login |

Posts filed under 'kritika'

The Handmaid’s Tale: vége a 2. évadnak

2018. 07. 12. 22:00 - Írta: winnie

43 comments | kategória: kritika

We’re lucky in a lot of ways, aren’t we?

Kijöttek az Emmy-jelölések, így láthatjuk, hogy a szakma véleménye a 2. évadra sem változott a sorozat kapcsán, hiszen megint jött a főkategóriás nomináció mellett jó pár színészi, valamint írói és rendezői is – és nem változott az én véleményem sem az S1 óta. Jó, sőt, kifejezetten jó a sorozat, továbbra is simán nézős, de ettől még mindig nem érzem topkategóriásnak. (Némely színész mindenképp az, és a rendezés/fényképezés is remek, az írás viszont…)

Érdekes utat futott be a szezon a 2. évad kezdése óta, hiszen hamar kiderült, hogy a nyitányban belengetett sztori nem teljes évados lesz, hanem ez a sorozat is átvette a pár részes tömbökben való prezentálását a történetnek. Az első harmad 4 részt ölelt fel, és a másik kettő 4, illetve 5 epizóddal jött, hogy lógva hagyjanak minket egy cliffhanger-rel, ami után tényleg nem tudom, hogy mihez fognak kezdeni.

Mielőtt belemennék spoileresen a részletekben, pár szó arról, hogy miért nem elit (nálam) a The Handmaid’s Tale. Egész egyszerűen azért, mert ahhoz több kéne – vagy olykor kevesebb. És nem annyira a mélységet hiányolom, hiszen olykor nem sok minden különbözteti meg egy szimpla, alternatív világos, popcorn (ha lehet ilyet mondani a prezentált borzalmakra) thrillertől, hanem a kielégítőbb történetmesélést. (Nyilván máskor pedig pont a popcorn ellenkezője, gyomorba markoló dráma.)

I tried.

A fő szál, June története engem simán leköt, hiszen nem csak izgalmas, megkapó és felkavaró, hanem Gilead világával és rendszerével is megismertet minket. Azonban emellett a többi szál nem hordoz sok drámai töltetet, inkább csak esetenként sokkolnak velük.

A gyarmat világépítésre jó volt, de a szál közel sem lett kijátszva, “egypoénos volt”. A nagyobb baj, hogy míg a visszaemlékezések érdekesek és jó megtudni infókat a karakterek múltjáról, javarészt csak krónikaként működnek, minimális a drámai és érzelmi töltetük, más sorozatok ütős flashback-jeivel nem is említeném őket egy napon. Moira és Luke kanadai sztorija pedig végképp csak kötelező utánfutó volt idén.

Egyeseknél a sorozat lassúságát láttam kifogásnak. Nem tudom, hogy ki mire gondol ez alatt, de nekem a történetmesélés tempójával nem volt gondom (a fő szálon – a melléksztorik valóban lopnak a lendületből…), viszont nem mindig érzem, hogy a jeleneteket annyira meg kéne nyújtani, mint azt a készítők teszik.

Helyenként iszonyatosan el van húzva egy snitt, túl sokat időznek el dolgokon, bár mondhatjuk azt is, hogy levegősek a jelenetek, hagynak teret a játékra, és hangulatot is alapoznak. (Ettől még nem vagyok biztos abban, hogy ha valaki elautózik valahova, akkor feltétlenül mutatni kellene, ahogy kiszáll a kocsiból, majd lassan felbaktat a lépcsőn és csönget, még ha azt szépen, felülről is fényképezik.)

– The baby’s foot pushes out of your stomach like in Alien. Charlotte used to do that all the time. You haven’t seen Alien?
– No, I just thought the sequel was better.
– You’re nuts.

A tovább mögött folytatom spoilerekkel. És egyéb kérdésekkel. Tovább…

Pilot-mustra: American Woman – 1×01

2018. 07. 12. 20:00 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

I don’t care what you want! This isn’t a democracy. It’s a marriage, and I’m in charge of it.

Az American Woman pilotját már a nyitójelenet után majdnem lelőttem, mert abban pár hollywood-i gazdagnő beszélgetett rém felületes dolgokról, mindenféle érdektelen semmiségről, de maradtam, mert tudtam, hogy John Riggi a készítő, aki a 30 Rock egyik fő írója volt és a The Comeback-ben is dolgozott, valamint John Wells az executive producer, aki mostanság a Shameless-t és az Animal Kingdom-ot igazgatja.

A Paramount Network, 70-es években játszódó új sorozat Alicia Silverstone-nal és Mena Suvari-val formátumát tekintve 20-25 perces, de komédiának még véletlenül sem mondanám. Legalábbis poénokra kihegyezettnek nem, mert helyenként ugyan vicces, de még dramedy-nek is necces lenne – drámának viszont felületeske. Ettől még persze nem rossz követni a főhős anyát, aki sok év kényelmes házasság után magára marad fényűző életében két gyerekkel.

AMERICAN WOMAN – 1×01 – 6,5/10

A főhős tehát egy luxus életet élő feleség, Bonnie, aki egy csapásra egyedül találja magát, és tudatosul benne, hogy el kell valahogy tartania a családját, sőt, a menő házát sem feltétlenül tudja megtartani, ha nem jut valamiféle bevételhez. Mellette még két kiemelt szereplője van a sorozatnak, két barátnő: a “való világban” élő, bankban dolgozó Diana, aki folyton azt látja, hogy nála alkalmatlanabbakat léptetnek elő, és a castingosként feltörekvő, gazdag Kathleen, akinek egyéni tragédiája, hogy nem nagyon veszi észre, hogy pasija és munkatársa meleg.

Az American Woman egyértelműen a nők 70-es években betöltött szerepét mutatja be, illetve azt, hogy egy függetlenedni kívánó nő milyen akadályokkal kényszerül szembe nézni. Régebben és ma is akadtak erre a kérdéskörre koncentráló sorozatok, így nyilván nem lesz újdonság látni a “Hajnalka, te ezt nem tudhatod“-attítűdöt a férfiak részéről, valamint azt, hogy párjaikat inkább afféle dekorációnak tartják maguk mellett.

Persze a trophy wife-ok, a gazdagemberekhez férjhez menők mondhatni vállalják ezt az életstílust, pontosan tudják, hogy mire fizetnek be, de ettől még, ha hirtelen kihúzzák a talajt a lábuk alól, a rátermettebbek rádöbbenek, hogy hiba volt elkényelmesedni, s be tudják bizonyítani, hogy képesek talpra esni. Bonnie is erre tesz kísérletet, és nyilván hosszabb távon sikert is fog aratni, de a kezdeti próbálkozásai igencsak vérrel és verítékkel teliek lesznek.

– Your last job was working as a transportation supervisor? What exactly did that entail?
– Driving my kids to school. And back from school. Unless they take the bus.

Kezdve az álláskereséssel, hiszen képzettség nélkül nincs sok esélye dolgozni, ahhoz pedig, hogy azt csinálja, amihez ért (ld. ruhák – csak nem vásárlóként, hanem most eladóként), némiképp meg kell aláznia magát, hiszen azokat kell kiszolgálnia, akikkel korábban együtt partizott. Persze nyilván a lefitymáló pillantásokból is erőt lehet meríteni, ha az ember elfogadja a helyzetét.

Egy ilyen karakterrel, azonosulni nem is, de értelemszerűen könnyen együtt lehet érezni, azonban ez a 20 perces műfaj nem nagyon alkalmas karakterizálásra, így látjuk, hogy mit tesz a főhős, hogy mire törekszik, de az nem nagyon derül ki számunkra, hogy ki is ő, hogy miképp került ilyen szituációba (státuszba), hogy volt-e más előzménye a házassága felbomlásának, stb. Ezért kár, és lehet, hogy mire komolyabb karakterizálásra kerülne sor, sokan már ki is fognak szállni a sorozatból. (A mellékszereplőkre ez végképp igaz.)

Az efféle sorozatoknál felesleges lehet említeni, hogy a külsőségekkel és a 70-es évek (valamint Los Angeles) hangulatának megidézésével nincs semmi probléma (sőt! nagyon is jó, bár semmi egyedi nincs benne), az anno tiniként Aerosmith-videóklipekben beintő Silverstone-ra sem hittem volna, hogy ennyire rá lehet önteni egy korabeli anyuka szerepét.

Összességében nem nyűgözött le a pilot, volt jól sikerült részei, de felkeltette a kíváncsiságomat, főleg azért, mert még nem nagyon érzem a sorozatot, gőzöm sincs arról, hogy mire számíthatok a folytatásban. Azóta megvolt a 2. és 3. rész is, nagyjából hozták a szintet, de még mindig nem nagyon kristályosodtak ki a dolgok, de ez a 20 perces dramedy már csak ilyen műfaj, sok mindenre kevés idő jut, mást meg elmaszatolnak benne. De talán évad végére meglesz egy főcsapás. Addig is, amíg élvezhetőek a részek, addig maradok.

(A sorozat egyébként a The Real Housewives of Beverly Hills-es Kyle Richards gyermekkori emlékeire épül, de mivel ő itthon közel sem annyira ismert, mint odakint, ezért csak afféle lábjegyzetként említeném meg. De legalább ez jelzi, hogy valamennyire autentikusak a történések.)

Pilot-mustra: The Outpost – 1×01

2018. 07. 11. 21:36 - Írta: winnie

13 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Igen, ez pontosan olyan sorozat, mint amilyennek tűnt a plakátok alapján. Meg az előzetesek alapján. De még mielőtt nekimennék, hogy szétszedjem (nyugi, nem fogom, láttam már rosszabbat is), jó ha tudja, hogy mire számíthat az ember. Nem országos sorozatra, hanem a szatellitadókon terjesztett Xena / The Beastmaster / Legend of The Seeker-vonalra.

Az egyik fő producer Dean Devlin (The Librarians, Leverage), a készítők pedig korábban a Mythica-filmekért feleltek, amikből 5 volt, és az utómunkára Kickstarter-kampányokat indítottak. A The Outpost stílusában és igényszintjében nagyjából a Mythica-ra hajaz (ami alapjába véve egy 13 részes tévésorozat volt, nagy részét egyszerre forgatták), és nagyon nem CW-s, inkább a Syfy olcsó fantasy-jei közé illik.

THE OUTPOST – 1×01 – 2/10

Nyilván tudjuk, hogy az efféle sorozatokat helyükön kell kezelni, de ez még nem jelenti azt, hogy ha nem jó, akkor azt elnézzük neki. Márpedig a The Outpost nem jó. Igazából nem is az a baj, hogy olcsó, hogy a színészek olykor elég furák és az effektek olyanok, amilyenek. A fő gond az, hogy még sztori szintjén sem érdekes, szórakoztatónak pedig szinte semennyire sem szórakoztató.

Már az első 15 percben kiderül, hogy bizony kiemelt set piece-ekre építő, elnyújtott történetmeséléssel lesz dolgunk, mert két mondatban össze lehet foglalni, hogy mi történik negyedóra alatt két verekedős/mészárlós jelenet mellett: egy fiatal nő egy tetoválás tulajdonosa után kutat és megtudja az infót, majd visszaflashback-el 13 évet, hogy láthassuk, amint gyerekként a tetkós és még hat zsoldos kiirtotta faluját (és egész faját). Szóval bosszúra szomjazik.

Nálam már itt eldőlt, hogy nem leszünk jóban, hiszen mindezt egy párbeszédben is letudhatták volna. Viszont, aki számára többet adnak az akciójelenetek, mint nekem, és azokra szavaz a történetmesélés ellenében, az örülhet, mert a készítők nem árulnak zsákbamacskát, és tényleg megmutatják, hogy milyen stílusra kell számítani (nem véresre, de ölősre).

És persze a mészárlás végén kapunk egy apró WTF-ot is, hiszen kiderül, hogy a Blackblood faj (Feketevér – tényleg fekete a vérük, és cakkos a fülük) utolsó képviselőjeként túlélő kislány valami mágikus képességgel is bír, ami félig energiapajzsként, félig pedig egy másik dimenzióból(?) átnyúló szörnykézként materializálódott. (A jelenben ezek után nyilván a főhős elindul a célnak megadott helyőrségbe, ahol találkozik a többi kiemelt karakterrel, de ezt majd mindenki megnézi magának.)

A legnagyobb pozitívum a pilotban a készítők ambíciója volt. Nyilván a csatajelenetekkel nem fognak csodát tenni, de legalább rögtön betoltak kettőt a pilotba, és még később is van akciózás bőven. És az is hamar kiderül, hogy a szűkösebb költségvetés nem volt akadálya annak, hogy különféle lényeket is bevessenek (igen, ez egy lényes fantasy!)

A The Outpost karakterek, világ és körítés terén a legtipikusabb, legfáradtabb fantasy panelekkel dolgozik, nincs bennük sok fantázia, maximum egy kicsit változtatnak rajtuk (láthatjuk, hogy milyenek az ő zombijaik, amiket másképp hívnak). Mindezt meghintik a főhős badass mivoltával, valamint helyenként bárgyú humorral, egy szerelmi háromszöggel, valamint egy rejtélyként funkcionáló szállal, ami a képességet illeti (valamint egy csuklyás figurát is bedobnak). És ennyi.

Nekem ez sajnos túl érdektelen volt, annyira, hogy az 1×02 bevállalása is feleslegesnek tűnik, de ki tudja, talán a mitológia kap valami löketet, mert a főhős képessége (amiről talán ő maga sem tud sokat) szolgál valami potenciállal. De hogy miért gondolták komolyan ezt a cliffhanger-t, azt nem tudom. Oké, meglepő húzás volt, de így cserébe hitelteleníthetik magukat, vagy lehet, hogy van céljuk is vele?

De hogy ne csak negatív legyek, egyrészt itt van Dean Devlin Twitter-je, amin jó pár pozitív véleményt retweetelt (van, aki szerint minden idők legjobb fantasy-je a The Outpost), jó olvasni őket, de még azoknál is érdekesebb ez a videó, amin a stáb (főleg színészek) nézi a részt és tweet-el közben Devlin irodájában. 50 perces, de érdekes látni őket.

Harrow: az 1. évad – írta nargli

2018. 07. 11. 14:50 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika

– Did you kill him?
– If I did, do you think anyone would ever know?
– No.

Sok junkie-társamhoz hasonlóan én is azért kezdtem el nézni a Harrow-t (a pilotról már volt kritika a Junkie-n), mert még mindig hiányzik a Forever.

A Harrow főszerepét alakító, Ioan Gruffudd tehetséges színész, de azt kijelenthetjük, hogy a sorozatokkal nincs szerencséje. A karrierje elején a Hornblower című sorozata sikeres volt, de azóta szinte mindegyik széria megbukott, amelyikben szerepelt, ő maga hiába volt jó.

A Ringer című mérsékelten szórakoztató rejtélyes szappanoperát elkaszálták, mielőtt kibontakozhatott volna, a Forever, amely pedig igazán szerethető és jól felépített sorozat volt, sajnos a második évadot sem érte meg.

És érdekességképp jegyzem meg, mint a blog Poldark-felelőse, hogy játszott (volna) egy Poldark-sorozatban is, amelyet azonban egyetlen epizód után levettek a képernyőről, mert a nézőknek annyira nem tetszett, hogy tiltakoztak ellene. Abban az egyetlen epizódban, amely tévéfilmként azóta is megtekinthető, Ross Poldark idősebbik fiát, Jeremy-t alakította, és megint csak azt kell mondanom, hogy ő nagyon jó volt, nem rajta múlott. (Oké, a Liart, amely tavalyi sorozat, folytatják, de ott ki tudja, hogy mit terveznek vele.)

Ilyen előzmények után kíváncsian, de kicsit félve kezdtem bele a Harrow-ba, mert nem akartam valamit megint megszeretni, hogy aztán hirtelen vége legyen. Szerencsére azonban az ausztrál ABC berendelte a második évadját, és most azt mondom, jó esély van rá, hogy még ennél is többet kapjunk, hiszen a igazán szórakoztató lett ez a krimi. Egyszerre guilty pleasure és nagyon okosan, körültekintően felépített sorozat. Már a főcíme is ötletes, ráadásul az egyik epizódban magyar jelenlét is van, úgyhogy lelkesen ajánlom most nektek.

Itt van tehát Dr. Daniel Harrow, aki zseniális törvényszéki patológus, egészen olyan, mint Dr. Henry Morgan, mínusz a halhatatlanság, plusz egy csipetnyi Gregory House-stílus, megbolondítva némi lazasággal, ami abból adódik, hogy a történet Ausztráliában játszódik.

Harrow elvált, kamaszlányát alig látja, mert ő éppen lázad, elhagyta a szüleit, inkább a barátjával él hajléktalanként. És még csak most jön az, ami az egész sorozatot beindítja – és ezzel lelövöm a pilot csavarját, aminek ismeretére szükség lehet a sorozat elkezdéséhez, mert enélkül csak egy szimpla epizodikus kriminek tűnhet. A biztonság kedvéért, azért csak a tovább mögött folytatom.
Tovább…

The Amazing Race Canada: kezdett a 6. évad

2018. 07. 10. 19:00 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,reality

Na, szépen vagyunk, elkezdtem leírni azt, amit az előzetesnél is tettem, miszerint mivel már csak évente egy amerikai TAR-évad jut nekünk és ausztrál TAR évek óta nincs, sőt, az ázsiai is már kihagyott két évet (elvileg idén jön végre!), ezért a kanadai változattal csillapíthatjuk a világ körül való versenyfutásra éhes énünket. Még akkor is, ha Kanadában olykor csak az országot futják körbe.

A másik két változatot azért említettem, mert szerintem azért a kanadai előtt foglalnak helyet nálam, bár műsorvezetők szempontjából Jon Montgomery biztos, hogy az élbolyban van, Phil-t simán előzi, nem is tudom, hogy utóbbi bevállalt-e valamikor egy olyan bungee jumpingot, mint most a kanadai kollégája. De ez mind lényegtelen, hiszen elindult az új szezon, a Heroes Edition, valódi hősökkel és a mindennapokéval.

Természetesen ismét Kanadában volt az első kör pit stop-ja és természetesen ismét marha szép helyeken zajlott a verseny, egyszerre a hegyek között és a vízen – lenyűgöző ez az ország. A játékosokat, ha karaktereik alapján még nem feltétlenül megkülönböztetni, a foglalkozásaik alapján simán (pilóták, tengerészek, cheerleaderök, önkéntesek, focisták), ami pozitív, miképp az is, hogy nagyon domináns alfa páros sem volt, bár lehet, hogy a fociedzők csak altatta a kompkeresésnél.

A kezdés nyilván jó volt, de azért akadtak dolgok, amiken felhúztam a szemöldököm. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot-mustra: Impulse – 1×01

2018. 07. 10. 14:51 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Gondolkoztam, hogy évados írással indítsak-e a YouTube Red (illetve már YouTube Premium) új sorozata kapcsán, de kezdem a pilottal, mert egyrészt azt tudom linkelni (itt nézhető meg ingyen az első és második rész – 7M-an kezdték el, ami nem egy 40M-s Cobra Kai, de korrekt), másrészt nagyon bejött a kezdés, és ki tudja, hogy a 3-4. rész környékén nem kaszálom-e a sorozatot (majd beírom kommentbe, de ha nem jön évadkritika, akkor lehet sejteni, mi történt), harmadrészt pedig a kommenteket át tudom emelni, ha kell, az évadkritikához is, nem?

Az Impulse-ban a fősztori kapcsán van elég felfedeznivaló, így minden apró morzsa ezt az élményt csökkentheti, de akadnak dolgok, amiket muszáj ellőni a kezdés kapcsán, hogy az ember be tudja lőni, mi is ez. Mondjuk a pilot elég impresszívre sikeredett első pár perce nem nagyon árul zsákbamacskát: két férfi gyűri egymást (az egyik Keegan-Michael Key, WTF) egy jégtáblán, majd hopp, egy metrókocsiban. Majd megint egy jégtáblán a tenger középen.

IMPULSE – 1×01 – 7,5/10

Így kell felkelteni a kíváncsiságomat? Igen, ez elég jó módja. Az ide-odateleportáló pasik egyike végül egyedül végzi azon a bizonyos vízen úszkáló jégtáblán, hogy utána elég szarul érezze magát, mert nyilván nem ő az, aki képességgel rendelkezett, így hát elég nagy kutyaszorítóba került.

(Itt érdemes bedobni, hogy az Impulse Steven Gould regénysorozata alapján készült, aminek első része a Jumper volt, aminek filmes feldolgozása itthon is látható volt Hipervándor címen. Az Impulse a sorozat harmadik kötete, de a leírását és a pilotot összevetve (egyelőre) a teleportáláson kívül nem sok közös pontot találok bennük. Mindegy, csak gondoltam, megjegyzem.)

A jégtáblás sztoriszálat utána (elég sokáig) el is felejthetjük (nyilván lesz szerepe, de most csak a kíváncsiság felkeltésére volt, a vonal 2*2 perce csak lóg a levegőben), hiszen megismerjük a főhőst, a középiskolás Henry-t, akit anyja egyik pasijától a másikig visz, folyton költözködve, bár most úgy tűnik, hogy megállapodhatnak, és új családot alapíthatnak a férfi saját lányával.

Henry-ről (ő egyébként egy tipikus, zárkózott és mogorva tinilány, aki éjszakai graffitizésben teljesedik ki) egy iskolai intermezzo során kiderül, hogy olykor epilepsziás rohamai vannak, amik nem feltétlenül a megszokottak, ugyanis egy társa észreveszi, hogy eközben tárgyak mozdultak el a helyéről. Később pedig mi is megtapasztalhatjuk, hogy a stresszes helyzetek által előidézett rángásai során más fura dolgok is történhetnek, amik egy rakás bonyodalmat idéznek elő az ő és családja, de még mások is életében is.

Annak ellenére, hogy ez a stílus inkább történetközpontú, azért elég sok időt töltünk a főhős megalapozásával, és az azonnal nyilvánvaló, hogy Henry megítélése nagyban fog hozzájárulni ahhoz, hogy mi a véleményünk a kezdésről. És ahhoz képest, hogy a klisés, morcos, lázadó tinikaraktereket legtöbbször mindenkihez hasonlóan, inkább negatívan fogadom, itt Maddie Hasson simán eladta őt.

A többiekkel sincs gond, bár egyelőre (főleg a fiatalok) eléggé vázlatszerűek, hogy komolyabban törődjünk velük, nyilván a kocka jobban fogja érdekelni az egyszeri nézőt, a sportoló csajozós archoz pedig negatívabban fogunk hozzáállni, miközben kialakítjuk róluk a prekoncepcióinkat, amikre a készítők nem is nagyon igyekeznek rácáfolni.

Ebben persze az is közrejátszik, hogy Henry nem ok nélkül zárkózott, idővel megismerjük a családi és egészségügyi állapotát, és az ezeknek köszönhetően eléggé elcseszett életét, amit a későbbiekben csak még inkább bonyolítani, súlyosbítani fog az, ami történik vele a pilotban, illetve amit felfedez magával kapcsolatban – ritka az ilyen, de itt nem csak önmagában érdekel a természetfölötti szál, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy a főhős miképpen fogja azt kezelni, illetve ami történt vele.

Nyilván nem magasművészet az Impulse, de nem akarok kifogásokat keresni arra, hogy mennyire lekötött a kezdés, és azonnal indítottam volna a 2. részt, ha nem ültem volna le, hogy megírjam ezt a posztot. Egyedül talán a zenék kissé tolakodó használatát említeném negatívumként. Nem is azt, hogy sok pop volt hallható, inkább az zavart, hogy néhol lelógott, olyan volt, mintha csak ráindítottak volna egyes jelenetekre egy random számot. (Ami elég nagy kontrasztban áll ez azzal, hogy előfordult, hogy nagyon kreatívan használták a zenei aláfestést.)

Pilot-mustra: Sharp Objects – 1×01

2018. 07. 09. 21:40 - Írta: winnie

50 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az HBO új krimije/drámája kapcsán megint elmerengtem azon, hogy vajon az ember mit keres egy pilotkritikában. Amit teljesen jogosan tettem, hiszen én nem nagyon szoktam pilotokról olvasni. Nyilván egy véleményt mindig érdekes lehet átfutni, és a sorozatról infók is nyerhetők egy efféle írásból, de hogy cikk tárgya bejönne-e az olvasónak, az nem fog kiderülni, csak ha hasonló ízléssel bír, mint a szerző. Esélyek kapcsán egyszerűbb pár kritika végkicsengését összegezni, abból kiderül, hogy a népítélet merre tendál.

A Sharp Objects esetében nyilván kedvező irányról van szó, az HBO annyira nem szokott benézni egy presztízs sorozatot, hogy mindenki megtapossa, de az is biztos, hogy közel sem akkora a tömjén, mint mondjuk a Big Little Lies esetében. Ami nem meglepő, mert sokkal súlyosabb és ellentmondásosabb az alapanyag, és a párhuzamok (könyvalap, rendező, szerkezet) ellenére is inkább a True Detective-re hajaz ez a sorozat.

SHARP OBJECTS – 1×01 – 5/10

Ó, micsoda csodálatosan elcseszett karakterrel bővült a sorozatos panteon! Az Amy Adams által alakít újságírónőt a főnöke afféle terápia gyanánt hazaküldi abba a 2000 lakosú, tipikus kisvárosba, ahol felnőtt, hogy egy eltűnt és egy halott tinilány esetéről tudósítson, mivel sorozatgyilkost sejt mögötte.

Főhősünk vonakodva, de útnak indul, előtte persze felpakolja magát ipari mennyiségű alkoholos itallal (az ok ismeretlen) és még pár furcsa dolog kiderül róla, amit nem nagyon tudunk hova tenni, de amikor megérkezik gyermekkora helyszínére, akkor azonnal tudatosul bennünk, hogy itt bizony elég meghatározó dolgok történtek vele, amik hatására kvázi elmenekült anyjától, mostohaapjától, mostohatesójától és halott nővérétől húgától.

Mindez emléktöredékekkel, zaklatott és a jelennel egybe folyó visszaemlékezések, valamint véletlenszerű villanások, hallucinációknak tűnő jelenségek révén tudatosul bennünk, amik egyébként igencsak meghatározzák a sorozat stílusát és képi világát. Tévésorozatoknál nem túl gyakori az ilyen, de a Sharp Objects-re nem lehet azt mondani, hogy ne lenne rendezői sorozat, Jean-Marc Vallée keze nyoma végig érződik a képsorokon, rég volt képernyőn olyan sorozat, ahol a vágás ennyire kiemelt fontosságú lenne.

A családja elég furán fogadja Camille-t, a rendőrök sem lelkesednek azért, hogy rossz hírét viszi a városnak, mi pedig eltűnődhetünk azon, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő helyen vajon miféle titkok lappanghatnak, mi lehet a háttérben, miért akarna bárki is tinilányoknak ártani? Mert az hamar kiderül, hogy nem csak egy átutazó bűnöző tettéről van szó.

Ami megkülönbözteti a Sharp Objects-et pár műfajtársától, az a főhős foglalkozása. Ő ugyanis újságíróként nem annyira nyomozni akar, hanem tudósítani, és inkább a cikke miatt ás elő információkat – amik persze hatással vannak rá, és felidézik benne saját múltját egy olyan spirálba kényszerítve őt, amiből nincs kiút, csak akkor, ha a végére jár a dolgoknak. Vannak persze nyomozók is a történetben, de egyikük sincs túlrajzolva.

A Sharp Objects nagy csavarja az, hogy bár a felszínen egy szimpla átívelős krimiknek tűnik, magának a sorozatnak nem a krimiszál a katalizátora, hanem a főhős személye. Azé a főhősé, akiről a kezdetekben szinte semmit sem tudunk (csak annyit, hogy iszik, mint az állat) – sőt, mintha ő sem tudna sok mindent saját múltjáról (izé, ismerős motívum). A sorozat középpontjában egyértelműen az ő “utazása” áll.

Ahogy haladunk előre a sztoriba, úgy adagolják számunkra apránként az információt. A pilot végén kapunk egy elég sokkoló és felkavaró felismerést, majd a 2. és 3. rész során újabb dolgok derülnek ki Camille gyerekkoráról és felnőtt éveiről, és ezek során zseniális, ahogy értelmet nyernek korábbi, randomnak tűnő snittek és jelenetek. Ez a kirakós szerkezet szerintem sokakat megnyerhet, csak türelem kell hozzá, de a payoff, már ami a teljes puzzle kirakását illeti, garantált.

A Sharp Objects az összerakás folyamatán csúszhat el – és csúszott el nálam, egyszerűen nem rántott be. Hiába erős hangulatilag, hiába van tele ugyanis nagyon erős pillanatokkal, hiába érezni a múlt iszonytató súlyát, amint a főhősre nehezül, egyes különc karakterek és a szereplők furcsa viselkedése nem kötött le, ráadásul a krimivonal sem annyira erős az elején, hogy megtartson. Igen, nagyon lassan bontakozik ki a sztori, de láttunk már sok hasonló sorozatot, ahol a kvázi eseménytelen percek is hipnotikusak, lenyűgözőek és/vagy határtalanul szórakoztatók.

Azt felesleges mondani, hogy az egyéb hozzátevők nagyon erősek, de egy HBO-sorozattól ez elvárás. Amy Adams és Patricia Clarkson viszi a prímet a színészek közül, bár ahogy olvasom, igazán nagy felfedezésnek Eliza Scanlen számít, aki a pilotban nem annyira tényező, a későbbiekben viszont annál inkább kiteljesedik – más kérdés, hogy engem kifejezetten irritált a karaktere, amíg láttam, és a görkorcsolyás menőzése a csajokkal is nagyon kilógott. Ezek mellett a zene, illetve maga a város is remek, a vágás pedig, mint írtam, a sorozat motorja.

Nem tudom, mit vártam a sorozattól, de hasonlóan éreztem magam, mint az ugyancsak elég jól fogadott The Sinner esetében is. Papíron a nagyon súlyos és felkavaró, tényleg nem mimózalelkeknek való történet lehet, hogy bejött volna (és most nem arra gondolok, hogy mindkettő könyvből készült), “imádok” gyomrosokat kapni, de a tálalás során valahogy elcsúsztak a dolgok. És nem azért, mert ne lett volna profi a rendezés, de talán az arányok nem stimmeltek, plusz a sok ismétlődés, sulykolás és homályos rejtélyeskedés nem nyert meg annyira.

De ettől még érzem, hogy nem sok választott el attól, hogy csüngjek a képkockákon és együtt lélegezzek a karakterekkel. Szóval nagyon szubjektív a dolog (mi más lenne?), másnál simán átbillenhet a dolog, ezért ezt is azok közé a sorozatok közé sorolom, amelyeknél a puding próbája tényleg az evés, mert a hangulatot és a stílust szavakkal nem nagyon lehet átadni, érdemes bepróbálni.

(Az HBO jóvoltából egyébként láthattuk a további epizódokat is, s bár az 1×02 egy fokkal jobban bejött és az 1×03 vége bitang sokkoló látványt nyújtott, én kiszálltam, mert már a pilotból éreztem, hogy ez nem az én stílusom.)

Pilot: Samantha!

2018. 07. 09. 20:05 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Igazából nem tudom megmondani, hogy ez miért nem egy évadkritika lett. Vagyis azért megpróbálom. Pedig minden adott volt a Netflix brazil komédiájánál: rövid évad és ehhez igazodó részek, nem annyira tipikus humor. Nektek átbillent a mérleg, lecsúszott az egész sorozat a hétvégén? Oké, csak viccelek, hiába a 3% és a The Mechanism, még nem tartunk ott, hogy egy brazil sorozatra rávetődjenek a junkie-k.

A történet egy kibírhatatlan, de gyerekként országszerte imádott lányról szól, aki felnőttként megpróbál ismét hasonló magasságokba emelkedni a közönség szemében. Végtére is a 80-as évek nosztalgiája dívik manapság, nem? Mondjuk jó mélyről kell majd felkapaszkodnia, mivel a pilotban alig pár ember előtt énekli a híres gyerekdalát.

A kitűzött célja elérésében a semmirekellő, börtönből épp most szabadult férje is segíteni fogja. Ő is sztár volt régen, focista, akit azért még most is sokan kedvelnek a nép körében.

A Samantha! humora néha a kínos fajtába hajlik, néha pedig iszonyat furcsa. Egyrészt mai szemmel elég sötét, hogy a flashback-ekben a gyerekshow egyik szereplője egy doboz ciginek öltözött figura, és ez csak egy a politikailag inkorrekt megmozdulások közül a pilotban – vigyorogtam is persze.

Viszont a láthatóan konkrét poénnak írt jelenetek közül jó pár egyszerűen gyenge lábakon áll. Volt olyan, hogy érzésre csak úgy elénk vágták a csattanót, mindenfajta felvezetés nélkül. Ezek többsége amúgy a helyi kultúrára építkező pillanatoknak tűntek, mint a keleti filmekben a sajátos humor néha, de sajnos teljesen kizökkentettek a sorozat ritmusából.

Az mindenképp pozitívum, hogy képileg nem érződik a sorozaton semmiféle olcsóság, simán hozza az amerikai társainak a színvonalát. Persze színvilágban és helyszínekben azért látszik, hogy dél-amerikai darabról van szó, szóval ez is a pozitív oldalra megy, mégis csak egy 6/10-et szórnék a kezdésre.

Penn & Teller: Fool Us: kezdett az 5. évad

2018. 07. 09. 14:55 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,vetélkedő

Wow, nagyjából úgy vagyok a Penn & Teller: Fool Us-szal, mint a Shark Tank-kel: 10/10-es és nem igazán lehet róla mi újat írni, maximum hogyvoltot azzal, hogy milyen fellépők voltak benne, gőzöm sincs, hogy sikerült az első, 2011-es alapkritika után még egy 2. évados és 3. évados premierírást összehoznom – szerencsére a 4. szezon startjáról meg úgy a P&T: FU-ról általánosságban már CyClotroniC írt.

Szóval, aki kíváncsi arra, hogy mi is a jó a CW nyári sorozatában, azoknak a fenti linkeket ajánlom, itt csak röviden meglódítanám a nemrég indult új szezont. Azt az új szezont, amiben nincs sok változás, továbbra is 4 illuzionista mutat be egy-egy mutatványt 40 perc alatt, hogy átverje a két világhírű bűvészt. Illetve ugye az a cél, hogy Penn és Teller ne jöjjön rá trükkjük nyitjára. Ha ez sikerül, akkor nyer a fellépő.

Alapjába véve a sorozat nagyjából ugyanazt tudja, mint a másik nyári CW-s cucc, a Masters of Illusion, csak abban 20 perc alatt 5-7 random (olykor ismertebb) bűvész mutat be sokkal rövidebb (és olykor klasszikusabb vagy lejártlemezebb) trükköket, itt pedig 40 perc jut négy nagyobb mutatványra, amik azért jóval eredetibbek, ha pedig előkerülnek a klasszikusok, akkor a körítésük érdekes.

Ez persze azt is jelenti, hogy a trükkök (általában vicces) körítést is kapnak, szóval sokkal inkább számít az, hogy az illuzionista mennyire jó előadó – ld. a premierben az első a grafikáival, vagy az ácsolással felvezetett seprűs lebegtetés, bár nálam a sörös ausztrál vitte a prímet, jól működött az ismert trükk újfajta variációja.

Az persze mindig bennem van, hogy vajon hányszor csalnak Penn & Teller-ék, van, hogy nehezen tudom elhinni, hogy nem jönnek rá a trükkök nyitjára (az is előfordul, hogy a bűvészek nem fair módon verik át őket), de volt, hogy nem bántam, mert megérdemelte a fellépő (pl. Shin Lim másodjára), az évadnyitóban viszont fura volt, hogy pont a legkevésbé izgalmas és legkönnyebben manipulálható trükk “fogott ki” rajtuk. Persze lehet, hogy azért, mert annyi módon meg lehet oldani, ahogy ők is utaltak rá.

De ebben a műsorban a gimmick csak apropó a performanszokra, szóval túl lehet lépi rajta, nem kell ezt komolyan venni.

Egyébként hazudtam, mert hiába 10/10-es maga a sorozat, ez a kezdés közel sem volt annyi. Eleve a végén a hosszan elnyújtott Piff The Magic Dragon-performansz Penn-nékkel nem volt túl érdekes (és nem csak azért, mert sejteni lehetett, hogy mi lesz a trükk), és ilyenkor hiába talányos a megoldás, vagy izgalmas a rejtély, nem köti le az embert a több perces folyamat, ami révén elérünk oda. Arról nem is beszélve, hogy mentalista trükköknél a közönség soraiból infót rámutatással szipkázni mindig gázos a tévé előtt ülve. Nyilván nem kellenek hozzá beépített emberek, de ha valaki ezt feltételezi a fotelből (mert miért ne), akkor végképp nem működik az egész.

A Penn & Teller: Fool Us remek promóciós cucc a bűvészeknek, ugyebár Piff The Magic Dragon is tűnt fel, hogy aztán 2015-ben America’s Got Talent-döntős legyen, és tippre hasonló sor vár Shin Lim-re is, aki már kétszer szerepelt a műsorban, és mostanra jutott el az AGT-be – naná, hogy mindketten a Fool Us-ban is bemutatott trükkjükkel debütáltak a tehetségkutató valóságshow-ban. Jó látni, hogy a CW jelentheti az ugródeszkát az NBC-re.

A szezonban egyébként lesznek visszatérő arcok. Gondolom, nem Hajnóczy Soma, de azért kíváncsian várom, hogy kiket fognak előrántani a cilinderből.

Pilot-mustra: The Detail – 1×01

2018. 07. 08. 21:20 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

(Olykor, havonta egy hetet csak az elmaradt pilotoknak szoktam szentelni, és nemrég elég kellemetlen élményben volt részem, hiszen a 8 bepróbált új sorozatból 6 bizonyult maradósnak a pilot és a folytatás alapján. Ez persze nem túl ideális, hiszen kinek van ennyi ideje, szóval így ki is kellett hajítanom pár nézős, de közepesbe vagy szimplán korrektbe hajló cuccot. Az egyik ilyen találat a The Detail volt.)

Ha tudom, hogy ez a tavasszal indult kanadai krimisorozat az angol Scott & Bailey feldolgozása, akkor…, akkor nem csinálok semmit, maximum az előzetes posztjában feltüntettem volna ezt a tényt. Mert igen, hiába ért meg 5 évadot a brit nyomozós sorozat Suranne Jones és Lesley Sharp főszereplésével, egy részt sem láttam belőle. (Nyilván azok után, hogy ez a verzió, valamint a Doctor Foster is bejött Jones-szal, pótolni fogom a hiányosságomat.)

THE DETAIL – 1×01 – 7/10

Az alapsztori kapcsán nincs mit villogni, egy nyomozónőről, illetve kettőről szól a sorozat, meg heti bűnügyekről, meg magánéletről. És pont ezért sokan alapból nem kezdik el az efféle sorozatokat, mert a szinopszisok még mindig igen nagy szerepet játszanak a választásainkban – legalábbis magamon ezt veszem észre. De miért ne játszanának? Viszont sokadjára is bebizonyosodott, hogy ha egy krimi nem rendelkezik reklámozható gimmick-kel, attól még ugyanúgy lehet jó, hiszen nagyon sokat számíthat a stílus, a karakterek, esetleg a nyomozás és a rejtély maga.

Nos, a The Detail egyértelműen a karaktereivel, illetve a fő karakterével fogott meg. A Shenae Grimes-Beech által alakított Jack Cooper-t ugyanis az első jelenetben ott hagyja a pasija egy gyertyafényes vacsoránál, pedig előbbi épphogy lánykérésre számított. Ettől eléggé összezuhan, attól meg pláne, hogy a férfiről kiderül, hogy nős és családja van. De persze sokat nem rágódhat a dolgon, hiszen másnap meló, és egy haláleset.

Egy ilyen kezdés után nehéz nem együttérezni a szimpatikus, de egyben neurotikus főszereplővel, az már csak hab volt a tortán, hogy kiderült, hogy a szakmájához is ért, bár erre inkább a többiek utaltak, mert a nyomozgatás során nem Sherlock Holmes-i mivolta miatt hívta fel magára a figyelmet. (Azzal viszont igen, hogy az 1×01 egy nagyszabású fináléra, szokatlan módon egy kikérdezős set piece-re volt felvezetve, ami nagyon, nagyon jól működött, nem csak a karaktert adta el végleg, hanem színészileg is elég erős lett.)

Ami fura (kanadai?) volt, hogy míg az első rész bűnügye rendben volt, addig a nyomozás cseppet sem volt gépiesen vagy precízen prezentálva – lehet, hogy ezért is jött be? Kaptunk ugyan tipikus jeleneteket, amik nélkül egy krimi nem krimi, de meglepően sok minden képen kívül történt, fejleményekre került sor a főszereplők bevonása nélkül, így téve valahogy reálisabbá az összképet. (A pár kiegészítő rendőr karaktert is elég jól megrajzolták ez által.)

Azt mondanom sem kell, hogy annak ellenére, hogy nem külsős segítős sorozatról van szó, a karakterizálós nyomozósokban ismert módon, annak ellenére, hogy most két rendőrrel tartunk, a megoldásra nem kikérdezés vagy nyomolvasás révén jön rá Jack, hanem egy szimpla magánbeszélgetés közben gyullad ki a lámpácska a feje fölött.

A The Detail-ben, ha túllépünk a tipikus, tetszési indexet meghatározó tényezőkön, mint karakterek vagy a krimiszál, még a hangulata tetszett, az, hogy bár a (karakterekből fakadó) humor is jelen volt benne, helyenként elég komolyra hangszerelték, és nem a halálesetek miatt, hanem annak köszönhetően, hogy a főhős a magánéletében elég mélyponton van. Ez egy elég jól működő réteget adott az egésznek.

Szóval le a kalappal a kezdés előtt. Sok mindent tömtek bele (nem csak a főhős kapott magánéleti szálakat, többeknek utaltak a múltjára, plusz egy bűnügyi átívelő szálat is bedobtak, vagyis belengettek mintegy mellékesen), mégsem érződött túlzsúfoltnak a pilot, ami elég jól felvezette, hogy mire kell számítanunk a folytatásra, ami mindenképp érdekel

Epilógusnak annyi, hogy a The Detail az első évad végén meg is kapta a kaszát, amit sajnálok, de így legalább jobb eséllyel fogok eljutni a végéig. Jelenleg komótos tempóban az 1×05-nél járok, és eddig tartja a pilot által belőtt stílust, illetve szintet.

Grace and Frankie: a 4. évad

2018. 07. 08. 15:50 - Írta: Shannen

9 comments | kategória: kritika

Bár a Grace and Frankie 4.évadja már januárban elérhetővé vált a Netflixen (és azóta tervezek írni róla), a hangulata (na meg persze a malibui óceánpart) mégis sokkal jobban passzol a nyárhoz, így talán jobb is, hogy most kerül ki ez a rövid ajánló a sorozat legutóbbi részeiről, ami hátha többeket egy könnyed nyári darára buzdít.

Ugyanis abban szinte biztos vagyok, hogy (még mindig) nem nézik elegen a Friends készítőinek sorozatát.

Miközben a Grace and Frankie azért eléggé eltér Martha Kauffman-ék korábbi sorozatától, valójában a hangulata nagyon hasonló, kevesebb hangosan nevetős poénnal, de annál több megmosolyogtató pillanattal.

A négy, 70-es éveiben járó főhős lehet, hogy sokakat elriaszt a kipróbálástól, pedig egyáltalán nem kéne. Pont annyira fiatalos és lendületes a történet, a poénok és a szereplők, hogy az semmiképp se legyen kínos vagy nevetséges. Ráadásul az évadok előrehaladtával a két házaspár négy felnőtt gyereke is egyre több figyelmet kap, ami az idei évadban kifejezetten jól is sült el.

Más kérdés, hogy szerintem a 4. évad elején nem nagyon érdemes beszállnia új nézőknek, bár az első 2-3 rész elég különálló egységet alkot, de a szereplők közötti dinamika és az előző szezonok történéseinek ismerete nélkül egészen más az élmény. Még szerencse, hogy ez a Netflix, szóval mindenkit arra buzdítok, hogy kezdje az elején.

Az idei évad is legalább olyan szórakoztatóra sikerült, mint a korábbiak. Ha van sorozat, ahol bízhat abban a néző, hogy hasonló minőséget fog kapni, mint amiért megszerette az elején a sorozatot, akkor az a Grace and Frankie. A szereplők közötti kémia nagyon működik, de hát olyan színészeknél, mint Jane Fonda, Lily Tomlin, Martin Sheen és Sam Waterston, ez egyáltalán nem meglepő. Ráadásul az időről időre felbukkanó vendégszereplők (idén pl. Lisa Kudrow, Peter Gallagher) csak még jobban feldobják a részeket.

Az S4 egyik fő témája volt az öregedés, hogyan lehet kezelni, ha te magad a lelkedben egyáltalán nem érzed idősnek magad, de közben fizikailag azért már messze nem vagy a topon. Grace és Frankie ketten együtt a világ ellen bebizonyították, hogy minden lehetséges, ha ott vannak egymás mellett. Miközben persze szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb helyzetekbe keveredtek.

Sol és Robert történetszálai idén engem kevésbé kötöttek le, cserébe a gyerekek (ahol volt egy tönkrement házasság, egy baba, egy új és egy se veled-se nélküled kapcsolat) megmutatták, hogy ők is lassan felnőttek a “nagyokhoz”, így, hogy több lehetőséget kaptak és jobban megismerhettük őket.

Bár az évadzáró akár sorozatzárónak is elmehetett volna, szerencsére lesz 5.évad. Ötletük az íróknak biztosan rengeteg van még, ez az eddigiekből abszolút lejött, úgyhogy én kíváncsian várom a folytatást.

Der gleiche Himmel / The Same Sky

2018. 07. 07. 15:30 - Írta: gromit

4 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Amíg várjuk, hogy kijöjjön a Deutschland ’83 folytatása, addig is ajánlhatok egy másik keletnémet kémes sorozatot, legalábbis harmadában.

A ZDF 2014-es Der gleiche Himmel (nemzetközi forgalmazásban The Same Sky) c. minisorozata jobban illeszkedik a Generation War (Unsere Mütter, unsere Väter) és a Ku’damm 56 által képviselt vonalba. Egy berlini családi/baráti kör tagjait követi adott történelmi korban, és az egyéni sorsok és történetek mellett a korrajz adja a sorozat lényegét.

Berlin fölött az ég ugyanaz, de a Fal kettéosztja a várost, két nagyon különböző világra.

Az 1970-es években vagyunk, alapvetően a keleti oldalon. A sorozat 3 eléggé különálló történetet mutat be, amiket lazán összeköt a karakterek közötti kapcsolat (rokon, barát, ismerős), de ez sokáig nekem nem se volt világos, és igazából nem is volt fontos. Pár random karakter és család az NDK-ból, a három szál egy fiatal kém, egy élsportoló-palánta és egy menekülni vágyó meleg tanár köré épül.

A legérdekesebb és legizgalmasabb (bár nem körömrágós) szál a keletnémet kém kalandja nyugaton. Az  ifjú Lars (Tom Schilling a Generation War-ból) elhivatott tagja az NDK-nak és Állambiztonsági Szolgálatának (Stasi), már a speciális kiképzésen megmutatkozik tehetsége, hamar be is vetik “Romeo” ügynökként. A feladata elcsábítani egy nála idősebb nőt, az angol Laurent (Sofia Helin a Broen-ből), aki adatelemzőként dolgozik egy nyugat-berlini amerikai-brit titkos megfigyelő-lehallgató egységnél.

Természetesen Lars a terepen még kezdő, a nyugati világban járatlan, akadnak zökkenők, de legtöbb fordulat, a legvégén bedobott sokkoló felfedezés is előre látható. Az viszont jópofa volt, ahogy Lars az NSZK – NDK focimeccset nézte egy nyugat-berlini villában.

Másik szálon Lars unokatesója, az iskolás Klara tehetséges úszó, olimpiai versenyzésről álmodozik, amiben családja is támogatja, és a jelek szerint van is rá esélye. A Balatonon nyaraló “NDK-s úszólányok” nálunk is vicctéma volt, szóval a fő téma a dopping kérdése nagyon adja magát. Ki mire és mennyire hajlandó elmenni a sikerért, a sportoló, aki szedi a “vitaminokat”, illetve a környezete (olimpikon a családban mindenféle kiváltságokkal jár).

A harmadik kiemelt karakter egy fizikatanár, Axel, aki egyre jobban kilóg az NDK világából, és el akar menekülni. Egyik órája után behívatja az igazgató, hogy mégis miket, azaz ideológiailag nem helyes dolgokat tanít órán (pedig ő csak fizikai törvényekről és érdekességekről beszélt). Szabadidejében egy lepukkant, melegbárként funkcionáló kocsmába jár, ahol megismerkedik egyrészt egy nyugati férfival, aki át-átruccan Keletre, másrészt Nyugat-Berlinbe való szökést szervező helyi társasággal.

Nagyon sok minden előkerült az egykori NDK-ból, a kiemelt fő témák mellett óhatatlanul előjön a szólásszabadság és általában a szabadság hiánya, dolgok elhallgatása, konkrétan félretájékoztatás, a hivatalos és önkéntes besúgók rendszere. Olyan volt, mintha mindent meg akartak volna mutatni egyszerre, teljes keresztmetszetet a társadalomból és a korból, és ettől kicsit túlzsúfolt is lett az egész.

A fentiek ellenére mégis úgy éreztem, hogy nekem nem sok újat mondott a sorozat, inkább csak felmondott, mintha töriórán ülnék, de “ezt már vettük”, ráadásul előismeretemmel olyan dolgokon is fenn tudtam akadni, hogy az úszóválogatottba bekerüléssel végre új autót kaphat a család. Ettől persze még azt elismerem, hogy a Der gleiche Himmel fontos és hasznos, különösen a mai fiataloknak, akik nem éltek a hidegháború korában (vagy akik Nyugaton nőttek fel és éltek akkoriban, és kevéssé volt rálátásuk, hogyan mentek a dolgok Keleten).

A sorozat itthon a Netflix kínálatában található meg.

Next Posts Previous Posts