login |

Posts filed under 'kritika'

Love, Death + Robots: az 1. évad

2019. 03. 17. 21:21 - Írta: human

45 comments | kategória: animáció,antológia,kritika

Sok, sok, sok halál, néha robotok, és még ritkábban szerelem. Vagy rengeteg emberi döntés mögött ott a szerelem/szeretet? A Netflix berendelése mögötti indokokat mondjuk nem annyira látom, gondolom, piaci rés dolgozott, de ilyen elszállt epizodikus animációs antológiát nem is tudom, mikor kaptunk utoljára. Az Animatrix volt ilyen? Mondjuk itt annyira sem függnek össze a részek, mint a Mátrix körüliek.

Pénteken kerültek fel a részek a streaming szolgáltató kínálatába, méghozzá meglepetésképp rögtön magyar felirattal.

A Love, Death + Robots a műfajon belül leginkább a Black Mirrorra hasonlít szerintem, csak néhol máshova mennek a történeteik, de többnyire azért sötét a végük. És nyilván nem csak a techno-pesszimizmus miatt hasonlítási alap, hanem mert érdekes sci-fi és néha természetfeletti koncepciókat bontanak ki 18 rövid kisfilmben, miközben az emberekről mesélnek.

Ilyen szempontból még erősebb is, mint a Black Mirror, hiszen amikor csak egy ötlet van, akkor azt sokkal tömörebben meséli el a Love, Death + Robots. Néha elmennek 17 percig is a részek, de ha csak 9 kell, akkor annyiban fejtik, ki amit akartak. Vagy a borzasztó Joghurtosban még rövidebben…, nálam az volt a mélypont, de nyugi, onnan csak jobb lesz.

A megvalósítás is kemény amúgy: keveredik a 3D és a 2D, mármint nem a részeken belül, hanem közöttük, így még vizualitásban is sok meglepetés akad. Egyik pillanatban még gyönyörű rendereket nézünk, 5 perccel később meg határozott vonású retró animációt.

Hogy milyen az “évad”? Nehéz megmondani. Néha szomorkásan vicces, mint a Three Robots, néha ijesztő, néha perverz, sokszor brutális, van amikor abszurditásba torkollik, és persze végletekig pesszimista. A technológia minden varázslatot és emberséget kinyír szépen lassan. Hogy ez baj-e, azt mindenki vezesse le magának.

A fő kérdés előtt mindenképp azt emelném még ki, hogy hazánk fiai is közreműködtek benne, az Ice Age címűt, és a legutolsó The Secret Wart a Digic Pictures készítette. Talán pont ezeket említitek majd.

Mivel minden rész más, így egységesen nem is lehetne pontozni. Szerintem sokkal inkább adja magát a kérdés, hogy melyik tetszett a legjobban? Nekem a The Witness, jó koncepció és érdekes art direction jellemezte. De amikor eltéved az űrhajó az is durva volt. Érdekes amúgy, hogy milyen beetetéssel kezdték az évadot, hogy az igazán weird dolgok később jöhessenek.

Tell Me a Story: az 1 évad, még egyszer – írta infinity

2019. 03. 17. 15:50 - Írta: vendegblogger

Add comment | kategória: antológia,kritika

winnie nemrég írt a teljes első szezonról, de gondoltam, hogy a véleménye mellett elfér az enyém is, hiszen sokan még nem fedezték fel ezt a thrillert.

A sorozat tavalyi premierjével lépett be a köztudatba, és biztos, hogy egy ideig ott is maradhat, hiszen egy 10 epizódból álló első évaddal talán szerzett lelkes rajongókat is, akik minden bizonnyal a 2. szezonra is visszatérnének. Bár a pilot nem volt egy ütős kezdés, alapozásnak kitűnő volt. És onnan csak javult a Tell Me a Story.

A készítőknek sikerült egy olyan sorozatot bemutatni, amely megfelelt céljának, ugyanis a mesei alapoktól függetlenül is megállta a helyét. A sötétebb, thrilleres történésekkel, a váratlan pillanatokkal és a meglepő fordulatokkal nagyon jól operáltak az évad során. Folyamatosan szállították a nézőknek a durván bizarr képsorokat. Azonban igazán erős a szezon második fele volt, sokkhatást gyakorolva a nézőre egy-egy jól megrendezett jelenettel.

– Just how far are you gonna take this 3 little pigs methapor?
– As far as I have to
– You’re no wolf Jordan. This is not a fairy tale.
– Yeah, you got that right.

A látottak alapján tudatos felépítésű a 10 rész. Minden megvolt ami egy sikeres és ütős sorozathoz kell, tehát a recept úgy néz ki bevált. Számomra legalábbis mindenképpen.

A fináléban természetesen elvarrták a szálakat és lezárták a történeteket. Az utolsó rész sem szenvedett hiányt eseménydús jelenetekből, nem volt üresjárat egy szóval jól sikerült. Innentől spoileresen folytatom.

Tovább…

Eight Days / Acht Tage / Nyolc nap: az 1. évad

2019. 03. 16. 15:10 - Írta: winnie

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Láttunk pár preapokaliptikus sorozatot az elmúlt években – azokra a szériákra gondolok, amik a Föld pusztulásának árnyékában játszódnak, mint például a zseniálisan vicces (és valamiért alulértékelt) You, Me and The Apocalypse, vagy éppen rémisztő katyvasz Salvation. Mindkettőben egy aszteroida tart a Föld felé, remek alaphangot biztosítva a világégés közeli cselekménynek.

A német Sky új sorozata március elején került bemutatásra (itthon az HBO GO világpremierként hozta el a teljes évadot Nyolc nap címen), olyan hit or miss rendező dirigálása mellett, mint Stefan Ruzowitzky, aki a pályáját az Örökösökkel és a szívemnek kedves Anatómiával kezdte, hogy utána totális lejtmenetbe kerüljön, mely közben mégiscsak bezsebelt egy Oscar-díjat a Pénzhamisítókért.

Azonban engem nem Ruzowitzky miatt érdekelt a sorozat, hanem azért, mert érdekes látni, hogy egy efféle katasztrófa közelgő eljövetele milyen hatással van az emberekre. Arról nem is beszélve, hogy az Acht Tage-ban az aszteroida nem a Földet pusztítaná el, hanem csupán csak Európát. Ergó: el lehet menekülni, irány Amerika vagy Oroszország. A gond csak az, hogy a menekültáradatnak köszönhetően a határokat lezárják, akik pedig próbálkoznak, azokat meg nemes egyszerűséggel agyonlövik.

Szép jövőkép, mondhatom, bár valahol racionálisnak is mondható. Azért persze a kiváltságosaknak van lehetősége Németország elhagyására, és persze az illegális embercsempészet is beindul. Akinek pedig nincsenek lehetőségei, vagy beletörődik, vagy a bunkerekben bízik, vagy pedig másba próbál kapaszkodni.

A sorozat azonban nem magával az aszteroidával foglalkozik, hanem az emberekkel. Nyolc nappal a becsapódás előtt járunk (az évad is 8 részes – lehet tippelni), amikor is Amerika utolsó, a kavics eltérítésére irányuló törekvései is kudarcot vallottak, így az emberek kénytelenek szembenézni a rideg igazsággal és azzal, hogy mi vár rájuk.

A pilot hamar bemutat nekünk jó pár embert (bár még a 2. részben is érkeznek kiemelt szereplők), elindít jó pár szálat – ilyenkor általában a végén szokták összehozni őket, azonban itt viszonylag hamar kiderül, hogy mi és hogyan köszi össze őket, tehát bármennyire is a manapság egyre divatosabb “sok minisztori adja ki a nagyot” megközelítést választották, sokkal kompaktabb egységet alkot a sorozat, mint mondjuk a Tell Me a Story, vagy akár a fent is említett You, Me and The Apocalypse.

Egy család például Oroszország felé veszi az utat, egy terhes nő párjával a kiváltságosok közé tartozva Amerikába tervez repülni., egy pár(?) már berendezkedett a jó kis bunkerében (bár mintha valami nem stimmelne velük), egy zavart fiatalember maga sem tudja, hogy mihez akar kezdeni, egy rendőr pedig élete utolsó napjaiban is őrzi a rendet, és letartóztat egy rendbontó fiatalt.

A kezdetek kezdetén talán a család van középpontban, ezért a többiek inkább csak lógnak a levegőben, de elég hamar képbe hoz minket a sorozat, főleg, hogy minden rész elején kapunk egy rövid flashback-szeletet valamelyikükkel, hol pár napra, hol 1-2 hónapra, hol pedig majd egy évre visszapillantva a múltba – ez kifejezetten szimpatikus és jól működő eszköz volt, bár amikor az egyik epizód “21 230 nappal korábban” kiírással indított, kicsit megkérdőjeleztem az egész megalapozottságát.

A Nyolc nap alapvetően családi dráma akar lenni, erős érzelmi komponenssel, és a visszaemlékezések is a karakterizálást próbálják elősegíteni. A gond csak az, hogy a közelgő világégés miatt a legtöbb karakter kifordul önmagából, így rohadtul nem számít, hogy korábban kik voltak, csak az, hogy az aszteroida előtt pár nappal milyenné váltak. Nyilván az erős kontrasztot hasznos látni, és adott esetben ütős is lenne, azonban ezzel az eszközzel nem nagyon élnek.

Az az igazság, hogy mostanában kevés sorozat dőlt be nálam olyan látványosan, mint a Nyolc nap. Két rész után még kíváncsian vártam, hogy mire megy ki a játék, hova futnak ki a szálak, de az 1×03 után már tudtam, hogy búcsúzni fogok a sorozattól. Azt még talán lenyeltem volna, hogy az országból menekülős szál ilyen rövid idő alatt milyen vargabetűt írt le, főleg, hogy az volt a legemberközelibb, de a többi sztoriban teljesen elgurult a készítők gyógyszere és mindenféle szélsőségeket vettek elő.

Persze, én is tudom, hogy a közelgő apokalipszis kétségbeesett tettekre sarkallhatja az embereket, és egy láncfűrészes belezés fölött talán még el is tudnék tekinteni, de amikor minden egyes sztori olyan fordulatot vett, hogy kénytelen voltam a fejemet fogni, akkor bizonyos kételkedni kezdtem abban, hogy érdemes-e tovább néznem a sorozatot.

Szerencsére a gyógyszert úgy gurították el, hogy a folytatásban is mozgásban maradjon, így azt legalább nem lehet a készítők szemére vetni, hogy ne lennének következetesek, csak nagyon érződött, hogy miután már a szezon első felében elég extrém eszközöket mutattak be, a folytatásban felül akarták licitálni magukat, ami azzal járt, hogy még szélsőségesebb megoldásokhoz kellett nyúlniuk, ami nekem már sok volt.

Tudom, az ábrázolt esemény elég nagy horderejű, az ember sok mindenre képes, hogy mentse saját és szerettei életét, bármennyire is elszállttá vált a sztori, elhiszem, hogy amit látunk, az simán megtörténhet, de ettől még egy idő után már nem volt szórakoztató, inkább csak nevetséges. A szélsőséges viselkedések ábrázolásánál mindig is vékony a határ a komolyság és a röhejesség között, és szerintem a Nyolc nap rosszul lavírozott ezen a vonalon.

Valahogy az volt az érzésem, hogy a készítők nem annyira a karaktereiket akarták követni, hanem volt egy bevásárló listájuk, amiknek a tételeit akarták kipipálni a szezon során, ezért sorra vettek olyan szcenáriókat, amiket egy közös brainstorming során bedobtak, és ha kellett, úgy kanyarították a történetet, hogy egyik se maradjon ki. Kár érte, mert némelyik (nálam főleg a tetovált srácé) iszonyatosan elhúzott és semmibe tartó lett.

A szezon végére elérünk a Nyolcadik Napig, és lezárnak sok dolgot, viszont a sorozat simán folytatható, s siker esetén hiszem is, hogy lesz második évad belőle. Akár a már megismert (és életben maradt) karakterekkel, akár újakkal, akikkel ugyancsak végig lehet élni ezt a nyolc napot.

Turn Up Charlie: az 1. évad

2019. 03. 15. 21:21 - Írta: human

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika

A Netflix mai új sorozatának úgy ültem neki, hogy megnézem az első két részt, aztán jöhet a főfogásnak valami más. Erre sima dara lett belőle, pedig bőven vannak hibái. Mondjuk csak 8 rövid epizód az egész, szóval csak két filmnyi.

Egy kicsit amúgy szomorú vagyok, mert ebből simán lehetett volna valami új feelgood alapvetés. Komédia Idris Elbával, amiben a színész egy DJ-t alakít, akinek régebben one hit wonder volt, és most megpróbál visszatérni. Ez sok “alantas” fellépést is jelent, amíg megtalálja old school figuraként a helyét a mostani zenei színtéren.

Viszont ezt megfejelték azzal, hogy mindeközben egy régi, most már sikeres barátja felfogadja manny-nek, avagy férfi egyik munkája a visszakapaszkodás közben az, hogy egy kislányra vigyáz. Egyszerűen amúgy érthetetlen ez a döntés, meg a kivitelezése, gondolom, a szívet próbálták a sztoriba tenni így, de olyan volt, mintha két külön sorozatot kevertek volna össze.

Most jön a de. Ez pedig nem csak Idris Elba személye, aki ugye maga is tolja a DJ mesterséget, szóval ha nem lett volna ott a neve minden rész végén a Created By résznél, akkor is egyértelmű lenne, hogy szívügye volt a dolog, abszolút odaadással keltette életre a karaktert.

A legfőbb pozitívum mindenképp az, hogy a borzasztó gyerekszereplők (mert random egy fiút is belekevertek a történetbe, hiszen nem tudnak írni,) ellenére is akadtak tényleg feelgood pillanatok az évad során. Persze nem lesz klasszikus a Turn Up Charlie, valahogy mégis lecsúszott ez a 6/10, mosolyogtam párszor.

Amit még ki akartam emelni: itt a 90-es évekbeli nosztalgia ideje? Ugye a mozikban a Captain Marvel elkezdte, ebben a sorozatban meg konkrétan Café del Mar szólt az egyik bulin. És az egész soundtrack-ből sütött az évtized hangulata, még ha modernre is volt hangszerelve pár dal.

American Gods: kezdett a 2. évad

2019. 03. 15. 19:10 - Írta: Qedrák

14 comments | kategória: kritika

Nehéz lenne olyan sorozatot találni a mai felhozatalból, amelyet ilyen nagy felhajtás övezett, és amelynek egyúttal ennyi nehézséggel kellett szembenéznie. Showrunnerök jöttek-mentek, és színészek is, hiszen például Gillian Andresont sem fogjuk már látni ebben a szezonban. Mindenféle megpróbáltatás ellenére a második évad megszületett, és a történet folytatódott.

Manapság egyáltalán nem számít rendkívülinek, hogy egy-egy sorozat két évadja között két esztendő teljen el. A nagyobb produkciók esetén általában ezt a gyártási szempontok indokolják, ám van egy nehezen figyelmen kívül hagyható szempont, még pedig a nézők feledékenysége. A mai sorozatos kínálatban szinte képtelenség olyan erős tartalmat biztosítani, amely lehetővé teszi azt, hogy még két év múlva is emlékezzünk a fordulataira.

Azt hiszem, ennek tudható be, hogy az American Gods új évadának első része nem vállalt semmilyen kockázatot és egyetlen komolyabb fordulatot sem. Ellenkezőleg, inkább számba vette azokat a szereplőket, akik eddig megfordultak az első évadban, és az istenek közötti konfliktus pályájára terelte a várható cselekményt. Minden mást pedig a látvánnyal igyekezett megoldani. Ez elsülhet jól is, de most egy kicsit azt a benyomást erősítette bennem, hogy a látványelemekkel csak elfedni akarják a hiányzó történeti összetevőket.

Vélhetően a szereplők és a legfontosabb konfliktus áttekintése érdekében áldozták fel azt a könyvből átemelt korábbi szerkezetet. Ez ugye alapvetően úgy szólt, hogy bemutatta az Újvilág földjére érkezőket, és háttértörténetet kínált a cselekményben felbukkanó isteneknek. Ennek, legalábbis az első részben, nyoma sem maradt. Ha úgy tetszik, akkor hol isteni mivoltukban ragyoghattak, hol pedig visszatértek a társadalom perifériájára, ahol addig tartózkodtak.

A szereplők közül is azok kaptak több játékidőt, akik a visszajelzések alapján népszerűnek bizonyultak a korábbi részekben. Így Mr. Nancy (Orlando Jones) nagyjából annyit szerepelt, mint eddig összesen, bár a megszólalásai kissé fáradtabbra sikerültek a korábbiaknál. De láthattuk Csernabogot és a többieket is.

Ha az első részt amolyan felhozónak szánták, akkor annak kétségtelenül megfelelt, de bevallom, hogy ha a folytatás ezen a színvonalon mozog majd, akkor kissé erőtlen lesz ahhoz, hogy a képernyőhöz ragasszon. Kisebb spoilerekkel folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Pilot-mustra: Jerk – 1×01

2019. 03. 15. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

– Did you get a job yet?
– You know it’s hard for me to get a job.
– Baby, as the world’s leading internet expert on cerebral palsy, I can tell you categorically that being a pussy is not a symptom.

Vannak sorozatok, amiket remek ötletnek tartok, kíváncsi vagyok rájuk, aztán pedig komoly csalódásként élem meg a végeredményt. Nem azért, mert rosszul sikerülnének vagy élvezhetetlenek lennének, hanem egyszerűen a korábbi elvárásaimtól maradnak el túlságosan. A hiba ilyenkor részben bennem van, de ettől még nem fogok lejjebb adni az elvárásaimból, én igenis szeretek sokat várni valamitől, és inkább kaszálok ezért öt “csak korrekt” sorozatot, mintsem hogy valami közepesen gyengét nézzek csak azért, mert eleve nem vártam sokkal többet tőle.

Azt hiszem, hogy a folytatást mindenki ki tudja találni. Habár…, most komolyan, mekkora narratív csavar lenne részemről, ha most meg azzal folytatnám, hogy az angol Jerk-től nem vártam semmit, vagy, hogy sokat vártam tőle és abszolút be is jött, nem?

JERK – 1×01 – 4/10

Tim Renkow megvan? Ő egy komikus, standupos (vagy sitdownos – ó, ez így nem PC-poén, de ő lenne az első, aki ezt elsütné magáról), akinek cerebral palsy-ja van (magyarul: cerebrális parézis – amolyan idegrendszeri dolog), mint a Speechless főszereplőjének. És hátrányos helyzetű humoristaként nagyon szívesen poénkodik saját helyzetével, és azzal, ahogy viselkednek vele – ld. ezt a szkeccset, vagy ezt a fellépését.

Szóval a Jerk főhőse Renkow, aki saját magát alakítja, illetve nyilván saját, némiképp eltúlzott énjét. Tim grafikus lenne, és az angol vízum megtartásához munkára van szüksége. Nyilván bármit elvállal, és a sorozat is a próbálkozásairól szól többféle állásban.

We are officially Team Tim. The Tim Team.

Ennyi alapján lehetne a Jerk valami felemelő, erőt adó széria is. Értelemszerűen, aki meglátja őt, az menten ítélkezni kezd, hogy aztán általában rosszul ítéljék meg, hiszen a hősünk elég nagy tahó, ld. a címet. És ezt élvezi is. Bármennyire is deficites és gyenge fizikailag, a lelke mélyén igazi seggfej. Amit ki is mutat, főleg idegenek előtt.

A pilot rögtön be is árazza magát egy vicces jelenettel (amit egyébként már 2016-ban leforgattak szkeccsként, szóval nincs új a nap alatt – a YouTube megőrizte), ami definiálja szociopata antihősét (aki nem zavartatja magát, mezítláb és kvázi pizsamában csapatja, fiókba szarik, megúsz olyan dolgokat, amiket más nem) és a darkos humort.

– You’re so emotionally retarded
– Tim. You know we don’t use that word.
– Sorry. You’re not emotional.

Renkow a Jerk-öt is részben arra hegyezte ki, hogy az emberek, ha találkoznak vele, akkor elég kényelmetlenül érzik magukat (hisz nem tudják, hogy reagáljanak rá, hogy viselkedjenek vele, és legtöbbször ebből leereszkedés lesz, olykor szó szerint is), de ez némiképp lejárt lemez a korábbi darabjaiból, szóval most azért olyanokkal is körbeveszi magát, akik jól ismerik őt és tudják kezelni, ld. Sharon Rooney karaktere. (Aki nem is jól kezeli őt, hanem konkrétan kiszolgáltatja magát vele.)

Én komolyan nem értem azokat a véleményeket, akik egy új Larry David-et vagy Curb Your Enthusiasm-ot látnak a Jerk-ben. Igen, a felszínen valóban megvannak a hasonlóságok, mindkét komikus magát alakítja, illetve saját maga f*szfej énjét, de ennyi, a minőségi különbséget zongorázni lehetne. És ez hatalmas csalódás volt, mert tényleg azt hittem, hogy a Jerk szórakoztató komédia lesz, de a nagyobb elvárásaimat olyannyira alulmúlta a minősége, hogy ha még közepes is lett valójában, akkor is csak alacsonyabban tudnám értékelni.

Luft.

Lethal Weapon: vége a 3. évadnak

2019. 03. 14. 21:30 - Írta: human

12 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

Az a helyzet, hogy ha sorozatkészítő lennék Hollywoodban, akkor már most dolgoznék a Cole-spinoffon Seann William Scott főszereplésével. Már ha Damon Wayans tényleg ki akar szállni, bár legutóbb a TCA során hallottunk a sorozat hátteréről, és a showrunner szerint már nincs gond vele, szóval lehet meggondolta magát.

A lényeg az lenne, hogy a Lethal Weapon sorozat a lecserélt karakter és az egyik főszereplő színész távozása után… is csak maximum közepes. Azt hittétek, éltetés jön? Nem. Viszont az mindenképp illik rá, hogy remek “háttértévé” volt ez az évad. Mármint néztem, nem mást csináltam közben, de olyan leengedős, gondolatelkalandozós időkben, amikre tökéletes.

Bár ilyesmire elég sok országos sorozat jó lenne, hiszen a legtöbben sok az ismétlés és a szájbarágás, de egyrészt itt akcióztak is, plusz a már említett Seann William Scott tök szórakoztató volt. A problémám nem is az esetek kapcsán kerülne elő, hanem a mélyebbnek szánt tölteléknél: Murtaugh magánélete, családja valami iszonyat unalmas. Bármikor amikor a felesége szála került elő, akkor huss, kikapcsolt az agyam.

Amúgy érdekes a kérdés, hogy miért elnézőbb az ember egy-egy sorozattal, de mindenképp oda vezethető vissza, hogy mit vállalnak a készítői. Nem csak az, hogy mennyire veszik komolyan magukat, hanem, hogy mi tűnik természetesnek a sorozat világában. Szóval egy The Shieldben kicsit nevetséges lenne, hogy mennyire kicsi Los Angeles (a random éjszakai kalandos, vagy az ügyésznő anyjás rész, úristen!), de itt valahogy illett a komolytalanságba.

És az előbbi, a kitűzött célos dolog a kidolgozásra is stimmelnek. Sokszor voltak gagyik az akciók, de volt bennük fantázia, és összességében valahogy mégis elmentek. Konkrétan a határon átcsempészős, meg a követséges részekbe kötnék bele ilyen szempontból, azok még így is neccesek voltak. De a többi korrekt lett.

Érdekes, hogy míg a rajongók egy része lelépett miatta, addig engem pont Riggs távozása csábított ide – mások is így lehettek, mert a nézettség nem nagyon változott. Talán azért, mert így már tényleg könnyebb volt elvonatkoztatni a filmektől. És lehet pont, hogy emiatt éreztem neccesnek mindent, ami Murtaugh családjához kötődött.

Basszus, bízzanak már valami akciósorozatot magában Scottra! Na!

Survivor – 38×04: Survivor Diet

2019. 03. 14. 20:00 - Írta: winnie

3 comments | kategória: kritika,reality

Na, ezt nevezem, ilyen részeket akarok mindig. Egyetlen szegmens kivételével a 38×04 végig lekötött, bár való igaz, hogy még mindig elég random és gőzöm sincs, hogy kitől lehet várni komolyabb stratégiai komponenssel rendelkező játékot.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

AP Bio: kezdett a 2. évad

2019. 03. 14. 18:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika

Á, visszatért az egyetlen kék/narancssárga országos komédia! Aki gyorstalpalóra vágynak az NBC tahó, nemtörődöm és lusta tanáros sorozata kapcsán, annak a pilotkritika és/vagy az évados véleményem javasolta az első szezonból, mivel most inkább a “beavatottakhoz” fogok szólni, nem alapozok sokat.

Az a helyzet, hogy az AP Bio kezdése nem sokat újat hozott, bár nyilván érvényes erre a sorozatra is az “ami bevált, azon ne változtass!“-mottó, a gond csak az, hogy azon sem változtattak, ami nem vált be. Mármint nekem. Szóval csak arra célzok, hogy engem nem kérdeztek meg a folytatás irányáról, ami mégiscsak hallatlan!

De félre a viccel – mintha ez lett volna az évadnyitó jelmondata is a fő szálon (mert ugye muszáj volt egy 20 perces, hosszú szünet utáni visszatérésnél is A-, B- és C-szállal operálni). Míg Patton Oswalt szokás szerint vitte a prímet (most az asszisztensével volt hibátlan minden másodperce), és a továbbra is ballaszt tanárnők sztorija is (kivételesen) elviselhető volt, addig pont Jack Griffin és szánalmas bosszúállást törekvései vallottak kudarcot az osztállyal.

Mármint nyilván valamilyen szinten viccesek voltak főleg, amikor meglepőt húztak (mint a teljesen random majonézzel), a diákok továbbra is jópofák (és kaptunk valaki “újat” is! – miközben, ha jól láttam, két hátsó soros nem tért vissza (nem baj), meg a vörös hajú srác sem – mivel nem állandók, később még jöhetnek), de pont a fő szálon nem kaptam meg azt a pluszt, amit vártam volna.

Egy dolog, hogy Glenn Howerton elég furán nézett ki, és némelyik visszatérő manírját is jól eső volt látni, azonban az összkép valahogy fáradt volt.

Azért persze még maradok (egy ideig még biztos), hátha a kicsinyes és tapló antihős tanár az idei szezonra kap valami új sztorit, ahol újabb (árny)oldalait csillogtathatja meg.

Pilot-mustra: Tourist Trap – 1×01

2019. 03. 14. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Az egyik kedvenc tévésorozatos műfajom az áldokus komédia (mockumentary). Ez az a stílus, amit annak idején talán a The Office és a Trailer Park Boys honosított meg a tévében (a mozikban pedig a Christopher Guest-film, a This Is Spinal Tap-től a Waiting for Guffman-en át, a Best in Show-ig és az A Mighty Wind-ig), amiben a főszereplők sokszor kamerába beszélve közlik velünk gondolataikat, illetve kommentálnak eseményeket, és amiben mindent mondhatni kukucskálva látunk, sokszor azzal a színezettel, hogy akiket látunk, azok nincsenek tisztában azzal, hogy filmezik őket.

Erre a műfajra a fenti aspektus miatt elég gyakran a kínos humor jellemző, ami hatására a néző érzi kényelmetlenül magát, sokszor azért, mert a karakterek lejáratják magukat, ciki módon viselkednek, ami hatására legszívesebben eltakarnánk a szemünket, azonban az ujjaink között kikémlelve mégis látni akarjuk azt a vonatszerencsétlenséget.

TOURIST TRAP – 1×01 – 5/10

Mondanom sem kell, hogy a fenti stílust képviselő, egyébként wales-i idegenforgalmi tematikájú Tourist Trap is a várós sorozatok közé tartozott részemről, főleg, mert úgy tűnik, hogy a Borderline nem nagyon akar visszatérni egy 3. évadra.

Azonban, mint a fenti pontszámból is kiderül nem mind arany, ami fénylik. Egy munkahelyi (szia, The Office!) komédiáról van szó, ami egy wales-i turisztikai hivatalban játszódik, a Wow!-ban (Wonder of Wales), amely Wales látványosságait hivatott eladni, turistákat útba igazítani, miegymás, a lényeg Wales megfelelő marketingje. Ez az iroda kap egy új vezetőt, aki annak ellenére vallja wales-inek magát, hogy élete 99%-át Angliában élte le, bár valóban helyi születésű.

Szokás szerint kapunk a munkájukat ugyan lelkesedéssel, de szakértelem nélkül végző embereket, akik a marhaságaikat vagy a kamerába magyarázva nekünk próbálják igazolni (vagyis a nagyvilágnak), vagy pedig a munkatársaikat próbálják meggyőzni arról, hogy értik a dolgukat és nem totálisan hülyék.

Ezeket a (sokszor) karikatúrának számító karaktereket általában könnyű megalapozni, azonban itt szinte senki sem volt érdekes első nekifutásra. Az unottság és a hozzá nem értés ugyan megvolt, de a Veep-ben is emlékezetes Sally Phillips-en kívül (aki eleve a főszereplő) nem nagyon maradt meg bennem senki, ez pedig már csak a sorozat humorára nézve sem jelent sok jót. Igen, pár klasszikus áldokus poént elsütnek, de nem nagyon erőltették meg magukat.

Annak ellenére, hogy nem volt rossz a Tourist Trap kezdése, még elég nagy csalódást okozott nekem, egyszerűen egy ilyen témától sokkal lehengerlőbb tálalást vártam volna, de ennek így nem volt se íze, se bűze. Nyilván voltak remek elkapott pillanatok benne és humoros megnyilvánulások is, de összességében édeskevés ahhoz, hogy a műfajtársai közül kiemelkedjen, vagy legalább ugyanazt a szintet produkálja.

És ez valahol számomra is megnyugtató, még nem alakult ki bennem az automatizmus, hogy minden áldokus sorozatra azonnal ráizguljak, még mindig meg tudom ítélni, hogy melyik jön be nekem, és nem csak azért nézem azokat, amiket nézek, mert egy bizonyos műfajt képviselnek.

Pilot-mustra: Ms. Fisher’s Modern Mysteries – 1×01

2019. 03. 13. 18:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Ez az új ausztrál sorozat nem csak azért indult előnnyel nálam, mert szeretem a kosztümös krimiket, hanem azért is, mert a Miss Fisher’s Murder Mysteries igen közel állt a szívemhez, még akkor is, ha a remek első évad után a könyveket javarészt hanyagoló 2. és 3. szezonra azért visszaesett a minőség. Az a sorozat véget ért, és miközben a mozifilmre várunk, befutott a 60-as években játszódó spinoff.

Phryne Fisher-t Peregrine Fisher váltja (Essie Davis-t pedig a zseniális Geraldine Hakewill, aki a Wanted-ben is nagyon szórakoztató), aki előbbi unokahúga. És aki természetesen botcsinálta magánnyomozói szerepben találja magát, miután egy női társaság (Adventuresses’ Club) feltölti taglétszámát, köszönhetően annak, hogy Phryne Fisher nyomtalanul eltűnik.

MS. FISHER’S MODERN MYSTERIES – 1×01 – 5/10

 

És az imént vázolt felállás elég hangsúlyos is, hiszen nem csak ad egy, az arra a korra jellemző haladóan feminista tónust a sorozatnak, hanem így a főhősnek sem kell pusztán saját magára hagyatkoznia a nyomozgatásai közben, hiszen mindig segítségül hívhat valakit a “nőkörből”, hogy szakértelmével támogassa meg az éppen aktuális gyilkos elkapására irányuló törekvéseket. (Bár mindez egyelőre csak néhány tagra korlátozódik.)

Az első részben egy modellt gyilkolnak meg egy divatbemutatón, és némi közjáték után indulhat is a kotnyeleskedés, amit persze a nőtársaság is támogat (még egy saját, különbejáratú Q-t is kap Ms. Fisher a kütyüivel), miközben az épp aktuális, korabeli szubkultúrát is megismerhetjük (a pilotban a divatvilágot, az 1×02-ben a tévét), szóval a korrajz is kap egy pipát. (Mindezt még némi álruhás beépüléssel és pár kalandos szituációval öntik nyakon, mint az eredeti sorozatot is.)

Azt mondanom sem kell, hogy Ms. Fisher a rendőrség rosszalló hümmögése mellett nyomoz, az ottani főnöknek nem csak az nem tetszik, hogy beleüti rá nem tartozó dolgokba az orrát, hanem az is zavarja, hogy nő – olyannyira, hogy a fickót konkrétan f*szkalapnak mutatják be, aki azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Nem is tudom, hogy mikor irritált ennyire sorozatszereplő, remélem, hamar eltakarítják a képből. Szerencsére neki is vannak emberei, akik rendőri szövetségesként (és potenciális romantika alanyaként) kapnak majd szerepet.

Az az igazság, hogy nekem a Ms. Fisher’s Modern Mysteries sok. Mármint szó szerint. Úgy értve, hogy hosszú. Tudom, hogy a részeket dupla epizódokként lenne érdemes kezelni, szóval a szezon 4 darab másfél órás történetből áll, és vannak is sorozatok, amiknek a hosszabb játékidő jól áll, de (szigorúan a pilot alapján!) a Ms. Fisher’s Modern Mysteries nem tartozik ezek közé. Legalábbis az epizodikus krimi szálban biztos, hogy nincs ennyi.

Való igaz, hogy a Miss Fisher’s Murder Mysteries is ráérős és igen levegős volt, de a Ms. Fisher’s Modern Mysteries sokkal, de sokkal lazábban áll a feszességhez, amiért nagy kár. Szó se róla, így remek karakterpillanatokra van lehetőség, és Geraldine Hakewill-t iszonyat szórakoztató nézni ebben a szerepben (is), de pusztán jópofáskodás és vicceskedés kedvéért semmire sem szánnék 30 vagy 60 percet – nem véletlen, hogy a standup különkiadásokat is csak több adagban tudom végignézni.

Nyilván ebben a sorozatban nem csak áll valaki egy mikrofonnal, de valójában elég egyemberes a sorozat, így pedig még az is árt neki, amikor nem elég egyemberes, mert egy, maximum két kivétellel a többi szereplő közel sem olyan érdekes, hogy indokolja a rá szánt képernyő-időt, és ami nagyon sajnálatos, egyelőre a Peregrine-nek segítő rendőr sem érhet nyomába az eredeti sorozat Jack-jének.

Mivel a pilot valójában két rész volt, ezért akár azt is mondhatnám, hogy láttam már eleget a sorozatból, hogy felelőst döntést hozzak a kaszájáról, de lehet, hogy a cím miatt az 1×02 is megkapja az esélyt (UPDATE: Megkapta, 20-25 percig…). Amit, ha végignézek, akkor már a szezon felénél fogok tartani, de szerencsére bőven volt már példa arra, hogy valamit pár résszel a fináléja előtt kaszáltam el.

Formula 1: Drive to Survive: az 1. évad

2019. 03. 13. 14:50 - Írta: Qedrák

6 comments | kategória: doku,kritika

A Forma 1 általában az a sportág, amit valaki vagy követ versenyről versenyre, vagy még a gondolatától is elborzad, hogy miként képesek milliószámra rajongani egy ennyire unalmas eseményért.

A világ egyik legnépszerűbb és legnézettebb sportágáról sokféle dokumentumfilm született már, és szinte tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy a sportdokuk terén (is) terjeszkedő Netflix az autóversenyek királykategóriájáról is forgasson egyet. A 2018-as világbajnokságra így elkísérte a csapatokat egy stáb, és azt a célt is megfogalmazták, hogy igyekeznek majd egy kicsit a színfalak mögé lesni, ahogy azt a hasonló témájú dokuktól elvárjuk.

Ez a cél azonban finoman szólva is az általánosságok szintjén mozog, és a hasonló tematikájú dokumentumfilmeknek megvan az a veszélye, hogy a rajongóknak nem mond semmi újat, a kezdőket pedig egyáltalán nem varázsolja el. A Forma 1-ben ráadásul több száz millió dollár mozog, így érthető, ha egyeseknek túl sok a rejtegetnivalója.

Úgy tűnt, hogy a dokusorozat már a kezdetek kezdetén elbukik, hiszen a világbajnokság két legnagyobb csapata, a Mercedes és a Ferrari köszönte szépen, és nem kért ebből az egészből. Így az a megfeszített küzdelem, amely közöttük, valamint Lewis Hamilton és Sebastian Vettel között zajlott, csaknem teljesen kimaradt az egész sorozatból. A versenyzőik és a csapat munkatársai nem nyilatkoztak, az egész jelenlétük csak a vágóképekre és a hivatalos sajtótájékoztatókra korlátozódott.

Furcsa ezt mondani, de ennél jobb dolog nem is történhetett volna a sorozat készítőivel.

A főszereplők távolmaradása okán kénytelenek voltak a többiekre fókuszálni, és sikerült is megtalálniuk azokat a történeteket, amelyek érzelmeket válthatnak ki a nézőkből. És ezeket a sztorikat a mezőny többi csapatánál lelték meg, nagyon jól és elkapva azokat a pillanatokat, amikor minden a szereplők arcára van írva. És itt nemcsak a versenyzőkre gondolok, hanem a menedzsereikre, a családtagjaikra, a mérnökökre, a csapatvezetőkre és még a főszponzorokra is. (Ezekről majd lejjebb). Ráadásul mindezeket profi módon tálalták.

Ha történetesen a Mercedes és a Ferrari állt volna a kötélnek, akkor a játékidőnek alighanem több, mint a felét elveszi a világbajnoki címért folyó vetélkedés. Mivel ennek a mérkőzésnek a végeredményét ismerjük, valószínűleg kissé sablonosabb sorozatot nézhettünk volna végig. Azzal viszont, hogy a mezőny hátsó traktusával foglalkoztak, annak ellenére végigizgulhattam ezeket a pillanatokat, hogy rendszeresen nézem a futamokat. Hiszen az emlékezetemből alapvetően kihullik, hogy vajon az egyik versenyen végigkövetett Williams-es Lance Stroll éppen hanyadik helyen végzett, vagy hogy a Haas csapat versenyzői sikerrel jártak-e egy remek időmérő után.

A tíz részes sorozat egyes epizódjai nagyjából 35 percesek, és bár megfigyelhető egyfajta kronologikus rend, (az első rész a szezonnyitóval, az utolsó pedig a szezonzáró futammal foglalkozik), nem az idő jelentette a készítők rendezőelvét. Inkább egy (vagy olykor kettő) történetet raktak össze, és egy-egy epizódot az adott sztori köré építették fel. Ez egyébként egy teljesen bevett fogás, itt viszont remekül működött. (Alább majd ki is emelem azokat a momentumokat, amelyeket szerintem nagyon jól elkaptak).

Emellett pedig rengeteg szuperlassított képkockát kapunk, de a verseny fontos eseményeit olyan szögekből is viszont láthatjuk, amelyekre az élő közvetítés nem nyújt lehetőséget. Ez részben egyébként pont annak is köszönhető, hogy a sorozat főleg a mezőny hátsó felének a drámáival foglalkozik.

A remek vágóképek pont elegendő mennyiségben érkeznek a futamokról ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba az egész, ráadásul néha a narrációt is tökéletesen eltalálják. Hogy egy példát említsek: amikor az egyik versenyző a szingapúri tapasztalatait meséli, hogy olyan az egész, mintha egy kivilágított alagútban autóznának végig, a szöveget a pályáról származó felgyorsított belső kamerás felvétel kíséri, életre keltve a visszaemlékezésben elmondott élményt.

Az egész koncepció mintha arra futott volna ki, hogy a történeteken keresztül kicsit személyesebbé tegye a sportágat, hogy az megszabaduljon a sokszor elhangzó panelektől. A sztorik bemutatása szerintem nagyon is sikeres volt, a személyesség már nem mindenkinél jött át.

Nem tagadom, hogy olykor kissé didaktikus eszközökhöz is nyúltak, erre talán a legjobb példa az, amikor Ricciardo éppen azon tanakodik, hogy melyik csapattal kellene szerződés aláírnia, és vágóképeknek egy korláton átmászós tengerbe ugrást választottak. Elvileg teleszórhatták volna olyan jelenetekkel, amelyek azt mutatják, hogy miként működik egy csapat belülről, mondjuk egy kudarc vagy egy siker után, de ezek, ha nem is látványosan maradtak ki, mindenesetre háttérbe szorultak.

A tovább után folytatom, mondhatni spoilerekkel, de inkább csak arról van szó, hogy konkrét részletekre is kitérnék.

Tovább…

Next Posts Previous Posts