login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: The Baby-Sitters Club – 1×01

2020. 07. 07. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Na, kábé ilyen ifjúsági sorozatokat várnék a Netflix-től – nem csak Nickelodeon-kategóriás többkamerás komédiákat lehet készíteni. Kár, hogy pont a Bébicsőszök klubja nem kapott magyar szinkront, pedig úgy talán itthon is bekerülhetett volna a napi top10-ben, mint Amerikában, ahol pár napja a harmadik helyen áll a sorozatos listán.

Annak ellenére, hogy nyilván nem én vagyok a célközönsége az Ann M. Martin 100+ részes, igencsak klasszikus könyvszériájára építkező sorozatnak (20+ percesek a részei az egy-egy könyvet lefedő, de azért nem komédia, minimum dramedy), amikből pár évtizede sorozat és film is készült, de kifejezetten bejött eddig, pedig nincs híján gyerekbetegségeknek. Sőt.

THE BABY-SITTERS CLUB – 1×01 – 6/10

A sorozat címében benne van a története is, négy 13 éves lányról szól, akik egy bébiszitter ügynökséget alapítanak, miután ráébrednek, hogy lenne kereslet ilyesmire. Ennyi. Függöny. Persze a munka mellett iskolai meg családi életet is élnek, meg a tinik összes problémájával is szembesülnek, de a barátságuk mindenen átlendíti őket.

Nyálasan hangzik? Lehet, de alapvetően ilyen pozitív sorozat a The Baby-Sitters Club, de szerencsére nem merül el a posványba, mint a Sweet Magnolias, inkább finomkodva és olykor szellemesen, ironikusan próbál értékeket közvetíteni jópofa és szerethető, és valóban felépített karakterek segítségével.

Azon karakterek segítségével, akik a szívei és a lelkei a sorozatnak. Csak a pilot alapján azt gondolhatnánk, hogy a klubot kitaláló Kristy a főszereplő, hiszen az ő narrálása kíséri a részt, de a folytatásban kiderül, hogy minden epizód másra összpontosít, így más kapja a narrációs teendőket is.

Nyilván a történet középpontjában lévő lányok azt sejtetik, hogy inkább lányoknak szól a sorozat (minden bizonnyal ez így is van), de ettől még simán fogyasztható mindenki számára, nemtől vagy kortól függetlenül, legalábbis olyan szempontból, hogy nem gügyög és nem veszik benne bugyutára a figurát, az pedig, hogy benne a gyerekek olykor gyerekesek, a szememben erény, mint hiba.

Bármennyire bájos (az!) és szerethető (nagyon az!) a sorozat, és bármilyen jól is vannak a karaktereik kapcsán kiválasztva a gyerekszínészek, az eddig látott 3 rész során folyton éreztem a sorozatot nézve valamiféle furcsa esetlenséget. Hiszem, hogy olyasmiről van szó, ami némi belerázódás után elmúlik (vagy ők rázódnak bele, vagy én hangolódom jobban rá), de vagy a színészi játék, vagy a szöveg, vagy a megvalósítás olykor kizökkentett. Tényleg nem nagyon tudom megfogni, de mintha nem gördülne olyan akadálymentesen a sorozat.

Lehet, hogy csak a retró és a modern találkozását érzem benne, amit egyébként nagyon jól sikerült áthidalni, hiszen alapvetően egy több évtizedes történetről van szó, amit úgy sikerült a mába átültetni, hogy nem maradt poros, de közben bizonyos klasszikusabb dolgok (legyen szó akár tárgyról, akár értékekről, akár egyéb gondolatról) is megmaradtak benne.

A Bébicsőszök klubja tele van egyébként is szerethető apróságokkal, amik megdobják a nézői élményt, és már csak ezért sem okoz gondot az, hogy valójában olykor apró-cseprőnek tűnő dolgokat fújnak fel a gyerekek – ezek számunkra nem jelentenek komoly tétet, de abban az életkorban simán lehet, hogy élet-halál jelentőséggel bírtak. Meg aztán nem árt, ha valaki rálát arra, hogy mik számítanak fontos kérdésnek ebben a korban.

Annak ellenére, hogy a pontszám visszafogott, tetszett, amit eddig láttam, a sorozat simán nézős marad számomra, alkalmanként “rá fogok járni” – van pár ilyen sorozatom a Netflix-en, amik ott figyelnek a “Tessék folytatni”-listában, és amikből bármikor meg tudok nézni egy epizódot, még ha direktbe nem is mondanám azt, hogy most ezt a sorozatot akarom nézni. Gondolom, nem csak én vagyok így ezzel, ilyenek lennének az epizodikus nyomozósok, ha a Netflix kegyeskedne pár amerikai darabot bezsákolni, ehh…

És, visszatérve az elejére, azért is örülök a The Baby-Sitters Club-nak, mert egy kicsit kínos volt, hogy otthon a Raising Dion-on (és a Lost in Space-en kívül) csak az előzetes alapján kicsit bugyutának tűnő komédiákat tudtam megmutatni a gyerekeknek a szinkront kapó sorozatok közül, és azok nem győzték meg őket (látszik, kire ütöttek, már most sincsenek oda a műfajért), éppen ezért lenne tökéletes egy ilyen sorozat.

Pilot: Warrior Nun

2020. 07. 02. 21:30 - Írta: human

29 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix mai premierje a “Problem? Nun, ami az erőszakot kivéve talán a CW-ra is érkezhetett volna, de ezt most bármilyen hihetetlen, nem negatívan értem.

Amúgy winnie-vel sokszor vitázunk a Netflix csütörtöki sorozatairól, mert szerintem “oda dobja a Netflix a olcsó gagyit, a töltelék kontentet”, szerinte pedig oda teszik a zsánert (akármit is értünk most ez alatt). A nagy számok törvénye alapján viszont kellett jónak is kerülni közéjük, és ki kell mondanom, hogy most megtörtént. Persze winnie számára már korábban is, lásd a Daybreaket.

A sok év kommentfogadás után tudom, valaki úgyis megvédi a Warrior Nun kapcsán még azt a kijelentést is, hogy az olcsó a megvalósítása, pedig szerintem ez a legegyértelműbb, ami elmondható. Viszont és de, van mögötte egy kis vízió, és nem vállalták túl magukat látványilag, ez alatt nem csak a CGI-t értem, legalábbis az első két rész alapján.

A történet középpontjában az áldott fém áll. Mármint Divinium vagy mi a neve, kábé, mint a vibranium a Marvel-filmekben. Ezt kutatja és őrzi az egyház, méghozzá harcos apácák segítségével. Mivel az ördög és a technológia (összemosható a kettő?:) emberei is a fémre pályáznak, méghozzá démoni meg gépfegyveres erőkkel, így nyilván a nővéreknek is van valami csodafegyvere. Ez a Glória, eredetiben Halo.

The Catholics are a little twitchy about who gets to be resurrected. Unless they control the narrative.

Ez a szerkezet, a Glória mindig egy harcos nővér hátában van, és mennyei erejével segít neki a harcban, kepességeket ad neki, regenerálja a sebesült testét, hasonlók. Bár a kezdés alapján eddig maga a Glória még sosem választott magának testet, és most egy rosszul sikerült fémszerző akció után megteszi magának. Az új, a Glóriát nem örökléssel kapott lányban kicsit nagyobb erőt tud majd felszabadítani, amire szükség lesz az erősödő harcban.

Tudom, ködösen fogalmaztam, de a sorozat is ilyesmi. A fentieket két rész után írtam, és valahogy így foglalnám őket össze röviden. Az előzetessel ellentétben nem badass csajos akciósorozat ez, hanem azért kicsit komolyabban vették. Mármint van benne harc, meg látvány, viszont mellette rengeteg idő megy el a világ és a karakterek felépítésére is. Nyugisan alapoznak itt mindent, néha csak utalásokkal, mintha a John Wick-et néznénk.

Közben pedig a főszereplő, a korábban kerekes székben élő, és meghaló, de a Glóriának köszönhetően feltámadó és újra járni képes Ava pedig élvezi az új életét. Mármint a járást. Meg a falon átesést és a gyors gyógyulást. Eddig árvaházban “élt”, így most nyakig merül az élvezetekbe egészen a második rész végéig, ahol összeér Ava és a harcos nővérek szála végre, kezdődhet a kiképzés és a harc, többet tudhatunk meg majd a szembenálló felekről.

Tudom, leolcsóztam a sorozatot, és ez a tény továbbra is áll, nem egy Game of Thrones büdzsé volt itt, de valószínűleg a Supergirlnél is lejjebb lehettek költségvetéssel, viszont a spanyol helyszíneken elég sok szereplőt mozgatnak, néha a statisztákkal sem spórolnak, és bár lehet később ismétlődni fog pár helyszín, de mégis sok helyen jártak a kettő kezdő rész során. Plusz digitálisan néz ki a sorozat, de nem olcsó digitálisan.

Nyilván erős a tini-, vagy inkább fiatal huszonéves dráma része is, érdekes keverék, hogy az egyik percben egy forró vassal szétütik valakinek a fejét, 10 perccel később meg pedig a főszereplő magában narrálja, hogy milyen helyes egy fiú, bárcsak megcsókolná. Oké, az időtartam kapcsán kicsit csaltam, csak be akartam mutatni a két végletet, ami keveredik, bár egyelőre nem idegesítően.

Ha már szóba hoztam a narrálást, akkor hozzáteszem, hogy ezúttal nem lehúzóan tettem. Bár valójában nekem túlzásnak tűnt, viszont nem a nézőnek beszéltek vele, hanem olyasmi volt, mint amikor egy könyvet rosszul adaptálnak, és képi-színészi képességek helyett a főszereplő gondolatait halljuk.

Mármint tényleg ez történik itt is, viszont aranyos volt, ahogy magának beszél a főszereplő a fejében, szóval nem olyasmi, mint a Love Life-ban. Meg a sorozat sem oda célzott minőségileg, de ezt a zárszóba már.

Úgy tűnik, a készítők teljesen tisztában voltak vele, hogy “csak” egy szórakoztató sorozatot csinálnak, viszont annak nagyon korrekten álltak neki. Ha kicsit limonádé, néha harcolós, természetfelettis sorozatot akar valaki nézni, az mindenképp próbálja be a Warrior Nunt. Nem is tudom szétszedni, mindkét kezdő rész 7/10 simán.

Pilot: Épidémie

2020. 07. 01. 19:20 - Írta: human

3 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

A franciakanadai sorozat, ami itthonra A járvány címmel futott be a TV2 kábelcsatornájára, a Prime-ra (még megnézhető ingyen a pilot). A címből ki is található, hogy miről szól: igen, egy járványról. Nem a koronavírusról, de azért mégis durván van időzítve, és talán emiatt többen is próbálják be.

A történet Montrealban játszódik, bár ha a látottak alapján kellett volna tippelnem, azt mondtam volna, hogy egy kisvárosban. A helyi, fertőző betegségekkel foglalkozó központ vezetőjének kell szembenéznie egy kifejezetten fertőző vírussal, ami görényről, vagy rajtuk keresztül másról (ez a több fajt ugrók a legveszélyesebbek, épp áll a világ miattuk) terjed.

A pilot igazából csak lefekteti az alapokat, láthatjuk az első pár beteget, akik influenzaszerű tünetekkel bírnak, mutatják a kis görényeket, és mi tudjuk, hogy terjesztenek valamit, így külön elborzasztó, amikor egy kisgyerek kapja az egyiket. Közben egy idősotthonban szalmonella fertőzés tombol, de valószínűleg ez sem lesz olyan egyszerű.

A vírus mellett még némi magánélet is elfért a kezdésben, a kutatónő épp megtudja, hogy a férje valószínűleg megcsalta. Sőt, még az intézet is bajba kerül, mert pár félmondatot félreért az idősotthon vezetője, ezért egy húsipari céget gyanúsítanak meg először az ételmérgezéssel.

Ez utóbbi amúgy azért érdekes, meg az egész sorozat, mert valójában a kis költségvetés miatt valahogy hihetőbb is az egész. Félreértések, nem ismert színészek, akik közepesen játszanak jó esetben, és így lassan összeáll ez a realista hangulat.

Azért nem akarom túlzottan felemelni, valójában olcsó a sorozat nagyon, meg olyan… túl szakkönyves. Nehéz elmondani, de néha így látni, hogy “ezt az apróságot ki kell emelni, ott ragad a kamera kis időre, mert fontos lesz”, de sokszor megakasztja a ritmust. Kicsit gyakorlatlan az egész.

Amin azért a színészek sem segítenek végtére is. Szóval egyrészről érdekes, hogy nincs nagyon ismert arc, hihetőbb a sztori (bár valaki mindjárt betámad, hogy “hát de Julie Le Breton!”), viszont rajta kívül a többiek között amatőr filmezés hangulat uralkodik néha, például a miniszter és a kutatónő alatti alkalmazott siralmas volt.

Valójában érdekesség miatt tudom ajánlani A járványt, mert bár 6/10-es kategória a pilotja, de mégsem unatkoztam közben, és nincs semmi ehhez hasonló épp. Nem egy Helix, nem is A vírus (The Outbreak), inkább, és ezt most ne úgy értsétek, hogy teljesen ugyanazt hozza, a Fertőzés (Contagion) ugrott be közben.

Pilot: The First Team

2020. 06. 29. 19:29 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

– He’s a great guy.
– Fuck off!

Kár, hogy az a kijelentés, miszerint a The Inbetweeners készítőinek új BBC-sorozata nem hoz rögtön ide is egy valag nézőt: egyrészt mert a The First Team rohadt vicces, másrészt mert hiába vannak rajongói, sokkal több embernek kéne ismerni a The Inbetweenerst, ami amúgy itthon a Netflixen nézhető.

A történet egy kitalált angol focicsapat játékosai körül bonyolódik, de ez inkább munkahelyi és más komédiát jelent, mint focisat. Sőt, a sport nagyjából arra van használva, hogy amiatt híresek valamennyire a főszereplők, és a szurkolókkal való interakcióiknak van kis súlya, így erősebben lehet lecsapni ezeket a helyzeteket.

A sorozat ott indít, hogy valami elnézve leigazol a csapat legendás edzője egy amerikai focistát, de minden arra mutat, hogy elnéztek valamit, több pólót akartak eladni a rajongótábor bővítésével az új piacról, de véletlenül egy noname senkit szereztek be az Államokból, és a jogi csapat nem tudja semmissé tenni a szerződését már.

Az egész dinamika arra megy ki, hogy az új srác nagyjából az ész, a felnőtt gondolkodás szava az öltözőben a klikkekre bomló, 12 éves gyerek szintjén lévő játékosok között. Rengeteg helyzet erre megy ki, hogy vele együtt csodálkozunk rá a fiatal felnőttek viselkedésére, de, és itt jön az írók ereje, mégsem rajtuk, hanem velük együtt nevetünk. Na jó, párszor rajtuk, de olyankor direkt túlzó dolgon, nem valós problémán.

Mindehhez remek karaktereket alkottak, akiket valahogy simán lehet kedvelni, érdekel minket a sorsuk. Egyrészt a magát nem sokra tartó új srác rögtön szerethető, mert a helyzet amibe kerül az új csapatban annyira abszurd. De a kicsit egyszerű tényleg játszó focista kényszeressége és önbizalomhiánya is olyasmi, amit át lehet érezni. Hogy a magát nagy sztárnak játszó anyámasszony katonájáról ne is beszéljek.

Röviden a First Teamet inkább haverkomédiának mondanám. Három srácból kettő próbál felnőni, a harmadik pedig józan ésszel segíti őket ebben, és közben a kijutni a dryspellből. Nehéz jól leírni, de leginkább azért borultam az első két részen, mert teljesen “de hát a cryo chamberben meg lehet fagyni, LITERALLY in the name” logikát szinte a néző helyett süti el a srác, és mégis ott röhögünk azon, ahogy erre a társai reagálnak.

Amúgy a BBC-sorozat jelzőt ne vegyétek negatívnak, nem a jólfésült cuccokat, PC humort nyomatnak. simán 8/10 a kezdés, a második rész pedig 7/10. A többit majd meglátjuk. Már elérhető az egész rövid évad amúgy.

Pilot: The Unremarkable Juanquini / Chichipatos

2020. 06. 24. 15:50 - Írta: Necridus

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Májusi premiert kapott a Netflixen A tehetségtelen bűvész című kolumbiai dramedy, aminek központjában egy négytagú család áll: az apuka bűvész, az anyuka a menedzsere, a tinilány kissé dívás, öccse pedig művészlélek. Közösen egy családi vállalkozást vezetve járnak különböző rendezvényekre bűvészműsorokat vezetni.

Miután elolvastam a hivatalos szinopszist, nagyon felcsigázott, hiszen hány sorozatot néz meg az ember, aminek a bűvészet áll a középpontjában? Ráadásul bűnügyi szál is van. Nálam nem kellett ennél több, így neki is lendültem a 7 epizódos (az első közel 40, a többi már 30 perces), természetesen magyar feliratot kapó sorozatnak.

A történet szerint Juanquini, a bűvész nem épp a legtehetségesebb, nem is túl szórakoztató, éppen csak megél a rendezvényekből. Amellett, hogy az asszony menedzseli, a lánya a szép asszisztense, fia pedig a zenész a családban, aki folyamatosan dobálja a művészi dalszövegeit. A családapa új trükköt próbál ki otthon: hogyan tüntet el tárgyakat, élőlényeket. Így sikerült először a macskát eltüntetni, amivel csak a családi vitákat fokozta.

A következő esemény, amire hivatalosak azonban egy bűnöző házibulija, ahol fegyverekkel kényszerítik, hogy nyűgözze le a bulizókat, így beveti új trükkjét, és eltünteti a házigazdát. Ez azonban nem varázsolja el a közönséget, inkább felháborodást kelt, ahogy a rendőröknél is, akik rajtaütést hajtottak éppen végre. Hősünket ezért beviszik, börtönbe is kerül, családja pedig azon van, hogy ügyvédet találjanak és kihozzák a sittről.

Direkt belenéztem a második epizódba is (hogy tudjam, merre halad majd a sztori), annak ellenére, hogy már az első rész végén tudtam, hogy ez nem az én sorozatom lesz. Komédia akar lenni, csakhogy nem vicces (mondjuk nem is az a kínosan humortalan, inkább amolyan semleges), a díszletek és a jelmezek pedig rettentően giccsesek és mesterkéltek.

A négy központi figura közül talán a művész srácot sikerült velem egyedül megkedvelni, bár akinek nem jönnek be az ilyen mély szövegeket árasztó, távolba merengő karakterek, az még őt se fogja kedvelni. A lány egyszerűen idegesítő, tipikus beszólogatós nővér, az anyuka elég jellemtelen, semmi különleges tulajdonsága, az apuka pedig inkább szánalmas figura, mint vicces.

Persze belőlük ettől még származhatna remek humor…, de nem származott. A történet persze lehet, hogy izgalmasabbá válik, mert van benne potenciál, azonban nem látom, hogy ebben a bűvészet sok szerepet kaphatna. Ezzel pedig csak egy szerencsétlen figurához jutunk, aki börtönbe került úgy, hogy nem is akarta elkövetni a bűncselekményt, a furcsa családja meg próbálja kihozni onnan.

Ezért is volt nálam maximum 3/10 ez a kezdés. Nem lett túl humoros, a karakterek se túl megnyerők, így nincs semmi, ami marasztaljon. A börtönös szál még akár érdekes is lehetne, hogyan éli túl a szerencsétlen fickó, de erről én már csak olvasni fogok.

Pilot: Love, Victor

2020. 06. 23. 19:20 - Írta: human

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Nehéz tininek lenni, és nehéz sorozatot csinálni erről? Azért a Love, Simon-mozifilm univerzumában játszódó múlt heti premier, eredetileg Disney+-ra szánt Hulu-sorozat megpróbálja. És azért van benne némi érték is. Jöhet a de?

A történet középpontjában Victor áll, aki még nem tudja pontosan mit akar, de örül, hogy egy nagyvárosba költözött a családja Texas-sól, mert az újrakezdés, és az elfogadóbb környezet talán végre szabadabb életet engedélyez számára, amíg ki nem találja mit érez az ellenkező és saját neme iránt, bár minden jel arra mutat, hogy meleg.

Hogy miképp lehet ebből sorozatot csinálni? Hát be kell hozni a húgát, aki teljesen más mint ő, így a problémái is eltérnek. Már csak egy kis súrlódást kell a szülők közé csempészni, és meg is vagyunk. Elismerem, lehet, hogy cinikusnak tűnök, de csak azért , mert már sokszor láttam ilyet, de szerintem a sorozat ebből a szempontból nem problémás.

Sokkal inkább onnan kötnék bele, hogy a sorozatot a filmmel levelezés módján kötötték össze. Vagyis valami online üzengetéssel. Avagy az itteni srác folyamat ír Simonnak, aki válaszolgat is.

Hogy ez miért gond? Amikor valami karakterfejlődést vagy fordulatot nem tudnak megoldani a főszereplőnél, akkor csak pont akkor ír neki valami mélyet a Love, Simon sráca, ami miatt változik a viselkedése. Boom. It’s like poetry.

Viszont a fenti miatt nem temetném túl mélyre, mert szerintem viszonylag normális formában fontos lehet a fiataloknak ilyen önelfogadós sorozatokat csinálni, és igazából egyedül a levelezés könnyűsége ami tényleg zavaró benne. Azon kívül elég jó problémákat vet fel, valljuk be, még a mellékszereplőkön is.

— Wait. Lake, that picture’s from your nana’s funeral!
— Whatever. Nana would have wanted me to find love with Andrew.

Oké, ez pont nem a legjobb felvetés, de nem tudtam hova illik jól a posztba az idézet. Viszont még ebben is benne van, hogy az iskola elvileg menő lánya mi minden játékokat erőltet, csak hogy megszerezze a figyelmet a neki tetsző fiútól. De persze nem megy neki, mert mindenki valaki másra vágyik, hiszen tini, és amúgy is a sokszögekben van az igazi dráma.

Valójában korrekt tinisorozat a Love, Victor, de közben mégis egy kicsit semmilyennek éreztem. Talán mert túl fontos akar lenni? Nehezen tudom megfogalmazni, olyan oktatós szaga van, nem pedig szórakoztató, ami közben azért mélyebb is néha. Az első két rész 6/10 körülre ért fel. De ha valaki azt mondaná, hogy muszáj megnéznem, akkor semmiképp nem érezném nehéznek. A héten szerintem érkezik is róla az évadkritika.

Pilot: Perry Mason

2020. 06. 22. 21:28 - Írta: human

25 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bevallom, nekem Perry Mason karaktere egyáltalán semmit sem jelent, szóval a könyv-ismeretes kritikához meg kell várnotok a jövő hetet.

Ellenben az akkor ponyva, mostanra már klasszikus detektív történeteket bírom nagyon, Raymond Chandlertől minden megvolt, és a Szigorúan bizalmast a legjobb filmek egyikének tartom. Az HBO új sorozata pedig ezek közé igyekszik besorolni, méghozzá elég jól!

A főhős Perry Mason, aki 1931-ben még magánnyomozó, de nyilván később ügyvéd lesz, bár erre csak enyhén utalnak egyelőre. A pilot elején mi mást csinálna, mint kompromittáló, mocskos fotókat az egyik hollywoodi stúdió fejes számára.

Mindeközben egy durva gyerekrablás végét is láthatjuk, ahol hiába fizet a család, mégis megöli valaki az alig 1 éves gyereket, méghozzá elég durván kezelik utána a tetemet. Szóval olyan 10 perc alatt eljutunk oda, ahova a karakter a rész végére: mindenki hazudik, titkol valamit, és csak a saját érdeket nézni. Na meg mocskos a fejbúbjáig, akármit is mond.

A fentieket úgy kell elképzelni, hogy klasszikus noir utakon, a gyerekrablás fő ügyön át kiderül majd a rendszer mocskossága, és hát a nyomozó szürke morálja is próbára tétetik közben. Meg végzet asszonyát is kapunk, egy vörös démont. Már a pilot is elég gyorsan kiszélesíti az ügyet, nem kell sokat várni rá, nem az lesz a nagy felfedezés, amit az elején sejtünk, gyorsan ellövik ezt a részét a sztorinak.

Mindezt viszont tényleg úgy kell elképzelni, ahogy fent szóba hoztam. Az HBO új presztízs sorozatáról van szó, és tényleg az L.A. Confidential-höz hasonlít, meg a Big Sleephez. Vagy nyilván a Broadwalk Empire-t kéne emlegetnem még.

A lényeg, hogy gyönyörű a régi Los Angeles, sokat játszanak a kontraszttal, és olyan… régies a sorozat, de ezt pozitívan értve, mert azért a vágás nem teleportált oda vissza, igyekeznek a modern ritmusnak megfelelni.

A szereplőgárda pedig hatalmas. Vagyis megszokott HBO-minőség. Matthew Rhys hihetetlen jó választás a padlón levő, háborús veterán kiégett magánnyomozónak, amikor meglátja a tetemet a hullaházban abban minden benne van. De John Lithgow is baromi jó volt, sőt, Nate Corddry is ütött.

Bővebben majd az évad végén? Vagyis a jövő héten winnie a könyvek ismeretével, de mondom, az ilyen detektívtörténetek kedvelőjeként ez a kezdés engem 8/10-re győzött meg, hiába volt 53 perces, elrepült.

Pilot: Devils

2020. 06. 21. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Ilyen az, amikor valaki csak a stílust látja, a fordulatokat, de azt nem, hogy egy-egy sorozat mitől lesz remek? Nem is tudom mire hasonlít a Sky Italiára érkezett angol nyelvű Devils igazán, de az biztos, hogy vért izzad az “ez presztízs” oltárán, miközben a vágója is ezt teszi, hogy valami koherens dologgá rántsa össze?

A sorozat Guido Brera könyve alapján készült és az eurózóna válságáról szól 2011-es görög válság idején. Konkrétan a bankok oldaláról közelít a kérdéshez, ahol ördögök dolgoznak, még azok sem tagadhatják le, akik abba ringatják magukat, hogy nem sátániak.

Mindezt abból a szemszögből, hogy mi lenne ha ezeknek a bankoknak érdeke lenne Görögország krízise, hiszen ennek shortolásával iszonyat sok pénzt lehet keresni. Vagy valami ilyesmit sugallnak a pilotban, de elég sok mindent kevernek, és semmilyen szinten nem lehet kapcsolódni benne senkihez, nem csak mert esetleg gonosz, hanem mert nincs kidolgozva igazából.

A lényeg, hogy van a gonosz bank vezetője, igazgatótanácsa, meg van az ide bejutni akaró főszereplő, akinek van egy bomba ex neje, aki amúgy drogos és a legdurvább crack-házban talál rá, de azért jól néz ki. Meg van egy blogger-riporter, aki amúgy valami szervezet tagja és nyomoz a főszereplő után. Ezen kívül még valami megfigyeléses, kémkedéses irány is van. Meg ugye ott van, hogy lehet tényleg közük van a görög problémához.

Igazából nem is a sok szál lenne a gond, kéne mind, hanem a kidolgozás, de olyan alapvető problémák vannak, hogy nem adják át azt a teret ahol a karakterek vannak. Tudom, furcsa ezt így kiemelni, de a “cég” (bank?) épületében fel-le mennek random egy üvegliftben, csak mert menő, ha ott futnak össze konfrontálódni a karakterek.

Tényleg ezt tudom mondani a sorozatra főleg, hogy akar valami lenni, de nem igazán megy neki. A Succession, a The Big Short és hasonlók lebeghettek a készítők szeme előtt, de megközelítőleg sem sikerült olyat csinálniuk (éjjel valami jobb példa is beugrott, de mára elfelejtettem, mint majdnem a teljes pilotot).

Az egészet tetézi, hogy mindenki borzasztó kiejtéssel beszél. Nyilván Patrick Dempsey simán érthető, és tulajdonképpen a többiek is, de látszik, hogy nem anyanyelvük az angol, és valahogy így sorozat formában ez elég zavaró. Főleg, hogy néha ilyen utószinkronnak hangzik, leginkább a főszereplő. Érdekes, mert Laia Costa is, aki azért játszott már pár filmben.

Ilyen unalmas kezdést rég láttam, bár tény, hogy winnie 175 idei bepróbált pilotjának nekem nagyjából a fele volt meg, és lehet volt már az utóbbi 6 hónapban ennél rosszabb… remélem, nem találom meg. 1/10, na jó, igazából 5/10, de kerülendő.

Pilot-mustra: El Presidente – 1×01

2020. 06. 18. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Ejj, pedig régen nagy nézője, ismerője, sőt, tudora voltam a focinak, a hazai megyei szintig követtem az eredményeket, külföldre is utaztam nézni a válogatottat, külföldre merészkedtem, hogy BL-meccset lássak és Franciaországban a 98-as vébé alatt egy hónapon át vonatozgattam és néztem hét helyszínen nyolc meccset (és láttam az egyik legjobbat Nantes-ban – meg Saint Étienne-ben a kedvenc csapatomat a továbbjutás kapujában leolvadni brutális módon).

Azóta (több, mint egy évtizede) teljesen lejöttem a sportról, sem a klubfoci, sem a válogatottak nem izgatnak, legtöbbször az eredmények sem jutnak el hozzám, azonban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség botrányairól és a korrupcióval kapcsolatos ügyekről még én is olvastam, bár közel sem voltam képben a részletekig menően. Már csak ezért is érdekelt az Amazon új sorozata, amely pont a szervezet működése kapcsán indított FBI-nyomozással (is) foglalkozik.

EL PRESIDENTE – 1×01 – 6/10

A chilei Pablo Larraín nevével fémjelzett sorozat (a No és a Jackie rendezője executive producerként dolgozott rajta) a 2015-ös, korrupcióval kapcsolatos FIFA-botrányt dolgozza fel, ami elég komolyt kárt okozott a szervezetnek, hiszen letartóztatásokat és lemondásokat vont maga után – az eseményeket nem részletezném, mert a sorozat kapcsán akár spoileresek is lehetnek, de ahogy a true crime drámáknál, itt is másképp fog nekivágni valaki, aki tudja, hogy mi történt, és az, aki teljesen sötétben tapogatózik.

Bár a jelenben, vagyis 2015-ben kezdünk, előbb 2014-re vágunk vissza, Julio Grondona, argentin focielnök temetésére, majd pedig újabb évtizedet, hogy megismerjük Sergio Jaude-t, aki a korrupciós botrány egyik kulcsszereplője volt a chilei foci első embereként. Ő lesz ugyanis a főszereplőnk, az ő karrierjét ismerhetjük meg, ahogy egy másodosztályú fociklub piti szélhámos elnökeként a legmagasabb körökig vitte – nem feltétlenül a hozzáértésének köszönhetően.

A múltban azt láthatjuk tehát, hogy miképp vitte fel Jaude dolgát az isten, illetve a pozíciójában hogy próbált magának tekintélyt szerezni, a jelenben pedig afféle örökösödési háború zajlik, immáron az FBI figyelő szemei előtt.

A sorozatot ugyan a fent említett Grondona narrálja (a síron túlról), de Jaude a főszereplő (főHŐSnek nem annyira merném nevezni), és az ő története valóban lenyűgözően indul. Azt azért sejtettem, hogy nagyjából inkább történelmi fikció lesz az El Presidente, nem pedig dokdudráma, de gondolom, a chilei focielnök személyisége és tevékenysége nem áll távol attól, amit látunk – és ez nem kicsit ijesztő.

Ugyanis Jaude, ahogy írtam, egy nagyon kisember, már-már szélhámos, aki fűt-fát ígért a játékosainak a másodosztályból való feljutás érdekében (hogy aztán cserben hagyja őket), aki verőemberekkel szerez érvényt az akaratának és tartja tisztán a kezét, akit a felesége simán tud irányítani, és aki tök véletlenül hazája első számú focis tisztségviselőjévé válik annak ellenére, hogy teljesen fogalmatlannak tűnik és a személyisége miatt sem alkalmas rá.

Nem is meglepő, hogy folyamatosan lenézik őt, bábként használják a legkevesebb hatalommal bíró funkcionáriusnak tartják, de az sem véletlen, hogy eredményeket ért el korábban a csapatával, illetve mégiscsak beleülhetett abba a bársonyszékbe, szóval valamit csak tud, ha mást nem, akkor helyezkedni és hízelegni, és pont ez a sorozat fő erőssége, hogy van a középpontjában egy teljesen valószerűtlen, abszolút lenyűgöző karakter.

Ha nem tragédiával végződne a főhős története, akkor komikus személyiségként is lehetne emlegetni, de az mégiscsak komoly dolog, hogy magának és másoknak köszönhetően milyen pozíciókig jutott el, szóval nem begatellizálnám a dolgot, meg aztán, ha távolról nézzük az El Presidente-t, akkor rájövünk, hogy a sorozat nem egy emberről szól, hanem a focis maffiáról, a sportág köré kiépített üzletről, és az attól zsírosan távozó kisgömböcökről.

Elég mocskos világot ábrázolnak ugyanis, s teszi mindezt abszolút szatirikusan, még akkor is, ha olykor a kínunkban röhögünk azon, hogy mi minden folyt a háttérben, és hogy a sáros alanyok meg voltak győződve arról, hogy mindezt simán meg fogják úszni, többek között a mentességüknek köszönhetően. Csak ugye Amerika beleköpött a levesükbe.

A megvalósításról nem sok negatívat lehet mondani, a múlt és a jelen elég jól el van különítve egymástól, a főszereplőt alakító Andrés Parra szuper, de esélytelen eladni ebben a kopaszodó figurában 31 évesnek (cserébe viszont akármennyire is csúszómászó, nehéz nem szimpatizálni vele), vele szemben pedig két fiatal veterán színésznő van – Karla Souza lehet, hogy ezt a sorozatot forgatta a How To Get Away with Murder 6. évadja helyett, a másik kiemelt szereplő pedig Paulina Gaitán, akiről már a Diablo Guardian kritikájában is elismerően beszéltem.

A mellékszereplőkkel sincs semmi gond, de az első részben teljesen esélytelen voltam abban a tekintetben, hogy párosítani tudjam a neveket és országokat a dél-amerikai focielnököket alakító “öregemberekhez”. Persze lehet, hogy idővel megjegyzem, hogy melyikük a brazil Hawilla, és melyikük a kolumbiai Esquivel. Ha még valami negatívat kellene kiemelnem, az az eleinte folyamatosan szóló latin zene lenne, ami nekem nem illet ide (nem Baker and The Beauty ez!), de végülis a szatírásba belefér.

Amint tudatosult bennem, hogy ez a sorozat mi akar lenni (nagyjából harmad- vagy féltávnál?), akkor máris másképp néztem rá, és elkezdtem felszabadultabban élvezni (lehet, hogy az elejét is újra kéne néznem? a folyományok ismeretében a kezdés infóhalmozása is jobban megmaradna bennem). A rész végi csavar pedig egy korábbi, számomra kérdőjeles pillanatot magyarázott meg, és volt annyira figyelemfelkeltő, hogy megtartson az 1×02-re. Ami után viszont mindenképp döntenem kell majd.

Pilot-mustra: Hollywood – 1×01

2020. 06. 17. 17:10 - Írta: winnie

16 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

I wanna take the story of Hollywood and give it a rewrite.

Hiába vagyunk jó pár dologból naprakészek, némely hype-osabb premierről csak később tudunk írni, és nem kell ecsetelnem, hogy a Ryan Murphy-féle Netflix-es Hollywood ezek közé tartozik. Hogy kompenzáljunk, miképp pár napja a Trying-ra, erre is rá fogunk duplázni, hiszen a pilot (vagyis 2 részes) kritika után jön majd a teljes évados írás is a széria komolyabb, spoileres kivesézésével.

HOLLYWOOD – 1×01 – 6,5/10

A Hollywood Hollywood-ról szól, Hollywood-ban játszódik, a főszereplői a főcímben megmásszák a Hollywood feliratot, így törve a csúcsra. Ja, és mindez a negyvenes években, amikor az “álomgyár” a korszellemnek engedelmeskedve nem annyira a mai korra jellemző értékrendeket tudta magáénak, hanem sokkal komolyabb korlátok között működött. Ryan Murphy pedig ezzel a sorozattal azt akarja bemutatni, hogy mi le(hete)tt volna akkor, ha… ez nem így ment volna anno.

Ehhez a segítségére van egy feltörekvő színész (aki egy benzinkúton dolgozik kvázi szexmunkásként), egy feltörekvő forgatókönyvíró (akit előbbi szervez be kollégájának, hogy a férfi kuncsaftokba besegítsen neki), egy feltörekvő rendező, valamint egy veterán, egy származása miatt partvonalra állított, valamint egy másik, egy feltörekvő színésznő – többek között. És (majdnem) mindegyikük természetesen a csúcsra tör.

– Asian lead. Half-Asian director. Who do you think would go see this picture?
– A good story is a good story, Miss Wong.

A sorozat a mostanság divatos alternatív történelmi megközelítést vállalja be, de mindezt nagyon is valós, történelmi alapokra építve teszi, nem egy karakter, esemény vagy film a valóságban is létezett, és ez az elegy szerintem igencsak megkapóra sikeredett, főleg, hogy a régifilmes műveltségem közel sincs olyan szinten, hogy mindenről tudjam, hogy azt az élet ihlette, vagy csak az írók fejében fogant meg.

A nagyon (hamis)nosztalgikus történetmesélés ráadásul kiegészül az általam igencsak kedvelt insider szemszöggel is (a filmkészítés minden aspektusa lenyűgöz, már eleve a filmesek gondolkodásának módját is órákig el tudnám hallgatni), szóval ez is pozitívum volt, az pedig, hogy pár álmodozó, sőt, ebben a világban álmodni merő fiatal van a középpontban, az végképp inspirálónak hat és optimista hangulatba ringatja az embert.

Más kérdés, hogy ezek a karakterek (talán szándékosan), de elég tipikusan vannak az elején felskiccelve, néhány vargabetűn kívül eléggé kiszámíthatóan folyik az alapozás, de legalább törődnek a karakterizációval, ráadásul a mellékszereplők már nagyon eltaláltak, és az ő segítségükkel világítanak rá igazán arra, hogy milyen ez a hollywoodi világ, és mik is vele a gondok.

Nyilván az ember a pilotból szereti megítélni az új sorozatokat, mert mégiscsak erre valók az első részek, de a streaming korszakban ez egyre nehezebb. És nem csak az esetenkénti hosszú filmes felépítés miatt, amikor nincsenek rákényszerülve a készítők, hogy rögtön az elején minden adujukat kijátsszák, hanem például azért is, amit a Hollywood produkált, hiszen több kiemelt karaktert és történetszálat csak az 1×02-ben mutatott be és vezetett fel.

Abban a második részben, ami nagyjából ugyanazt hozta, mint az első, de mivel bemutató és (a szituációkat meg)alapozó stílusú volt, igazából csak arra szolgált az indítás történet komponense, hogy a néző kíváncsiságát felkeltse, nem pedig arra, hogy sokkolja, lenyűgözze, taccsra vágja vagy beszippantsa. Ha valamikor is a sztori zsenialitásáról fogunk beszélni, az nem az első két epizód után lesz, hanem a folytatásban vagy a szezon végén – ilyen hosszú felvezetés után némiképp csalódás is előre látni, hogy csak 7 részes az évad.

De ez csak a sztori komponensre igaz, mert bőven kompenzál a Hollywood más aspektusaival, amik viszont már könnyen megfoghatják az embert, hogy aztán ne is eresszék. A 40-es évekbeli közeg, a retró külsőségek (jelmezek, díszletek, színészek megjelenése), a megvalósítás, ez a csillogó(nak ható) világ, amiről jól tudjuk, hogy mennyire romlott valójában (legalábbis némely szegletében), mind, mind olyan tényezők, amik engem is arra sarkallnak, hogy tovább nézzem a sorozatot, mert érdekel, hogy mit akarnak elmesélni ebben a környezetben.

– The world’s changing.
– Maybe. But it ain’t changing fast.

És talán még azt sem fogom bánni, amit egyes kritikák kiemelnek, hogy a végeredmény nem lett annyira mély vagy kritikus, mint lehetett volna, inkább csak afféle vágyálomként, fantáziaként funkcionál (meg aztán ki tudja, hogy én miképp fogom magamnak ezt megítélni), mert ha el tud merülni egy világban, akkor még ezt sem igazán bánja az ember. És szerintem a Hollywood világában remekül el lehet merülni. És közben bízni abban, hogy történet szintjén is meg fogja lépni a folytatásban a szükséges szintet.

Pilot-mustra: Sweet Magnolias – 1×01

2020. 06. 16. 15:50 - Írta: winnie

10 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Oh, Lord.

Amikor a Netflix ugyanazon a napon berendelte a Virgin River-t és a Sweet Magnolias-t (mindkettő romantikus regénysorozatok adaptációja), akkor kiderült számomra, hogy a platform oly sok szegmens után a Hallmark-osat is be akarja venni. (Arra gondolok, hogy a Netflix-et sokan csak egy tévécsatornának vélik, és ha meglátnak rajta mondjuk egy gagyi scifi-sorozatot, akkor elkezdik temetni, hogy “oda a minőség!”, holott a Netflix az vagy 20-30 tévécsatorna, a prémium “Netflix-HBO” mellett ott a Netflix-Syfy, az EuróNetflix (meg az indiai, meg a koreai), ott az OviNetflix, a YANetflix, a DokuNetflix, a RealityNetflix, és a többi. És gondoltam, most eljön a NetflixMark.)

Az egészben csak az volt a fura, hogy mintha szégyellte volna (erről itt írtam) ezeket az egyébként nagyon népszerű (ld. a vasárnapi nézettségi listákat) stílust képviselő sorozatokat. Gondolhatjátok, hogy milyen nagy meglepetés volt ezek után a Virgin River, ami egy teljesen korrekt és szerethető kezdést produkált. El is kezdtem bízni a mostanság bemutatott Édes magnóliákban, de elég nagy pofára esésben volt részem.

SWEET MAGNOLIAS – 1×01 – 2/10

Alapvetően a történet 3 barátnőről szól, akik közül az egyik éppen egy válási procedúrában vesz részt, miután a férje megcsalta – az egyik barátnő épp az ügyvédje, a másik pedig egy séf a helyszínül szolgáló településen, és miután az események eléggé megviselik és megtépázzák a főhős anyukát, Maddie-t, utóbbiak próbálják új élet kezdésére kapacitálni. Ez új kapcsolatokat és új munkát is jelenthet – éppen ezért egyikük vásárol egy ingatlant, hogy ott fürdőt (‘spa’) alakítsanak ki, ami az elvált asszonyt is lefoglalhatná. Persze a felnőttek mellett még a gyerekek is megkapják a maguk történeteiket, kétségünk se legyen efelől, mint ahogy munkahelyi szálaktól sem mentes a sorozat.

A fentieket pedig képzeljük el úgy, hogy egy Serenity nevű kisvároskában járunk, az Egyesült Államok déli részén, vagyis a stílus azonnal belövésre került (ld. még déli vendégszeretet, illetve erkölcsök, értékrendszer), mint ahogy a fürdős szál mellett az olykor (valamiért) pejoratívan használt csajos vonalra erősítenek rá a körömlakkokkal, rúzsokkal és borozgatásokkal foglalkozó jelenetek is.

Nem vitatkozni akarok a lejjebb olvasható kommentekkel, amik érkeztek a sorozatról, de engem megdöbbent a Gilmore Girls-ös párhuzam felhozása (de azért úgy korrekt, ha megemlítem, főleg, hogy az IMDb-s értékelésekben is előfordul – én meggyőzhető vagyok!). Nyilván mindkét sorozat kisvárosi, de valahogy nehezemre esett más hasonlóságot találni, sem stílus, sem prezentáció, sem témák tekintetében engem nem emlékeztetett az Édes Magnóliák a GG-re. Annál inkább a legHallmarkosabb Hallmark-sorozatokra.

Ez persze nem csoda, hiszen Sheryl J. Anderson, a készítő korábban nem csak Hallmark-sorozatokon és -filmeken dolgozott, hanem UP-os filmeken és sorozatokon (UP, mint Uplifting). Ez persze sokak számára pozitív lesz, hiszen csak arra utal, hogy a cél egy pozitív és felemelő történet elmesélése, és számomra sem stigma, hiszen a Virgin River-es Sue Tenney konkrétan a Hallmark-os Good Witch készítője, aki korábban a Cedar Cove-ba is írt. És a “Hallmark” jelző itt esztétikát takar. És az esztétikát a Sweet Magnolias (számomra) sajnos fullba’ nyomja.

Mighty gracious. […] Keep in mind that you aren’t worth the skin God spent to wrap your bones in. You best pray he doesn’t regret his investment in you

Fura ezen kiakadni, főleg manapság, amikor rengeteg negatív ömlik az emberre a világból (már persze arra, aki ilyesminek teszi ki magát), de nekem túlzásnak tűnt a fene nagy jovialitás a sorozatban, az, hogy mindenki mosolyog (lehet, hogy őszintén, de reflexszerűen is arra gondolhat a néző, hogy valami van a mosolyok mögött), minden virágokkal teli, hogy a szereplők random egymással táncolnak a konyhában, hogy a főhős mondandójába folyton vallásos fordulatokat csempésznek bele, és így vigasztalják egymást:

I am so sorry that life is kicking you in the fanny so hard right now. What you need is a lavender bath and a glass of Merlot.

A Sweet Magnolias-ban nincsenek “gonoszok”, mármint negatív szereplők. Persze ez a folytatásban változni fog, de már a pilotban is nagyon igyekeznek, hogy a negatívnak beállított figura a rész végére feloldozást nyerjen, és a mellé rakott szereplőre is rápakolnak annyi réteget, hogy csak az őt játszó színész miatt érhesse őt kritika. Itt mindenki jó akar lenni. És én sem vagyok cinikus, de ilyen egyenpaletta mellett hol vannak az érdekes karakterek, hol van az izgalom?

How in the devil did I get to this place?

Számomra tényleg felfoghatatlan, hogy egy efféle sorozat miképp lehet ennyire kontraproduktív a szememben, pedig én tényleg nem az a típus vagyok, aki felhúzza magát azon, ha karakterek szívjóságból cselekednek mondjuk egy zsánersorozatban, vagy pozitív ügyek mellett teszik le szenvedélyesek a voksukat. Ha ők ilyenek, ezt kell tenniük, az elkötelezettség még sokszor kalaplengetést is érdemel.

Azonban a Sweet Magnolias minden effélét a fonákjára fordított nálam, konkrétan zavart a szirup és az, hogy folyton a hittől, a szeretettől és az Úrtól várták a megoldást. (És nem merészkednék odáig, hogy arra célozzak, hogy mindez nagyon hamis, mert meg vagyok győződve róla, hogy nem erről van szó. De ettől még ilyen irányú sulyokelvetésnél óhatatlanul is ezt fogják gondolni párat.)

Egész egyszerűen egy barátságról szóló melodráma a sorozat, nem több. És mondanám, hogy ez ma már nem elég, de mint írtam, a Hallmark nem véletlenül hoz még ma is nagyon magas nézettségeket. Csupán az a gond, hogy a nevetségesség és a konstans szívmelengetést a jelek szerint nagyon kevés választja el, és embere válogatja, hogy kiben hogy csapódik le a sok szívjóság.

– What is it that binds us together as a congregation? As a community? Is it habit? Obligation? Or is it a shared vision of the future informed by the simple, eloquent commandment to love one another?
– If we can trust that sharing, that commitment, then we can go forward and do great things for each other and for the Lord. The kingdom doesn’t have to advance with brass bands or bulldozers.
– No, it can advance gently, with love, with respect, and with grace. Amen?
– Amen.

A fenti pontszám ellenére a Hallmark-univerzumra fogékonyabbnak mindenképp ajánlom a sorozatot, mert nem fog csalódást okozni, és annak sem, aki mindenképp pozitív dolgokra vágyik, de hiszem, hogy ilyen szerepeket más és sokkal jobb szériák is képesek betölteni. Nem csak a már többször említett Virgin River, hanem mondjuk (ha már a Hallmark) a Chesapeake Shores vagy a When Calls The Heart, amelyek jóval kifinomultabbak (ezt se hittem volna, hogy leírom), és sokkal, de sokkal kevésbé arcba mászók.

ui: Mostanság több Netflix-sorozatban is emlegettek Netflix-sorozatokat, de általában csak a Stranger Things-ig merészkednek. Na, a Sweet Magnolias – 1×01-ben többször is szóba kerül a Trollhunters, ami nem kicsit meglepett.

Pilot-mustra: Central Park – 1×01

2020. 06. 15. 15:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Tippre nem nagyon kapnánk írást az AppleTv+ legutóbbi (magyar feliratos) premierjéről, ezért írnék ezt-azt róla, de tényleg csak abból a célból, hogy ne nyom nélkül enyésszen el, mintha tudomást sem vennénk róla. (Pénteken jött ki az 1×04.)

A sorozat kapcsán az előzetesnél azt írta human, hogy ezzel meg fog szakadni nálam a platform nyerő szériája (eddig tényleg hihetetlen jó arányban jöttek be nekem az Apple-sorozatok), és nem tévedett. De persze nem is volt nehéz nem tévednie, hiszen pontosan tudja, hogy az animációs műfaj nálam általában képtelen áttörni az élvezhetőségi küszöböt. Azonban ez a sorozat azon animációk közé tartozik, amiket talán érdemes ajánlani, mert valahol elég egyedi.

A Bob’s Burgers készítője, Lauren Bouchard Josh Gad-del állt össze egy zenés, sőt, egy musical-komédia elkészítésére, és azt hihetetlen mennyiségű ötlettel pakolták tele. Az alapsztori nem is annyira érdekes (bár, jó ha kötődik az ember a karakterekhez), miszerint New York City hatalmas kiterjedésű parkjában járunk, ahol egy családot, a park gondozásáért és programjaiért felelős családfőt, valamint ott dolgozókat ismerünk meg – no meg egy “gonoszt”, aki keresztbe akar tenni mindennek, ami jó.

A Tillerman család (szerencsére? sajnos?) nem olyan, mint a Belcher família, abszolút önállóak, nem kópiák a karakterek, legyen szó felnőttekről vagy gyerekekről (ráadásul utóbbiak még érdekesnek is mondhatóak, sztorival rendelkeznek), a stílusban pedig nekem nagyon bejön, ahogy képes váratlan poénokkal operálni (csak az ezek között eltelő idő okoz nekem gondot…), és úgy képes abszolút felnőttkompatibilis lenni, hogy közben egy gyerek is élvezni tudja.

De nem is a történet a lényeg (bár az epizodikus sztorik nyilván megkapóak lehetnek), hanem a tálalás. Egyrészt dialógok és (olykor dalos) narrációk terén, melyek eléggé nem tipikusak, önreflektívek és elég szellemesek, másrészt pedig természetesen a musical betétek révén, amik nem csak azt jelentik, hogy olykor dalolni kezdenek a szereplők és táncra perdülnek (a környezetükkel együtt), hanem az efféle zenés részek afféle össznépi montázsban is realizálódhatnak.

És ez az az elem, ami kiemelkedő. A dalok sajátok, változatosak, illenek a jelenetekhez és abszolút kreatívak, no meg szellemesek. Már a kezdő jelenetben is nagyon rendben van Josh Gad, de később a pilot során erre csak rátesznek, nem is egy lapáttal. (Ezt például Sara Bareilles írta és Kristen Bell énekli.)

A természetes ajánlásom nyilván a Bob’s Burgers rajongóinak szólna, hiszen mind kinézetileg, mind tartalmilag, mind stílusilag vannak átfedések a két sorozat között, és bár sok mindenben különböznek, mégis nekik lehet legegyszerűbb rátalálni a sorozatra, aminek a szinkronhang-gárdája is parádés: Josh Gad, Kristen Bell, Tituss Brugess, Kathryn Hahn, Daveed Diggs és (mondanom sem kell, hogy a gonosz nyanya szinkronhangja) Stanley Tucci.

Csak a fentieket akartam elmondani. A saját osztályzatomat, abból kiindulva, hogy az animációs sorozatok 95%-át 10 másodperc után unni kezdem és képtelen vagyok nézni, ki lehet találni, de ez abszolút nem érdekes, sokkal többet mondhatnak azok a kommentek, amik esetleg majd a műfaj ismerőitől, kedvelőitől, vagy éppenséggel tolerálóitól érkeznek.

Previous Posts