login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Carter – 1×01

2018. 04. 19. 20:20 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ó, jaj! Ha van egy vicces koncepció és egy ismert színész, akkor a forgatókönyv már smafu?

Pedig az AXN krimisorozata biztatónak tűnt, de basszus, ennyire betelefonált pilotszkriptet régen pipáltam, lerí róla, hogy a készítőknek megvolt az alapötlete és egy Jerry O’Connell-je, aki rábólintott a karakterre, tudták, hogy ezt lazán el lehet adni, és akkor köré írtak egy…, egy valamit. Még az is erre utal, hogy O’Connell lenyúlta magának az executive produceri státuszt, amit utoljára a Sliders S4-ben tudott kiharcolni, de akkor is csak sima producerit.

CARTER – 1×01 – 3/10

A készítők már karakternevek és cím szintjén is megerőltették magukat, ugyanis a Carter főszereplője egy bizonyos Harley Carter, aki egy Charlie Carter nevű nyomozót alakít egy krimisorozatban színészként. Ő az, aki a kamerák előtt összeverekedik valakivel, majd hazatér parti szülővárosába, hogy kieressze a gőzt. Ahol hogy hogy nem, de gyilkossági ügybe keveredik – a gyanúsított egy jóbarátja, a nyomozó pedig… egy jóbarátja, akivel anno majdnem össze is jött.

Naná, hogy tipikus, külső segítős, komikus, sőt, akár will they/won’t they is lehet idővel a felállás. Azonban mindez, a korábbi sok siker ellenére, nem garancia arra, hogy jó is lesz a sorozat. Ahhoz ugyanis kellene valami plusz. Mondjuk jó párbeszédek. Vagy jó karakterek. Vagy jó dinamika. Vagy jó rejtélyszál. Itt mindössze egy hangulatosabb környezet van (egy puskás nénivel) és kész.

Carter egy valamiben hoz pluszt a nyomozásokba, azzal, hogy ismeri a krimik szerkezetét. De ezzel nem ötleteket ad, inkább csak kommentál. Valamiért jobbára nem a saját tapasztalatait említi meg (“Emlékszem az 5×04-ben…”), csak azt, hogy egy helyszínről elfele menet vissza kell fordulni egy kérdéssel, hogy korábbról ismert szereplő a tettes, hogy a végén összeérnek a szálak, hogy ha a halottkém nem talált semmit, akkor meg kell említenie, hogy “van ugyan egy apróság, de…”, ilyesmi.

A krimiszál pedig… Amellett, hogy rém érdektelenül és felületesen lett tálalva, én is úgy gondolkodtam, hogy a tettest már ismerjük, és mivel nem volt sok szereplő, és szinte senki nem lett volna nagy meglepetés, így az egyetlen, aki szóba sem került, adta magát, de ezzel nincs semmi gond. Viszont magával a gyilkossággal, a motivációval már volt, mert ennél nagyobb ostobaságot nem nagyon pipáltam. Ami pedig a lebuktatás után jött az igazi amatőrök órája volt, rettenetesen kínos.

Nagyon limonádé sorozatot sugall az első része a Carter-nek, durván bele kell húznia a folytatásnak, hogy legalább egy harmadik esélyt kapjon. És még csak nem is azt mondom, hogy a kriminek kell jobban működnie, hiszen a komédia is rémesen sánta volt. A chemistry ugyanis a két színész között semmi extra, de a karakterek között sincs meg az a bizonyos szikra, ami elkélne ide.

Ennek persze lehet, hogy az a fő oka, hogy Carter karaktere totálisan szürke. Nem nagyon látni, hogy ki akar ő lenni, hogy kiféle-miféle ez a figura. Eleve nem szimpatikus, de nem is tudálékos, mint az Instinct főhőse, nem szellemes, mint a Castle írója, nem túl okos, mint a The Mentalist címszereplője, egyszerűen csak tévés toposzokat bifláz vissza. Még ha előállt volna valami komolyabb megoldással, de a világon semmi alapot nem szolgáltat arra, hogy felvegyék hivatalos rendőrségi tanácsadónak.

És még azt a ziccert is kihagyták, hogy a tévésorozatból részleteket mutogassanak. Persze lehet, hogy ami késik, az nem múlik, de a Rob Lowe-féle The Grinder már csak ezért is sokkal jobban működött.

Pilot: Deep State

2018. 04. 18. 18:00 - Írta: human

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Mivel még nem írtunk a Fox International sorozatáról, így azt terveztem, hogy a kritikához megnézem az eddig kiadott részeket. Aztán véget ért a pilot és nem tudtam rávenni magam a folytatásra. Egy kémes thriller mindenféle izgalom nélkül?

Pedig minden adott volt arra, hogy valami jó süljön ki ebből. Vagyis inkább úgy mondom, hogy Mark Strong tökéletes lenne egy akciósorozatban, nem? Neki simán elhiszem, hogy oda tud csapni, és a kémes átveréses alap még akár egy 24-pótlékot, vagy Homeland-kihívót is jelenthetett volna. De nem jött össze.

A történet középpontjában egy visszavonult kém áll, aki békésen éldegél feleségével és gyerekeivel, amikor a régi kapcsolatából született, azóta kémnek állt fia halála miatt ismét aktiválják. Így kerül bele valami több országot érintő hálóba, ahol sok kocsi fel fog robbanni. Tipikus alap amúgy, az öreg már letette a lantot, de egy személyes ügy miatt kénytelen újra fegyvert ragadni, amiben még régi bajtársak is segítik, akik szintén emiatt ragadnak újra fegyvert. A gond, hogy minden más is tipikus a részben.

Amúgy a legnagyobb bajom, hogy nincs semmi, de semmi kiemelkedő eddig. Pedig a kezdésnek kéne a legizgalmasabbnak lennie. Igazán nem is a klisék használata zavar, azokból is lehet jó dolgokat kihozni (lásd John Wick), csak itt egyáltalán nem sikerül. Hogy a teljesen semmilyen akciójelenetekről ne is beszéljünk.

Mostanában az efféle sorozatoknál elég nagy vesszőparipám lett az akció kidolgozása. Mármint értem, hogy a tévében kevesebb az idő, és a Deep State azért simán a Fear the Walking Dead – 4×01 fölött volt, de valahogy mégsem éreztem közben semmi. Például ott volt a SWAT pilotja, ami ilyen szempontból ütött. És ugye itt azért mégsem a személyes dráma lesz a középpontban, hanem egy thrillerről beszélünk, amiben igenis számít a konfliktusok fizikai feloldása. Nem lehet mindent jumpcut-okkal és kamerarángatással elrejteni. Mondjuk itt legalább nem blőd módon kerülnek veszélyes helyzetbe a karakterek, ez is valami.

A pilot egyetlen pozitívumának az idővel való játékot tudnám felhozni. Viszont hiába üt egy cliffhanger az utolsó 3 percben, ha előtte szétuntam az agyam.

A lényeg: itt van Mark Strong, de valahogy mégsem adta a végeredmény. És itt nem is az a bajom, hogy szar volt a nyitány, hanem éppen a közepessége, a felejthetősége. Teljesen nem tudnék elrettenteni senkit tőle, de aki már sok hasonlót látott, annak semmit nem fog adni a Deep State pilotja. Talán majd a folytatás? Legyen mondjuk 6/10 ennyi alapján.

Pilot-mustra: Alexa & Katie – 1×01

2018. 04. 15. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Az Everything Sucks-kritikánál felmerült a kérdés, hogy miképp bírom mégis a Netflix-premierek állandó első napos daráját, meg egyébként is, minek az? Nem mintha addig túl gyakori lett volna a jelenség, de azóta nem is került sor ilyesmire (lebukás, ezt még a Lost in Space előtt írtam), kórosan lemaradtam a streaming szolgáltató kínálatával, szóval most nekiálltam felhozni magam, kezdve rögtön egy rövid, 20 perces komédiával.

Az Alexa & Katie-nél pontosan tudtam, hogy nincs sok esélye, hogy megragadjon nálam, hiszen egyrészt többkamerás, a közönség nevetése által kísért a sorozat, másrészt pedig ifjúsági, szóval inkább a fiatalabb tinédzsereket veszi célba. De épp ezért is érdekelt valamennyire, mert a Netflix eddig nem nagyon foglalkozott ennyire célzottan ezzel a célcsoporttal.

ALEXA & KATIE – 1×01 – 4/10

A sorozat alapsztorija rém egyszerű, két barátnő a középiskolát kezdi, az egyikük pedig a nyáron rákkezelésen esett át, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ne ő legyen a Beteg Lány, így nem erre akarja kihegyezni a személyiségét. Balszerencséjére azonban elkezd hullani a haja, így kénytelen drasztikus megoldáshoz folyamodni, amiben barátja is partnere lesz.

Csajos, barátos és családi komédia az Alexa & Katie, a témából adódóan egy nagy adag érzelemmel és hol valódi, hol látszólagos mélységgel. A poénok természetesen a fiatalabbakra vannak kalibrálva, így néhol elég együgyűek, máshol börleszkesen fizikaiak, de abszolút hathatnak, ha az ember aranyosnak találja az alapfelállást, ami két anyukát, egy apukát, testvéreket és még iskolai riválist is behoz a képben.

Persze, ha a rákos szálat (ami azért elég meghatározó marad, végig kíséri a szezont) kivesszük a képből, akkor valójában egy teljesen tipikus, Disney Channel-kompatibilis komédiát kapunk a Disney-veterán, Mighty Med-es Paris Berelc elég erős alakításával. Szokás szerint mindezt outsider-szemszögből, a barátság erejéről, két igencsak különböző stílusú karakterrel. Abszolút kellemes volt látni, ahogy a rákkal küszködő lányt is tök normálisan, nem betegként ábrázolják, bár nyilván a kezeléssel kapcsolatos sztoriknál ez nincs így.

Ez tipikusan az a sorozat, ami a célközönségnél jó eséllyel betalál, kérdés, hogy ők mennyire akarják Netflix-en fogyasztani a műfajt, ott darálni többkamerás komédiákat. Szerintem ugyanis az efféle szitkomok nem darára termettek, egymás után nézve a részeket inkább tűnik pipálgatásnak, mintsem felszabadult tévézésnek, és ezt még akkor is így érzem, ha az Alexa & Katie-nél nyilván halad előre a sztori.

Nálam nem lett túl hatásos az első 3 rész. Betölti a szerepét, annak egész korrekt, aminek szánták, a korábban a Hannah Montana és a The Haunted Hathaways írógárdájában dolgozó Heather Wordham egy olyan sorozatot tett le az asztalra, ami nem csak felületes vihogást indukál, hanem kifejezetten komoly témákról is beszél.

ui: Bár nem az én sorozatom, de lesz majd évadkritikánk is, azt viszont megjegyezném, hogy az évadzáró pont ugyanazt a kunsztot sütötte el, mint az Atypical zárása a bál kapcsán. Nincs gond vele, jópofa, feelgood jelenetről van szó, csak mivel mindkét sorozat Netflix-es, ezért meglepő volt látni.

Pilot: Killing Eve

2018. 04. 13. 15:06 - Írta: human

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Mennyi mindent ki lehetne hozni egy bérgyilkos és kém közötti fogócskából, és ebből mennyi minden félremegy, pedig Phoebe Waller-Bridge ért a dolgához. Hogy a szemérmes megvalósítást ne is említsem, bár ez azért a BBC America-tól nem annyira meglepő.

A történet két nő körül bonyolódik. Az egyik valami nagyon unalmas munkát végez az MI5-nál, de többre vágyik, izgalmakra. A másik pedig egy bérgyilkos, akinek a nyomába erednek a kémek, köztük az előbb említett Eve is. Mindezt néhol feszülten, néhol viccesen próbálják megvalósítani a készítők. Valamennyire sikerül is.

A pilot sok helyen közepes, de valahogy mégis az csapott leginkább szíven, hogy az álcázására időt áldozó, és érte fizikai fájdalmat elviselő bérgyilkos simán otthagyja az ujjlenyomatát az egyik helyszínen. Egy fél mondattal megmagyarázzák, és látjuk is, hogy egyre pofátlanabb, de valahogy mégis zavart.

Talán mert árulkodik egy kicsit a Killing Eve megcélzott profizmusáról? Olyan hanyag írói húzás, főleg, hogy később egy sokkal finomabb kilengése is van a gyilkosnak, olyan ami valamivel rejtettebb nyom lehetne. És pont ezek miatt sok fordulatot már most érezni, ami egy thrillernél lehet nem a legjobb.

Lehet egy kicsit ráugrom a kidolgozásra is. Bár ez aztán már főleg egyéni preferencia, de a stílushoz nekem nem illett ez a rengeteg zene. Főleg, hogy sokszor feleslegesen használják őket. A bérgyilkos megy haza, a lépcsőházban más zene szól, beér a lakásba más zene szól, amit el is teker a rádión egy harmadikra. Mintha túlhasználnák a dolgokat, pedig a kevesebb néha több. Az előbbi listából egy simán kihúzható lett volna, és a játékidő mégis ugyanannyi marad.

A szemérmességgel pedig az a probléma, hogy tipikusan akarnak mutatni valamit, meg nem is. És itt most főleg az erőszakra gondolok. Konkrétan az egyik gyilkosság elég brutális, aminek az érzékeltetése cél, mivel ezzel építik a pszichopata gyilkos karakterét, de közben meg nem tudnak mutatni semmi ténylegesen elborzasztót. Egy jobb producerrel mondjuk az FX-en jobban működött volna.

Szórom itt a negatívumokat, de valójában meg elég könnyedén legördült a premier. A sorozat készítője az a Phoebe Waller-Bridge aki ezelőtt a Fleabag-et és a Crashing-et hozta össze, szóval nem meglepő, hogy a humor a legerősebb a pilotban. Csak ha már thriller, akkor bizony másba is bele kéne húzni. Feszültebbnek kéne ennek lenni, hiszen már mostanra is meghaltak vagy hatan.

Azt is el kell ismernem, hogy a casting remek. Bár nem bírom, de még Sandra Oh is elviselhető volt, sőt, talán a ‘jó’ jelzőt is használnám rá. Elhittem neki ezt az unalomba belesüppedést, amiből kihozza majd a vadászat. Jodie Comer pedig elment pszichopata bérgyilkosnak. Mondjuk remélem kicsit finomít rajta a későbbiekben, mert egy kicsit tipikus volt a karakterének minden arckifejezése.

Pontszámilag legyen olyan 6/10 a kezdés, amivel meglepő módon bőven a kritikus átlag alá mentem, de egyszerűen nem értem, miért. Nyilatkozzatok kommentben, főleg ha bejött nektek, kíváncsi leszek a folytatásról, milyen vélemények születnek. Kicsit úgy érzem, mintha a szereplők és a készítő miatt kímélni akarták volna a sorozatot, pedig nem szorul rá.

Pilot-mustra: Siren – 1×01-1×02

2018. 04. 12. 21:30 - Írta: winnie

15 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Sok minden szólt a szememben a Freeform új (természetfeletti?, fantasy?) sorozata ellen – többek között az, hogy Freeform-os. Éppen ezért volt kellemes meglepetés, hogy a dupla pilot minden zökkenő nélkül lecsúszott. Szó sincs arról, hogy a kezdés bármi újat hozott volna, de talán az ismerős elemek és a kiszámíthatóság miatt is korrekt néznivaló volt, és érdekelni kezdett, hogy milyen irányba akarnak elindulni.

SIREN – 1×01-1×02 – 6,5/10

Persze annak idején a Beyond esetében is bekaptam a csalit, szóval nem kéne meglepődnöm ezen, és lehet, hogy magasabb elvárásokat kéne támasztanom, nem pusztán szimpátia alapján ítélnem, de úgy tűnik, hogy nehezen változom. A sorozat egyébként egy különös tengeri lényről/lányról szól, aki sellő, de valójában bármi furcsaság lehetne, mert pont így kezdődnek a Földre vetődött random űrlényes sorozatok is, mint a Siren.

A tengeren egy halászhajó kifog valami furcsa teremtményt a vízből, de éjszaka van és vihar, így nem nagyon láthatjuk, hogy mit, ráadásul az egyik halász meg is sebesül, ami után segítséget kérnek. Meg is jelenik egy fekete helikopter katonákkal, és a teremtményt a sebesülttel együtt se szó, se beszéd elviszik. Nyilván senki sem érti a dolgot, a hajósok még inkább nem, utána is próbálnak járni az ügynek.

Eközben mellékvágányként megismerünk egy tengerparti városkát, Bristol Cove-ot, ahol fura jelenségek történnek, a helyi gazdagember, gyártulajdonos egyik, lázadóbb hajlamú, tengerbiológus fia pedig éjszaka az úton egy rejtélyes nőt vesz fel a kocsijába, aki nem beszél, különös módon viselkedik és később nyom nélkül el is tűnik, hogy felfedezze magának a környéket. Nyilván érdekes lenne a felfedezési folyamat a nézőnek is, ha nem tudnánk pontosan a Siren alapkoncepciója és plakátjai alapján, hogy ő az a bizonyos sellő. Akinek lába van.

És alapvetően az első két rész arról szól, hogy akklimatizálódik Ryn az emberek világához, hogy próbálgatja ott szárnyait (vagy uszonyait) ismeri meg, hogy próbálja megtanulni a nyelvet, stb. Persze ez a folyamat, hiába akadnak támogatói, nem egyszerű, hiszen egy nagyon erős, ragadozó lényről van szó, akit egy küldetés mozgat, és aki után a rendőrség is nyomozni kezd, miután kíméletlenül kinyírja a vele kekeckedőket.

A CGI abszolút nincs túlhasználva ezekben az epizódokban, ami nem is baj, mert az egyik víz alatti jelenet nagyon ócskára sikeredett, szerencsére a későbbiekben már nem volt gond a trükkökkel, remélem, odafigyelnek majd, ha megint víz alatti akcióra kerül sor.

Számomra így “kicsiben” működni látszik a Siren, azonban pontosan tudjuk, hogy sokkal nagyobb fókuszú lesz a sorozat. Egyrészt ott a kormányzati (vagy milyen) összeesküvés, másrészt pedig erősen fog építeni a sorozat a mitológiára. Utóbbi kapcsán már elkezdték pedzegetni azt, hogy mi történt a múltban, ami természetesen kapcsolódik a bemutatott karakterekhez.

Aláírom, hogy nem hozott sok újat a Siren első két része, de szerintem tisztességesen volt elkészítve, a tengerparti városos környezet a zenével, a sellő énekével abszolút hangulatos lett, elsőre a szereplőkkel sem volt gondom – meglátjuk, később mit tud nyújtani ahhoz, hogy megtartson. Akinek viszont nem stílusa a Freeform, az nyugodtan távol tarthatja magát tőle, mert biztos, hogy fog találni nem szándékoltan vicces részeket, aki kétkedve áll hozzá, az már eleve a néma és az emberekre fújó sellő láttán is mosolyogni fog.

A végére azért idevésem, hogy ne borítsam a papírformát: már lement az 1×03 is, azt is megnéztem a poszt kirakása előtt, és bizony nagyon gyenge, talán még a 3/10-es szintet sem megütő rész lett. Unalmas volt, szinte alig történt valami, illetve amit láttunk, azzal szó szerint korábbi eseményeket ismételtek meg, az egész egy egy helyben való toporgás volt, nagyon esetleges jelenetfűzéssel és érdektelen szálakkal. Igen, kaptunk minimális új infót, de folyton megakasztotta a sztorit, ahogy Ryn próbálja lassan, de biztosan megtanulni az embernyelvet. Talán majd, ha ezen túllendülnek?

Pilot: On My Block

2018. 04. 11. 21:22 - Írta: human

3 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ennyire rég vezettek meg, mint a Netflix tette az On My Block-kal. Csináltak neki egy baromi jó előzetest, és minden igaz, ami benne van, sőt, vannak is jó poénok a sorozatban, csak épp ritmusa nincs három rész alapján. Ami nagyon hiányzik belőle.

Az On My Block tipikus esete annak, amikor az ember rájön, hogy vagy elfogytak a kreatívok Hollywoodban, vagy egy részének még nincs igazán gyakorlata. Mondjuk ide esetleg az utóbbi lesz igaz, ha jóindulatúan tekintek a Eddie Gonzalez, Jeremy Haft, Lauren Iungerich nevét tartalmazó készítői listára, akik közül igazán csak Iungernich-nek volt sorozatos gyakorlata az Awkward.-dal.

A történet amúgy négy elsős gimisről szól, akik Dél-Los Angeles, bandákkal teli területén nőnek fel. Egyikük sem fehér, ez is szerepet játszhatott a berendelés kapcsán, jó, hogy végre mindenki kap esélyt, viszont ez a tényleges minőségen is meglátszik.

Az On My Block konkrétan egy szkeccs show-nak érződik, amit valamennyire összekötnek a főszereplők. Vannak remek meg mosolygós poénok, van, ami rosszul sikerül, akad némi dráma is, de ezek egyszerűen semmi flow-val nem bírnak. Nem organikus, amit látunk, nem gördül előre érdekesen a sztori.

Olyan, mintha az írók megírták volna az emlékeikből ezeket a “ciki” eseteket, de nem tudták volna épkézláb módon egybeolvasztani őket. Ez pár nézőnek biztos, hogy nem gond, végre róluk szól valami, magukra ismernek és arra, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel. Viszont ettől maximum fontos lehet a sorozat, de aki csak empatikusan belenézne a történetükbe, annak nehéz lesz itt ragadni.

Nyilván nem lehet mindenki Donald Glover, aki az Atlantával mindent bizonyít magáról, de ő nem meglepő módon profik keze alatt kupálódott ki, amellett, hogy tényleg kreatív ember. Úgy tűnik, egy Community sokkal jobb alapozás, mint egy Awkward. volt. Ez így három rész után csak közepes.

(Mivel Netflix-es a sorozat, ezért az egész évad egyszerre került kiadásra, így későbbi részek ismeretében érdemes általánosságban kommentelni, vagy megvárni az évadkritikát, vagy jelezni a SPOILER-t.)

Pilot-mustra: Roseanne – 10×01

2018. 04. 10. 20:00 - Írta: winnie

2 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Oké, egy vallomással tartozom, egy pillanatig sem hittem volna, hogy pozitívan fogok nyilatkozni a Roseanne-ről, hiszen az 1988 és 1997 között kilenc évadot megért, teljesen hagyományos (többkamerás, színpadon, élő közönség előtt felvett) munkáscsaládos szitkomot abszolút nem ismertem, és a legtöbb kortársából kiindulva, ha ismertem volna, sem jött volna be nekem.

Klasszikus családi komédiáról van szó, aminek a fő helyszíne a családi ház, ahonnan már kirepültek a 90-es évek óta a gyerekek, viszont az idősödő, immáron nagyszülő házaspárhoz nemrég visszaköltözött két saját gyerekével az egyik lányuk, és másik két gyerekük (egyikük szingli, a másik egy gyerekes apa, akinek a felesége katonaként szolgál külföldön) is gyakran visszajáró vendég.

ROSEANNE – 10×01 – 6/10

Fura, de annak ellenére, hogy teljesen tipikus (klasszikus) a Roseanne felállása, egyáltalán nem tűnik dohosnak, olyannak, ami a kilencvenes évekből maradt volna ránk. Nyilván nem lesz hirtelen újító vagy szörnyen friss, de bőven megüt egy mai hangnemet, és még a karakterekből fakadó poénok sem mindig kiszámíthatóak, hiszen ezeknek a 20 évig tetszhalotti állapotban lévő szereplők nem mindig úgy reagálnak a mai dolgokra, ahogy azt feltétlenül várnánk. Fejlődnek, vagy mi, még vaskalaposságot tekintve is.

Persze a készítők mindent meg is tesznek azért, hogy aktuálisak legyenek, az első részben például kiemelt szerepet kap a politika, azon belül is az, hogy a főhős/címszereplő Trump-szavazó, hiszen ő munkahelyeket ígért. Mindez szül is némi feszültséget a családtagok között, de semmi komolyabb társadalompolitikai vonatkozást nem erőltetnek, a folytatásban már inkább mellékvágányos marad a téma, habár teljesen nem tűnt el egyik részben sem.

Később egyébként szóba kerül sok olyan téma, ami a kilencvenes években a 200+ epizód alatt nem jöhetett elő, mint például a béranyaság, a gender nonkonformitás, sőt, még az időskor is, azonban amellett, hogy a karakterek mai nézeteit megismerjük a mindent körbeölelő szál továbbra is a család marad, mert Conner-éknél mégiscsak minden oda vezethető vissza az eddigiek alapján.

Jó látni, hogy mennyire egy hullámhosszon van a szereplőgárda, amit sokat hozzáad a sorozathoz, én azonban azt a szentségtörést megejteném, hogy számomra pont Roseanne karaktere az, aki nem hiányozna akkor, ha kiszállnék a sorozatból. Aláírom, a legjobb poénokat ő kapja, és Barr stílusa olykor nagyon jól működik, amikor mellékesen, faarccal szór el valami alázást vagy pikírt megjegyzést, de nála érzem leginkább azt, hogy túljátszik, hogy csak egy tévés karaktert hoz. (Mondjuk John Goodman és Sara Gilbert eleve előnnyel indultak nálam, ők régi favoritok.)

Még véletlenül sem tettem le a hajamat a Roseanne-től, de jobban fogadtam, mint a Will & Grace felélesztését. Azzal sem volt gondom, főleg miután megnézve pár régi részt sokkal kevesebb utálattal közelítettem felé, viszont fel sem merült benne, hogy folytassam. A Roseanne esetében viszont nem volt ellenemre a második és a harmadik rész megnézése sem, és azok is hozták nagyjából a kezdés szintjét, legalábbis gyengébben biztos, hogy nem sikerültek.

Nyilván az, hogy működik a sorozat, a karakterekben keresendő, akiket nem kell alapozni, hiszen már teljes mértékben megrajzoltan érkeznek – még azok számára is, akik hozzám hasonlóan nem ismerték őket. Persze bevontak a képbe pár gyereket is (akiket ugyancsak elég élesen megrajzoltak), a veterán Roseanne-es Sarah Chalke pedig új szerepben tűnik fel, ugyanis a karakterét játszó régi színész is visszatért, de velük sincs gond, sőt, az ő sztorijaik (Chalke-é és főleg Mark-é) adnak igazán muníciót az első részeknek.

Hirtelen nem tudom, hogy van-e most nézős többkamerás komédiám (épp ideje lenne már egynek!), de ha nincs, akkor sem biztos, hogy megmarad a Roseanne, azonban egy darabig még maradni fogok, s ki tudja, talán még az évad végére is elérek, a kilenc rész nem olyan sok.

Pilot-mustra: Shakespeare & Hathaway: Private Investigators – 1×01

2018. 04. 09. 22:06 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Az angol BBC-nek szokása olykor napi krimisorozatokat is adni, amik nem főműsoridőben, hanem a délutáni sávban kerülnek leadásra (legutóbb a The Coroner volt talán ilyen) – nyilván a háziasszonyokat megcélozva vele. Pár hete ezzel a céllal indult el a Shakespeare & Hathaway: Private Investigators is, amit azonnal be is próbáltam (mert mégiscsak krimi!), és valóban egy vidéki, vicces, cozy mystery sorozat, hasonlóan az Agatha Raisin-hez.

SHAKESPEARE & HATHAWAY: PRIVATE INVESTIGATORS – 1×01 – 6,5/10

A főhősünk Hathaway, egy tohonya magánnyomozó, aki egykor zsaru volt, most pedig úszik az adósságbab, hiába érti a dolgát, az ügyfelek nem nagyon mutatkoznak. Színészként is melózó asszisztensével próbál azért a felszínen marad, ügyeskedik, amikor beállít hozzá egy nő, és megbízza azzal, hogy derítse ki, hogy a vőlegénye vajon valóban félrelép-e.

Igen, nincs gyilkosság! Oké, ez nem marad sokáig így, mi pedig elég hamar megtudjuk, hogy a megbízóját Luella Shakespeare-nek hívják, és mivel a cím elspoilerezi a “csavart”, én is elárulom, hogy a rész végén, a sikeres nyomozást követően ők összeállnak, hogy immáron magánnyomozó-duóként derítsenek fel bűnügyeket.

Semmi extra csavar nincs, olykor a rendőrség is feltűnik, hogy ne higgyen a magánnyomozóknak, vagy lehűtse őket, a lényeg, hogy van lehetőség némi incselkedésre, de minden a klasszikus nyomozós panelek között zajlik, a különbség csak annyi, hogy magánnyomozói szemszögből (még mindig nincs sok magánnyomozós sorozat, szóval ezért jár a pacsi), és kiemelve a vidéki miliőt és a kisemberes sztorikat.

Bár a két főhős elég könnyen definiálható, karakteres jelenség (és kifejezetten szimpatikusak), akiknek kicsit hullámzó a kémiája (azért általában elég jól működnek együtt, bőven szállítják a figurájukból fakadó humort), nem nagyon éreztem azt, hogy az egyikük ebben vagy abban kiemelkedően jó lenne nyomozóként, inkább csak random osztogatják meg maguk között a munkát. Viszont az asszisztens többször is beveti azt, hogy színész, így be tud épülni random közegekbe, hogy onnan adja le a drótot.

A krimik rejtélykomponenseinek megítélése mindig érdekes, hiszen valaki azt szereti, ha a készítők fair játékot űznek és engedik a nézőnek, hogy rájöjjön a megoldásra, míg mások imádják, ha meglepődnek, azonban ez csak félrevezetésekkel, vagy infók elhallgatásával lehetséges.

A Shakespeare & Hathaway első részének nem volt annyira letaglózó a rejtélye, ráadásul sok szereplője sem volt, hogy ne lehessen rájönni pár tippel arra, hogy ki miben ludas, azonban az felettébb dicsérete méltó volt, hogy egyrészt a néző kitalálhatta a megoldásokat, ugyanis szórtak el arra utaló jeleket (kiemelt snitteket, nyomokat), amikre később visszautaltak, a másik szép gesztus pedig az volt, hogy a két főszereplő két különböző úton jutott el a megoldásig, ami végképp szokatlan és nagyon pozitív. (Az Instinct-nél hivatkoztam is erre, mert ott a nyomozók nulla úton jutottak el a gyilkosig, csak véletlenül botlottak bele…)

A végeredmény mindenképp kellemes, és a sorozat anélkül éri ezt el, hogy felületes lenne. Nyilván nem egy tartalmas darabra kell számítani, a gyilkosságok ellenére is nagyon könnyed a Shakespeare & Hathaway, a vidám, tinglitangli zene is rásegít erre, valamint a vidéki hangulat, de azért nincs elbohóckodva annyira, hogy ne legyen komolyan vehető.

Az nem jelentene önmagában sokat, hogy kellemes egy krimisorozat, mert manapság egy random semmikét nincs sok értelme nézni, de a Shakespeare & Hathaway hozta a komédia, a rejtély és a báj kellemes elegyét, ami miatt megtartottam. Így hirtelen nem is jut eszembe, hogy van-e hasonló jelenleg a piacon Anglián kívül. A 10 rész nagyon hamar leszalad (mondom, a BBC is napiban darálta), és a 2. évad berendelésre került, szóval.

Pilot-mustra: The Crossing – 1×01

2018. 04. 08. 21:13 - Írta: winnie

29 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Nice to be back on top of the food chain.

A beharangozóban már leírtam a fő gondomat ezzel az ABC-sorozattal: ha 10 évvel ezelőtt érkezett volna, akkor oda meg vissza lettem volna a koncepció hallatán, és szerintem a pilot is nagyon bejött volna. Ma csak vállvonogatva vártam a sorozatot (azért enyhén érdekelt), és az 1×01-gyel sem volt gondom, maximum annyi, hogy a világon semmit nem kínált, ami alapján azt kéne gondolnom, hogy nem a hasonló high concept sorozatok kliséit fogják újramelegíteni benne.

Nem akarok spoilerezni sokat a kritikában, mert aki nem ismeri az alapsztorit, annak legalább lesz felfedeznivaló a pilotban. Az időutazós aspektus említése mondjuk kikerülhetetlen, főleg, hogy nem fognak utazgatni benne, csak most került sor egy exodus-ra, azonban van egy kiemelt szál, amit kifehérítve még leírnék, mert tudom, hogy sokak számára válóok lehet, míg mások talán épp ezért kezdenek majd bele: genetikailag felturbózott emberek, vagyis kvázi szuperképességek. Na?

THE CROSSING – 1×01 – 6/10

Egy tengerparti kisvárosban vagyunk, ahol a seriffet riadóztatják valami furcsaság miatt, a víz ugyanis egy holttestet sodort a partra. Kisvártatva azonban kiderül, hogy nem csak egy test, hanem több tucat (száz?) járt így. És az is, hogy némelyik test tulajdonosa nem halt meg, van 47 túlélő. A nagyon furcsa jelenségre pedig még furcsább magyarázatot adnak: egy háború elől menekültek. Egy háború elől, ami Amerika területén zajlik. 150 évvel később, a jövőben.

A rengeteg halott és túlélő persze a Nemzetbiztonság figyelmét is felkelti, szóval helyszínre is küldik az embereiket, akik a törvény helyi őreit arrébb tessékelik, mondván ők is boldogulnak az üggyel. A menekülteket pedig elhelyezik egy táborban. Mi eközben némelyiküket jobban is megismerjük (persze így is elég felületesen csak), és elmondásaik alapján kialakulhat egy kép is a 2170-es évekről – már persze akkor, ha nem hazudnak.

Ennyi az alaphelyzet, amit még azzal egészítenek ki, hogy egy gyerekét kereső menekülő nő a part helyett egy halászhajón tér magához, így neki önállóan kell alkalmazkodnia a jelen világához. Persze már a fentiekből lehet sejteni, hogy mindez nem ilyen egyszerű, nem szólhat a sorozat az együttélés problémáiról, kell valami “gonosznak” is lennie, így kerül képbe egyrészt az összeesküvés, másrészt pedig az, ami elől menekültek a jövővilágból.

Újdonság? Az nincs. Nyilván el lehetne intézni azzal a sorozatot, hogy a Resurrection (Les Revenants / The Returned) is ugyanezt csinálta, csak halottaiból feltámadó emberekkel, vagy hogy a The 4400-ben is a semmiből tűntek fel emberek (csak nem a jövőből, hanem a múltból, viszont…, khmm), de csak a hasonló alaphelyzet nem jelenti azt, hogy a folytatás is ugyanazon a csapáson fog haladni.

Na, de akkor merre tart a sztori? Az időutazásos aspektus nyilván ennyi volt, ez egyirányú útnak tűnik, maximum még mások is jöhetnek a jövőből, de a fő konfliktus a jelenre kell, hogy szorítkozzon. Kérdés, hogy ez mennyi érdekes sztorit rejt magában, azon kívül, hogy a karakterek próbálnak egymás mellett élni és megismerni egymást, azon agyalva, hogy kit mozgathat esetlegesen hátsó szándék.

Oké, nyilván a kiemelt szál a menekültekhez fog kapcsolódni, hiszen ez igencsak aktuális téma manapság. Ki tudja, talán arra sem kell sokat várnunk, hogy kiderüljön a származásuk a közvélemény előtt, akkor pedig láthatjuk azt a pikáns alapfelállást, hogy miképp áll hozzá Amerika az amerikaiakhoz, akik nem máshonnan, hanem egy másik korból érkeztek. Az egésznek lehetnek érdekes politikai vetületei is (milyen jogok illetik őket?), de szerintem, aki befizet a sorozatra, azt nem ez a vonal fogja beindítani.

Viszont az ígéreteken (és a megannyi kérdésen) kívül másba a The Crossing esetében nem nagyon lehet kapaszkodni. Kapaszkodjunk a karakterekbe? Igen, Steve Zahn mindig is szimpatikus arc volt, tipikus kisember, akit el akarnak nyomni, de majd összeszedi magát, neki biztos, hogy lehet szurkolni, Natalie Martinez és Sandrine Holt pedig elég sok helyről ismerős lehet, a többiekből viszont még csak morzsákat kaptunk, ők biztosan nem fognak megtartani egyelőre senkit.

Akkor most mi legyen? Már csak a hangulat miatt is nyilván kap még két részt a sorozat, és remélem, hogy fognak valami olyasmit villantani benne, amire felkapom a fejem, de nagyon kétlem, mert rengeteg kiemelt szereplőjük van (csekk a stábfotót), ami jó pár szál mozgatását kívánja meg, ami viszont lassabb építkezést, és még lassabb infóadagolást tesz csak lehetővé, így kisebb az esély arra is, hogy hamar kerüljön sor “villantásra”.

Mint írtam korábban, ez a rákfenéje ennek a rejtélyes, összeesküvős high concept műfajnak, ha valaki rögtön kezdésnél nem törekszik arra, hogy a sorozata más legyen, mint a többi: hiába vannak mondjuk új és eredeti ötletei, az ember megnézi az első részt és azt mondja, hogy been there, done that, ezt már ezerszer látta, és a generikus kezdés miatt nem fog kitartani, hogy lássa, tényleg valami újszerűt kap az első évad végére. Egyszerűen túl sokszor égettük meg magunkat azzal, hogy ilyesmiben bíztunk, és koppantunk.

Pilot: The Last O.G.

2018. 04. 06. 14:50 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A TBS új komédiája csak akkor fog tetszeni, ha bírod Tracy Morgant. Akármilyen az írás, Morgan előadása annyira kilóg, hogy ha a falra mászol tőle, akkor nem is érdemes belenézned a sorozatba. Pedig jó. Valamennyire.

A történet egy drogdílerről szól, akit lesittelnek 15 évre. Szabadulása után rádöbben, hogy a régi lepusztult brooklyni környéket, ahol terjesztette az anyagot, közben megszállták a hipszterek. Ami egyesek számára biztosan negatív jelentéstartalommal bír, de furcsa divat, a bio meg a többi mellett valójában fel is virágoztatták a helyet. Így el is veszti a főszereplőnk a lába alól a talajt, hiszen “jobbá teszem a lakhelyem”-mottóval jött ki, csakhogy ezt már nem kell megtennie.

Ezen kívül még a régi csaját is felkeresi, ahol kiderül, hogy pont a börtönbe kerülése előtt teherbe ejtette, aki utána nem várt rá ilyen sokat. Itt kicsit csaltam, mert belenéztem az előzetesbe, és megnyugodhatunk, mert nem a tipikus módon lesz ez a háromszög megoldva. Legalábbis remélem, itt is az újrakezdéses tematika lesz erősebb, bár az évad végére adja magát valami fordulat a szálon.

Már a leírásból is látszik, hogy a The Last O.G. is a tipikus dramedy-k felé hajlik. De pont Tracy Morgan miatt mégsem lesznek túl nyálasak az érzelmes pillanatok, egyszerűen meg olyan… Shrekes az előadása. Gondolkoztam, hogy írjam körbe, de komolyan mondom, hogy ez ugrott be. Amikor megtudja, hogy vannak gyerekei, na az, mintha a rajzfilmből jött volna.

Egyelőre a mellékszereplők is erősnek tűnnek, de ugye alig kaptak időt. Egyrészt el kellett mesélni az alapokat, ami vagy 10 percet felszippantott a részből, másrészt annyira sok új humor nincs egy börtönből szabadult ember első napjaiban. Viszont később jobban összeütközhet majd a 15 év alatt megváltozott világgal, és hozhat valami káoszt is bele. (Konkrétan ezek voltak a pilot legjobb pillanatai, a buszról leszállós első döbbenet és a “mindig káosz követ” közbeni történések.)

Nem tudom, hány komédia-rajongó van itthon, ezek a posztjaink nem szoktak jól muzsikálni, de ez a sorozat még a tipikus dramedy-k közül is kilóg. Nem egy Alex, Inc., hanem teljesen kábeles, még kevésbé poénokra kihegyezett. Pontszám? Legyen 6/10. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Pilot: Alex Inc.

2018. 04. 03. 17:40 - Írta: human

6 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Most elválik, hogy ki milyen rajongó? Csak mert ahogy a Splitting Up Together is érzelmes komédia, úgy az Alex, Inc. is. A kérdés csak annyi, hogy mi szól inkább emellett az ABC-sorozat mellett? Hát, nem is tudom.

Az Alex, Inc. egy rádiósról szól, aki már unja, hogy mindig csak feelgood adást kell csinálnia az emberek feldobására, mondjuk az elgondolkodtató true crime helyett, így inkább felmond, és saját podcast üzletbe kezd. Ennek a médiumnak a felfújása így 2018-ban már bőven nem újdonság (egy valódi podcast a sorozat alapja), de sajnos a pilot mégis sok időt szán rá. Eléggé elszállt összegek repkednek egy podcast cég beindítása körül, miközben még a koncepciójuk sincs meg mögötte. Lehet, hogy ez szőrszálhasogatás, csak valahogy jobban kitalálhatták volna ezt a részét is a pilotnak.

A sorozat szíve sokkal inkább a családi háttér lesz, mivel a férfi nem csak úgy a semmibe próbálkozik újrakezdeni a karrierjét, de közben otthon az asszony és a két gyerek is épít rá. Kicsit tipikus módon, de mosolyogva igyekeznek a nehézségek közben még jobban összekovácsolni őket.

Konkrétabban azt tudom mondani, hogy ez sem vicces sorozat, bár azért próbálkoznak pár poénnal, ellenben aki Zach Braff-rajongó, az most megkapja újra JD-t. Mármint komolyan, némelyik csattanó teljesen úgy volt előadva, mintha egyenesen a Scrubs-ból érkezett volna. Azt azért hozzátenném, hogy ez Braff Whish I Was Here című filmjéhez áll közelebb, mint a sikersorozatához.

Ellenben most kell keménykezűnek lennem. Már ha túlél majd a sorozat, mert hiába vagyok rajongó, az Alex, Inc. is kicsit a semmiben lebeg. A dráma túl könnyed, a humor túl kevés, és a kezdés pont nem billen a feelgood felé sem, mert olyan… nagyapós. Nincs meg az igazi lazítós hangulata.

Olyan jóindulatú 6/10 a maximum amit erre az első részre adnék, de ezt sem tudom igazán ajánlani. Mindezt rajongóként mondom, szóval nem is tudom, mások mit szólnak majd hozzá. Vagyis a kommentekből mindjárt kiderül.

Pilot: Splitting Up Together

2018. 03. 30. 14:50 - Írta: human

5 comments | kategória: 2017/18,kritika,pilot-mustra

Még egy érzelmes komédia, de jó! Mármint annak, aki szereti az ilyesmit, mert én majdnem bealudtam miközben szólt a popzene és ment a feelgood montázs, mert talán sok évad alatt a szereplők majd leküzdhetik a nehézségeiket. Vagy újrakezdhetik az életüket.

Az ABC sorozatának történet egy házaspárról szól, akik elhatározzák, hogy elválnak, de azért maradnak a közös telken. A megoldásuk: hetente váltják egymást a gyerekekkel, és addig a másik szülő a garázsban szólózik, éli a normális, új életét. Szóval újrakezdés, elrontott kapcsolaton való merengés és hasonlók várhatóak.

Nem titok, de mostanra oda jutottam, hogy ennek a “komédia” stílusnak semmi keresnivalója a nézős sorozataim között. Attól, hogy valami nem alánevetős, még lehet poénokat írni, itt meg konkrétan kettő van, és még azok sem viccesek. Vagy el kell menni komolyabb, érdekesebb drámába, mert különben ilyesmi semmi lesz a végeredmény, amint amilyen a Splitting Up Together.

Tipikusan az a helyzet állt elő, hogy ezt már mindkét oldalról megcsinálták jobban. Tuti nevettünk már a közönséggel közösen egy hasonló házaspáron, dramedy-ben pedig főleg voltak már hasonló kapcsolatok, ld. az HBO-s Divorce. Ennél jobban jártak volna ha az egyik főszereplő 2013-ban véget ért sorozatát, a Rules of Engagementet folytatják egy kis időugrással. Megtartva a humorra képes írókat.

A kicsit merev beszúrásokat nem rónám fel a pilotnak. Valahogy siettetniük kellett az érzelmi alapok lehelyezését, így a random bedobott esküvő tánc elnézhető, de az már nem, hogy milyen kliséket rántottak elő amikor a kapcsolatukról meséltek: semmi egyedi, saját hang nincs a sorozatban. Konkrétan a tánc felvezetése után minden kitalálható, ami még nem lenne akkora gond, ha szórakoztatóan adnák elő, hisz Charlie Sheen is ebből élt sokáig. Mégem teszik azt.

A Splitting Up Together számomra sajnos egy semmi. Sajnálom Jenna Fischert és Oliver Hudsont, mert mindketten többet érdemelnének egy nagyjából 5/10-nél, aminek a kihagyása vagy megnézése ugyanazt az eredményt éri el. Két hét múlva egy másodpercet sem tudunk majd felidézni a pilotból.

Previous Posts