná-e a helyét, s éppen ezért lehet, hogy nemsokára ismét bele fogok vágni a Jeremiah-ba, ami naná, hogy első látásra szerelem volt, hiszen a posztapokaliptikus műfaj a szívem csücske, legyen szó filmről vagy játékról, esetleg sorozatról. De mint tudjuk, utóbbiból nincs túl sok, legutóbb a Jericho tűnt fel, jövőre várható a Day One (amiből minisorozat lett időközben), plusz a TNT-s, Spielberg-es, Noah Wyle-s pilot adhat még okot a reményre.

ui: A posztapok műfaj tévés (és mozis) hanyagoltsága felett érzett fájdalmamat csak növeli, hogy a Jeremiah 1. évadja után a 2. nem jelent meg DVD-n. Az 1. évad jelenleg 29 dollárért kapható az Amazon.com-on.

Spin City

2009. 07. 30. 18:05 - Írta: human

29 comments | kategória: méltatlanul elfeledett

Bár a méltatlanul elfeledett kategória nem teljesen illik rá, egyszerűen csak a blog születése előtt játszódott le odakinn, itthon meg nem is tudom adták-e valaha is a Spin City-t. Pedig hát, ha a készítőre ránézünk, akkor ez pár embert érdekelhet Bill “Scrubs” Lawrence miatt.

spincitybest

Bizony ám, jól látjátok, a sitcom, amiben 4 évig volt Michael J. Fox a főszereplő. Ő van a kép jobb oldalán, ha valaki nem ismerné fel. Baloldalt pedig az egyik vendégszereplő, akivel az időutazást is szóbahozták a sorozat 3 falán belül, kikacsintva a közös múltjukra. Hát ennyi, aki ez alapján nem rohan nézni, az… nos annak még pár információ.

A Spin City amolyan West Wing-szerű sorozat, csak nem dráma, hanem vígjáték, és nem az ország, hanem csak New York ügyeivel foglalkoznak benne, na meg a főszereplők magánéletével, ami az átívelő szál. Mindezt egy néha kicsit kirakatemberként, néha pedig tényleg Polgármesterként viselkedő főnökkel. De valójában nem ő a lényeg, hanem az emberek, akik úgymond aládolgoznak, akik miatt működik a város.

Ahogy néztem, iszonyat fejetlenséget figyeltem meg a sorozatban. Összevissza cserélt részek, nem működő szálak és szereplők nyom nélküli kiírása. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy mondjuk az egyik női főszereplő mindenféle említés nélkül tűnt el két évad között, mintha sosem létezett volna, mintha mindig nélküle dolgoztak volna. Konkretizálva: Connie Britton (mostanában a Coach neje FNL-ben), aki szerintem összeveszett a sorozat készítőivel. Ezt azért mondom, mert Bill Lawrence ugye a Scrubs-ot ütötte össze a Spin City után, és mindenkinek adott benne kisebb szerepet, kivéve Connie-nak.

Valójában a fejetlenség szerintem a csatorna beleszólása miatt volt. A vetítési sorrend variálása ugye egyértelműen, de az írásba is beleszólhattak. Ezt olyankor lehet kiszúrni, amikor JD-szerűen álmodoznak a szereplők a második vagy harmadik évad alatt, vicces jeleneteket képzelnek el a fejükben, aztán 3-4 rész után ez a réteg is nyomtalanul eltűnik a sorozatból. Biztos nem tetszett a fókuszcsoportnak, vagy hasonló, de látszik, hogy Lawrence próbálgatta a szárnyait úgymond.

Amiről még mindenképp akartam pár betűt ejteni, az Michael J. Fox. Bármikor szóba kerül a Spin City, mindig megjelenik pár kétes, flamelő alak, hogy a szemét kilépett meg magára hagyta a sorozatot. Egyszerűen nem tudom, hogy az előbbi kijelentéseket hangoztató emberek mit néztek. Merthogy a harmadik évad alatt (annak a végén lép ki) tisztán látszik, hogy Fox betegsége erősödik. Sokkal örökmozgóbb meg hasonló lesz. Az első évadban is tele van energiával, de a harmadikban az már másfajta sajnos. És hogy mennyire nem szívesen lépett ki, az abból is látszik, hogy Lawrence meghívta a Scrubs-ba, na meg a Spin City 4. évadában is vendégszerepelt picit.

spin-charlie

És ha már Fox kilépéséről szó volt, akkor említsük meg, hogy a helyére nagy nevet kellett szerezniük, ami valljuk be, sikerült. Hogy ki érkezett? Hát Charlie Sheen. Most már biztos vagyok benne, hogy a Two and Half Menben magát alakítja, mert itt is ugyanaz a nőcsábász figura, de centire, csak a Spin City-ben többet van öltönyben. És úgy tűnik Sheen csak a Charlie névre hallgat, mivel mind a Two and Half Menben, mind pedig itt ez a keresztneve a szereplőnek, akit alakít.

A sorozat amúgy nagyon kellemes sitcom, amolyan “nézed és vigyorogsz”. Tipikus karakterek, de olyan esetlenek, meg hülyék, hogy megkedveled őket pillanatok alatt. Egyedül a fentebb említett eltűnéseket és kidobott történet szálakon nehéz túltenni magunkat kicsit.

Részemről a sorozatnak 7/10-es átlagot adnék. Még a végére megemlíteném, hogy rengeteg kikacsintás van. Heather Locklear leszólja a valóságban volt pasiját, utalnak filmekre amikben szerepeltek, ilyesmik. Apróságok a popkultúrában kicsit több filmet látottaknak, 4. fal bontogatás.

utóutóirat: Heidi Klum a fénykorában, több rész, vendégszerepel. uff.

Freaks and Geeks

2007. 06. 23. 17:31 - Írta: human

47 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

Ha azt mondom 40 éves szűz, felkapod a fejed? A Felkoppintvára még nem, majd ha lesz szinkronosan gondolom, de ezen két alapvetés vígjáték készítője, Judd Apatow, jegyzi a Freak and Geeks sorozatot főleg. Ez most tipikusan az a helyzet, hogy végzel a 18 résszel és rögtön jöhetne a folytatás, de sajnos nincs, mert ennyit forgattak belőle összesen. Néha nem értem az NBC-t, hiszen a Freaks and Geeks bizony olyan minőséget képvisel, amit tévében ritkán látni.

Freaks and Geeks

Miről van szó? Egy középiskolás sorozatról ami 1999-ben készült, de a 80-es években egy unalmas kisvárosban játszódik. Azon belül is az iskolában két jól elkülöníthető csoportosulásról (a címből kitalálható a két csapat megoszlása), akiket csak az köt össze, hogy a freak-ek közé tartozó lánynak a testvére a geekek közé tartozó egyik fiú. Amúgy tipikusan olyasmi a részek lezajlása, hogy külön szálon folyik a freakek és a geekek élete. Ez most nem lett túl átütő bemutatás, de jobban nem tudom leírni jelenleg.

  • Freaks: az iskola bajkeverői. Szexelnek, füveznek, lógnak az órákról, meg ilyenek.
  • Geeks: a science fiction rajongók (tipikus), izmuk nulla, amit megszokhattunk a kockák ábrázolásánál. Nem túl népszerűek, de hát így is a cheerleader lányokra buknak teljesen felszínesen, azok meg nem rájuk nyilván.

Na jó, nem kertelek, lassú a tempó néha, főleg az elején, de mivel megéri ezért meg kell szokni. Lassú tempó alatt azt értem, hogy beszélgetések nem sorkini tempóban zajlanak, hanem szép nyugisan, szüneteket tartva, olyan hétköznapian, hiszen senki sem olvassa a másik a másik gondolatait, ez nem a nyugati szárny.

Dramedy-ről van szó, s azon kívül, hogy a poénok ütnek néha, a dráma sosem válik túl súlyossá, a megvalósítás is teljesen filmes, a szereplőgárda pedig parádés. Kezdve rögtön a főszereplő lánnyal, Linda Cardellini, akinek mostani képet elnézegetve nem mondanám meg, hogy ennyire szerethető volt régen, pedig igen. Aztán itt van Marshall a How I Met-ből, egy nagyon apró szerepben feltűnik Wallace a VM-ből (de fiatal itt a csávó, lol). De a többiek is baromi jók.

Tipikusan feelgood a sorozat, olyan “végig mosolygod és jobb kedved van utána”-hangulatot áraszt, csak sajnos gyorsan elfogy. Egy hétig sem tartott ki, pedig alig van időm most sorozatokat nézni. Amit még megemlítenék, az a főcím. Mind a 18 alkalommal végignéztem, annyira eltalálták a készítői a hangulatot. Egy tablókép fotózás a témája, és a betépett arcot amit 1-2 freak vág, hát kész röhej minden egyes alkalommal.

Mivel zárhatnám mással, mint egy hangulatvideó a sorozatból, a főcím zenéjére.

Végeztem Malcolmmal

2007. 06. 15. 16:01 - Írta: human

5 comments | kategória: méltatlanul elfeledett

Ennyi volt. Azt hiszem ilyen intenzív darálás után mindenképp marad valami hiányérzet, akkor is ha nem volt világmegváltó a sorozat, csak 20 perces könnyed szórakozás adagokat nyújtott. Itt az írásom Malcolm-ról. Intenzív alatt pedig azt értem, hogy 18 nap alatt letudtam a 7 évadot, kivéve az első 2-3 évadban a klipshow részeket. Még egy jó sorozat távozott a FOX-tól tavaly.

Azon gondolkoztam, hogy a FOX újoncai a többi adóhoz képest sokkal nagyobb számban buktáznak, a régiek meg azért fogynak az évek során.

Az utolsó rész nézettsége 4.7/7 volt, ami FOX viszonylatban annyira nem is rossz, szóval vagy a színészek akartak mást csinálni, vagy pedig ekkora nézettséghez sokkal több pénzt kértek. Ugye 7 év a nagy fordulópont általában, mert az elején valami olyasmi szerződést kötnek, ami most nem ugrik be teljesen tisztán, de szinte biztos vagyok benne hogy jól rémlik.

Na meg persze itt jól lehet lezárni, mégiscsak Malcolm végez a középiskolával, és szétszéled valamennyire a család.

malcolm-in-the-middle-finale.jpg

Malcolm In The Middle

2007. 06. 10. 18:54 - Írta: human

21 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

Akkor lássuk nyári darálásaim első áldozatát. A Malcolm in the Middle olyan szinten berántott, hogy a múltkor pont egy résznyit késtem valahonnan. Pedig hát nem egy nagy sorozat, kommentben majd biztos megjegyzik páran, de nekem egykeként érdekes egy ilyen elfuserált fiútestvér-csapatot nézni, méghozzá aláröhögés nélkül, azaz nincs konzervkacaj.

Malcolm in The Middle - The Boys

Pedig az alapfelállás full tipikus, egy teljesen szétzuhant család, hmm, ez lehet nem is a legjobb szó rájuk, de ennyi. Egy házaspár és 4 fiútestvér. Ami meg kiemeli a többi tipikus családos sitcom közül az a fiúk közötti állandó verekedés, hogy ők a környék legrosszabb gyerekei, akik ha nagyon akarnak akkor is csak nehezen tudnak jók lenni. Egész egyszerűen ha van 10 lehetséges választás előttük, és abból csak az egyik rossz, akkor is annál kötnek ki.

Még azzal dobták fel ezt az alapot, hogy Malcolm különösen okos, magasan kiemelkedik a családból intelligenciában, így még ez is gyötri. Van egy rész, amikor kikapcsolja az agyát, hát az valami fenomenális.

Amúgy arra épül az egész sorozat, hogy a srácok valami bajban kötnek ki, hogy sehova sem lehet menni velük, mert annyira rosszak, és hogy sosem tudod, mi a fenét találnak ki az írók a következő részben, mert nincs az a gyerekkor ahonnan ennyi hülyeséget lehet meríteni részről részre, meg évadról évadra.

A kedvenc karakterem Francis volt az elején. Erről jut eszembe, ez is tetszik, hogy tulajdonképpen egy ilyen 5-10 perces “sitcom a sitcomban”-dolgot kerítettek neki az írók. Az első évadban azzal szembesülünk, hogy katonai középiskolába küldték a szülei, mert annyira rossz volt. Utána meg részekben fel-feltűnik, de úgy, hogy csomószor max. egy telefonbeszélgetésnyire kapcsolódik csak a családjához. Ő a szuperbad, a szülőkkel lakós tesók felnéznek rá, annyi csínytevést, meg hasonlókat követett el.

A második kedvencem meg Reese, aki buta, de legalább szinte mindig vicces jeleneteket szállít. És csak utánuk jön Malcolm. És a lista legvégére tenném Lois-t. Egyszerűen annyira utálatos nőszemély, hogy a való életben hasonlóval szinte lehetetlen lenne kibírni szerintem.

Malcolm a fejét fogja

Szóval most ezzel ütöm el az időmet, már az 5. évadban vagyok, és nem tudom abbahagyni. Egyszerűen nem megy. And you’re not so big.

Méltatlanul elfeledve: The Jury

2007. 04. 26. 16:54 - Írta: winnie

5 comments | kategória: méltatlanul elfeledett

the_jury.jpgFura helyeken kap az ember “ihletet”. Tegnapelőtt színházban jutott eszembe a The Jury című sorozat, mivel nem csak sorozatjunkie vagyok, hanem “12 dühös ember”-junkie is és ezért az Újpesti színházas és Nemzeti Színházas előadás után most, a Vidéki Színházak Találkozóján kötelező volt a Soproni Petőfi Színház keddi vendégjátéka a Tháliában. (Ráadásul, hogy sorozattéma legyen, naná, hogy pont Selmeczi “Jack Bauer” Roland volt a nyolcas esküdt.) (És, naná, hogy a Nemzetiben éppen Kulka “House” János a nyolcas esküdt.)

Whatever. Szóval tegnapelőtt jutott eszembe, hogy anno 2004-ben a FOX azt hitte, hogy megreformálhatja az amerikai tévézést és kipróbálta, hogy milyen lenne nyáron sorozatokat adni. A kísérlet bebukott és vele együtt a meglehetősen szépreményű koncepcióval bíró The Jury is, melyben minden rész azzal kezdődött, mint a 12 dühös ember, vagyis az esküdteket beterelték a szobájukba, hogy döntsék el, hogy bűnös-e vagy ártatlan az éppen aktuális vádlott.

A 12 dühös emberrel ellentétben itt nincs hármas és nyolcas esküdt, nincs visszatérő negatív és pozitív főhős, hanem minden epizódban másik 12 ember tárgyal más bűnügyet. Amikor meghallottam a koncepciót, akkor már tudtam, hogy az én sorozatom lesz, de talán éppen ez a felállás is ütötte agyon a nézők szemében a The Jury-t. Azzal magyarázták a buktát, hogy ezért a néző nem nagyon tudott kötődni egy szereplőhöz sem, s bár való igaz, hogy voltak visszatérő szereplők, például a törvényszolga, az ügyvédek, akik az állítólag unalmas esküdtmegbeszélést szakították meg folyton kavarásaikkal, mellékszálaikkal – nem is nagyon nem jött be nekem jött be ez a mellékkavarás.

Egy epizód amúgy folyamatos esküdtbeszélgetésekből állt, melyekből szép lassan (akárcsak a 12 dühös emberben) megismerhettük a tárgyalt bűnügyet, kaptunk egy csomó flashback-et (a FOX még szavaztatta is a nézőket a képernyőn, hogy bűnös-e vagy ártatlan a vádlott), hogy a legvégén, a végső döntés meghozatala után kommentár nélkül megmutassák nekünk, hogy pontosan mi is történt. Színtiszta dráma volt felsőfokon a sorozat – bár el kell ismernem, hogy valami tényleg hiányzott belőle, nem ért fel saját személyes hype-omhoz.

A sorozat különálló részekkel bíró, 10 rész ment le belőle. Talán egy próbát megér, mert tényleg nagyon érdekes az alapfelállás. A megvalósítás már kevésbé, sajnos.

Two Guys And A Girl

2007. 04. 16. 19:15 - Írta: human

17 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

Lehet, hogy most merész kijelentést teszek, és jó pár Friends-rajongó majd jól megnézi az első részt és leszólja a picsába, de nekem ez a sorozat a 90-es évek talán legjobb sitcomja (98-01, kicsit csaltam, és a Scrubs váltja 2001-től). Na persze mostanában láttam, mert ugye itthonra behozni a sitcomokat csak módjával merik. Azért a Friends-et említem, mert… nem is tudom. Hagyjuk, nem lenne jó hasonlat. Itt három jó barát a főszereplő, de minden sorozatban vannak barátok, szal ez nem elég.

Two Guys And A Girl

Először is azt kell megjegyeznem, hogy egy rosszabb karakter van a sorozatban, de végül ő is megtalálja a helyét, na jó kettő, elismerem. Pete és Ashley. Nem tudom ki az aki beindul Ashley-re, ezen voltam kiakadva mindig, amíg Berg hajtott rá.

Hogy mitől jött be veszettül? Egyrészt csatlakozott Nathan Fillion is a csapathoz idővel – mekkora gagyi az IMDB sorozatokra, Nathan-höz több részt írnak mint a tényleges főszereplőkhöz -, ez most lehet spoiler volt, de azért sitcomnál ez nem olyan nagy veszteség, és hát hatalmas, amit alakít, a másik pedig Ryan Reynolds. Na kábé ők viszik a hátukon a sorozatot. Igazából nem tudok jól és viccesen mesélni, így inkább most kihagyom egy-két kedvenc jelenetem felidézését, de hihetetlen mennyit tudnak hülyülni.

A Girl-t majdnem kihagytam a címből. Shannon (a Monk-ból ismerős lány, igen), tipikusan olyan akit jó lenne ismerni, csak úgy. Normálisan elcseszett gondolkozással rendelkezik meg minden.

Az egész sorozat arra épül, hogy Berg és Pete lakótársak, meg baromi jó barátok, és Shannon, az ő legjobb barátjuk meg egy emelettel fölöttük (legalább nem szemben). Pete még építésznek tanul, meg Berg is valaminek, csak nem tudja pontosan mit akar kezdeni az életével, Shannon meg azoknak a cégeknek a PR-arca, akik szennyezik a környezetet, szóval utálja magát meg őt is utálja mindenki aki tudja mivel foglalkozik. A két srác meg abból él, hogy egy Pizzázós helyen dolgozik. Na itt kapcsolódunk be, de persze jön a baromi sok karakterfejlődés az arcunkba idővel.

Szóval, hogy gyorsan lezárjam az egészet, egy 4 évadot megélt eléggé szórakoztató sitcomról regéltem nektek röviden, ha kijönne a DVD itthon akkor human ajánlásával matrica kerülne rá (még kinn sem jött ki). Kicsit szokni kell, de szerintem megéri.

UPDATE by winnie: A sorozat címe igazából Two Guys, a Girl and a Pizza Place, csak a 3. évadtól lett címcsere.

UPDATE 2 by winnie: És az első évadot vetítette az MTV mégpedig “Két srác, egy csaj és egy pizzéria” címmel, ha valaki keresné.

The Job (A meló)

2006. 11. 28. 19:00 - Írta: human

16 comments | kategória: kritika,méltatlanul elfeledett

És nem rontották el a magyar címet! A sorozatról majdnem elég lenne csak annyit mondani, hogy Denis “Fucking” Leary. Azaz a dühös standup komikus a 90-es évek elején, és mellesleg a már most kult Rescue Me főszereplője.

Az alapok röviden: Denis Leary egy ír zsarut játszik, aki csalja a nejét. Emellett cinikus tapló, erőnléte nulla. Szóval amit megszokhattunk, ez a szerep áll jó Denis-nek, de ez nagyon. A munkatársai is olyanok néha, mintha most szabadultak volna az őrültek házából. Aki követi a Rescue Me-t, és a még előtte készült The Job-ot nem látta, annak sok ismerős alak lesz itt közöttük.

Ha kategóriába kéne sorolni akkor a dramedy-t ragasztanám rá. Ez az a sorozat, amiben olyan morbid humor van, hogy sírva lehet nevetni, de a magánélet már itt is erős – aztán a Rescue Me-ben persze tovább dolgoztak a drámán. Tehát még egyszer, ez az a sorozat, amilyen manapság már nem nagyon születik, főleg országos tévén. A kábelesek, meg az FX ilyesmiket bevállalhatnak, mivel az előfizető felnőtt közönség erre vevő. Nem véletlen, hogy a Rescue Me is az FX-en fut. Egyszerűen az efféle a témák nem illenek csak kábelre. Oda viszont nagyon.

Sajnálom, hogy csak két évadot ért. Olyan politikai inkorrektségek vannak benne, hogy öröm nézni, meg a már említett morbid humor miatt is (a hullás rész, huhh). És az, hogy egy rész csak 20 perc még rátesz pár lapáttal az élményre. Mármint látszik, hogy alig férnek el a formátumban, úgyhogy pereg minden ezerrel, repkednek a poénok és halad a történet.

Aki még nem látta ezt a sorozatot, azt az AXN kisegíti, mivel ott megy szinkronosan. Az All time toplistámban nekem személy szerint elég magasan helyezkedik el a The Job. Értékelésnek egy 9/10-et szórok ki. Az egyetlen egy dolog ami miatt nem lehet siratni az az, hogy Denis következő sorozata még ennél is jobb.

Previous Posts