login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Zoey’s Extraordinary Playlist – 1×01

2020. 01. 24. 20:55 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

I so wish I could tell HR about this.

Ó, hát ez egészen szuper volt. Már persze akkor, ha az ember szereti a spontán dalra fakadásokat és a fantáziajeleneteket.

Igen, az NBC új dramedyje kapcsán biztosan eszébe fog jutni a nézőknek a zseniális Crazy Ex-Girlfriend a CW-ról vagy a friss Netflix-es Soundtrack, ez a kettőnek a mixe, mondhatni, hiszen a színészek énekelnek benne, mint előbbiben, és ismert számokat, mint utóbbiban (tehát nem saját dalokat, mint előbbiben, és nem csak tátognak, mint utóbbiban). Mindezt annak köszönhetően, hogy egy programozó lány némi egészségügyi gikszer miatt elkezdi dalban hallani az emberek gondolatait.

ZOEY’S EXTRAORDINARY PLAYLIST – 1×01 – 8/10

Veszélyes ám a koncepció, hiszen könnyen egypoénossá válhat, de szerencsére a Zoey pilotja kikerülte mindezt, és mondhatni a dalolást is sikerült mellékvágányra szorítani annak köszönhetően, hogy Zoey egyszerre hebrencs és profi, némiképp neurotikus karakterét megszerettették velem, és ő az, aki érdekelt, és nem csak az, hogy milyen kunsztokkal készülnek.

Persze a kunsztok viszik az egészet, egyszerűen szuper feelgood hallani a sok színészt és statisztát énekelni (és milyen színes a társaság, nem csak hollywoodi ideálok nyomják), a koreográfiákhoz nem értek, de nagyon feldobtak, mind az egyszemélyesek, mind a csapatosak, mind pedig a tömegesek, ráadásul az egész pilot olyan színes volt, hogy rögtön feldobta a reggelemet, amikor néztem. (És akkor az egészen szimpatikus színészgárdáról még nem is szóltam.)

Az pedig végképp hab volt a tortán, hogy a pilot alapján ez a sorozat is az embereken segítős koncepciót fogja követni, amit annyira szeretek, s ami legutóbb a God Friended Me-ben tűnt fel. Itt Zoey hallja a gondolatokat, így lehetősége nyílik, hogy segítsen másoknak. A pilotban egy munkatársán tette, és a folytatásnak is jobban állna, ha nem idegenek lennének a “célpontjai”, de akármi is lesz, ez is nagyon pozitív vibe-ot kölcsönözne a szériának.

Nem fogom húzni az időt, mert csak dobálnám egymásra a kivételesen pozitív jelzőket. Nagyon bejött ez a kezdés. Nem tudom, meddig tartható ez, de minden egyes dal működött, a helyén volt. Egyrészt azért, mert a Soundtrack-kel ellentétben itt ismertem a dalokat (nem lövöm el, mik voltak, de nem a szuper kortárs cuccok domináltak), másrészt mindegyik dalolás hozott valami újat és meglepőt, nem csak azért volt jó, mert énekelni kezdtek random a karakterek (hol érzelmesen, hol viccesen), hanem azért is, ahogy, amit, amiért énekeltek. (A Help számtalanszor újranézős, nálam a hónap legjobb sorozatos jelenete volt. Komolyan nincs fent YouTube-on, hoyg linkeljem?)

Azonban csak attól nem lesz jó a sorozat, hogy remekül szórakoztat néhány musicales jelenet. A Zoey-ban a történet is működött a maga szintjén. Jane Levy imádnivalóan tud értetlenkedni a sok éneklés láttán/hallatán (előre sajnálom, hogy nemsokára hozzá fog szokni), a munkahelyi sztorija jópofa volt (elfér ám a szerelmi háromszög!), az otthoni felállás is rendben van a szomszéddal, az pedig, hogy a családi, érzelmes szálba sikerült belevonni a koncepciót (illetve nyilván a koncepcióra írták a szálat) szuper payoff-ot eredményezett.

Na de hogyan tovább? Ilyenkor mindig jön a menetrendszerű aggódás, hogy meddig lehet ezt fenntartani, de azért egy évadra csak lesz elegendő alapanyaguk. Mármint nyilván történet kapcsán nem lesz probléma, és klasszikusokból sem kell kifutni, kérdés, mennyire sikerül mindig illusztrálni velük az érzéseket – az utolsó szám a pilotban túl tökéletes volt.

Egyébként a Zoey januárban csak elősugárzást kapott, a premiernaptárban láthatjátok, hogy mikor folytatódik az 1×02-vel, szóval addig még jövünk egy vagy két kritikával, mert nem csak nekem jött be közülünk a kezdés, és ezért megérdemel a sorozat némi hype-ot. Még akkor is, ha benne van, hogy nem is lesz hosszú életű, hiszen manapság egy országos szériának nem egyszerű befutnia. Bár ha kritikuskedvenccé válik, akkor bármit előfordulhat.

Pilot-mustra: Avenue 5 – 1×01

2020. 01. 24. 18:25 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– Should we be scared?
– Maybe, if… if you want.

Eskü, hogy az HBO új, úrhajós komédiájának a kezdéséről, nem a készítő, Armando Ianucci korábbi sorozatai (Veep, The Thick Of It) jutottak eszembe, hanem inkább az itthon Fekete Vipera címen befutott Blackadder, amiben ugyancsak Hugh Laurie komédiázott idióta módon. Ugyanis bármennyire is bohóckodás volt mondjuk a Veep, abban azért megvolt az intellektus, az Avenue 5-ban azonban ilyesminek egyelőre nyomát sem látni.

Ami persze nem baj, egy komédia lehet ostoba is. Akkor is lehet jó. Más kérdés, hogy a látszat ellenére az Avenue 5 nem ostoba. Látva a sajtónak kiküldött négy epizódot, biztos vagyok benne, hogy mindössze egyes karakterei (jó páran!) ostobák, így tőlük elvárás az ostoba viselkedés. A nagy kérdés az, hogy ha emellett még irritálóak is, akkor vajon akarunk-e 8 hetet a társaságukban tölteni, miközben egy válságba került űrhajó történetét követjük.

AVENUE 5 – 1×01 – 5,5/10

Egy idióta, önhitt milliárdos sétaűrhajóján játszódik a sztori, pár hetes kirándulásra fizettek be az utasok (azt hiszem) a Szaturnusz körül: némi egzotikus, nem luxus, megismételhetetlen élmény, totális kényeztetés a’la Royal Caribbean Cruises, csak épp az űrben. Azonban elég egy előre nem látható gikszer, és a kellemes kirándulás hirtelen rémálommá válik, az utasok sorsa a személyzet kezébe kerül, és… sajnos a személyzet, élükön a kapitánnyal efféle szituk kezelésére tökéletesen alkalmatlan.

Az alapsztori mindenképp figyelemfelkeltő, mert elég szokatlan, azonban az ember elsőre nem látja benne a komédiát. A gond az, hogy másodikra, azaz a pilot elindulása után sem. Nem viccelek, az első 10 perc nálam totális mélypont volt, majdnem kaszáltam féltávon az egészet, mert tudtam, hogy az efféle “humor” nekem nem lesz a kenyerem. Szerencsére ezek után történt valami Hugh Laurie beszédével, és hirtelen pozitívba csapott át az élvezeti szint. De az összkép még így is aggasztó volt.

Nyilván nem rögtön egy Veep-et vártam, de azért a másik végletre nem számítottam. Igen, kell az alapozás, de sajnos a humor stílusa nem volt túl biztató. Oké, az Avenue 5-ban is megvannak az alkalmatlan emberek, de itt nem sok sárm volt bennük. Persze az alaphelyzet felrázása jót tehet nekik is, eddig voltak a mindennapok és a passzivitás, most meg jön a sodródás és a megmenekülésre tett kísérletek.

Kíváncsi is vagyok, hogy fogják megosztani a figyelmet a mindennapi űrutazós abszurdumok és karaktermomentumok, valamint az átívelő szál között, mely utóbbit egyébként fájóan lelassítja az, hogy a földi irányítóközpont is folyamatos szerepet kap, és ezt a szálat hiába próbálják érdekessé tenni, egyelőre elég nagy zsákutca. (Persze aki az Avenue 5 jövő világának szeletkéire vágyik, azt lehet, hogy jobban le fogja kötni.)

Az az igazság, hogy a színészek közül sem Hugh Laurie vitte számomra a prímet (de aki aggódna, annak jelzem, hogy idővel belejön, és a gárda élére áll, csak türelem), hanem Zach Woods totálisan fogalmatlan/nihilista karaktere, illetve Lenora Chrichlow, aki a látszólag egyetlen hozzáértő karaktert kapta, így a helyzete kétségbeejtő. (Plusz Suzy Nakamura stílusa már a kezdőjelenetben megnyert magának.)

Csűrhetem, csavarhatom a kezdést, kereshetem benne a pozitívumokat, de elég nagy csalódás volt. Nem jó sorozat az Avenue 5 – és nem írom oda, hogy “szerintem”. Hirtelen átmentem volna provokatívba? Dehogy, csak arról van szó, hogy még nem jó. Lehet, hogy nem is lesz sosem, de ez az anyag nem olyan, amit kötelező módon évekig díjátadókra küldenének, mint a Veep, amit sokan emlegetnének, ami hivatkozási pont lenne a junkie-k között. Fogunk egyáltalán beszélni róla?

Ki tudja, lehet, hogy ki fogja nőni magát, lehet, hogy időt kell adni neki, hiszen még csak most kezdődnek a bonyodalmak (és apró WTF-ok), s idővel talán a kevésbé elviselhető karakterek, miután felépítik őket, elfoglalják a helyüket a szívünkben, de félek, hogy minderre csak akkor fog sor kerülni, mire véget ér a szezon, és akkor már túl késő lesz.

Én, mint írtam fent, megnéztem az első négy részt, jobb a véleményem róla, mint az elején, egyes momentumai a maguk hol beteg, hol slapstick, kissé ripacs módján kifejezetten jól csapódnak le bennem, de valahogy túlságosan egyenetlen a végeredmény, és a szövetbe beágyazott apró ötletek szerintem nem lesznek ahhoz elegendőek, hogy megtartsanak. Arról nem is beszélve, hogy azért vártam volna, hogy a sorozat valamennyire releváns legyen ma, de az Avenue 5 még az erre való lehetőséget is elökörködi. Igen, tudom, hogy az 1×05-öt hype-olják, de lehet, hogy egy hónap múlva már rég másfele fognak járni a gondolataim. Ez a hátránya a sajtópéldányoknak.

Pilot-mustra: October Faction – 1×01

2020. 01. 24. 16:11 - Írta: winnie

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Some Norwegian monsters needs killing.

A Netflix csütörtöki premierje volt az October Faction, ami A szörnyvadász család címen debütált itthon. A csütörtök a Netflix-nél a műfaji sorozatokat jelenti, a horrorokat, scifiket, krimiket, olyan darabokat, amikből rajongói kedvenc válhat – vagy pedig elintézésre kerülnek egy B-kategóriás Syfy-klón címkével.

Az eddigi csütörtöki felhozatalról mindenki megvan a véleménye, bőven kapott mindegyik darab negatív kritikát, de amellett, hogy a Safe és a Daybreak (Napkelte) nagy kedvencem lett, még a Black Summer (Fekete nyár) is kellemes meglepetést okozott. És lehet, hogy az October Faction is beáll ebbe a sorba, mert ez a sorozat is megtanította nekem, hogy előre nem szabad leírni semmit, a végeredmény két epizód után több, mint biztató.

OCTOBER FACTION – 1×01 – 6,25/10

És ez a képregény-adaptáció (ha valakit a stílus érdekel, elég egy pillantás a borítóra) jó pár tekintetben meggyőző volt. Sosem hittem volna előzetesen, de tudjátok, hogy mi jutott eszembe a kezdésről? A Men in Black. Persze némi csavarral, de mégiscsak arról van szó, hogy két, titkos szervezetnek dolgozó ügynök a közöttünk emberbőrben bujkáló szörnyeket likvidálja fegyverek sokaságával és high tech cuccokkal. Olykor azok után, hogy kedélyesen elcsevegnek velük, hiszen azok megpróbálják meggyőzni őket, hogy nem kéne ezt tenniük.

Azt hiszem, hogy a stílust tekintve már a nyitójelenet remekül definiálja a sorozatot, minden benne van, ami az October Faction-re jellemző: a menőzés, a szörnyek, a fanyar humor (nem számítottam rá) és némi váratlan megoldás (szerintem tök jó lett, ahogy meglátjuk a pisztolyt, majd a vért, és végül…).

Szóval megismerjük Anyut és Aput, akik Japánban állomásozik, teljesítenek küldetéseket, meg persze nevelik két tinédzser gyereküket, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mivel is foglalkoznak az ősök. Azonban meghal nagypapa, haza kell menni intézni a hagyatékot, és ez a kitérő a tervezettnél hosszabbra sikeredik, és természetesen a múlt is megrohanja őket, hiszen a kisváros, ahonnan eljöttek, nem felejt.

Az October Faction sztori terén rettenetesen sokat akar markolni, hiszen amellett, hogy olykor szörnyekbe botlanak, a Presidio nevű ügynökségük új megbízatást kínál a szülőknek, a beilleszkedés sem nagyon megy az új közegbe, feltűnik egy komoly ellenség is, aki vadászik rájuk, a gyerekek elkezdenek iskolába járni (arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, hogy nekik meg van valami képességük, WTF), és akkor még ott van az apa halálának ügye is, a családi ház rejtélyei és rejtett zugai, meg egyébként is az egész, elég mélynek tűnő szörnyvadász mitológia is.

Amellett, hogy az October Faction (jut eszembe, a cím? az egyik nagy kérdése a sorozatnak az, hogy mi a franc is ez – állítólag a szezon végére elkezd kibontakozni) a klasszikus kliséket is bedobja, mint a titkolózást a gyerekek (meg egyébként is mindenki) előtt, a ki kivel van?-kérdéseket, no meg persze a flashback-eket, amik révén kiderül, hogy találkoztak fiatalon a szülők, tök jól kezeli a karaktereit.

Alapvetően ugyanis a sorozat egy családi dráma, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek megvan a maguk baja a magánélet terén (kiégés, bezárkózás, besérülés, szorongás, stb.), és ezekkel komolyan foglalkozni egy ilyen elrugaszkodott közegben nem egyszerű, arról nem is beszélve, hogy a sorozat készítői nem fukarkodnak társadalmi problémák felvetésével sem, ilyen szempontból elég politikus az anyag (nem viszik túlzásba, mondjuk), és aki ilyesmire túlérzékeny, annak nem is ajánlanám.

Ha már szülők, tök jó a szereposztás olyan szempontból, hogy sem J.C. MacKenzie, sem pedig Tamara Taylor nem tipikus hőstípus, nem rájuk gondolnánk szörnyvadászként, de tök jó látni, hogy korábbi sorozatos mellékszerepeik után most kiemelték őket, és a furcsa párosuk abszolút érzelmi centrumot biztosít az October Faction-nek, remek csapatot alkotnak, olyan párost, mely tagjai abszolút számíthatnak egymásra.

Annak ellenére, hogy leírás és stílus alapján a sorozat minden porcikájáról sütnie kéne, hogy bé-kategóriás, ez sem igazolódott nálam. Oké, nyilván vannak benne szörnyek, amik olyanok, amilyenek, de megvalósítás terén sem nagyon tudnék belekötni, hiszen jól néz ki, az pedig rögtön az elején kiderül, hogy a párbeszédek megírására is eléggé ráfeküdtek – szerencsére nem ócskák a dialógok, inkább tűnnek túlírtnak és túl szellemesnek.

Persze a fentiek fényében visszafogottnak tűnhet a számszerű értékelésem, de ebbe bele kell venni azt is, hogy a szörnyvadászos műfaj sosem volt a szívem csücske, végig azt vártam, hogy mikor hessintem el magamtól a pilotot, és ez a pillanat csak nem akart eljönni, és idővel azt vettem észre, hogy kezdek felengedni. Igen, tovább fogom nézni, mert elkezdett érdekelni. Ha pedig sikerül végig frissen (és élvezetesen) tartani, akkor még az is simán benne van, hogy a szezon végéig is kitartok.

Legutóbb ilyen kellemes meglepetésben a műfajban a Syfy-os Ghost Wars esetében volt részem, amit dettó előre leírtam (a szörnyeknél jobban csak a démonok nem a zsánereim…), de amikor azt elkezdtem a Netflix-en, megdöbbentem, hogy mennyire betalált nálam. Ezt a címet tényleg csak azért dobom be, mert rémisztően alulértékelt itthon (lehet, hogy joggal, mint az ugyancsak Syfy-os szörnyvadász Superstition esetében?), a pilotkritikához is csak alig érkezett komment.

Ennek megfelelően az October Faction kapcsán is kifejezetten érdekel, hogy milyen lesz a fogadtatása itthon: totális közöny fogadja, hozzám hasonlóan biztató meglátások, vagy totális megsemmisítés és legagyizás lesz a sorsa – eskü, mindig ezek a legizgalmasabb pillanatok, amikor egy teljesen új, nem annyira hype-os sorozatról írok, amikor még abszolút nem látni rajta, hogy miképp fogja megítélni a junkie. Most sem nagyon tudom megítélni.

Pilot: 68 Whiskey

2020. 01. 23. 16:50 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

De adja magát, hogy ennyi pohárral kell meginni a sorozat élvezetéhez! Bár nem igaz, de akkor is magas labda. Amúgy egy katonai orvos alakulatról szól a 68 Whiskey, a Paramount Channel újonca.

Rengeteg mindenhez lehet hasonlítani, sorozatos fronton gondolom a MASH, vagy a trailernél emlegetett Bluestone 42, de nekem valamiért a Three Kings film ugrott be (Netflixen lehet pótolni épp, amíg le nem kerül), és így persze közvetve a Kelly hősei is. Mondjuk utóbbi nyilván csak nagyon halványan, de a Sivatagi cápák teljesen.

A párhuzam leginkább a főszereplő nőcsábász fickó és haverja miatt adja magát, akikről gyorsan kiderül, hogy a saját pecsenyéjüket igyekeznek összeszedni Afganisztánban. Azért a pilotba még az is elfért, hogy a nagy szívüket bemutassák, szóval van morális kódexük, csak nem teljesen az, ami egy átlagembernek.

A történet amúgy egy Árvaház nevű helyen játszódik, a helyszínt az előbb említettem. Ez egy katonai kórházat jelent egy veszélyes környék közepén. Nem csak fegyveres katonai oldalról láthatjuk a konfliktusokat, de az orvosok és harctéri felcserek is nagyon jelen vannak.

Az első részben szinte minden klisé előkerül. Egy haláleset miatt kiboruló felcser, egy kis Grey’s Anatomy-hangulat a szerelmi viszonyokban, és persze a két saját hasznát kereső vicces simlis, akik egyelőre nem csak fekete “téglákat” cipelnek a vállukon, hanem a részt is.

Igazi “de” nincs, egyszerűen csak valahogy mégis a közép felé hajlok a pontszámmal. A többször előszedett két karakter érdekel, és ők sem az eredetiség mintapéldái, de minden más, amit mutattak, az olyasmi, amit már láttam sokszor, és nem feltétlenül néznék most újra másféle köntösben.

Igazság szerint a pilot legalább 7/10 volt így is, valamennyi lehetőséget mindenképp látok benne, de a fentiekből látszik, hogy nyilván nem katonai akció a sorozat, mint a The Unit, de nem is MASH-szerű komédiáról van szó.

Pilot-mustra: Deadwater Fell – 1×01

2020. 01. 21. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Olcsó húzás lenne most a Broadchurch-öt emlegetni? Egy skót Broadchurch-öt. Lehet, és nem is David Tennant miatt teszem a Channel 4 pár napja indult új sorozata kapcsán, de a hangulat nekem abszolút a színész Olivia Colman-nel forgatott krimijét idézte meg. (Amiről nem csak az jut eszembe, hogy Colman azóta hova eljutott, hanem az is, hogy Jodie Whittaker számára is milyen frankó ugródeszka volt a Broadchurch.)

De csitt, ezennel Broadchurch-moratóriumot indítványozok! Főleg, hogy a Deadwater Fell kezdése abszolút önmagáért beszélt, nem szorult rá semmilyen párhuzamokra, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágná rá szinte az első percek láttán a néző, hogy “ez egy újabb igényes és nagyon sötét tónusú brit krimi” lesz, amiből (szerencsére?) készül évente vagy 5-6.

DEADWATER FELL – 1×01 – 8/10

Illetve helyesbítek, mert nem rögtön, hiszen kifejezetten idilli indítást kapunk, megismerjük a sorozat helyszínéül szolgáló kisvárost, a lakókat, egy iskolát, pár személyes kapcsolatot, mindenki boldog, minden fényes. Azonban egy éjszaka döbbenetes szörnyűség történik… és már senki (és semmi) sem lesz olyan, mint korábban volt.

Persze megint helyesbítenem kell, mert a Deadwater Fell nem akar senkit sem félrevezetni, hiszen az első percekben már látunk villanásokat egy leégett házról, illetve egy autóbalesetről, épp csak annyit, hogy elgondolkozzunk, hogy mi a fene van (vagy volt, vagy lesz), s miután elfelednénk mindezt, a pilot végére össze is fog állni minden.

Nem is nagyon írnék a konkrét sztoriról többet (aki akar, a lényeget az előzeteses bejegyzésünkben elolvashatja), ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy pont ugyanarra kanyarodik, amerre szoktak ezek az átívelős krimik kanyarodni a briteknél: megtörténik a baj (általában gyilkosság), mi pedig látjuk, hogy a közösség miképpen reagál minderre.

Miközben általában gyanúsított is kerül a képbe (akit sokszor meghurcolnak, de minimum ferdébb szemmel néznek rá onnantól), elkezd lepattogzani a festék a közösségről, és kiderül, hogy a felszín alá bőven beették magukat kisebb és nagyobb titkok, amik egy ilyen zárt közösségben egyrészt nem sokáig maradnak titkok, másrészt pedig a komoly következményekkel járhatnak.

Kicsit rejtélyeskedős megközelítést választott a készítő, hiszen amellett, hogy bizonyos dolgok nem egyértelműek a jelenben, a múltból és jövőből is villantanak fel képeket, visszaemlékezések során még jobban megismerjük a szóban forgó közösséget, napfényre kerülnek korábban nem ismert (maximum sejtett) összefüggések, és elég komoly jelenbéli kérdőjelek kerülnek megválaszolásra.

Amiért talán mégsem Broadchurch a sorozat, az a főszereplő személye: aki David Tennant családapa karaktere mellett Cash Jumbo anyukáját emelik ki, aki mintha kezébe akarná venni az ügyet. Persze rendőrök is vannak a képben, de mintha a háttérbe tolnák őket (elég nagy ugrás a rész eleji helyszín-biztosítási megbízatás után egy ennyire kiemelt ügyön dolgozni), a jelek szerint nem ők lesznek a középpontban. (Aztán persze tévedhetek.)

Nem tehetek róla, de ez a műfaj abszolút a gyengém, így “sima ügy” volt ez a széria is. Való igaz, hogy sosem ajánlanám annak, aki valami vidámságra vágyik, minden bizonnyal nem mindig jó szörnyűségeket és gyászt nézve kikapcsolódni, mégis valahol élményt nyújthat a néző számára színészi játék, illetve lélektani aspektusok ábrázolása. Remélem, hogy a pilot után sem adnak lejjebb a kezdeti színvonalból.

A Deadwater Fell hétvégén adásba került második részét direkt nem is vontam bele a kritikában, mert azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy végig fogom nézni a szezont (csak 4 rész), szóval bővebben majd a finálékritikában kifejtem, amit ki kell fejteni, most inkább az első benyomásokra hagyatkoztam.

Pilot-mustra: Nurses – 1×01

2020. 01. 20. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ó, hát ez tiszta felüdülés volt!

Január elején indult ez a nővéres, ápolós kanadai sorozat, ami talán az idei év első kórházas szériája, és nyilván nem fog a világon semmi újítást hozni a műfajban (bár az mindenképp kevésbé megszokott, hogy nem a gyógyítás van a középpontban az orvosok által, hanem a páciensek gondjának viselése, mint a Mercy-ben anno), de ettől még annyira nem amerikai volt, hogy simán beneveztem a folytatásra.

NURSES – 1×01 – 7/10

Magán az alapokon tényleg nem nagyon lehet mit ragozni, egy kórház öt új nővérét ismerjük meg, három nőt és két férfit, akik pont olyan eligazítást kapnak, mint az újonc orvosok az összes többi kórházas sorozatban – konkrétan még említik is azt, hogy pont ugyanebben az időben egy rezidens éppen pár újonnan érkezett medikus fejtágítását végzi.

Az újonc szemszöges megközelítés eléggé bevett, bár ezúttal nem totál kezdőkről van szó, nincsenek nagy rácsodálkozások, ráadásul az öt főszereplő rögtön a dolgok sűrűjébe kerül, amikor egy szándékos tömeggázolás sebesültjeit kell ellátniuk – besegíteniük az orvosoknak. Mert még egyszer, ezúttal nem arról van szó, hogy a főszereplők életet mentenek, diagnosztizálnak vagy műtenek, inkább csak segítenek és minden más egyéb, hasonlóan fontos munkát végeznek.

Ez az egy esetes megvalósítás (ami valójában sok kisebb esetet, pácienset jelentett) a pilotnak nagyon jól állt, mert mindenki egyszerre dolgozhatott, és megismerhettünk pár mellékszereplőt is (orvosokat, főnöknővéreket), de legfőképp azért, mert azonnal feltűnt, hogy ez nem amerikai sorozat. Sürgős esetek ide vagy oda, itt nyoma sem volt káosznak, kiabálásnak, hatásvadászatnak.

Minden totál visszafogott volt, az orvosok és nővérek nyugodtan, szakszerűen dolgoztak, nem az életveszélyes bakik vagy szemét felettesek, furkáló kollégák voltak a középpontban, hanem tényleg a betegellátás, az empátia. Ami frusztráltság adódott, az is csak annak volt köszönhető, hogy az egyik karakter csak adminisztratív funkciókat töltött be az első napján, ahelyett, hogy a frontvonalon lett volna.

Tudom, hogy sokan úgy látják, hogy túltengnek a kórházas sorozatok, de ez egyrészt nincs így, évente nem indul túl sok, másrészt egy azért belefér, nem? Idén a Nurses volt az első, így akár ez is lehetne, ami marad. Nekem abszolút imponált, hogy nem voltak “gonoszok”, mindenki pozitív karakternek tűnt, jószándékú volt (oké, némi froclizás belefért azért), az egész tiszta idealista képet festett.

Persze a folytatásban már lehet, hogy el fog merülni a klisékben a sorozat, mindez csak az első rész alapján csapódott le bennem. Még akkor is, ha egyelőre karakterek terén papírvékony a Nurses. Pár kivastagított tulajdonságuk a nővéreknek mondjuk átjött a betegekkel való interakciók révén, de van egy olyan érzésem, hogy később a magánéletükben is el fogunk merülni, főleg, hogy némelyiküknél bedobtak homályos részleteket, titkokat. De drámából és érzelmekből ezek nélkül is jutott.

Mondom még egyszer, nem azért tetszett, mert újít a Nurses, hanem mert szimpatikus volt. (Oké kicsit naiv is, amikor dilemmaként egy ezerszer megrágott kérdést dobott fel, de ezzel úgy vagyok, hogy ha egy karakter olyan témákon akar lovagolni, hogy “mikor kell segíteni egy páciensen”, akkor tegye, ha ő tényleg ilyen típusú, ez is egy plusz réteget ad neki.) Kanada tudja, hogy kell egy tipikus műfajban nem tipikusnak lenni, ld. Remedy vagy Saving Hope.

Pilot: Dare Me

2020. 01. 17. 15:50 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Itt az Euphoria társsorozata?

Csak a USA csatorna nemrég bemutatott új drámája épp cheerleader lányokkal van tele, akik szinte mindig crop topban mászkálnak, miközben üvölt a zene. A kérdés, hogy ez vajon baj?

Igazából a pilotot kezdő idézetben minden benne van: “There’s something dangerous about the boredom of teenage girls.” Mármint első ránézésre tényleg olyan, mintha unatkozó, vonzó tinik próbálnák felrázni az életüket. Aztán persze jönnek az árnyalatok, de a problémák katalizátora mögött minden más indíték mellett mintha ott lenne az, hogy csak fel akarják rázni a mindennapjaikat.

A Dare Me középpontjában két pompomlány áll, akik nagyon jó barátok. Az egyikőjük az önpusztító alfa, aki eddig vezette kettősüket, a barátságukat. Elütötték az időt. A csendesebbnek viszont komolyabb álmai vannak, kemény munkával ki akad törni a kisvárosból, ebből a punnyadásból. és ehhez az kell, hogy a cheerleader csapat jól teljesítsen, hiszen nekik is járhatnak ösztöndíjak, főleg ha díjakat nyernek. Itt indítja be az eseményeket az új edző érkezése.

Azt tényleg félre kell tenni, hogy a cheerleaderkedés sportnak számít-e. Egyrészt mert látszik, hogy azért elég nagy fizikai teljesítmény kell hozzá, másrészt meg mert el kell fogadni, hogy a karaktereknek nagyon fontos, még a felnőtteknek is változást hozhat, ha jól szerepel a csapat. Nekik ez a középpont, mint az amerikai foci a Friday Night Lights-ban. A körülötte levő dráma érdekessége a kérdés.

És itt van az igazi bökkenő. Igazság szerint két részt adtak ki az elején, ezeket láttam, és a hangulat az elsőben nagyon működik. Olyan hipnotikus, beszippantó képileg is, és ez volt a cél gondolom. Viszont a pilot végi cliffhanger már a tipikus tinisorozatokat idézte, ahol csak a kavarás megy, az életek, viszonyok csiki-csuki módon folyhatnak a dráma érdekében.

Ebből, a szappanoperás hangulatból nem tud jól feltápászkodni a Dare Me az 1×02 közben. Hiába vannak a komolyabb témák, ugye a rosszlánynál is kiderül végleg, hogy miért is olyan elb***ott, viszont csak a magánéleti dráma megy, olyan, hogy is mondjam, földhözragadtan. Mintha nem konkrét dologról akarna szólni a sorozat.

Ezen az sem segít, hogy a narrálás teljesen olcsó húzásnak tűnik, csak az teaselgető cliffhangereket akarja feldobni. Valahogy nem érzem jónak a részek végeit, mert erőltetettnek tűnnek, olyan levágott információnak, nem pedig felvezetett húzásnak.

A pilot simán 7/10 volt, de sajnos 6/10 a folytatása. A harmadik részre pedig maximum annyi tudna rávenni, ha csak eyecandy okok miatt néznék sorozatokat, de az nem igazán játszik már.

Pilot-mustra: Lincoln Rhyme: Hunt For The Bone Collector – 1×01

2020. 01. 16. 14:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Szeretem a krimiket, így alapból persze, hogy várós volt a korábban még Lincoln címen futó sorozat, ami mostanra LR:HFTBC lett, esélytelen, hogy sokszor leírjam ezt a kezelhetetlen címet. Az olyan krimiket pedig főleg szeretem, amikben a nyomozó kap valami defektet, mert akkor az kreativitásra készteti az írókat. A defekt sokféle lehet, volt már a közelmúltban vak nyomozónk is, meg agorafóbiás, most meg mozgásképtelen.

A Lincoln Rhyme Jeffrey Deaver regényein alapul, és pont az a könyv ihlette, amiből film is készült (Denzel Washington-nal A csontember), szóval egy kőkemény (beteg, pszichopata) sorozatgyilkosos sztorival van dolgunk. De még mielőtt valaki megörülne, hogy kapunk egy teljesen átívelős krimit, esetleg egy rövidszezonos, lezárt könyvadaptációt, szeretném gyorsan lehűteni a kedélyeket: a Lincoln Rhyme egy sima epizodikus nyomozós – egy nemezis sorozatgyilkossal, a’la The Mentalist.

LINCOLN RHYME: HUNT FOR THE BONE COLLECTOR – 1×01 – 6,5/10

A pilot elején látunk egy nyomozót, aki egy sorozatgyilkos nyomában lohol, de utóbbi csapdába csalja, aminek következményeképp előbbi lebénul – na, ő Lincoln Rhyme, az elég pokróc modorú, ritka nagy tárgyi tudással rendelkező kriminálpszichológus, aki balesete ellenére sem adta el munkáját, csak épp másokat ugráltat maga helyett. Más kérdés, hogy nem sokan bírják mellette.

Neki kelti fel a figyelmét egy fiatal rendőrnő, bizonyos Amelia Sachs, többek között azért, mert ő fedezi fel az előbb említett sorozatgyilkos, a The Bone Collector legújabb áldozatát, és az ő segítségével próbálja felgöngyölíteni a nyomokat, amik elvezethetnek hozzá. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, hiszen ha elkapnák az illetőt, akkor vége lenne a sorozatnak, márpedig a Csontember tippre mindvégig maradni fog, nem csak egy évados rosszfiú lesz, ahogy eredetileg sejtettem.

De akkor miről fog szólni a sorozat? A pilot végére elég jól összerázódik a duó, így (tippre) együtt folytatják a munkát a heti ügyek révén, miközben a háttérben macska-egér játékot folytathatnak a sorozatgyilkossal, aki személyes ügyének tekinti Lincoln Rhyme-ot. Azonban a különbejáratú Red John-t az különbözteti meg a The Mentalist gonosztevőjétől, hogy pontosan tudjuk, hogy ki ő. Vagyis ismerjük az arcát, nyilván a csikicsukik mellett, és miközben folyton meglóg a zsaruk elől, meg fogjuk ismerni a személyiségét, a módszereit, a gondolkodását.

Ebben a megközelítésben mindig van potenciál, ha jó az ellenlábas, azonban egyrészt kelleni fog ahhoz kreativitás, hogy hosszú ideig érdekes maradjon egy olyan nyomozás, aminek nem nagyon lehet gyümölcse, másrészt pedig meg kell találni az egyensúlyt a rá fordított idő és a heti ügyek között (amiknek remélhetőleg azért lesz valami köze a főszálhoz olykor), mert heti 5 perc Csontemberezés frusztrálhatja a nézőt, túl sok idő esetén viszont totál felületes lesz és feleslegessé válhat a másik oldal. (Harmadik oldalnak meg ott van mindkét főhősnek egy családi szál is, csak mondom.)

A pilot ügye például kapcsolódott értelemszerűen a sorozatgyilkoshoz és a végére ügyesen még tétet is kapott a nyomozás folyamata, ami közben azért nagyjából rá lehetett érezni a kiemelt karakterekre, s még azt is megmutatták, hogy miért olyan zseniális Lincoln Rhyme (és itt még a profilalkotást sem 100%-osan tuti metódusnak ábrázolták), sőt, a sorozatról még kiderült az is, hogy olykor vizuális trükközéssel is látványosabbá teszik a nyomozást.

Mint írtam, a legizgalmasabb számomra az alapfelállásban Lincoln Rhyme ágyhoz kötöttsége volt, még akkor is, ha egy egész jó látószögű kamerával mindent lát, amit a társa. Egyszerűen azért, mert ilyenkor mégiscsak a szürke agysejtek dolgoznak. Na, ezt némi visszaemlékezéssel némiképp bepiszkolták már a pilotban is (oké, tudtuk, hogy Russell Hornsby nem úgy írt alá, hogy csak feküdni fog), de ahogy olvasom, a folytatásban már kerekes székezni fog, ami… pff, így lehet kinyírni a különleges koncepciót szinte azonnal.

Teljesen korrekt volt a pilot, a két főszereplő szimpatikus (nálam Arielle Kebbel egyébként is régi favorit, ráadásul ez a szerep tőle felüdülés), a mellékkarakterek is rendben vannak, a felállás is szolid, mint ahogy az átívelés, meg a magánélet sem zavaró. Minden, minden korrekt. De elég lesz-e ennyi? A szimpla korrektség. Mert az az igazság, hogy egyelőre nem látok olyasmit ebben a sorozatban, ami képes lehet kiemelni a masszából. Talán a jó ügyek? Ez később fog eldőlni.

(Ja, és a végén zárójelben megjegyezném, hogy a Lincoln Rhyme elég sok mindenben hasonlít a Prodigal Son-ra. Itt is eleinte sorozatgyilkosokat kapnak el (később tippre váltani fognak, mert sok időt elvesz, ha részenként több gyilkosság van) epizodikusan egy PTSD-s, az FBI-nak nem kellő főhőssel, nyomozóval és egy humort szállító férfi/nő duóval, plusz van átívelő, fősorozatgyilkosos szálunk flashback-ekkel, pszichológiai komponenssel és profilozással.)

Pilot-mustra: The Oval – 1×01

2020. 01. 15. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Do you know how hard it was for me to be taken seriously?

Nyilván itthon szinte senki nem néz Tyler Perry-t, de komolyan mondom, hogy kíváncsi voltam, hogy mégis mit tud a legjobban kereső hollywood-i filmes (és most már sorozatos) író/rendező/producer, hogy ennyire mennek a sorozatai. Illetve még inkább az izgatott, hogy miképp képes egyszerre ennyi projekten dolgozni íróként és rendezőként – nem véletlen, hogy Georgia-ban saját stúdiót építtetett, hogy legyen elegendő gyártókapacitása.

Perry a kezdeti többkamerás szitkomok (Meet The Browns, House of Payne, For Better or Worse, Too Close To Home, Love Thy Neighbor) után idővel átnyergelt a szappanos drámákra (If Loving You Is Wrong, The Haves and Have Nots), és nemrég a BET két szériát rendelt be tőle, hogy aztán az amerikai elnökös The Oval-ból a premier után pár nappal már be is kérje az első spinoffot a streaming platformjára, a BET+-ra. (Ja, a sorozatainak címe mindig a Tyler Perry’s-előtaggal kezdődik! Amit hanyagolnék.)

THE OVAL – 1×01 – 2,5/10

Hát, igen. A The Oval pilotja nagyjából rámutatott arra, hogy lehet gyártási szempontból bírni ezt a mennyiséget (az írást és rendezést még mindig nem értem, ott valami kredit nélküli suskus lesz, csak Perry-nak van kreditje). (UPDATE: Jóval a poszt megírása után, pár nappal a kirakása előtt tolta fel Perry ezt az Instagram-videót, amin büszkélkedik és mutogatja, hogy mennyi sorozat mennyi epizódjának mennyi szkriptjét írta meg tök egyedül, írószoba nélkül. No komment.)

Azt tudtam, hogy Perry nagyon szappanos drámákat csinál, amik igazi guilty pleasure-ként funkcionálnak a fekete közönséget megcélzó csatorna számára, de az engem is meglepett, hogy mennyire alacsony volt a produkciós értéke a 1×01-ben látottaknak. (Ha ilyen olcsó a sorozat, akkor érthető lehet, hol a nagy haszon rajta, de szerintem a csatorna sem fizet érte sokat.)

A The Oval röviden leírható azzal, hogy az amerikai elnök és az udvartartás életét mutatja be pár karaktert kiemelve. Nyilván a politika fogja a legkisebb figyelmet kapni, a középpontban az elnöki család magánélete lesz (a két főszereplő viszonya elég ellentmondásos, a gyerekeik is eléggé szét vannak csúszva), de ezen kívül a testőrtől a komornyikig, a szobalánytól a sofőrig vagy az elnöki kabinet némelyik tagjáig még kiemelnek szereplőket, hogy őket is bevonják a szerteágazó sztoriba.

A The Oval, akárcsak az extrém példaként emlegetett The Haves and Have Nots (vagy éppenséggel az Empire) tipikusan túlpörgetett, szélsőségeket kóstolgató, majd azokon lazán és messze túllépő sztorival rendelkező sorozat, ami tényleg úgy néz ki, mintha az írónak csak az lenne a célja, hogy minél nagyobb, minél randomabb őrültségekkel töltse meg.

A pilot konkrétan azzal kezdett, hogy a frissen megválasztott amerikai elnök és a felesége összeverekedett, a férfi végül egy ökölcsapással kiütötte a fején előtte üveget meg képkeretet is szétcsapó nőt, később pedig valami gyerekrabló szexszektás, valamint egy, a semmiből előkapott megerőszakolós szálat is bedobtak – előbbire építik egyébként az azóta berendelt spinoffot is. Meg még fogtak egy csomó mindent, neki vágták a falnak és jól megnézték, hogy mi marad fenn rajta. (Az 1×02 végén a repülős ismerkedős szál konklúziója…, komolyan??)

Na már most, ez így amellett, hogy lefedi az összes szappanoperát és telenovellát (túlzok, bocs a rajongóktól!), szóval semmi újat nem hoz, tök jó bűnös élvezet is lehetne, ha nem csak minden egymásra lenne hajigálva (nyilván kitaláltak mindenkinek egy 1 mondatos évados sztorit, és azt húzzák ki egyes részekre csigalassúsággal, nyaktörő sebesség illúziójával – tipikusan minden jelenet lényege 10 másodperc az infó miatt, a többi csak cicoma és túlírtság, írói maszturbáció), illetve ha nem nézne ki az egész annyira piszok olcsónak. A színészek nyilván olyanok, amilyenek, napi 1000 percet vesznek fel, nincs sok nekifutás, de ettől még igazán lehetne elfogadható a prezentálás.

De nem az. Szóval hiába vállaltam volna büszkén, hogy nézek valami trash szappanos drámát, nem a The Oval lesz az. Viszont ha valaki bepróbálja, akkor azt garantálom, hogy az eddig kiadott majd tucatnyi rész könnyen le fog csúszni neki, ha tovább akarja nézni. Ez egy ilyen stílus.

Pilot-mustra: FBI: Most Wanted – 1×01

2020. 01. 14. 17:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Ahogy írtam korábban, kissé szkeptikus voltam a CBS új krimisorozatával kapcsolatban (ami egyébként az FBI spinoffja, és felvezették egy tavalyi epizódban, de sem az anyasorozatot, sem a backdoor pilotot nem kell ismerni ehhez), mert nem éreztem azt, hogy bármennyire érdekelne egy szökevény-hajkurászós sorozat, amit láttam eddig a műfajban (pl. Chase, Breakout Kings), az nem jött be.

Féltem, hogy a Most Wanted az akcióra koncentrál majd, engem pedig ugye inkább a sztori és a rejtély szokott érdekelni (no meg az érzelmi töltet), márpedig ez az, amivel nem nagyon kecsegtetett ez a széria. Még szerencse, hogy a prekoncepció nem mindig válnak be. Legalábbis ez a pilot ezt bizonyította.

FBI: MOST WANTED – 1×01 – 6/10

A sorozat első része ugyanis pont sztoriban és rejtélyben volt erős. Az első percekben megismerünk egy orvost, aki receptek felírásából szedi meg elég jól magát, fiókban gyűjti a pénzét (hö?), aztán hazamegy, tetten ér egy betörőt, sután lelövi (hö?), majd a konyhában rátalál lőtt sebből vérző feleségére – és őt is megöli hidegvérrel (HÖ?). Mi van?

Erős a kezdés, nem nagyon tiszta, hogy mi is történt, a gyilkos menekülőre fogja, az FBI erre szakosodott egysége pedig a nyomába veti magát. Azonban az üldözés nem autóversenyt jelent, hanem nyomok felgöngyölítését, kikérdezéseket, hackelgetéseket, alapvetően hagyományos módon megpróbálják kinyomozni, hogy hová mehet és egyáltalán miért gyilkolt az illető. Szóval mégiscsak egy tipikus krimink van?

Alapvetően igen. Eddig. A pilot alapján. Ami… abszolút pozitív lenne. Főleg, hogy az érzelmi komponens is elég jól el lett találva az ügyben, pedig ez nem egyszerű, hiszen inkább annak hátterével és az ügynökökkel foglalkoznak, a gyilkos menekül, vagyis nem nagyon szerepel. (Ez lehet az egyik buktató később, ha jó színészeket választanak a menekülő szerepére és kényszeresen be akarják vonni őket a sztoriba mindenféle erőltetett módon.)

A gond az, hogy a megvalósítás helyenként nagyon topa volt. A dialógok rettenetesen véreztek, vagy erőltetetten keménykedők, vagy “csak tévében”-típusúak voltak, az erős pillanatokat nem egyszer agyonvágták. A karakterek meg…, ööö…, voltak? Egyelőre nagyon csereszabatos mindenki annak ellenére, hogy van valami személyiségjegyük a főszereplőknek, meg foglalkozásuk is. Nyilván ez az az aspektus, ami idővel gyarapodni fog, de ettől még nagyon el lett hanyagolva.

Bőven nézhető volt a kezdés, és mint írtam, a történet komplexitása tetszett (erre nem lehet azt mondani, hogy faék, ide-oda csavarták), hatásos volt, de ezek a negatívumok majdnem közepesre húzták le nekem az egészet. Julian McMahon karaktere pedig kapott némi magánéletet, így kicsit többet láthattunk belőle, de miatta biztos, hogy nem nézném tovább, annyira jellegtelen volt a figura, szemben mondjuk az FBI-jal, ahol a két főszereplő azonnal szimpatikussá vált.

Pilot: The Outsider

2020. 01. 13. 21:34 - Írta: human

22 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A mostanában dívó Stephen King-láz tovább folytatódik. Ezúttal az HBO adaptálja egy könyvét, A kívülálló címűt, és valahogy pont ez vette el a sorozat élét? Majd winnie is ír róla, reméljük ő pozitívabb, mert amit a poszternél emlegettek páran, az bizony szomorú. Aztán ki tudja, lehet, hogy a készítők eltérnek a könyvtől? (Az érdeklődőknek majd lesz egy spoileres, könyves poszt is.)

A történet amúgy érdekes ebben a nyomozós sorozatban. Nem konkrétan az, hogy egy brutálisan megölt kisfiú tetemére bukkannak, és ezen az ügyön kezdenek dolgozni a rendőrök, hanem hogy látszólag a tettes is megvan az első részben. Bemutatják, hogy letartóztatják, és közben azt is, ahogy ide jutottak a nyomozók. Teljesen bűnösnek tűnik a pali.

Most lelövöm az egyik korai fordulatot, mert ez dobja fel az egészet: bombabiztos alibije van a csávónak. Ebből lehetett volna egy kemény ügy, és a kisváros miatt bizony az is hatásos, hogy minden hibás döntésnek iszonyat következménye van az ottaniak életére, hiszen rögtön megbélyegződik a többiek szemében.

Mindezt baromi hangulatosan tálalták nekünk. Egyrészt a szereplőgárda: a nyomozást Ben Mendelsohn vezeti, a gyanúsított pedig Jason Bateman, de nem csak ők lesznek ismertebb arcok. Simán viszik a jeleneteket, amiket amúgy is aláhúz a nyomasztó képi világ. Mondom, minden adott lenne egy minőségi nyomozós sorozathoz.

Most jön a ‘de’, mert egyszerűen sejteni, mivel Kinges az alapanyag, hogy nem csak sima nyomozás lesz itt, aminél mindenre valóságos magyarázat van. Az első két részben még csak pár utalás van valami többre, de biztosra veszem, hogy ez jön. Ezt igazából azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy ne legyen zsákbamacska a sorozat.

Pont ezek miatt nem is igazán várom a jövő heti részt. Ha ez lenne az új True Detective-utód, akkor más lenne a kérdés, és technikailag minden meglenne benne hozzá. A 2. rész végére már elég durva érzelmi súlyok nyomják a karaktereket, minden megvan a sokáig kísértő ügyhöz, de valami mégsem áll össze nálam.

Nem is tudom, mennyit adjak. Tutira elolvasom majd, hogy mi a vége, lehet, hogy most rögtön utánanézek, és tényleg, az első két részre simán 8/10-et tudok adni, de mondom, hasson bármennyire is furcsának, ettől függetlenül a folytatás mégsem hoz lázba.

Pilot: Deathstroke: Knights & Dragons

2020. 01. 10. 15:50 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Egy ideje már bejelentette a CW Seed, hogy érkezik rá egy Deathstroke-sorozat, de csak a múlt héten derült ki, hogy az idei év első hetében kerül sor a startra – a többi epizódról még nem is tudni, mikor érkezik, reméljük, hetiben. Az meg pláne jó hír, hogy itt nem 5 perces epizódokat kapunk, mint a többi CW Seed-es darabnál, hiszen a pilot rögtön 37 perces. (Reméljük, nem csak ennyi az évad.)

A történet középpontjában Deathstroke áll, aki kettős életet él. Egyszerre családapa és zsoldos metahumán. Nyilván ebből több problémája is adódik, és ez is lesz a sztori központi motívuma: Slade korábbi bűneiért a családja fizet meg, rajtuk keresztül próbálnak neki ártani. Szóval akkor ez olyan, mint minden más szuperhősös történet?

Nem is feltétlen a szuperhősös sztorikhoz hasonlítanám, inkább egy felturbózott Taken-hez. A főhős családját bántják, ő meg bedurvul, mindent megtesz, hogy megmentse szeretteit. Nem sok újdonságot mutat a pilot, sőt igazából csak a rész végi felfedezés és cliffhanger az, ami igazán megmozgatott, egyébként tényleg olyan érzésem volt, mint egy random akciófilm nézése közben.

Csak ez ugye animációs, amivel különösebb probléma nincs, mert teljesen korrekt a karakterek mozgása, igen részletes tud lenni a táj, de nekem azért zavarta a szemem, hogy a tűz és a fény pöttyös volt. Nem értek az animáció technikájához, de pöttyöket készíteni nem pont több munka, mint csak egy sima színes pacát rajzolni, amit tűznek nevezünk?

Az animációs mivoltból pedig adódik, hogy nem emberek alakítják a karaktereket, hanem csak szinkronhangokként jelennek csak meg a színészek, akik közül a főhőst a Gotham-ből Nathaniel Barnes, vagyis Michael Chiklis szólaltatja meg. Utólag néztem meg, hogy ki kölcsönzi a zsoldos hangját, és csak vakartam a fejem, mert előző sorozatában pont egy karakán hangú férfit keltett életre, itt viszont sokszor egészen lágynak tűnt, ami egy terminátor esetében nem a legjobb.

De csak azért, mert rajzolt, ne várjunk gyerekmesét a sorozattól. Deathstroke amúgy sem egy olyan karakter, akit olyan stílusban is eladhatnának, éppen ezért itt is megjelenik a kaszabolás, fejlevágás, vérfolyás, s persze a szex, a meztelenkedés sem maradt ki – nyilván határokkal, kendőzve.

Mivel a CW Seed a platformja, jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan illeszkedik be az Arrowverzumba.

Egyszerű a válasz: sehogy. Ezt is Greg Berlanti produkciós cége hozta el a sorozatot, de teljesen elszigetelték, Slade történetét inkább a képregényekhez hasonlították ebben az adaptációban, mint a Titans-ben. Ettől függetlenül megjelennek DC képregényes nagy nevek, mint Wintergreen vagy Lady Shiva.

Egynek tehát elment ez a pilot, de sokat nem biztos, hogy megnéznék belőle. Egyedül a cliffhanger miatt érdekel a következő rész. Hogy is pontozzam ezt? 5/10? Több semmiképp sem, de azért olyan rossznak se mondanám. Meg lehet nézni, de pár év múlva esélytelen, hogy komolyabb emlékeim legyenek róla.

A cím egyébként egy meséhez kapcsolódik, amit Slade a fiának mesélt, ezzel is a központi, az apa-fia kapcsolatot akarják kihangsúlyozni.

Previous Posts