login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Pure

2017. 01. 17. 19:20 - Írta: human

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Azt hiszem, a Pure mögött mindenképp az állhat pozitívumnak, hogy mennyire a valóságból merít, mivel pont egy ilyesmi történt pár éve: a mennoniták összefogtak a mexikói kartellekkel, és drogot csempésztek nekik.

A történet tulajdonképpen nem bonyolult: a főszereplője egy frissen kiválasztott lelkipásztor, aki igyekszik a mennonita közösségét megtisztítani a külvilág mocskától. Ugye ez lenne az egész mennonitaság lényege, a modern világ káros befolyásának elutasítása. Olyasmik, mint az amish-ok, csak kevésbé különülnek el az átlagemberektől.

Na meg drogcsempészek. Azért bíznak meg bennük a mexikói drogkartellek, mert egy viszonylag zárt közösséget alkotnak, akik igazán csak a sajátjaikkal hajlandóak dolgozni. És a törvény segítségét sem veszik gyakran igénybe, inkább megoldják maguk között.

Pont ezért kerül bajba a friss lelkipásztor, mivel közreműködik a “banda” egyik tagjának lebuktatásában, így bekényszerítik az egész drogbizniszbe. De gond egy szál se, mivel egy régi barátja, aki most rendőr, segítségével majd belülről bomlasztja a szervezetet.

A fentiek alapján ebből bármi lehetett volna. Új remekmű is, de sajnos nem jött össze. Egyrészt kanadai az anyag, a CBC-n megy, szóval  in s egekben a költségvetése. Ez képileg nem annyira baj, bár feltűnően kevés helyszín van már a pilotban is, mivel jó pár ötletes megoldást láthatunk. Például rögtön a kezdés egy autóbaleset, és nagyon jól vágják körbe, hogy olcsón, de mégis élvezetesen kerüljön a képernyőre. (Mondjuk rögtön utána az egyetlen Adobe After Effects-es főcím siralmas.)

A gond inkább ott van, hogy az írószobába sem a legbriliánsabb elmék kerültek. Ilyen siralmas párbeszédeket rég hallottam, mint itt néha elhangzanak. Arról nem is beszélve, hogy a Pure-t is sújtja a “kitaláltam ezt a jó jelenetet, random idetesszük a plotot elősegítendő”-betegség. Arra fondolok, hogy az író nézte a The Wire-t, azt gondolta, hogy “huhh, ez fasza”, majd átvette. Csak hát nem rakta körbe odavezető szálakkal.

A fentiek sajnos a színészekre is állnak. Bár a felnőttek némelyike elmegy, de amit a gyerekcastingnál műveltek, azt néha fájdalmas nézni. Nem is akarnék többet erre pazarolni.

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen volt a Pure pilotja, voltak egész jó pillanatai, de 5/10-nél nem tudnék rá többet adni. Pedig az alap jó, de akit meggyőztek vele, azzal én már nem találkozom jövő héten.

Pilot-mustra: Workin’ Moms – 1×01

2017. 01. 16. 19:27 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Már az előzetesnél elmorfondíroztunk azon, hogy vajon egy szülés után ismét dolgozni kezdő anyukákról szóló komédia a szülés után ismét dolgozni kezdő anyukáknak jöhet-e be (vagy azoknak, akik már átéltek hasonló szituációt), vagy épp azoknak, akik nem voltak hasonló helyzetben? Én annak ellenére az előbbit mondanám, hogy nekem is kifejezetten bejött a kanadai CBC sorozatának a pilotja.

WORKIN’ MOMS – 1×01 – 7/10

 

A sztorit tényleg leírtam az előbb, pár szülés után lévő barátnő tapasztalatait ismerhetjük meg: egyikük viszonylag hamar visszatér elég sok elkötelezettséget kívánó munkahelyére, a másik szülés utáni depresszióban szenved, a harmadik megint terhes lesz – a negyedik azt hiszem, hogy még nem tűnt fel.

Nagyjából el lehet képzelni, hogy milyen vicces és kínos, érzelmes és macerás szituációkba keveredhet egy kisbabás anya, ha nem csak a gyerekére kell koncentrálnia (na jó, azért meg tudtak lepni), és természetesen, ha ezekbe a helyzetekbe közel sem tökéletes, esendő karaktereket eresztünk, akkor minden adott a mosolygáshoz vagy a röhögéshez – nem és élethelyzet alapján pedig az együttérző bólogatáshoz.

A Workin’ Moms klasszikus készítői sorozat, lerí róla, hogy saját tapasztalatból, illetve meglátások alapján íródott, az pedig már csak hab a tortán, hogy Catherine Reitman nemcsak készítő, hanem főszereplő.

És éppen ez az egyéni hang adta el a pilotot, meg az olykor igen merész humor. A női nézőpontból persze az is adódik, hogy a férfiak olykor háttérbe szorulnak, vagy némiképp pofozózsákokká válnak, de nem erre az aspektusra koncentrálnak, s ez még véletlenül sem hátrány, nem kell, hogy minden róluk szóljon.

Remélem, a pilot frissessége a folytatásban is megmarad, mert mindenképpen pozitív, hogy olyan kérdésekkel is foglalkozik, amik nem nagyon kapnak teret a tévés produkcióban.

A Series of Unfortunate Events: az 1. évad

2017. 01. 13. 23:19 - Írta: winnie

22 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

If you are interested in stories with happy endings, then you would be better off somewhere else. In this story, not only is there no happy ending, there is no happy beginning, and very few happy things in the middle.

Egy valamit előre szögezzünk le: a Netflix új sorozata valójában filmek sorozata. Az első szezon 8 részből áll, illetve 4*2 epizódból, négy darab ketté szedett filmből (115, 91, 95 és 91 percesek). És ez a négy film Lemony Snicket 13 kötetes könyvsorozatának első 4 darabját dolgozza fel. (A Jim Carrey főszereplésével készült mozifilmben az első három könyvet adaptálták.)

Ha van sorozat, amit már az első rész (vagy 20 perc) után be lehet lőni, akkor az az A Series of Unfortunate Events, szóval a pilot után nem nagyon változott a véleményem, ezért is az évadkritika. Meg azért is, mert Netflix, így adta magát a dara, de hiszem, hogy ezt a sorozatot tök felesleges gyorsan lenyomni, már csak a filmes jellege miatt is.

Az A Series of Unfortunate Events alapjába véve egy gyerekeknek szóló sorozat, bár arról gőzöm sincs, hogy melyik korosztály értékelné. Olykor ugyanis nagyon abszurd és morbid, a főszereplőket folyamatos balsors sújtja, gyilkosságok vannak benne, ráadásul tele van olyan zseniális megoldásokkal és finomságokkal, amiket egy gyerek jó eséllyel nem tudna értékelni, Viszont egy felnőttnek az egész lehet, hogy túl gyerekes, a fantáziadússága ellenére sem elég izgalmas.

– Well, I hope I can prove myself to be the father you never had.
– We had a father.
– Yes, I know. And a mother. Remarkable woman. Flammable.

Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy van három elárvult gyerekünk (leégett a családi házuk, meghaltak a szüleik), így egy távoli (de egyébként legközelebbi) rokonukhoz kerülnek, egy színész-grófhoz, akiknek az a célja, hogy megszerezze a rájuk hagyott vagyont, s ennek érdekében nem riad vissza semmilyen gaztettől.

Valójában egyébként nem is így kezdődik a sorozat, hanem egy figyelmeztetéssel, miszerint ne nézzük meg.

I would advise all our viewers to turn away immediately and watch something more pleasant instead.

Már a főcímben is azt szajkózzák, hogy fordítsuk el a fejünket, mert tényleg nem éri meg időt áldozni rá. Azt is elárulják, hogy miért: a három árvát akkora balszerencse sújtja a történet folyamán, amit ép ésszel nem lehet elviselni. Életük csupa megpróbáltatás lesz, kétségbeesés, csömör, minden, ami negatív.

Pazar indítás (a könyv érdeme). És ami utána következett… Elég volt pár másodperc, és máris tudtam, hogy én “elestem”, hiszen miután megragadott a felvezetés, megláttam hogyan néz ki a sorozat. Számomra ez a két dolog tette nézőssé a sorozatot: a képi világ, illetve a mesélés stílusa, főként a narráció.

A képi világ (előzetes) valami zseniális. Barry Sonnenfeld rendezte az első két részt, aki annak idején a Pushing Daisies első részét is, amit máig minden idők legjobb pilotjának tartok – többek között a képi világ (a PD-t anno a Jeunet-filmekhez, például az Amélie-hez hasonlítottam), illetve a…, igen, mesélés stílusa, főként a narráció miatt.

Nyilván Sonnenfeldnek a sztorihoz nincs köze, szóval ez akár véletlennek is tekinthető, mindenesetre én imádom ezt a meseszerű (nem tudom körbeírni), olykor elnagyolt, kontrasztos, anakronisztikus ábrázolásmódot, szóval meg sem kellett volna szólalniuk a szereplőknek. (Valahol kár, hogy, főleg az elején, nagyon sokat játszódik a sorozat belső terekben, a világból keveset látunk.)

De megszólaltak, s bár a karakterek teljesen rendben voltak (a gyerekek is, Neil Patrick Harris is, aki, mivel hálás a szerepe, lubickol, de inkább csak az 1×05-től hozta a pluszt), igazából Patrick Warburton volt az, aki hihetetlenül élvezetessé tette a sztorit. (Oké, K. Todd Freeman Mr. Poe-ja is zseniális.)

Warburton olyan, mint azt megszokhattuk. De míg a szitkomjaiban a szokásos Warburton-karaktert hozza, itt ez a száraz humorú, fapofa figura abszolút illeszkedik a sorozat stílusához, rászabták a szerepet.

A narrációja/mesélése tele van kreativitással és ötletekkel. Nem csak ül és mesél, hanem megjelenik a helyszíneken, bontja a Negyedik Falat, kibeszél a nézőhöz, kommentál, megállítja a sztorit, tanulságokat von le, magyaráz – ez nyilván a könyvből lett átvéve, de ettől még a szarkazmusa Warburton előadásában felülmúlhatatlan. (És többek között ezért sem tudom, hány éves kortól lehet igazán értékelni a sorozatot, hiszen ő nagyon fontos elem. S, mint azt sejtetik, talán nem is annyira kívülálló.)

A pilotot, ha külön értékeltem volna, kábé 7/10-re hoztam volna ki, és a sorozat azért tartotta nagyjából a szintet, bár egy hajszálnyira talán esett az érdeklődésem foka. Ez persze főként annak is köszönhető, hogy míg a narrációért és a vizuális megoldásokért oda voltam, nem minden konfliktus kötött le. Még akkor sem, ha azokat is telezsúfolták jóféle gegekkel és ötletekkel – a streameléssel majdnem fél tucatszor poénkodtak.

In all honesty, I prefer long-form television to the movies. It’s so much more convenient to consume entertainment from the comfort of your own home.

De, ha valaki tudja, hogy érdekli a téma vagy a műfaj, annak szerintem nem lenne szabad kihagynia. Az előzetes vagy az említett, tizenegynéhány évvel ezelőtti mozifilm remek mankót ad annak kapcsán, hogy mire kell számítani, szóval nehéz mellélőni vele.

Hello, my name is Lemony Snicket, and I’m sorry to say that the alleged entertainment you are watching is extremely unpleasant.

Mint írtam fent, alapvetően négy filmet kapunk az első szezonban (főleg az első 4 részben a minőség is abszolút mozisnak hat zömében), a 4 epizód egy-egy új gyámot, illetve a gyerekek náluk töltött idejét mutatja be.

Nyilván a főszálon vannak átívelések is (Neil Patrick Harris nem véletlenül állandó szereplő), de mellé kapunk még nagyon, nagyon háttérbe szorítva (részenként egy, max két jelenetre) egy másik, a mitológiát alapozó átívelést, összeesküvéssel, titkos szervezettel.

Bár nem sok minden spoilerezhető el, kommentben jelölhetitek, ha nem az első részről írtok, vagy későbbi epizódból utaltok konkrétumra.

Pilot-mustra: Delicious – 1×01

2017. 01. 11. 14:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Alapvetően, már csak a címből is kiindulva, azt hittem, hogy a Delicious egy gasztro komponenssel is rendelkező sorozat lesz, hiszen a főhőse mégiscsak egy séf, ráadásul a kezdő pár percben is kajákról beszél (természetesen illusztrálják is az olykor kibeszélésekkel tarkított narrációt), valamint arról, hogy lopta a recepteket.

Persze, mivel a volt felesége főztje ihlette séfünket, nem receptek téren kell bonyodalomra számítani, hanem inkább romantikus, illetve szexuális téren, hiszen az Iain Glen által alakított főhős második feleségét is csalni kezdi – az elsővel. Szerelmi háromszög, yay? Nyugi, nem.

DELICIOUS – 1×01 – 4/10

Persze van szerelmi huzavona, gyanakvás és bizonytalankodás, de valójában a Delicious inkább egy melankolikus családi dráma, hiszen jelen van egy szülő (anyós) és a felnőtt gyerekek is, akik közül a lány a vízre allergiás, a fiú pedig nem a szokott módon közelíti meg a lányokkal való kapcsolatokat.

A szimpatikus színészek ellenére sem volt túl érdekes a kezdés. Benne volt valaminek a lehetősége, de jobbára csak melodramatikus katyvasz lett belőle. Nem volt szörnyű, pusztán érdektelen. Sőt, olyannyira annak tűnt, hogy képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen sztorit akart a csatorna berendelni, és biztos voltam benne, hogy a Delicious ennél többről fog szólni.

És a pilot legvégére ez be is bizonyosodott, hiszen kaptunk egy WTF-csavart (még akkor is, ha bennem csak “Jéé…”-szinten csapódott le), ami alapjaiban rengeti meg az addig felvázolt status quo-t, és nyilván lehetőséget ad az izgalmasabb történetmesélésre is.

De ettől még az összkép csalódást keltő volt, a pilot nem ütötte meg a közepest (a folytatás ettől még lehet remek, de…), a karakterek nem voltak izgalmasak, és még a színészekre sem tudnám azt mondani, hogy kellőképpen eladták volna számomra a sorozatot. Ráadásul a tempó is kissé rohanós volt, hogy eljussanak a végéig, olykor csak egymásra voltak dobálva rövid jelenetek.

Nem azt mondom, hogy a Delicious pilotjának a végére kialakuló szituáció annyira eredeti lenne, már láttunk hasonló sorozatokat, azonban hiszem, hogy egyikre sem fog nagyon hajazni a folytatás. Amiről persze egyelőre, már csak az első rész miatt sem tudom elképzelni, hogy annyira érdekfeszítőre sikerülhetne. De itt hatványozottan igaz, hogy a második rész fogja eldönteni, hogy mi lesz a véleményem a sorozatról.

Things are going to change.

Ja, vizuálisan van egyfajta érdekes stílusa a Delicious-nek, hiszen elég sok tájsnittet kapunk, hogy átérezzük, milyen környéken (Cornwall) játszódik a sorozat, no meg olyanokat is, mint ez:

Pilot-mustra: Trollhunters – 1×01

2017. 01. 10. 14:53 - Írta: winnie

12 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

A Netflix új, animációs fantasy-je sorozatos szerkezete ellenére sokkal inkább hasonlít egy mozifilmre, csak éppen jó hosszúra, hiszen a 26 darab 23 perces epizód nagyjából 10 órányi néznivalót jelent. Egyrészt a szerializáltsága miatt, és azért is jutott eszembe a mozis hasonlat, mert sok animációs sorozattal ellentétben ezt minden gond nélkül tudtam nézni. Nem esik szét, nincsenek benne unalmas részek, mondhatni rögtön a lecsóba vágnak. Élvezetes, na!

TROLLHUNTERS – 1×01 – 6,5/10

 

Két szörnyeteg csatájával kezdünk és egy varázstárgy elhullajtásával. Előbbiekről kiderül, hogy trollok, utóbbiról pedig, hogy a trollvadász ereklyéje, s kisvártatva új gazdát talál magának. Azonban ezúttal nem egy trollt, hanem egy embert, aki a tárgy révén trollvadásszá válik. (Átalakul, páncélt és kardot kap – ld. a plakátot.)

Persze hősünk erről eleinte mit sem tud, hiszen az iskolások gondtalan életét éli (mondjuk annyira nem gondtalan, hiszen egyedülálló, sokat dolgozó anyjáról is gondoskodik), és még nem tudja, hogy az otthonául szolgáló kisváros alatt egy teljes, másik világ húzódik, melyet trollok népesítenek be. (Az 1×01 megalapozza a fő karaktereket, az 1×02 az ereklye hatását mutatja meg, és a rész végére érkezünk meg a trollokhoz.)

A Trollhunters egy erős mitológiával megáldott, a világépítésre komoly hangsúlyt helyező sorozat. Természetesen a trollok világáról van szó, amelyet nagyon részletesen bemutatnak, és nem csak külsőségekre gondolok, hanem szokásoktól kedve a történelmen át minden aspektusára.

A sorozat gyerekekről (is) szól, és nyilván gyerekek fogják legjobban élvezni (ezt a szegmenst itthon szinkron híján sosem fogja elérni a Netflix), de semmiképpen sem nem gyerekes (nem gügyög, a humora is inkább gegekből fakad, mintsem dedósabb dolgokból), idősebben is élvezhető, a magam példájából kiindulva még felnőtt fejjel is. Pedig nincsenek igazán benne kikacsintások vagy gyerekként nem fogható utalások.

A Guillermo Del Toro neve által fémjelzett Trollhunters alapsztorija nem feltétlenül eredeti, a karakterei sem forradalmiak (jószívű gyerek, vicces barát, romantikus képzelgések alanyaként funkcionáló barátlány, két trollsegítő, és a gonoszok is közhelyeseknek mondhatóak), bevált receptet használnak, de ettől még jól összeáll, köszönhetően a történetmesélés stílusának és tempójának. (Ahogy kommentben is írjátok, a How To Train Your Dragon-filmekre hasonlít ebben a tekintetben.)

Ja, meg a művészieskedést teljesen mellőző rajzstílus is sokat segít. Mondhatnám azt is, hogy nincs sok egyénisége az egyébként szép és nagyon színes animációnak, de számomra általában az a fontos, hogy tisztában legyenek a funkciójával, maradjon a háttérben, ne zökkentsen ki.

Valójában egyébként nem 1, hanem 4 részt láttam, de ez a véleményemen nem sokat változtat, maximum annyit, hogy bizakodó vagyok a folytatás kapcsán is, egyelőre maradok.

Arra persze kíváncsi vagyok, hogy most, hogy megvagyunk a világ bemutatásával, a fő konfliktuson kívül még milyen sztoriszálakat fognak behozni. Nyilván a mellékszereplők is nagyobb hangsúlyt fognak kapni és talán a világot is jobban megnyitják. Kérdés, hogy az esetleges második évadot mennyire befolyásolja a főhős szinkronhangja, Anton Yelchin halála.

Pilot-mustra: One Day at a Time – 1×01

2017. 01. 09. 19:58 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Lehet, hogy tök fölösleges századjára is leírnom, de megteszem: a többkamerás szitkomokért nem nagyon vagyok oda. Mindig akad egy-kettő, amit nézek, de a rostán 3-nál több részre fennakadó és nézőssé válók egyikének sem adtam túl magas pontszámot anno (The McCarthys – 4/10, Kevin Can Wait – 5/10, Men at Work – 6/10, Last Man Standing – 5/10, Clipped – 6/10) – szóval minden relatív.

Ergó abban a világban, ahol az 5-6 pont mondhatni kiváló a műfaj képviselőjére, egy négyes korrektnek számíthat. Sőt, még talán azt is mondhatom, hogy a Netflix-es One Day at a Time az egyik legvállalhatóbb többkamerás komédia, amit láttam az elmúlt pár évben. A szolgáltatónál maradva: nem annyira értékelhetetlen kupac izé, mint a Fuller House, de nem is olyan edgy, mint a The Ranch.

ONE DAY AT A TIME – 1×01 – 4/10

Hogy lábjegyzet mellett azért a sorozatról is írjak, kezdhetném azzal, hogy volt egyszer régen, nagyon régen egy One Day At a Time című szitkom (az akkor Chuck Lorre, Norman Lear istállójából), ami a mostani változat alapját adja, de nem hiszem, hogy sokan ismernék, meg itt is csak a gyerekeit egyedülálló anyaként nevelő főhős szivárgott át – szóval a címet amolyan “adjuk el valamivel” megfontolásból is kaphatta.

Az alapokat egyébként latin miliőbe, azon belül is egy kubai-amerikai családba tették át, sok spanyolkodással – nem csak nyelvileg, hanem sztorik szintjén is, rögtön a pilot a mai tinik és a Quinceañera viszonyára reflektál (szép, ahogy keretbe foglalják ezt az évadzáróval). Anyu és két gyereke (semmi extra, de elviselhetőek) mellett az oldszkúl nagyi van jelen (Rita Moreno, amint belép, tapsol a nép), egy szomszéd, valamint némi munkahelyi aspektust adva az ottani főnök és kollégák.

Az biztos, hogy legjobban a főhőst alakító Justina Machado jött be az egész sorozatból. A karaktere elég tipikus latina (nyilván nem véletlenül), de ő remekül megtölti élettel és a magáévá teszi azt. Ő a szíve és a lelke a sorozatnak, a többiek szinte csak asszisztálnak neki. Nincs gond velük, bár a karaktereik nekik is elég tipikusak, egyedül a szomszéd srác jelenlétét tudtam nehezen értelmezni, bár ő szállítja a junkie-kra jobban rezonáló poénokat.

Annak ellenére, hogy teljesen korrekt a végeredmény, nem biztos, hogy ezt a sorozatot ajánlanám egy új, nézős komédiát kereső junkie-nak. Egyrészt azért, mert túlságosan klasszikus (régimódi?) az alapfelállás és a stílus (még ha a humora azért modernebb, és közel sem elcsépelt poénokkal operál), ami inkább Amerika-kompatibilis, másrészt pedig nem harsány, még a legjobb pillanataiban sem hangosan röhögős.

De aki tudja, hogy bejöhet neki egy olyan többkamerás (értsd, színpadon, élő közönség előtt felvett) szituációs komédia, ami nem felületes, amiben vannak érzelmek, ami normálisan karakterizál, aminek van története, amiben változik a status quo és amiben a karakterek bejárnak egy utat, és nem csak sima resetet kapnak minden rész elején, hogy a pilot után bármelyik részt élvezhesse az alkalmi néző (ez a Netflix-modell előny), annak érdemes 2-3 rész esélyt adnia neki.

Én megtettem, de nem lett nézős. Mint írtam, a műfaj miatt elég nagy hátrányból indult.

Pilot: Taboo

2017. 01. 08. 18:01 - Írta: human

62 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

A BBC új sorozata volt az, ami újra tévézésre csábította Tom Hardy-t. Mondjuk ez eléggé kétélű dolog, mivel egy új tehetségnek is adhattak volna lehetőséget a Taboo-val, de egy profi meg simán elviszi a hátán. Ahogy ezt a pilotban láthattuk is.

Ez volt amit az Emerald City előtt láttam, és kicsit elhalványította annak érdemeit. Itt bizony nincs csapkodás, a kezdő rész tökéletesen felépíti a főhős legendáját, ami tuti ütni fog, amikor esetleg flashbackelnek a róla szóló pletykák valóságtartalmára.

Emellett pedig azt a “játszmát” is bemutatja, amiben hősünknek részt kell majd vennie. Míg az említett legenda elég ködös, addig ez egyértelműen tisztázva van.

A történet szerint a Kelet-indiai Társaság egy Kanada és Amerika közötti földdarabra feni a fogát. A probléma, hogy a főhős bolond apja vagy 30 évvel korábban megvette azt puskaporért az indiánoktól, így bizony magánkézben van a terület. Az öreg halálával kerül a képbe Tom Hardy halottnak hitt karaktere, aki feltűnve elhappolja az örökséget a féltestvérétől, pedig vele már megegyezett a társaság – még a szomorú eset előtt.

Ez ennyiből egy sima hatalmi játszmának tűnhet, de persze a társaságról gyorsan kiderül, hogy nem tiszta lapokkal játszanak. Nem akarom spoileresebben kifejteni, még a tárgyalások is érdekesnek tűnnek, viszont mindenképp Hardy furcsa, látomásokkal sújtott karaktere az igazi extra a történetben.

Na meg a kor, az 1800-as évek eleje. Minden lepukkant és sz*r, tökéletesen érezni, hogy milyen rossz lehetett akkoriban élni. És mindez képzeljétek el baromi jó rendezéssel megfejelve. Teljesen azt éreztem, hogy mozifilmet nézek, valamiért a The Revenant táborban játszódó jelenetei ugrottak be. Meg is néztem a rendezőket: egyikük a The Killing eredetijén is dolgozott. Rendben.

Nyilván nem tudnám mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani a Taboo-t, hiszen tipikusan kijárhat neki a lassú jelző is, de mindennek helye volt a pilotban. Még úgy magában is, bár ki lesznek bontva, de már most megállták a helyüket a történtek.

Nem tudom, feltűnt-e eddig, de én nem igazán vagyok túlzottan oda a kosztümös műfajért, most viszont baromira kíváncsi lettem, hogy ezt innen hova tudják majd vinni. Az első rész simán 9/10 volt, úgy elkapott.

A sorozat január 8-tól feliratosan megtekinthető az HBO GO-n is.

Pilot: Emerald City

2017. 01. 07. 21:15 - Írta: human

24 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Hosszú évek után végre megkaptuk az Emerald City-t, megérte a várakozást az NBC “válasz a Game of Thrones-ra” sorozata? Persze, hogy nem. Már ha tényleg vártunk rá 2014 óta.

Egy dolgot mindenképp ki kell emelnem: a látvány pazar. Persze néhol szegényesek a díszletek, meg más tévés betegségek is megfigyelhetők, de van pár fantasztikusan kinéző része. Sőt, még az olcsóbb jelenetek sem olyan tipikusak, mint amit mondjuk a Once Upon a Time-ban látni. Jobbak a szűrők, jobb a production design, tényleg van valami egyénisége képileg. Ez mondjuk nem meglepő, ha a 10 részes szezon rendezőjét megnézzük: Tarsem Singh (The Cell, The Fall).

Ellenben a látvány után a történetet már nem tudom annyira éltetni. Lehet, ha kiforrja kicsit magát, és átesik a stúdió/csatorna által jobban felügyelt részen, akkor magára talál majd.

Röviden egy friss Óz-adaptációról van szó. Persze bőven eltér az eredetit könyvtől, hiszen egy darkos vízió az egész. Csak a pilotban van kiloccsanó agyvelő, d*gás, és a madárijesztő egy amnéziás gyilkológépként viselkedik. Ezek azok, amiket első körben kiszúrtam, miközben Dorothy egy rendőrautóval elütötte a gonosz keleti boszorkányt.

Mindezt egy tényleges fantasy környezetbe próbáljátok beleilleszteni fejben, hiszen nem Kansasban játszódik a történet ugye. Nem hozták sima, olcsón megvalósítható mindennapi környezetbe a cselekményt.

Bár úgy látom lesznek epizodikus sztorik is, de azért bőven van itt átívelő szál is. A fő játékidőt mindenképp az emészti fel az elején, ahogy Dorothy követi a sárga köves utat, annak reményében, hogy a végén található Óz segít neki hazajutni Kansas-be. Nyilván eközben botlik problémákba és útitársakba.

Ez idő alatt Smragadvárosban (azaz Emerald City-ben) a mágiát képviselő boszorkányok és a tudomány emberének tűnő Óz között is fokozódik a hatalmi harc. Utóbbi csak azért került hatalomra, mert valami határtalan gonoszt elűzött, amikor a mágia csődöt mondott. De ezt már kezdik elfelejteni az emberek, és a boszorkányok is.

A legnagyobb problémám, hogy az egész valahogy nem áll össze. Tényleg szép néhol, és a sötétebb tónus is előnyére válhat, egyáltalán nem zavar ez a fajta értelmezése a könyvnek, de nem gördül előre igazán. Túl darabos? Nyilván valaki mindjárt rávágja, hogy a végén kell összeállnia, de a történetek nem így működnek, főleg nem egy sorozatnál. Az utazásnak kell jónak lenni, hiszen nem is tudjuk eljut-e valaha a végéhez.

Ezeknek megfelelően talán Dorothy az egyetlen, akit rendesen alapoztak, miközben minden más is kapott vagy 40 percet ebben a dupla premierben, azonban mindenhol csak ködösen utalgattak a dolgokra. Ez is működhet simán, de csakis jobb karakterekkel, akiknek értjük legalább a céljait, és látjuk, mit akarnak elérni, de még nem tiszta (ködös:) miképp. És pont ebben gyenge a pilot, inkább csak váltogat a szálak között, hátha megragad valami jobb pillanat.

Részemről minden pozitívum ellenére is legfeljebb 6/10 jár a kezdésre. Talán ebben közrejátszott, hogy egy sokkal jobb pilotot is néztem előtte (erről holnap), de igazából pont emiatt ajánlani sem tudom nyugodt szívvel mindenkinek. Persze fantasy rajongók mindenképp nézzenek bele, de aki szimplán csak egy jó sorozatot keres, az nem ebben a kezdő részben találja meg azt.

Pilot-mustra: Ransom – 1×01

2017. 01. 07. 15:31 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

A Ransom elejétől a végéig az a szó járt a fejemben, hogy ‘generikus’, pedig lehet, hogy életemben nem mondtam még ki, mert…, mert nem így beszélek. De ha az ember sokat olvas angolul, akkor ezek a szavak törnek fel belőle elsőként, és nem az, hogy ‘tipikus’.

Pedig a túsztárgyalós, váltságdíj-kezelős Ransom-nak csak a szerkezete ismerős, amitől még lehetne jó is, rossz is. Ez annyit tesz, hogy egy újonc szemüvegén keresztül fektetik le az alapokat (sztori, főhős), mégpedig úgy, hogy az első pár percben látunk egy random esetmegoldást (túszejtést), majd pedig megérkezik a heti eset (10 évvel ezelőtt elrabolt gyerekért kérnek váltságdíjat), hogy az epizodikusságot is kipipálják.

RANSOM – 1×01 – 6/10

 

A túszhelyzeteket kezelő főhős belevaló, merész, mégis visszafogott, magánszektoros (manapság az a menő!) figura (Luke Roberts), akinek persze akadnak csontvázak (és áldozatok) a múltjában, s bár elhisszük, hogy vérprofi, mégsem annyira emlékezetes – az pedig nem ad sokat hozzá, hogy valódi személyen alapul. A már említett újonclány mellett még két főből áll a csapata, azonban a pilotból nem derül ki, hogy ők miért nélkülözhetetlen – az egyikük profilozó, a másik pedig talán exzsaru. De legalább ismert színészek.

Az újoncos megközelítés persze a nézőnek is a legkényelmesebb, hiszen így újonnan lehet bemutatni a csapattagok közti dinamikát, valamint a főhős magyarázhat számára alapvetésnek tűnő dolgokat, hogy mi, nézők is fogjuk az adást. De igazából aki nem húzza fel magát a paneleken, hanem szükséges jónak vagy rossznak tartja őket, az nem hiszem, hogy ezért elmarasztalná az írókat.

Ami érdekes lehet, az a heti eset, hiszen nem szokványos, “ki tette?”-műfajban utazik a Ransom, sőt, egy ideig még abban sem voltam biztos, hogy el akarják-e kapni az elejétől fogva ismert emberrablókat, vagy pusztán az a cél, hogy kiszabadítsák az áldozatot. Persze rejtély így is volt, csak éppen az a motivációkat, illetve a körülményeket érintette. (Az epizodikus eset mellé természetesen rejtélyeskedve előhúznak némi átívelés gyanánt valami múltban történt dolgot, hogy fenntartsa a néző kíváncsiságát.)

A Ransom tipikusan olyat pilotot hozott, amit negatívumok miatt nem tudok lehúzni, és szerintem a többség is csak azt fogja felhozni a sorozat ellen, hogy nem mond sok újat. Nem azért, mert láttuk a Standoff-ot és a Flashpoint-ot, mint túsztárgyalós drámákat, hanem mert minden eleme ismert, és valószínűleg a hetente variált történeti elemek, valamint a magánéleti átívelés sem tartalmaz sok újdonságot.

Összességében a sorozat, csak a pilot alapján, teljesen ártalmatlan, el tudnám nézegetni, de minek tegyem, ha csak ennyire alkalmas? Háttérbe, kvázi rádiózni tökéletes lehet (másik százhoz hasonlóan), és ki tudja, talán idővel megszokná annyira az ember, hogy le is üljön elé. De ha nem lenne, akkor nem hiányozna. És ezt akár komoly kritikának is mondhatnám. (Aztán, ha a 3. rész után megmarad nézősnek, akkor úgy kell nekem.)

Pilot-mustra: The Mick – 1×01

2017. 01. 06. 14:50 - Írta: winnie

8 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Van, amikor valakinél az elejétől a végéig beszippant egy komédiapilot. Azért, mert jót röhög a poénokon, mert bejönnek neki a karakterek, mert valahogy betalál nála a stílus. A FOX-on bemutatott The Mick két It’s Always Sunny in Philadelphia-író munkája (sok éves veteránok, de máson nem is dolgoztak még), és a főszereplős is az It’s Alway Sunny-ból érkezett. A stílus pedig? White trash, tapló humor. Egyelőre.

THE MICK – 1×01 – 8,5/10

 

Az alapsztori tényleg egymondatos: a tróger, semmirekellő, felelőtlen nagynéni megörökli multimilliomos testvére három elkényeztetett gyerekét, házát és háztartását, hogy pótanyaként álljon helyet. Amihez természetesen rohadtul nem fűlik a foga. Mickey inkább csak élvezni akarja a gazdagságot és az előtte hirtelen feltárulkozó lehetőségeket, a csemeték csak a nyűgöt jelentik. Főleg, hogy némelyik elég kiállhatatlan.

– I was half your age when I settled down.
– Settle down? You got knocked up by some rich guy when you were working as a stripper.
– I was waitress at a strip club.
– You were a topless waitress. Okay. And that’s even worse; it just means you couldn’t dance.

Lehet, hogy a folytatás már feleennyire sem lesz jó, vagy előfordulhat, hogy oda lesz az újdonság varázsa (nem mintha annyira újszerű lenne a The Mick, bár ez a stílus inkább kábelen őshonos), de ez a pilot tényleg rohadt jó volt, egy másodpercig nem unatkoztam rajta.

Persze tudom, hogy alapvetően ez az a stílus, amit a részenkénti egy-két kunszt, nagy röhögés fog eladni, amikor valamelyik karakter nagyon durván pórul jár (vagy hasonló ennek a mintájára), és nem kíván meg különösebb írói teljesítmény, de annyi hasonló próbálkozás sült már be (Cooper Barrett’s, valaki?), hogy épp itt az ideje annak, hogy valamelyiknek összejöjjön.

Ehhez pedig tényleg az kell, hogy működjenek a kiegészítő elemek, mint például a mellékszereplők. Ennek elérése érdekében a The Mick tényleg csak egy-két ecsetvonást és jó színészválasztást használ fel. Nem hiszem ugyanis, hogy a pimasz nagylány, a tudálékos és szívatható középső fiú, a fura kisöcsi, a tróger pasi vagy testes, latina szobalány annyira eredeti figura lenne, de kivétel nélkül mindegyik (nagyon jól) működött, mert okosan nyúltak hozzájuk.

Mivel családi a körítés, elkerülhetetlen, hogy egymásra találjanak a karakterek, és olykor az is, hogy érzelgős legyen, de ha van eszük az íróknak, akkor ezt nem viszik túlzásba, nem hagyják, hogy úgymond fejlődjön az együtt lakók helyzete, hiszen ami ennyire működik, azon kár lenne változtatni. (Én nem bánném, ha a többkamerás komédiák mintájára minden rész resetet jelentene a kapcsolatok tekintetében, és a pilot utáni helyzetet vennél mindig alapul.)

Vicces megnézni a The Mick mellett az ABC nyári újoncát, az Uncle Buck-ot, melynek hasonló az alaphelyzete (ott egy piti fekete szélhámos lesz a bébiszitter, a különbség annyi, hogy apuék csak sokat dolgoznak és olykor elutaznak), mégis ég és föld a végeredmény. Ebből látszik, hogy milyen sokat számít a humor stílusa, a karakterek, illetve a színészek. (Olson-nak például simán elhiszem, hogy ilyen.)

Chain yourself to a redwood, light yourself on fire. Just not tonight, understood?

Természetesen csak annak érdemes belekezdenie a sorozatnak, akinek nincs ellenére az olykor agresszív, fizikai humor (esések, kelések, testnedvek – de nem öv alatt, legalábbis egyelőre nem), a másik szívatása, a helyenként azért elég tapló stílus. Tudom, nem szép dolog ilyesmin röhögni, de ha valami kreatív (mármint a főhős részéről), akkor az pacsit érdemel, mint a csirkevacsora a pilot végén.

Ja, megnéztem az 1×02-t is. Az is meghökkentő és elvetemült volt helyenként, de szerethető is, simán 7-7,5 pont. Remélem, kitart a lendület.

Pilot-mustra: Beyond – 1×01

2017. 01. 05. 19:43 - Írta: winnie

15 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A Freeform az egész szezont elérhetővé tette, de az írás csak az első részről szól. Ha eljutok a végére, akkor lesz évadkritika is, de addig is kommentben vagy kerüljétek a spoileres infókat, vagy jelezzétek azokat.)

There could still be unforeseen complications. At this point, it’s critical that we begin to understand what happened to Holden and why.

Ha a Ransom tipikus CBS-krimi, akkor a Beyond tipikus rejtélyes, összeesküvős, természetfölötti sorozat, ami jó eséllyel valami nagyon tipikus végeredményt fog hozni, de a kezdés alapján természetesen arra is megvan a sansz, hogy jól sül el a dolog – most légy okos, Domokos! Az alapokat ugyanis korrekt módon lefektették, miközben nem okozott fizikai fájdalmat a nézése. Márpedig a Freeform-tól ez nagy szó, ld. Shadowhunters.

BEYOND – 1×01 – 6/10

  

Kezdjük azzal, hogy az első pár perc nagyon megfogott, kicsit Stranger Things-esen retró volt (kisváros, gyerekek, (motor)bicikli), még akkor is, ha nem is olyan régen játszódtak a fura események amik egy tizenéves srác kómájához vezettek. Annak ellenére, hogy ezt egy elég hatásos jelenet követi, a sorozat belövéséhez el kell árulni a csavart: tini hősünk 10 évvel később tér magához, immáron egy huszonéves testben.

Ez az az alapszituáció, mely minden hozadékával együtt (gyereküket visszakapó szülők, sokkal érettebb kisöccs, rég nem látott legjobb barát) nagyon bejött, és még akár valamennyire eredetinek is mondható. Ami ezt követte (fura helyen való ébredés, furcsa képesség, fura jó- és rosszszándékú idegenek és persze a “SENKIBEN SE BÍZZ!“), arra azonban már semmiképpen sem mondható el.

Tim Kring keze is benne van a sorozatban, bár nem ő a készítő, így talán nem meglepő, hogy mielőtt még furcsaságok kezdenének történni, hősünket még látomások is jól meggyötrik, amik egyelőre megfejthetetlenek, de nyilván értelmet fognak nyerni, és nem lesz annyira elvont a magyarázat, mint a The OA esetében, ami azért bír néhány párhuzammal a Beyond-dal összehasonlítva. (De az amnéziás vonal miatt a Blindspot is említhető, egyébként meg sok más minden miatt a Kyle XY – emlékeztek még?)

Egyelőre nem nagyon emelkedik ki a szürkeségből sem a főhős, sem a többiek karaktere, habár előbbi kapcsolatai, főleg a testvérével és a legjobb barátjával, számomra azért elég izgalmasak. Cserébe, bármennyire is a rejtélyre van kihegyezve a sztori, egyelőre biztos, hogy nem kaparnám a falat azt a kérdést hörögve, hogy “mi a franc történt Holden-nel?”, és hogy mire képes?

Bármennyire is reális volt, annyira nem segített a piloton, hogy a főhős igencsak szkeptikus magával (és nem mindennapiságával) kapcsolatban, ami egy ponton túl idegesítővé vált. Persze ő sem hülye, tudja, hogy valami nincs rendben, de azért remélem, hogy az elkövetkező pár rész nem a vívódásaival fog eltelni.

Korrekt volt a Beyond kezdése, csak tartok attól, hogy a tipikusabb irányba fog elmenni a sorozat. Sokat fog számítani az, amikor kijjebb tárul majd a világ és több szereplőt ismerünk meg, illetve konkrétabban körvonalazódik az, hogy mi lesz az első szezon fő csapása azon kívül, hogy felderítik a kómás tíz év rejtélyét és a kiváltó okot.

Az első 40 perc ugyanis csak az alapokat tette le, és azt tudtuk meg, hogy történt valami furcsa a főhőssel, és hogy valaki el akarja kapni őt. Jöhet a… menekülés, az emlékezés és az önmegismerés? Remélhetőleg azért ennél több is.

Pilot: Ransom

2017. 01. 05. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

We left the textbooks behind a long time ago.

Ha valaki röhögni akar, az nézze meg a cold opent, a főcím előtti részt. A macska rám nézett, olyan hangosan nevettem rajta. Pedig ő aztán mindent át tud aludni.

Mi volt a vicces? Nem az, hogy minden bevált módszert hátrahagynak, amit a fenti idézetben láthattok, hanem az, hogy az egyik szereplő egy névjegykártyával bemegy egy túsztárgyalás rendőrség által lezárt részére. Nem csak megvillantja a logót, a kékruhás meg is nézi a névjegyet. Még csak nem is a túsztárgyaló cégtől lenyúlt beléptetőkártyáról van szó, csak egy sima névjegyről.

Lehet, hogy apróságnak tűnik, de szerintem tökéletesen megalapozta, hogy itt még a Bull-nál is nagyobb bullshit várható, pedig mindkettő valós személy munkáján alapszik. Kicsit előreszaladtam, szóval röviden: egy túsztárgyalós sorozat a Ransom. Mivel láttunk már pár sorozatot, így az senkit nem lep meg, hogy egy külsős tanácsadó cégről van szó.

A pilot egy rendőrségnek segítős jelenettel indít, amikor a főszereplő nagyon okos férfi megold egy nehéz helyzetet a zsaruknak. De rögtön utána jön a fő ügy, amiben csak egy család nevében tárgyal gyerekrablókkal, mégpedig a rendőrök kihagyásával.

Ebbe a pilotba aztán tényleg mindent beletettek. Nem csak arra gondolok, hogy két fajta ügyet is mutattak, hanem a kliséáradatra. Ott van az a textbook-idézet, de természetesen egy új csapattag szemén keresztül mutatják be nekünk a karaktereket, és amit a gyerekrablásnál művelnek az írók… áh, nem akarok spoilerezni, de szinte pipálják a tipikus dolgokat. Mondjuk a fő megcsavarás egész jó, szóval egy pontot kapnak érte, de mindez nem ellensúlyozza a tipikusságot.

Igazából a közepes és annál rosszabb jelenetek sorában a szereplőkről és a rendezésről semmi sem mondható el. Bár a főhős kicsit túljátszott, de amúgy teljesen tipikus az egész sorozat, halálunalmas párbeszédekkel, tipikus képekkel, drámai töltéssel. Na jó, volt vagy 2 egész jó beállítás, talán egy jobb forgatókönyvvel egész nézhető lett volna a végeredmény.

Abba még bele sem mentem, hogy a 40 percen át épített “ki ez az új lány?”-kérdés tetőpontja mennyire nulla érzelmi töltéssel bírt. Tipikus munkadarab az egész, legyen 5/10, de ajánlani még újoncoknak sem tudom. Nézzetek helyette inkább Standoffot.

Previous Posts