login |

Posts filed under 'méltatlanul hanyagolt'

The Great British Bake Off – írta gromit

2016. 12. 08. 14:50 - Írta: vendegblogger

15 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,méltatlanul hanyagolt,reality

– On your marks
– Get set
– Bake!

Angliában egy ideje véget ért a The Great British Bake Off hetedik szezonja, és mondhatni maga a sorozat is, legalábbis abban a formájában, ahogy megismertük. Nemrég itt is lehetett hallani a TGBBO (itthon Sütimester címmel adja a részeket a VIASAT3) jövőjét érintő kérdésekről (konkrétan a csatornaváltásról), amit winnie is úgy aposztrofált, hogy “Angliában eléggé az év híre”.

Úgyhogy itt az ideje, hogy végre rendes posztot kapjon az utóbbi évek legnagyobb angol sorozatsikere (egy magyar jelenlét és az amúgy is hamar megbukott amerikai változatról szóló nem túl lelkes írás után). Számomra is óriási meglepetés, hogy szinte nem túlzás kijelenteni, hogy nem is csak az egyik, hanem _a_ legnagyobb siker arrafelé – erről 14M néző tudna mesélni. De mi a titok?

gbbo-logo

Kezdeném azzal, hogy nem is olyan könnyű erről magyarul írni. A “cukrász” szó nem fedi le az egész tevékenységi kört, amit angolul a “baker”, ami  sokkal általánosabb – mármint nem a “foglalkozása: pék” értelemben, hanem “sütő”-ként – ez viszont magyarul még furábban hangzik, hiszen nekünk leginkább a nagy konyhai eszközt jelenti, nem valakit, aki süt. A “sütni való” is vicces. Sütendő? Feladat.

A The Great British Bake Off 2010-ben indult egy elég egyszerű koncepcióval: 12 amatőr cukrász összejön egy vidéki angol kastély parkjában felállított sátorban, és “versenyt süt”.

Minden adás 2 napot (egy hétvégét) ölel fel 3 feladattal. A technikai feladatban (szakmai kihívás, ez a középső forduló) mindenkinek ugyanazt kell sütnie, pontosan ugyanazokból a hozzávalókból és kissé elnagyolt receptből (különben hol lenne a kihívás, ugye). A másik kettőre (signature challenge / kedvenc, showstopper / mesterkihívás) otthon is lehet, sőt kell is, előzetesen készülniük, de természetesen az számít, amit a sátorban sikerül összehozniuk.

gbbo-fordulovege

A kéttagú szakmai zsűri végigkóstolja és elég kritikusan értékeli az elkészült süteményeket (mindenféle édesség, de sós is, mi nem is mindent neveznénk süteménynek, keksztől az emeletes tortáig, kenyéren és húsos pitén át, nagyon széles a skála, amit ott sütni – néha főzni – kell). A forduló végén díjazzák a hétvége legügyesebbjét Star Baker címmel, valaki pedig kiesik. (Star Bakernek lenni dicsőség, de semmilyen garanciát nem ad a következő hétvégére, simán ki lehet esni legközelebb.) A döntőt a még állva maradt 3 versenyző vívja, és a végén a győztes fődíja egy tortaállvány mellett a még nagyobb dicsőség.

Főzős versenyreality van, volt és lesz is más is, a nagy újítás a tematizáltság. Az eleinte szerény, de azért nem elhanyagolható érdeklődéstől kísért (hivatalos kategóriáját tekintve) tényműsor szép lassan, pár év alatt a BBC2 legnézettebb műsorává vált (igen, lepipálta a még Jeremy Clarkson-os Top Gear-t is), hogy aztán a BBC1-re előléptetve folytassa meredeken felfelé ívelő pályáját.

gbbo-nem-ennem-torta

A tavalyi döntő az egész 2015-ös év legnézettebb műsora volt Nagy-Britanniában, amúgy az éves ranglistán 7 Bake Off-epizód is bekerült az éves első 10-be, és persze az idei döntő is jól szerepelt. Több országban vetítik az eredetit, de számos helyi verziója is létezik. Nálunk van egy délelőtti SütniCake, de a licenc megvételét még nem jelentette be egy csatorna sem.

A Bake Off kulturális hatása óriási. A britek nemcsak nézik, hanem maguk is nekiálltak sütni: kimutathatóan nőtt náluk a sütéshez használt konyhai eszközök és alapanyagok kereskedelmi forgalma. A nagy áruházláncok hetiben is ki tudják mutatni, milyen hozzávaló iránti igény ugrott meg hirtelen egy-egy adás után. A műsor egyszerűen JELEN VAN.

bake-off-legoland

Sokfelé lehet találkozni utalásokkal, a “soggy bottom” kifejezés bevetté vált, humoristák poénkodnak rajta panel show-kban és standupjaikban. Idén a windsori Legolandben is felbukkant a Bake Off-sátor, persze legóból. De mégis mi a Bake Off sikerének titka? A tovább után erről fogok elmélkedni. Tovább…

Méltatlanul hanyagolva: Line of Duty: a 2. évad – írta gromit

2016. 03. 16. 19:15 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,méltatlanul hanyagolt

Nemsokára indul a Line of Duty harmadik évadja, de előtte még pont van kis időnk visszatekinteni az előző (tavalyelőtti) évadra, főleg, hogy az első, Lennie James-es szezon óta nem volt írás a sorozatról. Nem mintha feltétlenül szükséges lenne felkészülés gyanánt, de mindenképp érdemes (újranézni / bepótolni / bepróbálni).

Ez az angol sorozat alapvetően antologikus jellegű, minden évad egy-egy hosszabb, különálló történetet bont ki, amiket egy nyomozócsoport (és velük egy meghatározott tematika) köt össze, így az évadok önmagukban is élvezhetők (esetleg egy-két mellékszál nem lesz teljesen világos).

Craig Parkinson (Mathew Cottan), Martin Compston, Vicky McClure, Adrian Dunbar

A második történet gyakorlatilag egy telefonhívással kezdődik, amit aztán több másik híváskezdeményezés követ: DI Lindsay Denton (Keeley Hawes) ügyeletes tisztként próbál elérni valaki felettest, hogy engedélyt kapjon egy védett tanút érintő váratlan vészhelyzet rendkívüli kezelésére. A mentőakció tragédiába torkollik: fegyveresek ütnek rajta a szerény – és fegyvertelen – rendőrségi konvojon.

Óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy esetleg valaki rendőr adta le a drótot a támadóknak, amire persze Lindsay Denton a legkézenfekvőbb jelölt, miután egyedüliként szinte sértetlenül úszta meg az esetet. Így kerül képbe az AC-12 korrupcióellenes belső ügyosztály, az ő nyomozásuk fog a középpontban állni, amiben Denton eleinte persze csak tanú, és mindenféle egyéb eshetőséget is meg kell még vizsgálni.

Line-Of-Duty2-1

Valójában három nyomozást is követhetünk párhuzamosan. A korrupcióelleneseken kívül természetesen a konkrét tetteseket is el kell kapni (helyszínelés, miegymás), de erről leginkább csak hallomásból értesülünk.

A harmadikban pedig Denton egy tinilány nyomára próbál bukkanni (miután elég hamar újra munkába tudott állni, ráosztanak egy eltűnt személyekkel foglalkozó, többnyire egyszemélyes akciócsoportot, hogy ott nem fog sok vizet zavarni). Persze ne lepődjünk meg akkor se, ha a párhuzamosok néha “találkoznak”, hiszen a bűneset és a karakterek adottak, eleve nem függetlenek egymástól.

Mindeközben szinte mindenki kap valamilyen magánéleti szálat is – ami viszont sose érződik feleslegesnek, inkább csak árnyalja a képet. Például a korrupcióellenesek vagy rendőrségi szóvivők sem feltétlen mindig mindenben őszinték, de hát ők is csak emberből vannak, ugye.

line-of-duty2-2

A Line of Duty főhősei elvileg a korrupcióellenes csoport tagja, de aktuális vizsgálódásuk tárgya vitathatatlanul még főbb főszereplő. Keeley Hawes eddigi egyetlen BAFTA-jelölését ez a szerep hozta – és teljesen megérdemelten: smink nélkül is briliáns alakítást nyújt.

A néző csak tanakodik, hogy vajon ő szervezte-e meg mesterien a rajtaütést, hogy aztán hidegvérrel állja a mindenféle gyanúsítgatást, vagy ártatlan, és igazából az AC-12 nagy hibát követ el, hogy őt faggatja, ahelyett, hogy inkább alkalmazná – kiváló és kíméletlen tagja lehetne a csapatnak.

Sőt, azt se nagyon tudjuk eldönteni, hogy egyáltalán melyik oldalnak szurkoljunk – vagy akár menet közben is váltogatjuk ez irányú vélekedéseinket. Ebben is zseniális a sorozat, magával ragad és ezzel minket is bevon kicsit a játékba.

line-of-duty2-6

A Line of Duty angolosan rövid, mindössze 6 részes évadja végig feszes ritmusú, eseményekben dús, miközben karakterizációban és színészi játékban is nagyon erős (a kisebb szerepeket is beleértve).

4-5 részen keresztül meredeken felfelé futó ívben egyre csak emelik a tétet, így talán törvényszerű is volt, hogy a a befejezés egy kicsit csalódás volt – de csak mert szinte minden részben mutatott valami ütősebb fordulatot. Bár, ha jól megnézzük, talán így volt tökéletes az a befejezés. És ilyen előzmények után nem is lehet kérdés, hogy ott leszek az AC-12-esek legújabb nyomozásánál is.

Méltatlanul hanyagolva: Broad City

2015. 01. 12. 15:20 - Írta: superpityu

14 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

– You’re like 12, right?
– I’m 7, and you’re being inappropriate.
– Bitch, you’re 22.

Lassan jön a Comedy Central sorozatának 2. évados premierje, de előtte csak emlékezzünk meg róla, hiszen az egyik legnagyobb tavalyi hiányosságunkról van szó.

Bár biztos akad más sorozat is, amire nem tértünk részletesen, de miután ledaráltam a Broad City 1. évadját teljesen meglepődtem, hogy még vendégkritika formájában sem kapott említést a Junkie-n. Pedig egy újabb nem tipikus komédiáról van szó, s bár felépítésében nem éppen formabontó, de mindenképp hiánypótló, hiszen még mindig kevés haverszitkom van a repertoárunkban.

Igaz, az idei JAws ismételten azt mutatja, hogy szitkomok terén még mindig nehezen kedvelünk meg újoncokat (csak Brooklyn 99 robbant mostanában, de 2014-es sorozatot talán csak Aya Cash tudott képviselni a You’re the Worst révén), de hiszem, hogy a Broad City simán felkerülne néhány junkie kedvencei közé ha adnának neki esélyt.

Nem véletlen az sem, hogy első évadosként a kritikusok odáig vannak érte, sok év végi top 10-es listán bukkan fel, ezt pedig nem sok 2014-es szitkom mondhatja el magáról.

Ahogy fentebb már jeleztem Broad City egy haverszitkom, az egyetlen csavar, az, hogy míg a hasonló Workaholics, The League vagy a Men at Work férfi főszereplőkkel dolgozik(dolgozott), addig itt két húszas éveiben járó lány a főhős. És ebben próbál újat mutatni a sorozat, hogy nem csak férfiakkal lehet hasonló témájú sorozatot készíteni.

Nose, vagina, butthole. If God didn’t want us to put our fingers in there, then why did she make them perfectly finger sized?

Külön poén, hogy Broad City eredetileg egy websorozat volt, amit a két készítő, Ilana Glazer és Abbi Jacobson pár éve indítottak el a Youtube-on. Na, miből lesz a cserebogár? Ezeket a videókat megtaláljátok itt. Ezen részek alapján rendelt be pilotot a Comedy Central Amy Poehler produceri részvétele mellett.

Az egész sorozatot átjárja, hogy a főszereplők, akik egyben a készítők is, szeretik csinálni ezt az egészet. Nagyon jó hangulatú a szezon, baromi jó ötletekkel volt tele a 10 rész, annak ellenére, hogy sokszor teljesen hétköznapi témákkal foglalkoznak.

Például egy sima takarítós részből olyan poénokat hoztak ki, hogy tényleg tanítani kellene, és ez csak a kezdet, a pilot, ahogy haladunk egyre jobban a vége felé úgy lett több és több “hülyeség” beépítve a történetbe. Részemről egyértelműen a bankos videólklip lett a kedvencem, ami akkora állatság volt, hogy talán 2014 egyik legviccesebb jelenete lehet.

Akárcsak a webes videókban, a sorozatban is csak a két barátnőn van a hangsúly. Visszatérő szereplő sem sok van, mindössze két lakótárs, a fekete srác és a szomszéd, de ők is annyira keveset vannak használva a lányokhoz képest, hogy néha meg is lepődtem amikor behozták az egyiket.

Azt persze meg kell jegyezni, hogy a Broad City egyáltalán nem olyan, mint egy tipikus országos tévés komédia, cseppet sem kommersz, igazából még a részek sem nagyon kapcsolódnak egymáshoz, s ha valakinek nem jön be a pilot, akkor kár is erőltetni, mert a továbbiakban marad a stílus.

Ha akarnám a sorozathoz vághatnám, hogy mennyire csapongó volt a témákat illetően, de így sikerült olyan ötleteket kihasználniuk, amelyeket nekem eszembe sem jutott volna képernyőre vinni. Darálva pedig hatalmas élmény volt nézni a viharos és az esküvős részt egymás után nézni, mert jó volt látni, hogy az egy helyszínes rész, ahol elvileg kevesebb inger érte a karaktereket, egy csöppet sem alábbvaló, mint egy sok helyszínes.

– Body butter… lap pillow… Juliana Margulies… You were jerking of?
– I wasn’t touching my weiner yet. I was still just doing butt staff!

Részemről az 1. évad 8/10 volt. Érdemes vele egy próbát tenni, néhol kicsit elszállt az egész sorozat, de garantáltan szórakoztató szinte minden pillanatában. A 2. évad kezdéséig még van egy kis idő ledarálni ezt a 10 részt.

Egyébként meglepő, hogy a Comedy Central házatáján még mindig idegenkedve mozognak a junkie-k, ahhoz képest, hogy a hazai változata itthon elég népszerű. Oké, ott van a South Park meg talán pár másik animáció, de azon kívül milyen idehaza közkedvelt sorozat ad most a csatorna? Pedig itt látható a Workaholics, a Nathan For You, a Key & Peele, a Tosh.0, a Kroll Show, az Inside Amy Schumer, a Drunk History vagy a Review.

Méltatlanul hanyagolva: Danger 5

2015. 01. 09. 21:11 - Írta: CyClotroniC

28 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,méltatlanul hanyagolt

A Danger 5 ötfős csapata éppen koktélokat szürcsölgetve lazul a hegyekben eldugott bázisukon, mikor megérkezik az ezredes a heti küldetéssel. Amerikai, így mi sem természetesebb annál, hogy fehérfejű rétisas feje van, ami tényleg eltörpül amellett, hogy a csapatnak Belgiumba kell utazni, ahol egy gépfegyveres triceratopsz és egy perverz, náci pterodaktil terrorizál egy várost. A nyomok az antarktiszi dzsungel mélyén fekvő vulkánhoz vezetnek, melynek gyomrában Dr. Josef Mengele szövögeti ördögi terveit, míg a szomszédos bárban egy majomemberekből álló együttes játssza éppen legújabb slágerét, a ‘Paradigmaváltást’.

Na, nagyjából így néz ki az ausztrál SBS csatorna retro-ponyva akció-komédiájának/kémparódiájának egyik epizódja, amit ráadásul a 60-as évek ZS-filmjeinek csúcstechnológiájával tárnak elénk, így béna maszkok, makettek, papírmasé falak, festett és vetített hátterek, belógó zsinórok és kontinuitáshibák sora tarkítja a sorozat minden képkockáját, és alkotnak egy olyan elborult elegyet, amire ha vevők vagytok, teljesen odáig lesztek ezért az agymenésért.

Az első évad stílusát egyébként könnyű kiismerni, mert ugyanazokból a panelekből épülnek fel az epizódok: Pierre, a csapat francia tagja koktélokat kever, mikor betoppan az amcsi ezredes, kiosztja a küldetést, meg közben Claire-t, a szőke, brit ügynöknőt (nyilván, hiszen nem csak hogy nő, de brit is), aztán akcióba lendül a csapat.

A hozzávalók között mindig találni egy ismert, német történelmi alakot Hitler udvartartásából, valakit, aki Pierre kezei között leheli ki a lelkét, de még az utolsó szusszal megosztva vele egy koktélreceptet, valami elborult állatmaszkos lényt, egy rajzfilmszerűen őrült tervet és rengeteg lengén öltözött gépfegyveres náci-lányt, a Danger 5 világának “vörös ruhásait”, és persze azt a bizonyos, minden epizódban újrahasznált snittet, ahol Hitler egy ablakon kiugorva végül meglóg főhőseink elől.

Egyszóval olyasmit képzeljetek el, mintha a régi Adam West-es Batman-sorozat, a Top Secret, az Austin Powers, az Archer és a The Venture Bros génjeiből kikevert szuperporontyot néznétek, egy olyan kémsorozatot, aminek direkt igénytelen a megvalósítása, ugyanakkor az írás és a humor annyira betegesen elszállt, hogy mindenkinek kötelező bepróbálni, aki kicsit is vevő az igazán elvetemült paródiákra. De hát mire is számítunk egy sorozattól, ahol olyan epizódcímeket találni, mint a “Lizard Soldiers Of The Third Reich” vagy a “Hitler’s Golden Murder Palace”?

Ráadásul a határtalan blődségek közepette baromi jó karakterek ontják a vért, és bár a csapat amerikai, ausztrál, brit és francia tagja is bőven hordoz magán izgalmas, sztereotipikus jellemvonásokat, egyértelműen Ilsa, a flegma, piás és kissé nimfomán orosz kémcsaj volt a favoritom a felhozatalból.

Nem vagyok a híve a történetmesélős ajánlásnak, de ez a sorozat egyszerűen annyira különc, hogy mégiscsak így lehetett a leginkább bemutatni, főleg ha nem láttátok az előzeteseit, viszont még a töredékét se lőttem le annak, ami rátok vár az 1+6 részes első évad során (volt ugyanis egy webes prequel epizódjuk, a “The Diamond Girls”, amit szintén vétek lenne kihagyni).

A paródia talán az egyik legnehezebb műfaj, ahol tényleg mindennek klappolnia kell ahhoz, hogy valami igazán különlegeset kapjunk és ne egy erőltetett katyvaszt. A humor nyilván relatív, de a Danger 5 ezt maximálisan megoldotta, és minimum 8/10-es élmény volt ledarálni ezt a közel négy órát, pedig egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány hasonlóan végletekig elmenő paródiát kedveltem eddig összesen.

Jó hír azoknak, akik már beleszerettek a sorozatba, hogy éppen most indult január 4-én a 7 részes második szezonjuk is, melynek a nyitórésze talán nem volt olyan erős, mint az első évad, de szakított az eddigi formulával, az egyik karaktert teljesen átalakították és úgy tűnik a promók és az epizódcímek alapján, hogy más műfajokba is bele fognak kóstolni a készítők.

Megtippelni se tudom, hogy mire számíthatunk majd idén, összesen két dolog biztos: én ott leszek a folytatásnál és Hitler minden egyes rész végén kicsúszik a Danger 5 karmai közül.

Avatar: The Last Airbender & The Legend of Korra

2014. 12. 26. 21:43 - Írta: CyClotroniC

126 comments | kategória: animáció,kritika,méltatlanul hanyagolt

Avatar (főnév):
1. istenség földi inkarnációja, megtestesülése
2. James Cameron kéklényes látványfilmje, ami indokolatlanul bukkan fel először a fenti szóra keresve
3. a sorozattörténelem egyik legjobb high-concept fantasy sorozata, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell

Igen, az Avatar: The Last Airbender (2005-2008) és a The Legend of Korra (2012-2014) tényleg ennyire etalon, és mondom ezt úgy, hogy bár rendre teszek próbálkozásokat fantasy sorozatokkal és filmekkel, nem vagyok kifejezetten a műfaj elvakult rajongója, sőt egészen ritka, hogy ennyire be tud rántani egy világ és egy történet, mint ahogyan az ennek a két sorozatnak sikerült.

Az ajánló apropója, hogy most, karácsony előtt köszönt le a The Legend of Korra a negyedik szezonjával, és bár egyre szélesebb körben rajonganak a szériáért (kicsit sem ok nélkül), azt hiszem, hogy sokakat indokolatlanul taszíthat, hogy animációs sorozatról beszélünk, pedig szó sincs itt súlytalan gyerekmeséről, arról nem is beszélve, hogy olyan mértékű kreativitásnak enged teret az animációs közeg, amit egyszerűen élőszereplős verzióban sohasem kapnátok meg.

M. Night Shyamalan ugyan megpróbálta, de egyszerűen mindent elrontott, amit a sorozatok készítői jól csináltak, így egy olyan film lett az eredménye, aminek a létezéséről egyszerűen tudomást sem hajlandó venni egyetlen rajongó sem, és én is csak azért említem meg, ha valaki esetleg az alapján akarná megítélni a sorozatot, ne tegye. Illetve ha valaki még nem látta a filmet, szintén ne tegye.

Míg sokan éveken keresztül adtatok esélyt az országos adók erősen vérszegény, misztikummal kevert high-concept próbálkozásainak, hogy aztán sorra csalódjatok bennük, lehet, hogy kihagytátok éppen a műfaj legjobbját, csupán azért, mert a Nickelodeon adott neki otthont.

Pedig a The Legend of Korra van annyira eszméletlenül szórakoztató, hogy a 3-4. szezonja idén a dobogón végezzen az éves toplistámon, és bár szeretem a Game of Thrones-t is, azt kell, hogy mondjam, számomra az Avatar világképe jóval érdekesebb, és ezt a tovább mögött szeretném majd nektek egy kicsit jobban bemutatni, hátha magatok is az egyik legnagyobb kedvencetekre találtok majd benne, még akkor is, ha eleinte szkeptikusak vagy elutasítóak voltatok a két sorozattal szemben.

Nem is húzom tovább a szót, akinek akad pár perce, annak érdemes lapoznia a tovább mögé, talán némi spoilermentes leírás után kedvet kaptok ahhoz, hogy bepróbáljátok Aang és Korra kalanddal, izgalommal, érzelemmel, humorral és szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel teli történetét, amik bár önmagukban is megállják a helyüket, érdemes mindkettőt végignézni, nem csak a visszautalások miatt, hanem mert tényleg annyira jók és egészen mások az erényeik.

Tovább…

Méltatlanul hanyagolva: Nathan For You

2014. 11. 21. 21:45 - Írta: CyClotroniC

15 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt,reality,video

Megnéznétek egy sorozatot Johnny Depp főszereplésével, melyben egy hackert alakít, akinek be kell törnie egy Föld felé száguldó aszteroidába, hogy megmentse az emberiséget a végső pusztulástól?

Ha nem is teljesen az említett formában, de egy The Web című rövidfilmként láthatjátok a sztorit az egyik legbizarrabb jelenleg is futó sorozat, a Nathan For You egyik epizódjának részeként, és ha a bejegyzés végére értek, talán az is világossá fog válni, hogy miért vezettem fel úgy az egészet a főoldalon, ahogy.

A legegyszerűbb és leghatásosabb módja a sorozat megismerésének a nulla előismerettel való bepróbálás lenne, mivel azonban rettenetesen réteg cuccról van szó, amit igazán csak hosszas körülírással lehet eladni, így nem igazán lehet elkerülni, hogy bekezdések és YouTube-videók sorába ne torkoljon az egész ajánló.

A nagy kérdés nem csak az, hogy miért nem hallottatok erről soha, hanem az is, hogy mit esznek ezen a sorozaton a kritikusok, miért bukkan fel a neve a komédia színészek kedvenceinek kerekasztal beszélgetésén, miért ezt emelik ki a The Legend of Korra írói is egy podcastban etalonként és miért ajánlanám kötelező bepróbálásra azoknak ezt a 8-9 pontos remekművet, akik oda meg vissza vannak a Last Week Tonight with John Oliver-től.

A Comedy Central reality-komédiájának főszereplője Nathan Fielder, aki önmagának fiktív alteregóját alakítja és olyan kisvállalkozásokat igyekszik segíteni szakmai tudásával, akiknek valamiért nagyon nem megy a szekér mostanában.

A csavar az, hogy a segítség képtelenebbnél képtelenebb formákban érkezik és a sorozatban szereplő civilek mit sem sejtenek arról, hogy az egész csak poén, ahogy a nézőnek is kell jó pár epizód ahhoz, hogy a műfajparódiának induló műsor felszíne alatt egészen meghökkentő társadalomkritikára bukkanjon és talán a tévében jelenleg látható legnagyobb görbe tükörre.

Általánosságban közel lehetetlen írni a 2. szezonját is maga mögött tudó sorozatról, így néhány konkrét epizódot hoznék fel példának, hogy pontosan megértsétek, hogy mi a fene is az a Nathan For You.

Nathan a 2×02-ben egy olyan szuvenír bolt megsegítésére vállalkozik, ami nem tud elég bevételt generálni, mivel kívül esik kicsit a turistalátványosságoktól, így azt javasolja a tulajnak, hogy rendezzenek egy kamu filmforgatást a bolt elé.

Az álstáb hamar körül is veszi a boltot, és hogy igazán nagyot szóljon a trükk, felfogadják a legjobb Johnny Depp-imitátort, hogy játssza el az éppen ott forgató színészt, és hogy dobjanak még egy keveset a hitelességén, felfogadják a leggyengébbet is, aki nem csak a dublőrét alakítja, de kontrasztként is szolgál ahhoz, hogy Johnny valóságosnak tűnjön mindenki számára.

Miután már elegen ácsorognak a bolt körüli kordonnál, megkérdik az egybegyűlteket, hogy ki szeretne statisztálni a filmben, mint vásárló és naná, hogy tucatjával lendülnek a kezek a magasba, akik utána feladatba kapják, hogy menjenek be a boltba és vegyenek valamit a kamerák előtt.

A jelenet hitelességéhez persze fizetni is kell a pénztárnál és mivel nem akarnak kilépni a szerepükből, hát megveszik azt a saját pénzükből, aki pedig később húzná a száját, hogy visszaváltaná a cuccokat, azt Johnny behívja a lakókocsijába, hogy megdicsérje és megdobja őket egy-két autogrammal is, amik persze a frissen vásárolt – és az ezzel visszaválthatatlanná vált – termékeken landolnak.

Néhány nap múlva, mikor többen érdeklődnek a film felől, Nathanéket megüti a jogi következmények, a csalás és a börtön szele, így kénytelenek tényleg elkészíteni a filmet, melynek a The Web című rövidfilm lesz az eredménye. Ahhoz azonban, hogy a bíróság előtt is megállja a helyét a sztori, nem árt ha tényleges műalkotásként tekintenek majd rá a benne szereplők, nem csak valami alibi kifogásként, és ezt mi sem legitimálná jobban, mint az, hogy díjnyertes az alkotásuk.

A The Web persze nem egy mestermű, így még a kisebb fesztiválok is visszadobják azt, Nathan azonban megalapít egy nemzetközi rövidfilm fesztivált, amire benevezi saját filmjét és ahol az egyetlen ellenfele egy 20 másodperces videó lesz, amit egy ismeretlen fickó végigszellent, így a zsűri (a Bonnie & Clyde-on szkriptesként dolgozó Crayton Smith) végül biztosan az övét hozza ki győztesként.

Ha valakiben lett volna bármi kétség is afelől, hogy a Nathan For You nem több egy fixer-realitynél, amiben csak rendbe hoznak dolgokat, a fenti példa talán ezt el is oszlatta végleg.

Két részt követően még magam is bizonytalan voltam, hogy pontosan mibe is vágtam a fejszém. Felmerült a kérdés, hogy hány epizódon keresztül lehet fenntartani viccesen ezt a formátumot, illetve zavart, hogy Nathan karaktere hihetetlenül taplóként jött le elsőre és kifejezetten sajnáltam a gyanútlan civileket, akiknek beletrappolt az amúgy sem felhőtlen életébe.

A sorozat egyik legnagyobb varázsa az, amikor elkezdjük megismerni azt a Nathan Fieldert, akit az igazi alakít és ezzel együtt elkezdjük megszeretni és megsajnálni is azt. Tulajdonképpen pontosan ugyanazon a folyamaton megy keresztül, mint a The Office-ban Michael Scott, és a szemünk előtt válik a világ leggyökerebb üzletembere egy csupaszív, segítőkész baráttá, akit az empátia teljes hiányának köszönhetően joggal bélyegeznek meg később a sorozatban is a Magány Mágusaként.

Nem viccelek, tényleg van abban valami egészen szívbemarkoló, ahogy Nathan őszinte kitartással küzd minden egyes kisvállalkozóért, és bár néha vannak meglepően zseniális ötletei is, többnyire elbukik, mert nem számol az emberi tényezővel, az ötletek fenntarthatóságával és azokkal a következményekkel, amiken végül mindig elhasal a már-már szociopátiát súroló célorientált pragmatizmusa.

Bár pont az ő szerepe van tudatosan felépítve, mégis az ő magányossága és szeretetéhsége tölti meg a legtöbb őszinteséggel és emberséggel ezt a sorozatot, egy olyan átívelő sztorit szőve a heti történetek köré, ami egészen váratlanul taglózott le, mikor daráltam az első két szezont, mert eleinte messze nem volt ez benne.

A őszinteség és az őszintétlenség kettőssége azért is működik jól, mert olyan realityket parodizál ki, amik anélkül tévesztik meg a benne szereplőket és annak nézőit, hogy ezt egy percig is felvállalnák. Egészen fura felismerni, hogy míg egy eredeti, vállalkozás-megmentős realityben sosem a vállalkozás fellendítésén van a hangsúly, hanem a vállalkozók drámáján, a drasztikus döntéseken, a felégetett hidakon, a hagyományokon, amiknek hátat kell fordítaniuk, addig Nathan karaktere, bármilyen bénán is végezze a munkáját és legyen bármilyen vak is a külvilággal szemben, őszintén törődik az alanyaival, a kedvükben akar járni és a végletekig képes rontani minden szituáción, csak azért, hogy helyrehozhassa korábbi hibáit.

Ugyan példátlanul szép pillanatai is vannak (az 1×04-es benzinkutas darab például ilyen), többségében mégis a felépített koncepciók alatt megbúvó szatíra adja a Nathan For You sava-borsát. Egészen érdekes megközelítéseket élhetünk át hétről hétre, például, amikor kisgyerekeken is kipróbálják, hogy milyen az, amikor termék helyett valójában identitást árulnak a reklámok. Az ötlet egyáltalán nem idegen autómárkáktól, de egy gagyi játéklabdát azzal eladni, hogy “pisis csecsemő vagy, ha nincs ilyened” és várni, hogy meghozza-e az érzelmi zsarolás a várt hatást egy gyereknél, egészen ijesztő és lenyűgöző egyszerre.

Nem véletlen az sem, hogy akadt olyan akciója is, amit hamarabb felkapott a világsajtó, mielőtt az adásba kerülhetett volna. Ilyen volt például, amikor megnyitották a Dumb Starbucks nevű kávézót, ami napok alatt brutálisan népszerűvé vált és már a Forbes is azt találgatta, hogy Banksy áll-e a háttérben.

Az Egyesült Államok szerzői jogi törvényei alapján ugyanis nem számít az eredeti Starbucks brandjének lenyúlásának és hamisításának az, ha minden pontosan ugyanolyan, csak egy “dumb” szócskát teszünk a cégnévbe, a logóba és minden termék elé, mindaddig, míg mindez paródia céllal történik, így nem is kávézóként, hanem kiállításként üzemeltették a helyet addig a 3 napig, amíg be nem záratták őket, mert nem feleltek meg az egészségügyi előírásoknak.

Összességében, ha valaki kicsit is érdeklődik a marketing, a szociológia és a társadalomtudomány iránt, akkor nem lehet nem imádni egy olyan sorozatot, amelyik képes egyetlen ötlettel egy hatalmas középső ujjat tolni a kiskapukkal teli jogrendszer arcába, ugyanakkor rávilágít közben egészen elemi emberi folyamatokra is, és ha kell, kipróbálja magát egy-egy rész erejéig The Bachelor vagy bűvészreality paródiaként is.

Egyszóval a Nathan For You egy nagyon egyedi, végtelenül okos sorozat, amit ugyan könnyű félreismerni az elején, de később rájövünk, hogy talán nincs még egy ilyen empatikus társadalomkritika jelenleg a tévében, ami képes az egyik pillanatban olyan kínos lenni, hogy csak az ujjaink közül kikandikálva merjük nézni, hogy mi is történik éppen, aztán pár percre rá már azon vesszük észre magunka, hogy együttérző mosollyal az arcunkon figyeljük, ahogy a Magány Mágusa meg nem értett, modern szuperhősként továbbhajt egy újabb kaland felé, ám nincs aki integessen utána.

A mostoha sorozat: The Fosters 2. évad – írta jinjang

2014. 07. 29. 14:55 - Írta: vendegblogger

4 comments | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Már 6 rész lement az ABC Family-s The Fosters 2. szezonjából, de a (jó ideje behalt) kibeszélője még mindig winnie, nem túl lelkes pilotkritikájára mutat. Az előző széria felénél a vendégbloggeri kritika a folytatásról szintén nem mondható pozitívnak. Jómagam csak közvetlenül a második évad kezdete előtt daráltam le az elsőt, majd azonnal folytattam us. Nagy durranásnak én sem nevezném, de kellemes nyári limonádénak találtam.

A történet ugyanott folytatódott, ahol az előző évadban abbahagyták, az akkor megnyitott szálak egy része (Callie biológiai apja, Brandon/Dani-affér, az ikrek anyja) még mindig nincs lezárva, ám más, kisebb jelentőségű konfliktusok igen – persze jöttek helyette újabbak.

A sorozat továbbra is azt és úgy nyújtja, mint az előzőekben: egy nem éppen hétköznapi család hétköznapi problémáit ismerhetjük meg. A készítők célja persze épp az lenne, hogy egy “más” családon keresztül a “mássággal” kapcsolatos problémákat mutassák be. De egyrészt elég sok a teljesen szokványos tini nyűglődés, és a felnőttek gondjainak nagy része is a munka, pénz, gyerekvállalás, gyereknevelés átlagos kérdéskörében mozog.

Másrészt a család speciális helyzetéből (nevelt gyerekek) természetszerűen adódnak olyan problémák, amik másnak nem, de nekik valóban magától értetődőnek számítanak. Harmadrészt pedig a sorozat foglalkozik olyan élethelyzetekkel is, melyeket az átlagnéző kirívó ritkaságnak tekinthet, holott sajnos nagyon is gyakran előfordulnak, csak senki nem beszél róluk (pl. egy kamasz fiú és egy idősebb nő – Amerikában illegálisnak számító – szexuális kapcsolata, vagy a nemi erőszak és annak utóhatásai).

Számomra a The Fosters egyik pozitívuma, hogy nem csak mer ezekkel a témákkal foglalkozni, hanem a bemutatásukkor nem szakad el nagyon a realitásoktól. Túlzások természetesen itt is szép számmal vannak: mindenki nagyon “jó”, nagyon megértő, nagyon szeretik egymást. De azért mindenki esendő is, mindegyikük követ el hibákat.

Ha valamit hiányolok, az a drámák kibontása. Nem ásnak elég mélyre, a szereplők pár öleléssel meg némi kibeszéléssel túlteszik magukat a dolgokon. Ugyanakkor ez erénye is a sorozatnak, mert nem húznak el nyálas rétestésztává semmit, a legtöbb konfliktus pár rész után vagy lezárásra kerül, vagy új szintre emelik azokat. Már csak azért is el tudják kerülni, hogy unalmassá váljon egy-egy szál, mert a sok szereplő miatt nem jut túl sok játékidő egyikre sem.

Sajnos a karakterek továbbra sem olyanok, hogy könnyű lenne velük azonosulni vagy túlzottan felkeltenék az érdeklődésünket. Az ikrek és problémáik hihetetlenül idegesítőek, Brandon karaktere még csak-csak elmenne, de a színész kifejezetten unszimpatikussá teszi. Igazából emiatt kezdtem szurkolni Wyatt-nek, akit viszont az idei szezonra teljesen kihipóztak, elveszítette minden lázadó, rossz fiús vonását. A felnőtt szereplők meg legfeljebb langyosak.

Továbbra is Callie és a kistesó a legérdekesebb. Az idei évad eddigi kedvenc jelenete is hozzájuk kapcsolódik, amikor Callie SMS-ben kéri megnémult öccsét arra, hogy beszéljen vele.

Az előző évadhoz képest egyelőre kevesebb az igazán súlyos probléma. Az egyetlen komorabb és ijesztőbb részt talán az jelentette, amikor a bezárták Callie-t éjszakára.

A The Fosters kétségtelenül nem egy világmegváltó sorozat, de időnként komoly témái ellenére pozitivitása és folyamatos pezsgése kellemes felüdülést jelent ilyenkor nyáron.

Quick Cuts – írta userguide

2014. 06. 23. 15:10 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,méltatlanul hanyagolt

Szegény Quick Cuts-nak járna valami új jelző, mert esetében már a méltatlanul hanyagolt is túlzás, hiszen még a szokásos napi hírrovatba se fért bele tavaly. Persze ez nem csoda, hiszen a 3 db 30 perces rész a többségnél még nem meríti ki a sorozat fogalmát, ráadásul 2013 nyarán ment, hülye időpontban, a BBC legkisebb, 4. csatornáján, abszolút minimális felhajtással.

Ilyen előzmények után már-már természetes, hogy a tavalyi év legjobb komédiáját sikerült összehozni.

Helyszínünk egy szépségszalon (ez lenne a Quick Cuts), a szereplők pedig a szalon alkalmazottjai, akikkel természetesen nem stimmel minden. A minisorozat legnagyobb pozitívuma a szerkezete. Van egy nagyon laza „főszálunk”, ami a szalon főnöknőjének párkapcsolata (a szerelem tárgya egyébként egy piti bűnöző), ez a részek közti összekötő kapocs.

– Sperm’s tiny. Did you know that you can fit the equivalent of the entire population of the world in sperm on the head of a pin?
– Yeah, but it would take ages.

Minden részben van valamilyen hosszabb „heti eset”, és ami talán egyedi: minden rész tele van rövid, pörgős jelentekkel (ezek a quick cutok), amiket jellemzően a szalon vendégei szolgáltatnak – a készítők ezt „félig improvizált szkeccs show”-nak nevezték el. Az improvizációra ugyan nem vennék mérget, de tény, hogy a fentiek miatt a sorozat egy pillanatra sem ül le, rengeteg jobb-rosszabb poént kapunk szinte megállás nélkül.

Az író egyébként Georgia Pritchett, akinek a nem túl sikeres Life of Riley után ez volt a második saját projektje, de dolgozott a Mirandán, a Not Going Out-on és a Veep-en is. Pritchett saját bevallása szerint Doon Mackichanre (Plebs, Toast of London) írta a sorozatot, és tény, Mackichannek nagyon fekszik az excentrikus, kicsit hibbant szalontulajdonos szerepe.

A többi karakternél az életszagúság már nem feltétlen volt szempont, de nyilván egyszerűbb egy nemváltó műtétjére gyűjtő manikűrössel és egy vásárlásmániás, nős embert zaklató fodrásszal komédiát készíteni, mint hétköznapi emberekkel.

A humor alapvetően a helyzetkomikumra és a már említett gegekre épít, de az esős-kelős, fizikai humoron kívül gyakorlatilag minden mást felvonultat, kapunk teljesen abszurd helyzeteket és rendkívül kínos pillanatokat is. Hál’ istennek az altesti poénok szerepe minimális, káromkodás viszont akad, de utóbbit jól kezelték a készítők, egyáltalán nem tűnik öncélúnak. Az első rész fesztelensége után a történet itt-ott komolyodni is kezd, a végén már-már dramedyt kapunk.

– Kevan is gay.
– But… that means this could be the end of the Wilson line.
– We can only hope so.

A színészek Doon Mackichanen kívül valószínűleg csak a keményvonalas anglománoknak lesznek ismerősek, de nagyon profik, kifejezetten üdítő a játékuk. Folytatásról egyelőre nincs szó, vélhetően nem is lesz, bár hivatalos kaszahír nem jelent meg. Ha kicsit kurtán-furcsán is, de a történetet lezárták, emiatt vélhetően senkinek nem lesz hiányérzete.

Nálam Doon Mackichan, a nonstop pörgés és a nyomokban Guy Ritchie-filmekre emlékeztető hangulat miatt Quick Cuts a 2013-as év legjobb szitkomja lett, az igazi klasszikussá váláshoz viszont egyszerűen kevés a három rész..

Rev. – írta Pytta

2014. 04. 04. 15:00 - Írta: vendegblogger

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,méltatlanul hanyagolt

A brit sorozatok között jópár van, ami – talán témája miatt – viszonylag szűk réteget érdekel (vagy szűk réteghez jut el), mégis az ember igazi gyöngyszemekre bukkanhat közöttük. A Rev. című komédia számomra pontosan ilyen darab, amely ez idáig a blogon is a méltatlanul hanyagolt kategória képviselője volt, de ez a helyzet most megváltozik.

Papok és lelkészek különböző formában időről időre megjelennek sorozatok főszereplőjeként (ilyen a mai napig(!) futó Don Matteo Terence Hill-lel, a Father Brown, a Father Ted, vagy a blog indulásához is valamennyire kötődő rövid életű The Book of Daniel), mégis gyakorlatilag kimeríthetetlen a téma, és – ahogy a mellékelt felsorolás is mutatja – rengeteg különböző nézőpontot és alaphelyzetet fel lehet építeni köréjük.

Adam Smallbone (Tom Hollander) tiszteletes a vidéki Angliából került fel Kelet-Londonba, ami közismerten nem a legprosperálóbb része a fővárosnak, hogy itt egyengesse szerény gyülekezete, és saját családja életét, olykor megküzdve a felső vezetéssel, nem ritkán pedig önmagával is.

Gyakorlatilag erről szól a sorozat, amit ha valaki el akar kezdeni, bátran belevághat, viszonylag hosszú futása (2010 óta megy) ellenére mindössze 15 résszel büszkélkedhet, amibe már a 3×01-et és 3×02-t is beleszámoltam, de hát ez valahol a szigetországi sorozatok sajátossága (nem mellesleg a színészek – Hollander mellett a feleség, Olivia Colman lehet még ismerős ezer másik helyről – elfoglaltsága miatt is alakult így).

Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy semmi extrát nem látunk a képernyőn, számos klisészerű szituáció és karakter jelenik meg, mégis ezek annyira klappolnak, és a szereplők annyira szerethetőek, hogy azt is megbocsátjuk a sorozatnak, ha szitkom létére csak kétszer mosolyodunk el rajta úgy igazán (én egyébként többször is szoktam, de tény, hogy hangosan nevetős poén kevés van benne).

A tovább után folytatom, spoilerek nélkül – csak a legvégén ejtek szót a most indult 3. évadról. Tovább…

Call The Midwife – írta Pipacs

2013. 12. 29. 18:39 - Írta: vendegblogger

22 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,méltatlanul hanyagolt

Somewhere far away scientists were working on a magic pill, rumoured to make pregnancy a case of choice, not chance. News of it reached us as from another galaxy. Meanwhile, other scientists were striving to send humans to the moon. To the mothers of Poplar, this goal must have seemed as reachable, and likely.

Úgy veszem észre, hogy az angol Call The Midwife-ról (itthon könyv formában Hívják a bábát a címe) még senkinek nem jutott eszébe írni a blogon, pedig a sorozat igazán megérdemel néhány szót. Ugyan nincsenek benne zombik, tinivámpírok, szimpatikus sorozatgyilkosok, szexcentrikus orvosok, fejetlen lovasok, párhuzamos univerzumok és hasonlók, mégis, működik.

A sorozat Jennifer Worth emlékiratai alapján készült. A történet az East End-en játszódik (ahol ama híres-neves Ripper Street is), az ’50-es évek végén.

A 2011-ben elhunyt írónő, azaz Jenny Lee 22 évesen kerül frissen végzett ápoló – és szülésznőként London legszegényebb negyedébe, ahol várakozásaival ellentétben egy takaros kis magánklinika helyett egy apácarend által fenntartott – Raymond Nonnatus-ról (a terhes nők, bábák és gyermekek védőszentjéről) elnevezett – szülészotthont talál.

Itt apácák és “civil” szülésznők laknak, és innen – szigorúan, kizárólag biciklivel – járják be Poplar utcáit, látják el a kerületet, amelyben a baby-boom korszak idején minden gyerek az ő segítségükkel jön a világra.

A kikötői munkások, koldusok, dologházakból kikerült, nyomorgó öregek, prostituáltak és sokgyerekes, lepusztult bérházakban élő családok között, az elsőre ijesztő körülmények ellenére, és a nem ritkán megdöbbentő sorsok láttán Jenny rájön: az igazi élet itt zajlik. A sorozatban végigkövethetjük, hogyan tanítja meg az itt végzett munka a hivatását szeretni, és hogyan válik e közösség különleges, megbecsült tagjává, mint bába.

A tovább mögött folytatom, spoilerek nélkül. Tovább…

My Little Pony: Friendship is Magic

2013. 12. 20. 21:30 - Írta: CyClotroniC

58 comments | kategória: animáció,kritika,méltatlanul hanyagolt

Mindenki kap már levegőt? Visszasüllyedtek a felszökött szemöldök a helyükre? Remek. Itt most tényleg a My Little Pony legújabb, negyedik generációjáról lesz szó, ami itthon Én kicsi pónim: Varázslatos barátság címen látható a Minimax műsorán.

Higgyétek el, nem kis vállalkozás bemutatni a Breaking Bad-eken meg Game of Thrones-okon függő junkie-knak, hogy miért is érdemes helyet szorítani a sorozatnaptárban komolyabb lélegzetvételű darabok között egy végtelenül humoros, szórakoztató és felnőtt fejjel is élvezhető, guilty pleasure mesének.

“De hát basszus, ez rajzolt pónikról szól!” – Igen, azokról, és mégis rengeteg húszas, harmincas férfi nézi, akiket még csak nem is a gyerek kényszerít a sorozat elé. Hogy miért? Mert a béna alcím és a franchise korábbi darabjainak riasztó emléke ellenére, a 2010-ben felélesztett sorozat egyszerűen veszettül jó. Ennyi.

My Little Pony: Friendship Is Magic isn’t just kids TV that won’t make parents want to kill themselves; it’s legitimately entertaining and lots of fun. The best word to describe it is probably “relentless,” in that it’s relentlessly cute, relentlessly happy, and relentlessly entertaining. In its own way, it reminds me of a movie like Singin’ In The Rain, in that both properties aim to overwhelm any cynicism directed at them via sheer and utter joyfulness. – The A.V. Club

Ami talán közös a pónikat éltető kritikákban, hogy kivétel nélkül mindegyik magyarázkodással indít, hiszen – lássuk be – nem könnyű ledönteni ezt a szkeptikusságból és előítéletekből gyúrt karámot, de ne mondja azt nekem senki, hogy egy sorozat, ami tele van popkult utalásokkal, amiben a The Big Lebowski karakterei lazulnak a bowling pályán pónikként, vagy amit egy Mad Men-es újsághirdetésben promóznak az LA Times-ban, az kizárólag csak kislányoknak való.

A tovább mögött igyekszem egy kicsit bemutatni a sorozatot övező váratlan hype-ot, némi okot keresni arra, hogy mitől működik ez az egész, no meg persze kedvet csinálni ahhoz, hogy gyarapodjon a póni-rajongók ménese.

Tovább…

Hot in Cleveland: vége a 4. évadnak

2013. 10. 22. 14:38 - Írta: Casey Novak

1 comment | kategória: kritika,méltatlanul hanyagolt

Rég volt kritika a Junkie-n a Hot in Cleveland-ről, human meg is állapította akkor, hogy nem tartozik a célcsoportba. Én mégis azt mondom, hogy ez a komédia nem célcsoport-függő, mindenkinek szól. És talán azoknak is bejönne, akik még nem nézik. Szóval ez nem csak 4. évados finálékritika lesz, hanem afféle ajánló is.

A sztoriról nem is írok, az olvasható az előző kritikában, inkább megpróbálom pontosan megfogalmazni, hogy mit is szeretek annyira a négy hölgy bohóckodásán: leginkább a feelgood jelzőt lehetne ráaggatni a Hot in Cleveland-re, legalábbis nekem abszolút kellemes és mosolygós kikapcsolódást jelent minden rész.

Nem feltétlenül a poénokon vigyorgok, mert van, hogy nem sikerülnek túl jól, vagy szembeszélben is érezni messziről, hogy mi jön, s előfordul, hogy nincs is igazán poén, de a mosoly marad 20 percen keresztül, mert ez az egész baráti társaság, a körülöttük érezhető légkör, a bonyodalmas magánéletük, és a hibbant kis problémáik valahogy olyan jó kedvre derítenek.

Nem mondom, hogy női sorozat (de az), még korosztályi kötöttség sem kellene, hogy legyen rajta, mint mondtam, ez a tipikus 9-től 99-ig élvezhető típus, – bár mostanában már vannak bátrabb megnyilvánulások benne, szóval a 9 év talán kicsit alacsony – , valahogy az itthoni közönség mégsem csápol érte. Kint szerencsére jól megy, jön is az 5. évad tavasszal.

Mondok is pár konkrétumot a sorozatot nem nézőknek, amiért jó a Hot in Cleveland – de csak a tovább mögött, persze spoilerek nélkül. Tovább…

Previous Posts