login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Mad About You: kezdett a 8. évad

2019. 12. 13. 20:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Egy újabb klasszikus szitkomot élesztettek fel a Full House, a Roseanne és a Will & Grace után (és a Frasier előtt) – a különbség annyi, hogy előbbiek streaming platformon és országos csatornán folytatódtak (vagy brutális nagy sikerrel, vagy visszafogott, de korrekt érdeklődés mellett), míg ez, ami itthon anno Megőrülök érted címen ment, egy apró kábeles platformon kapott új részeket.

Hogy miért nem volt érdeklődés iránta komolyabb helyről, azt magam sem tudom, a 90-es években elég menő volt a sorozat, például Helen Hunt 7 évad alatt 7 főszereplői Emmy-jelölést kapott (4-szer el is nyerte a díjat), de a többi kategóriában is bőven képviseltette magát. A nosztalgia pedig elég komoly húzóerő. De talán nem véletlen, hogy az eredeti Mad About You az elmúlt években nem volt túl keresett a streaming platformok körében sem.

Hát, ha ilyen volt annak idején a sorozat, akkor nem is csodálkozom rajta. Oké, ez így gonosz volt, de hogy nagyon rövid véleményt fogalmazzak meg a sorozatot anno nem nézőként (nyugi, most pótolni fogom az első 3 részt, mert azért kíváncsi vagyok – UPDATE: megnéztem, aranyosak, de nem nézősek), ilyen (humor)minőség mellett ma nem nagyon lehetne labdába rúgni. Más kérdés, hogy ez mit sem számít, mert ez a Mad About You túlságosan is a régi nézőknek szól.

És ha a régi nézőknek szól, akkor, mint a Fuller House, el lehet lenni a kellemes nosztalgiával meg a régimódi poénokkal, mert így emlékeztet egykori önmagával. Más kérdés, hogy azért bőven van olyan 90-es évekbeli többkamerás, élő közönség felvett komédia, ami ma is megállja a helyét, ergó nem hiszem, hogy a Mad About You hátrányára vált volna, ha némi újszerűbb identitást kapott volna.

Sajnos a 8×01 szinte csak és kizárólag felhozó epizód, amiben megmutatják, hogy mi lett a főszereplőkkel (most repül ki a gyerek a fészekből, mert ugye felsőoktatás – a szülők meg nehezen engedik el), és felvillantanak pár régről ismert karaktert. Ha lesz sztori, akkor az majd a 2. résztől jön.

Nosztalgiának pár részre megteszi (az első évadot 2 hat epizódos adagban adják ki, rajongóknak lecsúszik), de tényleg csak a múlt megidézése céljából, egyébként manapság már nagyon nem versenyképes. Csak azoknál, akik a retrót szeretik. Mert a hangulata olyan, némiképp békebeli, még akkor is, ha lejön róla, hogy 2019-ben játszódik.

Azért amikor Paul Reiser és Helen Hunt majdnem elnevette magát, az jópofa volt, ott látszott, hogy nagyon élvezik ezt a reuniont – egyébként ilyen nevetgélés határát súroló snitteket az eredeti sorozatban is előszeretettel hagytak benn. Ártalmatlan a végeredmény, maximum nem röhög rajta sokat az ember.

Pilot: Virgin River

2019. 12. 13. 15:50 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bár azzal kezdem most, hogy a Netflix múlt heti (magyar feliratos) premierje nem az én sorozatom, viszont bőven láttam a kisvárosos zsánerében értékes dolgokat. Hogy mit? Hát mondom.

A történet egy ápolónő körül bonyolódik, aki az életében történt trauma miatt elvállal egy világvégén, vagyis Virgin Rivernél levő állást. Mondjuk a kisváros polgármestere úgy fogadta fel, hogy a helyi orvossal nem beszélte meg a dolgot, szóval onnan rögtön érkezik is egy konfliktus, hiszen a morgós, 70 fölötti úr hiába jószívű (valahol mélyen), azért ezt nehezen mutatja ki.

Aztán ott vannak még a színes karakterek a helyiek részéről. A háború után itt kocsmát nyitó veterán, aki végre békét talált, de egy volt bajtársa miatt nem olyan egyszerű az élete. Előkerül egy magára hagyott baba is, aminek kapcsán tökéletesen lefestik a lakosok viselkedését. És mindebbe azért így mentem bele, mert a részletekben van a lényeg. Az apró-cseprő, de valójában fontos ügyek körül sertepertélő emberekben.

Röviden összefoglalva szerintem már a fentiek alapján könnyen be tudja lőni magának mindenki, aki hasonlókat néz, csak ez valamiért elkerülte a figyelmét. Innen már csak a főszereplők lehetnének problémásak, de a This Is Us-ból, a The Walking Dead-ből és sok másból is ismert Alexandra Breckenridge rögtön kedvelhető, és a morgós dokit játszó Tim Matheson is bírható. Nem akarok mindenkit felsorolni, de a cast a témához remekül illik.

Mihez lehet hasonlítani? Egy kicsit Everwood, egy kicsit Miért éppen Alaszka? (aminek örökre csak a magyar címe fog beugrani), de kicsit saját hangja is van. Lázadó tiniként lehet cinikusan “leHallmark-filmes”-eztem volna, de az az igazság, hogy az ilyen, a szívét őszintén asztalra tevő dolgokra nem szabad úgy nézni.

Persze mindezek ellenére nem kötelező nézni, csak a “zsáner” rajongóinak tudom ajánlani, mert ott bőven jó, nem olyan, ami kiüldözi a nézőt a világból. Legalábbis másfél rész alatt erre jutottam. Nem tudom, a kezdés legalább 7/10, azonban én tuti nem nézem tovább, mert mint mondtam,ez nem az én stílusom mostanában, viszont lebeszélni senkit nem akarok. Ha nem is nő fel az említett klasszikusokhoz, szégyent biztosan nem hoz rájuk.

Pilot-mustra: Truth Be Told – 1×01

2019. 12. 12. 21:30 - Írta: winnie

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az AppleTv+ pénteken mutatta be (MAGYAR FELIRATTAL) a legújabb, szám szerint hatodik sorozatát (most még tudom sorolni a többit, nemsokára már nem lesz értelme: See, The Morning Show, For All Mankind, Dickinson, Servant), és talán ezzel már nagyjából láthatjuk azt is, hogy mire kell számítani egy Apple-sorozattól. Hogy ebben a műfajban a brandre érdemes-e odafigyelni, vagy inkább legyintsünk rá?

A klasszikus átívelő szálas krimi, a Truth Be Told is 3 részes premiert kapott, és amondó vagyok, hogy ezúttal is joggal, mert ez a sorozat nem a pilottal akar nézőket szerezni, hanem bízik abban, hogy az 1×03 végéig kitartókat érdekelni fogja az, hogy Aaron Paul karaktere gyilkos vagy ártatlan, meg egyébként is, mi történt azon a bizonyos végzetes éjszakán?

TRUTH BE TOLD – 1×01 – 5,5/10
TRUTH BE TOLD – 1×02 – 6,5/10
TRUTH BE TOLD – 1×03 – 7,5/10

A sorozat Kathleen Barber Are You Sleeping című könyvén alapul és (látszólag) egy true crime podcast-et készítő újságíró nyomozását mutatja be. 20 évvel korábban ugyanis a főhős hathatós segítségével gyilkosságért elítéltek egy 17 éves fiút. A nő, az Octavia Spencer által alakított Poppy Parnell ugyanis saját szakállra vizsgálódott az ügyben és egy, a Serial-höz hasonló audiosorozatban dolgozta fel mindazt, amit talált, és az általa meglelt nyomok igen sokat nyomtak a latban. Nem ő volt ugyan a koronatanú, de sokat tett az ítéletet elősegítendő.

Ez már régen történt, azonban a jelenben Poppy-nak kétségei támadnak a fiú (aki azóta középkorú férfivá lett) bűnösségével kapcsolatban, főleg a fő tanú vallomása kapcsán, ezért ismét vizsgálódni kezd: egyrészt az ügy résztvevőit keresi fel (vagyis próbálja felkeresni, mert nincs egyszerű dolga ilyen-olyan okok miatt), másrészt pedig a börtönben életfogytig tartó büntetését töltő Warren-nel is kapcsolatba lép – és természetesen mindezt podcast formájában dolgozza fel, így halljuk mi is a gondolatait.

Tök véletlenül beleütköztem egy kritikába, ami kiemelte, hogy a Truth Be Told kifejezetten izgalmas családi dráma lenne, csak éppen az esetlen rejtély, a bűnügyi szál nem kavarna be folyton a képbe, hiszen mégiscsak akörül forog minden. Nos, az első rész alapján én természetesen fordítva látom: maga a gyilkosság az érdekes, azonban folyton folyvást azon kapom magam, hogy Poppy családja (tesó, apu, apu új felesége) kiemelt szerepet kap, aminek nem örültem.

A pilot után ezért ez a szál engem abszolút válaszút elé állított, mert hiába dob fel érdekes kérdéseket erkölcsi oldalról az eset (meg az, hogy végülis egy amatőr oda nem figyelése miatt valaki lehet, hogy ártatlanul ült 20 évet), ha folyton kizökkentenek. Nyilván az az ideális, ha valakit mindkét szál leköt, de én krimikedvelőként a kikérdezés és nyomozás felé húzok inkább. Szerencsére a folytatásban a magánélet sokkal érdekesebbé válik,

Persze nem azért, mert maga az ügy annyira eredeti lenne (meg aztán sok hasonló, múltbeli ügyet felderítő sorozat volt mostanság, nehéz túl nagyokat csavarni ilyesmin vagy sokkolni 2019-ben), viszont ez a 20 éves dolog kifejezetten izgalmas. Nem csak az, hogy látjuk, hogy egy fiatal tinédzser élete hogy megy tönkre, és hogy milyen ember lett belőle, hanem a többi szereplő sorsa is tanulságos, nyilván a zseniálisan jó Lizzy Caplan-nel az élen, akit egy ikerpár két tagjaként láthatunk.

Az ügy feldolgozása során kapunk olykor flashback-eket is a végzetes éjszakáról, és elcseszett dolgok kezdenek kirajzolódni előttünk, bár elég lassan haladunk előre a valós felderítést tekintve, hiszen sok más probléma is felszínre kerül – a sorozat abszolút nem csak a krimire épül, hanem tényleg foglalkozik komoly és fontos kérdésekkel, és olykor nagyon érzékenyen tapint rá bizonyos dolgokra.

Összességében az első résztől sokkal többet vártam, de mivel nagyon nem pilotos volt, nem csúcspontra vezették ki, és sem Octavia Spencer és Aaron Paul duóját együtt, sem pedig Lizzy Caplan-t nem láttuk még olyan sokat, ezért közel sem nyűgözött le annyira – utóbbi később bőven kap terepet, más kérdés, hogy Spencer és Paul a 2. és 3. részben nem nagyon van szemtől szemben, bár igazán az kikérdezésével nem is nagyon jutna közelebb az igazsághoz.

Szerencsére az 1×03 már kifejezetten bejött, szép fokozatosan nőni kezdett a tét, de még mindig nincs ott a sorozat, hogy kötelező átívelő szálas krimi legyen. De ha így haladnak tovább, akkor nem lesz mese.

Egy azonban mindenképp jó jel a jövőre nézve. A Truth Be Told és a korábbiak alapján is kijelenthető, hogy az AppleTv+ sorozatai nagyon igényesek kivitelezésüket tekintve. Így máris egy fokkal nyugodtabban várhatjuk a többit, például Az alapítványt.

Pilot-mustra: Dolly Parton’s Heartstrings – 1×01

2019. 12. 09. 15:50 - Írta: winnie

8 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Még a Netflix is azt mondja, hogy “Nézd meg bármilyen sorrendben!

A Dolly Parton: A szív húrjai magyar címre hallgató epizodikus antológia két hete került fel a szolgáltató kínálatába (nem csak a szokott feliratot kapta meg, hanem a magyar szinkront is – amivel oda lesznek az ízes, délies akcentusok), és nem hiszem, hogy valaha is volt olyan Netflix-es sorozat, ami kevésbé érdekelt volna. Ennek pedig csak és kizárólag az volt az oka, hogy nem tudtam elképzelni, hogy miben lehet ez a széria más, mint pár Hallmark-tévéfilm összefűzve.

DOLLY PARTON’S HEARTSTRINGS – 1×01 – 6/10

És amikor ez eszembe jutott rögtön a sokat használt érvelésemet is előkaphattam, miszerint miért van bajom a Hallmark-filmekkel, ha nem is láttam még Hallmark-filmeket (az elmúlt tíz évben biztos nem), és persze ez kiterjeszthető sok mindenre, például telenovellákra és szappanoperákra, amiket dettó sosem néztem? És ugye ebből következik, hogy nekem nem konkréten a műfaj képviselőivel van gondom, hanem a műfaj gondolatával. Lehet, hogy “félek” attól, hogy tetszeni fog, amit látok? És akkor “kevesebb” leszek? Minő marhaság…, meg egyébként is, olyan sorozatokat szeretek nézni, amik alapján egyesek simán leírnának.

Nem tudom, nem hiszem, hogy félelemről lenne szó – tetszés vagy nem tetszés, egyszerűen csak másra akarom fordítani az időmet, mint napi sorozatokra vagy (és most b* nagyot általánosítok, előre is elnézést) lányregényekre. Gyerekkoromban lehet, hogy egy Romana regényújság olvasása is lekötött volna, én mégis a Walker felügyelő füzeteket vásároltam, meg Franco Solo-t, meg a DAB sört ivó német magánhekus kalandjait, meg volt valami szellemes, horroros ponyvasorozat is.

Szóval szerintem aki magasművészetre vágyik, az lapozzon, a Dolly Parton’s Heartstrings valóban inkább a Hallmark szellemiségét idézi meg az olykor feelgood, olykor könnyezős, olykor drámaiba hajló sztorijaival. Amiket bármilyen sorrendben lehet nézni – érdemes leírás vagy szereplők alapján választani.

A történeteket azonban mégis összeköti valami, mégpedig Dolly Parton személye. A részek története ugyanis a country énekesnő dalaira épül, azok címére és/vagy szövegére. Ennek megfelelően minden epizódot Parton vezet fel a monológjával, mesél nekünk dala keletkezésének körülményeiről, mondanivalójáról, hogy aztán belecsapjunk a sztoriba, amiben nem csak a dalt dolgozzák fel, hanem hallani is lehet azt, plusz Parton is szerepel minden részben egy karaktert alakítva.

Egy ilyen epizodikus antológiánál, ahol az átkötő elem még a szokottnál is halványabb, végképp nem sok értelme van az egy epizódon alapuló véleménynek (minden rész megítélése teljesen lutri lesz), de azért leírom a magamét a kezdésről, ami eleinte pont úgy zajlott, ahogy elképzeltem, miszerint néztem a történéseket, és nem nagyon érintettek meg a dolgok a műfaj miatt, idővel viszont azon kaptam magam, hogy a langyos kezdés után elkezdett érdekelni, és a  végére kifejezetten bejött. Lehet, hogy 90 perc sok lett volna még mellékszálakkal, de így, 60 percben elvoltam vele – köszönhetően a szimpatikus szereplőknek

A történet egyébként egy kissé hűvös házasságban élő férfiról és nőről szól, és utóbbi megismerkedik egy fiatal, kikapós csapos lánnyal, akinek nagy vágya, hogy énekes legyen. A két nagyon különböző egyéniség egymásra talál, barátok lesznek, azonban Jolene nem csak a feleséget, hanem a férjét és a fiát is lesöpri a lábáról, aminek idővel következményei lesznek.

Tipikusan az ilyen filmekre, vagyis történetekre szokták mondani, hogy kiszámíthatóak – annak ellenére, hogy Dolly Parton a felvezetésében is meglepetést ígér. Nos, meglepetés csak annyi volt, hogy nem az történt, amire gondoltam (mert én eleve arra tippeltem, hogy nem egy szokványos sztorit kapunk), szóval a kiszámíthatóság ellen nem fogok felszólalni.

Az pedig nyilván adott, hogy érzelmes lett a sztori, mondhatni hatásvadász, ami ebben a műfajban szinte kötelező. És bár nem ismertem a dalt, de elég sokszor elhangzott benne, és azt kell, hogy mondjam, meglepően komolyan vették a dalszöveg adaptálását, mintha túlzásba is vitték volna olykor a szó szerintiségre való törekvést. Nem tudom, hogy ez később is így marad-e.

Aki könnyen fogyasztható érzelmekre vágyik, egy rövidebb Hallmark-filmre (a legtöbb rész 60 perces, csak egy 80+-os van), az nyugodtan adjon egy esélyt a sorozatnak, akkor pedig főleg, ha kedveli Dolly Parton-t, a country-t vagy a déli mentalitást. (Nekem totál semleges volt Parton, így a jelenléte semmit sem adott hozzá, a country zene pedig főleg nem a kedvencem.)

A fentiek alapján akár az első résszel is lehet kezdeni, de egyébként tényleg a leírást vagy a szereplőket érdemes nézni – persze így sem lehet a jót megkülönböztetni a kevésbé jó résztől. Azért ideírom a hivatalos leírásokat:

  1. Jolene – Ebben a csábításról és hírnévről szóló modern történetben a gesztenyebarna hajú ikon története kel új életre. (Ez semmit nem mond, és a leírásnak nem sok köze van az angol változathoz…)
  2. Two Doors Down – A házasság szentsége a makacs hagyományok ellen: a család hatalmas esküvőre készül… és sorsfordító bejelentésekkel néz szembe.
  3. If I Had Wings – A múlt fájdalma és a jövő ígérete csap össze ebben az érzelmekkel teli történetben egy családról, amelyet az ellentétek megosztanak, de a véletlenek újra összehoznak.
  4. Cracker Jack – Mi történik, ha az élet elszakítja egymástól a barátokat? Négy nő, egy hétvége, emlékek, ki nem mondott titkok és megbékélés – utólag ezt választottam volna.
  5. Down From Dover – A bimbózó szerelem viszontagságai a vietnami háború alatt: a lelkész lánya és a fiatal katona szembenéz az ismeretlennel, egymásba vetett hitükbe kapaszkodva.
  6. Sugar Hill – Egy több évtizedes románc kezdeteit ismerhetjük meg ebben a történetben két szerelmesről, akikből lelki társak lettek, valamint a kisvárosról, ahonnan származnak.
  7. J.J. Sneed – A régi vadnyugat újra életre kel ebben az akciódús történetben a párbajhős Maddie Hawkins és a törvényen kívüli J.J. Sneed furcsa kötelékéről a zivataros időkben. (MIVAAAN?)
  8. These Old Bones – Egy titokzatos nő száll alá a hegyről ebben a bizonyságról, hitről és hasonló kérdésekről szóló történetben, amelyben egy ügyvéd próbálja megtalálni a hangját.

A főszereplők pedig: 1×01 – Julianne Hough, Kimberly Williams-Paisley, Dalls Roberts, 1×02 – Melissa Leo, Katie Stevens, Andy Mientus, 1×03 – Delta Burke, Ben Lawson, Brooke Elliott, Gerard McRaney, 1×04 – Sarah Shahi, Rochelle Aytes, Jessica Collins, 1×05 – Holly Taylor, Robert Taylor, Camryn Manheim, Bellamy Young, 1×06 – Patricia Wettig, Timothy Busfield, 1×07 – Colin O’Donoghue, Willa Fitzgerald, David Denman, 1×08 – Kathleen Turner, Ginnifer Goodwin, Kyle Bornheimer.

Pilot-mustra: Mortel – 1×01

2019. 12. 07. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Két hete mutatkozott be a Netflix-en A gyilkost keresve magyar címen futó francia sorozat (itt van hozzá a plakátos/előzeteses ajánlónk), aminek nem csak természetfölötti aspektusa, de még viszonylagos rövidsége is vonzó volt, hiszen az első szezon csak hat részes. Az már nem rajtam múlt, hogy képtelen voltam elvergődni a végéig.

MORTEL – 1×01 – 4/10

Van egy balhés tinédzser srác, Sofiane, aki ki akarja deríteni, hogy mi történt bátyjával, akinek nyoma veszett, és aki találkozik egy rejtélyes, tűzszemű figurával (valami Obé nevű istenséggel), aki arra utasítja, hogy öljön meg valakit, ha meg akarja tudni, hogy mi lett a tesójával. Nyilván egy ilyen parancsnak nem egyszerű engedelmeskedni, éppen ezért jönnek is a vívódások, de “hősünk” azért elhatározza magát.

Mellette még a suli egyik, korábban öngyilkosságot megkísérlő lúzere kerül kiemelésre, valamint egy lány (a tesó barátnője), aki otthon olykor besegít a vudu nagymamája szeánszaiba – a csapatot már a második részre összehozzák, de csak azok után, hogy kettejük szövetsége abban kulminálódik, hogy különleges képességekre tesznek szert – amiknek mibenlétével nincsenek tisztában, és használni sem igazán tudják őket.

Összességében nem volt szörnyű a kezdés, csak valahogy túlságosan is randomnak tűnt. Nem rágott a szánkba sok mindent (ez így van tervezve), ami szül pár nehezen értelmezhető szitut, és Obé lényegére, valamint kilétére is csak később derül, de így sok minden csak ötletek egymásra halmozásának tűnt, mindenféle kohézió nélkül. Ezért pedig komolyabban nem is volt képes lekötni és berántani.

Fura volt, hogy annak ellenére, hogy megvolt a sorozat fix sztorija (az eltűnt tesó, meg a képességek), folyton elkalandoztunk lényegtelennek tűnő dolgok irányába. És bár tudom, hogy a főszereplők lelki világának feltárása eléggé hangsúlyosra lett véve (rá akartak mutatni, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, illetve az előéletükre), ez folyton értelmetlen agresszivitásba torkollott

A Mortel legnagyobb hibája a szememben az volt, hogy egyszerűen nincs benne olyan karakter, aki érdekelne. Sem a főszereplők nem szimpatikusak (de érdekesek sem), sem pedig a természetfölötti istenség. Aláírom, hogy ez a nagyon nem amerikaias megközelítés még vonzó is lehet sokaknak, mert oké, hogy a főhős egy bunkó (attól még lehet erős karakter), de az már tényleg nem fért a fejembe, hogy a lúzer hogy lehet irritáló, és Obé annyira gyökér.

Bár minden porcikám tiltakozott ellene, azért megnéztem a második epizódot is, hiszen a pilot végén derült ki, hogy Sofiane és Victor kapott valami képességet, de az 1×02 még nagyobb csalódást okozott. Igen, valóban volt némi vandálkodás és kísérletezés a képességgel (és lehetett találgatni, hogy Victor mire lesz képes), de ebben sem volt sok köszönet, tovább folyt a bunkó viselkedés áradása.

Rövid szezon ide vagy oda, sosem fogom megtudni, hogy mi lett a Mortel első évadjának vége (mondjuk semmiből nem áll megnézni az 1×06 utolsó pár percét), így azt sem tudom, hogy mennyire terveznek folytatással – csak viccelek, biztos, hogy akarnak 2. szezont. De nem is baj, mert szerintem jövőre már arra sem fogok emlékezni, hogy volt a Netflix-nek egyszer egy ilyen sorozata.

Ha már francia és természetfölötti, akkor én továbbra is a Marianne-re szavazok. Persze, ha lehet korábbról is, akkor a Les Revenants az alapvetés.

Pilot: Reprisal

2019. 12. 06. 17:50 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Próbálok visszaemlékezni, hogy konkrétan Hulu-sorozat mikor nyűgözött le úgy tényleg. Biztos volt ilyen, meg sokaknak nyilván mindegy, hogy ki a gyártó-sugárzó, de nem igazán ugrik be semmi. Na de mostantól!

Pedig azt hiszem a negatívummal fogom kezdeni: a Reprisal pilotja nem csak hogy hosszú, de úgy tűnik, a készítők “egy évad – egy film”-módon álltak neki, szépen adagolva mindent, de ezáltal nem annyira erős csalit téve az első részre. Oké, a végére bekeményedett, de ahhoz vagy 40 perc Scorsese-leckét kellett megnézni.

Most jöhet viszont a “de”, miszerint aki oda van a nyugisan építkező, de látszólag tényleg durva lendületet vevő sorozatokért, annak ez a világépítés üthet. Hogy is mondjam, tele van textúrával. És gyönyörűen néz ki minden. Süt a neon a pulp történethez.

Hogy miről szól? Nehéz összefoglalni, vagyis persze olvastam a leírását és ezért minden világos, de az első részben az van benne, hogy egy banda láncra kötött és kocsi mögött húzott egy nőt, aki 10 évvel később valószínűleg bosszút forral. De közben egy haldokló férfival él, talán a pénzért, de talán mert tényleg szereti. Ez utóbbit próbálják lefektetni, de nem igazán sikerül.

Ellenben a bosszú nagyságát tökéletesen felvezetik. Mármint az, hogy mekkora feladatról van szó, mire eljuthat az esetleg főnökig. Egy hatalmas bandán kell majd átrágnia magát, és félig femme fatale-ként, félig kőkemény gyilkosként, de nekiáll ennek. A pilot a bandát, az erőviszonyait, és a többit ábrázolja. Meg azt, hogy a jelenlegi házasságából mi követi majd a nőt, hogy két irányból növekedjen rajta a nyomás idővel.

Nem mellesleg a banda részletes lefestésével azt is megalapozták, hogy pár halál majd tényleg fájjon nekünk nézőként. Hiszen azok között, akiken bosszút akar állni a nő, bőven vannak normális, vagy eltévedt emberek – akiknek hullni, vagy épp átállni kell. Erre mondom: építették a világot, alapoztak. Történtek dolgok, nem úgy lassú, mint ahogy ezt a jelzőt használni szoktuk, mert tele van mindenfélével, de mégis ez jutott eszembe róla.

És ha már lefestés, akkor még egyszer ki kell emelnem, hogy milyen fantasztikusan néz ki a sorozat. Nem az erőszakra értem, csak egyszerűen jó nézni a kocsikat, a fényeket, a beállításokat. Süt belőle, hogy nem spóroltak (de akkor minek adták ki egyben az évadot), és tényleg, jó nézni.

A szereplőgárda szintén parádés. Az Abigail Spencer, Rodrigo Santoro, Mena Massoud erőháromszög minden képkockája remek. Első két rész alapján muszáj lesz 8/10-et szórnom.

(A Hulu az egész évadot kiadta, de itt próbáljuk meg kerülni, de legalább jelölni a spoilereket, ha későbbi részre hivatkoznánk, és általánosabb véleményeket írni.)

Pilot: The Moodys

2019. 12. 05. 21:15 - Írta: human

2 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Mennyit jelent egy kompetensebb írógárda, és pár sokkal kedvelhetőbb karakter! Míg a Netflixes Merry Happy Whateverrel a világból ki lehetett volna üldözni, addig a FOX hasonló témájú, 3 éjszakás “event” sorozatának első két része simán lekötött.

A történet igazi ünnepi, avagy a família a sok bajával összejön karácsonykora a családi házban. Mindenkinek van titka, érzelmi csomagja amit cipel, viszont tessék, így is meg lehet valósítani ezt a felállást. Látszik mikből lesz konfliktus, mégsem tűnik erőltetettnek, passzív-agresszívnak néhol, hanem teljesen érthető a többségről, hogy miért nem mondja el.

Tényleg csak ennyi kell: pár jól lefektetett karakter, akiknek érthető a viselkedése, nem rögtön karikatúrák, és mindjárt elvagyunk azzal, ha valaki nem mond el semmit a többieknek önként. Aztán persze borul a bili, élesedik a konfliktus, hogy a végső érzelmekkel feloldják.

Mindezt filmes kidolgozással kapjuk. Nem véletlen, hogy a főszereplő Denis Leary azt mondja, hogy a korábbi tökéletes ünnepi darabjával, a The Reffel (itthon: Egy híján túsz) van egy szinten. Ezt írásilag még nem ismerhetem el, de a tempó és rendezés jó kis egykamerás, pörgős anyag.

A szereplőgárda amúgy itt se semmi, mindenki ismert valahonnan. Leary nyilván nem nagy színész, de az ilyen karakterek nagyon mennek neki, szóval jó újra látni, és mellette van itt Weeds-es arc, Man Seeking Womenes srác, és ilyesmi. A trailernél felsoroltunk mindenkit, ha valaki a lista alapján döntene.

Egyik lesz az ünnepi tematikájú sorozatok közül az egyetlen, amit végignézek? A kezdés sima 7/10, de nem tudom igazából megmondani, mi hiányzott belőle. Kicsit több taplóság? Egyelőre egy szétvágott filmnek érződik, maguknak a részeknek nem olyan jó az íve.

(Ha valakinek ismerős lenne a felállás, akkor jó felé kapizsgál, egy ausztrál sorozat az alap, ami itthon Kerge család címen futott.)

Pilot: Merry Happy Whatever

2019. 12. 05. 15:50 - Írta: human

12 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A cím utolsó szava, a whatever tökéletesen leírja a Netflix új sitcomját — a magyar címe Boldog Karácsonyt és Kellemes Ünnepeket! lett (amivel később gondok lehetnek). És igen, már most a kiégett ünnepi hangulatot sugallja, nem pedig a boldogat. Üzletileg értem, hogy miért szórták erre a pénzt, de nézőként nem tudom támogatni.

Pedig ez a többkamerás, közönség előtt felvett komédia papíron még jónak is nézett ki. Egyrészt Dennis Quaid benne a kemény, morgós, talpig férfi családapa, aki egyben tartja a kölköket a felesége halála után, fenntartja a családi hagyományokat. Az ünnepek során nem csak a környéken lakó gyermekei jönnek a problémáikkal, de még a Los Angeles-be költözött lánya is feltűnik… a zenész pasijával, akit nyilván nem kedvel az öreg.

A sorozat tökéletes példája a mondvacsinált problémás sitcomoknak. Egyrészt a családapa körül mindenki lábujjhegyen jár, nehogy felidegesítse (pedig egyszer sem mutatták milyen, ha tényleg haragszik), de még egymás között is olyanok vannak a gyerekeknél és párjaiknál, ami fél mondatnyi megbeszélés után megoldódna. Kivéve persze, ha senki nem szeret senkit a családból.

Egyszerűen az egész erőltetettnek érződik az egész. Nyilván lehet kliséket használni egy ünnep köré kanyarított sitcomnál, nincs új a nap alatt, de akkor legalább a kivitelezést telibe kell találni. Ami itt nem történt meg. Nem csak gyengék a poénok, de mintha még az előadásuk is döcögne. És közben a közönség nevet

És ezen nem segít, hogy a Netflix a többkamerás sitcomjainak sorát akarta erősíteni ezzel, ami garantálta a kinézetet is. Itt jön a bevezetőben említett üzleti dolog, mert tényleg, nyilván szükségük van ilyenre a kínálatban, miközben egyre több stúdió csinálgatja a saját streamingjét és vonja meg tőlük a sitcomokat is, de közben meg ez a zsáner (is) baromi nehéz. Na itt hiába Dennis Quaid, meg a rengeteg ismert arc (Ashley Tisdale, Bridgit Mendler, Hayes Macarthur), ez tipikus töltelék lett.

Igazából próbáltam neki 2 résznyi esélyt adni, de pár nap alatt nem jutottam a második végéig, pedig sokáig én voltam itt a sitcomfelelős, olyanokat néztem végig, mint az Emily’s Reasons Why Not, de ezt nem tudtam. 2/10? 3/10? Mindegy, semmiképp sem ajánlott.

Servant: 3 rész után

2019. 12. 03. 21:30 - Írta: winnie

6 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Már írt ugyan pilotkritikát human az AppleTv+ új, fél órás thrilleres/horroros sorozatának kezdéséről, de szerencsére ismét 3 epizódot kaptunk a premier alkalmából, így én mélyebben néztem bele, főleg mert annyira bejött az kezdése, ami minimum 8/10 volt, de talán több is nálam.

Tudom, hogy vannak olyanok, akik mondjuk szinte csak képregény-sorozatokat néznek a műfaj műfajuk miatt. Nos, ha tehetném, akkor én csak ilyen sorozatokat néznek, ha mondjuk lenne még 20 hasonló. Nem mintha tudnám, hogy mihez hasonlít leginkább, talán a The Haunting of Hill House-hoz, meg a Castle Rock hangulati elemeit is felfedezni vélem, de nyilván a legegyszerűbb rányomni az M. Night Shyamalan-brandet.

Mármint szó sincs arról, hogy Shyamalan műve lenne a sorozat (Tony Basgallop jegyzi, ahogy az első 3 részt is), de a nemrég ismét menővé vált filmes kéznyoma kőkeményen rajta van a Servant-en. Amellett, hogy executive producerként az egész sorozatot istápolta, még a pilotot is megrendezte, és valami piszok jó sémát adott a többi epizódrendezőnek (többek között a mi Antal Nimródunknak.)

Shyamalan kapcsán nekem elsőként biztos, hogy nem a rendezői stílusa ugrana be, itt mégis annyira rajta van a névjegye a piloton, hogy az rengeteget dob rajta. Szuper beállítások, izgalmas vágások, szuggesztív kameramozgás – már ezek megteremtenek egyfajta felkavaró hangulatot anélkül, hogy bármi baljós történne a sorozatban, és akkor mindezt nyakon öntik egy zörejes, vonós, kicsit disszonáns zenével, és teljes az éjszaka nézős para.

A pilotkritikában is volt szó a sztoriról, a középpontban egy gazdag házaspár van, akik egy (az emberre frászt hozó) mesterséges kisbabával próbálják kompenzálni saját gyerekük elvesztését, még egy bébiszittert is felfogadnak mellé. Aztán az első rész végén fordul egy nagyot a sztori – ebben a kommentben ellövöm a pilot fő csavarját, ha valakit érdekel. A fejlemények természetesen elég komoly megrázkódtatással járnak az egyik karaktert illetően.

Kapunk tehát egy központi rejtélyt, de a sorozatot sokkal inkább az a creepy miliő határozza meg, amit már a pilot során sem nagyon tud hová tenni az ember. Valahogy nyugtalanítónak éreztem mindent, amit látok, ahogy a szereplők viselkednek, amiket tesznek, ahogy viszonyulnak egymáshoz, az alkalmazottukhoz, a gyerekhez, és természetesen utóbbi kettő kapcsolata sem tűnik teljesen rendben lévőnek.

Horroros hangulatról beszéltem, de a Servant inkább afféle pszichológiai thriller, ami azonban nem ódzkodik attól sem, hogy a szemünk eltakarására késztessen.

Nyilván az sem árt, hogy a színészek elég jól illenek a felépítésbe – nem azt fogom mondani, hogy de jó egyikük vagy másikuk (bár Rupert Grint egy másodperc alatt eladta a karakterét számomra, és valahol zavar, hogy kábé semmit nem tudunk róla), igaz nyilván elégedett vagyok velük, viszont nagyon jól hozzák azt a karaktert, ami passzol ebbe a felkavaró, “Mi a franc van most?”-kérdéssel átitatott közegbe.

Gőzöm sincs, hogy tartalmilag mennyire van szinten a Servant, egyelőre nincs gondom a sztorival, kíváncsian várom a fejleményeket, de valljuk meg, ez az egész nagyon könnyen elmehet bé-filmes irányba is, ha nem vigyáznak. De amíg szórakoztató marad, és amíg a hangulati tényezők rendben vannak, addig simán benne van, hogy hetiben fogom nézni a részeket.

Pilot: Harley Quinn

2019. 11. 29. 21:45 - Írta: human

8 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Esküszöm, nem tudom eldönteni, hogy a DC Universe új sorozata kinek szól. Mert ha felnőtteknek, akkor miért ilyen egyszerű? Ha meg gyerekeknek…, nos nekik biztos nem szólhat, mert annyira véres.

A címből kitalálható, hogy Joker barátnő a sorozat Harley Quinn fantabulous emancipációjáról szól, vagyis arról, hogy miképp talált magára, végre kiszabadulva a gonosz férfiak elvárásaiból és világából, meg a bántalmazó kapcsolatából a Jokerrel. Pudding?

Az első lépés ugye a ráébredés, a pilotban ezt kapjuk. Mármint ahogy Harley szerelmesen várja, hogy a Joker megmentse Arkhamből, miközben a gonosz pasi önző módon magára gondol, meg a rivalizálására Batmannel. Poison Ivy már szerencsére jobban átlátja a helyzetet, és terelgetni is kezdi Harley-t a ráébredésre.

Igazából tényleg azt érzem, hogy a Harley Quinn két szék közötti földre célzott. Nem az a baj, hogy felnőtteknek szánják a sok vérrel, hanem hogy a részek felépítése a legtipikusabb gyereksorozatokat idézi. Vagyis gondolom ez okkal történik, a máig klasszikus Batman: The Animated Series nyomvonalát követik — amibe nem kellett vér, hogy mégis jó legyen felnőttként nézve is akár –, csak ki akarják fordítani, de valahogy nem megy.

Például ott van a szintén felnőtteknek szánt Archer, ami zsánereket parodizál, de mindig magasabb szinten. Nem arra gondolok, hogy zseniálisan művészi, azonban sosem ragad meg a legegyszerűbb megoldásoknál. Vagy vegyük a Deadpoolt, ami meg betartotta a legtipikusabb eredettörténetek húzásait, és azokra építkezett. Itt semmi ilyesmi nem feltűnő, csak valami egyszerű történet, egyszerű ráébredésekkel, amit a laza, keménycsajos üzenetre húznak fel, meg Harley feminizmusára. Ez érződik az egész sorozat mögötti motivációnak.

Avagy itt állok a pilot után, és nem arról van szó, hogy nem tetszett, hanem, hogy… ez egyszerűen semmi. Egy 5/10. Mondhatnám, hogy kikapcsolt aggyal esetleg, de arra vannak sokkal jobb sorozatok is. Ez nekem mellé ment, vagy közé, vagy sehova.

Pilot: Servant

2019. 11. 28. 21:30 - Írta: human

15 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Don’t you dare masturbate while she is in the house.

Aki egy rohadt furcsa sorozatra vágyik, annak mindenképp az Apple Tv+ mai premierjét merném javasolni – hozzánk magyar felirattal jött. Az első pár rész alapján nem ijesztgetős horror a Servant, de bemászik az ember agyába.

A középpontban egy elvileg a gyerekét elvesztő család van, és a traumából úgy próbálnak kikászálódni, hogy egy mesterséges baba segítségével úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Még egy bennlakó bébiszittert is felfogadnak, aki már az érkezésekor furcsa, hát még amikor kiderül, hogy valami felé imádkozik. Olyan tipikus horrorfilmesen viselkedik, viszont…

Azt mindenképp be kell dobnom, hogy már az első rész végén olyan cliffhanger van, ami teljesen átrendezi a sakktáblát. Nyilván nem akarom lelőni egy ilyen általánosabb ajánlóban, de érdemes addig eljutni, hiszen az alapján a Servant a sima bevált creepy-ből átmegy valami másba.

A kérdés, hogy ez a plusz, az új felállás vajon elég lesz-e a nézőknek. Mármint 30+ percesek az epizódok, de 40-nek érződnek már most is. Hiába látom, hogy alapozgatják a hangulatot, és tényleg ez a lassú építkezés kell. Igazából nem is a tempó baj, csak valahogy nem érdekesen döcög.

Pedig rendezésileg úgy rendben lenne a kezdés. A hangulatot képileg is ügyesen alapozza M. Night Shyamalan, a közeliek pont olyan nyugtalanítóak, mint amilyennek tervezték őket. De valahogy mégsem kavar fel, amit látok, pedig ez lenne a cél. Egyszerűen az érzelmi töltet, a trauma és a dráma messze van, pont azt nem adja át jól az alapozásnál.

Még csak azt sem merem kijelenteni, hogy ez az Apple Tv+ eddigi legérdekesebb húzása, mert ez nem igaz, nekem olyan 6/10 volt. Mondjuk az mindenképp áll, hogy a Servant olyasmi, amivel nincs tele a padlás, talán a Channel Zero-ra hasonlít a legjobban, nem a Black Mirrorra, viszont igazából nincs klasszisokkal fölötte semmivel.

Pilot: Primal

2019. 11. 27. 15:50 - Írta: human

7 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Az őskorban találkozik és összebarátkozik két vadállat – ez Genndy Tartakovsky sorozatának a gerince. A Primal az Adult Swimre érkezett pár hete, és tényleg nem gyerekmeséről van szó, hiszen amellett, hogy véres, még igazából a témája is kemény.

Nehéz írni róla, mert annyira zsigeri, és valójában kísérleti animációs sorozatnak is érződik. A főszereplők (egy ember és egy dinoszaurusz) tényleg nem beszélnek, avagy minden a cselekvéssel, az akció révén van elmesélve. Tudom, megint ezzel jövök, de valahogy kívülállóként tudtam csak nézni, igazából érdeklődve.

A két fő karakter ugye az őskorban él, ahol minden perc veszélyes a vadonban. Sőt, eleve egy brutális tragédia hozza össze őket. Mondhatni zseniális, ahogy csak képekkel bemutatják a bizalmatlanságból, a kicsit kényszerű szövetségből szépen lassan kialakuló érzelmi kapcsolatot közöttük.

A kísérletezgetés a képi világon is átjön, olyan durván rajzolt az anyag. Ősi, zsigeri? Barlangrajzos? Néhol szép, néhol brutális, és néhol teljesen megható. Hihetetlen, hogy egy dinoszaurusz szemébe nézve szomorkodhatunk.

Az egész első évad 5 részes, nagyjából egy nagy filmként érdemes nézni, bár nekem 2 rész után kicsit már akadozott, egy bizonyos hangulatban kell lenni hozzá. Felirat nem nagyon kell hozzá, és azt mindenképp el merem sütni rá, hogy különleges. Ennyi elég is?

Previous Posts