login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Fortunate Son – 1×01

2020. 04. 07. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Nem véletlen, hogy az idei újoncok közül bepróbálás fontossága “sürgőssége” számomra nagyjából a 70. volt a sorban a kanadai Fortunate Son, annyira nem izgatott a koncepció, mert pusztán annyi volt meg bennem, hogy a vietnami háború után játszódó, a háborúellenes közösségről szóló sorozatról van szó – még az előzeteses bejegyzés kirakása is nagyon, nagyon sokat késett. De amikor kiraktam, akkor újra elolvashattam az alapsztorit, és máris máshogy tekintettem a szériára. Elkezdtem nézni, és láss csodát!

FORTUNATE SON – 1×01 – 7/10

Igazság szerint arra számítottam, hogy a Fortunate Son inkább egy háborúellenességről szóló, afféle politikai aktivista dráma lesz, nyilván húsba vágó kérdésekkel, valamint etikai dilemmákkal, amik hiába adnának hozzá értéket és mélységet, de nem nagyon érdekeltek volna. Ehelyett első nekifutásra másnak tűnik a sorozat. A mozgalmi, protestáló vonal jelen van ugyan, de inkább csak hátteret biztosít, a központi vonal inkább sorolható a kémes kategóriába.

A 60-as évek Kanadájában járunk, de egy vietnami kitekintéssel kezdünk, amiben megismerünk egy katonát, akinek a hibájának köszönhetően odavész a szakasza, őt pedig hazaküldik, de úgy, hogy előtte egy rejtélyesnek tűnő hivatalnok dicső hazatérést ígér neki – annak fejébe, hogy majd kérni fog tőle valamit.

A katona, minden bizonnyal komoly PTSD-vel gyötörve vissza is utazik az USA-ba, és akkor kerül ismét elő, amikor Kanadába csempészik át, ahogy a dezertőröket szokás. A csempészést egy háborúellenes aktivista családanya végzi, aki kvázi kényszerből vállalja el a melót (inkább foglalkozna a tiltakozások előkészítésével), és mondanom sem kell, hogy a művelet nem várt komplikációba ütközik, és hirtelen űzött vaddá válik.

Egy olyan korszakot ismerhetünk meg, amit sokan csak filmben láttak, de akkor is csak az amerikai oldalt, a háború kapcsán igencsak szétszakadt országot, ahol az eltérő nézetek mentén generációk feszültek egymásnak, ahol társadalmi és politikai káosz ült tort. Viszont a tudásunk Kanadáról már közel sem ekkora, szóval biztos, hogy tud meglepetésekkel szolgálni a Fortunate Son.

Például rögtön azzal kezdi, hogy még véletlenül sem nosztalgikusan közelíti meg a 60-as éveket (pedig lett volna rá lehetőség), inkább mutatja meg az árnyoldalait (vagy legalább azokat is), és így sokkal reálisabbnak tűnik, függetlenül attól, hogy elfogult-e vagy sem.

És mondom, az, hogy nem az aktivizmuson van a hangsúly, hanem a sokkal kommerszebb kémthrilleres megközelítésen, a politikai korrupció bemutatásán, az külön plusz pont. Persze a lázongások, tüntetések sem szorulnak háttérbe, mint ahogy a főhős családja abszolút kiemelésre kerül, szinte mindenki kap történetszálat, amit szépen ki lehet futtatni a fő téma különböző árnyalataiba.

Mivel nem történeti dologról van szó, egy valamit lelőnék az első epizód végéről, ami piszok hatásossá tette azt, amit látunk (és egyben valóságossá). Sor került egy tüntetésre, ami nem volt túl békés, és ennek a képeit a készítők korabeli felvételekkel mixelték össze. Ennek a megoldásnak a megítélése biztos, hogy elég vegyes lesz (vannak háborúellenesség-ellenesek, akiket irritálnak a háború-ellenesek), és engem általában az efféle ki szokott zökkenteni, de itt a dokus snittek inkább szállítottak egy olyan gyomrost, aminek köszönhetően másképp néztem a sorozat karaktereire.

De komolyan: menten élővé, hús-vérré változtak a szereplők, elkezdett érdekelni a sorsuk, ökölbe szorult a kezem, látva, mi történik, és pont ezért lehet szeretni az olyan sorozatokat, amik valós közegbe helyeznek fiktív karaktereket, hiszen míg az ő történetszálaik kitaláltak, a hátteret biztosító makro eseményekről pontosan tudjuk, hogy a valóságban is lezajlottak.

Csak a kötelező kör megfutásának tűnhet és lehet, hogy manapság már minden múltban (négyes alliteráció!) játszódó sorozatra igaz, de itt is ki kell emelnem, hogy mennyire jók voltak a jelmezek, meg egyébként is a 70-es évek miliőjének megteremtése tökéletesre sikerült – már amennyire én meg tudtam ítélni. Érdekes élmény megismerni ezt a világot.

Mindenféleképp biztató volt a sorozat kezdése, és még akkor is ezt mondanám, ha nem kaptunk volna egy csavart a pilot végén. De így, végképp izgalmasnak tűnik a folytatás, ami előtt mindenképp ott leszek.

Pilot-mustra: Meet The Richardsons – 1×01

2020. 04. 06. 15:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

No one is happily married.

Gőzöm sincs, hogy mi az oka, de valamiért hatalmas rajongója lettem az áldokumentarista műfajnak. Pedig kimaradtam a hőskorból, amit itthon a szinte mindenki által ismert Olajfalók vagy a Leptinotarsa jelképezett, szóval engem a This Is Spinal Tap és Christopher Guest térítettek a műfaj felé, melyet idővel egyre több sorozat is magáévá tett, a The Comeback és a The Office all time kedvencekké váltak.

Szóval ezért minden hasonló sorozatot ezerrel várni szoktam, még akkor is, ha azok Curb Your Enthusiasm-szerűen önmagukat alakító emberekről szól, én pedig nem ismerem az embereket. Mint ahogy nem ismerem Jon Richardson-t és Lucy Beaumont-ot, akik brit komikusok és házasok. A Meet The Richardsons pedig róluk szól, az életükről. Vagyis énjük egy változatáról sok valós ihlettel, dokureality-s formában. De szkriptelten.

MEET THE RICHARDSONS – 1×01 – 4/10

A történeten nem kell sokat ragozni, adott egy (egy gyerekes) komikus házaspár, akik kamerákat engednek otthonukba, azok pedig feltárják intim pillanataikat, miközben a duó kommentálja saját életét, legyen az családi, munkahelyi, vagy otthoni, szomszédsággal kapcsolatos. Mivel híres emberekről van szó, ez olykor egy-egy nevesebb cameót is jelenthet.

Van egy olyan érzésem, hogy míg a(z egyébként nem áldokus) Curb élvezetéhez nem kell a főszereplő ismerete, itt sokat adna az élvezeti szinthez, ha tisztában lennék Richardson-ékkal. Így viszont csak tudomásul veszem, hogy ismertek, hiszen például az egyik sztoriszál a pilotban az, hogy részt vegyenek-e a celeb Mr. & Mrs.-ben. (Az is az én deficitem, hogy az 1×01 sztárvendégét sem ismertem.

Természetesen az áldoku jellegből adódik, hogy vicces áthallásokat és meta poénokat és kommentárt kapunk, az ilyesmit nehéz rosszul csinálni szerencsére, és az önirónia is jól áll a sorozatnak, amit egyébként Beaumont írt írótársával, nem pedig Jon Richardson – utóbbi szerepe szerint nem is annyira lelkes, plusz elég idióta módon viselkedik. Szerintem a felesége élvezte, hogy marhulásokat írhat neki. De ettől még az egész kevéssé koherens, és nem túl vicces.)

Az az igazság, hogy ebben a sorozatban…, illetve pilotban is azok voltak a legjobb pillanatok, amik az áldokus formátumból adódtak: a kibeszélések, a kamerákra való reagálás, sandítások, elkapott karakterpillanatok, a nem oda illő viselkedés, a félszegség, szóval mondhatni afféle technikai dolgok, nem pedig a történeti vagy a dialógok szkriptelt részei, szóval amikor mulatságos is a sorozat, azt sem annyira a készítők javára írnám. Azt viszont igen, hogy mertek régi (és valóságos) műsorklipeket és mobilos házvideókat mutogatni. De ez sem mentette meg számomra a kezdést.

Azért amikor a Rob Beckett-tal kapcsolatos “rivalizálás” szóba került, meg amikor a komikus megjelent, azok mind-mind comedy gold-pillanatok voltak. De ettől még nem hiszem, hogy pár perces belenézésnél tovább visszatérnék a második részre.

ui: Azért a ‘wanker’-ös poén jó volt az 1×02 elején.

Pilot-mustra: Mellékhatás – 1×01

2020. 04. 05. 19:50 - Írta: winnie

39 comments | kategória: hazai termék,kritika,pilot-mustra

Ez egy szabad ország, azt verek, akit akarok. Lehet menni tovább.

Nem irigylem az RTL Klub-ot. Itt van ez az új, heti sorozatuk, ami nem elég, hogy (végre valahára?) nem feldolgozás, de még csak nem is komédia (vagy dramedy). Ezt már eleve nem egyszerű eladni, erre olyan koncepciót választottak, aminek a fő témája (béranyaság) nem nézővonzó, amit lehetetlen normálisan plakáton eladni (valaki?), és aminek a történetét nem lehet egy-két mondatra lebutítani, hogy marketing-üzeneteként fejbe verhető vagy figyelemfelhívó legyen.

Szóval piszok nagy ellenszélben indult el a Mellékhatás (az RTLMost+-on már múlt héten, a tévében pedig tegnap), és mondhatjuk, hogy innen szép nyerni, nem? Mert marad a minőség. És ki tudja, talán lehet is esély, mert ez a kezdés bizony erős lett. És ahogy olvasom az első véleményeket, nem csak nekem jött be. Az első akadály megugorva?

MELLÉKHATÁS – 1×01 – 7,5/10

A történet több szálon indul meg, de a fő vonal egy házaspárról szól, akik gyereket akarnak, és a balsikerek után egy megtermékenyítéssel foglalkozó klinikához fordulnak. Azonban a kezelés a visszájára sül el, és kiderül, hogy a párnak utána már nem is lehet gyereke. A férj pedig úgy érzi, hogy ezért meg kell fizetnie a hibát (biztos, hogy hiba volt?) elkövető orvosnak. Aki pedig, hogy életét mentse egy elég veszélyes tervvel áll elő.

Ez a vonal az események katalizátora, de azért a képben a konfliktusba kerülő két férfinak a felesége is kiemelt szerepet kap, valamint egy vidékről Budapestre “menekülő” fiatal elvált anya is, aki belekeveredik ebbe a játszmába, amit nem csak hazugságok, átverések és visszaélések öveznek, hanem sokkal komolyabb bűncselekmények is.

Alapvetően egy karakterközpontú thriller képe bontakozik ki előttünk elég erős érzelmi komponenssel (ld. a gyerekkérdést), de van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet, és a Mellékhatásnak van esélye belépni azon, általam kedvelt műfajú sorozatok körébe, amik arról szólnak, hogy egy törvénytisztelő ember a körülmények hatására bűnközeli tevékenységekbe vág bele, és ahogy próbál kimászni a bajból, csak egyre mélyebbre húzza őt a világ. (Csak azért sem a Breaking Bad-re mutatok rá, hanem mondjuk a Complications-re, a Good Girls-re vagy a Chance-re.)

Persze mindez csak elmélkedés vagy még inkább vágyálom, mert a pilot közben és a pilot után is azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hogy merre akar menni a sorozat. Az persze nyilvánvaló, hogy a karakterek milyen viszonyba kerülnek egymással, de arról nem nagyon lehet fogalmunk, hogy az eseményeket milyen irányba fogják alakítani, hogy milyen kiegészítő karaktereket hoznak be, és ez számomra hatalmas pozitívum volt, mindvégig fenn tartotta a figyelmem, és szerintem ezért is jött be maradéktalanul az 1×01. (De biztos lesz, akit pont a konkrét csapásirány hiánya fog zavarni, szóval.)

Nyilván az emberben megvan a magyar produkciók kapcsán egyfajta elfogultság, de az, hogy egy történet beránt-e vagy sem, az nem nemzetiségfüggő, és a jó tempó, az érdekes problémák felvetése, az erkölcsi kérdések, az érzelmi töltet, valamint a potenciállal teli karakterek és dinamikák mind-mind olyan tényezők, amik növelik az élvezeti értéket. Persze most még csak felkerültek a bábuk a táblára, az igazi írói próbatétel a velük való játék lesz a folytatásban.

A megvalósítás kapcsán voltak, akik negatívumokat emlegettek fel, bennem semmi kirívó (de kiemelkedő sem!) nem maradt meg, ami… nem biztos, hogy pozitív, de legalább nem negatív – nem csak a rendező “házi” (ha már az Alvilágnál nem jött be a filmes vonal), de a showrunner is RTL-es, így elég közel tartotta magához a produkciót a csatorna, ami jelzi, hogy nem nagyon akarnak kockáztatni.

A színészeken viszont idővel elég sok fog múlni, hiszen az efféle sztori meg fogja követelni az erős jelenlétet. Nevek alapján korrekt a gárda, egyelőre talán a fő fókuszt Nagy Zsolt kapta, az övé lehet a leghálásabb karakter, és nyilván ő hozni is fogja a figurát, a többiek (Borbély, Sztarenki, Tenki, Adorjáni) pedig egyelőre korrekt kezdést produkáltak. Azt, hogy kit fog a néző szimpatikusnak tartani, illetve kinek fog igazán törődni a sorsával, egyelőre nem nagyon látni, mert senki sem fekete vagy fehér – ami nem baj.

Szóval mindenképp biztató a start. Nyilván sokan az Aranyéletet fogják emlegetni a bűnközeli műfaj miatt, vagy azért, mert végre valami megközelítheti, vagy mert ég és föld a kettő, és nem érti, hogy más miért emlegeti (gyorsan vissza is néztem, hogy milyenek voltak a kommentek az HBO sorozatának első része után – ott is akadtak nagyon negatívak, itt is lesznek), de szerintem először kezeljük önmagában a sorozatot, én is próbálom elhessinteni magamtól az Alvilághoz való hasonlítgatást, de nehéz megállnom, hogy ne mondjam ki, hogy annál sokkal jobb volt ez a kezdés. Oké, ez nem egy nagy mérce, de akkor is!

Pilot: Freud

2020. 04. 04. 15:50 - Írta: human

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Kifelé, tűnés!

Az előzetese alapján annyira képtelen koncepciónak tűnt a Freud című osztrák-német sorozat, hogy muszáj volt belenéznem. Az ORF-re készült, és a Netflixre is felkerült több országban, valamilyen szinten koproducerek, de sajnos nálunk pont nem nézhető, majd a tévébe fog érkezni. De most nem is a technikai részletek a lényegesek, bár így persze nincs magyar felirat rögtön.

Konkrétan elvigyorodtam azon, hogy a rövid leírásban arról van szó, hogy Freud segít a rendőröknek egy sorozatgyilkos elkapásában. Egyrészt valójában sokkal bonyolultabb a sorozat, több szálas a dolog, még ha a végén ide is jutunk, másrészt pedig nyilván nem képtelen amerikai, külső segítős módon állnak neki.

A lényeg, hogy tényleg van egy gyilkos, akit majd el kell kapni, de most még csak felvezették ezt, miközben Freud felfedezte, hogy igaza van a tudatalattival kapcsolatban, természetesen nyomta magába a kokaint ezalatt, egy médiumnak pedig látomásai voltak. Közben még a rendőrök között is élesedik valami régebbi ellentét, az első áldozat feltépi a sebeket.

Mindezt úgy kell elképzelni, hogy egyáltalán nem érződik zsúfoltnak a pilot, mertnek hagyni puskaport későbbre. Egyelőre csak megtalálták az áldozatot, Freud előadást tartott, és ilyesmik voltak, lassú folyással kerülnek elő a dolgok, hogy a rész végi fordulat bemásszon a fejünkbe.

Igazából nem is nyomozós, krimisorozat ez, hanem a horror felé kacsingat, legalábbis a pilot. Nem a hirtelen ijesztős fajta, hanem ami a nyomasztással akar hatni ránk. A valóságosságát csak a médiumos, látomásos rész csökkenti, mert az annyira kilóg.

A “nem illik oda”-dolgot úgy értem, hogy szinte minden jelenet ilyen realistán van ábrázolva, a zene is teljesen visszafogott, a hangok érvényesülnek, keltik életre. Még az sem elszállt, amikor a nemesek elfoglalják magukat egy festmény eljátszott életre keltésével. Erre a havas látomásban rohangál a fiatal médium.

Ami nekem kicsit neccesebb volt, az a főszereplő Robert Finster. Olyan bambán tud nézni néha, sajnos a komplexebb helyzetekben is. Rajta kívül viszont nem tudnék sok mindenbe belekötni, korrekt az általános szint, akit utálni kell, az már most elérte simán ezt a hatást.

Összességében érdekességnek jó volt ez a pilot, 7/10. Konkrétan én nem folytatom, de tudom ajánlani, mert nem tipikus átívelős, például a kezdésben nem is volt sidekick karakter, aki csak azért van ott, hogy a nézőnek magyarázzák a nyomokat, szemben ugye sok nyomozós sorozattal.

(Aki szereti ezt a kort és a hangulatot a krimi műfajában, annak természetesen a The Alienist, illetve a nemrég bemutatott Vienna Blood eszébe juthat.)

Pilot: Vagrant Queen

2020. 04. 03. 15:50 - Írta: human

10 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Ha valakit érdekelne egy sci-fi paródiasorozat, ami a Star Wars és a The Fifth Element filmek megnézése után íródhatott, annak a Syfy segít. Komolyan ugyanis semmiképp nem gondolhatták ezt a képregény-adaptációt.

A sorozat középpontjában Elida áll, egy nemesi leszármazott, akinek lemészárolták a családját, és az űrben menekül, miközben rablással és portyázással tartja fenn magát. Egészen addig, amíg el nem kezdik üldözni, és kénytelen lesz talán mégis elfogadni a származását. Sőt, más titok is kiderül, ami miatt komolyabb, személyesebb küldetése lesz.

A lényeg úgyis az lenne, hogy a Killjoys sorozat utáni űrt betöltse valami még olcsóbban előállított dolog, nem? Tudom, hogy fenn miket emlegettem, de igazából ez már a másolat másolatának másolata, de… nem gondoltam volna: itt el fogom hinni a rajongókat. Még én is elvigyorodtam párszor, és nem is cinikusan.

Ne értsetek félre, a sorozat nem igazán jó, de bevallom, hogy a lelkesedés ezúttal átjön rajta. Persze 5 szobában forgott az egész “badass sci-fi”, és a díszletre sem volt sok pénzük, ahogy színészekre sem, viszont úgy el van vele mindenki, aki feltűnik. Elsőre az ugrott be, hogy valami vizsgafilmes munka, amatőr lelkesedéssel van tele. Aztán másodszorra is.

Nehéz eldönteni, hogy vajon tényleg stílusparódiának szánták-e a Vagrant Queent, mert ha komolyan vették esetleg, és a félsoros badass, meg vicces dumákkal akarták oldani a feszültséget, akkor ahhoz feszültség kellett volna, ami nem volt benne. Ellenben a sok klisés fordulat és ugye nagyobb művekből merítés mellett néha működik a rész.

Kicsit olyan az egész, mintha pár barát összejött volna, hogy forgasson valamit, és közben jól érezze magát, komolytalankodjon. Tudom, egy tévés sci-fi-re ilyet mondani nem túl biztató, és még egyszer kiemelem, mint sorozat nem annyira ajánlott, ellenben egy kis bája volt egy 6/10 résznyire.

Flesh and Blood: az 1. évad

2020. 04. 02. 21:30 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

I never, ever dreamt it would end like this.

Hajlamosak vagyunk egy rejtélyközpontú bűnügyi (vagy bűnügy köré felhúzott) sorozatokat felmagasztalni, legalábbis szinte minden darabra (legyen az akár jó, akár közepes, akár gyenge) jutnak istenítő vélemények, gyakrabban, mint epizodikus szériáknál, hiszen, ha valakit beránt a rejtély vagy elkap a hangulat, akkor szinte biztos, hogy a végéig marad, és a lezárás mindig hordoz magában valami ütőset.

Az angol ITV nemrég bemutatott sorozata is pont ilyen. Biztos, hogy jó pár embert magával fog ragadni, vannak benne rejtélyek és izgalmas dinamikák, a végére egy nagy csavar is jut, azonban amikor az 1×04 zárásához értem azt éreztem, hogy ennek bizony nagyobb volt a füstje, mint a lángja. És, ha kap második évadot, közel sem fogom annyira várni azt, mint amilyen lelkesedéssel néztem az elsőt.

A történet egy családról szól, egy anyáról és három felnőtt gyerekéről. Anyu férje halála után bepasizik, amit a gyerekek rossz szemmel néznek, sőt, még gyanakodni is kezdenek arra, hogy a férfi (aki orvos) szándékai nem tisztességesek. Nyomozgatnak is az ügyben, valamint furkálódnak, mi pedig mintegy megerősítendő a dolgot, egy flashforwardot kapunk, amiből kiderül, hogy valakivel történt valami súlyos, legalábbis arra utalhatnak a családi ház körül a szirénák, valamint a hullazsák(szerűség).

Amellett, hogy olykor az esethez vezető eseményeket az utólagos rendőrségi kikérdezés alanyai által narrálva látjuk, a sorozat inkább az anya, valamint a három gyerek kapcsolatára koncentrál. Anyu ugye a bimbózó románcot élvezi, éli az újdonsült életét. A gyerekek közül az egyik pedig egy nős férfival kavar (és megszállottjává válik), egy kezd elhidegülni a férjétől és próbálja megmenteni a házasságát, egy pedig miután egy ideje különél feleségétől (és gyerekeitől), megpróbálja visszaszerezni a nőt, miközben egy idősebb kuncsatjával pénzért szexelve tartja el magát.

Bűnügy ide vagy oda, a Flesh and Blood inkább egy szapp…, oké, családi dráma. Aminek egyébként nem utolsó, mert alapvetően mindhárom “gyerek” kapcsolati drámája érdekes volt. De nem lebilincselő. És bár a vissza-visszatérő kikérdezős jelenetek és flashforwardok ugyan baljós hátteret (vagy keretet) biztosítottak a történéseknek, de ahhoz, hogy azok ennyire ki legyenek emelve, sokkal ütősebb kifutást kellett volna produkálni. És a Flesh and Blood zárása, a nagyjelenet elég snassz volt.

Nem mondom, hogy rossz volt a Flesh and Blood, mert nem volt az, csak csalódást keltett. Leginkább a befejezése. Sőt, még annak is voltak jól sikerült komponensei, de valahogy az egész keret gyengének érződött. Mondhatnám azt, hogy ha elhagyták volna a bűnügyi szálat (és csak sejtettek volna dolgokat), akkor jobb lett volna a végeredmény, és lehetne így is tekinteni a sorozatra, de túlságosan is arra húztak fel mindent (pl. a szerkezetet), így ennek nem lenne sok értelme.

Nem kívánom egy sorozattól, hogy mini legyen és kifejezetten szeretem a cliffhanger-öket is (az ittenit nem mondanám annak…), de itt inkább lezáratlannak éreztem a szezont. Igen, a bűnügyre sor került, megtudtuk, hogy ki, kit és hol, azt is, hogy milyen eredménnyel, de minden más kérdés, ami felmerült út közben, továbbra is válasz nélkül lebeg, ami elég zavaró. Persze, majd ha lesz második évad, akkor sort fognak keríteni rájuk, de mint írtam, nem hiszem, hogy annyira érdekelne. Még akkor sem, ha a 6/10-es összkép nem annyira negatív, és menetközben még jobbnak is éreztem a sorozatot.

Ja, a tengerparti környezet valami eszméletlen jó.               

Pilot: Council of Dads

2020. 04. 02. 16:50 - Írta: human

2 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

A sorozat, aminek az első 4 percét, a cold opent elég megnézni, hiszen az mindent elárul a hangulatáról. Tovább folytatódik a This is Us által megragadott emberek átcsábítása máshova? Ezúttal nem is kell csatornát váltaniuk, hiszen ez is az NBC-n megy. Legalábbis a sírásmennyiség hasonló.

It’s okay to cry.

A történet középpontjában egy eléggé összetett család áll, több gyerekkel. Az apa megtudja, hogy rákos, egy ideig küzd ellene, már ennek is hatása van mindenkire, de aztán kiderül, hogy menthetetlen. Hogy erre miképp reagál? A legjobb barátait beszervezi, hogy legyenek pótapák a “a nehéz keddeken”, amikor szüksége van rájuk a családnak.

Igazság szerint már a felvetés is sok nekem, egy férfit csak három tud pótolni. Persze mindegyiknek megvan a saját élete, szóval érthető, de kicsit olyan, mintha a tulajdonságait szétszórná 3 felé, és azok utána ezeket az értékeit megtanítják majd a gyermekeinek is. Gondolom, később majd bonyolítva a halála utáni életet

Érdekes amúgy, hogy a pilot a bandát hozná össze, de azt át is ugorja maga a rész. Fél éveket lép előre többször a történet, és közben összejön a Council of Dads, beleegyezik mindenki, vállalja, hogy segít a barátja családjának a halála után. Van itt szigorú, van szétszórt művészlélek, és van komoly orvos. Vagyis utóbbit nem tudtam rendesen összefoglalni egy jelzővel, ő komplexebb?

Az a helyzet, hogy oké, aki oda van az ilyen érzelmes sorozatokért, az esetleg megtalálhatja a számítását, de amikor már 5 perce csak hegyibeszédek mentek, mélynek szánt mondatok szomorú dalokkal aláfestve, akkor én kicsekkoltam.

Tény, hogy hatásvadászatban jeles, amit kitűztek azt el is érték, de valahogy túltömték a pilotot. Hiába lenne jelen, hogy a szomorú dolgok az élet részei, és azok mellett sem kell teljesen elkeseredni, meg kell találni a jót, ha itt a keserédességből csak a keser volt igazán jelen. A sírás, a szomorúság. Lehet, hogy a folytatás jobb?

Bár valószínűleg nem jutok el a 2. részig (talán majd winnie felhúzza), annyira nem az én sorozatom ez. A témája ellenére lehet furcsán fog hangzani, de egyszerűen túl könnyen fogyasztható az egész, csak mahinál az érzelmeimmel, nem úgy söpri fel velem a padlót, mint mondjuk egy Manchester By The Sea. Konkrétan ez a zsáner az egyike azoknak, amik szerintem nem működnek sorozat formában igazán, nem lehet sok részben megtalálni az egyensúlyt. Tudom, hogy némelyiknek rengeteg nézője van, de akkor sem.

Működött a szomorúság rajtam, szóval sima 7/10 a pilot, tudják hogy kell az érzéseket kihozni a nézőből, de vajon mi értelme ebbe elmerülni?

Pilot-mustra: The Gloaming – 1×01

2020. 04. 01. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Ausztrália megmutatja,kritika,pilot-mustra

Az átívelős krimi műfaja nem csak az én kedvenceim közé tartozik, hanem úgy ahogy van, a tévécsatornák kedvencei közé. Annyira nem művészet a készítése, olykor elég csak egy hosszabb könyvet kölcsönözni alapnak, máskor pedig egy random krimiepizód sztoriját szétnyújtani 6-8-10 részre, és azt a 45 percet adják el nekünk úgy, hogy a maradék időt mindenféle mellékessel töltik ki – olykor, más esetekkel.

Persze lehet úgyis művelni a műfajt, hogy az magas szinten működjön. A legegyszerűbb akkor, ha eleve tévére álmodják meg a sztorit, úgy, hogy legyen normális, évados íve, illetve legyenek epizodikus ívei is, hiszen az sosem árt, ha az ember el tudja különíteni valami rémisztően hosszú filmtől azt, amit néz. Legmesteribben és leggyakrabban talán a britek művelik az átívelős krimi műfaját (persze a skandinávok sem kezdők), de most, vagyis az év elején, az ausztrálok is előrukkoltak eggyel.

THE GLOAMING – 1×01 – 5/10

A pilot egy 1999-es jelenettel kezdődik, amiben azt látjuk, hogy két tini felderít egy rejtélyes épületet és az egyikük hirtelen eltűnik. Ugrunk 20 évet az időben és egy gyilkossági ügyet tárnak elénk, egy ismeretlen nő holttestére bukkannak, ami kapcsán a ügyre kijelölt nyomozónő mellé beosztanak egy férfit, akivel közös múltja van, bár már jó ideje nem beszéltek egymással. Mint kiderül ugyanis, az ügy kapcsolatban van az 1999-es eltűnéssel, amiben utóbbi elég komoly szerepet játszott.

Tehát amellett, hogy kapunk egy jelenkori rejtélyt, még a múltbéli szál is igen erős lesz, és nem csak az igazság kiderítése kapcsán, hanem úgy is, hogy a két nyomozónak szembe kell néznie saját múltjával, illetve múltjának árnyékaival, melyek talán még ma is kísértik őket. Ez a folyamatosan borongós, baljós kapcsolat adja meg a dinamikáját a sorozatnak, amit talán karakterközpontú noirként lehetne jellemezni.

Azonban hiába hangzik mindez jól, ha valójában nagyon közepes szériára utalnak az első részek által sugárzott jelek. Az már a kezdésből látszik, hogy nem annyira az a kérdés lesz az izgalmas, hogy “ki a gyilkos?”, sokkal inkább a múltbeli események, a főhősök által elszenvedett traumák rejtélye fogja jelenteni a központi kérdést. Azonban hiába erős a kiegészítő szál, ha a fő történetvonal érdektelenül csordogál.

Persze illene bizakodnom, hiszen az ausztrálok a Top of The Lake-kel vagy a The Kettering Incident-tel bizonyítottak már (utóbbi esetében a készítő is egyezik), de a két sorozat kapcsán leginkább csak a csodaszép látványt tudom közös nevezőként felhozni.

Összességében, ha valaki miatt maradnék, az a főhőst alakító Emma Booth. Az ő karaktere legalább érdekesnek néz ki, legalábbis a két egymással rejtélyeskedve konspiráló mellékszereplőnél biztosan. Persze nem túl eredeti a mindenféle gondok által nyomasztott nyomozó figurája

Elég fontos tényező, hogy Tasmániában járunk, ami számunkra inkább csak kulturális érdekességet jelent, de az ausztráloknak sokkal többet, mint ahogy az őslakosoknak is, az ellentét a szárazföldiekkel valamennyire érződik is, de éppen ezen vonulat, a tasmán sajátosságok kiemelése miatt azt éreztem, hogy a The Gloaming sokkal inkább szól az ausztrál közönségnek, mintsem mondjuk nekem.

És erre még a pilot misztikussága is ráerősített. Gőzöm sincs, hogy mire megy ki a játék, de nem nagyon biztatóak az időről időre feltűnő jelenések (a villogások és az árnyékos alakok), amit a természetfölötti létét valószínűsítik, nem biztos, hogy ilyen nyomozósra lennék most kíváncsi.

Simán elsülhet jól is a The Gloaming, hiszen, mint írtam, jó az alapja, de a kezdés piszkosul nem motivált arra, hogy folytassam. És szerintem akkor sem fogom, ha a végére érek valamikor azon idei átívelős krimiújoncoknak, melyeknél az 1×01 után azonnal látni akarom a második részt. És ilyenből azért volt vagy féltucat már 2020-ban is.

Pilot: Self Made: Inspired by the Life of Madam C.J. Walker

2020. 03. 31. 21:50 - Írta: human

Add comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Akinek egy felemelő történet kell mostanában, annak nem csak a The English Game-et hozta el a Netflix, hanem Madam C.J. Walker történetét is, ami igazi underdog alapokat használva tulajdonképpen egy nagy filmnek néz ki.

Érdekes amúgy, hogy a történetet a magyar cím mennyire tökéletesen összefoglalja röviden: Madam C.J. Walker: az önerejéből lett milliomos. A címszereplő egy mosónő volt, aki fillérekért dolgozta szét az agyát, amikor segített rajta egy hajápolási termékeket ajtótól-ajtóig árusító nő. Nem üzlettársak lettek, bár C.J. Walker azt szerette volna, hanem jól összevesztek, hogy utána éveken át ellenfélként csapjanak össze.

Vagyis kicsit ködösítenek a történet elejével, valójában sosem voltak egy szinten, hiszen a sorozat azt is érdekesen ábrázolja, hogy a marketing alapja miért a történetmesélés. De a lényeg ugyanaz, a férfiak által dominált világban, ahol még a rasszizmus is komoly probléma volt, ez a fekete nő elért valamit, felemelkedett a kitartásával, az eszével és leleményességével.

Igazából aki látott már ilyen “inspired by”-filmet, az nagyjából tudja mire számíthat. Sőt, az egész sorozat egy szétvágott filmnek tűnik, amit nagyobb fordulópontoknál daraboltak szét, és ezt támasztja kicsit alá a 4 részes szerkezet is. Persze 4 feszes epizód (az első kettő alapján mondom), még mindig jobb, mint 6 vizezett, nem?

Lehet, hogy csak a főszereplőről, de nekem a The Help ugrott be. Ezt úgy a hangulatra értem, nyilván itt más problémákon van a hangsúly, és egy felemelkedés történet, a rasszizmus például nincs is annyira jelen, ellenben a szexizmussal — az a “beszéd” az üzleti konferencián –, szóval csak amolyan “mire számíts” hasonlítás lenne ez.

Ami nekem kicsit negatívum volt, hogy a kosztümös kinézethez és történethez a modern zene és keresztvágás a bokszmeccsre annyira nem ütött. Kicsit félreviszi a hangnemet, hogy Santigold üvölt a XIX. századvégi jeleneteknél. Viszont itt teljesen a saját ízlésemről van szó, mert egy merész döntésről van szó, amit következetesen visznek végig a részeken, szóval lehet van akinek nagyon be fog jönni ez a mix.

A castingnál amúgy elég erőset húztak Octavia Spencerrel, simán elviszi a hátán, valahogy nézeti magát a szerepekben a nő, és ellenfelének Carmen Ejogo is jól választás lett. Őszintén szólva Tiffany Haddish lóg csak ki a részekből, már csak azért is, mert nem néz ki a lányának, a valóságban ugye 7 év van a két színésznő között, de a sorozatban 17 kéne legyen, és nagyon nem sikerült elrejteni a realitást ezúttal.

Összességében a Madam CJ Walker egy tipikusan lendületes dráma, ami az összes zsáneralapot felhasználja, de végig leköti a nézőt. Sima 7/10 a pilot, és a második rész is, nem hiszem, hogy a folytatás annyival lejjebb menne ezek alapján.

Pilot-mustra: Endlings – 1×01

2020. 03. 31. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

Sosem éreztem magam annyira keménynek, mint amikor elértem az első 3 hónap utolsó újoncához, amit még nem láttam. Ennyire őrült dolgot rég csináltam, hogy minden egyes újonnan érkező (nem animációs) sorozatnak esélyt adtam (a The End címűt nem nagyon találtam), hogy írhassak róluk, és tippre nem is fogok. Ez a darab maradt utoljára. Talán nem véletlenül. Egyrészt azért, mert űrlényes scifi, másrészt pedig mert gyereksorozat.

Az ifjúsági műfajt kifejezetten szeretem, de szerintem a gyereksorozatok zöme 40 fölött már nem nagyon köti le az embert, főleg a komédiák és a zsánerdarabok, hiszen a poénok túl egyszerűek, a horrorok nem túl félelmetesek, a krimik nem túl elmések, a scifik pedig… úgy néznek ki, mint az Űrgammák? Maradnak hát az érzelmesebb darabok, a családi drámák a műfajból. A CBC-s/Hulu-s Endlings-et pedig valamennyire ez menti meg.

ENDLINGS – 1×01 – 2,5/10

Amikor elkezdődött a pilot, azt hittem, hogy valami gagyi animációs sorozattal keverem az Endlings-et (ami egy élőlény utolsó példányaira utaló szó, “utolsó egyed”), annyira lehangoló volt látni, ahogy egy idegen bolygón két idegen lény konfliktusba keveredik, hogy aztán az egyik jól elkapja a másikat, és csináljon valamit, amit nem nagyon tudtam akkor még értelmezni.

Ez csak a prológ, a fősztori már a Földön zajlik. Egyrészt megismerünk egy állatgondozót, aki a Föld utolsó elefántját gondozza, másrészt pedig egy férfit, akit három árva gyereket nevel tanyáján, akikhez hozzácsapódik egy negyedik, egy elég renitens tinilány – ők azok, akik felfedeznek egy földönkívüli lényt, aki/ami a birtokon landol űrhajójával. És aki a jelek szerint veszélyben lévő fajokat akar megmenteni. Persze a hatóságok is felfgyelnek rá.

Á…, nem. Vannak olyan gyereksorozatok, amik láttán azért nem fogja az ember a fejét, inkább csak nyugtázza, hogy ezt nem az ő korosztályának szánják, de az Endlings esetében annyi esetlen megoldás van megvalósítást, képernyőre álmodást tekintve, hogy egy idő után nem bírtam eltekintetni fölöttük. Ez tényleg csak a scifis-mindenevők számára lesz érdekes, még akkor is, ha idővel szintet lép a sztori.

Szerencsére a bimbózó családi dinamika érdekesnek tűnik, mint ahogy a gyerekek közti kapcsolat (sőt, 50%-ban még maguk a gyerekek is), és végülis ez fogja majd mozgatni a sorozatot, szóval van remény. Más kérdés, hogy az 1×02-ben már elég komolyan bejön a képbe az űrlény, akivel kénytelenek lesznek dettó foglalkozni.

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik a történetért félre tudják tenni az olykor nagyon gumis/műanyagos grafikát, és azt is hiszem, hogy egy korosztály élvezheti a sorozatot (báááár…, azért ők tudnak sokkal minőségibb darabokat találni), felnőttként sosem fogom a saját ízlésemet a fiatalokra erőltetni, és nem fogok “Bezzeg az én időmben”-ezni meg fals nosztalgiával 80-as évekbeli gagyikat felmagasztalni.

Az Endlings sajnos túl egyszerű, de ugye az “egyszerű, de nagyszerű” mondás lehet, hogy arra utal, hogy valami épp azért lehet jó, mert nincs túlbonyolítva, mert nyílegyenesek benne a konfliktusok (aki jó, az még az öreg néniket is átkíséri a zebrát, aki gonosz, az még akkor is pödri nem létező bajszát, ha nincs neki, és természetesen nagyokat kacag a semmibe – nyugi, csak képletesen értem, ilyesmi nincs a sorozatban), és megnyugtatóak a megoldások. De azért vannak cliffhangerök, hogy lehessen izgulni.

Pilot-mustra: Messiah – 1×01

2020. 03. 29. 20:00 - Írta: winnie

30 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(Elég régóta vár kirakásra ez a kritika, de most, hogy kiderült, hogy kaszát kapott a sorozat (itt írtunk a nem mindennapi okokról), nem húzom-halasztom – winnie)

Ugye ez annak az átka, ha az ember nem csak kiválasztott sorozatokat néz, hanem mindent el akar kezdeni, hogy beszámoljon a tapasztalatairól: hogy olykor a leghype-osabbakról nincs ideje írni.

A Messiás január elsején érkezett meg a Netflix-re (magyar szinkronnal is), azonban pont más év eleji premierekre kerítettünk sort akkor, és mire írni tudtunk volna róla, jöttek más, aktuálisabb bemutatók, így az írás csak görgött tovább. Idővel pedig azt mondtam, hogy akkor évadkritikát kap a sorozat, de mivel sok más kötelező darab miatt lassan haladtam, ezért inkább nem cipelem tovább magammal, mert úgy járok vele, mint a The Umbrella Academy-vel, vagy a The Haunting of Hill House-szal (mindkettőhöz van/lesz írás!). Inkább egy megkésett pilotkritika, mint egy sosem elkészülő évados írás. (Ha valakitől kapunk évadértékelőt, akkor természetesen kirakjuk.)

MESSIAH – 1×01 – 6,5/10

Mondhatnám, hogy mivel bőven érkezett komment a sorozatról más posztokhoz, hogy ezúttal átadnám nektek a szót, hiszen sok vizet nem fog zavarni az, amit én írok az első részekről. Ráadásul a Messiah olyan sorozat, amiről inkább beszélni érdemes, nem pedig agyonelemezni azt, hogy milyen a megvalósítása, vagy miféle történetszálakkal operál. Nem ez az erőssége ugyanis.

Lássuk a problémafelvetést: mit tennénk akkor, ha feltűnne valaki a világunkban és prófétának vallaná magát? Azt tudjuk, hogy mi “történt” annak idején, azonban a modern kor embere minden bizonnyal másképp reagálna minderre, mint ahogy írva vagyon. Ráadásul a mai világban az ilyesminek sokkal gyorsabban híre menne, és a jelenséget elég sokféleképp lehet kezelni: kíváncsisággal, hittel telve, trollkodva vagy éppenséggel a hátsó szándékoktól vezérelve. Másképp reagálna rá vallásos és nem vallásos ember, és persze ott az egésznek a hitelességi vetülete is a félretájékoztatásokkal és propagandával teli világban.

A címszereplő egy fiatal férfi, aki egy köztéri megnyilvánulásával szerez magának egy rakás követőt Szíriában, és megindul velük az izraeli határ felé. Ezzel nem csak az izraeli hatóságok figyelmét kelti fel, hanem az amerikai hírszerzését is, mely ugyancsak érdeklődve követi a fejleményeket. Mindhárom szálon kiemelnek egy-egy fő karaktert, akik révén kísérhetjük az eseményeket, s ha mindez nem lenne elég, akkor egy texas-i kisvárosi pap (és családja) történetét is megismerhetjük, akik eleinte még rejtély, hogy kerülnek a képbe.

Az a furcsa a Messiah-ban, hogy a globális vetülete nagyon izgalmasnak hat, és azt sejteti, hogy rejtélyek várnak ránk és izgalmak. Azonban az első részek inkább csak az “érdekes” kategóriába tartoznak, sőt, talán maga a sorozat is. Ami rejtély van, az eléggé bináris (vagy ez, vagy az), a szálak pedig közel sem kapnak annyi hangsúlyt, hogy komolyabban el lehessen merülni bennük – itt olykor túlságosan is érződik, hogy az egymás mellett futó sztorik között váltogatásoknak pusztán technikai, mintsem dramaturgiai okai vannak, ami szerintem nem annyira szerencsés.

Nem csak ebből a szempontból nem annyira lineáris a történetmesélés. A kiemelt karaktereket ugyanis egy konkrét élethelyzetben ismerhetjük meg, de mindnek van valamiféle csomagja, múltbéli “titka”, amikre töredékekkel idővel rávilágítanak. Ez egy elég egyszerű írói fogás, de működik, mert kíváncsiak vagyunk, hogy ki miért olyan, amilyen.

Számomra fura volt olvasni itt-ott, hogy mennyire ellentmondásos a sorozat, vagy legalábbis a fogadtatása, mert amit láttam, abban eddig nem vettem észre, hogy sok ellentmondásosság lenne, vagy ha van is, akkor az nem a készítői merészségből fakad, hiszen egyelőre klasszikus építkezés folyik.  Nyilván, ha a későbbi részekben mernek majd nagyobb húzásokat is bevetni, akkor hamut szórok a fejemre, de azt súgja a józan ész, hogy ha ez lenne a terv, akkor már a szezon elején jeleznék valamivel. (Persze más vallásúak fejével nem tudok gondolkodni, és simán lehet, hogy ami számomra semmiségnek tűnik, az egyesek szemében istenkáromlással ér fel.)

Mindenképp érdekes és gondolatébresztő a Messiah felütése, azonban nem lehet érezni rajta, hogy annyira erős kézben lenne a gyeplő, hogy a folytatásban vakon meg lehessen bízni, ezért is haladtam igen megfontolt tempóban vele előre. És mindvégig azt éreztem, hogy van a sorozatban valami, ami a következő pillanatban (jelenetben, részben, évadban?) belobbanthatja az egészet, de egyelőre inkább csak az őrlángot látom.

Az az őrláng viszont lobog rendületlenül, és bár érdekel a szezon további rész, de inkább csak azért, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mire megy ki a “játék”. És ugyebár elég nagy a különbség aközött, hogy valaki kíváncsiságból néz valamit, vagy azért, mert az maradéktalanul leköti, szórakoztatja. Ahhoz, hogy a Messiah az utóbbi kategóriába tartozzon, mielőbb rá kéne lelnie a saját hangjára, és talán bevállalósabbá is válhatna. Vagy korai a kérésem?

A nagy kérdés az, hogy mi a célja a sorozatnak? Csak mesélni akar, vagy mondani is valamit? Puszta “Mi lenne, ha…?”-gondolatkísérletnek szánják, vagy provokálni akarnak vele, esetleg komolyabb “térítési” szándék is mozgatja a készítőket (és ezt nem szó szerint értem, hanem inkább úgy, hogy a nézői gondolkodásra, nézőpontra akarnak hatni). Ha ezzel tisztába kerülnék, akkor szerintem sokkal jobban el tudnám engedni magam, és élvezhetném a Messiah-t.

Pilot-mustra: Atiye / The Gift – 1×01

2020. 03. 28. 16:13 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Ázsia sorozatozik,Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

A Netflix tavalyi év végi premierje volt a török Atiye ajándéka, amitől egy ideig ódzkodtam származási helye miatt (pedig ugye az Ezel megtanította nekünk, hogy még a napi műfajban is lehet maradandót alkotni), de a biztató vélemények hatására belevágtam, és rájöttem, hogy teljesen felesleges volt az aggodalmam. Mondjuk tudhattam volna, hiszen egyrészt Netflix, másrészt az első török sorozat a platformon az ugyancsak teljesen rendben lévő The Protector volt.

Szóval az Atiye a Netflix második saját török projektje, és a legnagyobb dicséret, amit el lehet mondani róla, hogy ha nem ismernénk a származási helyét, akkor szerintem simán amerikainak lehetne gondolni a kinézete alapján. Pár név és zene ugyan belövi az országot, de egyébként a stílus és a sztori nem buktatja le. Ami nem is csoda, hiszen a készítője az a Jason George, akinek ez a sokadik nemzetközi Netflix-szériája, nem csak a The Protector mellett volt ott, hanem az indiai Leila, az arab Jinn vagy a brazil Sintonia esetében is.

ATIYE / THE GIFT – 1×01 – 7/10

A sorozatot muszáj spoileresebben felvezetni, cserébe azonban az is igaz, hogy bőven elég arra szorítkozni, hogy adott egy festőnő, aki meglepve fedezi fel, hogy egy ásatáson ugyanazokra a különös szimbólumokra bukkannak, amiket ő már gyerekkora óta megszállottan rajzol. Ennyi az Atiye lényege, nem több – nyilvánvalóan a főhős, Atiye utánamegy ennek a furcsaságnak, mert nem hagyja nyugodni a felfedezés.

Persze ennél sokkal több réteggel rendelkezik a sorozat, kapunk a pilot elején rögtön egy baljóslatú flashforwardot, Atiye-t jó pár karakterrel veszik körbe, a lányt is elhelyezik a magánéletén belül (nagy változásokra készül), azonban a világát teljesen felborítja az, ami történik, főleg, hogy furcsa látomások is kezdik gyötörni, amiknek jó eséllyel köze van a régészeti lelethez.

Kellőképp figyelemfelkeltő a kezdés, de persze csak azoknak ajánlott, akik oda vannak a misztikus körítésért, mert elég hamar arra mozdulunk el, hogy valószínűleg nem földhöz ragadt a megoldás (nem mintha az alapsztori másra utalna), de szerencsére nem viszik túlzásba a látomásokat, bár azok kissé repetitívek, és az ember azt gondolná, hogy sokadjára a főhős már másképp reagálja le őket.

Mint írtam, engem az nyűgözött le leginkább az Atiye-ben, hogy mennyire amerikaias volt a nagyvárosi stílusa. Ennek persze nem kell erénynek lennie, hiszen a helyi ízeket vagy stílust lesz, aki hiányolni fogja, de a megvalósítás minőségére biztos, hogy nem lehet panaszunk, mint ahogy a szereplőkre sem, A szultánából vagy a Tiltott szerelemből is ismert Beren Saat akár kíváncsi, akár megszállott, abszolút meggyőző.

Amellett, hogy a Göbekli Tepe-templom alatt lévő lelet kiemelt szerepet kap, a megoldások jó eséllyel Atiye múltjában lesznek keresendők, így a rejtélyfaktor mellett fókuszba kerül a festőnő magánélete is, és bár még egy szerelmi háromszöges esélyt is belebegtetnek, de eddig kellemes meglepetés volt, hogy a sorozat (az első részei során, legalábbis) kerülte a szappanos megoldásokat, amit láthattunk, az inkább csak a karakterek közötti kapcsolatok bemutatására szolgált.

Ha valamit fel lehet róni az Atiye kezdésének (és ez alatt az első két epizódot értem), akkor az a történet szövésének tempója. Félreértés ne essék, nem éreztem lassúnak a sorozatot, de csak illúzió, hogy mozgalmas lenne, amit látunk, hiszen utólag visszagondolva az első két rész fontosabb történéseit két-három mondatban össze lehetne foglalni, így akár azt is mondhatnánk, hogy nem sokat haladtunk előre, pedig azért történt ez-az.

Bár a lényeg szerintem csak az 1×02 után kezdődik.

Previous Posts