login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Beforeigners / Fremvandrerne / Időbevándorlók – 1×01

2019. 08. 24. 16:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Manapság egyre gyakoribbak az olyan műfaji történetek, mint például a krimik, amiket high concept, világteremtős köntösbe csomagolnak. Ilyenkor persze mindig nagy kérdés, hogy eltalálják-e az arányokat, azaz a krimi iránt érdeklődőket fogja-e zavarni a körítéssel kapcsolatos elkalandozás, illetve azok, akiket csak a high concept vonz, azok mennyire lesznek oda a nyomozgatásért.

Mindez azért jutott eszembe, mert az HBO Nordic eheti premierje (ami itthon az HBO GO-n világpremier volt magyar felirattal és szinkronnal), a norvég Beforeigners pont ilyen sorozat. Alapvetően egy átívelős krimiről van szó két nyomozóval. A csavar az, hogy az egyik “normál”, mai ember, a másik viszont a múltból a jelenünkbe kerülő barbár viking harcos. MIVAAAAN?

BEFOREIGNERS – 1×01 – 7/10

Az Időbevándorlók ugyanis egy olyan világban játszódik, ahol egyszer csak rejtélyes időutazók, idővándorok jelennek meg. Nem önszántukból teszik, egyszerűen csak fényjelenségek kíséretében egyenként a tengerben teremnek, hogy aztán vagy kiússzanak a partra, vagy megfulladjanak, vagy kimentsék őket. A helyszínünk természetesen Norvégia, azonban nem lokális jelenségről van szó, hanem globálisról. A világ minden táját ellepik az újonnan érkezettek .

Az időutazók rejtélyes módon háromféle korból érkeznek: a kőkorszakból, a vikingek korából, illetve a 18. századból. És persze amnéziájuk van, vagyis gőzük sincs, hogy mi történt velük, hogy miképp kerülnek a 2010-es évekbe. Amint a pilot ezt tisztázza számunkra egy jól szituált, boldog házas nyomozó bemutatásával ugrunk pár évet az időben előre. És elég meglepő világot láthatunk viszont.

Amellett, hogy a nyomozónk lepukkant, gyógyszerfüggő lett, a kapcsolata tönkrement (nyilván a sorozat erősen fog foglalkozni az okokkal), láthatjuk azt is, hogy mennyire alkalmazkodott a világ a jövevényekhez, akik közül még az első hullám óta is évi 13 ezer érkezik Norvégiába, amiből ki lehet számolni, hogy ez világszinten mondjuk 5 év alatt hány “új” ember megjelenését jelenti.

Alkalmazkodás alatt nem holmi menekülttáborokra meg szeparációra kell gondolni (azok csak ideiglenesek), hanem az időbevándorlók részleges asszimilálódására. Mármint olyan szempontból, hogy részesei lesznek a társadalomnak, azonban nem 21. századi emberként, hanem a saját hagyományaikat megtartva, korhű ruhákban járva (igen, az ősemberek is, akik olykor fákról lógnak), korhű eszközöket (is) használva, korhű szokásoknak hódolva. Egyeseknek saját nyelvük van, saját üzleteik, vendéglátó egységek épülnek rájuk, stb.

Oké, valójában mindebből még nagyon keveset látunk, így csak feltételezni tudunk dolgokat, de egy biztos, hogy a Beforeigners fő motívuma ez az új, megváltozott világ lesz, amiben a ma embereinek 3 különböző helyről (időből) érkező kisebbséggel kell együtt élnie (illetve nézőponttól függően eltűrni őket). Nem tudom, hogy mennyire láthatjuk mindez politikai szemszögből, vagy csak maradunk a mindennapi élet kiemelésénél, de az biztos, hogy ezen körülmények között kapunk egy gyilkossági ügyet.

Híreink következnek 19. századi hallgatóink számára.

A szokásos esti időbevándorló-hullám (elég kemény lehet a központoknak napi rendszerességgel összeszedni, fertőtleníteni, majd eligazítani őket, konkrét állami gépezet (Érkezési Igazgatóság) épült ki e célra) egyik alanyát ugyanis holtan találják az öbölparton. Ez megszokott, rutinügy lenne, azonban a főhős nyomozónak feltűnik valami, ergó gyilkossági ügyként kezdik el kezelni az esetet. Azonban múltja miatt Lars Haaland csak akkor dolgozhat rajta, ha maga mellé veszi egy újonc rendőrt, aki egy pár éve a viking korból érkezett harcosnő – mindennek PR okai vannak, a rendőrség jó színben akarja feltüntetni magát.

Az ügy első látásra nem “ki tette?”-sztori lesz, hiszen a pilot végére elég sok infót megtudhatunk róla, bár reménykedem abban, hogy nem akarják a 2. részre lezárni az ügyet, hogy epizodikusba váltsanak át, mert a nő halála kapcsán abszolút látszik, hogy mire mehet ki a játék. Egy dolog ugyanis, hogy a multik és a pénzemberek próbálják kihasználni az új népcsoportokat, mások negatívabb előjellel viseltetnek irántuk elég erős evilági párhuzamot szolgáltatva a szériának.

Az ügy mellett persze a két főhős múltja is szolgál némi rejtéllyel. A férfi volt párja egy 19. századi emberrel él már együtt (és a lányuk már most saját sztorit kap amerikai módra – csak remélni tudom, hogy ez a szál nem ballaszt lesz amerikai módra…), és egyelőre sejtésünk sincs arról, hogy mi történhetett velük. Mint ahogy arról is csak flashback-villanásokat látunk, hogy a viking Alfhildr Enginsdottir-rel mi a helyzet – ő is rátalál a jelenben olyanokra, akiket ismert, és akikre igencsak neheztel múltbéli történéseknek köszönhetően.

Az efféle, alternatív világot építő sorozatok kapcsán szeretem mindig kiemelni (nyilván feleslegesen, hiszen mindenki tisztában van vele), hogy csak azoknak érdemes belevágnia, akik képesek átadni magukat a készítői vízióknak, elfogadják, hogy az adott világ (ld. The Handmaid’s Tale) egy bizonyos módon alakult át, és nem egyes dolgok kialakulási folyamatának logikáját firtatják, mert akkor jó eséllyel sok mindent megkérdőjeleznek.

Összességében a kezdés érdekes volt, mert van annyira izgalmas az alapkoncepció, hogy elvigye magával a lassabb alapozást. A két fő karakter ugyan egyelőre elég képlékeny (és az nem segít sokat, hogy mindkettő múltja egy böhöm nagy kérdőjel, szóval nem sokat tudunk róluk), de a kezdetekben nem túl egészséges, egyik oldalról lekezelésre alapuló kapcsolatuk hordoz magában annyi dinamikát (és humort), hogy előre fele görgesse a történéseket.

Félre ne értsetek, nem volt benne agyeldobás, de a potenciálnak köszönhetően pilot abszolút olyan lett, hogy indítottam volna is a következő epizódot. De hát, heti lesz, ez van.

Pilot: Brassic

2019. 08. 22. 19:31 - Írta: human

7 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Lecsapnak az angolok? Az biztos, hogy megpróbálják. Ilyen sodró lendületű tapló, sötét komédiát a Shameless óta… várjunk csak, az eredeti Shameless egyik készítője dolgozott rajta a Sky One számára. Na meg a Preacher vámpír karakterét játszó Joe Gilgun, aki ezek szerint közelinek érzi magához ezt a humort.

A történet igazából nekem a Ravaszt és az agyat idézte inkább. Értem, hogy a csoportdinamika miatt tényleg a Shameless a jobb példa, de ez a szleng, a pókerjátszma, a keményebb bűnözővel való kikezdés, a fű, valahogy mind Guy Ritchie klasszikusát juttatta eszembe.

Amúgy tényleg erről van szó, pár kisstílű bűnözőről, akik élik “gondtalan” életüket egy kisebb angliai városkában. Van aki elvan itt, mint a langyos vízben, de van olyan is, aki már kifelé vágyik, valami többre. Ez a kezdődő konfliktus lesz jó pár esemény mozgatórugója, na meg az, hogy rossz embertől loptak el egy pónit, akit ezt nem hagyja annyiban.

Ami a legdurvább, és lehet nem ezt kéne kiemelnem, de olyan akcentussal beszélnek, hogy néha még nekem is sok volt, mégis valahogy jó hallgatni. Különleges? Mondjuk ez az egész pilotra érdekes hatással van, mert a szöveg is úgy pörög, ahogy a konkrét rész.

Egy pillanat megállás nincs az első részben, pedig csak ellopnak egy kocsit, meg felvezetik az említett többre vágyás problémát. És persze azt, hogy a főszereplő bipoláris, és a legjobb barátja így kezd szétszakadni, hiszen vagy az asszonyával és gyerekével tart majd, vagy itt marad vigyázni a gyerekkori jóbarátjára.

Nem akciósorozat a Brassic, de mégis piszok feszes az egész. Mondhatnám, hogy angol recept, 6 részes az egyben kiadott évad, de általában ők is tudnak azért időt húzni annyi idő alatt is. De itt nem tették, legalábbis a kezdésben. Nem is tudom, hova pontozzam, 8/10. Nincs most időm ledarálni, szóval nem ígérek semmit, de a belenézést eléggé javaslom. És már a második évad is be van rendelve.

Pilot: The Righteous Gemstones

2019. 08. 19. 21:35 - Írta: human

13 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az HBO új komédiája után az első gondolatom az volt, hogy megengedheti-e magának egy sorozat manapság, hogy az elején nem érezni rögtön az átütő erőt, csak a lehetőséget valamit (sokkal) többre?

Pedig minden adott volt arra, hogy rögtön marjon az anyag. Egyrészt Danny McBride írta és rendezte a pilotot, viszont úgy tűnik hiába executive producer David Gordon Green, és főleg Jody Hill, a bevált segítőtársa (ld. még Eastbound & Down és Vice Principals), itt nem szólt bele igazán. Talán ez a baj?

A történet egy televangelista család körül játszódik, amit a mostanra már elhunyt anya tartott össze. Viszont a gépezet tovább működik, az apa és fiúk továbbra is térítik az embereket, de gyorsan kiderül számunkra is, hogy itt bizony kizárólag az üzletről van szó. Vagy épp a karakterekről?

És ez utóbbinál ment nekem félre a sorozat teljesen. Egyszerűen nem érdekes senki. Olcsó paródiák, a legtipikusabban tippelhetőek a leírás elolvasása után is, nincs semmi mélységük – egyelőre. Lehet, hogy csak számomra (mindjárt látjuk a kommenteket is), de valahogy hidegen hagy, hogy milyen bajba keveredtek. Főleg, hogy ez a zsarolás szál sem volt az túl érdekes kezdés.

Talán néhol vicces az a fennkölt, magukat többnek hívős viselkedés amit mutatnak ezek a néhol idióták, de a pilot végére számomra inkább már idegesítő lett. Amiről biztosan tehet az 57 perces játékidő is! A folyatás már 30 percekkel operál, szóval nem lesz gond, de nyilván minden nézőt el akartak vinni a durva eseményekig, hogy lássuk, nem teljesen könnyed komédia lesz ez, de addigra én már túltöltődtem velük. Sok volt.

Még akkor is, ha érteni is vélem, hogy mennyire nevetséges, amit mutatnak, és amit hisznek magukról, meg Istenről a tulajdonképpen másokat irányító evangelisták, és ezt képileg is megpróbálták érzékeltetni. Csak a látszat számít nekik, és emiatt a grandiózusnak fotózott helyszínek kellenek, aláhúzzák a képmutatást is, de még magam is csodálkoztam, hogy mennyire lepattantam közben az efféle próbálkozásokról.

Egyszerűen nem látni, hova akarják vinni ez a sorozatot (McBride-ot ismerve valami elszállt irányba?). És ez rányomja a bélyegét. Tényleg olyasmit éreztem, hogy ez egy jó ötletnek hangzott pitchelésnél, de a kivitelezésbe már felsültek. Kellett volna, aki jól rendbe szedi?

Így értem oda vissza, hogy “nem”. Manapság egy ilyen kezdés részemről már simán dobbantós. 6/10 körüli csak, mert néhol elvigyorodtam, de még ami potenciált éreznék is, az is olyasmi, ami nem hoz lázba. Talán titeket?

Pilot: The Terror: Infamy

2019. 08. 18. 15:50 - Írta: human

4 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Hiába az új készítő az AMC sorozatánál, mivel antológia, így igazából szinte teljesen új a széria, mégis maradt valami az előző évad szellemiségéből. Nyilván a csatorna hasonló koncepciót keresett, amiben benne van az a plusz, és úgy tűnik talált is.

Csak a pilot alapján a történet: a II. világháború alatt az Amerikába épp beilleszkedni kívánó bevándorló japánokat követte valami lény a szülőhazájukból — nem megszokott szellem hanem… nem akarom lelőni, mert a pilot végén fednek fel belőle- Az öregek érzik a jelenlétét, és az események miatt félik is, a fiatalok viszont egyelőre még próbálják figyelmen kívül hagyni.

Így kerül két főbb szál elő, hiszen egyrészről ott vannak a japánokat kezelő Amerika sötét tettei, másrészről pedig ez az egyelőre bűnöket elkövetőket kínzó lény. Amikor valaki letér az igaz útról, annak, ha nem is rögtön, de érkezik a következménye is. És itt tényleg a hagyományokról és morálról van szó, nem pedig légből kapott dolgokról.

A lényeg egyelőre a kivitelezésben kereshető, hiszen horrorsorozatról van szó, ami egyáltalán nem az olcsó ijesztgetésre koncentrál, hanem inkább lassabban az agyba mászik. Ahogy azt az első évad is tette, erre gondoltam a szellemiség emlegetésével. Nyilván más helyszín, nem a semmiben elveszést és a jéghideget kapjuk, de mégis van benne valami.

Bevallom a jumpscare nem annyira az én világom, bár a slasher horrorokat azért kedvelem, de ezt könnyedén néztem egyelőre. Vagyis “könnyedén”, mivel a karakterépítés közben tényleg azt vettem észre úgy 35 perc után, hogy nyomaszt a pilot. És ez az igazi erő? Erre képes ritkán a zsáner manapság.

A kidolgozás most is korrekt. Mondjuk a digitális képminőség miatt érezni a díszleteket, de igazából ez is az első évadot idézi. Nehéz megfogalmazni ezt amúgy, mert valójában egy RED kamerával is egész jól lehet a filmes kinézetet szimulálni, de valahogy itt mégsem sikerült, pedig az 1940-es évekhez az illett volna.

A szereplőgárda nem ismert arcokkal van tele, legalábbis számomra, nyilván George Takei-t kivéve, de kellően elkülönülnek a karakterek, és jól is hozzák őket egyelőre. Kiemelni senkit nem tudnék, de ha jól látom, igazából mind tévés veteránok rengeteg sorozattal a hátuk mögött, szóval nem annyira nem meglepő a helyzet.

Igazából már az első jelenetből lejött, hogy durva lehet az Infamy: egy nő a fülén át az agyába szúr valamit, és így öli meg magát, de után tényleg kellett még egy kis belerázódás, emiatt 7/10. Az biztos, hogy winnie már látta a 2. részt, és úgy még jobban élteti, szóval érdemes lehet esélyt adni neki.

Pilot-mustra: Why Women Kill – 1×01

2019. 08. 16. 19:30 - Írta: winnie

3 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

It’s a simple question, really. Why would a woman kill? And who would she murder? The man who did her wrong? The other woman? Perhaps a friend guilty of betrayal? To know the answer, you must listen to the woman’s story. Discover her secrets. Only then can you understand the choices she made.

Vannak sorozatok, amik már a pilot első másodperceiben megveszik az embert. Ilyen volt például anno a Desperate Housewives, aminek az első 2 perce tökéletesen belőtte a sorozat hangnemét és fő sztoriját. Na, Marc Cherry, a készítő (egy Devious Maids-es kitérő után) most visszatért a DHW gyilkosan humoros és játékos stílusához, és ismét berántott az első másodpercekkel. (Már az oldszkúl képregényes főcím is jópofa, de a folytatásra gondolok.)

Oké, most kicsit csúsztatok, mert míg a DHW normálisan kezdődött, a CBS All Access-es Why Women Kill pilotja egy “A férjek” felirat után a 3 férfi főszereplőt kezdi el beszéltetni a kamerába, akik elmesélik, hogyan ismerkedtek meg feleségeikkel – a feleségek pedig az epizód végén elmélkednek arról, hogy mi visz rá egy nőt a gyilkosságra. Mert igen, ebben a sorozatban vér fog folyni. Ez a rendhagyó kezdés rögtön felébresztett és a monitor elég szögezett.

WHY WOMEN KILL – 1×01 – 8/10

A Why Women Kill egy évados antológia, vagyis az első szezon egy kerek egészet alkot, lezárt sztorit mesél el és nem fog folytatódni. A fő csavar benne az előző mondatban szereplő többes szám: 3 történet fogunk látni 3 házasságról, 3 nőről, akiket megcsal a férjük, 3 nőről, akik (valószínűleg) gyilkolni fognak. A kérdés pedig az, hogy kit ölnek meg, hogy miért ölik meg, illetve, hogy megússzák-e a gyilkosságot – valamint az is, hogy mi miképp ítéljük meg őket a tettük kapcsán.

You think you’re gonna get out of this by dying? Fuck you!

A 3 sztori nyilván 3 választ fog hozni (és közel sem egyszerűt, nem arról szólnak, hogy “Megcsaltál! Meghalsz!”), és hogy még inkább teljesebb képet kapunk, az egymással nem összefüggő történetek három különböző idősávban játszódnak: a 60-as években, a 80-as években és napjainkban.

A szerkezetnek megfelelően a három házasság, valamint a férj és a feleség körülményei is teljesen másfélék. Van egy iskolai szerelmespárunk, klasszikus, régimódi alá- és fölérendelt viszonyokkal, akik egy új házba költöznek, van egy igen tehetős, a látszatra sokat adó feleségünk, aki már a harmadik férjét fogyasztja, és van egy modern, nyitott házasságban élő párunk, ahol a biszexuális feleség a kenyérkereső. Mondanom sem kell, hogy mindegyik kapcsolat egyben kommentálási lehetőséget is biztosít az adott korszak férfi/nő kapcsolatainak viszonylatában.

Első pillantásra mindegyik kapcsolat ideálisnak látszódik, de nem kell sok ahhoz, hogy meginduljon a szövet feslése. Egy elejtett félmondat a munkahelyről itt, egy gondos kezek által küldött boríték ott, de olykor az is bajt okozhat, ha valaki szimplán aggódik, mert jó ember.

Az egymás mellett futtatott sztorik esetében (ld. mondjuk a Tell Me a Story) mindig nagy kérdés, hogy vajon sikerül-e ugyanolyan erősre megírni mindhárom történetet, nem fogja-e az egyik untatni a nézőt. Ezúttal ezzel nem nagyon törődtem, mivel csak felvezették a fő konfliktust, és egyelőre mindegyikben van potenciál, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ugyanolyan szinte érdekel a három feleség és férj sorsa. De ez persze változni fog.

Az viszont már most biztos, hogy a három történet három elég különböző, bár a korra azért elég jellemző hangvétellel bír, már csak emiatt is változó lesz, hogy ki miképp viszonyul az egyes szálakhoz. És, ha már párhuzamos sztorik (amik között olykor ötletes, olykor erőltetett áttűnésekkel váltanak), az ember óhatatlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha a végén kiderül, hogy van némi kapocs közöttük

A Why Women Kill esetében az esztétika, a külsőségek elég hangsúlyos szerepet kapnak, nagyszerűen egészíti ki a sztorit egyrészt a mesés látvány, másrészt a színészek alakításai – és nem csak a főszereplőkre gondolok (mind sorozatprofi: Ginnifer Goodwin+Sam Jaeger, Lucy Liu+Jack Davenport, Reid Scott+Kirby Howell-Baptiste), hanem a remekül kiválasztott mellékszereplőkre (Adam Ferrara, Alicia Coppola, Alexandra Daddario).

I tell you, there’s nothing sexier than a girl who likes to take care of you.

A pilot végére minden házasságban látjuk a frigy töredezése felé vezető első lépcsőfokot, látjuk, hogy mi indítja be a folyamatokat, de ami engem leginkább beindít, az a maradék 9 rész, hogy vajon még mindig bonyodalmat tartogatnak a folytatásra. Ugyanis mindhárom szituáció egyszerűnek tűnik, de biztosak lehetünk abban, hogy nem az fog történni, amire első blikkre számítunk, és ezt a kvázi rejtély-faktort már most imádom.

Ha az elmúlt több, mint 10 évben nem derült volna ki, én élek-halok a sorozatos gimmick-ekért, és a néző játékba való bevonása, az elején a kamerába beszélés eleve ilyen volt, azzal már sikerült berántani, és később az időszerkezet, valamint a játékos stílus simán megtartott, maradéktalanul élveztem ezt a kezdést, és nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem nézhetem azonnal tovább a Why Women Kill-t. Mert annyira bejött, de azért a pontszámommal hagyok még helyet a fejlődésnek.

The Terror: kezdett a 2. évad (Pilot-mustra: The Terror: Infamy – 1×01)

2019. 08. 15. 21:30 - Írta: winnie

10 comments | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Nem tudom, mi van velem és az AMC horrorsorozataival, de valamiért eddig nagyon betaláltak a pilotjaik. Az “eredeti” The Terror első részét nagyon szerettem, pedig még azt is lehet mondani rá, hogy nem történik benne szinte semmi. A pár hónapja bemutatott, sokak által köpködött NOS4A2 kezdése is simán hozta nálam a 8/10-es szintet (ehh, még mindig nem írtam róla…), és ugyanez a helyzet a The Terror: Infamy-vel is, amit egy fokkal még ezek fölé is emelnék idióta tizedesek használatával.

Nem akarom kikerülni a kötelező köröket, tehát: a The Terror első szezonja alapvetően egy minisorozat volt, egy 1850 körül játszódó kosztümös horror. És mivel a kordivatnak megfelelően évados antológiának álmodták meg a szériát (a cím, mint “Borzalom” köré), mert mégiscsak jobban megéri egy már ismert brand-re ráhúzni az újabb miniket, az Infamy is egy kosztümös horror, ami 1941-ben kezdődik. Szóval tekinthetjük pilotnak is az évadkezdést – a készítői gárda is teljesen más.

THE TERROR: INFAMY – 1×01 – 8,25/10

Előre jelezném, hogy nem csak a horror műfajáért vagyok oda, hanem azt is nagyon szeretem, amikor zsánersorozatokat a múltba, kosztümös körülmények közé helyeznek. A világháborús kriminél már csak egy középkori nyomozás a jobb, annál meg csak egy ókori – nem tudom, hogy ennek mi az oka, de ugyanez a helyzet nálam a scifivel és a horrorral, valami egyéni ízt kölcsönöz nekik az, ha nem a modern korban zajlanak a történések. Talán mert akkor jobban le lehet vetkőzni a kliséket? Vagy másképp csapódnak le?

A The Terror: Infamy tehát a második világháborúban játszódik, és azt a sajtóanyagokból tudni lehet, hogy az egyik fő helyszíne egy, a japán-amerikaiakat internáló tábor lesz. De, és ez nagyon fontos (amellett, hogy csak a 2. rész végére érünk el erre a helyszínre), hogy a kor és a politikai-diplomáciai viszonyok, illetve maga a háború csak egyfajta díszletként szolgál a horrorsztori számára. Egy nagyon erős és érzelmileg gazdag díszletként, de a fő hangsúly nem a Pearl Harbor-i bombázás hatására összegyűjtött és felcímkézett japán származású amerikai állampolgárokkal való bánásmódon lesz.

A sorozat a hírhedt bombázás előtt nyit, és egy kaliforniai mesterséges szigeten (Terminal Island) élő japán-amerikai közösséget mutat be rögtön egy nagyon fura és gyanús öngyilkossággal indítva: egy nő, mintha saját akaratától függetlenül ölte volna meg magát. Mindenki paff a haláleset hatására, elképzelni nem tudják, hogy mi történhetett, van, aki sajátmagát okolja, mások másokat vádolnak – és ez még csak a kezdet. Idővel ugyanis újabb furcsa (természetfölötti?) dolgokat tapasztalnak egyesek, és további (gyanús) halálesetekre is sor kerül.

A csavar, hogy mi nézőként elég hamar tisztába jöhetünk azzal, hogy mi (vagy ki) történik velük, szóval többet fogunk tudni, mint a karakterek, a kérdés inkább az lesz, hogy mégis mi a mozgatórugója az egésznek – és itt rögtön a kedvenc krimis/horror kellékemre pillantok, miszerint a múltban történt valami disznóság, amit most jól megbosszul valaki.

Ebből nagyjából le is jön, hogy a The Terror: Infamy nem újítani fog a műfajon belül (gondolom az elmosódott fényképarcok is megvannak pár filmből), hanem ahogy fent írtam, egy nem annyira megszokott, a történelmi háttér miatt elég konkrét és háborgó korszakba, valamint környezetbe helyezi a klasszikus sztorit, ezzel adva sajátos ízt neki. Mindezt pedig nagy tisztelettel teszi.

Az Infamy horror, és azon belül is (mi más?) J-horror, azaz afféle japán szellemtörténet annak minden ismerős kellékével – ez egy apró spoiler lehet, de igazából már az első percekben sejthetjük a dolgot, másrészt pedig aki belevág, annak érdemes tisztában lennie ezzel. Akinek nem kenyere a műfaj, azt nem biztos, hogy le fogja nyűgözni a megvalósítás és a színészi játék, valamint ezek, az amerikai állampolgárságuk ellenére a nagyon japán karakterek.

Engem viszont lenyűgözött. Tényleg sokáig tudnám sorolni azokat a momentumokat, amik bejöttek a pilotban. Már az első jelenet gyönyörű volt (a látvány végig első osztályú), és a folytatás is tele volt nagyon szép beállításokkal, ütős hangulati elemekkel és hatásos apróságokkal, valamint érzelmekben nagyon gazdag alakításokkal: piszkosul látszik, hogy a színészeknek elég sokat jelent ez a munka. (Ennek kapcsán kiemelném, hogy még sosem történt velem olyasmi, hogy az első másodperctől ennyire megkedveljek egy főszereplőt, mint itt, a Derek Mio által alakított Chester-t. Gőzöm sincs, hogy mi ennek az oka, de nagyon egy hullámhosszra kerültünk.)

Ahogy az első The Terror esetében, itt sem fogok csodálkozni azon, ha jó páran elunják magukat a piloton mondván semmi sem történik. Az már most látszik, hogy ez a sorozat sem a pörgő akciókra és a nonstop korhatáros tartalomra fog koncentrálni, az eddigi két rész alapján talán kijelenthető, hogy szofisztikáltabb horror lesz, közel sem annyira popcorn, mint amit megszokhattunk. És ez dicséretes.

Szóval nagyon bejött, amit láttam, végig lekötött, az pedig külön erőssége, hogy a múltbeli, a valóságban is megtörtént események ellenére a témája manapság is aktuálisnak mondható, ami mindenképp egy újabb gondolati réteget kölcsönöz az Infamy-nek.

Az első két részt a premier előtt az AMC jóvoltából láthattuk.

Pilot-mustra: Two Sentence Horror Stories – 1×01-1×02

2019. 08. 14. 20:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: antológia,kritika,pilot-mustra

Ezt az epizodikus horrorantológiát a CW szállította a nyári kínálatában és akár 2. évadnak is nevezhetnénk, mert 2017-ben a go90, azóta bedőlt digitális platform már elindított egy sorozatot ilyen címen. Mindegy, mivel minden rész különálló történet, így nem számít, hogy ki látta a régi szériát, vagy hogy ki melyik résszel indítja a mostanit.

A sorozat koncepciója pofonegyszerű: a neten (ahogy olvasom) népszerű a kétmondatos horrorsztori műfajaitt van 30 és 20 másik félelmetes “sztori példának. A sorozat ilyen sztorikat dolgoz fel 20 percben – vagy gondolja tovább őket. Mindeközben a hangsúlyt a digitális korra, a modern félelmekre helyezve. (Jópofa csavarként minden rész elején kiírják az ihletet adó horrorsztori első mondatát, és a rész végén a másodikat, azaz a lezárást.)

TWO SENTENCE HORROR STORIES – 1×01 – 5,5/10
TWO SENTENCE HORROR STORIES – 1×02 – 6,5/10

Nagyon utálom az “egyszer nézhető” kifejezést filmek értékelésére, mert sokkal jobb (és szélesebb) a filmes kínálat manapság annál, hogy beérjük olyan filmekkel, amik egyszer nézhetőek, szóval  az egyszer nézhető nálam azt jelenti, hogy nem nézős. Kérdés, hogy ha azt mondom erre a sorozatra, hogy “egynek elmegy”, akkor azzal beljebb vagyok-e, vagy ugyanazt állítom, mint az előzővel a filmekre?

Nem tudom, a lényeg az, hogy nálam így, ilyen formában elfér, mert meglepően jól csapódott le bennem ez a kezdés annak ellenére, hogy nagyon olcsó a sorozat és nem feltétlenül eredeti sztorikról van szó. Az olcsóság nem zavar, inkább csak ténymegállapítás, tele van ismeretlen emberekkel, snassz helyszínekkel, nincs a megvalósításban sok emlékezetes. A történetek pedig ismert és ijesztő paneleken (az egyik egy zaklatós, a másik egy parti drog/nemi erőszak-gyanús) próbálnak csavarni egyet.

És mégis, tudtam értékelni őket valamilyen szinten. Nem mondom, hogy a hangulatuk volt csillagos ötös, mégis volt valami a puritánságukban, ami nem tette a sztorikat unalmassá, pedig az 1×01 a fő csavarját totál egyértelműnek éreztem. A kifejtés korrekt volt, a 2. rész pedig kifejezetten jól jelenítette meg azt a piszok érzést, a szorongást, valamint az ismeretlentől való félelmet, amiből csak az ijedt, kissé túljátszott arcok vettek csak le.

A hatásos sztorikon maximum az ronthat, ha nincs annyi az alapanyagban, hogy az a rá szánt 20 percet igazolja, de egyelőre nem volt ilyen gondom. Az 1×02 lehetett volna túlhúzott, de ott a karakter lelki állapota görgette előre a történetet. Aki pedig a horrort a vizuál miatt nézné, az is kap némi gore-t és egyéb nyalánkságot, még ha az olykor ki is lóg az összképből.

Még csak azt sem mondhatom, hogy azért marad nézős nálam a Two Sentence Horror Stories, mert mégiscsak 20 percesek az epizódok, mert egyrészt rövidfilmeket nem igazán szoktam nézni (kivéve, ha sorozatnak nevezik őket!), másrészt a Hulu-s Dimension 404 sem bírt túl hosszú részekkel, mégis gond nélkül kaszáltam a francba.

Nem kell minden horrorsztorinak újrateremtenie vagy fejre állítania a műfajt, nem lehet mindenki Drew Goddard, az is megteszi, ha valaki 20 percre leköti vagy elgondolkodtatja a nézőt. Hogy ezt egy random rövidfilm is simán megteszi a YouTube-on? Igen, minden bizonnyal, de így egy keresést és az utána való választási kényszert (meg az arra szánt sok időt) megspórolja a sorozat a nézőnek. Erre biztosan nem akarok majd embereket rábeszélni, de lehet, hogy lesznek nemhorrorosok, akiket leköt.

Pilot-mustra: A Black Lady Sketch Show – 1×01

2019. 08. 13. 14:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Sosem hittem volna, hogy szkeccssorozat-néző lesz belőlem…

Nem hittem, mert egyszerűen anno egyik sem jött be (talán a Demetri Martin-os egy kicsit), még a legjobban hype-olt Key & Peele sikere és elismertsége is totál rejtély volt számomra. Csakhogy. A Key & Peele-t ma már überzseninek tartok (majd írok róla), és nemrég az I Think You Should Leave is bejött Tim Robinson-nal, az Alternatino with Arturo Castro meg egyenesen az év egyik legjobb újonca számomra (a kezdetekben – majd erről is írok, de tényleg), szóval várt az HBO próbálkozását is.

A BLACK LADY SKETCH SHOW – 1×01 – 4/10

Ahogy a címből kiderül, az A Black Lady Sketch Show a fekete hölgyek szkeccses sorozata (itthon Fekete hölgyek szkeccs show-ja címen fut, ami a ‘show’ szó félreértelmezése – a szkeccs, ugye, egy rövid, vicces jelenet, mely kifejezést anno még Galla Miklós verte belém a tévén keresztül a Monty Python kapcsán, illetve a Holló színház által), mármint négy fekete komikus nő a főszereplője, akik közül Robin Thede tavaly elég elismertté vált talkshow-jával, a kaszált The Rundown with Robin Thede-del. (A többiek random helyekről dettó ismerősek lehetnek.)

Oké, ezzel a témákat és a stílust is belőtték, gondoltam, szóval hamar bele is vetettem magam a pilotba, és végülis nem kellett csalódnom, az ABLSS részben tényleg olyan, amilyenre számít az ember ezzel a címmel, és ez az aspektusa piszok élvezetes. Gondolok itt a sztereotípiák kifigurázására, a különféle klasszikus karakterekre, valamint a fekete nőkkel kapcsolatos vélt vagy valós társadalmi elképzelésekre, amikből olykor ugyancsak humort (de nem gúnyt) űznek. (A kérdéssel, miszerint meg “szabad-e” nézni a Pulp Fiction-t, aminek Harvey Weinstein volt a producere, eléggé együtt tudok érezni, hiszen a kedvenc filmemnek Bryan Singer a rendezője és Kevin Spacey a főszereplője. És jópofa látni, ahogy bedobják az ezen való, mai korra oly jellemző lovaglást.)

Mindezt pedig narratív módon teszi, vagyis valóban vicces jeleneteket látunk, de vannak visszatérő karakterek (ahogy olvasom az egész évad során), akik révén némelyik jelenet-sorozat összefüggő történetté áll össze, főleg a random, “4 csaj a lakásban játszik és dumál”-keret, ami az 1×01 végén kap is egy csavart. (Az efféle csavar egyébként más jelenetekre is igaz, sokszor nem valami nagy poénnal zárnak, inkább csavarintanak.)

Ami még különlegessé teheti az A Black Lady Sketch Show-t, az hogy nagy meglepetésemre elmozdulnak a zsánerek irányába. Már a pilot első szkeccse egy horroros jelenet, később pedig kapunk űrhajósat, meg thrillereset, sőt, posztapokaliptikusat is. Az efféle nagyon üdítő a tipikusabb, hétköznapibb sztorikkal operáló szériák ömlenyében, és ha valami megtarthat engem, akkor ez.

Az A Black Lady Sketch Show az első részben nem nagyon politizált, de szerencsére nem kell attól tartani, hogy ne lenne aktuális, hogy ne reflektálna bizonyos dolgokra, azonban pozitív, hogy mindezt a humor révén teszi, és nem papolva. Szóval érezhető rajta, hogy mai, és ennek megfelelően merészebb is, nem fogja vissza magát, provokatív és pofátlan is, aki érzékeny, inkább kerülje. Ráadásul a karakterek is mai figurák.

A gond csak az a sorozattal, hogy nem annyira hasfalszaggatóan vicces. Van, hogy szellemesem reflektál dolgokra, és szerintem is jó ötlet a nagydarab fekete női kém sztorija, akinek az az erőssége, hogy tudomást sem vesznek róla (nem veszik észre). Azonban hiába nyomják tele ötletekkel a jeleneteit, komolyabban nevetni nem nevettem rajta. Amit élveztem, azok az egyes karakterek, illetve az őket játszó színészek voltak, a játékuk, és az, ahogy olykor kikarikírozták őket. De ennél több kéne.

Pilot-mustra: Family Reunion – 1×01

2019. 08. 12. 14:56 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Az hiszem, hogy itt az ideje a nyaralásom alatt megnézett sorozatok feldolgozásának. Kezdeném ezzel a többkamerás Netflix-komédiával (az újonnan érkezőknek: a többkamerás, azaz multicam szitkom az, amit pár fix, kvázi színpadi díszletben élő közönség előtt vesznek fel, az ő reakcióik alapján sokszor a helyszínen újraírva a nem működő poénokat, mindezt 3-4 fix pontra leszúrt, az események rögzítő kamera képének összevágásával tálalva).

Mindezt azért is emeltem ki, mert már az első részben kitettek magukért a készítők, hogy valamennyire a műfaji határokat kitágítsák, hiszen egyrészt volt templomi és kerti partis díszletük, amikben egy rakás embert mozgattak (ami azért nem megszokott), másrészt a pilot közepén volt egy gyönyörű, hosszú körsnitt, ami végképp nem jellemző az effélére. Egyébként minden más elég tipikus volt. (A júliusi premier rögtön magyar felirattal érkezett.)

FAMILY REUNION – 1×01 – 5,5/10

Még mielőtt: ez számomra a műfajon belül kifejezetten jó osztályzat, hirtelen nem is tudom, hogy adtam-e ilyen magasat idén többkamerás szitkomnak (a Mr. Iglesias 5/10 volt). Pedig aztán rajtam nem múlott az, hogy lehúzzam, hiszen az előzetes egy nagyon tipikus fekete (mármint karaktereit tekintve – a linken kifejtettem) komédiát ígért, olyat, ami jó 20 évvel a múltban ragadt. Full dohos retró hatású volt az összes reklámanyag. Erre…!

Whoa, look at all the black people.

Erre nem is volt olyan rossz. A szokásos, pozitív értékeket hangoztató, minden cinizmustól mentes látásmódot persze megkaptunk, de ettől még abszolút vállalható, kellemes meglepetés volt az első rész, még akkor is, ha full kiszámítható. Az alapsztori szerint egy amerikai focista családjával hazalátogat szüleihez, majd úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul és letelepszik a déli, georgia-i kisvárosban. Ami azért elég nagy ugrást jelent a nagyvárosi (Seattle) élet után. Főleg a gyerekek számára.

A kiszámíthatóságot természetesen a témákra és a kínálkozó poénokra értem, a beilleszkedési nehézségek, a modern és a hagyományos értékekhez ragaszkodó életmódok közötti különbségek, a kulturális eltérések, és természetesen a család egységére és mindenhatóságára vonatkozó hangnem mind, mind a Family Reunion szerves része – és persze a fekete közösségekre jellemző dolgok sokasága, kezdve a vallási kérdésekkel, illetve hiedelmekkel.

Ami pozitív, hogy mindezeket abszolút képes a sorozat öniróniával kezelni, abszolút nem vaskalaposan sulykolja a dolgokat. Mármint akad szereplő (M’Dear, a tipikus déli fekete nagyi Loretta Devine alakításában), aki vaskalapos és sulykol, de apu, anyu és a négy gyerek vele szemben bőven szolgál ellenpontokkal.

Egy valami viszont nagyon zavart (és ez nyilván szubjektív), M’Dear karakterének egyes döntései (és az, hogy az írók be merték ezt vállalni). Arról van szó, hogy az 1×01-ben elég központi szerepet kapott a rosszul viselkedő (hibát elkövető) gyerek megverése, elfenekelése. Mely szál bevonása mellett bőven lehet érveket felhozni (puhány néző!), de ettől még kényelmetlen dolog volt nézni, még akkor is, ha végülis nem történt semmi. Egyszerűen csak a gondolkodásmódot nem fogja mindenki lenyelni.

A második rész egy fokkal talán gyengébb volt (ott is zavart azt, hogy M’Dear mennyire kritikátlanul hazudik/nem mond igazat, még ha nem is rossz szándékkal), de még mindig abszolút nem rossz a végeredmény, és a technikai részletekre odafigyelő énem rögtön arra gondolt, hogy idővel drámaibb mélységeket is bevállal a sorozat, mert túl feltűnő az, hogy a Richard ‘Shaft’ Roundtree által alakított nagypapa csak vendégszereplő, és nem állandó, mint a többiek.

Pilot: Sintonia

2019. 08. 11. 21:30 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Itt az On My Block szellemi “testvérsorozata”? Na, ilyen ajánlás alapján nyilván senki sem fog belenézni a Netflix pénteki premierjébe. Az előzeteseknél winnie az Isten városát hozta fel, de természetesen annak közelébe sem ért a Sintonia. Hogy mégis milyen lett?

A történet 3 jóbarátról szól, aki a Favelában élnek, São Paulóban. Bár mindannyian másféle úton járnak, de rá kell jönniük, hogy mégis szükségük vagy egymásra az álmaik eléréséhez, különben végképp elvesznek a bűn és a drogok által dominált nyomortelepen.

Egyikük MC akar lenni, a másik épp előretör egy bűnszövetkezetben, a harmadikról pedig nem sok minden derült ki. Mind fiatalok, van aki még iskolába jár, de a sorozat első részeit nézve ez nem domináns szál.

Az egyik leghype-osabb Netflix-sorozathoz, az On My Block-hoz való hasonlítás pedig abból a szempontból állja meg a helyét leginkább, hogy ugyanolyan kidolgozatlan ez is, mint annak az első évadja. Jó persze, logikusan onnan említhető, hogy nem túl rózsás környezetben felnövő fiatalokról szól, akiket a barátság köt össze.

Ismét belenézhetünk olyasmibe, amivel amerikai sorozatok nem annyira foglalkoznak. Milyen lehet itt, ilyen környezetben, ebben a világban felnőni? Sikerülhet a sok negatívum között a boldogság elérése? Ennek a hangulatnak az átadása amúgy valamennyire megy is a Sintoniának. Tudom, elég sokszor jövök azzal, hogy érdekes, de itt tényleg csak a kultúrába való betekintés a sorozat fő ereje. Na meg a zene?

Egyébként jól hozták össze a szereplők szálait, de mégis szétesettnek érződött amikor a flashforwarddal látott pillanathoz ért a pilot. Meg úgy az egész valahogy nem volt még az igazi egy rész után, nem érezni át a drámát, valahogy túl steril, és sajnos túljátszott. 6/10 a vége mondjuk, de a folytatás tippre erősebb lesz.

(A teljes évad egyben került fel a Netflix-re magyar felirattal, aki általánosabb ajánlót írna akárcsak kommentbe, az nyugodtan tegye, hátha még valaki rákap!)

Pilot: The Naked Director

2019. 08. 09. 19:45 - Írta: human

4 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,kritika,pilot-mustra

A Netflix tegnap bemutatott új sorozata igyekszik bemutatni Japán pornóiparának a 80-as évekbeli változását. Mindezt az egész mögött úttörőként dolgozó Toru Muranishi életén keresztül teszi. És ennyi a széria.

Konkrétan arra gondolok, hogy akinek a fenti leírás érdekes történetet sugall, az üljön neki, és ne törődjön semmi mással. Számomra is csak ennyi, inkább érdekes, mint olyan amit kötelezőnek éreznék.

Van egy-két érdekes megoldás a részekben, ügyes a hook a legelején, és mivel két részt adtam neki, így bizony a cliffhangerökről is csak pozitívat mondhatok, szinte kiáltanak a darálás folytatásáért, de valahogy mégsem üt összességében. Nincs meg benne Az a valami, ami kikatapultálná a “középszernél azért jobb, de valahogy mégsem”-kategóriás sorozatok halmazából.

A The Naked Director felépítése teljesen életrajzi filmes. Az egyedüli bonyolítás, hogy nem csak a “meztelen rendező” vonalát követjük, hanem ránézésre az első igazi modern pornósztárjukét is. Mindezt onnan indítva, hogy milyen hagyományok és családmodellek voltak Japánban, amit azért valamennyire kikezdett a pornográfia. Na meg az is előkerül, hogy az iparban bizony az alvilág is tevékenyen részt vett.

Viszont az mindenképp említhető a mesélési módhoz, hogy a készítők odalehetnek Scorsese életművéért. Néhol képileg, meg zeneileg is a híres rendezőtől merítenek, számomra túlzottan is másolósan. Tényleg nem az időrendben való mesélésre gondolok, de az agyonhasznált Black Skinhead-átdolgozással, meg a dekadencia ábrázolásával az ő megoldásai ugrottak be.

Viszont tényleg az a végszó, hogy nyilván nem dokumentumfilmes szinten, de ilyen drámai elmesélésben érdekes szelete ez az ottani kultúra megváltozásának, és ez bizony eléggé mellette szól. Na meg alapból olyasmi a téma, ami…, hogy is mondjam, sokakat foglalkoztat. És a Naked Director nem prűden fejti ki ezt.

Pilot-mustra: BH90210 – 1×01

2019. 08. 09. 14:50 - Írta: winnie

18 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

This is the time to do a reboot.

Azok a Beverly Hills 90210-rajongók, akik nem tervezik nézni a FOX új sorozatát (meta dramedy-jét), mert nem valódi folytatás/felélesztés, azért az első két és fél percet mindenképp csekkolják, mert legalább rövid időre teljesülnek a vágyaik. Persze én a helyükben megnézném az egész pilotot is, hátha működni fog számukra ez a kifacsart felállás, és GARANTÁLOM, hogy egy, de inkább két helyen még pár könnycsepp is előbukkanhat.

De miről is van szó, mi ez a BH9210, ha nem Brenda meg Kelly, meg a többiek kalandjainak folytatása? Nos, ebben a sorozatban azoknak a színészeknek folytatódnak a kalandjai, akik játszották Brenda-t meg Kelly-t, meg a többieket. Azoknak a színészeknek, akik már rég látták egymást, de egy 30 éves évfordulós közönségtalálkozó kapcsán ismét találkoznak – és mivel zsákutcába került az életük, úgy döntenek, meglovagolják a reboot/revival hullámot, és megpróbálják folytatni egykori sorozatukat. De nem dokureality-ről van szó, hanem színtiszta fikcióról.

BH90210 – 1×01 – 5,5/10

Így remélem, tisztább a koncepció. Adott pár fiktív színész (saját kitalált énjeiket alakítják Jennie Garth-ék), akik első blikkre majdnem olyanok, mint IRL-énjük: Tori Spelling 6 gyerekkel és egy élősködő férjjel van megáldva, ráadásul legutóbbi dokureality-je (Tori & Nate: Spelling The Beans) kaszát kapott, Brian Austin Green egy popszupersztár férje, így totál árnyékban van, Jennie Garth-tól épp válik a 3. férje, Gabrielle Carteris nagymama és a színészszakszervezet elnöke, Jason Priestley pedig független filmes rendezőként saját színészét verte meg, így vágva el magát – egyedül Ian Ziering-nek áll jobban a szénája a jelek szerint, sikeres a párjával.

Well…, this is weird.

Az ilyet nevezik metasorozatnak, afféle kikacsintós a széria. Ami egyébként helyenként vicces, de semmiképp sem komédia, inkább dramedy. Mert tény, hogy a színészek magukat is kifigurázzák (Spelling például folyton a 90210-merchandising termékek kapcsán elmaradt kompenzációt emlegeti fel, Garth kiakad, hogy Kelly-ként azonosítják be) és tudnak mulatni egymáson, de emellett azért életet is írtak maguknak, és nem minden papsajt. A kérdés az, hogy a mézesmadzagot 6 rész alatt mennyire lehet kifejteni? Hogy mennyire akarják? Vagy csak belekapnak?

Azt azért jelezném, hogy a fenti osztályzat kicsit csalóka lehet annak, akinek a numerikus érték a mindene. “Pff, középszer, lapozzunk.”-mondja az ember, de itt nagyon sokat nyomhat a latban a nosztalgiafaktor. Ez nálam is megvan, de sokkal kisebb mértékben, mint egy Beverly Hilly 90210-rajongónál (részemről kompenzált a meta-aspektus, ami másnál meg mínusz lehet), szóval amellett, hogy számomra semmi kiemelkedőt nem hozott a BH90210, és csak a régmúlt miatt lett a kezdése közepesnél jobb, hiszem, hogy jó pár fan imádni fogja, főleg, ha bejön neki a stílus.

It’s gonna be fine. Silver lining… Shannen won’t be there.

A pluszt nyilván az fogja adni, hogy a semmi extra sztorik (megcsalás, összejövés (na, ki találja ki, hogy a pilotban melyik két színész jön össze?), gondok a melóban, önmegvalósítás, az élet új izgalmainak felfedezése a megszokott, de kényelmes rutin ellenében) régi ismerősökkel történnek meg, és így máris másképp csapódik le bennünk a sorozat, és az alkalmanként bedobott visszakacsintások, utalások, odaszúrások elég jól ülnek. (Egyébként valami rejtélyfaktoros átívelést is felvezetnek a pilotban, ki tudja, abból mi lesz.)

That was so much fun.

Szóval hőseink rájönnek a nagy találkozás közben, hogy milyen jó megint együtt, és ezt próbálják meg tovább gondolni – lehet, hogy ez történt a BH90210 esetében is és így készült ez a széria is: bár a való életben nem érdekelte őket karaktereik ismételt eljátszása, ez a sorozat alkalmat ad arra, hogy ismét együtt dolgozzanak pár hétig (és közben pénzt is keressenek).

Önmagában, a külső szemlélőnek nem fog semmit adni a BH90210, de mint írtam, ez tipikusan olyan darab, aminek egy esélyt muszáj adnia annak, akinek ezek a színészek jelentenek valamit.

ui: a könnyek pedig, amire fent utaltam, természetesen Luke Perry kapcsán eredhetnek el, a pilot során ő is megkapja a megérdemelt tiszteletadást.

Previous Posts