login |

Posts filed under 'kritika'

The Flash: lepihent az 5. évad – a 100. résszel

2018. 12. 05. 18:20 - Írta: Necridus

16 comments | kategória: kritika

Igaz, jövő héten kapunk még egy részt, de az az Elseworlds névre hallgató crossover része lesz, ahogy az Arrow-nál is, szóval mondhatjuk, hogy az 5×08-as WTF zárta az idei őszi félévad történéseit.

Jobb lett volna, ha nem tudom, hogy ez a nagy századik rész, mert így egy hatalmas csalódás lett. 

Az eddigi idei epizódok nézése során hasonló érzésem volt, mint a premiernél: élvezhetőek, néhol viszont zavaróan idegesítőek lettek, de egyébként közel sincs akkora probléma a sorozattal, mint egy-két éve. A tovább mögött rögtön a spoileres kritikára térek. Tovább…

Madam Secretary: kezdett az 5. évad

2018. 12. 05. 15:04 - Írta: winnie

8 comments | kategória: kritika

(Most, hogy közeledik az év vége, és szép lassan a legtöbb országos sorozat felfüggeszti magát az ünnepek idejére, végre van időm megírni pár évadnyitót, amikről ősszel nem tudtam értekezni röviden. Ennek megfelelően a posztok több hetes lemaradást tükröznek, de így végre véleményezheti őket valaki, ha van mondanivalója (lesz kibeszélő), ráadásul a nézőknek több epizód alapján már jobb rálátásuk nyílik a szezonra.)

Annyira nem csodálkozom természetesen, hogy az országos csatornás politikai drámák közül itthon az ABC-s Designated Survivor sokkal népszerűbb, mint a CBS-es Madam Secretary (érdekes módon pár hónap alatt végre meglesz mindkettőnek a magyar premierje, szóval kiderül, hogy a tévében mi lesz a helyzet), csak valahol sajnálom. Legalábbis olyan szempontból, hogy előbbi sokkal érdekesebb szituációkat és komolyabb dilemmákat vet fel, bár értelemszerűen jobban le is egyszerűsíti azokat.

A két sorozat között az a legnagyobb különbség természetesen, hogy míg a DS az amerikai elnök révén sokkal több belföldi kérdésre koncentrál, az MS a külügyminiszteres nézőpontnak köszönhetően (itt az elnök csak mellékfigura, de fontos szereplő) szinte csak nemzetközi kérdésekkel foglalkozik, s bár nem így kezdődött, de egyre kevésbé van középpontban az amerikaiakat a határon túl ért atrocitások kezelése. (Azért ez az évad is visszatért az örökzöld témához, bár egy érdekes csavarral.)

Az 5×01, hogy felkeltse a néző figyelmét, rögtön egy nagy robbantással indít, amire a Fehér Házban kerül sor. Gimmick, igen, hiszen utána visszaugrunk az időben, hogy lássuk a támadásig vezető eseményeket. (Mely támadás nem hatás és áldozatok nélküli, de a készítők megint a túl könnyű kiutat választották…) A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Pilot-mustra: Nightflyers – 1×01

2018. 12. 04. 21:35 - Írta: winnie

17 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

This is a warning… Not a distress call. Do not board this ship. Do not bring the “Nightflyer” back to Earth.

Igen, ezt nevezem én aranykornak! Amikor a junkie még választhat is, hogy melyik “gyilkos űrhajós” sorozatot akarja nézni. Múlt héten került fel a YouTube Premium-ra az Origin teljes első szezonja, most pedig itt van a Syfy-tól a Nightflyers, amit a csatorna napi egy epizóddal kvázi darál – szerencsére, mert előbbivel ellentétben sokkal komplexebbnek tűnik.

NIGHTFLYERS – 1×01 – 2,5/10

Hiába komplexebb azonban a végeredmény, ha nem jó. Vagy legyek PC és mondjam azt, hogy “ha nem jön be”? Pedig még azt is tervezgettem, hogy napi kibeszélőt is kap a George R. R. Martin-féle Thousand Worlds-univerzumban játszódó scifi-horror, aminek egy 80-as évekbeli novella az alapja, és amit 1987-ben már feldolgoztak filmmé, ami – nomen est omen – a Gyilkos űrhajó címet kapta.

Azonban junkie tervez, sorozat végez, hiszen a Chilling Adventures of Sabrina után idén másodjára tapasztaltam azt, hogy valami olyan szinten hidegen hagy, hogy még a második részt sincs kedvem megnézni belőle. A műfajt szeretem, azonban a Nightflyers-ben alig találtam értékelhető momentumot, irritáltak a szereplők, nem tudtam értelmezni a jeleneteket, amiken többször inkább röhögni támadt volna kedvem, ha nem untam volna annyira a pilotot.

Pedig marha jól kezdődik az egész (itt az első 5 perc), in medias res, egy űrhajón egyik ember üldözi a másikat, hogy a jelenet sokkoló véget érjen – mi pedig visszaugorjunk a múltba, a Földre, hogy aztán csak nyilván a fináléban lássuk ismét ezt a szegmenst. Oké, ez elég nagy csalódás volt, de persze, ha alapozni akarnak, akkor kell a beetetés is, hogy maradjon a néző. A jó hír viszont az, hogy pár perc és ismét az űrhajón leszünk, az utazás lényegét majd később rágják a szánkba.

We are the disease.

A lényeg, hogy a 21. század végén járunk és a Nightflyer azért indul el a haldokló Földről, hogy gyarmatosítson és felvegye a kapcsolatot egy, a csillagrendszerek között “tanyázó” idegen fajjal, a volcryn-nal – legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Mindenféle szaktudással rendelkező embert verbuválnak össze az űrhajón, és indulhat is a buli.

Eddig minden a megszokott mederben folyik, szép lassan megismerjük a jövőtechnológiát, az űrhajós életet és a karaktereket, akik között akad xenobiológus, egy saját USB-vel rendelkező űrhajóval suttogó, egy születése óta genetikusan űrutazásra megtervezett szuperember, a szomorú szemű főhős, valamint a kapitány, aki valamiért csak hologram formájában hajlandó megmutatkozni. Ja, és egy L-1. Meg az ő pszichiáter idomárja.

Szerintem a gondok az L-1 kapcsán kezdődtek nálam, egy idő után már röhejes volt az elvan-ozás úgy, hogy gőzünk nem volt arról, hogy mi a francról beszélnek és miért rettegnek ennyire tőle (valami telepatikus képességekkel rendelkező emberféleség, idegesítő akcentussal), és onnantól kezdve nem volt megállás. Mert a látszólag ok nélküli páni félelmet a sok magasztos űrduma között még lenyeltem volna, de a sok levegőben lógó jelenetet már nem bírtam.

Tételesen felsorolhatnám, hogy mikor mely szereplők viselkedését nem tudtam értelmezni, de tényleg zavaró volt, hogy úgy írták meg a jeleneteket, mintha valami plusz tudással kéne rendelkeznünk, hogy a kapitány miért kukkol és miért furkó, hogy az egyik karakter miért kezd kihívóan vetkőzni a másik előtt, majd mászik rá random egy harmadikra, hogy miért hebegnek-habognak látszólag ok nélkül, hogy miért tahó az L-1, hogy miért félti annyira a gazdija

Az egészet úgy írják le, hogy egy űrben játszódó kísértetházas sztori a Nightflyers (kár, hogy kísértetházasból is nemrég láttunk egy zseniálisat, majd írok a The Haunting of Hill House-ról is), ennek megfelelően már a pilotban is rágyúrtak az egyik nagy nemezisemre, a látomásokra. Amivel nincs gondom, más gyilkos űrhajós sztorikban is ezek hozták az ijesztgetéseket, a gond csak az, hogy ezek tényleg semmi újat nem hoznak, csak felesleges rutinköröknek tűnnek.

Az efféle szélsőséges vélemények esetében már megtanultam, hogy simán benne van, hogy csak valami megosztónak a rossz végén állok, szóval érdemes csekkolni a kommenteket, van egy olyan érzésem, hogy jó pár pozitív is lesz köztük. (Bíztam human-ben, hátha neki bejön és ír majd egy másik kritikát, de azt írta nekem, hogy szerinte is nagyon gyenge volt, és a Helix-hez hasonló trash-ként írta le, csak épp a liftzene nélkül. Azért remélem, kapunk majd finálékritikát.)

Egy pilotpróbát már csak azért is megér a Nightflyers, mert a tipikus körítést közel sem tipikusan kezdi el felfejteni, több olyan témát is feldob, amit érdekes lehet kibontani, szóval látszik, hogy ambiciózus a sorozat, csak épp kissé szétszórtnak tűnik, a készítők talán túlságosan is bíztak abban, hogy az ezerszer látott alaphelyzet homályos felvezetése felkelti annyira a néző érdeklődését, hogy maradjon.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy a lassan építkező sorozatokhoz hasonlóan a Nightflyers-nek is lesz egy felfutási ideje, és remélhetőleg egyre érdekesebbé fog válni, hogy aztán kilőjön a flashforward-ban felvezetett jelenet felé. És ki is tartanék kíváncsiságból, hogy ezúttal milyen csavart kap a klasszikus alaphelyzet, de ha ennyire nem klappolunk, akkor nincs értelme erőltetnem.

Arrow: lepihent a 7. évad

2018. 12. 04. 18:30 - Írta: Necridus

11 comments | kategória: kritika

Tudom, jövő héten még jön egy résszel az Arrow, de az a crossover, az Elseworlds része lesz, szóval valójában a 7×08 volt a de facto félévadzáró.

6 év kellett, hogy Oliver Queen felfedje magát, s a sorozat egy olyan irányba indult el, aminek köszönhetően sosem lehet már olyan, mint régen.

Az évadnyitó írásomban dicsértem a börtönös jeleneteket, feleslegesnek tartottam a csapat felét, aggódtam a Dinah-René páros közti konfliktus miatt, Diazt is eléggé gyengének láttam, cserébe viszont lelkesedtem az új Green Arrow-ért. Meg kell mondjam, Beth Schwartz mindenképp jó munkát végez új showrunnerként (atya ég de nem bírtam Guggenheim és Mericle munkáját a 4. évad és a 6. évad alatt), annak ellenére, hogy mégsem olyan irányba ment, amire azt mondhatnám, hogy “na b***ki, ez nagyon jó!”

Ettől függetlenül mégis élveztem az eddigi epizódokat, és ki merem jelenteni, hogy a sorozat ismét talpraállt (habár most nem kellett olyan mélyről), ahogy anno az 5. évadbanA tovább mögött spoileresen a lényegre térek. Tovább…

Into The Dark – 1×02: Flesh & Blood

2018. 12. 04. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: antológia,kritika

Az Into The Dark a Hulu horrorantológiája, aminek a 12 részes első évadjának (dupla) epizódjait havi rendszerességgel mutatja be a szolgáltató (12.07-én jön az 1×03). A viccesen gonosz, kicsit trancsírozó Halloween-rész után most egy teljesen más epizód jött Hálaadás alkalmából, egy feszültségre építő, rejtélyes-paranoiás, amiben ugyancsak jelen volt a gonoszkodó humor.

Míg a premier abszolút tisztességes lett, főleg az általános horrorszínvonalhoz képest okozott kellemes meglepetést, addig ez a második rész nekem abszolút bejött, végig lekötött, akár még a 8,5/10-et is megajánlom neki, annyira az én stílusom az, amit a Flesh & Blood prezentált. (Bár hiszem, hogy aki látta az előzetest, annak közel sem ütött. Meg annak sem, aki horrorosabbra számított.)

A középpontban egy tinilány van, akinek közeleg a születésnapja, amit azonban beárnyékol az a tény, hogy az anyukája egy évvel korábban gyilkosság áldozata lett. A trauma hatására egyébként agorafóbiás is lett, azaz képtelen elhagyni a házát, ahol apjával él, és amellett, hogy rendszeresen pszichiáter jár hozzá, csak egy agorafóbiás csoportchat jelenti számára a külvilágot.

A lány a híradót bámulva furcsa dolgot vesz észre, egy bűnügyi beszámolóban felfigyel egy számára ismerős motívumra, szívébe fészkeli valami gyanú. A gond csak az, hogy mindez a tettes tudomására jut, akinek lehet, hogy ő lesz a következő célpontja. Már persze akkor, ha nem csak valami alap nélküli képzelődés az egész, hiszen a paranoia betegsége miatt egyáltalán nem lenne fura.

El lehet képzelni, hogy ezután mi történik. És persze mivel agorafóbiás a főhős, adja magát, hogy kísértse a sorsot, és megpróbálkozzon kitörni a szabadba – hogy milyen sikerrel, azt nem lövöm le. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

American Housewife: kezdett a 3. évad

2018. 12. 03. 18:40 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

(Most, hogy közeledik az év vége, és szép lassan a legtöbb országos sorozat felfüggeszti magát az ünnepek idejére, végre van időm megírni pár évadnyitót, amikről ősszel nem tudtam értekezni röviden. Ennek megfelelően a posztok több hetes lemaradást tükröznek, de így végre véleményezheti őket valaki, ha van mondanivalója (lesz kibeszélő), ráadásul a nézőknek több epizód alapján már jobb rálátásuk nyílik a szezonra.)

Nem minden magyar premier csinál nyarat, azaz hiába volt látható már itthon is az ABC komédiája Anyaság túlsúlyban címen, ahogy utánaszámoltam, ez az a több éve futó országos komédia, amihez a legkevesebb olvasói vélemény érkezett. És ezúttal nem is csodálkozom az érdektelenségen (ld. a kritikáinkat: pilot1, pilot2, S1 finálé, S2 premier), pedig két profi szitkomos a főszereplője, és odakint mégiscsak van rá igény.

Az American Housewife hibája, mint arra a 3. évados premier is rámutatott, hogy szinte csak és kizárólag a színészeire alapoz, és képtelen valami homogén stílussal definiálni magát. Az írók arra bazíroznak, amiben Katy Mixon és Diedrich Bader jók, bíznak a sármjukban, de egyébként minden más csak ötlethalmaz: random sztorik, amiket rá lehet húzni az alaphelyzetre, ami szerint anyu kilóg a többiek közül, valamint lükébb szálak, amiket rá lehet húzni a gyerekekre, mert…, mert gyerekek.

Azért jár a pacsi, hogy valamelyest történeti szinten megpróbálják előremozdítani a sorozatot, hiszen a főhős visszamegy dolgozni, ami újféle kihívásokat támaszthat a szereplők számára, azonban továbbra sem áll össze kerek egésszé az American Housewife – sem epizódok szintjén, sem sem évados ívek szintjén. Persze, a gyerekekre alapozó, érzelmesebb, tanító jellegűbb sztorik kifutása mindig kottázható, de minden más inkább csak szétfolyik, ráadásul annyira karikaturisztikus, hogy nem nagyon vehető komolyan, alig van valaminek súlya.

– And I feel even more guilty because I actually like working.
– I’m not following you.
– Which part?
– Well, I don’t understand feeling guilt. I don’t understand getting a job. I don’t really understand any of it.
– That’s because you’re a sociopath.
– Undiagnosed. I know how to beat the test.

Nem egy országos családi komédia képtelen arra, hogy bármiféle nevetést előcsaljon belőlem, de az American Housewife-ban, miképp mondjuk a Speechless-ben is, mindig akadnak jól elsült pillanatok, ezt el kell ismernem. A gond csak az, hogy képtelenek az írók tartani a szintet, ráadásul nagyon gyakran a sorozat idegesítő aspektusaira erősítenek rá, amikről tévesen azt hiszik, hogy működnek. (És igen, tudom, hogy sokak szerint Ali Wong zseniális komikus, de egyszerűen sem őt, sem az önismétlő és kiszámítható karakterét nem vagyok képes itt értékelni.)

Pilot-mustra: Into The Dark – 1×01 (The Body)

2018. 12. 03. 15:02 - Írta: winnie

7 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

– What the fuck do we do?
– We make it go away. No body, no evidence. We gotta bleach him. Pulverize the teeth. Burn off the fingerprints. We disfigure the face. We melt him down. We drain the blood and the bodily fluids. We mix those with bleach. We also bleach the inside. We chop him into pieces small enough that they can’t be recognized as human in case somebody finds one of ’em. Vinegar to soften the bones. We put each part in a different plastic bag, fill ’em with lye, tie the tops, and we bury them as far away from each other as possible.
– Uh, that is why you’re single.
– Oh, okay. I’m the only one of us that watched Breaking Bad? Are you kidding me? That show redefined television.

(A 2. részről itt írtunk.) Mondtam már, hogy nem egyszerű epizodikus antológiákról értelmesen írni? Akkor mondom még egyszer, de ígérem most utoljára (vagyis…), szerintem egy hét alatt a műfaj négy képviselőjét éppen elég kibeszélni.

Szóval az Inside No. 9, a Lore és a Room 104 után itt a Hulu önálló, egymáshoz nem kapcsolódó történetekből álló horrorsorozata, amivel szerencsére könnyebb dolgom van, hiszen a csatorna (szolgáltató, platform) meg sem próbálja leplezni, hogy az Into The Dark csak úgy néz ki, mintha sorozat lenne, valójában 12 havi rendszerességgel kiadott film (alias dupla epizód) alkotja a szezon. Az első, a The Body még októberben került bemutatásra.

INTO THE DARK – 1×01 – THE BODY – 6/10

Jason Blum, aki épp egy The Reader-rel futott be, az elmúlt évtizedben a Paranormal Activity sikerének köszönhetően horror-überproducerré nőtte ki magát, miközben olyan filmekben működött közre, mint a (és most a nekem bejövőket írom le, az Insidious- vagy a The Purge-sorozatot kihagyom) Sinister, Oculus, The Gift, The Visit, Hush, Split, Get Out, Ouija: Origin of Evil vagy a Happy Death Day. Azért nem rossz, és a sorozatokat sem most fedezte fel (ld. idén a Sharp Objects), hiszen korábban olyanokon dolgozott, mint a The River, a South of Hell, az Ascension (szipp!) – vagy éppen a The Jinx.

Ennyi névsorolvasás után az Into The Dark-ról annyit érdemes tudni, hogy bármennyire is különállóak az epizódjai, a horror műfaján kívül valamennyire összeköti őket az, hogy egy-egy ünneppel kapcsolatosak – a pilot, a The Body például Halloween-nel, míg a második rész (amiről itt írtam) a Hálaadással.

This is what death looks like, boy.

Az alapsztori igen egyszerű, van egy bérgyilkosunk (Tom Bateman), aki Halloween idején elvégez egy melót, a hullát pedig összetekerve el akarja tüntetni, azonban a kocsiját eléggé helybenhagyják az ünnep kapcsán randalírozók, ő pedig rádöbben, hogy rohadtul nem zavar senkit az, hogy egy holttestet cipel magával, ugyanis mindenki a Halloween-jelmezes karaktere tartozékának gondolja azt. A gyilkos, mivel ilyen menő a jelmeze, meghívást is kap egy buliba – és itt indulnak be az események.

Az ígéretes kezdés és alapkoncepció sajnos elég hamar másfele indul el, ugyanis hősünk megismerkedik pár emberrel, és miközben egy szövetségesre is lel, el is veszíti a holttestet, amit mindenképp elő kell kerítenie. Valahol sajnáltam a váltást, mert kellemes feszültségforrás volt, de lehet, hogy csak abban nem lett volna 90 perc. Így viszont két külön szálra szakad a sztori, amiknek a ketyegő óra ad jóféle ritmust.

A részt Paul Davis rendezte, akinek a nevére biztosan nem fogunk befizetni, de azt érdemes tudni, hogy saját rövidfilmjét (előzetes) adaptálta játékfilmes hosszúságúra, szóval eléggé kötődött az alapanyaghoz, a végeredmény pedig ennek megfelelően átgondolt is lett. És viszonylag korrekt is, de az értékeléséhez mindenképp kelleni fog az is, hogy a stílus bejöjjön.

A The Body ugyanis nem annyira horroros, és sokkal viccesebb, mint egy átlag horrorfilm – persze ettől még vannak remek “ölések” benne. A humorfaktor egyrészt a főhősnek köszönhető, aki igencsak cinikusan áll hozzá a jelen társadalmához, a filozofálgatásai élvezetesek, meg egyébként, ahogy Bateman magabiztoskodik, kifejezetten szórakoztató. Másrészt pedig ott az idétlenek szerencsétlenkedése, akik kissé alacsonyabban szálló humorban utaznak.

Alapvetően jópofa volt a The Body, de közel sem kihagyhatatlan, és annak, aki bevállalja, érdemes helyén kezelnie. Itt megint jöhetnek az obligát kérdés, hogy érdemes-e maradni a folytatásokra, meg egyébként is, hogy a francba döntsünk a kérdésről, hogy lehet tiszta lelkiismerettel kaszálni egy epizodikus antológiát? Főleg, hogy abban biztos vagyok, hogy a második vagy a harmadik résznek teljesen más lesz a stílusa.

Igen, ez esetben szerintem erősen kell hagyatkozni arra, hogy milyen sztorit ígér a soron következő rész (bár, az előzetesek elég sok meglepetést ellőhetnek…), illetve talán arra, hogy ki a készítője. Szerencsére, mivel a horror a kedvenc műfajom, így nem nagyon kérdés, hogy maradok, ahogy minden mozis horrort is csekkolok, bár arra még nem sikerült rávennem magam, hogy a Netflix-en random időközönként felbukkanó darabokat mindig megnézzem.

A horror az a műfaj (sajnos?), ahol egy konstans korrekt szintnek örülni lehet, márpedig egy normál sorozattal szemben, ha az Into The Dark ezt szállítani fogja, akkor biztos, hogy nem fogom megbánni a nézését. És az első rész, még ha nem is volt kiemelkedő, de hozott egy bőven tolerálható szintet, szóval jár a pacsi.

(Valid érv lehet a “biztos be kell érni ennyivel?”, de ennél a műfajnál lehet igenlő a válasz – persze épp ezért inkább a horror-rajongóknak szól az ajánlás.)

Vikings: folytatódott az 5. évad

2018. 12. 02. 21:15 - Írta: Qedrák

35 comments | kategória: kritika

A Vikings megint visszatért az egy ideje megszokott évközi szünetéből.

Bevallom, hogy nekem az évad első fele olyan kevéssé maradt meg, hogy vissza kellett néznem pár momentumot. Az első félévadról szóló kritikámban azt jegyeztem meg hogy a sok karakter és a sok történetszál miatt úgy pergett ki a félévad az írók kezéből, ahogy Halfdan ujjai közül a homok. A szezont lezáró nagy ütközet után pedig mindenki pislogott, hogy egy semmiből előtűnő karakter frank segítségével született meg a győztes a Lagertha és Ivar között folyó háborúban.

Az új évad első részét úgy tudnám jellemezni, hogy nekiálltak összeszedni a padlón szétszórt labdákat, amelyeket az első félévad után hajigáltak szét. A karakterek immár két jól körülírható csapatba tömörültek, amelyekben mind ott lapulnak az egymás közötti feszültségek. Ezek képesek bármikor robbanni, és átrendezni az erőviszonyokat. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Pilot: Dirty John

2018. 12. 02. 15:50 - Írta: human

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

If you design the most beautiful life nothing ugly can get in.

Fogalmam sincs a Bravo, hogy gondolta ezt a sorozatot. Mármint a pilot vagy unalmas, vagy semmitmondó, attól függően mennyi információval érkezel. Viszont így mi vehet rá a folytatásra? Egy kezdésnek ütni kéne, még akkor is, ha a 8 rész adja ki az összképet.

Az előtudást úgy értettem, hogy egy iszonyat népszerű oknyomozó podcastből, megtörtént eseményeken alapulva készült a Dirty John. Így viszont szinte biztos, hogy bele futhattunk már egy-két dologba a kapcsán. Viszont, ha ezeket az információkat tudjuk, akkor sajnos semmit sem ad a pilot, mert a kifejtésükben és megvalósításban nem erős, cseppet sem egyedi. Talán ez a sorozat fő baja, a kivitelezés ment mellé?

A történet egy, a negyedik házasságon is túl levő nőről szól, aki online ismerkedik, és rengeteg borzasztó férfi után egy cargo rövid gatyás orvos kopogtat nála, aki hiába furcsa kicsit, mégis őszintének tűnik a többi 40-50 közötti, siralmas alak után. És bizony a nő lányainak gyanakvása ellenére is elkezd valami kibontakozni közöttük.

Az előbbiekből gondolom, ki lehet találni, hogy a férfival igazából nem stimmel valami. Ezt valamennyire érdekesen ábrázolják, főként azon keresztül, ahogy a nőn kívül a többiekkel bánik. Szerintem már mindenki hallotta a tanácsot, hogy azt kell nézni az embereken, ahogy az érdekükhöz kötődőkön kívül levőkkel viselkednek. És ez alatt a nő lányait is értjük, hiszen a pilot végére már be is vág a családba egy éket.

Viszont. A tényleges durvaságot csak azzal sugallják, hogy milyen gyorsan lép előre a kapcsolatuk – amit néha kiírnak a képernyőre. Ezen kívül még van valami drámai flashforward, meg egy kórházi intremezzo, de igazából egyik sem éri el a kívánt hatást, legalábbis úgy éreztem, hogy nem működnek jól ezek a megoldások a pilotban. Egyszerűen nincs meg a csali, amire nézőként rákaphatunk rögtön, az első részt követően.

Pedig én vártam a sorozatot, de ez nekem most nem kicsit mellé ment. Eric Bana és Connie Britton simán elvihetett volna messzire is, de így csak akkor fogok visszanézni, ha tényleg mindenki zseniálisnak érzi a folytatást. A kezdés legyen 6/10, ha valami ponthoz ragaszkodnátok, de igazából nem is ez a lényeg.

Pilot: Baby

2018. 12. 01. 15:15 - Írta: human

8 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Kezd kirajzolódni egy nem túl jó trend a Netflix európai gyártású tinisorozataiban: lehetnének igazán jók, de valami mégis hiányzik belőlük. A spanyol Elite is ilyen volt, pedig volt benne lehetőség, a dán The Rain apokalipszis ide vagy oda, még inkább félrecsúszott. És ezúttal is hasonló fogalmazódott meg bennem.

Bár a Baby olasz, az egyenruhás iskolás környezet miatt elég könnyű összemosni az Elite-tel, hiába más a közeg, amiben játszódik. Azonban míg az Elite legalább egy bűnüggyel alapozott, itt szörnyen semmitmondóra sikerült a pilot. És ezzel be is fejezem a hasonlítgatást.

A történet elvileg két 18 alatti lányról szól, akik elkezdték árulni a testüket tehetős embereknek. Necces téma, de valós eseményeken alapul a Baby, egy Olaszországban nagy botrányt kavaró eseten, bár nem konkrétan pontosan azt mutatja be, ami történt, csak merítették onnan az ihletet.

A készítők ennek megfelelően nem is túl szemérmesek, már a pilotban nyugodtan merik szexualizálni a lányokat (a színészek természetesen már 18-nál idősebbek). Egy kis kíváncsiság ennek kapcsán lett is bennem olyan szempontból, hogy meddig mernek majd elmenni, hogy a Baby tényleg olyan botránysorozat-e, mint a moralitást egyesek szerint szintén figyelmen kívül hagyó 13 Reasons Why.

A legjobb összehasonlítási alap persze a Skins lenne: ebben is lázadó fiatalok vannak, akik csak jól akarják magukat érkezni a saját kis világukban. Mondjuk az itteni karakterek nem rég óta jó barátok, pont a pilotban ismerkednek meg, illetve kerülnek közelebb egymáshoz.

Talán ez a legnagyobb bajom amúgy, ahogy az ismerkedést bemutatják. Vagyis ennek kapcsán csúcsosodik ki, hogy mennyire nincs ritmusa a sorozatnak. Egyszerűen sakkbábuként mozgatnak mindenkit, néha sajnos az időhúzás érdekében.

Például az első részben tökre közel kerül egymáshoz a két lány, erre a következő kezdésében nagyjából letagadja pedánsabb a megbélyegzett lázadót. Nyilván érhető, hogy miért teszi, az agyam tudja a választ, de ahogy nézem semmit sem érzek ebből. Nincs meg a dráma, a lendület, ami itt tartana. Pedig csak 6 rész az egész, lehetett volna hétvégi dara belőle.

Az viszont elismerést érdemelhet, hogy a Netflix-et egyelőre mintha hidegen hagyná a minden apróságon felháborodást kereső jelenlegi kultúra. Ennél a sorozatnál is voltak “aggódó szülők”, akik szerint nem szabadna ilyen témájú sorozatot mutogatniuk, de a szolgáltatónál nem húzták be mindenüket. Amikor jogos lehet más sorozatok esetében a kritika, akkor lépnek, de amikor nem, mert mondjuk alkotói szabadságról van szó, akkor nem hátrálnak meg. Egyelőre.

Mivel a Netflix szokás szerint az egész évadot feltette, így mások tuti a pilot után járnak, sőt, végeztek is a sorozattal. Tőlük ködösítést, általános véleményt kérnénk a kommentekbe ha lehet, vagy egyértelmű spoiler jelölést.

Pilot-mustra: 1983 – 1×01

2018. 11. 30. 21:30 - Írta: winnie

16 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Az Insomnia után még egy kelet-európai thriller érkezett, de mekkora a különbség!

A Netflix első lengyel sorozata a politikai összeesküvős műfajt képviseli és egy alternatív világot mutat be, egy olyan Lengyelországot, ahol egy 1983-as terrortámadásnak köszönhetően elmaradt a Szolidaritás térnyerése és a kommunista egypártrendszer sem bukott meg. Azonban 2003-ban olyan események veszik kezdetüket, amik alapjaiban rengethetik meg a berendezkedést.

1983 – 1×01 – 6,5/10

Egy rövid 1983-as felvezetés után (később is kapunk minimális flashback-et, idővel talán több is lesz), mely során láthatjuk, hogy több lengyel város is merényletek áldozatává vált, 2003-ban kezdődik a történet, három, viszonylag hamar egymásba futó szálon.

Egyrészt megismerünk egy kommunista, párthű nevelést kapó jogászhallgatót, aki egy közeli barátja halála kapcsán kezd el vizsgálódni, aminek köszönhetően összeomlik a rendszerről alkotott idealisztikus képen. Másrészt van egy kiégett, félreállított nyomozónk, aki egy öngyilkosság ügyében kezd nyomozni. Harmadrészt pedig a zömében huszonévesek alkotta Ellenállást, a Fény Brigádot láthatjuk szervezkedni, merényletet előkészíteni – az egyik vezetőt emelik ki számunkra.

Adja magát a kérdés, hogy mi lehetett a célja az 1983-as merényleteknek? Mert ez az, ami nem nagyon derült ki annak idején, és a jogászhallgatónak elég hamar befészkeli a fejébe egy gondolat, miszerint talán nem random pusztításról volt szó, hanem arról, hogy a történelem abba az irányba tartson, ami végül megvalósult. Hogy ezt az egypártos 2003-at érjék el. Hogy azért változtatták meg a várható jövőt, hogy megszilárdítsák az akkori rendszert. És emiatt jött lére anno egy összeesküvés, amiben talán idővel hiperbefolyásossá váló emberek működtek együtt.

Szóval az 1983 kis túlzással az Ellenállás és a Hatalom “harcával”, valamint a rendszer gyökereivel foglalkozik. Azért csak idézőjeles a harc, mert a Párt elég komoly kontrollal bír, kőkeményen irányítja az embereket és az őket érő behatásokat, a törvénykezést, Lengyelország is elég jól zárja magát a világ elől (még a Harry Potter is tiltólistás könyv), mindössze Vietnammal van stratégiai szövetségben, akik képviselő kvázi vietnami maffiózókként harmadik félként képviselik magukat.

Az 1983 a klasszikus, komplex politikai összeesküvős thrillerek közé tartozik tehát, és pont ugyanaz a legnagyobb erénye, mint a hátránya is: hogy visszafogott. Amerikai gyártásban ez a sorozat fel lenne tekerve, akciójelenetekkel lenne feldobva, itt viszont mindez hiányzik, inkább a történetmesélésre és a nüanszokra mennek rá az elején, ami egyrészt számomra imponál, másrészt nem biztos, hogy könnyen fog nézőket szerezni és megtartani ennyi ingergazdag sorozat között.

Ez az a széria, ami élt a Netflix adta lehetőségekkel, szóval jó eséllyel több résznyi lehetőséget kell adni neki, mert már az 1×02 végére sokkal világosabbá fog válni minden, mint amilyen a pilot után volt.

– What’s the ultimate goal of truth?
– Justice.

(Egy közbevetés: az első rész során elég sok politikai témájú filozofálgatás volt a berendezkedés kapcsán, ami lehet, hogy jobban átjött volna lengyelül, mert az angolban a truth és a justice (talán mint igazság és igazságosság) közötti árnyalatbéli különbség nem mindig volt megfogható – ld. hogy az igazság eszköze vagy mellékterméke a rendszernek.)

Nem tudom, hogy minek köszönhető, talán annak, hogy Amerikában sokkal nagyobb a merítés a színészekből, de ez nem az első európai sorozatom a héten, amiben a szokottnál nagyobb nehézséget okoz a szereplők felismerése. Gondolom, egyéni dologról van szó, ennyi nézős cucc mellett pláne megesik az emberrel, csak feltűnt, hogy a Das Boot után az 1983-nál is elég sok időbe telt, míg a főszereplőt az agyamba égettem (holnap már tuti nem ismerném fel…) – amerikai sorozatnál szinte sosincs ilyen problémám.

Ettől eltekintve egyébként a megvalósítás nagyon jó, míg az HBO-s Wataha esetében azért érezhető volt, hogy nem amerikai a produkció, itt szerintem alig. Persze abban, hogy mit látunk, már egyértelmű, remek ízt ad (számomra) a sztorinak a kelet-európai helyszín (kis Polski!), de a rendezés is nagyon a helyén van. Jól néz ki az 1983, van stílusa, jól adja át azt a fojtogató hangulatot, ami az elnyomás okozta tehetetlenséget jellemezte.

Míg azonban a lengyelekhez közel áll a téma, más országokhoz már kevésbé. Mondjuk nyilván magyarként még mindig jobban át tudom érezni a viszonyokat egy amerikai nézővel ellentétben, és tudom, hogy egy random ország még a Netflix-nek is szívesebben készít “helyi érdekeltségű” sorozatot, ez most lehet, hogy egyeseknél negatívum lesz, hiszen a német Dark vagy a dán The Rain sokkal országsemlegesebb volt.

Ettől még a végeredmény abszolút korrekt, és a jó kezdés után lehet, hogy maradni is fogok a folytatásra (két részt láttam, a második egyszerre kuszálta össze és tisztázta a képet, még mindig azt érzem, hogy nem értek mindent, amit kéne értenem), de ez egy olyan sorozat, amit vagy ledarálok az elkövetkező 2-3 napban, vagy elengedem magam mellett, mert a kapcsolati háló, a viszonyok és a motivációk pár hét vagy hónap kihagyása után totál elhomályosulnának.

Uhh, el tudom képzelni, hogy Lengyelország ma lelkes darálásba kezdett. Legalábbis abból kiindulva, hogy egy ilyen, alternatív országképes megközelítés, ha Magyarország lenne a középpontban, szerintem nálunk is komoly érdeklődést válthatna ki.

Szóval, most vagy soha. Majd jelzek kommentben, hogy mire jutottam. (A sorozat szokás szerint eredeti hanggal és angol felirattal, valamint angol szinkronnal is nézhető a magyar Netflix-en.)

Superstore: kezdett a 4. évad

2018. 11. 30. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika

(Most, hogy közeledik az év vége, és szép lassan a legtöbb országos sorozat felfüggeszti magát az ünnepek idejére, végre van időm írni pár évadnyitóról, amikről ősszel nem tudtam értekezni röviden. Ennek megfelelően a posztok több hetes lemaradást tükröznek, de így végre véleményezheti őket valaki, ha van mondanivalója (lesz kibeszélő), főleg, hogy több epizód alapján már jobb rálátás nyílik a szezonra.)

Minden évadban vannak olyan nem nézett országos sorozataim, amikre rövidebb-hosszabb időre visszaszállok, mert annyira jól sül el a premierjük, és a folytatásuk sem okoz csalódást. Idén a komédiák közül a Superstore képviselte ki ezt a kategóriát. A sorozattal korábban sem volt bajom, ötletes, nem elcsépelt, aranyos, szerethető. Anno meg voltam győződve arról, hogy kifejezetten népszerű lenne, ha jobban elterjedne itthon.

Azonban minden pozitívum és külsőség ellenére sem tudtam valamiért ráhangolódni, nem tudtak az epizódjai folyamatosan lekötni, így kénytelen-kelletlen elbúcsúztunk, és egészen a 4. évad kezdéséig nem is nagyon találtunk egymásra. Ez a start azonban annyira jól sikerült, hogy muszáj volt tovább néznem a szezont, és a folytatás sem okozott egyelőre csalódást.

Mindez azért volt érdekes, mert a nyitány nem annyira új nézőknek szólt, két olyan szállal foglalkoztak, amik az előző évadhoz kötődtek, azonban az Amy és Jonah együttlétéről készített videóra épített történetet azonnal meg lehetett érteni, és zseniálisan dolgozták fel az egészet (a pihenőszobás jelenetek vitték a prímet), jó volt látni, ahogy még a #metoo-s komolyságon is sikerült enyhíteni.

A fentiek ellenére azért sejtem, hogy nem fogok sokáig maradni, mert már pár rész után látom, hogy annak idején miért szálltak ki a Superstore-ból: amennyire bejön a két főszereplő és némelyik mellékkarakter stílusa, annyira érdektelennek és humortalannak találok másokat (pl. Cheyenne) a játékidejük 95%-ban. A 4×01 nagy előnye volt, hogy szinte csak a szexvideó volt középpontban, Mateo visszacsábítása alig pár jelenetet kapott, és mondanom sem kell, hogy a résztvevő karakterek elégtelen ismerete miatt nem is villanyozott fel a szál, bár nem volt nehéz dekódolni a sztorit. A 4×02-ben Amy és Jonah háttérbe szorult, afféle össznépi epizód volt, pont a mellékes karakterek kiemelésével.

A sorozat a többi ensemble komédiához hasonlóan ugyanis (ahogy kell, húznám alá) elaprózza magát, és én meg képtelen vagyok elviselni, ha a B meg a C sztorik egy cseppet sem érdekelnek és/vagy mulattatnak. Ilyenkor dominálhat az A-szál bármennyire, képtelen vagyok kitartani, már 2-3 perc folyamatos unalom vagy közöny is drasztikus lépésekre sarkall. Szóval a Superstore a műfaji sajátosságok és a saját finnyáskodásom áldozata volt korábban is. Talán idén eljutok arra a pontra, hogy mindenkihez ugyanúgy viszonyuljak, és akkor meg fogom tartani.

Ja, és a bolti vevős minijelenetek továbbra is zseniálisak.

Next Posts Previous Posts