login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: Riviera – 1×01

2017. 06. 19. 18:22 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Arról volt szó, hogy a Riviera első szezonját egyszerre teszi elérhető a Sky, amire lehet, hogy sor is került, mi viszont még csak az első részt láthattuk, és ez alapján azt kell mondanom, hogy talán még várnom kellett volna, mert a pilot hihetetlenül vékony volt. Persze, ha a folytatás sem jobb, akkor legalább nem lesz előttem a szezon darára csábítva.

RIVIERA – 1×01 – 5/10

Átívelős krimivel nyilván tele már a padlás (nagyon helyes, támogatom!), de most nem kisvárosi vagy lepukkant a környezet, hanem luxussal teli és…, nevezzük nagyvárosinak, bár a francia Riviérára nem feltétlenül a felhőkarcolók jellemzők. (Főleg azért, mert az első percekben Monte-Carlo-ból még London-ba és New York-ba is elugrunk, hogy globális álcát kapjon a sorozat és komplexebbnek tűnjön.)

Főhősünket Julia Stiles alakítja (elég jól), egy gazdagember felesége, aki éppen egy aukción szeretne 30 millió dollárért festményt venni, amikor a tilosban járó férjét felrobbantják yacht fedélzetén. A gyászban a feleséggel a volt asszony és három gyermeke osztozik, miközben az a gyanú kezd körvonalazódni, hogy az áldozat nem feltétlenül tiszta módon tett szert a vagyonára.

Nyilván a profi sorozatnézőt az összeégett holttest elgondolkodtatja, és az üggyel kapcsolatban egy rejtélyes nőt is találnak, aki talán tudhat valamit, de olyannyira nem történik semmi a pilotban sem cselekményt, sem karakterizálást illetően, hogy még a “bábuk felrakása a sakktáblára”-kifogás is erős túlzásnak hangzik a látottak kapcsán, amik semmi újdonságot nem tartalmaznak.

Tartalom híján pedig nem egyszerű értékelni, maximum annyit tudok megjegyezni, hogy szappanosnak hat, kaptunk egy olcsó cliffhangert, a sorozat pedig remek kiállású, a luxus csak úgy sugárzik mindenhonnan, kapunk remek légifelvételeket, igazi helikopteres jeleneteket, még egy kastélyszerű villát is kibérelt a stáb a forgatáshoz, azonban minden rémisztően üres maradt. Ennél többet érdemelnének ezek a színészek.

Nyilván idővel a család többi tagjáról is többet fogunk tudni annál, hogy az egyik szívesen vagdossa magát, a másik az előadásai helyszínen szexel, a harmadik pedig nem véletlenül lett Iwan Rheon, mint ahogy Julia Stiles is el fog merülni néhai férjének világában – vagy átvéve a helyét, vagy menekülésre kényszerülve, de bevallom, egyik eshetőség sem tűnik túl érdekfeszítőnek.

A lényeg, hogy elég nagy csalódás volt, még akkor is, ha mostanság már nem elvárás, hogy bizonyos platformokon rögtön a pilot terítse ki az összes lapot. Nem elvárás, de nem hátrány, ha valamennyire érdekes, amit látunk. (A hullaházas jelenetnél amúgy glitch volt a kórházas flashforward vagy koncepció?) Ja, és azt benéztem, hogy Neil Jordan a rendező – csupán a készítő, nem mintha ez bármit is számítana.

Pilot: Blood Drive

2017. 06. 15. 21:30 - Írta: human

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

– These cars run on human blood?
– Bingo.

Ez az a sorozat, aminek már az egysoros leírásában is minden benne van. Tényleg, a stílus és nagyjából a kidolgozás is levonható az alapok ismerete után.

A Blood Drive egy olyan jövőbeli, többnapos autóversenyről szól, ahol a kocsik vérrel mennek benzin helyett, mivel utóbbi hiánycikk, ahogy a víz is, amiért komoly harcok folynak. Tenni kellett volna a globális felmelegedés ellen, társadalomkritika ebben a Grindhouse-sorozatban?

Hands up, turn around, drop the leg!

Mivel a pilótáknak kell felhajtani az áldozatokat, így természetesen megizzadtak az írók, hogy valahogy kedvelhető maradjon az őrült versenyben résztvevő főszereplő páros: egyikük a húgának akar segíteni a nyereményből, a másik pedig az egyetlen őszinte zsaru a korrupt világban, aki csak belekeveredett az egészbe, és végül le akarja majd buktatni a szervezőket.

Mindezt nagyon feszes tempóra fűzték rá a pilotban, mivel a nap végén az utolsó mindig meghal, szóval folyamatosan erős késztetés van a haladásra, és a sebességre. Persze a pilóták igyekeznek egymásnak is keresztbe tenni. Plusz ott a fő összeesküvés, ami az évadnak szolgáltat alapanyagot.

Nem meglepő, hogy mindez a Syfy-on érkezik, többek között a Sharknado, a Killjoys és a The Expanse (WTF??) csatornáján. Az utolsó csak azért tettem be, hogy jelezzem: azért igyekeznek igazi sci-fit is csinálni, de közben a trash-ben is otthon vannak. A Blood Drive nyilván oda való, a szemétbe. Valamennyire.

Nem tudom, hogy sok részen át mennyire lesz jó, de basszus, a pilot alapján most eltaláltak szinte mindent. A digitális kamera kicsit zavart, inkább 8 vagy 16mm-rel kellett volna nekiesniük, de a gagyi trükkök olyan ötletekkel lettek megtöltve, hogy ez a 44 perc iszonyat könnyen lecsúszott.

Nyugi, nem úgy gagyi, mint az Aftermath, hanem egyelőre okosan.

Pontozni nem tudom, még a kategóriájában sem, hiszen nem sok grindhouse-filmet láttam az eddigi életem során. Az biztos, hogy a “modernek” közül ez inkább Planet Terror, mint Death Proof. A lényeg, hogy baromi jól szórakoztam és jöhet a folytatás, pár részt még tuti kap. Ha nem lesz benne sok időhúzás, akkor meg örülni fogunk.

Pilot: Ackley Bridge

2017. 06. 13. 19:30 - Írta: human

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Akármit is sugallt a trailer, ez baromira nem az új Skins. Ettől még az Ackley Bridge érdekes sorozat a tinikről, de mindenképp tisztázni kellett az alapokat rögtön itt az elején, főleg, hogy az angol E4 csatornára érkezett ez is.

A történet az Ackley Bridge nevű iskolában játszódik, ami így a neve alapján igyekszik a közösségeket jobban összekötni. Ezt úgy teszi, hogy egy fehér és egy muszlim iskolát vegyítenek benne, így muszáj a diákoknak más kultúrákkal is találkozniuk. Persze a jelenség elfogadását megkívánó gondolkodás tizenévesek számára eléggé távolinak tetszik.

Ha az nem lenne elég, hogy a konfliktusok jelentős része a kultúrák találkozásából adódik, még tipikus tini témákat is kapunk, csak éppen kis csavarral. Most nem a menő csoporthoz való tartozás miatt utasítja el a kicsit ciki barátját a lány, hanem mert a vallásabeliek elismerésére vágyik. A recept ugyanaz, mint eddig, csak a hozzávalókkal variáltak kicsit.

Gondolom az eddigiekből lejön, hogy az Ackley Bridge komolyabb társadalmi kérdésekkel akar foglalkozni. Nem csak a rasszizmushoz nyúl így, hanem esetleg segíthet a nehéz családból származóknak is elfogadni a helyzetét. Mindemellett bemutatja, hogy a tisztán PC-gondolatoknak a gyakorlatban sok akadállyal kell szembenéznie.

Viszont a fontosabb, nem is annyira szájba rágott üzenethez az kéne, hogy elérje a célközönségét, ami szerintem nem sikerül a pilotnak. Egyszerűen a fiatal szereplők, a díszletek és a helyzetek túl sterilek benne. Ismét csak azt tudom mondani, hogy nem gördül előre igazán a sorozat, inkább csak mondvacsinált konfliktusokba rángatja bele a karaktereit.

A hibák egy része a pilotbetegség számlájára is írható, hiszen annyi mindent akarnak felvezetni benne (a diákok mellett még a tanári kart is), hogy nincs is ideje jobb kidolgozással nyúlni az előhozott problémákhoz. Viszont így csak egy 6/10-est tudok adni a kezdésre.

Pilot: Claws

2017. 06. 12. 21:40 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Ezt a sorozatot nem értem. Mondjuk idézőjelben mondtam az előbbit, de eléggé furcsa keverékkel támad a nézőkre, ami gondolom odakinn jobban fog lecsapódni, mint esetleg itthon.

A történet középpontjában egy kozmetikaszalon van, ahol csak körmökkel foglalkoznak – innen a cím persze. Még ne kapcsold ki az agyad, mert az itt dolgozó csajoknak van egy extra elfoglaltsága is, egy illegális dolgokat végző klinikán is besegítenek a pénzmosásban és a hely fenntartásában.

Az előbbiek azt eredményezik, hogy a tipikus fekete csajos kezdés (tényleg érdemes az első 5 percbe belenézni), amiben sok heey giiirl! és hasonló hangzik el után villámgyorsan találkozunk az alvilággal is. Mellesleg ezen a szálon Dean Norris kavarja, amit kell, de egy másik szerepben például a Lost-os Harold Perrineau is feltűnik.

Viszont ez a keverék nagyon furcsa, és igazából számomra nem is működött. A teljesen indie filmes hangulatú, tipikus jelenetek, a dramedy mellett a bűnözés nagyon furcsa. Arról ne is beszéljünk, hogy a komoly, akciódúsabb részeket mintha valami amatőr rendezte volna. Tényleg, inkább egy komédia-rendező próbálhat így keménykedni, rossz volt nézni. A legdurvább, amikor a hely vezetője kicsit összetűz az oroszokkal.

Azt azért el kell ismernem, hogy a TNT tényleg igyekszik megújulni, és nem csak a levegőbe beszél. Nyilván nem fogom nézni a sorozatot, de még így is inkább ezerszer inkább egy ilyen pilotot próbálok be, mint valami öltönyös érzetű országost. Persze ott is szoktak pozitív meglepetések lenni, de az érdekesebb próbálkozások között azért többször fordul elő ilyesmi.

Nyilván érdekességként így 50 percben elég volt a Claws, szóval nem akarom felmenteni a hibákat az igyekezet miatt, de kicsit erősebb vízióval ebből valami jobb is kisülhetett volna, valamennyire ott volt benne a lehetőség. Sajnos nem éltek vele a pilotban.

Olyan 6/10, és egyelőre nem is tudnám tiszta szívvel ajánlani, mert szerintem inkább mással érdemes próbálkozni, de azért hátha bejön valakinek. Viszont aki ráér és kíváncsi valami különlegességre, az nyugodtan nézzen bele, mert ilyen koktélt ritkán szolgálnak fel.

Pilot: I’m Dying Up Here

2017. 06. 11. 21:21 - Írta: human

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Egy dráma a stand up komikusok életéről. Vagyis még egy dráma, hiszen ott van a Crashing is a közelmúltból. Ez nem azt jelenti, hogy röhögés nélkül maradunk, csak közben hello darkness my old friend. Ez abban más, hogy nem HBO-s, hanem Showtime-os, a 70-es években játszódik, és egy pillanatra sem kínos.

A történet tényleg röviden összefoglalható: 1973, Los Angeles, egy klub, ahol a fiatal, kitűnni akaró komikusoknak megvan az esélye a nagy dobásra. Akkoriban az egyik legnagyobb dolog volt Johnny Carson talkshow-jába bekerülni, onnantól tiéd volt a világ, és ő bizony ebből a klubból válogatott. Igen, a sorozat a valóságon alapul, bár jó pár dologban azért el is tér tőle.

Az a helyzet, hogy aki odavan a stand-upért, az mindenképp nézzen bele, hiszen itt láthatja (nagyjából), ahogy a stílus megveti a lábát, átalakul Los Angelesben. A szereplők kitaláltak, de az alapok a I’m Dying Up Here: Heartbreak & High Times in Stand-Up Comedy’s Golden Era című könyvből érkeznek melléjük.

Persze nem felhőtlen amúgy a kezdés, mivel egy kicsit túltolják a drámát. Na, nem a mélységét, hanem a klub vezetője tipikusan túlírásnak tűnik, annyira klisésen “hatalmi” és kemény jeleneteket kap. Ellenben amikor a komikusokat láthatjuk egymás között, az egész jól működik.

A másik ami meglepett, hogy a pilot hiába 60 perces, még így is szétvágtak pár jelenetet. Főleg az egyik karakter apja körül rángatták a szereplőket a plot kapcsán a természetesség helyett. Tipikus “egy meg egy az kettő”-felépítés volt, nem pedig szépen összefolyó történet.

Viszont a negatívumokon könnyedén túl tudtam lépni, mivel végig érdekes, és a poénok azok rohadtuk működnek is. Párszor tényleg hangosan lehet rajta röhögni is, miközben humorral gyógyítanak valami mély szomorúságot. Olyan 8/10 a kezdés.

Pilot-mustra: Daytime Divas – 1×01

2017. 06. 09. 18:20 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Just make sure you lose my resting bitch face.

Jé, egy heti überszappan! A VH1 sorozata csupán azért érdekelt, mert mégiscsak tévés tematikával rendelkezik, egy napi rendszerességgel sugárzott, nappali, női paneltalkshow-ról, annak műsorvezetőiről, illetve a kulisszák mögött zajló hatalmi harcokról szól – tipikusan guilty pleasure alapanyag lehet.

Persze annak ellenére, hogy az alapot egy műsorvezető könyve szolgáltatja (beszédes a címe: Satan’s Sisters), nyilván nem valami túl insider drámáról van szó, a középpontban az öt műsorvezető szakmai és magánélete áll, és persze, ahogy azt a médiában megszokhattuk, a sok képmutatás, fúrás és nyomulás. A pilotot elég hamar leírtam, azonban a végén kaptunk egy csavart, amire nem számítottam, és ami, ha tartós lesz, még érdekessé is teheti a Daytime Divas-t.

DAYTIME DIVAS – 1×01 – 4/10

A talkshow főarcát és főnökét, mondhatni teljhatalmú úrnőjét Vanessa Williams alakítja, klasszikus, öntudatos fekete női szerepben, a társai között pedig van harsány humorista, komoly újságíró, keresztány-konzervatív tévés, valamint egy frissen érkezett, gondokkal küszködő egykori gyereksztár, aki kvázi most keres megváltást. (Mindnyájan ismert arcok, és a színészeken semmi nem múlik, élvezettel játszanak.)

Természetesen mindegyik kiemelt karakternek megismerjük a magánéletét is, melyeket, ahogy azt kell, szakmabeli gyerek, esetlegesen bántalmazó férj, zsarolás, (több) munkahelyi kamaty, drog, édeshármas és effélék tarkítanak.

A tipikus és szegényes megvalósítást feldobta a nagy vetélkedés, ugyanis a talkshow gazdája egy időre kénytelen hátrébb vonulni, ezzel is némi médiavisszhangot generálva, és naná, hogy mindegyik társa az ő pozíciójára hajt a cicaharcot előnybe részesítve (balszerencséjükre a főhős fia a fő executive producer) – ezt a helyzetet dobhatja fel a már említett, rész végi csavar, amit elképzelésem sincs, hogy akarnak majd kijátszani. Akár még jól is elsülhet.

Amellett, hogy szappanos a sorozat, más címkét nem nagyon lehet ráaggatni, hogy beazonosítsuk, mert csak a pilotból nem derül ki, hogy mi lesz a műfaja, mi fog dominálni benne, a komolyabb dráma (hint: az első részben valaki kómába esik) vagy mondjuk a humor, esetleg edgy-bb lesz, és szatíraként fog működni. A legjobb természetesen az utóbbi lenne, de nem hiszem, hogy arra fele haladnának a készítők.

A Daytime Divas pilotjában semmi bonyolultság nem volt (szemben az ugyancsak szappanos Still Star-Crossed-éval, ahol a karakterek folyton magyarázták a hátteret), irtó könnyen fogyasztható, már-már trash mentalitás jellemzi, még akkor is, ha simán elhisszük, hogy hasonlóképp zajlanak a dolgok a médiában. És ez az agykikapcsolós könnyedség szerintem megtarthat pár nézőt.

Még véletlenül sem arról van szó, hogy igényes lenne, sőt, inkább súlytalan, de a karaktereit nagyon könnyű beskatulyázni, szeretni vagy utálni, és ha a sorozat már ki tud váltani érzelmeket a nézőből, akkor elindult a helyes úton. Egy szappanos drámának legalábbis ez a célja.

Pilot-mustra: The Jim Jefferies Show – 1×01

2017. 06. 08. 18:03 - Írta: winnie

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra,talkshow

Mint sokaknak, nekem is a Legit (most komolyan, mars pótolni!) volt az első találkozásom Jim Jefferies-szel, sokáig semmit sem tudtam a standupos múltjáról, de azóta sikeresen felhoztam magam, és a FreeDumb című Netflix-es estjét már a megjelenés pillanatában néztem és élveztem. Marhára bejön az ausztrál humorista pardont és mértéket nem ismerő, offenzív és PC-től mentes stílusa, amin ugyan meg lehet sértődni, de a helyén kell kezelni. Ez csak humor. “Csak” humor?

Mindegy. Mások vagyunk. Jefferies mindenesetre visszatért a képernyőre, méghozzá a Comedy Central-on, de nem egy sorozatban, hanem egy talkshow-ban. Vagyis ez nem talkshow, hanem amolyan “ülök az asztalnál és kommentálom az aktualitásokat”-szerű, manapság nagyon népszerű szatirikus műfaj, mint a késő esti talkshow-s monológ, csak hosszabb formában, több vizuális segédlettel.

THE JIM JEFFERIES SHOW – 1×01 – 6,5/10

Nyilván az efféle műsorokról nem nagyon lehet kritikát írni, inkább a szerkezetüket lehet ismertetni. Ugyanis egy adott hírhez vagy Donald Trump-hoz fűzött kommentár vagy vicces, vagy nem (Jefferies nem visszafogott stílusában az). Az amerikai belpolitikai mellett a humorista még pár külföldi vezetőt, “diktátort” is a szájára vesz, és szokása szerint a rasszizmust is a szájára veszi.

Black people have no sense of humor.

A két asztalnál ülős, bejátszásos szegmens közé pedig egy holland riportot ékeltek (Jeferies amszterdami interjújával) egy ottani kulturális hagyománynak számító blackface-jelenségről, az ünnepi feketepéterezésről, ami nyilván Amerikából nézve elég sértőnek tűnhet háttértudás nélkül – hogy ne csak a kérdezetten röhögjön Jefferies, meg is támogatták két másik interjús anyaggal is.

Ez az a stílus, amit John Oliver is művel mélyrehatóbban a Last Week Tonight-ban, vagy pár hete indult egy másik humoristával. Iliza Schlesinger-rel a Truth & Iliza, de ott volt például Nikki Glaser megboldogult, szintén CC-s műsora, a Not Safe with Nikki Glaser.

Ezek a műsorok akkor működnek a teljesen másféle felépítés és témák ellenére, ha képesek megtartani az adott humorista stílusát, és a The Jim Jefferies Show-nak a pilot 20 perce alapján sikerült. Nyilván nem Jefferies a vezető író vagy showrunner, de neki is van beleszólása a dolgokba, ő készíti az interjúkat, plusz a székben előadott kényszeres fetrengése és tornászása is igencsak rá vall. Lehet, hogy a második évadban majd megengedik neki, hogy felálljon.

A lényeg, hogy én szerintem benevezek heti 20 perc Jefferies-re. A fenti osztályzat is jobb lenne, ha a holland interjú megért volna annyi percet – nem egyszerű ilyeneket csinálni, de majd belejönnek. (Sajnos YouTube-ra csak egy szegmens került fel a pilotból, amikor megoldja a rasszizmus problémáját. Na jó, meg a slusszpoén, ami csak a cameo miatt volt vicces.)

Pilot-mustra: Downward Dog – 1×01

2017. 06. 07. 21:05 - Írta: winnie

10 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

Vannak pilotok, amik valamiért nagyon betalálnak az embernél (erre vonatkozó heti kérdésünk itt van). Nyilván adottak a majdnem mindenki által istenített darabok, amelyek esetében ebben semmi meglepő nincs, de az olyanok esetében, amiket nem hype-olnak és szórnak meg csupa pozitív kritikával, mindenképpen szükségeltetik a csillagok együtt állása is, hogy az első 20 vagy 40 perc pont azt hozza, amire rezonálunk.

Nekem az elmúlt hetekben ez az ABC új komédiájára, a beszélő, vagyis narráló kutyás Downward Dog-ra volt igaz. Ahogy látom, már a berendeléskor, egy éve vártam is, de azóta alig gondoltam rá, a pilotot is csak ki akartam pipálni két másik sorozatkezdés között, de olyannyira elkapott, hogy másodjára is meg kellett néznem. (És utána a 2. és a 3. rész sem okozott csalódást, sőt!)

DOWNWARD DOG – 1×01 – 9/10

Persze a websorozatos alapokkal rendelkező Downward Dog-ot kissé egyszerű lenne azzal elintézni, hogy csupán beszélő kutyás sorozat. A főhős egy bizonyos Nan, aki egy reklámügynökségnél dolgozik, nemrég szakított a pasijával, így életét egy kutyával osztja meg – vagy éppenséggel a kutya osztja meg az életét Nan-nel, végülis nézőpont kérdése.

I just don’t feel very respected, like, as a being.

Miközben pedig látjuk Nan (Allison Tolman a Fargo S1-ből) munkahelyi életét is, a lány otthoni életének nagy részét a szobakutya szemszögéből kísérhetjük. A blöki imádja őt, és nem nagyon érti, hogy miért megy el minden reggel, hogy csak este térjen haza, s tölti az egész napot minden bizonnyal autózással, hiszen a kocsiba száll be a búcsú, és onnan is száll ki a hazatérés idején. És bizony ezek az “elvonási tünetek” éreztetik is hatásukat a kutyán.

Még véletlenül sem a sztorija verhetetlen a sorozatnak, az aduász egyértelműen a készítő, Samm Hodges által megszólaltatott kutya, akinek a stílusa nagyon egyéni, zseniális. Nemcsak egyszerűen narrál, mintha ember lenne, hanem a kamerába is beszél, s teszi mindezt remek, olykor bizonytalan, már-már rezignált hanglejtéssel, nem egyszer filozofálgatva, de mindezt szigorúan kutyaszemszögből, kutyaaggyal.

I mean… I think I just opened a portal with my mind. I mean, it’s… it’s genius.

Martin nyilvánvalóan teljesen másképp látja a világot és a környezetét, mint az emberek, és ez az az aspektus, amivel az eddigi részek során nem tudtam betelni. Pedig még eredetinek sem mondható sem a stílus, sem a látásmód, de itt nagyon működik. Nem lehet nem szeretni ezt a karaktert. Még akkor sem, ha a maga egyszerű gondolkodását követve keresztbe tesz a gazdájának. Míg az Imaginary Mary-nél ez irritált, itt inkább szívmelengető volt.

De még talán ennyi sem lett volna elég ahhoz, hogy ennyire oda legyek a kezdésért, hiszen, ha nem is ilyen magas szinten, de a sorozat többi része is működik. Nan kapcsolata az expasijával (a Raising Hope-os Lucas Neff) kissé szappanos, de a munkahelyi élete eddig, köszönhetően a totálisan inkompetens, őstahó, mégsem klisékarikatúra főnökének, ugyancsak kifejezetten vicces.

Sőt, talán ez utóbbi az igazán vicces dolog a sorozatban, mert így visszagondolva a Downward Dog nem túlzottan nevetős komédia. Olykor beüt egy-egy váratlan poén, de most nem rémlik, hogy milyen a humora, hogy van-e egyáltalán. És ez annak köszönhető, hogy abszolút nem ezzel törődtem, a kicsit független filmes, melankolikus hangulata teljesen elvarázsolt, ráadásul volt értelmes hangszeres zenéje, ami komédiánál elég ritka.

Igen, adódik a kérdés, hogy mit keres a sorozat országos csatornán, de nem vagyok arról sem meggyőződve, hogy rossz ötlet volt a szélesebb közönség elé küldeni, mert vannak olyan aspektusai, amit simán lehet értékelni minden fenntartás nélkül.

Tipikusan első látásra szerelem volt részemről ez a pilot, pár perc után tudtam, hogy a Downward Dog-ot nekem találták ki, pedig nincs is kutyám. És Martin (a kutya) karaktere az idei év egyik legzseniálisabbja.

I’m only human.

Pilot-mustra: Still Star-Crossed – 1×01

2017. 06. 06. 20:30 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2016/17,kritika,pilot-mustra

The worst is yet to come.

Lehet, hogy meg kéne néznem a Still Star-Crossed pilotjának a folytatását is, csak az előbb idézet mondat egyszerűen nem megy ki a fejemből – és ez pilotkritika. Mindegy, sor fog kerülni rá, és akkor kommentben jelzem, hogy milyen volt az 1×02 (korrekt volt), mert egyébként az első rész marharépa felépítésének köszönhetően negyvenegynéhány perc alapján nem sok minden derül ki erről a sorozatról.

STILL STAR-CROSSED – 1×01 – 3/10

 

Oké, az kiderül, nem az én műfajon, mint sok kosztümös darab, meg talán az is, hogy nem az ABC-re való, hanem mondjuk inkább a Reign mellé a CW-ra. Viszont az ABC-nek köszönhetően elég sok pénz volt rá, s ennek, no meg a spanyol helyszíneknek köszönhetően pazarul néz ki, mind a kisebb, zárt terek, mind pedig a városképek. De tényleg, remek az összKÉP.

Hogy maga a sorozat milyen? Nos, egy kosztümös tinidrámáról van szó, csak éppen nem tizenévesekkel, hanem talán huszonévesekkel. A könyves alapokra építkező pilot persze két nagyonhülye tinédzser mindent elsöprő szerelmével kezdődik, bizonyos Rómeóéval és Júliáéval, akiknek a világ legértelmetlenebb halálában lesz részük. Ez persze nem baj, az viszont igen, hogy a sorozat sztorija ettől a ponttól kezdődik el.

Nyilván erre szükség volt, de ettől még nem éreztem szerencsés döntésnek azt, hogy a pilot felét a mindenki által ismert Shakespeare-sztori adaptációjával töltik ki, nyilván minimális meglepetés kíséretében. Amikor meghalnak a szerelmesek, akkor persze már foglalkoznak a méretes szereplőgárdával, akik segítségével felvázolják a Capulet/Montague-tengely két részre szakadt Verona viszonyait.

Verona nagy szószban van, nem csak belső széthullás fenyegeti, hanem külső tényezők is, és ebbe a makro játszmába csöppen bele, sőt, központi szereplő lesz a Shakespeare-drámából kimaradt unokahúga Júliának, aki Hamupipőkeként (gonosz mostoha included!) cselédkedik a szülei halála után őt és testvérét befogadó Capulet-családban.

A gond az a megvalósításban, hogy egyrészt full expozíció az egész, egy csomó párbeszédben csak magyarázzák a karakterek egymásnak a történelmi hátteret és a jelen viszonyait, hogy mi nézők képben legyünk ezzel a komplex világgal. Másrészt pedig egy csomó dolgot el kell fogadnunk, érzelmet, karakterkapcsolatot, hogy így van és kész. Mivel ebben az epizódban is volt flashback, az az érzésem, hogy a későbbiekben is visszaemlékezésekből fog sok minden kérdőjeles motívum kiderülni.

Az viszont érdekes volt (bár sokaknak ez lesz a nagy negatívum), hogy a sorozat sutba dobja az előzmény-alapanyagot, vagy… talán tovább gondolja Shakespeare-t. Egyes karakterek csavart produkálva mögöttes szándékot villantanak meg, mások pedig az elvárásainkkal szembe haladva mondjuk meghalnak vagy életben maradnak, így jelezve azt, hogy mégsincs minden kottázva csak azért, mert ismerjük a sztori egy részletét.

Sajnos a Still Star-Crossed-ból hiányzott mindenféle vezérfonál, sok mindenbe belekap a pilot, sok mindent meg akar mutatni, sok konfliktust akar előkészíteni (köztük egy kötelező szerelmi háromszöget is), amolyan Fókusz-módra, hogy “még ez, meg ez, meg ez is lesz a mai adásunkban”, csak éppen a szezonra vonatkozóan. Ha csak egy-két dologra koncentráltak volna, lehet, hogy előrébb lennénk.

Nekem a kapkodás mellett leginkább a teatralitás volt zavaró, leginkább ennek köszönhetően, hogy egy pillanatra nem tudtam elmerülni ebben a világban, túl sekélyes karakterek túl komoly érzelmi viharokat éltek meg ahhoz, hogy komolyan tudjam venni őket. Nyilván idővel ki fog egyenesedni a Star-Crossed, élesebbé válnak a karakterek kontúrjai és szándékai, de ezt már nem hiszem, hogy megvárom, mert a végeredmény akkor is csak egy intrikákkal teli középkori szappan lesz.

Pilot: Loaded

2017. 06. 04. 15:50 - Írta: human

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Milyen lehet az, amikor felvásárolják az egyre sikeresebb startup-od? Erről szól a Channel 4 és az AMC közös sorozata.

A történet ott indul, hogy 4 jóbarát, akik 8 éven át dolgoztak keményen a sikerért megüti a jackpotot: felvásárolják a macskás mobiljátékot üzemeltető kis cégüket. A kérdés, hogy innen merre tovább?

Nyilván az első pár nap őrült költekezéssel telik, ebbe beletartozik egy Ferrari és egy olyan acapella csapat, mely egy “fuck you”-dalt énekelve jár körbe azoknál a befektetőknél, akik régebben elküldték a céget üzemeltetőket a fenébe.

Ezek után viszont a tényleges téma következik: egyrészt befut egy copyright per, hiszen ha van pénz akkor van is mit elperelni, plusz az új tulaj egy szexi Darth Vadernek tartja magát, aki a Birodalom pénzével felvásárolta őket, és így már alá tartoznak, eszerint is kell majd cselekedniük.

Szóval a barátságot tolják szembe a felsőbb döntésekkel, miközben a kis cégből nagyobbat kell majd csinálniuk.

A legnagyobb gondom az volt, hogy a fenti téma és a stílus nem 40 perces sorozatba illik, a Loaded pedig ilyen hosszú. Mármint megtolják a komédiát is, ezt nem vitatom, viszont a Silicon Valley nem véletlenül rövidebb. Egyszerűen nem tempós az anyag. Nyilván elnagyolt a cég működése, viszont a karakterek valahogy realistábbnak érződnek, csakhogy a történetszálakból nincs kiszórva a felesleg.

Ezzel a hibával viszont meg vagyok lőve, mert időkidobásnak érződik tőle a Loaded, pedig a főszereplők közötti jellemkülönbségek olyan dinamikát adnak, ami még érdekes is lenne, hiszen minden ellenére is összetartanak és segítik egymást.

Sajnos nem tudom teljesen ajánlani, de egy 6/10-et azért kiszórnék rá, s ki tudja, hogy előnyére változik-e a folytatásban. Én nem, mert nálam nem jutott el a második esélyig, pedig mostanra már lement négy rész, csak ugye az országos finálék miatt eddig nem tudtunk az írásra sort keríteni.

Pilot: The Sniffer

2017. 05. 29. 21:40 - Írta: human

1 comment | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Ilyen amikor a House-rajongók sorozatot csinálnak? Biztos hasonlít másra is, mondjuk a The Mentalist-re vagy épp a Lie To Me-re, de az orosz The Sniffer nézése közben a mogorva dokink ugrott be mindig.

Aki arra kíváncsi, hogy más országokban milyen egy heti ügyes nyomozós, és még semmi ilyesmibe nem nézett bele, annak most itt a The Sniffer. Az angol címből kitalálható, hogy egy kifinomult szaglású külsős segít be a zsaruknak benne. Mivel heti ügyes, így a konkrétabb történésekbe nem mennék bele, de igen, odamegy a hullához, megszagolja, és megmondja mi van. Új nyomokat ad. Ennyi.

A kíváncsiságon kívül azért is néztem végig a pilotot, mert egyszerűen nem hittem el amit látok. Itt vissza is kanyarodnék a House és a The Mentalist említéséhez, miszerint ezekben a sorozatokban hiába intelligens a főhős, mindig van valami olyan a jellemében, ami emberivé teszi, és ami miatt minket érdekel a sorsa.

Patrick Jane-nek ott nagyképűsége miatt meghalt családja, Gregory House-nak pedig a folyamatosan fájó lába, és még sok más lelki baja van. Az itteni nyomozónak szinte semmi, mivel ami lehetne, miszerint a kifinomult szaglás miatt fáj-vérzik az orra, azt sem tudják igazán elmélyíteni. Plusz szinte le sem tagadhatnák, hogy hol készült?

Amikor említettem winnie-nek, hogy ezt írnám legközelebb, akkor azt fűztem hozzá, hogy “mert nagyon orosz”, közben pedig ukrán, amiben oroszul beszélnek. A lényeg, hogy teljesen azokat a sztereotípiákat erősíti meg, amiket gondolhatunk róluk. Mindezt úgy, hogy ugye ők csinálták, nem egy hollywoodi író csapta fel a kliséket.

Fura a sok politikailag korrektebb, vagy a szabályokat máshol felrúgó sorozat után nézni, hogy mennyire agresszív szinte minden figura, méghozzá teljesen hétköznapi helyzetekben. Ez a főszereplőn jön ki a legkeményebben, aki tipikus 18 éves által írt macsónak tűnik, nem pedig élő és lélegző karakternek.

Hogy a folyamatos szexizmusról ne is beszéljünk. És itt nem ultrafeminista szemüvegen át feltűnő jelenségről beszélek, hanem Entourage-rajongóként tapasztaltról. Avagy nem csak szexin vannak kiemelve az amúgy tényleg szép nők, például bikiniben, hanem végig mintha le is kezelnék őket – iszonyat modoros az egész.

A megvalósításba nem mennék bele, azért látszik rajta, hogy nem amerikai büdzséből főznek. A The Sniffer sokszor siralmasan műtermi (a fenti kép a rendőrség, például), már-már Barátok köztös hangulatot sugall, de valójában nem is ezen vérzik el az egész, bár a sterilség biztos nem is segít.

A lényeg, hogy érdekességnek talán megéri belenézni az első 5 percre, ha már Netflixre is felkerült nemrég (ezért is szúrtam ki), de aki jó szaglós thrillerre vágyik, az még mindig inkább a Parfume-ot nézze meg még egyszer.

Pilot-mustra: Twin Peaks – 3×01-02

2017. 05. 22. 22:47 - Írta: winnie

210 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

The game begins.

HA-HA-HA! Még hogy  az újoncoknak is van esélye! HA-HA-HA!

Oké, nyilván, aki ismeri a Twin Peaks-et, azt sem fogja nagyon átlátni ezt a dupla premiert, de újonc szemmel nem semmi lehetett, hiszen amellett, hogy egy rakás új karakter mutatkozott be, elég sokan visszatértek az eredeti sorozatból zömében egy-egy jelenetre, így aki nem ismerte őket, annak jóval több arcot kellett megjegyeznie mindenféle kontextus nélkül.

TWIN PEAKS – 3×01 – 7/10
TWIN PEAKS – 3×02 – 6,5/10

Úgy akartam kezdeni ezt a posztot, hogy ki lesz az, aki rosszat mer mondani a szent tehénről, vagyis annak folytatásáról, de valójában szó sincs arról, hogy a Twin Peaks szent tehén lenne, hiszen kulturális jelentőség ide, sorozattörténeti sarokpontság oda, azért a sorozat bőven kapott hideget és meleget is (melyik a jó és a rossz?), főleg a 2. évad második fele.

I am the arm.

A kérdés pedig azért fogalmazódott meg benne, mert a “pilot” egyáltalán nem úgy indult, hogy tetszeni fog nekem – az első 15 perc (benne egy 1 perces tolatós parkolással) kábé fizikai fájdalom volt, kínzóan lassúra sikeredett, és csak néztem, hogy minek az egyik jelenet, illetve, hogy mi történik a másikban. (A harmadik pedig Cooper és az óriás beszélgetése volt, látszólag nem sok füllel és farokkal.)

De szerencsére utána azért beindult a rész, egy fokkal világosabbá váltak a dolgok, plusz egyrészt hirtelen történet keletkezett a vákuumban, másrészt pedig elkezdtek feltűnni az ismert arcok. Igaz, az volt az érzésem, hogy mindezt kötelező jelleggel teszik, mert a többségük nem tett sokat hozzá a fő sztorihoz. Ez persze nem volt nagy művészet, hiszen nem nagyon volt (eddig) fő sztori.

A történet (ha lehet annak nevezni) több szálon fut. Kapunk egy dél-dakotai gyilkossági ügyet, egy furcsa és titkos munkát végző srácot New York-ban, Cooper-t a vörös függönyök között, és egy titokzatos ismerőst, aki körül hullanak az emberek, és aki egy fontos információ után kutat. Hogy mit nem kapunk? Nos, Twin Peaks-et. Mármint a várost. Abból túl sokat nem kaptunk, csal pár snittet. Sajnos, és ez egy elég nagy mínusz pont. De majd a folytatásban.

Mint írtam, nehezen hiszem, hogy egy újonc el tudna merülni a kezdő 110 percben, de végülis kezelhető az egész egy nagy David Lynch-filmként (vagy háromként), aminek az elején (és a közepén meg a végén) nem értünk sokat, de nem is zavar minket. Bár, ha így áll hozzá az ember, akkor is elég furcsa lesz neki elsőre a Twin Peaks-es stílus, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy nagyon gáz dolgot lát, vagy csak twinpeaks-eset. (Ez jó védőháló, mindenre rásüthető, hogy direkt gagyi.)

Főleg arra kell felkészülni jövevényként, hogy olykor a semmiből természetfölötti dolgok is fakadhatnak, mert csak, és hogy a folytatásban csak még több fura figura fog érkezni, s az is biztos, hogy a 18. rész végén nem egy minden igényt kielégítő, minden felmerülő kérdésre választ adó finálénak fogunk tapsolni. Ha ugyan fogunk tapsolni.

Amikor viszont működött, akkor nagyon működött. Hiszen egyébként, hogy a második rész összességében jobb volt, csak engem a piros függönyös rohangálás nem nagyon kötött már le (pedig az volt a kezdésben a leginkább twinpeaks-es, ha már nem volt fűrészmalom), meg egyébként is, a Legion után ezek a szürreális jelenetek nem nagyon rúghattak labdába. (Néhány snitt ugyan jópofa volt, de nem több. De Lynch ne csak jópofa legyen.)

A kezdéstől eltekintve nekem mindenképp bejött az első két epizód, nézem is szerintem tovább a folytatást (itthon tévében csak jövő héten jön a 3-4. rész, de az HBO GO-n már fent van), de adja magát a kérdés, hogy nem lenne-e jobb az összhatás, ha Lynch képes lenne jobban megvágni azt, amit forgat? Részenként elég sok percet lehetne nyerni anélkül, hogy a hangulati tényezők oda lennének.

Ugyanis az egyik legnagyobb különbség a mostani és a régi sorozat között, hogy míg az eredeti szériától eléggé eltávolodott David Lynch (nem ő volt a showrunner, nem rendezett sok részt, akár azt is mondhatjuk, hogy inkább Mark Frost sorozata volt), addig ezúttal végig a kezében volt a gyeplő, minden epizódot ő írt Frost-tal, és ő is rendezett. És nagyon remélem, hogy a Showtime azért tudta őt terelgetni, nem kapott teljesen szabad kezet, mert az nem mindig sül el jól.

Ja, és annak ellenére, hogy az első két részben nem nagyon volt meg a másik fajta Twin Peaks-es hangulat (nem a szürreálisra gondolok), és Angelo Badalementi sem sokat melódiázott, az azért csak jelent valamit, hogy a fenti sorok írása közben végig az 1×02-t záró performansz ment a fülemben a Chromatics-tól.

Previous Posts