login |

Posts filed under 'kritika'

Pilot-mustra: Bite Club – 1×01

2018. 09. 13. 15:05 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Pár hete indult ez az ausztrál sorozat, amihez annak idején annyira WTF-leírást raktunk ki (oké, inkább értelmetlen volt), hogy muszáj volt csekkolnom, hogy mégis mi a franc. Mit ne mondjak, elég nagy csalódás volt, amikor kiderült, hogy egy szimpla krimiről van szó. Oké, nem annyira szimpla, mert van benne egy csavar, de a vicces, hogy pont a linkelt leírás nem csak ellövi, hanem még később infókat is elárul.

BITE CLUB – 1×01 – 3,5/10

Persze az, hogy valami krimi, nem rettent el, mégiscsak a nyomozós a kedvenc műfajom, és mivel nemrég szegény The Detail kaszát kapott, így ezzel az újonccal ki lehetett volna bírni az országos évadkezdésig. Mondjuk már ekkor gyanakodnom kellett volna arra, hogy az ausztrál krimikkel elég gyakran nem jövök ki jól, bár persze akadnak zseniális kivételek.

A Bite Club-nak már a címe is félrevezetőnek tűnhet, de persze idővel jó eséllyel jelentősége lesz: olyan emberek csoportjáról van szó, akik cápatámadást éltek túl. Ilyen a két főhős is, akik éppen házasság előtt állnak, azonban egy cápa rájuk támad szörfözés közben, minek hatására a férfi elveszíti a lábát – ráadásul még szét is mennek a menyasszonyával a traumatikus élmények hatására.

Persze amikor látjuk a felvezető képsorokat, akkor még gőzünk sincs arról, hogy két rendőrről van szó, akik közül a nő a 3 éves ugrás után is nyomja az ipart Sydney-ben, a férfit pedig frissen érkezik a városba, hogy rögtön volt barátnője mellé helyezzék (annak elég nagy elkámpicsorodására) dolgozni egy tök véletlenül cápás ügyön – valójában szimpla gyilkosság, csak a holttestet megcsócsálták.

Ezzel az alaphelyzettel meg is alapozták a sorozat motorját, ami a romantikus múlttal rendelkező, de egymásra némiképp fújó társakat illeti (illetve csak a nő fúj némiképp, nem fűlik a foga a közös munkához), azonban mindez csak a látszat, mert valamiért alig foglalkoznak a nyomozással. Először az merült fel bennem, hogy azért nem, mert átívelős lesz a sorozat és kihúzzák az egészet 8 részre, de kiderült, hogy csak azért, mert a szappan fontosabb az írók számára, inkább azzal karakterizálnak, mintsem párbeszéddel vagy nyomozási közbeni interakciókkal.

Adott ugyanis egy marha jó tengerparti környezet és egy első blikkre szimpatikus szereplőgárda (egy pillanatra még a bite club is feltűnik), de mi csak a lényeghez annyira nem tartozó eseményeket látunk. Meg Dominic Monaghan-t egy kutyás rendőrként totál mellékszerepben. Persze a kép elkezd összeállni, amikor a visszatérő férfi nyomozó elkezd rugózni egy régi ügyén, amit összeköt egy jelenbeli gyilkossággal, de aki meglepődik a pilot “csavarján”, annak letekerem a fülét.

A Bite Club elég nagy mellényúlás, olyan krimi, amiben a heti ügyeket teljesen zárójelbe teszik (az 1×01-ben van kábé 2 szereplő, az 1×02-ben pedig a gyilkos személye végképp gáz…), az átíveléssel pedig csak tessék-lássék foglalkoznak. Gondolom, idővel egyre nagyobb súlyt fog kapni a sorozatgyilkos személye és az utána való hajsza, ami a személyes érintettség miatt még érdekessé is válhat, de az addig vezető kínosságot most nem toleráltam, 2 rész bőven elég volt ebből a semmitmondásból.

Pilot-mustra: God Friended Me – 1×01

2018. 09. 12. 21:20 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Ha az ember sok kritikát ír, akkor óhatatlan, hogy olykor ismételje magát, és meg voltam győződve arról, hogy a tavalyi Kevin (Probably) Saves The World-ös írásomban már leírtam, hogy mennyire szeretem az embereken segítős, problémák gyökerét kutató, és azokat megoldó sorozatokat. Főleg, ha egy felsőbb hatalom súg a főhősnek, mint a Joan of Arcadia vagy (hogy klasszikusabb példát hozzak) Touched By An Angel esetében.

De tévedtem, ott valamiért nem citáltam elő ezeket a címeket, így maradjunk abban, hogy ha az ember sok sorozatot néz, akkor óhatatlan, hogy bizonyos ismétlődő alapkoncepciókba fusson bele. Bár persze attól, hogy az alapok megegyeznek, a végeredmény és főleg a történetek még teljesen mások, azt pedig tudjuk be a véletlennek, hogy a CBS által jóval a premier előtt netre feltolt pilot pont annyira jött be nekem, mint tavaly a már említett Kevin.

GOD FRIENDED ME – 1×01 – 6,5/10

Miképp a Kevin-ben, a God-ban is (vagy GFM-ben?) van egy főhősünk, akinek Isten (vagy valami hasonló) homályos feladatokat ad bizonyos emberekkel kapcsolatban. A cél értelemszerűen az, hogy Miles segítsen nekik, miután persze kitalálja, hogy mégis miben szorulnak segítségre.

Az egész sorozatnak a motorja az, hogy az erősen ateista főhőssel Facebook segítségével lép kapcsolatba Isten (egy GOD nevű felhasználóval), akit idővel bejelöl, és aki elkezd rögtön ajánlásokat küldeni neki, hogy kiket jelöljön be (na, nekik kell segíteni). Persze mindezt az ember nem fogja azonnal elhinni, élni fog a gyanúperrel, így a komikum magától adódik, egyrészt az ellenkezések révén, másrészt pedig annak köszönhetően, ahogy Isten próbálja bizonyítani hitelességét.

A főhős egyik “feladata” egy újságíró lány, aki témát keres, így kapva kap az alkalmon, hogy együtt próbáljanak kutakodni az ügyben, hogy mégis ki szórakozhat velük Isten nevében – minden más teljesen fonalas, kisebb csavarokkal. (Mellékszálon még egy haver sidekick is bekerül a sztoriba humorforrásnak, aki nem igazán komoly tényező, de mivel nem csak ő, hanem a barátnője is állandó szereplő, így vélhetően vele is komolyabban terveznek.)

Az ismerős séma mellett gondom talán csak annyi volt a nyitó résszel, hogy a megfelelő ritmus mintha hiányzott volna belőle. Olykor csak egymásra pakolva követték egymást a jelenetek, amikor az infóátadás vagy a lapozás megvolt, váltottak minden összekötés vagy felvezetés nélkül, ezt szerintem meg lehetett volna oldani gördülékenyebben is, de sok mindent akartak belepréselni ebbe a 43 percbe.

A God, akárcsak a Kevin, Isten ide vagy oda, nem valami vallásos sorozat, még akkor sem, ha az egyik szereplője pap (gondolom, nem véletlen), legalábbis téríteni biztos, hogy nem akar. Ettől még persze a hit vagy a felsőbb hatalom még bőven megcsócsálhatják, de az csak a folytatásban derül ki, hogy erre mennyi energiát akarnak fordítani.

Az efféle feelgood, “segítős” sorozatoknál mindig remek érzés, ahogy összeérnek a sztorik, amikor minden értelmet nyer és sor kerül a katarzisra, és ez itt sem volt másképp, de ettől még eléggé giccsesre sikeredett a zárás, ami egyeseket biztos el fog riasztani. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, de jobban állna, ha nem vinnék túlzásba a dolgokat, pár könnycsepp is megteszi, nem kell özönvizet várni.

Tavaly a Kevin is döcögött az elején, de hamar rátalált a hangjára és kötelezően nézős lett, igazából csak azért nem pontozom magasabbra, mert előttem van a sok zseniális előd a műfajban, és tudom, hogy még bőven van hova előre lépni, de örülnék, ha megint lenne egy hasonló sorozatom, ami így tele van aranyos ötletekkel.

Szóval tetszett és kifejezetten érdekel a God Friended Me, és mivel inkább csak technikai kifogásaim voltak, amik simán kiküszöbölhetőek a belerázódási folyamat alatt, ezért mindenképp várós a folytatás, nem csak a Kevin helyére, hanem egyébként is jól esik egy fix, heti konstans mosolygás és melegség, szimpatikus szereplőkkel.

The Last Ship: kezdett az 5. évad

2018. 09. 12. 14:51 - Írta: winnie

13 comments | kategória: kritika

We’re warriors. Without a war, what’s a warrior to do?

Az utolsó harc. Az utolsó évad. Az utolsó vírus. És ez most cyber. Vagy kiber. Ja, és az utolsó hajó, ha már a cím, mert ismét csak a Nathan James-en múlik egy nemzet sorsa (ügyesen megoldották). Szóval aki a Jack Ryan után egy újabb politikai akcióthrillerre vágyik, az most megint örülhet.

Elég érdekes a viszonyom a The Last Ship-pel, de szerintem ezt már a korábbi kritikáknál leírtam – igen, a második, a harmadik és a negyedik évadosnál is, szóval most nem részletezném, maximum annyi update-et adnék, hogy a tavalyi dupla premier “nem túl érdekes” mivolta (nyilván az országos évadkezdés miatt is) beváltotta a jóslatomat, miszerint “jó eséllyel majd az 5. évadra térek csak vissza”.

A záró szezonra ugrottunk 3 évet, és mint írtam egy számítógépes vírus okoz bonyodalmakat, aminek a gyökereit Dél-Amerikában kell keresni, az ottani egyesülései törekvéseknél, amit elég hosszadalmasan és érdektelenül alapoztak meg, mely felvezetés során biztos voltam abban, hogy az 5. évad nem kap második esélyt nálam. Próbáltak némi mélységet adni a “rosszfiúknak”, illetve a helyzetnek, de inkább volt leckefelmondás felületes maszatolással.

A főleg panamai és nagy-kolumbiai sztori közben ugyan kaptunk némi “akciót” egy kellemes csavarral, de a nagy durranás csak ezt követően érkezett, aminek köszönhetően több helyen is olvastam, hogy az eddigi legjobb kezdését produkálta a The Last Ship. Az efféle destrukció és a hősi megoldások, illetve halálok (akadt egy-kettő…) azonban nem nagyon indítanak be, így alapvetően az epizód nívóját sem lendítette meg a zárás.

DE.

Érdekes módon annak ellenére, hogy tippre nem túl népszerű véleményt vallva álmosítónak találtam az évadnyitót, a folytatásnál mégis ott leszek, mert a felvázolt helyzet rejt magában potenciált és érdekes lehetőségeket, mind tengeri (és/vagy légi) hadviselés, mind szárazföldi akciózás terén, kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e újat mutatni a műfajban, vagy csak a 3. évadot fogják ismét felköhögni.

Más kérdés, hogy mivel négy szálra kapták szét a sztorit, ezért nem nagyon bízok az írókban, hogy a másik két vonalat is sikerül érdekes megírniuk – a már most tipikus rosszfiúkat legalábbis el nem tudom képzelni, hogy teszik majd magukban izgalmassá, míg az otthoni stratégák és vezérlősök (mínusz Chandler) ritka unalmas bagázsnak tűnnek, amin az sem fog változtatni, ha majd megint téglát keresnek maguk között. És ahhoz, hogy maradjak a szezonra, nem lesz elég két jó szál. Ha a másik kettő untat, akkor korai búcsúban részesül a The Last Ship.

Ozark: a 2. évad

2018. 09. 11. 21:45 - Írta: human

11 comments | kategória: kritika

Túl sok a felvezetés a remek fináléhoz. Na, így vágnék bele rögtön a lecsóba. Tavaly számomra a nyár popcorn sorozata volt a Netflixes Ozark. Sosem érhet egy The Shield, vagy a Breaking Bad közelébe, viszont szinte végig izgalmas volt, sok, “ezt nem hiszem el”-fordulattal.

Idénre viszont elfelejtették az egyik legfontosabb összetevőt.

Az emlékeimben úgy él az Ozark első évadja, hogy nagyon sok rész ér véget olyan helyzetnél, amiről elképzelni sem tudjuk miképp keveredik ki a főhős, néha az utolsó hazugságának az utolsó szava menti meg az életét. Nyilván tudjuk, hogy ki sebezhetetlen, de mégis ütnek a jól felépített pillanatok.

Mostanra viszont elkényelmesedtek. Bár nem mondhatom, hogy teljesen “10 részes film”-ként gondoltak rá a készítők, hiszen szinte minden epizódban van valami apró ügy, probléma, amit meg kell oldaniuk, szóval akadnak kisebb ívek, de ezek nem működnek. Nem futnak ki akkora csúcspontokra, szinte mindig látjuk, hogy merre van a kiút.

Nyilván sokszor csak a rosszabbnál még rosszabb döntést hozzák meg a főszereplők, egyre mélyebbre süllyedve a bűnözésbe, de szinte mindig tudni, mit tesznek majd. Ezzel viszont oda lett az izgalom, az, ami repített előre a részek nézésében.

Most is az volt a tervem, hogy pénteken nekiülök, és legkésőbb vasárnap estére végzek (winnie sokkal hardcore-abb módon állt a Jack Ryanhöz), erre a 2. rész után azt éreztem, hogy lehet, kiszállok. Szerencsére nem így tettem.

Akár pozitív is lehetne a változás, hogy most a szezon íve az erős, és az utolsó 3-4 részre beindulnak a felvezetett események, de… ez már nem az Ozark, legalábbis nem az, amit az első bekezdésben emlegettem. Most sokkal erősebb a drámai rész, a lélekölő hangulat. Ezzel már közelebb kerül a fent említett sorozatokhoz, de egyelőre azért még elmarad tőlük, mert azoknál elrugaszkodottabb.

Ezen kívül van egy hatalmas negatívuma: értem, hogy a természetes fényekhez akarnak ragaszkodni, és sötét minden, amikor a semmi közepén egy elhagyatott házban vagyunk, sőt, ott még hangulatos is volt, amikor kijöttek a kamerával és kinn sem volt sehol civilizáció, csak a fojtogató alkonyat.

De ezeken az indokolt fényképezési húzásokon kívül az “átlagos” jeleneteket rossz nézni, olyan sötétek, így még az emelgetett jobb pillanatok sem emelkednek ki, vizuálisan egy massza az egész.

Arról nem is beszélve, hogy én esténként azért felkapcsolom a szobában a villanyt, amivel úgy tűnik az Ozark lakosai közül durván kilógnék. Például a lenti képen épp beszélgettek az ebédlőben. Bár látok lámpákat, de azokon tisztán kiszúrható, hogy mennyire lehúzták a fényerőt.

Mondom, nem akarom a végtelen mélységbe húzni, mert az utolsó 4 rész már újra ütött, de valahogy kevesebb lett az évad. Még ez a kaszinó téma is az agyamra ment a végére. Tisztában vagyok vele, hogy a szereplők önáltatását jelképezte, de ahogy folyamat emlegették, az már sok volt. “Ezt tettem, mert a kaszinó”módon haladtak a fő szállal és kész, nem árnyaltan.

Beért, de a tévében az utazás (is) számít. Valahogy ez lenne a fő problémám amúgy, hogy vagy erősebb kellett volna legyen a részekben levő problémák kifejtése, vagy rövidebbre kellett volna venni az évadot, mert most akadozott a folyam, ami egy sorozatnál sosem jó jel.

It’s Always Sunny in Philadelphia: kezdett a 13. évad

2018. 09. 11. 14:50 - Írta: human

8 comments | kategória: kritika

A bandának túl kell tennie magát azon, hogy Dennis már nincs velük. Elég nehezen megy a dolog, főleg, amikor feltűnik ez a szexbábu is, ami előrángatja az emlékeiket.

Ez már a sokadik alkalom, hogy visszanézek a Sunny-ba, és mindig megállapítom, hogy milyen okosan hülye komédia, ami bizony nem spórol a sötétséggel sem, de valahogy sosem ragadok le nála az évad végéig. Szerintem most is ez lesz.

Ötletes volt, ahogy a Make America Great Again szlogent átvették a sorozat borzasztó karakterei is, miközben ragaszkodtak ahhoz, hogy valójában semmi változást nem akarnak. Jobb emberré válni? Ugyan már! Vagyis lehet ez nem a legjobb megfogalmazás, inkább ügyesebb rossz emberré válni, hiszen a Dennis helyére érkező új bártulaj nem jobb ember, csak produktívabb.

To the new Gang.

Durva, hogy milyen ügyesen játszott a sorozat premierje Dennis (ideiglenes) távozásával, a nézők gondolatait teljesen beleszőtték a premier történetszálába. Arról nem is beszélve, hogy Mindy Kaling ugrott be a helyére, de hát igazi Sunny szellemiségben változást természetesen nem hozhatott a karaktere.

Ez csak amolyan kibeszélő poszt, bár tetszett, de értékelni nem tudom, de nem akartam, hogy egy 13 éve futó komédia lógva maradjon már megint. Nincs más a végére, mint az, hogy “they boys are back in town”. A rajongók tolták is a kommenteket a dalnál.

Pilot-mustra: Rel – 1×01

2018. 09. 10. 18:33 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

A FOX úgy gondolta, hogy az egyik új, többkamerás komédiáját támogatja meg tévés előpremierrel (miközben a CBS a netre tolta fel a God Friended Me-t), ráadásul az amerikai focis felvezetéssel, ami már csak azért is fura volt, mert a meccsek közben leadott promók nagyon nem lettek olyanok, amikre felkaptam volna a fejemet. Persze lehet, hogy majd a nézettségi adatok rám cáfolnak, de végig az a kérdés volt a nyelvemen, hogy “Miért???”.

REL – 1×01 – 3/10

 

Oké, ilyenkor mindig jelzem előre, hogy a többkamerás, azaz az élő közönség előtt felvett, színpadon játszott komédiáknak nem én vagyok a célközönsége, de a jókat azért értékelni szoktam, és szinte minden évben van egy ilyen sorozat, ami nézős is. Szóval a Rel-t sem írtam le, de nagyjából már az első másodpercekben elveszített, annyira tipikus és minden fantáziát nélkülöző volt.

A helyi közönség a röhögések alapján nagyon élvezte, amikor a főhős egy telefonba szó szerint belemondja az alapsztorit (a készítők láááátványosan tettek mindenféle erőltetett expozíciótól óva intő szabályokra – később is sok mindent elmeséltetnek, sőt, karaktereket mutatnak be kvázi a leírásukat ledarálva), miszerint a felesége megcsalta őt a borbélyával, és el is költözött tőle (nem azért, mert megcsalta), sőt, még a gyerekeket is vitte magával. Ennyi.

Mondjuk ez nem is sztori, csak egy kiinduló pont, amire felhúznak egy haverszitkomot (csajbaráttal és öcsivel, plusz egy faterral) némi romantikus felhanggal (mert ugye a friss szinglinek randiznia kell), de szinte száz százalékban a főhősre támaszkodva, valamint a gyors és tényleg elég ritmusosan megírt oda-vissza dialógokra.

Nem lett szörnyű a Rel, csak rohadtul nem jött le belőle, hogy Lil Rel Howery miért akkor arc, hogy ezt a komédiát köré kellett írni. Tény, hogy szimpatikus, de ő már a The Carmichael Show-ban sem volt a szememben kiemelkedő, és nyilván papíron vicces, hogy a sorozatban, miképp Eddie Murphy a régi komédiáiban, alakít egy másik karaktert, egy kopaszodó, idősebb prédikátort is, de én inkább kínosnak és elcsépelt megoldásnak éreztem. Ő inkább mellékszereplő-alapanyag.

Mondjuk, ha megnézem Lil Rel egyikmásik standupját, akkor látszik, hogy valamennyire átültetik a személyiségét erre a karakterre, és minden bizonnyal a saját anyagaiból is ezt-azt belevisz ebbe a sorozatba, ami révén van benne potenciál, de ettől még a pilot fájóan tipikus lett. Nyilván idővel rá fognak érezni ők is, és a néző is belerázódhat, főleg, hogy nézhető a végeredmény, de addigra lehet, hogy késő lesz.

Shameless: kezdett a 9. évad – írta Necridus

2018. 09. 10. 15:09 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika

A Showtime legnézettebb családja, a Gallagher család visszatért, hogy ismét szégyentelenkedjen. Sajnos nem itthon, a szinkron rajongói úgy tűnik, végleg lemondhatnak a szériáról. A premier többnyire azt hozta, amit a trailer ígért, de akadtak azért új, meglepetés szálak.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

A Mayans M.C. pilotja SoA-rajongói szemmel – írta Péterbencze Ákos

2018. 09. 09. 20:58 - Írta: vendegblogger

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(human, aki az első Mayans MC-kritikánkat írta, 3 évad után kiszállt a Sons of Anarchy-ból, most lássunk egy rajongói véleményt, hátha árnyalja a képet – winnie)

Férfiasan bevallom, hogy hiányzik SAMCRO és hiányzott Kurt Sutter a tévéből. Még akkor is, ha a SoA utolsó évadja három epizódot leszámítva egy elnyújtott katasztrófa volt (nem is kellett volna hetedik szezon, sőt, ami azt illeti hatodik sem), de legalább méltó finálét kaptunk.

A Mayans spinoff ugyan, és ezt úton-útfélen ki is hangsúlyozzák, nem ködösítenek affelől, hogy itt bizony lesznek átfedések, cameók, naplementébe motorozások és erőszakban tocsogó epizódok. Ugyanakkor saját atmoszférája, kultúrája, és vérvonala abszolút kidomborodik a mexikói gyökerek által, függetlenítve magát az anyasorozattól. Az univerzum egyezik, mégis úgy tűnik, hogy a széttetovált mazochistának (gyk. Sutternek) sikerül elkerülnie, hogy ne a Sons of Anarchy remake-jét akarja letolni a torkunkon.

A sorozat erőssége az első rész alapján egyértelműen a helyszínül szolgáló, pálmafákkal borított Dél-Kaliforniai-Mexikói határvidék, ahol egy hullára valójában kettő jut, és a bűnözés olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Az eddigi kritikák megosztóak, nem igazán éltetik a sorozatot, főleg a túlbonyolított cselekményt és a női karakterek súlytalanságát róva fel hibaként. De most őszintén, egy tesztoszteront pisáló mexikói testvériségben lehet, hogy tényleg nem női fronton fog a sorozat minőséget szállítani.

Ami nagyobb probléma, hogy az előd remekül castingolt karakterszínészeitől eltérően az itteni felhozatal elég vérszegény, senki sem emelkedik ki igazán (bár Edward James Olmos-nak még nem is osztottak túl sok lapot), amely leginkább a főszereplőnek megtett JD Pardo és a Kartel vezérét alakító Danny Pino egyhangú játékában mutatkozik meg. Nincsenek védjegyeik. Nincs nagyzoló Jax Teller veretés, nincs tekintélyes bandavezér, vagy a gyermekét foggal-körömmel óvó manipulatív anyaoroszlán, és nincs morális egyensúlyt biztosító seriff sem.

Hiányzik az a vad, törvényen kívüli életfelfogás (itt már az elejétől kezdve színtiszta bűnözés van), amely beengedett a köreibe, megismertette velünk a belső szabályokat, és amely mindenek fölé emelte a klubot. Persze ennek kialakítására még azért bőven van idő.

Ehelyett viszont van mexikói drogkartell, rajtaütés, tűzharc, csonkítás, árvaságba taszított lázadók, múltbeli beforratlan sebek és belső lázadás. Ezek alapján pedig nagyon úgy néz ki, hogy Sutter már most elültette a magokat néhány későbbi konfliktus kirobbantására. Az majd eldől, hogy ezekből mennyi lesz képes kihajtani, és magasra nőni a tíz részes első szezon során.

Válótársak: a 3. évad – írta vighmarag

2018. 09. 09. 16:20 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: hazai termék,kritika

Az RTL klub 2015 novemberében indította útjára dramedyjét, mely az országos kereskedelmi televíziók modern történetében az első nagy költségvetésű, heti fikciós tartalom volt. A sorozat az HBO hazai saját gyártásaihoz hasonlóan egy adaptáció, a Hollandiában négy évadot megélt Divorce című sorozat átültetése magyarországi viszonyokra.

Az első évad kifejezetten jó nézettséget hozott, így nem volt kérdés, hogy a csatorna az S2 előtt berendeli a harmadik etapot, melyről később kiderült, hogy az utolsó is lett egyben. A hivatalos indoklás szerint ennek oka az volt, hogy a negyedik szezon már Hollandiában sem volt akkora siker, mint a korábbiak, emellett itthon is csökkenő tendenciát mutattak a sorozat számai.

Egyesek szerint Stohl András TV2-höz való igazolása is közrejátszhatott a történtekben, ugyanis az ő karakterének kiírásával borult volna az egész alapkoncepció (lecserélni meg nem akarták), de ennek ellentmondhat, hogy az utolsó tíz epizódot pár hét alatt darálták le, kettesével, mintha szabadulni akartak volna tőle.

A tovább mögött a 3. évadról írnék spoileresen. Tovább…

La Peste / The Plague: az 1. évad – írta heidfeld

2018. 09. 08. 15:30 - Írta: vendegblogger

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika

Talán nem mindig jut el a tudatunkig, milyen szerencsések vagyunk, hogy ebben az időben élünk. Megvannak ugyan a magunk gondjai, bosszankodunk kisebb-nagyobb dolgokon, de van mit ennünk, le tudunk zuhanyozni, van orvosi ellátás, stb… – ilyen gondolatok futottak át az agyamon, a magyarul A pestis címen bemutatott spanyol La Peste első epizódjának megtekintése után.

Igen, ez egy olyan sorozat, ami nem akarja szépíteni a valóságot. Kőkeményen bemutatja, milyen is volt az élet a 16. század végén, egy gazdag, spanyol városban, amit hiába árasztanak el a gyarmatok kincsei, a betegség, rothadás, mocsok már-már elfedte a látszat csillogását.. Hiába a paloták, fényűző életmód, polgárok vagyonosodása, a szegények, kiszolgáltatottak élete még annyit sem ért, mint egy ing, amiben a gazdagok alszanak.

Őszintén mondom: olyan képi világot kapunk, amit jóval nagyobb büdzsével rendelkező sorozatok is megirigyelnének. Hol megdöbbentő, hol szomorú jelenetekkel naturálisan mutatják be a szegények küzdelmét az életben maradásért, mindezt a kontinentális bubópestis-járvánnyal súlyosbítva.

A sorozat története szerint egy száműzetésből visszatérő, korábban az Inkvizíció által halálra ítélt katona, Mateo próbálja betartani ígéretét, és megmenteni halott barátja törvénytelen fiát, Vaslerio-t. Utóbbi nagy szegénységben, de hihetetlen leleményességgel küzd a napi betevőért, “különleges képessége” pedig, hogy nem hat rá a vírus.  A Szent Inkvizíció azonban elkapja hősünket, majd szabadságáért cserébe megbízza azzal, hogy társával kezdjen nyomozni egy ördöginek ható bűntett-sorozatban.

A fő csapás mellett megismerhetjük Mateo gazdag testvérét, aki a városi tanácsban próbál minél magasabbra jutni, mindenkin átgázolva, mindenkit megvesztegetve. És ugyancsak fontos szereplő Mateo halott barátjának volt felesége, aki titokban irányítja néhai férje vállalkozásait, ami körülbelül akkora bűnnek számíthatott ekkoriban, mintha Szent könyveket égetne, valamint egy igencsak tiltott kapcsolatban is keveredik, amivel saját életét is kockáztatja.

A La Peste lenyűgöző képest fest a 16. századról, de már megszokhattuk, hogy a spanyolok értenek a középkor ábrázolásához. Bővelkedik megdöbbentő és szívszorító jelenetekben bővelkedik, az Inkvizíció ítéletének végrehajtásának bemutatása a legmenőbb amerikai sorozatokkal is felveszi a versenyt. Részemről legalább 9/10-et érdemel a hat részes első évad, és mondanom sem kell, hogy nagyon várom a már berendelt folytatást.

Trial & Error: vége a 2. évadnak

2018. 09. 07. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2017/18 finálék,kritika

Defending the most popular person in town would normally put a lot of pressure on a legal team. But my team is not normal.

Szerintem másnak is van olyan sorozata, ami egy cseppet sem hiányzik az életéből és ha folytatódik, akkor sem veri rá magát azonnal. Azonban amikor ráveti, akkor rádöbben, hogy mennyire jó az anyag, és fel nem tudja fogni, hogy addig hogy volt meg nélküle. (A választ persze tudom: tele vagyunk zseniális sorozatokkal, fizikailag képtelenség nézni mindet, így nem is gondolok az épp szünetelőkre.)

Ki lehet találni, pontosan így jártam az NBC-s Trial & Error-ral. Az első évados véleményemben már leírtam, hogy miért imádtam, és most be tudom dobni az American Vandal-t is hivatkozási alapnak, hiszen ez a sorozat is egy true crime dokuparódia. Ugyanúgy végigkísér az évadon egy bűncselekményt, amit a kamerák által követett védelem szemszögéből ismerhetünk meg. A végeredmény pedig kreatív tobzódás.

We will rise from the ashes like the mythical penis.

Be kell ismernem, hogy vannak olyan sorozatok, amikért nem rajongok annyira, mégis elismerem őket, mert annyira látni rajtuk, hogy az írók törődnek velük, hogy nem csak rutinból letudják a szkripteket, hanem látszik, hogy minden egyes ötletüket megpróbálják belepréselni azokba, hogy ők is törekednek arra, hogy a végeredmény a lehető legjobb, leghumorosabb legyen. Annak idején ezt éreztem például a Limitless-nél, hogy valami aktuálisat mondjak, és a Trial & Error esetében is ez a helyzet.

Az új évad teljesen új sztorit hoz, az S2 nyitányának kritikájában human is írta, hogy most egy szinte mindenki által kedvelt helyi előkelőséget kell védenie Josh-nak és szedett-vetett csapatának, de ezzel ki is merültek a párhuzamok az első évaddal, hiszen az ügyet teljesen másképp közelítik meg a John Lithgow és Kristin Chenoweth karakterei közötti különbségek miatt, és másfele is csavarintják el a történetet.

– You’re a Peck. Breathe through your nose.
– Whoa. That’s a game changer.

Mert történet ismét van, nem is egybites, tehát  de az első évados megfejtés után ezen senki nem csodálkozik. És minden bizonnyal ez volt az az aspektus, ami nálam kiemelkedővé tette a sorozatot. Hiszen az agyalágyult komédia és az áldokus marhulások mellett még nyomoznak is, márpedig egy krimifanatikus egy komédiától többet nem is nagyon remélhet.

Igazi hullámvasút volt az évad, nem semmi, hogy a 20 perces epizódok alapján hogy voltak képesek az ügy állását döntögetni, hol totális siker, hol pedig totális kudarc volt Josh-ék osztályrése, hogy aztán az utolsó pillanatban egy snittel megint csavarjanak a szitun. Egyszerűen tényleg mindent megtettek a szórakozásunk céljából, talán csak a finálé, illetve annak vége volt számomra kicsit csalódás. (Bár ott is csak néztem, hogy milyen mitológiát kapott a redacted poén!)

Nyilván a sok poén akkor nem ért volna semmit, ha nem szerethető figurák a kiemelt szereplők, és míg az első évadban csak fura gyerek volt Josh, a végére már egészen megkedveltem és szorítottam neki, Anne és Dwayne pedig döbbenetesen jó arcok voltak, még akkor is, ha szinte csak poénokra tartották őket, mélységet nem nagyon kaptak.

Nyilván akadtak negatívumok is. Na, ez teljesen szubjektív, hiszen ami nekem sok, az másnak lehet, hogy totál vicces. Én például nem voltak oda a bíró hangjáért, illetve annak hiányáért, már a legelején sem. Zseniális pillanatai ellenére Lavinia karaktere kicsit sok volt (az éneklései pláne…), főleg az évad első felében, de a legérdektelenebb szál az új szereplőé volt, a podcastes csajé, aki teljesen nonfaktor volt, nélküle ugyanilyen lett volna a szezon.

Ismét csak azt tudom mondani, hogy aki szereti a töményet, annak kötelező, hiszen a 10 rész kevesebb, mint egy délután lemegy intenzív dara esetén. Én inkább a napi/kétnapi egy, max két epizódra szavaztam, mert nem árt szusszanni az epizódok között, úgy jobban hatnak az egymásra halmozott gegek, szójátékok, fizikai komédia és a visszatérő poénok (Anne kórságai, történelmi tények) is nagyobbat szólnak, ha nem csak 20 perc telik el köztük. (Más kérdés, hogy az átívelés miatt darára született.)

There was no Saturday, November 15th that year. I remember because I had to cancel my daughter’s birthday party because Mickey Moose didn’t see his breath. Which means that Saturday would’ve been replaced by a second Friday.

Az NBC jó eséllyel nem fogja folytatni a sorozatot, de a legutóbbi hírek szerint a gyártó stúdió megpróbál új otthon keresni a szériának, így ha azóta nem jártak le a színészek szerződései, talán még van némi esély a folytatásra. Amely kapcsán egyébként nem féltem az írókat, hiszen ezzel a szezonnal bizonyították, hogy frissen tudják tartani a szériát, és elvetemült poénokért sem kell a szomszédba menniük. Nagyon szerettem, na.

A készítő egyébként elmondta, hogy míg most a The Staircase volt a minta, mint doku, a 3. évad az idei Netflix-es Wild Wild Country, a 96-os Paradise Lost és a The Long Dance című podcasten alapulna, és egy, az első két évadban is említett, régebbi esettel foglalkozna, ami East Peck-ben történt, 1994-ben.

(Ja, aki az American Vandal-t keresi a Trial & Error-ban, az inkább csak a műfajt fogja megtalálni. Ez a sorozat olykor tényleg az abszurdba hajlik, miközben a Netflix-es széria végig próbál a földön járni, karikatúrák nélkül.)

Pilot-mustra: The Purge – 1×01

2018. 09. 06. 21:39 - Írta: winnie

30 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Odakint a USA és a Syfy egyszerre mutatta be az előbbire készített The Purge-sorozatot, ami itthon az Amazon Prime-ra érkezett meg, és természetesen azon a filmen, illetve filmeken alapul, amelyekre kis túlzással azt is mondhattuk volna korábban, hogy ennél betegebb ötlettel nem sok minden operál, de azért IRL világszerte tapasztalni olyan dolgokat, amik miatt érthető, hogy nem a scifikra szakosodott csatorna ad otthon a szériának.

Aki burokban élne (jó neki!), azoknak íme az alapsztori: egy alternatív Amerikában minden évben 12 órára felfüggesztik a törvényeket, inaktiválják a rendőröket, mentőket, tűzoltókat, mindent szabad, aki kapja marja, lopni, hazudni és persze gyilkolni. Mi az ÜNNEP (így emlegetik) kitalálásának tizedik évfordulóján kapcsolódunk be a sztoriba.

THE PURGE – 1×01 – 7/10

Mielőtt a sorozatra térnék, szerintem ne hagyjuk szó nélkül a koncepciót. Anno nagyon kíváncsi voltam James DeMonaco Blumhouse-os filmjére, hiszen mégiscsak high concept elképzelésről van szó, ami mögött épp ugyanúgy lehetnek gondolatok, mint ész nélküli mészárszék. Anno csalódtam a mozis végeredményben, többet vártam tőle, de elég nagy siker lett, franchise-t szült, ami azért elgondolkodtatott, hogy mi viszi rá az embert arra, hogy ilyesmit nézzen. Nem akarok mások fejébe látni, mocsok egy dologról szól, így csak a saját oldalamról tudok szólni, mint mondjuk a minden héten az emberi brutalitást és válogatott szörnyűségeket bemutató Law & Order: SVU rendszeres nézője, amit ugyancsak nehezemre esik megmagyarázni.

Engem az egésznek a pszichológiája érdekel, hogy kik hogy viszonyulnak az adott világban az ünnepi eseményhez. Mert bármennyire is elborult és valószerűtlennek tűnő az elképzelés (a The Handmaid’s Tale-re is mondanak ilyet), azzal szerintem mindenki egyetért, hogy vannak olyanok, akik élnének a Purge által kínált lehetőséggel. És olyanok is, akik szavaznának arra, aki biztosítja számukra a fél napos szabad bűnözést… És persze az egyénen túl tovább lehet gondolni ezt a világot is, hogy miképp él együtt tovább az ember, illetve a környezete azzal, amit tett – lehet, hogy erről fog szólni majd a 2. évad?

De most a sorozatról van szó, amihez a fentiek azért kapcsolódnak, mert jelezni akartam, hogy ezek a gondolatok azért ott voltak a fejemben, miközben néztem a pilotot, és ezért jobban bele tudtam élni magam a világba, jobban lekötött, hogy mi történik benne, végig fenntartotta a kíváncsiságomat az 50 perc, még akkor is, ha alapjába véve nem volt túl eseménydús az első rész.

Valamivel több, mint egy órával az éves aktuális Purge előtt kezdünk (igen, a pilot vége előtt pár perccel kezdődik el), és ahogy az lenni szokott, pár teljesen különálló szálon indul meg a sztori: egy fura, vallási közösségben élő lány társaival valami jelentős dologra készül, egy komoly beosztásban lévő nő stábjával a cégében kénytelen tölteni az estét munkával, egy férfi kétségbeesve keresi a testvérét, miután az fura üzenetet hagyott neki, illetve egy házaspár valami puccos partira készül abban bízva, hogy sikerült támogatót szerezni.

Megalapozzák a karaktereket, szép lassan mindegyik szálon lépdelünk előre nagyobb meglepetések nélkül, miközben azért a bizonytalanság ott fészkel bennünk, mert nem nagyon tudjuk, hogy ki mire készül, és közben pedig árad a képsorokból a vészjósló hangulat, ahogy az emberek készülnek ünnepelni, vagy éppen fedezékbe vonulnak az ünneplők elől. Ennyi.

Illetve nem ennyi, mert kiderül, hogy nem béhorroros a stílus, teljesen rendben van a megvalósítás, jól néz ki a sorozat, és azért szőrmentén a világgal is megismertetnek minket, a szokásokkal, a Purge alatti szabályokkal, illetve a sorozatban tippre komoly szerepet játszó ultranacionalista Új Alapító Atyákkal, akik megalkották ezt a totalitárius rendszert a Purge ideológiája köré.

Összességében tetszett a The Purge kezdése, de ez is azon pilotok közé tartozott, amit számomra az ígéret adott el, nem pedig a sztori. Azonban hiába figyeltem érdeklődve a történetszálakat, hogy hova tartanak, csalódás volt, hogy nem nagyon futottak ki sehova. Mire elkezdődött az erőszakorgia, két sztori ugyanúgy a homályban volt, s csupán sejtéseink lehetnek, amelyik meg “payoffot” kapott, ott az eredmény nem hordozott magában semmi meglepetést, hiszen felkészítettek arra, mi vár ránk.

Épp ezért, a kedvező véleményem ellenére amondó lennék, hogy elsőre nem fog nagy sikert aratni a kezdés junkie-körökben, ahhoz minimum dupla résszel kellett volna indítani. Ettől még a Purge-rajongók jó eséllyel a folytatás és az első vér ígérete miatt maradni fognak, az újoncokat (mert ugye nem kell semmiféle filmes előtudás) pedig a kíváncsiság talán megtartja, hogy aztán az 1×02-vel sok minden eldőljön.

Next Posts Previous Posts