login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: The Goes Wrong Show

2020. 01. 09. 15:50 - Írta: gromit

11 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

A BBC legújabb komédiasorozata egy amatőr színtársulat szerencsétlenkedését mutatja meg, mindig más darab előadása közben. Természetesen profi készítőktől, akik nagyon értenek a komédiázáshoz, hiszen valójában az egész gondosan meg van komponálva.

A “Goes Wrong” koncepció ismerős lehet a társulat korábbi produkcióiból. A fergeteges The Play That Goes Wrong a londoni West End-es bemutatója után besöpörte a legjobb új komédia-elődás díját a briteknél. Népszerűsége azóta is töretlen, a világon sokfelé játsszák, itthon a Centrál színházban Ma este megbukunk címen fut. Az elmúlt években két karácsonyi/szilveszteri különkiadás is készült a BBC-re: a szintén briliáns Peter Pan Goes Wrong és az egy fokkal haloványabb A Christmas Carol Goes Wrong, neves vendégekkel.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a BBC ezúttal teljes sorozatot rendelt be. Nagyjából be is lehetett lőni, mire lehet majd számítani, de a sorozat igazából nem igényel előismeretet. Csak annyi nyitottság szükséges, hogy senki ne az adott darabért akarja nézni, a lényeg, hogy egy élő, színházi előadás hogyan tud totálisan félresikerülni. És ez persze nézői szemmel roppant szórakoztató tud lenni.

A (képzeletbeli) Cornley Polytechnic Drama Society avagy egy főiskolai társulat előadását láthatjuk, sorozatkezdésnek rögtön egy karácsonyi darabot (The Spirit of Christmas). Csakhogy Murphy durván közbeszól, és szinte semmi sem alakul terv szerint. Gond akad a díszlettel, a kellékekkel, sőt színészekkel is, miközben a színésztársaknak vagy akár a kellékeseknek gyorsan kell reagálniuk a mind újabb nehézségekre, hogy az előadás a kisebb, bár inkább nagyobb zökkenők ellenére is folytatódhasson.

A darab természetéből adódóan a fizikai humor dominál, de nem korlátozódik börleszkszerű elemekre. A színészek is kiesnek néha a szerepükből, váratlanul bontogathatják a 4. falat is, pár jó dumát is bevetnek, sőt magánéleti problémáik is felszínre bukhatnak, ami bezavarhat az előadásba.

Az az igazság, hogy az előzmények ismeretében elég magasan volt a léc nálam. Nem is érte el a végeredmény az eredeti színielődás vagy a Peter Pan tévéváltozatának színvonalát, de még így is jól szórakoztam, még kiszámítható poénon is nagyot tudtam nevetni.

Kicsit félő, hogy a koncepció kötöttsége miatt nem fog-e hamar teljesen önismétlővé válni és kifulladni, de talán a rövidebb, mindössze félórás játékidő biztosítani tudja, hogy ne legyen üresjárat, néhány újabb kreatív ötlettel hosszabb távon is fenn lehet tartani a show-t, ami egy karácsonyi rész után hetiben folytatódott.

Illetve néhány kifejezetten repetitív formulákra építő klasszikus sikerére gondolva még ennyi is elég lehet (lásd pl. Halló! Halló! vagy a Fast Show). A sorozatos formátumban esetleg a karakterek háttértörténetére is építhetnek – a Cornley-társulat színészei ugyanis állandó karakterek. (Talán az emlegetett szakítás is előjött korábban, csak arra már nem emlékszem.)

Pilot: Deputy

2020. 01. 08. 15:50 - Írta: human

8 comments | kategória: 2019/20,kritika,pilot-mustra

Mi történik, ha nem egy politikus alkat, hanem egy régimódi cowboy kerül a Los Angeles-i rendőrség élére? A FOX múlt héten bemutatott új sorozata nem a választ keresi, hanem az alaphelyzetből kihozza talán a maximumot.

Igazából az egysoros történet tényleg annyi, amit bevezetőben írtam. A seriff hirtelen meghal, és valami ősrégi törvény alapján a legrégebb óta szolgáló megbízottja veszi át a helyét. Aki amúgy cowboykodik, kőkemény, és nem szereti a bürokráciát.

Az a helyzet, hogy az alap teljesen korrekt. A megszokott környezetéből kiragadott új seriff szépen-lassan kompromisszumokat is kell hozzon majd gondolom, de mivel őt a szíve vezeti, így egyelőre a jó dolgok tétele mozgatja. Az igazság. Az igazi ‘murica szelleme. És persze nem hagyja ott a terepet, mivel akciój…, vagyis az az élete igazából.

És ha már tegnap a vízióról írtam a Spinning Out kapcsán, akkor tessék, itt van egy másik pilot, amiben tisztán látszik mit akartak, és alig szórtak mellé valami felesleget. Mind összeadódik a rossz rendszerek és a bevándorlók helyzetének történetéhez. Még azok a szálak is, amik amúgy elsőre szemforgatósak, mint a szakállas nyomozó örökbefogadása.

Valószínűleg a Deputy sem lesz kiemelkedő, az akciójelenetekre még azt sem mondhatom, hogy tisztességes iparosmunkák, mert rossz volt nézni őket, de összeáll mégis az egész. Mondjuk itt már a főszereplővel is betaláltak, mivel a True Detective 3. évadja után Stephen Dorff vállára helyezték a lényeget, aki azért el tudja azt cipelni.

Ami a legjobban meglepett, és ami miatt az országosok között kiszórok neki egy 7/10-et simán, hogy mennyire nem tűnt túlzsúfoltnak a pilot, pedig elég sok minden volt benne mégis. Jól lefektette a karaktereket, és közben mégis haladt előre. Egyszerű történet volt a gerince, persze, de azt nagyon korrekten tolták.

Pilot: Spinning Out

2020. 01. 07. 21:20 - Írta: human

27 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Van egy elméletem, amiben minden minden ellenérv ellenére újra meg újra megerősítenek a sorozatokat szállítók: elfogynak a kreatívok, a tartalom meg folyamatosan kell ugye.

Persze ez így merész kijelentés, hiszen 7-8 milliárdan élünk a bolygón (lehet, hogy az olvasók között is akad showrunneri álommal bíró), szóval lehetetlennek hangzik, így inkább úgy értem, hogy elfogynak azok, akikre pénzt is mernek bízni. Hogy akkor ki marad? A tisztességes iparosok, akik nem vízióval állnak neki valaminek, hanem csak munkaként.

Valójában ez a berendelés lényege is a Spinning Outnál (magyar címe A jeges élet lett), hogy legyen töltelék content, legyen elfogadható saját olyasmiből, ami másnál van. Szóval igazából a Netflix és a megbízott egy lapon lehetett. Viszont nézőként ez teljesen csalódás sokszor. És nem is arra gondolok, hogy bevált zsánert, paneleket vettek elő, mert lehet ezt is jól kivitelezni, csak ez a sorozat mindenben az átlagosat hozza: rendezésben, színészek terén, írásban. Na jó, utóbbiban lehet még rosszabb is.

A történet egy műkorcsolyázóról szól aki hatalmas esése után már nem olyan bátor a jégen, így szépen lassan kihűlnek a nagyratörő álmai. De úgy tűnik, azért van benne valami tehetség, mert fel akarják kérni, hogy térjen át a páros korcsolyázásra a helyi város gazdag családjának kölkével.

Ami durva, hogy rendben, ez a történet, de ha elkezdeném sorolni, hogy még mi minden volt benne, akkor csak újra a fejemet fognám. Olyan sok szerelmi, betegséges, bántalmazásos szálat hoztak be, hogy konkrétan nem értettem. Miért nem lehetett párat későbbre hagyni? Van itt vetélytárs, hugi aki szintén korcsolyázik, furcsa edző, arra két szinten ráinduló anya, aki amúgy bipoláris, ahogy a főszerep… tényleg, ez a kép minden a sorozatról az első 50 perc után.

Nem elég, hogy ilyen sok szálat dobtak be, aminek a feléből egy korrekt dráma is lehetett volna akár, ezt az egészet megfejelték az utóbbi évek legközepesebb szereplőgárdájával. Ne értsetek félre, Kaya Scodelario örök kedvenc a Skins miatt, és a minap a Crawl-ban is okés volt, de itt túl sok mindent tettek a vállára, amivel bizony nehezen birkózott meg.

Viszont itt vissza is értem a fenti elméletemhez, hiszen ő valamennyire ismert arc, és mellé tették a persze szép, de szintén nem egy nagy színésznek számító January Jones-t, és igazából, mivel tudták mit csinálnak, így az eladható arcok után csak olyanokat kerestek, akik nem játsszák le őket könnyedén (vagy nem találtak feltörekvő újonc színészeket? nem hiszem), avagy mindenki rosszabb náluk, viszont így legalább a közepes szintből semmi sem lóg ki.

Az egész poszttal nem azt támadom, aki megnézte és jól szórakozott (sokan lesznek ilyenek, ebben biztos vagyok), csak próbálom a nagy képbe tenni a Spinning Outot. Aki leülne valami sportosabb drámának, annak ezerszer inkább egy Flesh and Bone javasolt, mint ez a szerelmi oktogonos 5/10.

(Netflix-premier volt magyar szinkronnal és felirattal, lesz évadkritika is, sokkal pozitívabb (tehát nem tőlem), szóval itt maradjunk a spoilermentes általánosabb véleményeknél.)

Pilot: Fast and Furious: Spy Racers

2020. 01. 03. 21:40 - Írta: human

8 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Gondoltam, egy lazítós nap tökéletes lesz arra, hogy az általam kedvelt Fast and Furious-franchise sorozatos mellékhajtását, a Halálos iramban – Kémfutam című Netflix-animációt bepróbáljam, de igazából csak arra jutottam, hogy nem vagyok 8 éves. Na meg nincs 8 éves gyerekem sem.

Az előbbivel konkrétabban arra gondolok, hogy ez látszólag teljesen a gyerekekre van célozva. Ami persze nem baj, viszont szemben a “gyermeki énnek is szóló” rajzolt mesékkel, ez felnőttként nem annyira működik. Nincs benne érdekes gondolat, mittomén, mint az Avatar: The Last Airbenderben, hanem egyszerűen csak cool versenyek vannak, mellé nagyon egyszerű plot, valamint jellemek.

Konkrétan az ugrott be, hogy olyan az egész, mint amikor egy gyerek történetét hallgatod: “és akkor jön a cool csávó, aki amúgy nagyon gonosz, és csak a szeme látszik, amikor megfenyegeti a hőst, aki egy pillanatra sem ijed meg, de előtte felrobban a kocsi a háttérben, mindezt azután, hogy megnyerte, de nem nyerte meg a versenyt”. Ez alapján talán náluk tényleg betalált?

A történetről még nem is beszéltem: a Fast & Furious-filmekből ismert Dom Torretto unokaöccse fel akar nőni a példaképéhez, és amikor az (Vin Diesel-cameo!) beszervezi egy kormányügynökséghez, akkor a barátaival közösen kapva kap az alkalmon. Amúgy itt is feltűnik a Fast-franchise alapgondolata: az igazi családnál csak a választott család a jobb. A főszereplő Torretto gyerek is ez alapján, a haverokkal boldogul csak a küldetésében.

Igazából lehetne kötekedni a a történet húzásain már az első két rész alapján is, de nincs sok értelme. Ami jobban zavar amúgy, hogy vizuálisan is mennyire nullák néha ezek a sorozatok. Persze itt lehet, hogy a fiataloknak nem szabad túltölteni ingerrel, de némelyik képkockáról a Carmageddon Max Damage ugrott be (érzésre). Kihalt mindent utca, és nem elég, hogy a verseny nem izgalmas igazán, de a ki-hol áll benne dolgot ilyen mobiljátékos térképpel érzékeltetik.

Igazából az egész olyan lett, mintha egy videójáték motorjával és pár ötletével csináltak volna valami sztorit. A lényeg, hogy ajánlani nem nagyon tudom a 4/10-mel karöltve.

Pilot: Soundtrack

2019. 12. 24. 14:50 - Írta: DennyKeh

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az egyik kedvencem a táncos-éneklős műfaj, és hát a Glee óta nem nagyon akadt a műfajnak képviselője. Oké, ez nem igaz, hiszen ott volt a musicales Crazy Ex-Girlfriend, ami a CW-n futott, de annak a stílusa nem igazán tudott megfogni. Pótlásnak viszont novemberben érkezett a High School Musical: The Musical – The Series, aminek a pilotja egész jóra sikeredett, és január elején jön a Zoey’s Extraordinary Playlist-je, ami nálam az egyik legjobban várt országos újoncom.

Éppen ezért elképesztően vártam már Netflix 12.18-án bemutatott új sorozatát (a magyar címe Kísérőzene lett), aminek a teljes első évadja elérhetővé vált – nem csak magyar felirattal, de szinkronnal is.

A Los Angeles-ben játszódó történetben pár ember kapcsolata és élete kerül bemutatásra zenés, dalolós és táncolós aláfestésekkel megspékelve. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy musicalszerűen olykor dalra fakadnak a karakterek és egy elképzelt jelenetet koreografálnak köréjük, azonban nem a színészek énekelnek, hanem ők csak tátognak ismert kortárs és régebbi számokra, mintha azok mondanivalója belőlük fakadna.

Az összes epizód alapvetően két-két karakterre fókuszál a kiemelt szereplőkből (mindig másokat párosítanak össze), és az ő életükbe kapunk egy kisebb-nagyobb betekintést. Az első részben megismertük Nellie-t, aki egy igazi művészlélek, akit a szakítása eléggé megráz, a pasija a hirtelen jött énekesi siker miatt hagyja ott. A lány pont abban reménykedett, hogy a befutását követően végre gyűrű kerül az ujjára, amit el is hintett két legjobb barátjának.

A másik karakter, akinek alaposabban beleláthattunk az élete, az Sam, aki egy egyedülálló apuka, a felesége nemrég hunyt el, és visszaköltözik a régi környékére, ahol a múlt és a régi barátok a felszínre kerülnek. Három állásban dolgozik, hogy ételt és italt tudjon letenni a gyermeke elé, de maga is belátja, hogy nem olyan könnyű, mint gondolta, még segítséggel sem.

Minden fő karakter kapott maga mellé mellékkaraktereket, akikkel elég jól tudtak bánni is. Ott van Nellie apja, aki inkább gyerek szülő helyett, hiszen mint kiderült, a lány “tartja el” az apját, szebben mondva gondoskodik róla, bevásárol neki, ellátja pénzzel, viszont az apa mindig ott van, ha szüksége van rá. Sam sztorijában pedig megismerhetjük az anyósát, a szomszédait, akik egyben a gyerekkori barátai, családja, kik ha tudnak, besegítenek a gyerekvigyázásban.

A két főhős szálán közös karakter pont a Jenna Dewan által megformált Joanna, akinek azonban kár lenne ellőni a szerepét, hiszen miközben a Soundtrack-ben felszínre kerülnek a régi kapcsolatokat, új romantikus szálak is felütik a fejüket. És mindehhez társul az elmaradhatatlan dráma, amit elképesztő módon tálalnak a nézőknek, szörnyen élvezetesen.

Már maga a pilot is nagyon megnyert (nálam simán megütött egy 9/10-es szintet), de az  epizód legeslegjobbja az utolsó 5 perc volt, amikor láthatjuk egy fenomenális jelenetben Nellie-t és Sam-et egy mashupot énekelni, valamint azt is, ahogy Sam mesél a fiának, és az emlékei megelevenednek. A végén pedig olyan érzelmi gyomrost vitt be a Soundtrack, hogy azonnal nézni akartam a második részt.

Az biztos, hogy a Soundtrack az éneklések (tátogások) miatt nem lesz mindenki sorozata, sokan fogják furának tartani, de akinek ez a stílus bejön, az imádni fogja. Ráadásul itt nincs szó arról, hogy az énekelgetés a sztoritól venné el az időt, hiszen egyrészt a dalokkal történetet is mesélnek, illetve belső gondolatokat, másrészt pedig a részek nagyjából 60 pecesek, így mindig megvan a 40-42 percnyi prózai sztoriadag is.

Pilot: The Witcher

2019. 12. 22. 20:00 - Írta: Necridus

238 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

(A Netflix szokásához híven az egész évadot elérhetővé tette a premier napján, de a bejegyzés csak a pilotról szól, így, aki az egész évadról szeretne kommentelni, az ügyeljen a spoilerek jelzésére!)

Tudom, a hardcore rajongók már rég befejezték az évadot, de én rögtön az elején leszögezném, hogy nincs semmilyen előismeretem a sorozattal kapcsolatban – éppen ezért érdekes (lenne) olvasni egy Vaják-tudor véleményét is. Nem olvastam a könyveket, nem játszottam a játékokkal 10 percnél tovább, így abszolút laikusként kezdtem a sorozatot. Ami nem is hiszem, hogy probléma, elvégre a sorozatnak önmagában kell helytállnia, és nem arra alapozni, hogy mi minden támasztja meg a bukástól.

Na, nem mintha beszélhetnék bukásról, mert a pilot kifejezetten jól sikerült. És ezt úgy mondom, hogy általában a nem valódi Netflixes pilotokat unni szoktam (ezt errefelé kicsit jobban ki is fejtettem). Erős kezdést kapott a nagyon hype-os sorozat, amitől kicsit tartani is lehetett, hiszen így az ember elvárásai is nagyobbak lehetnek.

De kár volt félnem. Sőt, meg is néztem a pilot után, hogy tényleg csak 8 epizód-e az első évad, mert ha ezt a stílust követi a többi is, még többet szeretnék. (Amit meg is kapok, hiszen nemsokára forog a második szezon.)

A pilot rögtön akciójelenettel és gyönyörű látvánnyal kezd, ami révén megismerjük Geraltot, a főszereplőnket. Legalábbis az egyiket. Azt látjuk, hogy igen jó harcos, és tudjuk, hogy valami mutáns fajba tartozik, amit csak Witchernek, azaz Vajáknak hívnak, de ennek a kifejtésére még várnunk kell. Egyelőre csak élvezhetjük, milyen gyönyörűen koreografált harcjeleneteket kap Henry Cavill, akinek karaktere olykor megvillantja varázserejét is a kardja mellett.

Ebből pedig igen brutális jelenetsorok kerekedtek. Nem kell aggódni, hogy bármit takargatnának, ha kell, fejeket vágnak le, zúznak össze, döfnek át. És mindezt nem túlvérezett, gagyi effektekkel, hanem igényesnek mondhatóan, reálisan, ami a kellő brutalitást nem teszi erőltetetté.

A másik kiemelt szereplő – egyelőre, úgy tudom, jön még egy hölgy, de ő nem szerepelt most – Cirilla hercegnő, akinek jóval érdekesebb történetet adtak. Az első percektől érződik, hogy ő nem olyan, mint amilyennek kell lennie egy hercegnőnek. Hanem valamiért különleges, a sors nem azt akarja, hogy egy átlagos előkelőség legyen belőle.

Az ő szálát egy közelgő ellenséges sereg indította meg igazán, ami a drámázást és az akciót is igen jól megmozgatta. Míg inkább Geralt szálán a világépítéssel foglalkoznak, addig Cirilla oldalán kárpótoltak az izgalmakkal. Talán ezt tudnám negatívumként felróni a pilot esetében, mert a nyitójelenet akciója után vagy fél óráig csak alapozó és magyarázó beszélgetéseket követhettünk nyomon, Geralt és a varázsló dialógjánál pedig már rá is néztem az időre, mennyi van még.

Mindkét karakter esetében sikerült egyszerre megmutatni, milyen személyiségek is kerültek középpontba, és milyen bonyodalmakkal néznek szembe, ami megindítja az egész sorozat történéseit. Néha úgy éreztem, hogy már a sorozat közepén járunk, elvégre Geralt nem kapott komolyabb felvezetést, csak megjelent, mint egy magányos, magába forduló nagy harcos, de minden nagyobb eseménynél érződött, hogy ezek még csak a történet megindítói.

Ami a látványt illeti: nem kell továbbra sem aggódni, hogy e téren a Netflixes büdzsé csalódást okoz. A középkori tájakat, falvakat és várakat tökéletesen megidézi, a jelmezek és a speciális effektek, mint a varázslás is mind dicséretet érdemelnek. Egyedül a megdöntött kameraállásba tudnék belekötni, amit elég indokoltnak tartok. Mint amikor a Sabrinában elmosták a képernyő szélét, nem érződik hatásosnak.

Összegezve tehát a strukturális bakitól eltekintve egy erős nyitóepizódot kaptunk, ami nem sok karakterrel foglalkozik, de ez nem is baj, mert pont elegen voltak ahhoz, hogy a történet elindítását és a világ bemutatását lebilincselő módon adja át a Netflix új sorozata. Nem is ragoznám tovább, mert ülnék vissza nézni a folytatást, és igyekszem mihamarabb befejezni a Vaják első évadját és hozni a teljes évados kibeszélőt a biztató, 9/10-es pilot után. Ugye marad ez a szint?

Remélem, nem csak engem töltött el büszkeséggel a stáblista, hogy mennyi magyar dolgozott ezen a sorozaton.

Pilot: Home for Christmas

2019. 12. 21. 14:50 - Írta: human

9 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

A sorozat, ami valójában egy 3 órás film tényleg? És a főszereplőjének a Love Actually, azaz az Igazából szerelem a kedvence, szóval annak az álomvilágát rombolják le gyorsan az enyhe realizmussal.

Oké, kicsit viccelek, a Netflix pár napja bemutatott norvég sorozata, az Új barát karácsonyra inkább csak egy szerethető romantikus film… néha.

Tudom, alapfelálláson nem kéne annyira kiakadni, de esküszöm ahogy felvázolták az bicskanyitogató volt. Szóval Johanne 30 éves, elég rég szakított a barátjával, aki azóta megházasodott és már gyereke is van. A nő magányos, de azért nem annyira, el van a maga gubójában, viszont a hatalmas, minden testvér ágán többgyerekes családja szánakozva nézi, hogy még nincs pasija, kanyarban sem látszanak az unokák, így ezerrel tolják rá a társadalmi nyomást a ideálisnak gondolt családmodellről.

Ez pedig rohadt idegesítő volt, teljesen passzív agresszívan szétoltja mindenki a főszereplőt, a munkahelyén azzal, hogy szenteste ráér, a családja pedig főleg nyomja az érzelmi terrort. Nyilván jót akarnak, de senkiben nincs empátia arrafelé? Látszólag mondjuk elérik, amit akarnak, megnyugodhatnak, hiszen a nő azt mondja, van barátja, de persze hazudik. És így 24 napja van találni valakit, aki elkíséri a családi karécsonyi vacsorára.

Ellenben a konkrét randizás már tök szórakoztató a sorozatban. Nyilván egy romantikus komédiába nem az van, hogy rögtön talál valakit, hanem kipróbálja a speed datinget, a Tindert, és még élőben is ismerkedik, kezdeményez, de persze a legegyértelműbb (mármint nézőként:) jelzéseket nem veszi észre a környezetében levő helyes fiúktól.

Klasszikus félreértések, viszonylag modern köntös, néhol mosolygós, de néhol meg döcögős részekkel. Legalábbis a kettő, amit láttam, az ilyesminek tűnt. Nehéz megtalálni az igazit, ha az embernek már sok “csomagja” van. Amint enyhít az elvárásain, rögtön érdekesebbé válik a sorozat.

Mindezt az aranyos Ida Elise Broch viszi a hátán, akit a Lilyhammerből ismernek sokan. Izé, van itt olyan, aki abból emlékszik rá?

A pilot sajnos csak 4/10 a fentiek miatt, de ha azon túljut az ember, akkor jelentősen javul a sorozat, a randizós másodikra majdnem 7-et szórnék.

Pilot-mustra: The Mallorca Files – 1×01

2019. 12. 20. 19:29 - Írta: winnie

4 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Először azt hittem, hogy a Mallorca szigetén játszódó angol krimi a Death in Paradise-nak mellé hoz egy alternatívát így a téli latyakba, hogy kiszabaduljon a néző, de nem hiszem, hogy erről lenne szó, mert két hét alatt kipörgették az első szezont.

Van ugyanis az angol BBC-nek egy fura “műfaja”, a napközbeni napi krimi. Aminek nyilván másnak kell lennie, mint a főműsoridős heti kriminek, mert valamiért mégiscsak ebbe a slotba kerül, de igazán nem tudtam megfogni a különbséget. Ilyen a már jó ideje futó Father Brown, ilyen volt pár éve a halottkémes The Coroner (nem a mostani kanadai!), illetve tavaly a Shakespeare & Hathaway: Private Investigators is, amiről még én is írtam.

THE MALLORCA FILES – 1×01 – 4,5/10

A koncepció pofonegyszerű: egy angol nyomozónő összeáll egy német nyomozóférfival Mallorca szigetén, hogy együtt nyomozzanak. Mindez azt követően, hogy előbbitől meglép egy rosszfiú, és a főnöke pihenőre akarja küldeni, ő meg feltöltődésképp ezt a napsütötte vidéket választja, persze csak azért, hogy ott kapja el azt, aki meglógott előle. És a nyomozgatása közben kerül képbe a kolléga, akinek a stílusa eléggé súrlódik az ő karót nyeltségével.

Nyilván a háziasszony sávban egy kicsit könnyedebb megközelítés kell, de mindez nem jelenti azt, hogy minőségben ne nőhetnének fel ezek a nyomozós sorozatok mondjuk egy este adott Agatha Raisin-hez, ami azért mégiscsak egy laza cozy mystery. De a The Mallorca Files-szal a szememben hibádzik valami.

Mondanom sem kell, hogy a túlzott könnyedség egyáltalán nem gond, hiszen a Shakespeare & Hathaway: Private Investigators is viccelődős, azonban valahogy utóbbi mégis sokkal inkább lekötött, mint ez a sorozat. Természetesen teljesen ártalmatlan a végeredmény, a két főszereplő játékos, kellemesen évődő, kultúrharcos viszonya is vonzó lehet (inkább ezt választom, mint némelyik amerikai országos csatornás dudvát, ld. Take Two), ráadásul a bűnügyekbe sem tudok belekötni, mert van mögöttük ötlet, még akkor is, ha az első két rész mindegyikében szappanoperás csavarra építettek – illett bele, na.

Kár, hogy számomra nem érdekes a végeredmény, a készítőknek komoly tartalommal nehezére esik megtölteni a 40 percet, látszatdráma ide vagy oda, túlságosan is a limonádé faktorra alapoznak, azonban a humor inkább kiszámítható, mintsem ütős, és kissé repetitívnek hat egy idő után.

Annyiban tényleg a délutáni sávra termett a sorozat, hogy fél szemmel is el tudja nézni apu vagy anyu vasalás közben, elég minden második szót hallani, a többit a napfényes és csodás mallorca-i környezet hozzáteszi – a stáb nem fukarkodik a totálokkal, és rögtön az elején igyekeznek is megmutatni a sziget sajátosságait, élővilágát és egyéb természeti képződményeit.

ui: A James Bond-stílusú főcím a kedvencem, bár nem tudom, hogy mennyire illik a stílushoz.

Pilot: The L Word: Generation Q

2019. 12. 16. 21:20 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Hívhatnák amúgy “The L Word: most társadalmi drámázunk”-nak is. A Showtime felélesztette azt a régi sorozatot, amire senki nem számított? És bizony telenyomták komolykodással.

Nem akarom elvenni az eredeti, 2004-es The L Word erényeit, hiszen az első kiemelt amerikai sorozat volt, ami konkrétan szólt leszbikus nőkről, bár ha jól rémlik, akkor a transzneműekkel mostohábban bánt. Na, most igyekeznek mindent “jóvá tenni”, ami nagyon érződik rajta. (Itthon az L: A Q generáció az HBO GO-n volt világpremier.)

Ezúttal nem a csillogás és a szex a lényeg, hanem a teljes társadalmi érzékenység. Lehet leegyszerűsítettem a múltat, és mindjárt kapok is a rajongóktól, de igazából csak pár részt láttam anno belőle, és sokkal fiatalabb is voltam, az empátiára nem igazán rámozduló, hogy finoman fogalmazzak, így egyáltalán nem kapott el a régi sorozat.

Most már kicsit nyitottabb a szemem, viszont ebből a szemszögből a The L Word: Generation Q nekem túl didaktikus. Los Angeles-i fiatalokról szól, és rajtuk keresztül a modern problémákról, az LGBTQ-szcéna jelenlegi helyzetéről, a változó világról. De mindezt annyira az arcba tolva, mindenféle rutin nélkül teszi, hogy komolyan rossz nézni. Viszonylag fiatal showrunnerre bízták, aki a The L Wordön nőtt fel (meg szerintem Aaron Sorkinon), viszont semmiféle kifinomultságot nem érezni a munkáján.

A legszomorúbb, hogy lejön a “na, ezt jól megmutattuk!” “ez odacsapott!”-pillanatokon a saját válluk veregetés. Az szép és jó, hogy süt a büszkeség némelyik képsorból, csakhogy eközben a legegyszerűbb megoldásokat látjuk, ahol mindent kimondanak a karakterek, semmi nincs a nézőre bízva, hogy a helyzetből megértse, átérezze, magáévá tegye a lényeget.

Ehhez persze a régi ismerős karakterek (egy évtizeddel idősebben) is asszisztálnak, hiszen közülük is jó párat visszahoznak, de nekik aztán főleg küldetéstudatuk van mostanra.

Hogy is mondjam? Senki sem él a sorozatban a pilot alapján, mindenki csak üzenet. Ez jó zárszó is. Élettelen az egész számomra, 4/10? Aki empatikusabb sorozatra vágyik, amiben leszbikusok is vannak, meg heterók is, és mindenki valóságosnak érződik, annak az Easy-t tudom ajánlani a Netflixről.

Mad About You: kezdett a 8. évad

2019. 12. 13. 20:00 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Egy újabb klasszikus szitkomot élesztettek fel a Full House, a Roseanne és a Will & Grace után (és a Frasier előtt) – a különbség annyi, hogy előbbiek streaming platformon és országos csatornán folytatódtak (vagy brutális nagy sikerrel, vagy visszafogott, de korrekt érdeklődés mellett), míg ez, ami itthon anno Megőrülök érted címen ment, egy apró kábeles platformon kapott új részeket.

Hogy miért nem volt érdeklődés iránta komolyabb helyről, azt magam sem tudom, a 90-es években elég menő volt a sorozat, például Helen Hunt 7 évad alatt 7 főszereplői Emmy-jelölést kapott (4-szer el is nyerte a díjat), de a többi kategóriában is bőven képviseltette magát. A nosztalgia pedig elég komoly húzóerő. De talán nem véletlen, hogy az eredeti Mad About You az elmúlt években nem volt túl keresett a streaming platformok körében sem.

Hát, ha ilyen volt annak idején a sorozat, akkor nem is csodálkozom rajta. Oké, ez így gonosz volt, de hogy nagyon rövid véleményt fogalmazzak meg a sorozatot anno nem nézőként (nyugi, most pótolni fogom az első 3 részt, mert azért kíváncsi vagyok – UPDATE: megnéztem, aranyosak, de nem nézősek), ilyen (humor)minőség mellett ma nem nagyon lehetne labdába rúgni. Más kérdés, hogy ez mit sem számít, mert ez a Mad About You túlságosan is a régi nézőknek szól.

És ha a régi nézőknek szól, akkor, mint a Fuller House, el lehet lenni a kellemes nosztalgiával meg a régimódi poénokkal, mert így emlékeztet egykori önmagával. Más kérdés, hogy azért bőven van olyan 90-es évekbeli többkamerás, élő közönség felvett komédia, ami ma is megállja a helyét, ergó nem hiszem, hogy a Mad About You hátrányára vált volna, ha némi újszerűbb identitást kapott volna.

Sajnos a 8×01 szinte csak és kizárólag felhozó epizód, amiben megmutatják, hogy mi lett a főszereplőkkel (most repül ki a gyerek a fészekből, mert ugye felsőoktatás – a szülők meg nehezen engedik el), és felvillantanak pár régről ismert karaktert. Ha lesz sztori, akkor az majd a 2. résztől jön.

Nosztalgiának pár részre megteszi (az első évadot 2 hat epizódos adagban adják ki, rajongóknak lecsúszik), de tényleg csak a múlt megidézése céljából, egyébként manapság már nagyon nem versenyképes. Csak azoknál, akik a retrót szeretik. Mert a hangulata olyan, némiképp békebeli, még akkor is, ha lejön róla, hogy 2019-ben játszódik.

Azért amikor Paul Reiser és Helen Hunt majdnem elnevette magát, az jópofa volt, ott látszott, hogy nagyon élvezik ezt a reuniont – egyébként ilyen nevetgélés határát súroló snitteket az eredeti sorozatban is előszeretettel hagytak benn. Ártalmatlan a végeredmény, maximum nem röhög rajta sokat az ember.

Pilot: Virgin River

2019. 12. 13. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Bár azzal kezdem most, hogy a Netflix múlt heti (magyar feliratos) premierje nem az én sorozatom, viszont bőven láttam a kisvárosos zsánerében értékes dolgokat. Hogy mit? Hát mondom.

A történet egy ápolónő körül bonyolódik, aki az életében történt trauma miatt elvállal egy világvégén, vagyis Virgin Rivernél levő állást. Mondjuk a kisváros polgármestere úgy fogadta fel, hogy a helyi orvossal nem beszélte meg a dolgot, szóval onnan rögtön érkezik is egy konfliktus, hiszen a morgós, 70 fölötti úr hiába jószívű (valahol mélyen), azért ezt nehezen mutatja ki.

Aztán ott vannak még a színes karakterek a helyiek részéről. A háború után itt kocsmát nyitó veterán, aki végre békét talált, de egy volt bajtársa miatt nem olyan egyszerű az élete. Előkerül egy magára hagyott baba is, aminek kapcsán tökéletesen lefestik a lakosok viselkedését. És mindebbe azért így mentem bele, mert a részletekben van a lényeg. Az apró-cseprő, de valójában fontos ügyek körül sertepertélő emberekben.

Röviden összefoglalva szerintem már a fentiek alapján könnyen be tudja lőni magának mindenki, aki hasonlókat néz, csak ez valamiért elkerülte a figyelmét. Innen már csak a főszereplők lehetnének problémásak, de a This Is Us-ból, a The Walking Dead-ből és sok másból is ismert Alexandra Breckenridge rögtön kedvelhető, és a morgós dokit játszó Tim Matheson is bírható. Nem akarok mindenkit felsorolni, de a cast a témához remekül illik.

Mihez lehet hasonlítani? Egy kicsit Everwood, egy kicsit Miért éppen Alaszka? (aminek örökre csak a magyar címe fog beugrani), de kicsit saját hangja is van. Lázadó tiniként lehet cinikusan “leHallmark-filmes”-eztem volna, de az az igazság, hogy az ilyen, a szívét őszintén asztalra tevő dolgokra nem szabad úgy nézni.

Persze mindezek ellenére nem kötelező nézni, csak a “zsáner” rajongóinak tudom ajánlani, mert ott bőven jó, nem olyan, ami kiüldözi a nézőt a világból. Legalábbis másfél rész alatt erre jutottam. Nem tudom, a kezdés legalább 7/10, azonban én tuti nem nézem tovább, mert mint mondtam,ez nem az én stílusom mostanában, viszont lebeszélni senkit nem akarok. Ha nem is nő fel az említett klasszikusokhoz, szégyent biztosan nem hoz rájuk.

Pilot-mustra: Truth Be Told – 1×01

2019. 12. 12. 21:30 - Írta: winnie

11 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Az AppleTv+ pénteken mutatta be (MAGYAR FELIRATTAL) a legújabb, szám szerint hatodik sorozatát (most még tudom sorolni a többit, nemsokára már nem lesz értelme: See, The Morning Show, For All Mankind, Dickinson, Servant), és talán ezzel már nagyjából láthatjuk azt is, hogy mire kell számítani egy Apple-sorozattól. Hogy ebben a műfajban a brandre érdemes-e odafigyelni, vagy inkább legyintsünk rá?

A klasszikus átívelő szálas krimi, a Truth Be Told is 3 részes premiert kapott, és amondó vagyok, hogy ezúttal is joggal, mert ez a sorozat nem a pilottal akar nézőket szerezni, hanem bízik abban, hogy az 1×03 végéig kitartókat érdekelni fogja az, hogy Aaron Paul karaktere gyilkos vagy ártatlan, meg egyébként is, mi történt azon a bizonyos végzetes éjszakán?

TRUTH BE TOLD – 1×01 – 5,5/10
TRUTH BE TOLD – 1×02 – 6,5/10
TRUTH BE TOLD – 1×03 – 7,5/10

A sorozat Kathleen Barber Are You Sleeping című könyvén alapul és (látszólag) egy true crime podcast-et készítő újságíró nyomozását mutatja be. 20 évvel korábban ugyanis a főhős hathatós segítségével gyilkosságért elítéltek egy 17 éves fiút. A nő, az Octavia Spencer által alakított Poppy Parnell ugyanis saját szakállra vizsgálódott az ügyben és egy, a Serial-höz hasonló audiosorozatban dolgozta fel mindazt, amit talált, és az általa meglelt nyomok igen sokat nyomtak a latban. Nem ő volt ugyan a koronatanú, de sokat tett az ítéletet elősegítendő.

Ez már régen történt, azonban a jelenben Poppy-nak kétségei támadnak a fiú (aki azóta középkorú férfivá lett) bűnösségével kapcsolatban, főleg a fő tanú vallomása kapcsán, ezért ismét vizsgálódni kezd: egyrészt az ügy résztvevőit keresi fel (vagyis próbálja felkeresni, mert nincs egyszerű dolga ilyen-olyan okok miatt), másrészt pedig a börtönben életfogytig tartó büntetését töltő Warren-nel is kapcsolatba lép – és természetesen mindezt podcast formájában dolgozza fel, így halljuk mi is a gondolatait.

Tök véletlenül beleütköztem egy kritikába, ami kiemelte, hogy a Truth Be Told kifejezetten izgalmas családi dráma lenne, csak éppen az esetlen rejtély, a bűnügyi szál nem kavarna be folyton a képbe, hiszen mégiscsak akörül forog minden. Nos, az első rész alapján én természetesen fordítva látom: maga a gyilkosság az érdekes, azonban folyton folyvást azon kapom magam, hogy Poppy családja (tesó, apu, apu új felesége) kiemelt szerepet kap, aminek nem örültem.

A pilot után ezért ez a szál engem abszolút válaszút elé állított, mert hiába dob fel érdekes kérdéseket erkölcsi oldalról az eset (meg az, hogy végülis egy amatőr oda nem figyelése miatt valaki lehet, hogy ártatlanul ült 20 évet), ha folyton kizökkentenek. Nyilván az az ideális, ha valakit mindkét szál leköt, de én krimikedvelőként a kikérdezés és nyomozás felé húzok inkább. Szerencsére a folytatásban a magánélet sokkal érdekesebbé válik,

Persze nem azért, mert maga az ügy annyira eredeti lenne (meg aztán sok hasonló, múltbeli ügyet felderítő sorozat volt mostanság, nehéz túl nagyokat csavarni ilyesmin vagy sokkolni 2019-ben), viszont ez a 20 éves dolog kifejezetten izgalmas. Nem csak az, hogy látjuk, hogy egy fiatal tinédzser élete hogy megy tönkre, és hogy milyen ember lett belőle, hanem a többi szereplő sorsa is tanulságos, nyilván a zseniálisan jó Lizzy Caplan-nel az élen, akit egy ikerpár két tagjaként láthatunk.

Az ügy feldolgozása során kapunk olykor flashback-eket is a végzetes éjszakáról, és elcseszett dolgok kezdenek kirajzolódni előttünk, bár elég lassan haladunk előre a valós felderítést tekintve, hiszen sok más probléma is felszínre kerül – a sorozat abszolút nem csak a krimire épül, hanem tényleg foglalkozik komoly és fontos kérdésekkel, és olykor nagyon érzékenyen tapint rá bizonyos dolgokra.

Összességében az első résztől sokkal többet vártam, de mivel nagyon nem pilotos volt, nem csúcspontra vezették ki, és sem Octavia Spencer és Aaron Paul duóját együtt, sem pedig Lizzy Caplan-t nem láttuk még olyan sokat, ezért közel sem nyűgözött le annyira – utóbbi később bőven kap terepet, más kérdés, hogy Spencer és Paul a 2. és 3. részben nem nagyon van szemtől szemben, bár igazán az kikérdezésével nem is nagyon jutna közelebb az igazsághoz.

Szerencsére az 1×03 már kifejezetten bejött, szép fokozatosan nőni kezdett a tét, de még mindig nincs ott a sorozat, hogy kötelező átívelő szálas krimi legyen. De ha így haladnak tovább, akkor nem lesz mese.

Egy azonban mindenképp jó jel a jövőre nézve. A Truth Be Told és a korábbiak alapján is kijelenthető, hogy az AppleTv+ sorozatai nagyon igényesek kivitelezésüket tekintve. Így máris egy fokkal nyugodtabban várhatjuk a többit, például Az alapítványt.

Next Posts Previous Posts