login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Bless This Mess – 1×01

2019. 04. 19. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

What’s a hole?

Az ABC új komédiáját érdekes lehet azon a szemüvegen keresztül nézni, hogy az elkészült pilotra a FOX végül nemet mondott, a készítők azonban nem adták fel, és az ABC-nek el tudták adni a sorozatot. Igaz, hogy csak 6 részes szezonnal, de már láttunk olyan komédiákat, amik 6 tavaszi epizód után második évadot kaptak, és végül még a sorozatos panteonba is bekerültek. Seinfeld? The Office? Parks and Recreation? És első körben még a nézettsége is jó volt.

Ahogy a fentiek, a Bless This Mess is az esélytelenek nyugalmával indul tehát, mindenféle veszítenivaló nélkül, és bár tudom, hogy a kritika több családi ABC-szitkomot is nagyon szívesen a keblére ölel (Fresh Off The Boat, Speechless, black-ish), nálam igazából csak a Splitting Up Together nézős a kínálatukból. És lehet, hogy a Bless This Mess is az lesz? Nem tudom, végül milyen lesz, de az biztos, hogy szívesebben nézném, mint a csatorna “vicces” kínálatának zömét.

BLESS THIS MESS – 1×01 – 6,5/10

Gyorsan sietek kijelenteni azt is, hogy nem volt kiemelkedő a pilot, és az az igazság, hogy a kezdő felállás (városi pár vidéken vesz házat, amiről kiderül, hogy ramaty állapotban van) nagyon vékony, mondhatni egypoénos, azonban mégis volt benne annyi báj és energia, hogy elégedetten álljak fel előle

A készítők valamennyire belövik a stílust, hiszen egyrészt a New Girl-ös Liz Meriwether jegyzi a sorozatot, másrészt Lake Bell (aki az egyik főszereplő is), szóval közel sem konvencionális poénokra kell számítanunk.

Az előbb említett látszólagos egypoénosság kicsit azért aggaszt, mert csak nem arról fog szólni a sorozat, hogy a főhősök szerencsétlenkednek a felújítás közben és alkalmazkodnak a farmélethez. Ez így elég nagy korlát lenne és (szerintem) hamar elfáradna a koncepció. Persze ezt már most is próbálták feldobni a kiegészítő karakterekkel, és nagyjából sikeresen is tették, mert azok kivétel nélkül furák. Amolyan kakukk kategóriásak.

– Is there something that you want to talk about, or… ?
– I don’t need therapy. I’m not a Jewish person.
– Oh, no, no, you don’t have to be Jewish to go to therapy.
– “Yeah.” “Okay.”
– No, I’m serious… you actually… you don’t have to be Jewish.

Szerencsére a főhősöket sem kell féltenünk, nekik is vannak külön-külön és együtt is olyan tikkjeik, amik remek humorforrásként szolgálnak, és együtt is van egy olyan dinamikájuk (“még sosem veszekedtünk”), aminek kijátszásában bőven rejlik potenciál.

Can we be alone together?

A Bless This Mess egyelőre nem az a típusú sorozat, amit az ember jobbra-balra ajánlana, de mint írtam, megvolt benne a kellő báj, energikus és friss lett, mondhatni felüdülés, és már csak ezért vagyok optimista.

A sorozat kapcsán szerintem nekem az lesz a kulcs, hogy mennyire fogom tudni elfogadni/megszokni Dax Shepard-öt a szerepében, mert nálam talán ő lógott ki egy kicsit, bár lehet, hogy csak a karaktere. Ha a második részben megvesz, akkor fapados koncepció ide vagy oda, nem hiszem, hogy ne maradnék.

Pilot-mustra: No Good Nick – 1×01

2019. 04. 18. 14:58 - Írta: winnie

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix hétfőn elkezdett “ifjúsági” komédiája (a 3-6. részekhez már van magyar felirat!) nagyon ügyesen lett megszerkesztve. Egyrészt ott van a műfaja, a hithű junkie által gyakran szitokszónak tartott “ifjúsági”, mert van egy tévhit, ami szerint gyerekeknek is szóló sorozatot nem lehet felnőtt(ebb) fejjel élvezni. Másrészt viszont a célközönség ellenére olyan elemeket (műfaji sajátosságok, színészek) csöpögtettek a végeredménybe, amik simán megtarthatna másokat is.

NO GOOD NICK – 1×01 – 4,5/10

A készítők nem sokat tökölnek, rögtön az első percekben ismertetik velünk az alapfelállást. Ugyanis a sorozat, ami első pillantásra egy klasszikus, családi szitkomnak tűnik (tudjátok, a megszokott, élő közönség előtt, színpadon felvett fajtából), megkapja a csavarját, ami megkülönböztetheti a többitől: apu, anyu és a két gyerek (fiú és lány) egy új rokon érkezését tapasztalja meg. De van még egy csavar: a rokon, aki egy tinilány, valójában nem is rokon, hanem szélhámos.

Nick rosszban sántikál, bűntársai vannak, akikkel talán ki akarja rabolni a célpontokat, azonban ők a kezdeti húzódozás után elég hamar megkedvelik a lányt és lehet, hogy valóban be is fogadnák, ami értelemszerűen a címszereplőt is megingathatja eredeti elhatározásában. De nem kell attól félni, hogy meggondolja magát és minden ismét a tipikus szitkomi mederbe terelődik, mert további csavarokat is tartogat az első rész.

Mivel még csak az 1×02-t láttam (és jó eséllyel nem is fogom tovább nézni, max a szezonzáróba kukkantok bele), így nem tudom megalapozottan nyilatkozni róla, de nagyon úgy tűnik, hogy az átívelés elég hangsúlyos lesz a No Good Nick-ben. Ami így egy elspoilerezhető szitkommá vált, legalábbis a készítők szerint, ugyanis az évadnak mindössze egy részét vették fel élő közönség előtt, egy bizonyos ponttól kezdve, a spoilerszivárgástól való félelem miatt már üres nézőtér előtt folytatták a forgatást. Ami… akár biztató is lehet, nem?

Mert egyébként a sorozat elég tipikus olyan szempontból, hogy a családi jelenetek mellett kapunk iskolaiakat, illetve munkahelyieket (egyelőre anyu séfmelójából, hiszen Nick ott fog dolgozni), a konfliktusokat pedig a klasszikusok mellett az fogja okozni, hogy míg az apuka támogatja Nick-et (aki elég jól behízelgi magát nála – vicces látni, ahogy Sean Astin elégedettkedik), anyu egy kicsit óvatosabb, és míg az idealista és nagyon mai lánygyerek új barátot lát benne, addig a bátyja meglehetősen gyanakvó szándékait illetően.

Mint írtam, a No Good Nick-et tökéletesen elfogadható, de nem túl eredeti poénjai ellenére az átívelés (valamint a csipetnyivel talán sötétebb tónus, és a heti szélhámoskodás) mellett még a színészek tehetik vonzóvá. Melissa Joan Hart hozza a Melissa & Joey-beli öntudatos énjét, mondanom sem kell, hogy érti a műfajt, de számomra Sean Astin még jobban bejött, aki rém szórakoztatóvá teszi kissé mamlasz karakterének majd minden pillanatát. De a fókusz a gyerekeken van.

És persze az érzelmi komponensen, hiszen a család szeretettel fogadja az őket célpontnak tartó kis szálhámost, aki újra meg újra megtapasztalhatja, hogy miközben kvázi ért nekik, nem biztos, hogy jót tesz – az efféle “tanulságok” igazából automatikusak, a műfaj velejárói.

A pontszámtól annyiban nem kell megijedni, hogy eleve nálam 5/10-et nem sok többkamerás komédia érhet el, így ez mindenképp hízelgő, de muszáj volt azt is figyelembe vennem, hogy egy-két jól sikerült poénon kívül azért jobbára az engem kevésbé lekötő tinis Disney/Nickelodeon humor dominál. Amivel nincs semmi baj, nem ciki a végeredmény, csak általában tipikus és kiszámítható, és engem nem indít be

De mint írtam, a No Good Nick-nek biztosan lesznek rajongói, hiszen az átívelés lehet, hogy meg fogja tartani a nézőket, és szerencsére a két szülő szerepel annyit, hogy azok is kapaszkodhassanak beléjük, akiket a gyerekek kevésbé fognak meg. Ha más nem, a 10. rész végére pedig szerintem az utóbbiakat is meg lehet majd szokni.

Pilot-mustra: Special – 1×01

2019. 04. 17. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

The humor pieces were cute, but they didn’t resonate with a larger audience of basics. So instead we’ve started publishing confessional essays, like “50 Ways to Hate Myself,” or “Why Do I Keep Finding Things Inside My Vagina?”

A Netflix pénteken elindult és magyar felirattal elérhető új sorozatáról lehet, hogy rögtön évadkritikát kellett volna írnom, hiszen a 8 darab 15 perces részt simán el lehetne adni egy két órás filmnek is – lehet, hogy a szolgáltató kísérletezik azzal, hogy egy random szerzői projekt milyen műfajt képviselve érdekli jobban a nézőket? Megyek, akkor megnézem 15 perces szeletekben a The Perfect Date-et, mint az új, romkom sorozatot, mintha egy 6 részes első szezon lenne, ami sosem kap folytatást.

A Special nomen est NEM omen, semmi különleges első blikkre, mint sorozat, cserébe nagyon szimpatikusnak és bájosnak, meg szerethetőnek tűnik, afféle könnyed darab, ami biztos, hogy nem fekszi meg az ember gyomrát, ha ráérő idejében előveszi a mobilját, hogy megnézzen belőle 1-1 epizódot, más kérdés, hogy talán az általam elvből került, így nem annyira ismert YouTube is tele lehet efféle sorozatokkal, szóval ilyen alapon nagy szükségem sem lenne rá.

SPECIAL – 1×01 – 6,5/10

A Special főszereplője egy anyja által special-nek mondott fiatal férfi, aki cerebrális parézisben NEM szenved, csak olyanja van, ugyanis közel sem annyira komoly a helyzet, mint a Speechless főhőse esetében, sőt, még a Jerk-ös sráchoz képest is sokkal jobban el tud vegyülni a készítő/főszereplő Ryan O’Connell. Olyannyira, hogy gyakornokként munkát is vállal egy netes cégnél anélkül, hogy bárkinek szólna a CP-jéről.

Cerebral palsy is a disability resulting from damage to the brain before, during, or shortly after birth, and outwardly manifested through muscular incoordination.

Olykor persze akadnak mozgási nehézségei, de ennek kapcsán jól jön az, hogy nemrég elütötte egy autót (azzal jól el lehet kenni a dolgot). Ez persze azt is maga után vonja, hogy az elütés, egyébként roppant unalmas élményéről írni kényszerű a menőmanó millennial-oknak szóló weblapra (a főnök nagyon vicces és tipikus karikatúra), mert olyasmire sokan kattintanak, de ez legyen a legnagyobb baj, hiszen végre “emberszámba” veszik, és nem csak kulimelót bíznak rá.

I’m not able-bodied enough to be hanging in the mainstream world, but I’m not disabled enough to be hanging out with the cool PT crowd.

Mindezt pedig olyan formában látjuk, amiről lerí, hogy személyes élményeken (is) alapul, és ez eleve közel hozza a nézőhöz a sorozatot. Mert a Special alapjába véve egy srác humoros helykeresése egy olyan világban, ahol sem a normális emberek, sem a fogyatékkal élők közé nem illik, de szerencsére ez nem kell, hogy jelentse számára, hogy így egyik csoportba sem tartozik, hiszen tartozhat mindkettőbe.

És miközben próbálja megtalálni a helyét, mi kapunk egy kis szatirikus látleletet a millennial kultúráról, a beilleszkedési nehézségekről (ja, Ryan még meleg is), meg arról, hogy kéne elfogadnunk önmagunkat, akkor is, ha nehezünkre esik.

– Nice outfit.
– I know. That’s why I wore it.

A Special nem lesz az a sorozat, amit most gyorsan ledarálok, hogy a végére érjek, de ezért is jó a Netflix, mert nem fogja hagyni, hogy elfelejtsem. Mindig ott fog vigyorogni az elkezdettjeim között, és olykor megnézem belőle a következő epizódot, és ha a többi is ilyen lesz, akkor egy percig sem fogom bánni. Persze lehet, hogy az 1×02 után úgy döntök, hogy mégiscsak kihagyhatatlan és minél hamarabb kipipálom a szezont.

(A kritika kirakása előtt megnéztem az 1×02-t, ami inkább volt nálam 5/10-es, itt most látszott a tizenegynéhány perces hossz, sok minden csak lógott a levegőben. A kissé kínosra vett, medencés bulis, párkeresős sztori jobban vette volna ki magát, ha viccesebb, és utána erősebb a hangulatváltás. Sebaj. Azért még maradok.)

Pilot-mustra: What We Do In The Shadows – 1×01

2019. 04. 16. 14:50 - Írta: winnie

11 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

We moved here from Europe about 200 years ago because there was a lot of prejudice against vampires at that time. They don’t like the color of our skin. Or the fact that we killed and ate people.

Disclaimer-rel kezdeném: 2014-ben a legjobb mozifilm a What We Do In The Shadows volt. Mármint számomra, természetesen. Az itthon Hétköznapi vámpírok címen vetített áldokus komédia minden szempontból zseniális volt, szóval a poszt további sorai elé ezt a szemellenzőt érdemes odaképzelni.

Sőt, van egy másik disclaimer-em is, miszerint az áldoku, azaz a mockumentary a kedvenc műfajom, mind sorozat, mind pedig film formájában – szinte napra pontosan 10 évvel ezelőtt még alapfogalomként is definiáltam, a posztban fel is sorolok sok címet, és lehet, hogy nemsokára bővíteni is fogom, mert a 2009-es év óta jó pár újabb képviselőt jegyezhettünk fel. Például az FX pár hete debütált komédiáját.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS – 1×01 – 8/10

A sorozat alaphelyzete ugyanaz, mint a filmben: van egy vámpírközösségünk Staten Island-en, négy vámpír, akik egy házban élnek együtt: Nándor, a könyörtelen, Laszlo, az egyéniség, Nadia, a csábító és Colin Robinson, a napfényt is bíró különleges energiavámpír (meg Guillermo, a szolga, aki vámpírlétre vágyik). Nem gonoszak (de enniük azért csak kell), ezért is éri őket váratlanul, amikor egy ősvámpír megérkezik, és közli velük, hogy anno 100 éve azért érkeztek az Újvilágba, hogy leigázzák azt.

Csapatunk azonban nem az az igázós bagázs, szóval nem lesz egyszerű a feladat, de szerencsére egy dokumentumfilmes stáb követi őket és rögzíti minden mozdulatukat, így láthatjuk, ahogy szerencsétlenkednek, bénáznak, denevérré változnak, és ami a legjobb (mert határtalanul muris), ahogy a több évszázados ösztönös vámpírgondolkodásukat mi világunkra alkalmazzák

Pontosan tudom, hogy az áldoku műfaja olyan, hogy miközben én visítva röhögök és/vagy idült mosollyal nyugtázom két másodpercenként, hogy milyen zseniális egy-egy félmondat, gesztus vagy egyéb húzás, addig más fapofával, totál közömbösen fogja nézni a történéseket (most integethetnék a feleségemnek), és nem fogja érteni, hogy mi a vicces abban, amit lát.

I was a very ferocious soldier in the Ottoman Empire. Which meant a lot of killing, lot of pillaging. People would say, “Please, don’t pillage me.” And I would say, “No. I’m pillaging everyone, you included.”

Pedig a What We Do In The Shadows esetében azért ez jóval egyértelműbb, mint például a sokszor kínos poénokkal és a kényelmetlen hallgatásokkal operáló The Office-ban, itt konkrétan erőteljesen ki van emelve, hogy mi a poén, és talán ez volt az egyetlen apró negatívuma számomra a kezdésnek, hiszen simán elviseltem volna egy, de akár két fokkal is kevésbé egyértelmű, sokkal “fedettebb” poénokat.

A What We Do In The Shadows, ha képes folyamatosan megújulni és ötletes maradni (amit EL NEM TUDOK KÉPZELNI – remélem, elfogadják a kihívásomat), akkor nálam egy tipikusan olyan 10/10-es sorozat lehetne, ami egyébként egy 10/10-es epizódot sem hoz – nagyjából úgy, mint a Monk.

Energy vampires drain people’s energy merely by talking to them.

Egyszerűen szinte minden pillanatáért oda voltam: a random sziszegésekért, a kamerába sandításokért, az ellopott pillanatokért, az olyan elvetemült ötletekért, mint az energiavámpír (vagy a folytatásban az érzelmi vámpír), a letűnt régi idők lényeinek és a modern korszaknak a szembeállításért, a karakterek rigolyáiért, a teperő familiárisért, (kivételesen) az akcentusokért, a zenéért (és a végedalért), a félreértésekért, a vérfarkasokért – és persze a papíron abszurd módon képtelen alaphelyzet hétköznapiságáért. Még ha a vámpírok hétköznapisága másképp is van értelmezve.

– We should get a chariot led by 12 black alligators.
– I like that.
– That’s a lot of alligators, a lot of paint.

Imádtam a kezdést. Nem volt annyira újító és hasfalszaggató, hogy maximumra értékeljem, és nyilván a film után pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de piszkosul bejött. Olyannyira, hogy most gyorsan félre is teszem az epizódjait, hogy majd random időpontokban elővegyem, és megnézzek egyet-egyet belőlük. Az ilyen sorozatokat nem szeretem darálni, el akarom húzni őket, azt akarom, hogy bármikor elő tudja belőlük kapni egy részt, hogy megnézzem őket. (Erről a hülye szindrómáról nemrég tettem is fel kérdést.)

Pilot: Fosse/Verdon

2019. 04. 15. 14:50 - Írta: Neoprimitiv

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Folks, what can I tell you about my next guest?
This cat allowed himself to be adored but not loved, and his success in show business was matched by failure in his personal-relationship bag.
That’s where he really bombed.

Érdemes-e életrajzi sorozatot csinálni valakiről, aki még életében megcsinálta a saját requiemjét, amiben így jellemezte magát? Ez volt a kérdés a számomra az FX új sorozata előtt.

Kezdjük egy kis múltidézéssel azok kedvéért, akik még nem éltek a Youtube/Spotify előtti időkben. Ami ma a szuperhős-film, az volt évtizedekig Hollywoodnak a zenés-táncos musical. Ezeknek három, elég jól elhatárolható korszaka volt.

Az első Fred Astaire-hez köthető, ez gyakorlatilag a revü és az operett keresztezése volt. A második az ötvenes évektől Gene Kelly már stílusban modernebb, az első korszakot néha ki is parodizáló évei voltak (ld. Ének az esőben). Végül a harmadik, amit talán Bernstein West Side Story-jától lehet számítani, amikor a habos-romantikus énekelgetést komolyabb, sokszor drámai, gyakran hepiend nélküli darabok vették át.

Ennek a harmadik korszaknak egyik legnagyobb egyénisége volt Bob Fosse. Elődeitől eltérően ő nem csak táncos-koreográfusként lett világhírű, sőt. Rendezései (a Kabaré, az Mindhalálig zene vagy a Lenny) összesen 12 Oscart és töménytelen egyéb díjat söpörtek be. (Fun fact: Lenny Bruce a Marvelous Mrs Maisel-ből valóban standup komikus volt, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Lenny neki állított emléket.) Mindezek mellett viszont egy olyan személyiség volt, aki ha ma élne, valószínűleg örökre kitiltanák Hollywoodból.

Azonban amiért nagyon vártam a sorozatot az a cím második fele volt. Gwen Verdon a klasszikus esete volt a “minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő” közhelynek, leszámítva azt, hogy a kapcsolatuk távolról sem volt tipikus. Abban bíztam, hogy a Fosse/Verdon valahol választ ad arra, mi volt Fosse-ban az a vonzerő, amiért egy sikeres, tehetséges, saját jogán is elismert művész a magánéleti megaláztatások dacára is élete végéig a társa maradt?

Sajnos, erre a kérdésre a pilot meg sem próbált választ adni.

A látványra persze nem lehet panasz, a készítők mindent megtettek, hogy az ikonikus jeleneteket minél pontosabban elevenítsék fel. (Az előzetesek alapján ez a későbbi részekben is így lesz, számos klasszikus szerepelt bennük.) A színészek is hozzák a kötelezőt, Sam Rockwell tényleg szinte a megszólalásig hasonlít Fosse-ra, Michelle Williams pedig ugyan egy kicsit lágyabb (a hangja miatt), de szintén jó Gwen Verdonként.

A gond az, hogy ennyi. Ez pedig kevés egy szkriptelt sorozathoz, legfeljebb egy dokuhoz lenne elég. Főleg úgy, hogy az életrajzi flashback jelenetek néha annyira a Mindhalálig zene megoldásait idézik, ami már túlmegy a hommage szintjén.

Nehezen tudom eldönteni, hogy igazából kiknek szánták a sorozatot. A Fosse munkáit és életét ismerőknek kevés újat mutat, legalább is az első rész. (Főleg a Mindhalálig zene önreflexiójához és látványához képest.) Aki viszont nem ismeri a két címszereplőt, annak a hűtlen pasi – hűséges feleség konfliktus szerintem túl langyos. Azt látjuk, hogy a férfinak miért fontos a nő – azt nem látjuk, a nőnek miért éri meg ez a férfi. Az “újaknak” semmit nem mondanak a párbeszédekben odavetett keresztnevek, a sorozat pedig teljesen in medias res módon kezeli a dolgokat, nem segítve a nézőt. (Itt van egy képes ki-kicsoda az érdeklődőknek.)

Nagyon fájó szívvel, de a 4/10-es évadnyitó alapján azt kell mondanom, hogy ha valaki megnézi a Mindhalálig zenét (All that Jazz) és a YouTube-on rákeres Fosse koreográfiáira, az jobban jár, mint ha a sorozatot választaná. Persze minden kezdet nehéz, de már sok sorozat bizonyította, hogy a nehézségeket le lehet küzdeni.

Pilot-mustra: The Code – 1×01

2019. 04. 12. 14:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

A CBS új sorozata a JAG 2.0. Teljesen. Minden egyezik. És mégsem fogják nézni azok, akik a JAG-et sírják vissza – tisztelet persze a kivételnek. Mert az epizodikus jogi dráma ma már nem annyira divatos műfaj, itt pedig átívelés tippre csak pár rész után lesz talán magánéletileg.

A The Code olyannyira JAG, hogy a katonai ügyészség, a JAG a központja, itt feszülnek egymásnak a jogászkatonák katonákkal kapcsolatos esetekben (a pilotban az egyik leszúrt egy másikat sok szemtanú előtt). És a pikantériát az kölcsönzi, hogy a vádló és a védő is innen kerül ki, vagyis a való életbeli barátok csatáznak egymás ellen a tárgyalóteremben, és ezért is kedveltem anno a JAG-et és kedvelem most annyira a For The People-t.

THE CODE – 1×01 – 5,5/10

És ezért sem tetszett annyira a kezdés. Mert bár jó volt, ahogy az elején a Férfi meg a Nő (bocs, nincsenek meg a nevek) egymásnak feszült, sajnos elég hamar egy oldalra kerültek, és ellenfélnek megkapták a Dörzsölt Ügyvédet, hogy ne nagyon legyen kétségünk afelől, hogy mi a kívánatos végkimenetel. Pedig… ez lenne a legérdekesebb a sorozatban, nem? Hogy ha a két főhős van a két oldalon, akkor nem nagyon fogjuk tudni előre, hogy ki nyer, ergó van némi suspense.

Persze a For The People-ben is azért lehet sejteni, hogy kinek lesz igaza ki fog nyerni, és anno a JAG-ben is mintha az rémlene, hogy Rabb főleg az elején szinte mindig nyert Mac ellen, de sebaj, mert addig lehetett jó érveket hallani. Számomra ugyanis egy jogi dráma azért vonzó, mert afféle elmebajnokságot mutat be, azt, ahogy pro és kontra érvekkel próbálnak jogászok másokat meggyőzni, és jó esetben még nézőként sem tudunk dönteni arról, hogy kinek van igaza.

Egy jól megírt jogi érvelés, keresztkérdezési jelenet vagy akár összegzés nagyon ütős tud lenni (szia, David E. Kelley!), és ezért is sajnálom, hogy manapság a junkie-k nem nagyon jogi dráma kompatibilisek – ha más nem, ezért ajánlok olyan sorozatokat, mint a Law & Order-ök, amikben a sztori egyik része mindig nyomozás, és csak utána jön több-kevesebb jogi csűrés-csavarás, ráadásul ott szinte mindig elgondolkodtató az utóbbi szegmens, főleg az ítéletek fényében.

A The Code-ban, mint ahogy arra a cím is utal, nem biztos, hogy lesz akkora ellentmondásosság, itt ugyanis a két főhős patrióta hazafi, katona, akik (gondolom én) nem nagyon fognak kiskapukat keresni, tisztességesek maradnak, és talán épp ez jelentheti a csavart – meg az, hogy értékeket próbálnak közvetíteni?

Nem volt rossz a The Code, ott leszek még az 1×02-nél és ha nem is változik, akkor is lehet, hogy később még bele fogok nézni egy-két részben, de egyelőre annyira nem fogtak meg a főszereplők (inkább csak az egyik mellékalak, Bud, ööö, Rami – Phillipa Soo csinált egyáltalán valamit?), hogy maradjak.

A pilot sajnos túlságosan tipikusan kezdett és én is majdnem lemondtam róla, amikor behoztak egy fordulatot (fura, hogy pont akkor fordult érdekesre az ügy, amikor a két főhős már nem állt szemben egymással). Igazából az volt a legnagyobb csalódás benne, hogy az a Craig Sweeney az egyik készítője, aki a sima nyomozósnak tűnő Limitless-ből csinált egy piszok kreatív és szórakoztató sorozatot. Lehet, hogy itt is kell neki pár rész, míg rátalál a hangnemre?

Pilot-mustra: Black Summer – 1×01

2019. 04. 11. 19:30 - Írta: winnie

19 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A rész végén lehullt a lepel: “based on Z Nation” – de nem kell azonnal örülni vagy világgá szaladni! A Netflix ma (magyar felirattal!) bemutatott zombis sorozata egyáltalán nem azt az őrült, zizzent stílust hozza, mint a Syfy tavaly lelőtt szériája, de az első rész alapján nem is a mélységet, a karakterizálást vagy a filozofálgatást kell keresni benne, ahogy azt a The Walking Dead szeretné. De akkor kinek érdemes néznie?

Mondjuk nekem? The Asylum ide vagy oda, az első rész után ugyanis mindenképp folytatom a Black Summert, mert a pilot szerkezete, ahogy bemutatták a karaktereket, kifejezetten tetszetős volt, mint ahogy a stílus is a maga hosszú snittjeivel (a látszólag egysnittes nyitójelenetet majdnem 10 percig futtatták, engem az efféle mindig beszippant). Aztán persze simán lehet, hogy a 3. rész után, amikor komolyabban jönnek a zombik, búcsút intünk egymásnak.

BLACK SUMMER – 1×01 – 7/10

Míg a héten bejelentett harmadik The Walking Dead-sorozat rutinosan ki fogja kerülni a járvány kitörését követő időszakot és már a mélyebb apokalipszisben fog játszódni, a Black Summer a klasszikus formulát követi, nem sokkal vagyunk a járvány kitörése után, amikor is a hadsereg segítségével evakuálják a lakóhelyeket. (Hogy miért, azt jó ideig nem is látjuk, így aki nem tudja, milyen a sorozat, meg is lepődhet idővel.)

Az első jelenetben megismerünk egy három fős családot, és elég hamar a fő küldetésre is fény derül, a főhős Rosa-nak meg kell találnia a lányát, akit a hadsereg egy gyűjtőstadionba vitt. Látjuk, hogy készül erre, milyen akadályokba ütközik, azonban negyedóra után ahelyett, hogy elkezdenénk őt követni, egy újabb karakter bemutatását kapjuk meg. Majd egy újabbét. És egy újabbét, míg végül tudatosul bennünk, hogy a pilot egyesével bemutatja nekünk az első évad főszereplőit.

Most kéne felsorolnom, hogy kikről is van szó, de nem sok minden derül ki a többségről (ami meg igen, az maradjon a spoiler leple alatt), legyen elég annyi, hogy eléggé sokszínű a társaság verődik össze. És az ő összehozásuk kapcsán már az is tetszetős volt, ahogy mindenkit egy mini eredettörténettel alapoznak meg, ami viszont igazán bejött, az volt, ahogy ezek a sztorik egymásba fonódtak, ahogy a korábban már látott eseményeket más szemszögből is megnézhettük.

A kezdés elég intenzív és feszült volt, nem nagyon van még ilyenkor tisztában az ember a világ “szabályaival”, bármi megtörténhet, bárhol veszély leselkedhet, és még jó ideig azt sem tudjuk meg, hogy mi is az a bizonyos veszély. Szóval az indítás nagyjából átadta a világ hangulatát, és közben a kétségbeesett Jaime King arcába mászó kamera a főhőst sem nagyon hagyja menekülni, látjuk, hogy totális a bizonytalanság, halljuk, hogy a hadsereg jobbra-balra bombázik, nem lehet nem szimpatizálni vele.

Először is, szögezzük le, hogy a Black Summer zombijai nem olyanok, mint a TWD-sek. Lehet, hogy nem is érdemes zombiknak nevezni őket, hiszen inkább hasonlítanak megtébolyodott őrültekre, akik hörögnek, őrjöngenek, rohangálnak, csapkodnak és ölnek. Tudom, hogy a gyors zombiknak van egy kisebb ellentábora, de nem hiszem, hogy bármi gond lenne velük, nem zombiként kell tekinteni rájuk.

Nem fogok szabadkozni azzal, hogy a pilot a kategóriájában jött be, mert így is, úgy is lekötött, érdekelni kezdett a folytatás. Még úgy is, hogy nem sokat zombultak benne – vagy lehet, hogy épp ezért tetszett? Persze a 2. résztől nyílni fog a világ, irány az országút, ami stílusváltással is fog járni, de azért reménykedni lehet, hogy a pozitívumok megmaradnak, nem?

Az első szezon egyébként 8 részes, de míg a pilot 44 perc volt, az utolsó két epizód például 25, illetve 20, szóval egy nagyjából 4-5 órás filmként is lehet kezelni a Black Summert (persze lehet, hogy később ki fog domborodni valami epizodikus komponens), aminek most megkaptuk a felvezetését, és most csapunk bele a lecsóba, szerintem hamar el fog dőlni, hogy az élvezetes első 40 perc után mennyire lesz nézős a széria.

A folytatásról a véleményemet majd kommentben leírom, és ha jelentkezek évadkritikával, akkor a teljes szezonról is. (A Z Nation-ös kapocsra tényleg csak zárójelben térnék ki, mert igazából nem is nagyon lehet érteni, egyelőre maximum marketing értéke lehet (ha ugyan!), hiszen nem volt tudtommal semmi közös szövet a két sorozat között, már persze a készítő személyén, és talán a fertőzöttek jellemzőin kívül.)

Pilot: In The Dark

2019. 04. 11. 14:50 - Írta: human

12 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Vakarom a fejem, mert egyszerűen nem tudom, hol megfogni ezt a sorozatot. Nem jó, de bizonyos szempontból nem is rossz. Viszont egyik része sem az én világom. Mégsem akartam kihagyni a CW múlt heti pilotját. Megosztott érzések ezek, na!

A történet középpontjában egy vak nő áll, aki nem igazán törődik magával. “I don’t care, I love it” helyett I hate life a szlogenjének befejezése. Az élvezeteket hajszolja, iszik, mindenféle pasival lefekszik, ránézésre a konyhát sem találja meg, olyan sovány, senkit sem szeret igazán és a hasonlók. Ez alól kivétel egy utcakölyök, akivel összebarátkozott.

Az egyik nap, egy igazi mélypontján épp keresi a srácot, hogy kis megnyugvást nyerjen, erre csak a hullájára akad. Bejelenti a rendőrségen, de az ittassága miatt, na meg azért is, mert nem találják a tetemet, nem veszik túl komolyan. És akkor ez a két szál, az elcseszett élete és a nyomozás – az utóbbi részenként 3-4 percben? Legalábbis a pilot alapján.

Igazság szerint imádjuk az antihősöket, de nekem úgy tűnik, hogy azért valami kell beléjük, ami miatt odavagyunk értük. Egy House senkit nem érdekelt volna, ha nem zseniális orvos mindeközben. Egy “Say my name” sem működött volna az érthető motivációja nélkül, és még sorolhatnám. Viszont ez a csaj egy nagy semmi. Nem a vakság miatt, de igazából csak sajnáltatja magát. Semmi kapcsolódási pont az empátiának.

Iszik és szexel, oké, de ez unalmas egyelőre. A szülei szeretik, de eltaszítja őket? Hát, meglepő. Tényleg nem tettek bele semmit, ami feldobná a sima “jobb emberré kell válnia” dolgot. Vagyis hát odatették a nyomozást, ami még ha érdekes is lehetne, akkor sem heti 5 percben

Mondjuk a sorozaton a casting sem segít. Valahogy ellenszenves a főszereplő Perry Mattfeld. Persze a karaktert is úgy írták, szóval nehéz dönteni miért, de amit kapunk így tőle, az nem ránt vissza. Mindezek ellenére szerintem akiknek például a Grey’s Anatomy tetszik, azok tegyenek próbát vele. Részemről inkább csak 5/10.

Pilot-mustra: Hudson and Rex – 1×01

2019. 04. 10. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

2019-et írunk, és már az Alvilág kapcsán is kicsit furcsállottam, hogy egy 2010-es sorozat feldolgozásával próbál az RTL Klub a komoly drámák közé betörni. Akkor vajon milyen esélye van az észak-amerikai piacon az 1994-es Komissar Rex, azaz Rex felügyelő remake-jének 25 évvel később? (Oké, a párhuzam annyiban nem állja meg a helyét, hogy míg az Alvilág kvázi snittről-snittre remake, ez a kanadai sorozat csak a kutyás rendőr alapot veszi át.)

De most tegyük félre a fenti aspektust, sok változata siker volt a Rex-nek, komfortkajának biztosan megteszi sokaknak egy új széria is. A kérdés az, hogy egy junkie-t mennyire érdekelhet egy kutyás rendőrös sorozat? Mondjuk, ha azt nézzük, hogy a nem annyira nyomozós, inkább akciózós krimik (H50, Magnum és társaik) valamennyire kedveltek, akkor még nem írnám le a Hudson and Rex-et. Csak magamnál.

HUDSON AND REX – 1×01 – 5/10

Sosem néztem Rex felügyelőt, a TV2-n nemrég indult lengyel Alex felügyelőt sem próbáltam be a csúf prekoncepcióim miatt, mert ugye úgy a legkönnyebb azt gondolni, hogy nem fog érdekelni egy sorozat, ha anélkül mondom a felállásra, hogy nem érdekel, hogy egy ilyen típusú széria egy részét is láttam volna. És most, hogy a Hudson and Rex-et bepróbáltam, végre tudok mire mutogatni, hogy a kutyás rendőrködés nem az én műfajon.

Az első részben kutya és gazdája szép tájképek előtt rohangál egymással Új-Fundlandon, de az első perc végén már el is rabolnak egy gyereket a szemük láttára. Rex az elhajtó autó után ered, a gazdi pedig a nyomok felgöngyölítésével (kit és miért raboltak el) próbálja megtalálni a tetteseket – és persze a kutyáját, mert neki is nyoma vész. (A második részben egy falakon ugráló extrém srác zuhan le.)

Ennyi, innentől szerintem minden kottázható. A Hudson and Rex, ahogy fent is írtam, komfortkaja. Nem durvulnak annyira benne, a pilotban az ügy sem gyilkosság, szóval fiatalok is nézhetik nyugodtan (ettől még nem ifjúsági), ráadásul gyerek és kutya is van benne, meg ahogy kell, némiképp a szerepüket csúnyán túljátszó rosszfiú színészek, kissé elnagyolt, nem túl valósághű húzások, meg jópofa mellékkarakter is, még ha a karakterizálás nem is nagy benne.

Persze a középpontban Rex van, akit jó érzékkel nem csak rendőri kellékként mutattak be, hanem abszolút a saját feje után megy, az egész kezdőrészben külön van a gazdájától, szóval abszolút impresszív, amit a karakter művel, a színészét pedig (bizonyos Diesel vom Burgimwald) végképp nem érheti szó, cuki is és ügyes dolgokat csinál, bár főleg csak lohol, de gondolom más kunsztokat is bemutatnak majd vele.

Szép a helyszín, tipikus, kiszámítható (és tiszta!) a történet, kisiskolásak a párbeszédek, még véletlenül sem akarják a készítők elidegeníteni a nézőket, bár így a végeredmény, ha eltekintünk a cukiság faktortól, elég steril lett. Leginkább a nosztalgiára szomjazókat érintheti meg (a főcím is olyan), meg a kutya és ember barátságának bajnokait, bár a kutya/ember akciók jellegük miatt olykor esetlenek (ahogy várják a rosszfiúk, hogy rájuk ugorjon Rex…).

A Hudson and Rex teljesen ártalmatlan nagyvárosi bűnügyi sorozat. (Először mókát akartam írni, de mégiscsak bűnöznek benne, vagy mi.) Könnyed, könnyen fogyasztható, olyan, hogy ha az ember elkönyveli lájtosnak, akkor egy keményebb drámai húzást is be lehet rakni, hogy nőjön a tét (mert az nem nagyon van) és a néző még jobban ragaszkodjon hozzá. Pont azoknak készült, akik látatlanban azt mondanák, hogy érdekelné őket egy kutyás rendőrös széria. Én nem mondanám ezt.

Pilot-mustra: FBI: Most Wanted – 1×01 (FBI – 1×18)

2019. 04. 09. 14:50 - Írta: winnie

3 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Dick Wolf, az öreg lókötő lehet, hogy megint megcsinálta! Most nem számolom meg, hogy hány spinoffot okádott ki magából a Law & Order (ami 20 évadot ért meg), de ott a Special Victims Unit (jön a 21. évad!), a Criminal Intent (szipp…, 10 évad), a Los Angeles (1 évad), a Trial By Jury (1 évad), a True Crime (eddig 1 évad) (és még ott a halasztott Hate Crimes, meg a sok külföldi változat), de a Fire utána a Chicago-sorozatok is szaporodásnak indultak, és semmi kétségünk nem volt afelől, hogy ilyen címmel az FBI sem marad sokáig egyke.

Nem is maradt. Az FBI nem világra szóló siker, de hoz annyira korrekten, mint anno a Chicago Fire, így naná, hogy meg akarják azonnal segíteni egy testvérsorozattal (utána meg nyilván még eggyel), meg univerzummal. És a taktika itt is egy backdoor pilot volt, azaz a pilotot egy FBI-epizódnak álcázva adták el.

FBI: MOST WANTED – 1×01 – 5,5/10

Az új sorozat, az FBI Most Wanted koncepciója a legkörözöttebb, top 10-es listás bűnözők elkapása, szóval nem a tettes keresésére fognak koncentrálni, hanem inkább az üldözésére, becserkészésére és a rá történő lecsapásra, így tippre akciódúsabb is lesz a sorozat. Persze rejtélyfaktora így is lesz a tervezett sorozatnak valamilyen módon, de azt majd az épp aktuális sztoriba plántálják.

Ahogy a Chicago PD esetében is, itt is a szereplőgárda ismertségével akarnak nézőket megnyerni. Julian McMahon és Alana De La Garza sorozatprofi (előbbi főszereplő, utóbbi 1-2 jelenetes feljebbvaló lesz, gondolom), Keisha Castle-Hughes és Kellan Lutz sem ismeretlen a tévézőknek és a mozizóknak, mellettük pedig Roxy Steinberg és Nathanial Arcand van ott – meglátjuk, hogy a hatosból kik maradnak meg őszre.

Az 1×18 úgy kezd, mint bármelyik FBI-epizód (brutális, többszörös gyilkossággal) – azért, mert ez is egy FBI-epizód. Persze egy-két jelenet után elég hamar eltűnnek belőle az FBI-os arcok, hogy átadják az újaknak a terepet, egyedül Maggie tér vissza a rész végén, mivel egy sztorival visszakötik őt, de a lényeg, hogy egy nem FBI-néző gond nélkül esélyt adhat a résznek.

Az epizódon nincs mit ragozni, tipikus szökevényes sztori volt (akadt pár ilyen sorozat az elmúlt években a Chase-től a The Breakout Kings-ig), a Matthew Lillard által alakított bűnöző nagy előnnyel indult, hogy aztán az egyre csökkenjen és a végén horogra akadjon. Eközben némi profilozás és nyomolvasás (meg kikérdezés) segítségével kerülnek közelebb hozzá, de igazából az ő sztorija volt az, ami érdekes, az hordozott magában kérdőjeleket, azt fejtették ki, a többi annyira generikus volt, hogy nem érdemes nézni a részt azok miatt.

Dick Wolf sorozatairól, főleg a Law & Order-ről (de az FBI-ról is) azt érdemes tudni, hogy abszolút procedurálisak, szinte semmit sem karakterizálnak (eleinte), vagyis a szkript nem ad sok mankót háttérsztori révén a színészeknek, ők a saját eszközeikkel teremtik meg karaktereiket. Itt sem kap sok anyagot senki, egyedül a főhősről lehet tudomásunk némely mondata és döntése alapján, a többiek szinte teljesen csereszabatosak, bár a szerepeik látszanak: van számteches geek elemző, fineszes erőember, mentorszerű nagyöreg, fiatal, ambiciózus ügynök köztük.

Az az igazság, hogy bár nézhető volt a rész és akadtak élvezetesebb részei, ennyi alapján biztos, hogy nem maradnék a sorozat mellett, szóval remélem, hogy a valódi első rész meggyőzőbb lesz. Bár az az igazság, hogy az FBI: Most Wanted nálam eleve hátrányból indul, mert valahogy sosem voltam oda ezekért a “mennek utána és a végén elkapják”, üldözős sorozatokért, egyszerűen nem látom, hogy mi bennük a pláne. Engem a whodunit krimik érdekelnek, nem a szaladgálás, lövöldözés, autós üldözés és taktikai kommandózás.

Persze, ha minden rész bűnözője mögé sikerül valami érdekeset felépíteni, mint itt is, akkor tárgyalhatunk.

Pilot: Warrior

2019. 04. 08. 14:50 - Írta: human

8 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

És akkor most mi lesz? A Cinemax-ra szombaton érkezett Warrior ügyesen felrúg pár elvárást, viszont így oda jutunk, hogy a pilot vége a főszereplő szempontjából igazából csak egy kezdet. De legalább bunyóztak addig is?

Valamennyire persze túlzok, de inkább a történetre térek: az 1800-as évek San Franciscójában járunk, ahova ezrével érkeznek hajón kínai bevándorlók. Ez több dolgot is von maga után: a rendőrségnél sokkal nagyobb ütemben nő a népesség, főleg a kínai negyedben, és a polgárháború után még mindig eléggé jelen vannak a faji feszültségek, ami nyilván a kínaiakat is érinti.

Ide érkezik meg Ah Sahm, aki ügyes bunyósnak bizonyul, ezért rögtön beveszik egy helyi bandába. De persze látszólag valami más célja van, nem az alvilágban való előretörés: keres valakit. És itt jön be, hogy az ember azt hinné, ez a keresés eltart majd egy darabig, de sok mindent már a pilot végére elárulnak a szálból, hogy aztán “Na és most?”-módon lógva hagyják a nézőt. Mármint ami rétestésztának nézett ki kezdésnél, azt rögtön ki is sütik. Az íze pedig majd kiderül.

A kidolgozás amúgy elég jó. Mondjuk a készítő Jonathan Tropper ezelőtt a Banshee-t tette az asztalra, és hiába más most a közeg, amiben még hihetőbb a fizikai erőszak, a jó kis közelharcokat már a kezdésnél megtolta. Rendben, még nem volt akkora erejük, mint amikor a Banshee-ban a sok felvezetés után végül kirobbant az állatiasság, de gondolom itt is lesznek majd ilyen lassan beérő megoldások.

Igazából azért emelem ki a verekedéseket, mert nagyjából ez lesz a sorozat ereje. Igen, ez is ponyva, de nem a szemérmesen elfordulós fajtából való. A történet nem túl bonyolult, bár már belengettek pár politikai meg anyagi játszmát, de a dráma közben nem szíven csapós. Viszont mindeközben a kidolgozás parádés is lehet. Nem csak a díszletek stimmelnek, bár elég klausztrofóbiásak a kis utcák, hanem a harcművészek is, amiknek több képviselőjét is megalapozták, hiszen a kínai mesterek mellett mondjuk az ír “bokszolók” is erősek lesznek.

Kicsit az Into The Badlands ugrott be amúgy, hiszen a főbb szerepekre olyanokat szerződtettek, akik mintha tudnák is hozni a verekedős részt. Legalábbis nincs ronggyá vágva minden, anélkül is működnek ezek a jelenetek, ami szintén a sorozat erejét jelentheti.

És amikor azt hiszed, hogy a PC-korszak miatt visszafogja magát a Banshee alkotója az erőszak melletti másik ősi vágy kapcsán, akkor ott is elszabadul a rész felétől. Nem a meztelenkedés miatt felüdülés, máshol is vannak villantások, hanem a lassan kimondatlan szabályok felrúgása miatt.

Mondjuk a “Bruce Lee írásai nyomán“-kitételt nem tudom, miért emlegették a reklámok közben – van aki ezért nézett bele? Mert nekem a Banshee volt a hívószó, pedig az ilyen kosztümös drámákat nem annyira bírom. Érdekes amúgy, mert a western nagyon bejön, de főleg a posztapokra való hasonlítása miatt, ez a városi harcolgatás sosem ugyanaz, erre mégis ott voltam a pilot végén, és várom a folytatást egy 7/10 után. Csak a sok szál alapozása miatt vontam le pontot.

Pilot: Dead Pixels

2019. 04. 05. 20:01 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

So you did it then, you murdered that man.

Végre egy sorozat, ami viccet űz a játékosokból! Mondjuk az előzeteshez képest egy kicsit jobb lett az angol E4 múlt héten indult komédiája.

A Dead Pixels lényege… nem is tudom micsoda. Pár online “barát”, akik egy WOW-szerű játék közös klánjában összefogtak valami nagyobb célért. De közben a rendes életüket is élik a valóságban. Vagyis egyelőre csak az egyikőjük vágyairól tudtunk meg többet, de igazából ez is elég volt.

Nagyon nehéz erről a sorozatról értelmeset írni egy rész alapján, mert annyira, de annyira semmilyen volt. A koncepció elmehetne, de ahogy kivitelezték az semmi. Még csak haragudni sem tudok rá. Pedig miközben Harry herceg arról beszélt, hogy az online játékoknak nem csak jó hatásai vannak (tíccsákbe!), bőven lenne hely egy ebbe jobban elmerülő komédia köntösébe csomagolt sorozatnak.

Már a pilotban is bőven volt lehetőség arra, hogy az agyra és lélekre tett hatásaiba belemenjenek. És ezt nem is csak úgy belelátom, hiszen viccet próbáltak űzni a farmolásból, meg a játékon belüli rossz tetteink hatásáról, csakhogy semmit nem hoznak ki belőle. Még poénokat sem, pedig viccre is használható lenne a dolog. Elég megnézni, hogy a gyászból mit tud kihozni egy másik komikus az After Life-ban.

Nem az a gond, hogy nem győztek meg a Dead Pixels-szel, hanem konkrétan elüldöztek a végére. Érdekes amúgy, mert a közösséghez tartozás pozitív élményét sem emelték ki, pedig ugye a Fortnite már “place to hang out”-kategória lett, meg hasonlók. Konkrétan koncepciótlannak érződik a Dead Pixels, és végre vége. Nenézdmeg (4)/10.

And on with the grind.

Previous Posts