login |

Posts filed under 'kritika'

Star Trek: Discovery – 2×13: Such Sweet Sorrow Part 1 – írta Ace

2019. 04. 16. 21:30 - Írta: vendegblogger

34 comments | kategória: kritika

A Discovery készítői úgy döntöttek a finálét két részre szedik, s ebből láthattuk is a felvezető részt, ami az első évadhoz hasonlóan a vihar előtti csendre emlékeztet és nagyon úgy tűnik, az összes puskaport az utolsó részben akarják begyújtani, tehát most csak egy könnyed rávezetést kaptunk, amit főleg a búcsúzásnak szenteltek.

Nevezhetnénk akár tölteléknek is, de én inkább felvezető epizódnak mondanám a 2×13-at, amiben előtérbe került a dráma, miközben az elkerülhetetlen is egyre közelít a legénység felé, amivel ezúttal nem csak a Discovery hanem a legendás USS Enterprise is szembe néz.

Ismét bekapcsoltak egy tavalyi Short Treks-epizódot, méghozzá az elsőt, a Runaway-t. Mintha azt mondták volna anno, hogy ezek az epizódok csak lazán fognak kapcsolódni a Discovery-hez, de mostanra rájöhettünk, hogy azért elég nagy az a kapocs. Talán van olyan, aki csak kapkodta a fejét a rész eleji emlékeztetőnél, ha elszalasztotta a Runaway-t. De ezek után, és a mostani történések kapcsán egyre reálisabb, hogy a Calypsót valahogy kapcsolatba hozzák az anyasorozattal.

A tovább mögött spoilerekkel folytatom. Tovább…

Magnum PI: vége az 1. évadnak

2019. 04. 16. 19:30 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2018/19 finálék,kritika

A Hawaii Five-0 és a MacGyver után ismét kaptunk egy olyan rebootot a Hawaii Five-0 és a MacGyver készítőjétől, amit előzetesen sokan köpködtek (mert hogy merészelnek klasszikusokat leporolni, hogy hírnevüket öregbítsék!), hogy utána azok, akik valóban elkezdik nézni azt mondják, hogy egy teljesen korrekt és élvezhető végeredmény. De ehhez persze el kell kezdeni, és látni, hogy miképp formálták a koncepciót az első évad során.

Nyilván a fentiek a H50 és a MacG műfaját kedvelőknek szólnak, akik szeretik az akciódús, látszólag téttel bíró, olykor drámainak tűnő, de valójában könnyed sorozatokat, amikben a szép snitteknek (Hawaii, ugyebár), jó dumáknak és cool pillanatoknak van jelentősége, és ahol a történetek inkább csak a karaktereket helyzetbe hozó kellékek. Nekem pedig, ahogy azt a pilotkritikámban is leírtam, ez nem annyira a stílusom.

A fináléban egy mini átívelést, story arc-ot zártak le azzal, hogy visszahozták Jordana Brewster pár résszel ezelőtt bemutatott karakterét, ezzel adva némi érzelmi töltetet a résznek, de egyébként nem sok mindenben különbözött egy random epizódtól, még cliffhanger-t sem biggyesztettek a legvégére, ami így is van jól, hiszen nagyjából minden erőltetett lett volna lezárásnak. Persze jutott a zárásba elcsépelt lövölde és kiszámítható párfordulás, de ez van.

Külsőségek tekintetében persze nem fogták vissza magukat a készítők, hiszen a Magnum PI az a sorozat, ahol egy random beszélgetésre nem az irodai díszletbe vagy valahova való sétálás közben kerül sor, hanem a Ferrari-ban ülve, miközben a háttérben festői tájakat látunk, arról nem is beszélve, hogy ezúttal az autós üldözés helyett egy helikopteres üldözést kaptunk – ismét csak jelezném: aki ilyen sorozatra kíváncsi, azt az új Magnum nem fogja cserben hagyni.

Egyedül azt nem tudom, hogy karakterek szintjén mi a helyzet. Thomas-t eleinte sokan színtelennek találták, de nekem vele nem volt gondom. Higgins már a kezdetektől a legjobb arc, a prímet nálam egyértelműen ő viszi, a kapcsolatát a címszereplővel kifejezetten érdekes nézni. Ellenben TC-t és Rick megítélését kénytelen vagyok a rajongókra hagyni, mert nem hiszem, hogy előbbit mindenki annyira tipikusnak találná, mint én. (Mondjuk én Rick-ben is inkább csak Zachary Knighton-t látom, ami nem előny, de annyi baj legyen.)

Szóval miközben engem sem a finálé, sem a random évadközi részek nem győztek meg arról, hogy nézős sorozat lenne számomra a Magnum PI, az egyértelműen lejön, hogy nincs vele semmi probléma, olyan sorozatként, amilyennek definiálta magát, tökéletesen élvezhető, és szerintem egyre inkább el fogja kapni az ember, ahogy közelebb kerülnek hozzá a karakterek.

A Magnum PI pont azt a műfajt képviseli, amit megszeretve az ember idővel jó eséllyel nem fogja már kaszálni sem, mert nem sztorifüggő, így a minősége sem tud nagyot zuhanni, hacsak nem kezdik erőltetni a melodrámát és a szappanoperát. És egyelőre ez nem fenyeget, mert bár meg-megpendítenek romantikus szálakat, eljátszanak lehetőségekkel, de alapvetően a főbb szereplők barátságára alapoznak Haverok közt módra.

One Punch Man: kezdett a 2. évad – írta Scat

2019. 04. 16. 17:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: anime,kritika

Nos, három és fél év után folytatódik a One Punch Man.

Bevallom, az első évadot éppen múlt héten daráltam le, egészen addig nem is tudtam arról, hogy lesz folytatása, pláne azt, hogy már ezen a héten. Mázli. Ráadásul bejött nekem a sorozat, és nem is csak azért, mert kifigurázza a már megszokott kliséket (felüdülés volt látni, hogy egyetlen párbaj nem 4-5 részen át tart, hanem csak 4-5 percig, az is csak azért, mert az aktuális fő gonosznak be nem áll a szája), de számomra ott lapul benne a mélyebb gondolat is.

De erről majd később. Lássuk, hogyan is kezdődött az új szezon. A tovább mögött folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: What We Do In The Shadows – 1×01

2019. 04. 16. 14:50 - Írta: winnie

12 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

We moved here from Europe about 200 years ago because there was a lot of prejudice against vampires at that time. They don’t like the color of our skin. Or the fact that we killed and ate people.

Disclaimer-rel kezdeném: 2014-ben a legjobb mozifilm a What We Do In The Shadows volt. Mármint számomra, természetesen. Az itthon Hétköznapi vámpírok címen vetített áldokus komédia minden szempontból zseniális volt, szóval a poszt további sorai elé ezt a szemellenzőt érdemes odaképzelni.

Sőt, van egy másik disclaimer-em is, miszerint az áldoku, azaz a mockumentary a kedvenc műfajom, mind sorozat, mind pedig film formájában – szinte napra pontosan 10 évvel ezelőtt még alapfogalomként is definiáltam, a posztban fel is sorolok sok címet, és lehet, hogy nemsokára bővíteni is fogom, mert a 2009-es év óta jó pár újabb képviselőt jegyezhettünk fel. Például az FX pár hete debütált komédiáját.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS – 1×01 – 8/10

A sorozat alaphelyzete ugyanaz, mint a filmben: van egy vámpírközösségünk Staten Island-en, négy vámpír, akik egy házban élnek együtt: Nándor, a könyörtelen, Laszlo, az egyéniség, Nadia, a csábító és Colin Robinson, a napfényt is bíró különleges energiavámpír (meg Guillermo, a szolga, aki vámpírlétre vágyik). Nem gonoszak (de enniük azért csak kell), ezért is éri őket váratlanul, amikor egy ősvámpír megérkezik, és közli velük, hogy anno 100 éve azért érkeztek az Újvilágba, hogy leigázzák azt.

Csapatunk azonban nem az az igázós bagázs, szóval nem lesz egyszerű a feladat, de szerencsére egy dokumentumfilmes stáb követi őket és rögzíti minden mozdulatukat, így láthatjuk, ahogy szerencsétlenkednek, bénáznak, denevérré változnak, és ami a legjobb (mert határtalanul muris), ahogy a több évszázados ösztönös vámpírgondolkodásukat mi világunkra alkalmazzák

Pontosan tudom, hogy az áldoku műfaja olyan, hogy miközben én visítva röhögök és/vagy idült mosollyal nyugtázom két másodpercenként, hogy milyen zseniális egy-egy félmondat, gesztus vagy egyéb húzás, addig más fapofával, totál közömbösen fogja nézni a történéseket (most integethetnék a feleségemnek), és nem fogja érteni, hogy mi a vicces abban, amit lát.

I was a very ferocious soldier in the Ottoman Empire. Which meant a lot of killing, lot of pillaging. People would say, “Please, don’t pillage me.” And I would say, “No. I’m pillaging everyone, you included.”

Pedig a What We Do In The Shadows esetében azért ez jóval egyértelműbb, mint például a sokszor kínos poénokkal és a kényelmetlen hallgatásokkal operáló The Office-ban, itt konkrétan erőteljesen ki van emelve, hogy mi a poén, és talán ez volt az egyetlen apró negatívuma számomra a kezdésnek, hiszen simán elviseltem volna egy, de akár két fokkal is kevésbé egyértelmű, sokkal “fedettebb” poénokat.

A What We Do In The Shadows, ha képes folyamatosan megújulni és ötletes maradni (amit EL NEM TUDOK KÉPZELNI – remélem, elfogadják a kihívásomat), akkor nálam egy tipikusan olyan 10/10-es sorozat lehetne, ami egyébként egy 10/10-es epizódot sem hoz – nagyjából úgy, mint a Monk.

Energy vampires drain people’s energy merely by talking to them.

Egyszerűen szinte minden pillanatáért oda voltam: a random sziszegésekért, a kamerába sandításokért, az ellopott pillanatokért, az olyan elvetemült ötletekért, mint az energiavámpír (vagy a folytatásban az érzelmi vámpír), a letűnt régi idők lényeinek és a modern korszaknak a szembeállításért, a karakterek rigolyáiért, a teperő familiárisért, (kivételesen) az akcentusokért, a zenéért (és a végedalért), a félreértésekért, a vérfarkasokért – és persze a papíron abszurd módon képtelen alaphelyzet hétköznapiságáért. Még ha a vámpírok hétköznapisága másképp is van értelmezve.

– We should get a chariot led by 12 black alligators.
– I like that.
– That’s a lot of alligators, a lot of paint.

Imádtam a kezdést. Nem volt annyira újító és hasfalszaggató, hogy maximumra értékeljem, és nyilván a film után pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de piszkosul bejött. Olyannyira, hogy most gyorsan félre is teszem az epizódjait, hogy majd random időpontokban elővegyem, és megnézzek egyet-egyet belőlük. Az ilyen sorozatokat nem szeretem darálni, el akarom húzni őket, azt akarom, hogy bármikor elő tudja belőlük kapni egy részt, hogy megnézzem őket. (Erről a hülye szindrómáról nemrég tettem is fel kérdést.)

Game of Thrones: kezdett a 8. évad

2019. 04. 15. 22:05 - Írta: Qedrák

346 comments | kategória: kritika

Nem hiszem, hogy külön taglalni kellene azt, hogy a Game of Thrones miért számít jelentős mérföldkőnek a tévésorozatok történetében. Ha van sorozat, amely szimbolizálni fogja a PeakTV-t, akkor az kétségtelenül ez a széria.

Elég belegondolni abba, hogy milyen sorozatokat néztünk 2011-ben, amikor a Game of Thrones első évadja elindult, és hogy azokhoz képest a többi sorozat, amely jelenleg párhuzamosan fut vagy készül, hol tart hozzájuk képest. Minél nagyobb valami, az árnyéka annál hosszabbra nyúlik, azt a kulturális hatást, amit ez a sorozat gyakorolt, nehéz lesz túlszárnyalni.

Ugyanakkor mindez jelentős terheket rak az alkotókra, elsősorban George R. R. Martinra, aki évek óta nem folytatja a könyvsorozatot, másodsorban pedig a sorozat készítőire, hiszen a nagy közönség nagy elvárásokat is támaszt, abban pedig biztosak lehetünk, hogy az utolsó évad hat része után nagyon sokan lesznek elégedetlenek. Nem kétséges, hogy minden egyes nézőnek képtelenség megfelelni.

Ez különösen a hetedik évadot érő kritikákban lehetett kiválóan tetten érni, amikor a sorozat írói az utolsó szálakat is elvágták az alapanyagtól. A könyvek olvasóiként én elsősorban egy gigantikus vizuális fanfictiönként tekintek a szériára, ezzel lohasztva az elvárásaimat. De akár olvasta valaki a könyveket, akár nem, azt tudom tanácsolni, hogy tekerje lejjebb az elvárásait.

A hetedik évad első része után CyClotronic azzal vezette fel a kibeszélőt, hogy a végjáték felé érkezve a sorozat lehetőségei a történetmesélésre beszűkültek. Ennek az oka egyszerűen az, hogy a végtelenségig nem akarták nyújtani az alkotást, márpedig a szerteágazó cselekményt egyszerűen le kellett metszeni ahhoz, hogy eljussunk valamiféle végkifejlethez.

Mindez fokozottan igaz a most látottakra, amit jól tükrözött a megváltozott intró is. Az elénk táruló univerzumban lényegében három “csapat” maradt, akik mindent megnyerhetnek, vagy mindent elveszíthetnek, márpedig a sorozat nem valószínű, hogy engedni fog a “győzöl vagy meghalsz”-elvéből. Közülük értelemszerűen az Éjkirály motivációiról tudunk a legkevesebbet, és gyanítom, hogy a nézők között nehezen fog “szurkolókat” találni.

A sorozat helyszínei között olyan fontos szerepet betöltő Királyvár is kisebb figyelmet kapott, ami talán érthető is, hiszen az itteniek már meghozták életük legfontosabb döntéseit. Cersei és udvartartása az utolsó utáni ütközetre készül, elhívta a (könyvekben egészen más szerepet és súlyt kapó) Arany Kompániát, hogy legyen egy ütőkártyája a harcban.

Az, hogy a pofátlan szájhőssé átfazonírozott Euron Greyjoy végül elérte a deklarált célját, tulajdonképpen nem bírt igazi téttel. A Jaime-től már réges-rég elszakadt királynő valószínűleg bármit megtett volna, amiről úgy ítéli meg, hogy késlelteti vagy megelőzi a számára megjósolt véget.

Az igazán fontos találkozások azonban Deresben történtek, és a legfontosabb törésvonalak is itt rajzolódtak ki a szereplők között. Spoileresen folytatom a tovább mögött. Az előzeteseket, szivárgásokat és egyéb jövőbeni spoilereket másik posztnál tárgyaljuk ki.)

Tovább…

One Day At a Time: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is. (Egyelőre?)

2019. 04. 15. 19:45 - Írta: Shannen

5 comments | kategória: kritika

Alapvetően nem szeretem a többkamerás, élő közönség előtt felvett szitkomokat. Szintén ellenérzéseket szokott bennem kiváltani, ha egy sorozatra azt mondják, hogy “fontos”.

A One Day At a Time egy többkamerás, élő közönség előtt felvett komédia a Netflixen egy kubai-amerikai családról, amiért a kritikusok, szakmabeliek és nézők együttesen kampányoltak, hogy minél többen nézzék, mert nemcsak jó, de fontos is. És bizony én is közéjük tartoztam. Sajnos a sorozatot ez sem mentette meg, a Netflix nem sokkal az évadzáró után elkaszálta, bár sosem tudjuk pontosan, hogy mit is jelent a vélhetően alacsony nézettség.

Hogy mi teszi a ODAAT-ot kiemelkedővé a hasonló családi szitkomok sorában?

Az, hogy van lelke a sorozatnak, hogy a többdimenziós karakterek folyamatosan fejlődnek, változnak, azaz igazi karakterizációt látunk, a történetek, amiket elmesélnek úgy reflektálnak a mai, elsősorban amerikai, viszonyokra, hogy azok nem szájbarágósak, mégis értjük és átérezzük a súlyukat. Ráadásul olyan társadalmi csoportokat helyez középpontba, már azon túl is, hogy egy latino családról szól a történet, akik általában csak mellékszálként szoktak megjelenni a legtöbb sorozatban.

Bár technikailag klasszikus komédiáról van szó, amin lehet mosolyogni, és időnként hangosan nevetni is, azonban komoly témákban sincs hiány, sőt ennek a kettőnek az egyensúlya adja az egész esszenciáját, hiszen a karakterek attól válnak igazán szerethetővé, hogy nemcsak szórakoztató oldalukat, hanem a gyengeségeiket és küzdelmeiket is látjuk.

A sztori középpontjában egy többgenerációs kubai bevándorlócsalád áll: egy tinédzser gyerekeit egyedül nevelő anyuka és a velük élő nagymama, valamint a család jó barátai. A három évad alatt rengeteg olyan érzékeny témát boncolgattak a készítők, sokszor epizódokon vagy épp évadokon át, mint a rasszizmus, homofóbia, PTSD, depresszió, identitástudat, alkoholizmus, szülő-gyerek kapcsolat, és a konklúzió mindig ugyanaz: a család az első. És itt a család egyszerre jelenti a hagyományos értelemben van családot és az ember választott családját, a barátokat is.

A sorozat persze közel sem működne ennyire jól, ha a színészeket nem találták volna el ennyire. Az ODAAT szíve-lelke egyértelműen az anyukát alakító Justina Machado, míg a sorozat csillaga a legendás Rita Moreno a remek egysorosaival, és belépőivel. A többi színész is remekül hozza a karaktereit, ahogy a vendégszereplőkre sem lehetett soha panasz. Ebben a tekintettben a 3.évad nyitánya kifejezetten erős volt hiszen Gloria Estefan, Melisaa Fumero és Stephanie Beatriz is beugrott egy rövid időre.

A tovább mögött röviden és spoileresen ejtek még pár konkrét szót is az utolsó évadról is. Tovább…

Pilot: Fosse/Verdon

2019. 04. 15. 14:50 - Írta: Neoprimitiv

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Folks, what can I tell you about my next guest?
This cat allowed himself to be adored but not loved, and his success in show business was matched by failure in his personal-relationship bag.
That’s where he really bombed.

Érdemes-e életrajzi sorozatot csinálni valakiről, aki még életében megcsinálta a saját requiemjét, amiben így jellemezte magát? Ez volt a kérdés a számomra az FX új sorozata előtt.

Kezdjük egy kis múltidézéssel azok kedvéért, akik még nem éltek a Youtube/Spotify előtti időkben. Ami ma a szuperhős-film, az volt évtizedekig Hollywoodnak a zenés-táncos musical. Ezeknek három, elég jól elhatárolható korszaka volt.

Az első Fred Astaire-hez köthető, ez gyakorlatilag a revü és az operett keresztezése volt. A második az ötvenes évektől Gene Kelly már stílusban modernebb, az első korszakot néha ki is parodizáló évei voltak (ld. Ének az esőben). Végül a harmadik, amit talán Bernstein West Side Story-jától lehet számítani, amikor a habos-romantikus énekelgetést komolyabb, sokszor drámai, gyakran hepiend nélküli darabok vették át.

Ennek a harmadik korszaknak egyik legnagyobb egyénisége volt Bob Fosse. Elődeitől eltérően ő nem csak táncos-koreográfusként lett világhírű, sőt. Rendezései (a Kabaré, az Mindhalálig zene vagy a Lenny) összesen 12 Oscart és töménytelen egyéb díjat söpörtek be. (Fun fact: Lenny Bruce a Marvelous Mrs Maisel-ből valóban standup komikus volt, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Lenny neki állított emléket.) Mindezek mellett viszont egy olyan személyiség volt, aki ha ma élne, valószínűleg örökre kitiltanák Hollywoodból.

Azonban amiért nagyon vártam a sorozatot az a cím második fele volt. Gwen Verdon a klasszikus esete volt a “minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő” közhelynek, leszámítva azt, hogy a kapcsolatuk távolról sem volt tipikus. Abban bíztam, hogy a Fosse/Verdon valahol választ ad arra, mi volt Fosse-ban az a vonzerő, amiért egy sikeres, tehetséges, saját jogán is elismert művész a magánéleti megaláztatások dacára is élete végéig a társa maradt?

Sajnos, erre a kérdésre a pilot meg sem próbált választ adni.

A látványra persze nem lehet panasz, a készítők mindent megtettek, hogy az ikonikus jeleneteket minél pontosabban elevenítsék fel. (Az előzetesek alapján ez a későbbi részekben is így lesz, számos klasszikus szerepelt bennük.) A színészek is hozzák a kötelezőt, Sam Rockwell tényleg szinte a megszólalásig hasonlít Fosse-ra, Michelle Williams pedig ugyan egy kicsit lágyabb (a hangja miatt), de szintén jó Gwen Verdonként.

A gond az, hogy ennyi. Ez pedig kevés egy szkriptelt sorozathoz, legfeljebb egy dokuhoz lenne elég. Főleg úgy, hogy az életrajzi flashback jelenetek néha annyira a Mindhalálig zene megoldásait idézik, ami már túlmegy a hommage szintjén.

Nehezen tudom eldönteni, hogy igazából kiknek szánták a sorozatot. A Fosse munkáit és életét ismerőknek kevés újat mutat, legalább is az első rész. (Főleg a Mindhalálig zene önreflexiójához és látványához képest.) Aki viszont nem ismeri a két címszereplőt, annak a hűtlen pasi – hűséges feleség konfliktus szerintem túl langyos. Azt látjuk, hogy a férfinak miért fontos a nő – azt nem látjuk, a nőnek miért éri meg ez a férfi. Az “újaknak” semmit nem mondanak a párbeszédekben odavetett keresztnevek, a sorozat pedig teljesen in medias res módon kezeli a dolgokat, nem segítve a nézőt. (Itt van egy képes ki-kicsoda az érdeklődőknek.)

Nagyon fájó szívvel, de a 4/10-es évadnyitó alapján azt kell mondanom, hogy ha valaki megnézi a Mindhalálig zenét (All that Jazz) és a YouTube-on rákeres Fosse koreográfiáira, az jobban jár, mint ha a sorozatot választaná. Persze minden kezdet nehéz, de már sok sorozat bizonyította, hogy a nehézségeket le lehet küzdeni.

Quicksand / Störst av allt: az 1. évad

2019. 04. 13. 18:34 - Írta: winnie

14 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Nem egyszerű sem fogyasztani a Netflix múlt heti premierjét, sem pedig írni róla. Nem csak azért, mert nem is annyira könnyen megfogható a tömeggyilkosság anatómiáját boncolgató sztori, de rébuszokban is kellene beszélni, nehogy valamit elkotyogjak belőle. Nem mintha olyan nagy rejtélyek lennének ebben a svéd sorozatban, de sokkal jobban működik, ha az ember hagyja, hogy a rétegek mindenféle előtudás nélkül bomlanak le előtte.

A pilot elején nincs kukoricázás, pár képtöredéket látunk, és jó pár halott diákot: valaki egy osztályteremben lőfegyverrel lemészárolta őket. Súlyos téma, sokan biztos, hogy nem is szívesen néznek ilyesmiről tévésorozatot, de alapvetően maga a történet abszolút nem erőszakos, mindössze belengi egy sötét felhő, hiszen tudjuk, hogy az események mészárlásba fognak torkollni.

A nyitó képsorok után megismerkedhetünk egy őrizetbe vett fiatal lánnyal, az egyetlen túlélővel és feltételezett tettessel, aki nem nagyon emlékszik arra, hogy mi történt (ld. még infóhiány és vajon megbízható a narráló?), csupán emléktöredékek villannak fel előtte. És a Quicksand pont erre koncentrál, hogy a rendőrségi vizsgálat és kihallgatások segítségével kiderüljön, hogy mi történt, illetve milyen események vezettek el a történtekig – persze mindez a főhős szemszögéből értendő.

Nem is késlekednék, rögtön az elején bedobnám a Quicksand kapcsán referenciának a The Sinner-t, mert nagyon sok mindenben hasonlít annak első szezonjára. Egyrészt mindkét sorozatnak könyvalapja van, másrészt mindkettő érthetetlennek tűnő gyilkossággal/gyilkosságokkal indít, és a (feltételezett) elkövető letartóztatása után a börtönben próbálja felidézni a tettéig vezető okokat, illetve a számára sem egyértelmű motivációt, miközben zajlika vád alá helyezése.

A Quicksand-ben Maja az egészet egy sráccal, Sebastian-nal való megismerkedésére vezeti vissza: a kőgazdag, apja által kvázi teljesen szabadon eresztve lébecoló fiú szemet vet rá, nem sokkal később pedig francia Riviérás yachtos nyaraláson folytatódik a kapcsolatuk, mely egyre szilárdabb lesz, bár azért akad benne némi érzelmi hullámvasutazás. Mondanom sem kell, hogy nem az otthoni együttlétet kultiválják, hanem inkább a bulikat.

A sorozat középpontjában természetesen az ő kapcsolatuk áll, és az, hogy jutunk el a végkifejletig, bár akad az életükben pár kiegészítő karakter, talán három ismerős/barát – mivel elég kevesen vannak, ezért kicsit fura (és erőltetett meg kiszámítható is) volt, hogy szinte minden történetszálban felbukkannak. És itt jön elő az, hogy mikor van funkciója a flashback/flashforward technikának.

Önmagukban a múltbeli események nem túl lenyűgözőek, a karakterek sem nagyon izgalmasak, viszont azzal a réteggel, hogy tudjuk, mi lesz a sorsuk, hogy sor kerül a mészárlásra, máris más szemmel nézzük azt, ami történik. Kérdés, hogy ez vajon jobbá teszi-e a banálisnak tűnő múltsztorit? Azért páran biztos, hogy nem lesznek oda, hogy nem túl szimpatikus gazdaggyerekeket életét (és szenvedéseit) kell elviselni a visszaemlékezések során, de a jelen eseményei kapcsán azért elgondolkodtatnak a képsorok. Adják is magukat a kérdések, hogy mi munkált a gyilkosban? Gyűlölet vagy valami más?

A Bonnie és Clyde-os történetben, ahogy közeledünk a vége felé, a feszültséget egyre jobban feltekerik, ami jót tesz a nézői élménynek, és kissé feledtetheti velünk azt, hogy korábban a fiatalok önfeledt élete kapcsán látszólag folyton a “drog rossz, értem?”-üzenetet próbálják a fejünkbe verni, holott egyáltalán nem ez van a középpontban.

Jó volt a Quicksand, a premier után elég hamar a végére jutottam, szóval végig nézős marad, de nem került az idei kedvenceim közé. Aminek csak és kizárólag egy, elég szubjektív oka van, mégpedig az, hogy a két főszereplő kapcsolata fölött képtelen voltam napirendre térni. (Már maga a kapcsolatuk is fura volt, de elfogadtam, mert nem nagyon kaptunk alapozást, így nem tudtam a karaktereikből következtetni a viselkedésükre, inkább Maja viselkedéséből, a vonzalmából következtettem a karakterére.)

Tudom, hogy béna indok, és hülyén hangzik, hogy ha az nem lett volna, akkor magasabban értékelem (és épp ezért írom le, hogy akit ez nem izgat, az nyugodtan tekintse az értékelésemet még erősebbnek), de engem egy idő után kifejezetten zavart, hogy mi a frászért “megy vissza” Maja Sebastian-hoz. Tudom, hogy érzelmi téren az ember hajlamos irracionálisnak lenni, de egy idő után a lány a viselkedésével a “Megérdemled”-reakciót érte el nálam, ami nem túl empatikus részemről, és nem segítette elő azt, hogy bármit is érzelmileg invesztáljak a végkimenetelbe.

És még egy dolog, ami kicsit rontott számomra az összképen: a végkimenetel. A sorozat krimiként sajnos nem működik. Szó se róla, a sorozat tematika szempontjából elég sokkoló és felkavaró, és ez tartott végig mellette, azonban a nagy “leleplezés” (az utolsó pár másodpercben látjuk, hogy mi történt valójában), a kérdések végső megválaszolása kapcsán (bármennyire is lekicsinyli a borzasztó tettet) a “nagyobb volt a füstje, mint a lángja“-mondás jutott eszembe, valahogy nem érte el nálam a várt hatást a finálé.

Ettől függetlenül még a Quicksand erős darab volt, a Netflix idei legjobb újoncai között ott a helye, de az biztos, hogy sokáig kihagyott ziccerként fogok tekinteni rá.

(A sorozat, mint a Netflixes saját gyártások többsége, angol szinkronnal is elérhető, aminek az az érdekessége, hogy a főszereplők sajátmagukat szinkronizálták, így a végeredmény elég hiteles. És többé-kevésbé angolul is svéd akcentusú.)

Killing Eve: az 1. évad

2019. 04. 12. 21:34 - Írta: winnie

15 comments | kategória: kritika

Tudom, hogy a héten már második évadja is elkezdődött már a BBC America sorozatának (itthon az HBO GO-n volt világpremier, Megszállottak viadala címen fur), azonban az első évadról a pilotkritikánk óta nem volt nagyobb írásunk, így gondoltam, adok neki egyet a vasárnap évadnyitós kritika előtt – ha másért nem, hogy a sorozatot nem ismerők a kommentekből lássák, hogy tényleg kötelező-e a Killing Eve, vagy nagyobb a füstje, mint a hype-ja.

Részemről kötelező lett. Múlt hét elején amolyan lefekvés előtti programként kezdtem bele, hogy ha bejön, akkor a 2. évad startjára szintre kerüljek, és rögtön előtte ragadtam, pár nap alatt be is kebeleztem a szezont. Ehhez a nyitójelenet is elég volt, amiben egy fiatal nő egy fagylaltot evő kislánnyal szemezik egy bécsi cukrászdában, próbál mosolyt kicsikarni belőle, aztán amikor sikerül, feláll és távozik, ami közben a gyerekre borítja a fagyiját. Hö? Mi van?

De előbb visszatekernék arra a tényre, hogy a sorozat a bejelentése óta a legvárósabbjaim között volt, hiszen a készítője Phoebe Waller-Bridge, aki két all time toplistás szériámért felel, a Crashing-ért (az angolért! egyszerűen imádom, sokszor nézős), valamint a Fleabag-ért (ez már jóval ismertebb, dettó iszonyatosan bejött, ez is többször nézős). Csakhogy az ő eddigi két sorozata komédia (dramedy?) volt, ez pedig egy kőkemény thriller.

Ha valaki ekkora váltásra adja a fejét, annak oka lehet, szóval épp ezért is kíváncsi voltam a Killing Eve-re – hogy aztán egy évvel a premierje után kezdjek bele, nokomment… És azt kell, hogy mondjam, hogy azért látszanak rajta a készítők könnyedebb műfajban megvetett gyökerei, mert bármennyire is erőszakos a sorozat, azért a humor sem hiányzik belőle, sőt, a stílusát nagyon erősen meghatározza a könnyedebb pillanatok jellegzetes alkalmazása.

Szemben human-nel, én már a pilotot is legalább 8/10-re értékeltem, és a folytatásban is maradt a színvonal, talán csak egyetlen hullámzás volt, mindvégig nagyon megbízhatóan teljesített a Killing Eve. Ez pedig többek között annak volt köszönhető, hogy bár a sorozat nem szórta a nagy WTF-csavarokat, mindig képes volt meglepetést okozni jeleneteivel és a karakterek döntéseivel, látszott, hogy az írók tényleg arra mentek, hogy ha valami magától értetődő megoldásnak tűnik, akkor direkt a másik irányt választják. És mindezt úgy, hogy logikusnak tűnjön, ne erőltetettnek.

Maga a történet egy bérgyilkosról szól, aki szinte teljesen anonim módon Európa-szerte hat végre megbízásokat, senki nem tudja róla, hogy kicsoda. Azonban egy MI6-es elemző (ő az a bizonyos Eve) pár esetre felkapja a fejét és elkezdi a tevékenységét követni, mely munkáját az ügynökségen kívül egy apró és titkos csoportban folytathatja.

Az évad nagyjából Eve és a gyilkos, Villanelle macska-egér játékáról szól, ahogy előbbi (aki még véletlenül sem valami terepen dolgozó ügynök) utóbbit hajkurássza Németországban, Oroszországban és Franciaországban, és ahogy utóbbi a sorsot kísérti és kvázi cukkolja üldözőjét, miközben azt próbáljuk találgatni, hogy mi a franc célja van, hogy ki is ő valójában, mi mozgatja. Mármint azon kívül, hogy egy jéghideg, számító és fiatal kora ellenére valóban vérprofi pszichopatáról van szó.

Egy ilyen kétkezes sorozat persze csak akkor működik, ha megfelelőek a színészei, és itt Sandra Oh és Jodie Comer is bőven aratott le és fog is még learatni elismeréseket. A két karakter között iszonyat kontraszt van, az egyikük kvázi otthonkás háziasszony, a másik egy kíméletlen kaméleon. Oh teljesítménye épp azért süvegelendő meg, mert visszafogott, sokkal kevésbé “flashy”, de főleg az erős pillanatain látszik, hogy mennyit invesztáltak az alakításába. Comer pedig 2018 egyik legszórakoztatóbb karakterét teszi zseniálisan élvezetessé. Vagy karaktereit, hiszen neki jó pár random és ellentmondásos figurát kell hoznia, és mondhatni Villanelle valódi énjét nem is nagyon mutathatta meg, hiszen folyton mást hoz, bár a kisgyermeki kvalitásai így is előjönnek.

Igazán negatívumként az első szezonból nekem maximum a közös szövetet jelentő The Twelve-szál említhető, ami inkább csak afféle muszáj sztorinak tűnt, mint gondolatokkal bíró mitológiának, hogy legyen valami katalizátor a történések mögött. Bajom nem volt vele, de egy pillanatig sem mozgatott meg, meglátjuk, hogy a 2. évadban elmélyítik-e, hogy a végére járjanak, vagy inkább lemondanak róla.

Oké, ha őszinte akarok lenni, akkor a finálé kapcsán is egy kicsit esetlennek éreztem némelyik megoldást, legalábbis nem nagyon tudtam megfejteni, hogy mik a valódi szándékai Eve-nek annak fényében, ami történt az utolsó percben, de mint írtam, minden más teljesen rabul ejtett, a Killing Eve nálam is simán ott volt a 10 legjobb újonc között 2018-ban.

Szóval, fel van adva a lecke a második évad (és az új showrunner) előtt, vasárnap beszámolok arról, hogy milyennek láttam a kezdést.

Pilot-mustra: The Code – 1×01

2019. 04. 12. 14:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

A CBS új sorozata a JAG 2.0. Teljesen. Minden egyezik. És mégsem fogják nézni azok, akik a JAG-et sírják vissza – tisztelet persze a kivételnek. Mert az epizodikus jogi dráma ma már nem annyira divatos műfaj, itt pedig átívelés tippre csak pár rész után lesz talán magánéletileg.

A The Code olyannyira JAG, hogy a katonai ügyészség, a JAG a központja, itt feszülnek egymásnak a jogászkatonák katonákkal kapcsolatos esetekben (a pilotban az egyik leszúrt egy másikat sok szemtanú előtt). És a pikantériát az kölcsönzi, hogy a vádló és a védő is innen kerül ki, vagyis a való életbeli barátok csatáznak egymás ellen a tárgyalóteremben, és ezért is kedveltem anno a JAG-et és kedvelem most annyira a For The People-t.

THE CODE – 1×01 – 5,5/10

És ezért sem tetszett annyira a kezdés. Mert bár jó volt, ahogy az elején a Férfi meg a Nő (bocs, nincsenek meg a nevek) egymásnak feszült, sajnos elég hamar egy oldalra kerültek, és ellenfélnek megkapták a Dörzsölt Ügyvédet, hogy ne nagyon legyen kétségünk afelől, hogy mi a kívánatos végkimenetel. Pedig… ez lenne a legérdekesebb a sorozatban, nem? Hogy ha a két főhős van a két oldalon, akkor nem nagyon fogjuk tudni előre, hogy ki nyer, ergó van némi suspense.

Persze a For The People-ben is azért lehet sejteni, hogy kinek lesz igaza ki fog nyerni, és anno a JAG-ben is mintha az rémlene, hogy Rabb főleg az elején szinte mindig nyert Mac ellen, de sebaj, mert addig lehetett jó érveket hallani. Számomra ugyanis egy jogi dráma azért vonzó, mert afféle elmebajnokságot mutat be, azt, ahogy pro és kontra érvekkel próbálnak jogászok másokat meggyőzni, és jó esetben még nézőként sem tudunk dönteni arról, hogy kinek van igaza.

Egy jól megírt jogi érvelés, keresztkérdezési jelenet vagy akár összegzés nagyon ütős tud lenni (szia, David E. Kelley!), és ezért is sajnálom, hogy manapság a junkie-k nem nagyon jogi dráma kompatibilisek – ha más nem, ezért ajánlok olyan sorozatokat, mint a Law & Order-ök, amikben a sztori egyik része mindig nyomozás, és csak utána jön több-kevesebb jogi csűrés-csavarás, ráadásul ott szinte mindig elgondolkodtató az utóbbi szegmens, főleg az ítéletek fényében.

A The Code-ban, mint ahogy arra a cím is utal, nem biztos, hogy lesz akkora ellentmondásosság, itt ugyanis a két főhős patrióta hazafi, katona, akik (gondolom én) nem nagyon fognak kiskapukat keresni, tisztességesek maradnak, és talán épp ez jelentheti a csavart – meg az, hogy értékeket próbálnak közvetíteni?

Nem volt rossz a The Code, ott leszek még az 1×02-nél és ha nem is változik, akkor is lehet, hogy később még bele fogok nézni egy-két részben, de egyelőre annyira nem fogtak meg a főszereplők (inkább csak az egyik mellékalak, Bud, ööö, Rami – Phillipa Soo csinált egyáltalán valamit?), hogy maradjak.

A pilot sajnos túlságosan tipikusan kezdett és én is majdnem lemondtam róla, amikor behoztak egy fordulatot (fura, hogy pont akkor fordult érdekesre az ügy, amikor a két főhős már nem állt szemben egymással). Igazából az volt a legnagyobb csalódás benne, hogy az a Craig Sweeney az egyik készítője, aki a sima nyomozósnak tűnő Limitless-ből csinált egy piszok kreatív és szórakoztató sorozatot. Lehet, hogy itt is kell neki pár rész, míg rátalál a hangnemre?

JAws 2017 2.0.: Eyecandy – fiúk, akik jobban lemaradtak

2019. 04. 11. 21:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: díjátadó,moment of beauty,toplista

A lemaradó lányok után itt vannak a fiúk is – szóval mindenki láthatja, hogy ki mire voksolt 2018-ban (hangsúlyozom, mivel akadt ezzel kapcsolatos komment: ez még a tavalyi szavazás elmaradt eredményhirdetése, vagyis 2017-es sorozatos jelenlétek alapján történik) – a héten elkezdjük az idei eredményez közlését.

A tovább mögött pedig a tavalyi eyecandy szavazás (még egyszer: a 2017-es sorozatjelenlétekről van szó) 21-50. helyezettjei nézhetők meg. Zárójelben az egy évvel korábbi helyezések. A fiú első 10 és 11-20. helyezettek a linkeken láthatók. Szerintem tanulságos látni, hogy kik zúgtak nagyot tavaly óta, akár ki az 50-ből, és kik azok, akik nem tudnak feljebb lépni. Tovább…

Survivor – 38×09: It’s on

2019. 04. 11. 21:30 - Írta: winnie

11 comments | kategória: kritika,reality

You’re such a passenger.

Azt a nemjóját! Live as it gets

Ez a rész olyan volt, amit egy podcastben elég jól ki lehet majd beszélni, és ezúttal azok járnak jól, akik anélkül nézik meg az epizódot, hogy… Ehh, de ha leírom, akkor pont ellövöm a lényeget. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Next Posts Previous Posts