login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Treadstone

2019. 10. 16. 19:50 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Lehet, hogy ezért kapok rögtön, de végre egy rendes akciósorozat is érkezett? A USA szállítja, elvileg a Bourne-filmek világában játszódik (Budapesten forgatták), és persze vannak hibái, de hogy a közelharcba itt a pilotban rengeteg energiát öltek, az is tuti.

Nyilván nem lehet teljesen hozni a mozifilmek lendületét, hiszen nincs idő 3 hónapig dolgozni a koreográfián és a felvétel után fél évig csak vágni, hogy tökéletes legyen, de sorozatok közül azért kevés üti meg ezt a szintet. Nyilván az Into The Badlands kiemelkedő példa, szóval nincs egyedül a Treadstone, de azért nem is dugig tömött a halmaz, amibe sorolható, az is biztos.

Hogy miért nem a történetbe vágtam az elején? Mivel abból iszonyat kevés derül ki az 52 perces pilotból. Nyilván előismerettel jobban érthető, de természetesen az élvezetéhez nem kell kívülről fújni Matt Damon kalandjait – itt is kibontják majd rendesen. Talán repetitív lesz a nagy felfedés, de legalább több szálon, nem egy karakteren üthet? Csak mert teletömték ügynökkel a pilotot.

A lényeg egyelőre annyi, hogy a világ minden táján egy gyerekdallal felélesztenek alvó ügynököket, akiknek rögtön van küldetése is. Plusz közben a Treadstone szervezet eddig nem ismert szálairól is kiderülnek dolgok a múltban. Ez is prominensebb lesz, ez már most látszik, elég jó a casting arrafelé is.

Meg eleve úgy a egész részre elmondható, hogy nem annyira ismert arcokkal tömték tele, viszont mindenki megfelelő eddig. A fényképezés pedig simán filmes szint, ha nem is Greengrass zseniális (sokak szerint szédülést előidéző) stílusát hozza, de egy American Assassin által feltett léc könnyedén megvan. A bunyók konkrétan lekötöttek, pedig tévében ez elég ritka, legjobban eddig ez a Daredevil oneshotjainak sikerült, na meg a Banshee-nek.

Mindez persze valamennyire negatív is, mert mégsem ugrik igazán magasra a Treadstone. Oké, simán a közepes fölött van, de egyelőre mégis leginkább csak az akció-zsáner rajongóinak tudnám ajánlani, nem látom benne a nagy közönségsiker lehetőségét. Talán, ha elkezd kibomlani a fő szál? Részemről 7/10, a Hanna-nál jobban tetszett például.

Pilot: Batwoman

2019. 10. 12. 10:05 - Írta: Necridus

3 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Temessétek vissza a Batwoman sírját, nincs még itt az ideje!

winnie a pilotkritikájában szinte megszólított, amikor feltette a kérdést, miszerint egy Arrowverse-profi hogyan vélekedik a kezdésről, így én is nyilatkoznék a premierről, elvégre szinten vagyok az eddigiek közül mindegyikkel (a Black Lightningot leszámítva, bár még nem is nevezhetjük Arrowverse-sorozatnak).

Mivel ezen sorozatok kibeszélőit mind én írom az utóbbi időben, igyekszem nem ismételni önmagam. Tudnám, mert a Batwoman az Arrowverse-ben előre kifaragott helyébe tökéletesen beleillett. Néha már egy családként gondolok erre az univerzumra (megvan ez a kép, ugye?), ahova Ruby Rose újszerű, mégis régi alapokra felépített karakterét beadoptálták. Így, akinek már az előző sorozatok kezdése sem tetszett, itt sem valószínű, hogy másképp fog vélekedni.

Gondoljunk csak bele, mi a karakter előtörténete. Halott rokon, pipa. Elszigeteltség, pipa. Sok éves kiképzés, pipa. Hazatérés hosszabb idő után, pipa. Rejtélyes körülményekbe való csöppenés, pipa. Rideg családi viszonyok, pipa pipa és pipa.

Ezen kívül a korábbi mintát követi maga a pilot felépítése is. A hős visszatér hazájába, felismeri a jelenlegi, szörnyű viszonyokat és tenni akar ellenük valamit. Közben a múltja folyamatosan kísérti, kosztümének prototípusát megkapja és rögtön archnemezist is talál magának.

Mégis újszerű, mert Batwoman az első, középpontba helyezett LGBTQ+ szuperhős (legalábbis a reklám ezt mondja, de gyakorlatilag ez Caity Lotz White Canary-je). Ez el is indít egy flashback szálat, ahol a kiképzőtáborban összemelegedett valakivel, majd kirúgták onnan, és a pilotban ismét találkoznia kellett egykori szerelmével – eléggé megváltozott körülmények között.

Azon kívül, hogy jó néhány másodpercet újrahasznosítottak a visszatekintésben, teljesen jól működtek – bemutatta Kate karakterét ahelyett, hogy Batwomant alapozta volna, így az alteregó miatti kettősség is szerepet kapott. Mégis kaptunk másfajta flashbackeket is, amik még régebbre nyúlnak vissza: Kane gyerekkorába, amikor elhunyt az édesanyja és kishúga.

Ezek cserébe akadozók lettek, amivel nyilván azt akarták ábrázolni, hogy még gyerek volt, és a tragédia miatt az agya talán kiszortírozta ezeket a képeket a fejéből, mégis zavaró volt, egyszerűen kellemetlen a szemnek.

A katonás, párkapcsolati flashbackben mondjuk nem látok több lehetőséget, így azt nem hiányolnám a továbbiakban, a gyerekkoros több potenciált rejteget magában, de átvehetné a látványvilágot a másik visszaemlékezéstől. (eltértem a lényegtől, de azt még muszáj megemlítenem, hogy a jelenben meg néha olyan közelről vették RR arcát, hogy én hajoltam hátrébb, nehogy megsértsem az aurájába mászással).

Nálam a mércén egy kicsit magasabban helyezkedett el a Batwoman pilotja, tőlem megkapja a 7/10-et. De nem azért, mert többet látnék bele, mint az előző írásban leírtak, hanem mert egyszerűen jól szórakoztam rajta. Nem untam, annak ellenére, hogy lehetett volna azért dinamikusabb, pörgősebb az egész. Nem is éreztem egyes karaktereket soknak (mondjuk a mostohacsalád úgy kuka, ahogy van. A pótanya például mennyi szerepet kapott?).

Ruby Rose pedig nagy meglepetés volt. Sokszor nem láttam még (de tervben van az Orange, ne kövezzetek meg+), de amikor igen, nem éreztem annyira jó színésznek. Most viszont simán lehozta azt, amit kellett. Sőt, a sírós jelenete kimondottan tetszett, a laza, keménykedő csaj karakterét pedig teljesen korrekten hozza. Nem azt mondom, hogy mesteri az alakítása, de amit kellett, azt hozta.

Két nagyobb pozitívuma volt még a premiernek: egyik a második legfontosabb karakter, Alice. Na nem a személyazonossága, mert azt lehetett előre sejteni (bár talán jobb is így, hogy nem akarnak ócska húzást csinálni belőle), hanem maga a karakter megformálása. Gyakorlatilag egy “őrült” zsenit kaptunk ellenségnek, aki nem csak a jobbnál jobb terveivel fog minket szórakoztatni, hanem sajátos stílusával és az Alice in Wonderland referenciáival. Nyilván nem egy Joker vagy Harley Quinn koppintás, de hasonlóan mad (a magyar őrült szó szerint nem adja át azt, amit az angol mad kifejezés. Na meg ezt mondogatta már párszor).

Másik pedig a karakter útjának megnyújtása. Végre nem azt láttuk, hogy a pilot végére már az a hős lesz a főszereplő, aki majd évekig, hanem mind érzékeljük, hogy innen van még hova fejlődnie.

A társát még jóformán nem is ismeri, a kütyükkel alig volt még bevetésen, a szerelése még nem a végleges, már látott verzió (jé, pont egy éve volt az első posztom a blogra nem vendégként!). És még a saját elismertségéért is meg kell majd küzdenie, hogy ne Batmanként emlékezzen rá a jövő nemzedéke. Jöhet innen még egy halom edzős jelenet, a csapat kialakulásának rengeteg módja, a folyamatos újítás a fegyvereket illetően. Ezer meg egy lehetőség van még ezekben.

A szokázos bokszolós bunyójelenetek itt sem maradtak el, és ha nem is voltak annyira látványosak, mégis olyan elemei voltak, amik növelték a brutalitás fokát, és súlyosabbá tették ezen jelenteket. Nem egy Supergirlről van szó, ahol egy pofontól elrepülnek a karakterek, meg nem is a Flash-ről, ahol futóversenyeket tartanak. Itt kőkemény erőszakot alkalmaznak, ahogy az Arrow-ban is, és amit eddig láttunk, tökéletes. Csak kölcsön kéne kérni néha James Bamfordot az Arrow stábjából (vagy a finálé után teljesen átvenni), hogy rendezzen egy-két akciójelenetet, mert az univerzumindító sorozatban is kiemelkedően teljesít.

Egy szó mint száz, nem sikerült olyan rosszra a pilot, mint amilyenre az átlag junkie számított. Sőt, meglepően jó volt. Nem kimondottan jó “jó”, de simán erősebb a közepesnél, és ezt nem csak az eredettörténetek iránti szeretetem miatt mondom, mert a folytatás is érdekel – annyira, hogy rögtön néztem volna még egy epizódot.

Pilot: Nancy Drew

2019. 10. 10. 21:30 - Írta: human

4 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Mi történik, ha keresztezzük a magánnyomozós, noiros zsánert a tinisorozatokkal, meg a… horrorokkal? A CW erre a kereste a választ, amikor Nancy Drew-t gyilkossági ügybe keverte.

Először azt hittem, hogy a lány kora az eltérés az eredeti, 30-as évekbeli Nancy Drew-hoz képest, de mint olvasom 16 és 18 körül volt mindig. Itt sem sokkal több, hiába utal vissza a “kemény” múltjára, amikor a rendőrség helyett oldott meg dolgokat, de ezt már hátrahagyta. A pilot során Nancy egy nagyobb átívelő ügybe keveredik. Sőt, igazából nem is egybe, mert több mindent felvezetnek a rész során.

Nancy egy étteremben dolgozik, és a városi tűzijáték estéjén megölnek valakit az ottani parkolóban. Kevesen vannak a környéken, és szépen lassan kiderül, hogy igazából mindenkinek volt indítéka a gyilkosságra. És emellett még valami természetfeletti szál is van valami régóta kísértő szellemmel, aminek a szálai szintén Nancy-hez vezetnek.

A sorozat kapcsán mindenféle döntést nehezít, hogy az igazi heti rutint még nem érezhetjük át. Csak mert például a Veronica Mars-ot sem a fő ügy töltötte ki, szóval csak lesznek itt is mellékes dolgok. Vagy el sem tudom képzelni, hogy miképp akarják kibontani a fő szálat? Bár elnézve a készítőket, itt tényleg a magánélet erősödhet még az eddig látottaknál is jobban.

— I’m growing on her.
— Like a fungus

A lényeg, hogy ennyi alapján mondhatni hangulatos. Valójában túltolja a tini emo-t (“darkness found me”), de igazából ezt lehet nem tudom megítélni. Az biztos, hogy eddig pörgős volt a dolog, megvolt a csali, de egy kérdés azért megfogalmazódott bennem: tényleg nem menne a kísértet nélkül? Nem is konkrétan a természetfelettire gondolok, hanem olyan olcsó írói húzás, ha sokszor valami furcsa esemény közben talál új nyomot Nancy, mert máshogy nem tudják organikusan a sztoriba helyezni.

Pontszámnak nem is tudom mit adnék rá. Olyan távoli világnak tűnt, így részemről 6/10 esetleg, de tippre ebbe azért jobban el lehet merülni. A design, a casting, és az egyik rejtély egész szórakoztatónak tűnik.

Pilot-mustra: Almost Family – 1×01

2019. 10. 09. 15:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

A FOX-on múlt héten indult el az ausztrál Sisters című sorozat amerikai változata (az eredeti fent van Netflix-en – ha más nem, az előzetesét érdemes csekkolni, mert némiképp más a hangvétele), aminek az alapkoncepciója rém egyszerű és ezerféleképp továbbgondolható: egy fiatal nő rádöbben, hogy több tucat testvére van a nagyvilágban, ugyanis megtermékenyítéssel foglalkozó apja olykor saját spermáját használta fel a folyamatokhoz.

ALMOST FAMILY – 1×01 – 7/10

Igazából az alapsztorit le is lehet fedni ennyivel, de azért konkretizáljunk. A főhős, aki nagyon apja lánya (és a termékenyítési klinikájának kommunikációs igazgatója), tényleg megdöbbenve értesül arról, hogy mit tett köztiszteletben álló édesapja, és nem is nagyon hiszi el, de idővel el kell fogadnia a (sokkoló) igazságot.

És hogy mi lesz ebben a sorozat? Az, hogy akad két új (mostoha)testvére, egy ügyvéd (aki régi jóbarátja volt, de azóta eltávolodtak), valamint egy balhés volt tornászlány, akikkel összesodorja őt az élet, és ha már így alakul, akkor össze is költöznek. Ami valahol érthető is, ugyanis mindhárman (más és más miatt) életük komoly fordulópontjához érkeztek el.

Az alapfelállás azon kívül, hogy pár barátról szól a sztori (meg újabb esetleges testvérekről – ezt a szálat muszáj mozgásban tartani, nem?), már csak azért is nagyon érdekes számomra, mert remekül el lehet játszani azzal a kérdéskörrel, hogy miben befolyásolja az embert a neveltetése, környezete, és mennyiben határozza meg őt a puszta biológia. Ez nem egyszerű témakör, remélem, ha kitérnek rá, akkor nem fogják semmiségekkel elbagatellizálni.

Értelemszerűen a sorozat a három főszereplő vállán nyugszik, és számomra mindhármuk karakterét elég jól megalapozták, simán tudtam érzelmileg kötődni hozzájuk. Brittanny Snow szerepe igazi főnyeremény olyan szempontból, hogy mármost meg érzelmi hullámvasutaztatják (ezzel a figurával nagyon sok mindent lehet kezdeni), Emily Osment egy hebrencs, de elég érzékeny és ingatag karaktert kapott, és Megalyn Echikunwoke is izgalmasnak ígérkezik, bár egyelőre csak a belső vívódásának köszönhetően.

Bár dramedy-ről van szó, a végeredmény abszolút feelgood volt, egy ilyet szívesen elnéznék sokáig. Aranyos lett, volt benne komédia, szappan és valódi dráma, meg hús-vérnek tűnő karakterek, és ami a legfontosabb, testvérek, vagyis “testvérek” – ez utóbbit csak azért emeltem ki, mert a testvéres sorozatok mindig is a gyengéim voltak, valamiért a testvéri kapcsolatokat tartom a legérdekesebbeknek, a legsokszínűbbeknek.

Bár a szerelmi háromszög belebegtetéséért sem voltam oda, nagyobb gondom mindössze a “bűnügyi” szállal volt. Az apára gondolok, és az ő sztorijára. Gőzöm sincs, hogy mit terveznek vele. És nincs okom feltételezni, hogy ne tudnának mindenfélét kitalálni, nyilván azért tartották meg a karakterét, mert van ötletük (és a lányával való kapcsolata is elég komplex), de ettől még úgy érzem, hogy nagyon meglennék anélkül is, hogy Timothy Hutton minden részben 10 percenként kapna egy jelenetet. De meglátjuk, mit hoznak ki belőle.

Pilot: Raising Dion

2019. 10. 08. 21:20 - Írta: human

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix beszállt az országos sorozatos szezonba, hiszen pont most szállította a legtipikusabb sorozatát (szinkronnal és felirattal), ami akár ABC-re vagy NBC-re is érkezhetett volna. És ezt nem is negatívan írom, csak ilyen elvárásokkal kell nekiülni, ez a kommersz irány a cél a Raising Dionnal. Más nézőknek ott van más természetesen.

A történet egy anya és a fia köröl bonyolódik. A családapa egy folyóba fullad, és a nő próbál boldogulni a teljesen rámaradt gyerekkel. Akiről nem mellesleg kiderül, hogy szuperképességei vannak. Eleinte csak tárgyakat lebegtet, de ha jól rémlik az előzetes és a plakãt, akkor komolyabb dolgok is várhatóak.

Szóval az anya próbálja kezelni a helyzetet, továbbra is nevelni a fiát, de közben állást is kell találnia, és ehhez hasonló mellékvágányokon is bonyolódik a sorozat, amiből 2 rész után semmi sem rajzolódik ki igazán.

A legdurvább számomra a megvalósítás volt. A CGI korrekt, szóval nem arra gondolok konkrétan, hanem ahogy a tónus ugrál: a komoly jelenetből átbotladozunk folyamatosan ilyen komikus, laza zenés helyzetbe, mint amilyen az állásinterjú az 1×02-ben. De nem feloldásról van szó ezekben a betétekben, hanem mintha két sorozat lenne összecipzározva. Egyszer ezt nézzük, aztán a másikat.

A legkeményebb az volt, ahogy a nő barátai kezelték a látszólagosan teljesen kimerült depresszióját. Ha addig eljuttok a pilotban, akkor csak szólok, hogy nem lesz jobb a dráma. Vagyis lehet a 9. rész végére talán, de ki húzza addig? Pár kommentelő biztos, majd meglátjuk, mit szólnak.

A lényeg, hogy ez számomra mellément. Sőt, az időzítése a legrosszabb bizonyos szempontból. Bár lehet, hogy az a cél, hogy “nálunk is van ilyen” itt az őszi szezonkezdésben, nem kell “elkapcsolni” a Netflixről, de nekem, aki most sok közepes országos újonc sorozatot látott, ez most egyszerűen rosszul esett. Viszont a nyáron szerintem nem lett volna ennyire feltűnő a kontraszt.

Mindez oda vezet, hogy a pilot csupán 6/10, és kihagyhatatlannak semmiképp nem nevezném. Olyan, mint a többiek. Akinek a szuperhős gyerek története felkeltette a figyelmét, az próbálja be természetesen.

(A Netflix a teljes évadot feltette. Egy ideig biztos ez lesz a kibeszélő, így általánosabb ajánlóknak örülnénk a legjobban. Azért ha jelölve van, akkor mehet a spoiler is.)

Pilot-mustra: Batwoman – 1×01

2019. 10. 07. 19:10 - Írta: winnie

24 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Ha CW-s DC-univerzumban játszódó képregény-sorozatról írunk, mindig érdemes jelezni, hogy ki mennyire van otthon az Arrowverse-ben, illetve mik a preferenciái.

Nos, nálam eddig az Arrow 3 részes kasza volt (4/10-es pilotkritika), a The Flash-t 2 évad után nem folytattam (7,5/10-es pilotkritika), a Supergirl-ből 6-7 rész után szálltam ki (6,5/10), a Legends of Tomorrow már nem is tudom hány részt kapott (5,5/10), míg a Black Lightning 2 évad után is nézős marat (6,5/10), bár a folytatáson itt is gondolkodom. Szóval nem vagyok rajongó, de úgy látom, hogy a kezdőepizódok általában bejöttek nekem.

BATWOMAN – 1×01 – 6/10

A Batwoman-é is bejött, mindenképp a jobb oldalán tartózkodik a “közepesnél jobb” kategóriának, de hiányzott belőle az a plusz, ami egy Supergirl vagy egy BL-pilot esetében megvolt nálam. Persze nem annyira lep meg, hogy tetszenek ezek a kezdések, általában ugyanis az eredetsztorik be sztorik be szoktak jönni nekem köszönhetően az ismert szerkezetnek, a kérdés mindig az, hogy a heti rutint miképp prezentálják a készítők.

A sorozat főhőse a múltbeli családi tragédia / katonai tréning / extrém kiképzés-háromszögben formálódott, és utóbbiról tér vissza Gotham-be mostohatestvére hívására, ugyanis egykori nagy szerelmét álarcos gonosztevők rabolják el. Azonban hiába akar segíteni, a helyi milíciát vezető apja nem szívesen vonja be az akcióba, így saját szakállra kezd el nyomozni, ami persze akciózásba torkollik. Ja, említettem, hogy a főhős nem más, mint Bruce Wayne unokatestvére?

Így már el lehet képzelni, hogy alakul az eredetsztori, aminek szinte minden porcikája kiszámítható, követi a klasszikus, szuperhősös (itt mezei álarcos igazságosztóról, egy törvényenkívüliről van szó, nem mutánsról) képregényes “szabályokat”, és a felvázolt mellékkarakterek, a segítők és ellenlábasok is ismerősek, de… épp ezt várja el az ember tőle nem? Legalábbis nekem nem volt gondom vele. Főleg úgy, hogy az érzelmi hátteret nagyjából sikerült megalapozni, és Ruby Rose is teljesen jó és szimpatikus Kate Kane

Ami a külsőségeket illeti, a CW azért már eléggé bejáratott gépezettel rendelkezik, így Gotham megalkotása sem fogott ki a csatornán, megvolt a (tipikus, darkos) hangulata a Batwoman-nek, az akciók is rendben voltak CW-s szinten (most a szokásos bokszolásokkal sem volt bajom, mert itt legalább hétköznapi emberek verekedtek), egyedül a zene tűnt nekem túl elektronikus hangzásúnak (tudom, hogy a többi is olyan, de ez a hangzásvilág vagy kilógott), de ahhoz hozzászokik idővel az ember.

A Batwoman alapfelállása mindenképp magában hordozza azt az egyszerre kellemes és kellemetlen problémát, hogy van egy állandó főgonoszunk (tippre nem csak 1 évados), ergó a papírforma az lenne, hogy borítékoljuk, hogy a főhős nem fogja “elkapni” őt, ami egyrészt kiszámíthatóságot jelent, folytonos csikicsukit (vagy esetenkénti partvonalra tolást), másrészt lehetőséget az íróknak, hogy a prekoncepciókkal rendelkező nézőket meglepjék – kíváncsi vagyok, hogy mennyire és hogyan fogják bevetni Rachel Skarsten karakterét.

Azonban kíváncsiság ide vagy oda, annyira nem bízok ebben az alapfelállásban, túl sok buktató van benne, olyanok, amiket általában nem szoktam jól fogadni a képregényes műfajban. Persze egy dolog, hogy szkeptikus vagyok, és más dolog, hogy szerintem a kezdés elég korrekten megalapozta a sorozatot, lekötött, felkeltette az érdeklődésem. Remélem, hogy a folytatás is érdekes marad.

A legnagyobb kritika talán az lehet a Batwoman kapcsán (ha ugyan ez kritikának mondható – tuti, hogy másoknak erény), hogy mennyire nem üt el a többi Arrowverse-sorozattól. Ismerős köszönteni persze mindig jó érzés, de valahogy komolyabb elkülönülést, sajátabb utat vártam volna tőle, ha már adódott ez a lehetőség. Persze még van idő.

A nagy kérdés, hogy az Arrowverse-profik miképp vélekedtek a kezdésről? Vagy a pilotról vagy a folytatásról biztos lesz majd olyan írásunk is, ami az ő nézőpontjukból közelít.

Pilot-mustra: Bless The Harts – 1×01

2019. 10. 06. 19:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: 2019/20,animáció,pilot-mustra,video

Vicces, hogy mindig mondogatom, hogy egy pilotnak mindig bele kell férnie a junkie az ember életébe. Mármint akkor, amikor kérdezi valaki, hogy ez vagy az a sorozat jó-e. Mondjuk ezt a kérdést sosem értettem, hiszen senki nem fogja tudni megmondani, hogy szerinte milyen lesz, ergó annak a sorsa, aki felteszi a kérdést, attól függ, hogy milyen beállítottságú kommentelő válaszol neki először. Aminek… nincs sok értelme? Mert, hát, elég random így választani. Ezért, akár tud az ember kritikák alapján dönteni, akár nem, azt szoktam mondani, hogy 20 vagy 40 percnyi esélyt adjon az őt érdeklő sorozatnak, nehogy elmenjen mellette egy leendő kedvenc.

Ezt most nem azért írom, mert amellett akarok kampányolni, hogy a FOX új animációs szériájának mindenki adjon esélyt (nyilván az animációk, főleg a FOX-animációk kedvelői azért próbálják be!), csak azt akarom jelezni, hogy olykor egy pilotot is nehéz végignézni. Mondjuk nem mondtam ellent magamnak, amikor totális érdektelenségem ellenére elindítottam az 1×01-et, de már 8 perc alatt annyit kalandozott el a figyelmem, hogy nem volt értelme eljutnom a végéig. De legalább felelős döntést hoztam azzal, hogy kaszálom.

BLESS THE HARTS – 1×01 – ?/10

Olykor kérdőjellel szoktam jelezni a pilotosztályzatomat, és ezúttal is így korrekt, de nincs kétségem afelől, hogy ha végignéztem volna a kezdést, akkor 1/10-nél nem nagyon adtam volna rá többet. Egyrészt azért, mert (és tudom, hogy sokadjára írom ezt le) az animációk 99%-a abszolút nem köt le, másrészt mert rettenetesen érdektelenek voltak a szereplők.

Mondjuk az első jelenet valamennyire még jópofa (amellett, hogy rávilágít a nem feltétlenül szuper animációra), de már abból is az jött le számomra, hogy ebben a sorozatban igazán az lesz az érdekes, hogy ismert színészek adják nagyon felismerhető hangjukat a karaktereknek, és számomra a többségük eléggé lelógott róluk, inkább láttam magam előtt Kristen Wiig-et vagy Maya Rudolph-ot.

A déliessége miatt kicsit King of The Hill-es felállás (ami nagyon nem King of The Hill-stílusú meg szintű) a Hart-családról szól, egy egyedülálló anyáról és lányáról, annak pasijáról, no meg a nagyiról. Ennyi. A pilotsztoriban vannak fizetésre váró számlák, titkos raktárhelyiség – és tovább nem is jutottam (Kumail Nanjiani hallucinát Jézusa így kimaradt), csak az jött le amellett, hogy a karakterek nem nagyon érdekesek (igazi animációs archetípusok), hogy a humor is eléggé erőltetett. De legalább próbálnak karakterizálni, a szereplőket is megalapozzák, így mindenki eldöntheti, hogy mennyire érdekli őt ez a família.

Ennyi alapján tényleg nincs értelme mélyelemzésbe bonyolódnom, de legalább kommentben valaki jelezze, hogy nézhető (valamennyire) a sorozat és csak azért voltam képtelen befejezni, mert pikkelek a műfajra! (Egyes helyeken 103-as kódszámmal látom egyébként a leadott részt, így lehet, hogy nem ez volt a valódi pilot, de simán előfordulhat, hogy csak a produkciós sorrend volt más.)

Pilot-mustra: Carol’s Second Act – 1×01

2019. 10. 03. 19:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) És akkor kössünk masnit az első hetes országos premierek kapcsán az újoncokra, hiszen itt az ideje a második blikkeknek (és utána annak, hogy a nézős sorozataimat majd májusban folytassam, pedig mindig megfogadom, hogy nem maradok le…).

Már csak a Carol’s Second Act-ről nem írtam (a Bless The Harts második hetes, de gőzöm sincs, hogy az 1/10-en kívül arról mit írhatnék…), de azt hiszem, hogy nem is fogom nagyon rabolni senki idejét vele. Mondjuk a puszta szám annyira nem beszédes, és mivel ősszel nagyon kevés volt a többkamerás, azaz közönség előtt felvett újonc, ezért a műfaj rajongóinak kötelező ez a pilot, és annak is, aki szereti Patricia Heaton-t, mert a jelek szerint abszolút rá fognak építeni.

CAROL’S SECOND ACT – 1×01 – 2,5/10

Az egy soros sztorik mindig hatékonyak eladás szempontjából. Itt egy 50-es nő a főhős, aki második karrierjébe kezd és orvos lesz. Csak ugye kezdő kollégái olyan fiatalok, hogy a gyerekei lehet, és ugyanez némely feletteséről is elmondható. Ő persze outsiderként is lelkes, ráadásul gyerekeit felnevelő szülőként, illetve élettapasztalatának köszönhetően sok olyasmiben előnye van, amire nem is gondolnánk.

Azonban ezúttal nem egy The Rookie 2.0-t látunk más foglalkozással és drámaibb köntösben, hanem egy komédiát, szóval bármi pozitív is sülhetne ki a fenti alapfelállás azt muszáj kiröhögni, mert… az jó?

Most jöhetne a mantrám a műfajjal kapcsolatos viszonyomról, de ezúttal kihagynám, mert az idei nézős többkamerásomat még nem találtam meg (SPOILER: a Bob Hearts Abishola – 1×02 elég gyenge volt), szóval simán benne lett volna, hogy bejön az egyszerű és vonzó koncepcióval rendelkező Carol’s Second Act. De nem így történt, rémisztően elcsépelt lett a végeredmény.

Oké, egyszer, kétszer, háromszor még lehet, hogy vicces volt a főhős korán rugózni (mintha a tudás attól függne…), de tizenharmadjára már nem annyira, de ez olyan gumicsont, amit nem fognak szerintem elengedni a készítők. Ami nem is baj, csak csinálják kreatívabban a dolgot. Viszont arra már nincs kifogás, hogy minden más miért volna ennyire tipikusan szitkomos. Annyira magától értetődőre vették a poénokat, hogy kedvem sem volt nevetni.

Arról nem is beszélve, hogy ez a kórházas körítés, mint kiderült most, nekem nem jön be. Tudom, hogy ugyanezen a napon a Mom a függőséggel vicces, szóval akár még edgy-nek is lehet nevezni a  Carol-t amiatt, mert beteg emberek dolgaival foglalkozik (és lehet, hogy tragédiát is fognak húzni, ha van eszük), de itt valamiért teljesen másképp csapódott le bennem a dolog, mint mondjuk a Scrubs-ban. Kényelmetlenebb volt.

A CSA egy olyan komédia, ami tele van ismert arcokkal (a The Middle főszereplője, a Raising Hope főszereplője, a Baby Daddy főszereplője, a Twin Peaks főszereplője, a Speechless egyik főszereplője, a Clipped főszereplője), éppen ezért szinte biztos vagyok benne, hogy a helyszíni közönség soraiban sokkal, de sokkal jobban élveztem volna. De így, itthon kész szenvedés volt az egész. Mondjuk Ashley Tisdale feltűnése a végén dobott a dinamikán, így még kap egy esélyt a sorozat.

Pilot-mustra: Sunnyside – 1×01

2019. 10. 03. 17:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

– There’s not even a shower in there.
– With the right attitude, any place with running water is a shower.

(A másik pilotkritikánk itt olvasható.) Az NBC új komédiájából az maradt meg bennem a nézés után, hogy nagyon sok potenciállal rendelkezik, és hogy az alapfelállása sokkal viccesebb annál, hogy néha totál ritmustalan legyen. Ezen persze lehet javítani, ahogy a humorosság is feltekerhető, ami viszont már most adott, az a szereplőgárda, már pedig ehhez a stílushoz érdemes olyan karaktereket szerezni, akik egymagukban is elvinnének a hátukon egy saját sorozatot.

SUNNYSIDE – 1×01 – 6,5/10

A Sunnyside sztorija csak katalizátor, miszerint van egy bukott, lusta botránypolitikusunk, aki előbb pénzt keresni próbál, majd később szívből is elkezd istápolni pár, állampolgárságért hajtó bevándorlót – a lényeg úgyis az lesz, hogy Kal Penn elkalauzoljon egy piszok színes társaságot, pár tényleg jópofa és/vagy elvetemült karaktert egy igen aktuális tematika keretein belül. (Ami egyelőre még nincs túlpolitizálva (bár az ICE már beindult), viszont anélkül szerintem nehéz lesz, de hátha megtalálják az egyensúlyt.)

Minden bevándorló hozza magával a személyisége mellett saját országát, egyéni hátterét, valamint az archetípusára jellemző sztereotípiákat (ezek mindenkinél elég különbözőek, így adják magukat az ellentétek), amik már az első részekben remek kis running gag-eket produkálnak. A hülyülés mellett azért az érzelmi oldalt sem hanyagolták el, hiszen mégiscsak teljesen outsiderekről van szó, akik számára komoly téttel bír a közös munka.

Nagyon kellemes volt a Sunnyside, és sok apró darabkája abszolút szellemesre sikerült, de valahogy jobban össze kéne rakni a mozaikokat. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy anno ugyanezt mondtam a Brooklyn Nine-Nine-ról (tonna potenciál, tök jó karakterek, kicsit szét van esve), aztán mi lett belőle? Nagy közönségkedvenc, miközben én már az elején kaszáltam.

A B99 miatt kezdem egyébként azt érezni, hogy lehet, hogy csak Mike Schur stílusa nem jön be annyira (ld. még The Good Place – a Parks and Recreations inkább volt The Office-utód, ami mégiscsak Greg Daniels), pedig ha valaki, akkor ő mindenképp előre mutató a komédia műfaján belül. És ezzel nyilván nem azt mondom, hogy nem volt jó ez a kezdés, csak kicsit tartok magától a sorozattól, hogy megmarad számomra kiaknázatlan potenciálnak, miközben a többi néző egymás hasát fogva röhög majd és jelöli szénné a Sunnyside-ot a JAws-on.

Pilot-mustra: Evil – 1×01

2019. 10. 02. 21:50 - Írta: winnie

11 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

The name is George.

Szóval ez a legjobb kritikákat kapó országos újonc. Oké. (A másik pilotkritikánk itt olvasható.)

Persze idővel megfejtettem, hogy mi is a bajom az Evil-lel, úgyhogy gyorsan meg is invitálom ide a Project Blue Book rajongóit. Meg azokat, akik szeretik a különös hangulatú, a magukból nagyon nem országos csatornás, főleg nem CBS-es vibe-ot árasztó sorozatokat.

EVIL – 1×01 – 3/10

Persze nem fedezte fel a csatorna a spanyolviaszt, az Evil nyomozós sorozat. De. És ez egy nagy “de”. Addig még minden rendben van, hogy alapvetően egy X-aktákat kell elképzelnünk, amiben egy hívő ember újdonsült szkeptikus társával (és egy áccsal!) vizsgál ki természetfeletti jelenségeknek tűnő dolgokat, pozitívakat (csodák) és negatívakat (démoni megszállás) egyaránt.

– My colleague Ben and I are hired by the church to investigate unexplained phenomenon and to recommend whether there should be an exorcism or further research.
– I didn’t know that was a job.
– It is.

Na már most, azt nem fogom ellőni, hogy az Evil-ben létezik-e természetfölötti, lehet, hogy nem is tudnám, de nekem ott bukik meg ez a koncepció, amin a Project Blue Book is: a magyarázatokon (már persze, ha földhözragadt megoldásról van szó). Mert egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy az egyszerű utat választják, én pedig valahogy időpocsékolásnak érzek 30 percnyi nyomozást nézni azért, hogy a végén kiderüljön, hogy csak egy mosómedve volt fent a padláson vagy csupán szél fújta a függönyt – ld. még a Project Blue Book-ban a ballonok meg madarak meg fura alakú fák, tudom is én, mi derült ki.

Igen, értem én, hogy a sorozat a heti ügynél sokkal többről szól, ld. a címet, a GONOSZSÁGRÓL, de nekem az efféle megöli a műélvezetet. (Még akkor is, ha nagy kedvencem volt a The X-Files, de abban a történetet ügyesen beleszőtték a vizsgálódásokba.) Rossz volt látni, ahogy a kezdeti magas szintről (Katja Herbers nagyon nem tipikus figurája elég jól eladta a felütést) egyszercsak zuhanórepülésbe fogott a pilot (pont, mint a PBB), amikor tudatosult bennem, hogy mire is megy ki a játék, milyen stílusra kell számítanom.

See, the problem with my job is that possession looks a lot like insanity, and insanity looks a lot like possession.

Epizodikusság ide vagy oda, a sorozatnak hol az A-sztoriban, hol a mellék B-sztoriban azért lesz egy (vagy két) komoly átívelése is, amit a pilot végén vezetnek fel, és ezt most nem is lőném el, de az aspektus mindenképp izgalmas, és attól függően, hogy a folytatásban mekkora súlyt fog kapni, még lehet, hogy meg is mentheti számomra a szériát. Viszont ha az egész csak valami tessék-lássék lufi, akkor nem fogok kitartani az 1×03-ra. (Michael Emerson karaktere mellett ugye még ott van George, akit… nem tudok hova tenni.)

Amit a sorozat javára írhatok, az az iszonyat fura stílus, ami a horrorosnak indult jelenetek ellenére, inkább vicces, mintsem ijesztő, de persze ettől még korhatáros a tartalom. És persze a mögötte rejlő gondolatiság is szimpatikus, ahogy azt felvázolják a rész végén. A gond csak az, hogy innen túl könnyű tipikus irányba elmenni.

Igazából azt a kérdést nem tudom megválaszolni az Evil kapcsán, hogy kinek szól ez a sorozat, hogy milyen célközönségre hajtanak? A krimirajongókra? Az ördögűzések és démonok kedvelőire? Vagy addig jó, amíg egy sorozatot nem tudunk ilyen egyszerűen beskatulyázni? Lehet, hogy pont ezért húzom a számat? Mert nem volt annyira megszokott az Evil, és ez ellen tiltakozik a szervezetem? Oké, nem akarok túlzásokba esni, de a végére tényleg nagyon megutáltam az egészet.

Stumptown – 1×01: Kinek a pap, kinek a papné

2019. 10. 02. 20:20 - Írta: Neoprimitiv

8 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Néha annak is van haszna, ha az ember félig-meddig kötelességtudatból vállal be valamit. Én például már egy jó ideje szinte alig nézek sorozatokat (inkább a filmes elmaradásaimat pótolom), országosakat meg pláne nem. Viszont a szokásos őszi körkérdésnél, hogy ki miről írna, eszembe jutott a Stumptown, aminek az első négy percét tartalmazó előzetese nagyon bejött, és bejelentkeztem rá.

Ami így utólag szerencsés volt, mert enélkül, csak a pilotkritikákat olvasva szinte biztos, hogy lemondtam volna róla, ld. winnie és human posztjait. Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy a pilotokra nagyon érdemes beruházni, mert mindenki mást vár a sorozatoktól.

Előre bocsátom: sajnos a két kritikában megfogalmazott tényekkel nem tudok vitába szállni. Valóban zsúfolt volt az első rész, valóban nem ez a sorozat fogja újszerűségével megváltani a világot. A mellékszereplők is inkább csak pár alapvonást kaptak, a szürke zónában mozgó indián kaszinós sem olyasmi, amit még soha nem láttunk. A lényeg az, hogy számomra mégis élvezetes volt az első rész – részben pont azok miatt, amik nekik nem jöttek be.

A heti ügyes nyomozósoknál (főleg a klasszikus whodunnit stílusnál) engem nagyon ritkán érdekel a nyomozás. Lehetőleg ne egy utcai kamera öt évvel ezelőtti kinagyított képén ismerjék fel a tettest a körme alatti piszokról, de egyébként ha nagyjából logikus, amit látunk, akkor nem várok csodát. Egyszerűen azért, mert úgy 100-150 ilyen epizód után az ember óhatatlanul ismétlésekbe fut, a történet magja nagyon sokszor ismerős már máshonnan.

Nálam tehát mindig a körítés adja el ezeket a sorozatokat, ami itt pont beletaláltak abba, amitől nekem élvezetes egy ilyen 40-45 perc.

Cobie Smulders nagyon jó, ebben eddig sem volt vita. Valaki egy kommentben limonádénak nevezte a sorozatot – szerintem egy korsó világos sör. Nem kézműves, áfonyalekvárba pácolt hódfarokkal ízesített specialitás, csak kicsit kesernyés, felfrissítő adag. A számomra pont az az egyik nagy pozitívuma, hogy nem akar minden áron vicces lenni. Attól, hogy valakinek van egy cinikus humora, nem okvetlenül mond poénokat minden második percben. (Tavaly a Whiskey Cavalier ezért nem jött be végül – túl sok volt.)

A másik, ami a pilotban tetszett, az a földhözragadtsága. Jó, az elején kapunk egy kötelező “hűdenagyonjómegfigyelő” snittet, de már tíz perccel később a főhős leáll bunyózni két pasival – akik annak rendje és módja szerint ki is ütik. Nem harc nélkül, de nem egy Nikita vagy Sydney Bristow-pótlékot kapunk. A látvány sem a gazdagok és szépek világát idézi – ha Portlandnek vannak szép részei, azokat gondosan elkerülte a B-stáb (a sorozat nagy része Vancouverben készült, csak vágóképeken van Portland).

human felvetette, miért kellet már most behozni a viszonyt a Michael Ealy alakította zsaruval? Lehet, hogy várhattak volna vele, de én pont erre kaptam fel a fejem. Mi van? Csak így pikk-pakk, semmi végzetes nagy szerelem, csak szex? És nem egy random egyéjszakás kaland, hanem a másik főszereplővel? Az ABC-n? Mivé lesz a világ, ha már az első részben kilövik a will-they-won’t-they évekig húzható nyűglődését? Egy szó mint száz, lehet, hogy későbbre hagyhatták volna, de nálam hatalmas piros pont volt, hogy tudom, mi nem lesz a későbbiekben.

A másik elem, ami nekem váróssá tette a következő részt, a Down-kóros testvér és a főhőssel való viszonya. A szerencsejáték-függőket általában a rossz oldalon látjuk a sorozatokban, pedig önmagában ettől még nem lesz valaki rossz. Az, hogy Dex – remélem – a jövőben is egyensúlyozni kényszerül majd a saját, függőséggel nehezített szarok bele életfelfogása és az Ansellel rá háruló felelősség között, nagyon sok lehetőséget rejt.

Én biztosan maradok a következő részre, de nem titkolom, vannak aggályaim is. A zenék, a kocsiban beszorult kazetta, Ansel, az egysorosok mind olyan apróságok, amelyek nagyon jó hangulatot teremtettek. Az a baj, hogy eddigi tapasztalatom alapján sajnos ezek azok a részletek, amelyekkel a készítők már jellemzően az évad közepére sem tudnak mit kezdeni. Ezért aztán ezek az egyedi ízek sokszor elég hamar eltűnnek, vagy megmaradnak kötelező körnek.

Remélem, hogy itt tudják, mit csinálnak és képesek lesznek funkciót találni ezeknek az egész évad során. Ha igen, akkor biztosan maradni fogok. Részemről (a hibákat nem tagadva) olyan 7,5/10 a pontszám.

Pilot-mustra: Perfect Harmony – 1×01

2019. 10. 02. 17:20 - Írta: winnie

9 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Vannak azok a sorozatok, amikről az ember azért nem akar kritikát véleményt írni, mert nem tud. Vagy nem akar. Mert nézni akarja inkább, nem pedig megindokolni, hogy miért tetszett neki annyira. Mert tetszett. Mert élveztem. És kész.

Az NBC új komédiája, a Perfect Harmony ilyen. Az elejétől a végéig nagyon aranyos, két remek főszereplővel, remek ötletekkel (a filmcímek!), a szuper feelgood finálé pedig végképp elfeledtetett velem minden kifogást. Ha ugyan volt. De nem hiszem, hogy volt. Bár nem tudhatom, mert elfelejtettem. Megyek, és megnézem még egyszer a kezdést, hátha most nem felejtem el.

PERFECT HARMONY – 1×01 – 7,5/10

Azért abból, hogy messze nem ez a legjobban fogadott újonc komédia, és hogy kommentben olvastam az enyémmel gyökeresen ellentétes véleményt, arra a következtetésre jutottam, hogy közel sem fog mindenkinek be a sorozat. Persze felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem jön be valakinek olyasmi, ami ennyire szórakoztató?

Oké, csak viccelek, nyilván mindig is szubjektív lesz a dolog. De azért Bradley Whitford mufurc főhőse csak vicces, nem? Akárcsak a The Unicorn főszereplője, ő is feleségét gyászolja, és hogyhogynem, betéved egy templomba, ahol épp egy kórus gyakorol, és mivel anno zenetanár volt az egyetemen, ezért gyorsan helyére is teszi a tagokat pokróc módon. Azok pedig rádöbbennek, hogy ha egy hozzáértő nyúlna hozzájuk, akkor jobbak is lehetnének. Azonban Arthur-nak nem fűlik a foga ilyesmihez. Indulhat a meggyőzés?

Nem ez az első, de nem is a második országos újonc az elmúlt napokban, ahol egy vonakodó főhőst egy pilot alatt meggyőznek arról, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar, de itt az érzelmeire apelláltak, ráadásul egy jól felskiccelt szállal, szóval nem volt gond. Főleg, hogy az egész sztori expressz módon már a rész végére egy kórus-versenyperformanszban csúcsosodott ki (mert a csúcspont jó, értem?!), szállítva a feelgood életérzést.  Igen, rohanós volt és kicsit muszájnak tűnt a dolog, de nagyon működött, zseniális volt, beleborzongtam, így elnézem.

Na de akkor hogy lesz ebből sorozat, ha már most minden meg van oldva a kórussal? Majd kiderül, de nagyon abba az irányba mutatnak a dolgok, hogy a kórusozás csak afféle melléktevékenység lesz, ernyő, ami összefogja a karaktereket, a fő vonal a főhős beilleszkedése, “megjavítása”, valamint a többiek magánélete lesz, hiszen bőven van mindenkinek ügyesbajos dolga civilben is.

Csak ismételni tudom magam, nagyon tetszett a start, és nem annyira jeleneteket vagy a humort értem ezalatt, hanem az érzést, ami átjárt a játékidő 20 perce során. Amihez piszok sokat hozzátettek a karakterek. Működtek a kisebb figurák is (köztük a Banshee-s vadállat, aki most joviális hősszerelmes), és nagyon működött a főhős is. Anna Camp-pel pedig túlságosan elfogult vagyok, ő neki a derűs jelenléte alapból egy hatalmas plusz.

Ja, és persze mivel kórusos a sorozat, ezért énekelnek is benne. Általában közösen, olykor egyedül, szóval aki fázik az ilyesmitől, annak lehet, hogy Bradley Whitford sem fogja feldobni a pilotot.

Previous Posts