login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot-mustra: If I Hadn’t Met You / Si No Te Hubiese Conocido / Si No T’hagués Conegut – 1×01

2019. 04. 27. 15:55 - Írta: winnie

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Párhuzamos univerzumok. Ezt ide írom az elejére, mert szerintem sokan, akik érdeklődnének a téma iránt, meglátva a hosszú címet, esélyt sem adnának ennek a katalán sorozatnak, ami tavaly ősszel került bemutatásra Spanyolországban, és márciusban a Netflix-re is megérkezett (rögtön magyar felirattal!), én pedig természetesen, mint minden újoncnak, nekiestem. Nulla előtudással.

És pont ezért szeretek nulla előtudással sorozatokat nézni, mert az If I Hadn’t Met You-t nagyon érdekes volt felfedezni, és nem kicsit meglepődtem, amikor az elején említett kifejezéshez lyukadt ki a sztori, ugyanis az elején fel sem merült bennem ez az irány. Más kérdés, hogy még három rész után sem nagyon tudom megfogni, hogy milyen is ez a sorozat.

IF I HADN’T MET YOU – 1×01 – 6,5/10

Sajnos muszáj ellőnöm a pilot nagyját egy ajánlóhoz, szóval az alaphelyzet az, hogy Eduard-nak a felesége és a két gyereke meghal autóbalesetben, hősünk pedig nem nagyon képes feldolgozni a veszteséget, és felmerül benne, hogy öngyilkos lesz. Azonban az erre való készülődését megzavarja egy öreg nő, aki bizalmat kér tőle, majd feltárja előtte a párhuzamos valóságokba való utazás lehetőségét, mely révén más sorsot adhat családjának.

Fura az alapkoncepció, ugyanis nem időutazásról és a dolgok visszacsinálásáról van szó, hanem Eduard tényleg annyit tud csinálni, hogy elmegy egy másik világba, és abban mondjuk megpróbálja megakadályozni, hogy a felesége a balesetet szenvedő autóba üljön. Vagy már eleve azt akadályozza meg, hogy összeismerkedjenek, abban bízva, hogy akkor az élete egész más irányba halad, így a balesetre sem kerül sor.

Bár a sztori lényege scifis, az If I Hadn’t You azért főképp inkább emberekről, emberi kapcsolatokról és érzelmekről szól, meg persze a sok lehetőség kapcsán felmerülő gondolatokról. Az első két rész például elég komoly volt, abszolút belengte a melankólia, láttuk a gyász folyamatát, illetve a férfi olykor esetlen, olykor elkeseredett próbálkozásait arra, hogy változtasson a cselekmények menetén. Az 1×03 viszont abszolút a Being Erica-t idézte meg bennem (olyannyira, hogy ha valamelyik platformon fent lenne, már neki is láttam volna), ugyanis abban nem az események előtt egy napra ment vissza, hanem saját főiskolás éveibe.

És az első részek alapján ez lehet a sorozat lényege: a főhős (valamint a felesége, és kettejük kapcsolatának) bemutatása, hiszen alapvetően flashback-eket látunk az életükből, azzal a csavarral, hogy ott van a háttérben egy ember, aki bele akarja magát ártani a dolgok menetébe.

Egyelőre még azt is keresem, hogy mi a műfaja a sorozatnak, mert van, ahol scifi-thrillerként emlegetik, de olykor romantikus komédia, máskor kőkemény dráma, összességében viszont karaktertanulmánynak tűnik egy érdekes figurával a középpontban, aki eleinte eléggé nehezen megfogható, idővel viszont nagyon szépen bomlik ki előttünk.

3 rész után még mindig nem tudom, hogy mit érezzek az If I Hadn’t You kapcsán. Mindenképp izgalmas a téma, eléggé felkeltette a figyelmemet, érzem, hogy valami jó is kisülhet belőle, de simán benne van az is, hogy ambíció híján a folytatásban csak langyos víz lesz a sorozat. De ha képes megújulni, újat mutatni, csavarni az alapfelálláson és előre görgetni a fő alteregó történetét az utazgatás kapcsán, akkor biztos, hogy maradni fogok.

Pilot: Gentleman Jack

2019. 04. 25. 14:50 - Írta: human

6 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Most megtudjuk, hogy milyen lehetett kemény nőnek lenni a 19. században. A BBC (és az HBO) sorozata Anne Listerről szól, aki akkoriban élt, és nem tipikusan.

A történet nagy vonalakban azt mutatja be, hogy a világban eddig utazgató nő hazatér a családi birtokra, amit rá hagytak, és elkezdi felvirágoztatni azt. Legalábbis megpróbálja, csak hát a 19. században, a férfiak által dominált világban ez bizony nehéz dolog. Ez lesz az egyik hajtó szál.

A másik pedig az, hogy Miss Lister leszbikus, ami szintén nem annyira publikusan elfogadott akkoriban, és bizony a sokszor összetört szíve újra lángra lobban valakiért, akit meg is akar szerezni majd a részek során. Bár tippre ezt a szálat nem az udvarlással fogják kitölteni, hanem azzal, ahogy a társadalom kezeli a helyzetet és viselkedést, hiszen a nőktől az az elvárás, hogy férjhez menjenek.

A kérdés persze a kidolgozás. Mivel nem annyira szeretem kosztümös sorozatokat, így az, hogy simán lement a pilot még akkor is jó jelnek számít, ha nem nézek utána vissza. Valahogy ügyesen játszanak a tempóval, végig pörög, érdekes. Pedig rengeteg karaktert mozgat már most is, és elhintette a konfliktusokat is a kezdő rész.

Ez meg a másik, hogy aki oda van azokért a kosztümös darabokért, amikben a szolgálókkal is sokat foglalkoznak, annak főleg ajánlott, hiszen látszólag ők is kapnak terepet, adnak drámát és humort az egészhez. De persze azért a fókusz Miss Listeren lesz, aki néha még a Negyedik Falon is kikacsint. Ügyesen hozták be, hiszen végülis mégiscsak a valóságban is élt nő feljegyzései alapján készült a sorozat.

A pontszám… nem tudom, személyesen nem magas, de ránézésre ügyesen van megcsinálva. Nem az a tipikus kimért unalom lengi körül, amit sok hasonlónál érezni szoktam. Mármint tudom, a zsáner rajongói most lehurrognak, de ezzel azt akarom mondani, hogy a Gentleman Jack-et feljebb tenném, mint a műfaj átlagos képviselőit.

Második blikk: In The Dark

2019. 04. 24. 18:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

Nem krimi ám a CW legújabb premierje (amiről human már írt pilotkritikát), csak egy kicsit becsapósak voltak a kezdeni a sajtóanyagok. Az In The Dark valójában egy szappan, kapcsolati dráma, aminek a főhőse egy vak lány. Amit nyakon öntöttek egy gyilkosságos/nyomozós szállal – hogy vonzóbb legyen a közönség számára? Lelkük rajta. Tényleg érdekes lenne elolvasni a sorozat keletkezésének körülményeit, hogy milyen lett volna eredetileg, és mi az, amit mondjuk a fejlesztés közben adtak hozzá.

Ritka, amikor egy készítőnek egy idényben két országos pilotjából is sorozat lesz, és most Corinne Kingsbury megcsinálta ezt a bravúrt, hiszen a CBS-es Fam mellett az In The Dark-ot is ő jegyzi – legutóbb egy másik Corinne, méghozzá Brinkerhoff neve ugrik be, aki ilyen bravúrt vitt véghez, meg is kapta a kaszát azonnal mind a jó kis No Tomorrow és a jó kis American Gothic. És a duplázásra itt is jók az esélyek.

Alapvetően az In The Dark érdekes is lehetne, ha tudná, hogy mi is akar lenni. Érdekes lehetne, mert a némiképp nimfomán és nem túl barátságos főhős karaktere elég egyedi, az, hogy vak, tényleg csak hab a tortán, de elég finom hab, hiszen ő végképp nem olyan típusú karakter, aki szánalomra szorulna – még a kutyáját is utálja. Legalábbis ez az álca, ami olykor leesik, és akkor láthatjuk, hogy valójában egy ugyanolyan törékeny emberrel van dolgunk, mint amilyenből rengeteg van a világban.

Murphy tipikusan az a típusú antihős karakter, akit az angol ‘mess’-nek ír le. Cinikus, szétszórt, némiképp deviáns, hajszolja az élvezeteket, nem törődik sem magával, sem másokkal, még viselkedésének következményeivel sem, és úgy tűnik, mintha saját szívásaiból sem tanulna. A sorozat pedig elvileg egy karaktertanulmány lehetne, amiben Murphy jelenén keresztül feltárulna a múltja is, hogy miképp lett belőle az, aki.

Eközben megismerjük a családját (akik kvázi a kedvéért vakvezető kutyaiskolát nyitottak), a lakótársát, pár munkatársát, a legjobb haverját (kár, hogy őt megölik…), és leendő barátját, a gyilkosságban nyomozó zsaru lányát. És nagyjából körülöttük forog a sztori, miközben a B-szálon (hol az A-szálra kiemelve, hol C-szállá silányítva) pár gengszter bevonásával folyik átívelve a nyomozás. Egy totál érdektelen, minekvan? ügyben.

A gyilkossági eset többek között azért is érdektelen a pilot után, mert alig ismerjük az áldozatot, számunkra ő egy senki volt, így nem nagyon lehet átérezni a főhős lelki világát – nem véletlen, hogy az 1×02-t rögtön flashback-ekkel kezdik, hogy bemutassák, milyen jó gyerek volt a srác. Ez is valami, bár nem old meg sok mindent.

Attól, hogy tök feleslegesnek tűnik a krimi ebben a sorozatban, el lehetne tekinteni a halvány átívelés fölött és csak a többit nézni, de valahogy ez a krimis vonal az egész széria DNS-re rányomja a bélyegét, folyton előkerül, hiszen hol magánéleti szálak kapcsán ugrik be valami a főhősnek, ráadásul az új pasiját is a bűnügy kapcsán ismeri meg – hátha ő lesz a gyilkos?

Ha kivesszük az ócska nyomozgatást és erőltetett nyomok révén való előrejutást, akkor kapunk egy 30 perces dramedy-t, ami olykor ugyan csépeli a főhőst, de alapvetően a komédia dominál benne – az egyes jeleneteket is próbálják feldobni humorral (nyilván főleg a vakságra, illetve Murphy karakterére alapozva), és fura módon a 2-3. részen is átívelt egy szexuális szál (az egyikben egy húgyúti fertőzés, a másikban pedig egy eltört pénisz…) – erre a srófra járt az írók agya. De… valahogy mégsem áll össze a kép.

Egy biztos, Perry Mattfeld nagyon, nagyon szórakoztató alakítást nyújt, csak miatta is érdemes nézni a sorozatot, és itt nem nagyon tudok ellenpólust mondani, mint az Abby’s esetében, ami helyett Natalie Morales-t a The Middleman-ben is tudnám nézni. Mattfeld-re akár nyűglődik, akár végletekig cinikus, akár szexre vágyik, akár szemét, nem lehet haragudni vagy rosszat mondani. Az írók is talán túlságosan is rá építenek a többiek kárára, mert 3 rész után csak a lakótárssal való kapcsolatát tudom kiemelni.

Akár heti 5, akár 15 perc a krimi, nekem ennyi már sok abból, ami érdektelen, így nem maradok, összességében közepes/10 (plusz/mínusz 1) szinten mozogtak a részek. Viszont az In The Dark az a sorozat, ami bír annyira egyéni hangvétellel, hogy érdemes bepróbálni, mert hiszem, hogy többeknek bejönne, akik a CW-s címke miatt leírják.

Pilot: Our Planet

2019. 04. 23. 14:50 - Írta: human

13 comments | kategória: Anglia lecsap,doku,kritika,pilot-mustra

A Netflix leszállította a nem dokunézőknek azt, ami érdemes megnézniük mégis? Ezt úgy értem, hogy a Planet Earth készítői ismét teljesen élvezhetővé tettek egy témát olyan újoncoknak, akik évente csak egy nem fiktív sorozatot néznek, mivel annak az Our Planet tökéletes. (Vagy a Free Solo a filmek között.) Az, hogy azonnal magyar felirattal érkezett, pedig csak hab volt a tortán.

Az Our Planetnek konkrét története nyilván nincs, viszont a sorozat koncepciójának az tűnik, hogy megpróbálják érzékeltetni mennyire összefüggő a Föld élővilága. Ezzel nyilván azt akarják elérni, hogy a “messze történik tőlem” dolgokra is kevésbé nyugodtan legyintsenek a nézők, már akik eddig nem érezték át a klímaváltozást.

Igen, erről szól a sorozat, hogy a globális klímaváltozás miképp borítja fel az egyensúlyt az élővilágban, aminek mi is részesei vagyunk – akármit is gondolunk magunkról. Lásd, hogyy a jég olvadása miképp hat a sivatag közepén fészket rakó flamingókra.

Az eddig látottak (bár az egész évad felkerült, de még nem végeztem) alapján egyáltalán nem erőskezűen nyúlnak a témákhoz a készítők, vagy negatívan, hanem keresnek olyan sztorikat az élővilágban, amik érdekesek, és ezeket bemutatják, kiemelve közben a rendszert.

Ennek megfelelően az Our Planet nézése közben bizony párszor összeszorul az ember szíve, néhol izgul, és még sokat mosolyoghat is. Például a kezdő részben a madártáncos szegmens baromi jó volt.

A kivitelezés pedig parádés. A narrátor ugye David Attenborough, szóval ezen a téren nincs probléma, és a fényképezés is lélegzetállító mellette. Nem is az, hogy a technika fejlődésével minden képkocka elmenne háttérképnek, mert az akár az unalmat is hozhatná, hanem mostanra már nagyon közel tudunk “menni” az állatokhoz, így a történetük is jobban működik.

Az biztos, hogy a Netflix elég keményet húzott ebben a zsánerben. Pontozni nincs sok értelme, főleg, hogy nem is nézek annyi dokufilmet és -sorozatot, de ez nagyon tetszik.

Pilot-mustra: Warren – 1×01

2019. 04. 22. 18:20 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

Martin Clunes most eléggé belehúzott. Nyilván Angliában mások a sorozatok paraméterei, de akkor is furcsa volt látni, hogy a Doc Martin visszatérése előtt a színész két sorozat főszerepét is bevállalta. A true crime bűnügyi dráma Manhunt gondolom, csak minisorozat lesz, viszont a BBC-s komédia, a Warren akár még folytatódhat is. Hacsak nem zárult le. Amit sajnos én nem fogok megtudni.

Általában a sorozatoknak van koncepciója, amik alapján szóba lehet hozni őket, azonban a Warren nem ilyen, éppen ezért a kritikának sem nagyon akaródzott nekiveselkedni, de most, hogy már ki is futott a széria, azt mondtam, hogy egy életem!

WARREN – 1×01 – 4/10

Leírom, hogy előzetesen a berendelésnél mit írtunk a Warren-ről: “egy pedáns autóvezetés-oktatóról szól, aki úgy véli, hogy az egész világ ellene van. Kénytelen elköltözni, mikor élettársának apja megbetegedik, és olyan környezetbe kerül, amit nem szeret, egy olyan munkát végez, amire nem alkalmas, és lesz két tini mostohafia, akiket sosem akart.”

Lehet, hogy a folytatásra megtalálja magának a koncepció a Warren, de azzal nem csak, hogy nem lehet eladni egy sorozatot, hogy valakinek X a foglalkozása, vagy hogy az illető pokróc, de megtartani sem nagyon. Azzal nyilván el lehetne, hogy Martin Clunes a főszereplő, de nehogy már ilyesmire alapozzunk egy sorozatot, még a John Cleese-es Hold The Sunset-nek is van egy alaphelyzete. A Warren-nek nincs. Van egy főhőse, aki kellemetlenkedik és… kész. Ennyi.

Igen, Warren autóvezetést oktat (és kihasználja azt, hogy tanítványai ide-odafuvarozzák). Igen, van egy párja, aki elég fura teremtés (a pilotban például valami idióta, spiritiszta dologra készül). És vannak mostohafiai (vagyis nincsenek, mert az anyjuk nem a felesége), akik Warren-nek szólítják és elég rendhagyó az egymáshoz való viszonyuk. És velük ki is alakul egy dinamika, de nem olyan, hogy visszatérésre csábítson ebbe a családba.

A család, de főleg a párja valamiért elfogadja, hogy Warren folyton kellemetlenkedik és mogorva, meg állandóan konfliktusokat kreál (amik a humor egyik forrását jelentik, természetesen a néző számára kényelmetlen fajtából), de mintha nem tartanánk semerre. (Ha pedig a fináléban meg is érkezünk, akkor azzal nem megyek sokra.)

Nem tagadom, voltak viccesebb pillanatai a pilotnak, de közel sem olyanok és annyi, hogy megtartsanak. Az 1×02-t már nem is néztem végig, a kezdés után csak random lógott a levegőben. Ehhez a sorozathoz kéne valami komolyabb elkötelezettség, ha koncepció híján nem esik bele a néző a főhős karakterébe, akkor legalább annyi, hogy iszonyat nagy Martin Clunes-rajongó legyen. Nekem meg a Doc Martin kimaradt, pedig a sorozatot nézőknek ez a komédia jópofa kontraszttal szolgálhat.

Kicsinyes és totál kedvelhetetlen főhős, teljesen hétköznapi sztorik és problémák, az efféléket nagyon nehéz érdekesen és a mérsékeltnél viccesebben tálalni. Számomra a Warren nem is tudta.

Pilot: Ramy

2019. 04. 21. 21:30 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Girls, no boys! Boys, no boys!

Így 3 rész alapján a Hulu végre nálam is belenyúlt a tutiba? Persze eddig is voltak jó sorozataik, nem vitatom, csak nem találtak telibe. Na de most! Pedig a Ramy nem világmegváltó, csak a High Maintenance és a Master Of None mellett egy azokra hasonlító, de másik világról mesélő nézőpont.

Amúgy a történet nem nagy megfejtés, ezt elismerem: egy fiatal arab-amerikai, muszlim vallású srác próbál érvényesülni a mai világban. Az otthoni és vallási hagyományok és a “normális” élet közötti egyensúlyt keresi. Meg az igaz szerelmet.

Valahol persze már láttuk ezt a felépítést, a fent emlegetett sorozatokban, de az olyanokban is, mint a Love, vagy ezer sitcomban a tévézés hosszú évtizedei alatt. A pluszt pedig a fiú nézőpontja jelenti. Egyáltalán nem fekete és fehér dologról van szó, csak valami másról, árnyalatokkal megfestve a képet.

Itt is amúgy a természetesség lehet a kulcs. A főszereplő és a barátai, szülei átlagos emberek, és ezt ügyesen ábrázolja is a sorozat. Nem a szokásos túlzásokkal kapjuk a képet, hanem valóságosabban. Miközben Ramy a két kultúra között keresi az útját, addig ugyanúgy csak egy normális saját életet akar, mint akármelyik ember a Földön.

Ennyi szerintem elég lesz felvezetőnek így három rész után. Tényleg a fent említett két sorozatra hasonlít, akiknek azok tetszettek, azok mindenképp nézzenek bele, de a többieknek is bejöhet. Néhol kicsit döcög a ritmus, látszik, hogy párszor csak a helyzet van kitalálva, nem a rész összképe, de ettől még szórakoztató is tud maradni, nem erős kézzel ragaszkodik valami üzenet. Sőt, mindenféle “ezt mindenképp el akarom” mondani nyögvenyelés hiányzik belőle.

Azt hiszem, az évad végén találkozunk ilyen 8/10-es indítás után. 10 rövid rész összesen, de hátha most pár embert magammal húztam az útra.

Pilot-mustra: Bless This Mess – 1×01

2019. 04. 19. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

What’s a hole?

Az ABC új komédiáját érdekes lehet azon a szemüvegen keresztül nézni, hogy az elkészült pilotra a FOX végül nemet mondott, a készítők azonban nem adták fel, és az ABC-nek el tudták adni a sorozatot. Igaz, hogy csak 6 részes szezonnal, de már láttunk olyan komédiákat, amik 6 tavaszi epizód után második évadot kaptak, és végül még a sorozatos panteonba is bekerültek. Seinfeld? The Office? Parks and Recreation? És első körben még a nézettsége is jó volt.

Ahogy a fentiek, a Bless This Mess is az esélytelenek nyugalmával indul tehát, mindenféle veszítenivaló nélkül, és bár tudom, hogy a kritika több családi ABC-szitkomot is nagyon szívesen a keblére ölel (Fresh Off The Boat, Speechless, black-ish), nálam igazából csak a Splitting Up Together nézős a kínálatukból. És lehet, hogy a Bless This Mess is az lesz? Nem tudom, végül milyen lesz, de az biztos, hogy szívesebben nézném, mint a csatorna “vicces” kínálatának zömét.

BLESS THIS MESS – 1×01 – 6,5/10

Gyorsan sietek kijelenteni azt is, hogy nem volt kiemelkedő a pilot, és az az igazság, hogy a kezdő felállás (városi pár vidéken vesz házat, amiről kiderül, hogy ramaty állapotban van) nagyon vékony, mondhatni egypoénos, azonban mégis volt benne annyi báj és energia, hogy elégedetten álljak fel előle

A készítők valamennyire belövik a stílust, hiszen egyrészt a New Girl-ös Liz Meriwether jegyzi a sorozatot, másrészt Lake Bell (aki az egyik főszereplő is), szóval közel sem konvencionális poénokra kell számítanunk.

Az előbb említett látszólagos egypoénosság kicsit azért aggaszt, mert csak nem arról fog szólni a sorozat, hogy a főhősök szerencsétlenkednek a felújítás közben és alkalmazkodnak a farmélethez. Ez így elég nagy korlát lenne és (szerintem) hamar elfáradna a koncepció. Persze ezt már most is próbálták feldobni a kiegészítő karakterekkel, és nagyjából sikeresen is tették, mert azok kivétel nélkül furák. Amolyan kakukk kategóriásak.

– Is there something that you want to talk about, or… ?
– I don’t need therapy. I’m not a Jewish person.
– Oh, no, no, you don’t have to be Jewish to go to therapy.
– “Yeah.” “Okay.”
– No, I’m serious… you actually… you don’t have to be Jewish.

Szerencsére a főhősöket sem kell féltenünk, nekik is vannak külön-külön és együtt is olyan tikkjeik, amik remek humorforrásként szolgálnak, és együtt is van egy olyan dinamikájuk (“még sosem veszekedtünk”), aminek kijátszásában bőven rejlik potenciál.

Can we be alone together?

A Bless This Mess egyelőre nem az a típusú sorozat, amit az ember jobbra-balra ajánlana, de mint írtam, megvolt benne a kellő báj, energikus és friss lett, mondhatni felüdülés, és már csak ezért vagyok optimista.

A sorozat kapcsán szerintem nekem az lesz a kulcs, hogy mennyire fogom tudni elfogadni/megszokni Dax Shepard-öt a szerepében, mert nálam talán ő lógott ki egy kicsit, bár lehet, hogy csak a karaktere. Ha a második részben megvesz, akkor fapados koncepció ide vagy oda, nem hiszem, hogy ne maradnék.

Pilot-mustra: No Good Nick – 1×01

2019. 04. 18. 14:58 - Írta: winnie

9 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix hétfőn elkezdett “ifjúsági” komédiája (a 3-6. részekhez már van magyar felirat!) nagyon ügyesen lett megszerkesztve. Egyrészt ott van a műfaja, a hithű junkie által gyakran szitokszónak tartott “ifjúsági”, mert van egy tévhit, ami szerint gyerekeknek is szóló sorozatot nem lehet felnőtt(ebb) fejjel élvezni. Másrészt viszont a célközönség ellenére olyan elemeket (műfaji sajátosságok, színészek) csöpögtettek a végeredménybe, amik simán megtarthatna másokat is.

NO GOOD NICK – 1×01 – 4,5/10

A készítők nem sokat tökölnek, rögtön az első percekben ismertetik velünk az alapfelállást. Ugyanis a sorozat, ami első pillantásra egy klasszikus, családi szitkomnak tűnik (tudjátok, a megszokott, élő közönség előtt, színpadon felvett fajtából), megkapja a csavarját, ami megkülönböztetheti a többitől: apu, anyu és a két gyerek (fiú és lány) egy új rokon érkezését tapasztalja meg. De van még egy csavar: a rokon, aki egy tinilány, valójában nem is rokon, hanem szélhámos.

Nick rosszban sántikál, bűntársai vannak, akikkel talán ki akarja rabolni a célpontokat, azonban ők a kezdeti húzódozás után elég hamar megkedvelik a lányt és lehet, hogy valóban be is fogadnák, ami értelemszerűen a címszereplőt is megingathatja eredeti elhatározásában. De nem kell attól félni, hogy meggondolja magát és minden ismét a tipikus szitkomi mederbe terelődik, mert további csavarokat is tartogat az első rész.

Mivel még csak az 1×02-t láttam (és jó eséllyel nem is fogom tovább nézni, max a szezonzáróba kukkantok bele), így nem tudom megalapozottan nyilatkozni róla, de nagyon úgy tűnik, hogy az átívelés elég hangsúlyos lesz a No Good Nick-ben. Ami így egy elspoilerezhető szitkommá vált, legalábbis a készítők szerint, ugyanis az évadnak mindössze egy részét vették fel élő közönség előtt, egy bizonyos ponttól kezdve, a spoilerszivárgástól való félelem miatt már üres nézőtér előtt folytatták a forgatást. Ami… akár biztató is lehet, nem?

Mert egyébként a sorozat elég tipikus olyan szempontból, hogy a családi jelenetek mellett kapunk iskolaiakat, illetve munkahelyieket (egyelőre anyu séfmelójából, hiszen Nick ott fog dolgozni), a konfliktusokat pedig a klasszikusok mellett az fogja okozni, hogy míg az apuka támogatja Nick-et (aki elég jól behízelgi magát nála – vicces látni, ahogy Sean Astin elégedettkedik), anyu egy kicsit óvatosabb, és míg az idealista és nagyon mai lánygyerek új barátot lát benne, addig a bátyja meglehetősen gyanakvó szándékait illetően.

Mint írtam, a No Good Nick-et tökéletesen elfogadható, de nem túl eredeti poénjai ellenére az átívelés (valamint a csipetnyivel talán sötétebb tónus, és a heti szélhámoskodás) mellett még a színészek tehetik vonzóvá. Melissa Joan Hart hozza a Melissa & Joey-beli öntudatos énjét, mondanom sem kell, hogy érti a műfajt, de számomra Sean Astin még jobban bejött, aki rém szórakoztatóvá teszi kissé mamlasz karakterének majd minden pillanatát. De a fókusz a gyerekeken van.

És persze az érzelmi komponensen, hiszen a család szeretettel fogadja az őket célpontnak tartó kis szálhámost, aki újra meg újra megtapasztalhatja, hogy miközben kvázi ért nekik, nem biztos, hogy jót tesz – az efféle “tanulságok” igazából automatikusak, a műfaj velejárói.

A pontszámtól annyiban nem kell megijedni, hogy eleve nálam 5/10-et nem sok többkamerás komédia érhet el, így ez mindenképp hízelgő, de muszáj volt azt is figyelembe vennem, hogy egy-két jól sikerült poénon kívül azért jobbára az engem kevésbé lekötő tinis Disney/Nickelodeon humor dominál. Amivel nincs semmi baj, nem ciki a végeredmény, csak általában tipikus és kiszámítható, és engem nem indít be

De mint írtam, a No Good Nick-nek biztosan lesznek rajongói, hiszen az átívelés lehet, hogy meg fogja tartani a nézőket, és szerencsére a két szülő szerepel annyit, hogy azok is kapaszkodhassanak beléjük, akiket a gyerekek kevésbé fognak meg. Ha más nem, a 10. rész végére pedig szerintem az utóbbiakat is meg lehet majd szokni.

Pilot-mustra: Special – 1×01

2019. 04. 17. 14:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

The humor pieces were cute, but they didn’t resonate with a larger audience of basics. So instead we’ve started publishing confessional essays, like “50 Ways to Hate Myself,” or “Why Do I Keep Finding Things Inside My Vagina?”

A Netflix pénteken elindult és magyar felirattal elérhető új sorozatáról lehet, hogy rögtön évadkritikát kellett volna írnom, hiszen a 8 darab 15 perces részt simán el lehetne adni egy két órás filmnek is – lehet, hogy a szolgáltató kísérletezik azzal, hogy egy random szerzői projekt milyen műfajt képviselve érdekli jobban a nézőket? Megyek, akkor megnézem 15 perces szeletekben a The Perfect Date-et, mint az új, romkom sorozatot, mintha egy 6 részes első szezon lenne, ami sosem kap folytatást.

A Special nomen est NEM omen, semmi különleges első blikkre, mint sorozat, cserébe nagyon szimpatikusnak és bájosnak, meg szerethetőnek tűnik, afféle könnyed darab, ami biztos, hogy nem fekszi meg az ember gyomrát, ha ráérő idejében előveszi a mobilját, hogy megnézzen belőle 1-1 epizódot, más kérdés, hogy talán az általam elvből került, így nem annyira ismert YouTube is tele lehet efféle sorozatokkal, szóval ilyen alapon nagy szükségem sem lenne rá.

SPECIAL – 1×01 – 6,5/10

A Special főszereplője egy anyja által special-nek mondott fiatal férfi, aki cerebrális parézisben NEM szenved, csak olyanja van, ugyanis közel sem annyira komoly a helyzet, mint a Speechless főhőse esetében, sőt, még a Jerk-ös sráchoz képest is sokkal jobban el tud vegyülni a készítő/főszereplő Ryan O’Connell. Olyannyira, hogy gyakornokként munkát is vállal egy netes cégnél anélkül, hogy bárkinek szólna a CP-jéről.

Cerebral palsy is a disability resulting from damage to the brain before, during, or shortly after birth, and outwardly manifested through muscular incoordination.

Olykor persze akadnak mozgási nehézségei, de ennek kapcsán jól jön az, hogy nemrég elütötte egy autót (azzal jól el lehet kenni a dolgot). Ez persze azt is maga után vonja, hogy az elütés, egyébként roppant unalmas élményéről írni kényszerű a menőmanó millennial-oknak szóló weblapra (a főnök nagyon vicces és tipikus karikatúra), mert olyasmire sokan kattintanak, de ez legyen a legnagyobb baj, hiszen végre “emberszámba” veszik, és nem csak kulimelót bíznak rá.

I’m not able-bodied enough to be hanging in the mainstream world, but I’m not disabled enough to be hanging out with the cool PT crowd.

Mindezt pedig olyan formában látjuk, amiről lerí, hogy személyes élményeken (is) alapul, és ez eleve közel hozza a nézőhöz a sorozatot. Mert a Special alapjába véve egy srác humoros helykeresése egy olyan világban, ahol sem a normális emberek, sem a fogyatékkal élők közé nem illik, de szerencsére ez nem kell, hogy jelentse számára, hogy így egyik csoportba sem tartozik, hiszen tartozhat mindkettőbe.

És miközben próbálja megtalálni a helyét, mi kapunk egy kis szatirikus látleletet a millennial kultúráról, a beilleszkedési nehézségekről (ja, Ryan még meleg is), meg arról, hogy kéne elfogadnunk önmagunkat, akkor is, ha nehezünkre esik.

– Nice outfit.
– I know. That’s why I wore it.

A Special nem lesz az a sorozat, amit most gyorsan ledarálok, hogy a végére érjek, de ezért is jó a Netflix, mert nem fogja hagyni, hogy elfelejtsem. Mindig ott fog vigyorogni az elkezdettjeim között, és olykor megnézem belőle a következő epizódot, és ha a többi is ilyen lesz, akkor egy percig sem fogom bánni. Persze lehet, hogy az 1×02 után úgy döntök, hogy mégiscsak kihagyhatatlan és minél hamarabb kipipálom a szezont.

(A kritika kirakása előtt megnéztem az 1×02-t, ami inkább volt nálam 5/10-es, itt most látszott a tizenegynéhány perces hossz, sok minden csak lógott a levegőben. A kissé kínosra vett, medencés bulis, párkeresős sztori jobban vette volna ki magát, ha viccesebb, és utána erősebb a hangulatváltás. Sebaj. Azért még maradok.)

Pilot-mustra: What We Do In The Shadows – 1×01

2019. 04. 16. 14:50 - Írta: winnie

14 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

We moved here from Europe about 200 years ago because there was a lot of prejudice against vampires at that time. They don’t like the color of our skin. Or the fact that we killed and ate people.

Disclaimer-rel kezdeném: 2014-ben a legjobb mozifilm a What We Do In The Shadows volt. Mármint számomra, természetesen. Az itthon Hétköznapi vámpírok címen vetített áldokus komédia minden szempontból zseniális volt, szóval a poszt további sorai elé ezt a szemellenzőt érdemes odaképzelni.

Sőt, van egy másik disclaimer-em is, miszerint az áldoku, azaz a mockumentary a kedvenc műfajom, mind sorozat, mind pedig film formájában – szinte napra pontosan 10 évvel ezelőtt még alapfogalomként is definiáltam, a posztban fel is sorolok sok címet, és lehet, hogy nemsokára bővíteni is fogom, mert a 2009-es év óta jó pár újabb képviselőt jegyezhettünk fel. Például az FX pár hete debütált komédiáját.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS – 1×01 – 8/10

A sorozat alaphelyzete ugyanaz, mint a filmben: van egy vámpírközösségünk Staten Island-en, négy vámpír, akik egy házban élnek együtt: Nándor, a könyörtelen, Laszlo, az egyéniség, Nadia, a csábító és Colin Robinson, a napfényt is bíró különleges energiavámpír (meg Guillermo, a szolga, aki vámpírlétre vágyik). Nem gonoszak (de enniük azért csak kell), ezért is éri őket váratlanul, amikor egy ősvámpír megérkezik, és közli velük, hogy anno 100 éve azért érkeztek az Újvilágba, hogy leigázzák azt.

Csapatunk azonban nem az az igázós bagázs, szóval nem lesz egyszerű a feladat, de szerencsére egy dokumentumfilmes stáb követi őket és rögzíti minden mozdulatukat, így láthatjuk, ahogy szerencsétlenkednek, bénáznak, denevérré változnak, és ami a legjobb (mert határtalanul muris), ahogy a több évszázados ösztönös vámpírgondolkodásukat mi világunkra alkalmazzák

Pontosan tudom, hogy az áldoku műfaja olyan, hogy miközben én visítva röhögök és/vagy idült mosollyal nyugtázom két másodpercenként, hogy milyen zseniális egy-egy félmondat, gesztus vagy egyéb húzás, addig más fapofával, totál közömbösen fogja nézni a történéseket (most integethetnék a feleségemnek), és nem fogja érteni, hogy mi a vicces abban, amit lát.

I was a very ferocious soldier in the Ottoman Empire. Which meant a lot of killing, lot of pillaging. People would say, “Please, don’t pillage me.” And I would say, “No. I’m pillaging everyone, you included.”

Pedig a What We Do In The Shadows esetében azért ez jóval egyértelműbb, mint például a sokszor kínos poénokkal és a kényelmetlen hallgatásokkal operáló The Office-ban, itt konkrétan erőteljesen ki van emelve, hogy mi a poén, és talán ez volt az egyetlen apró negatívuma számomra a kezdésnek, hiszen simán elviseltem volna egy, de akár két fokkal is kevésbé egyértelmű, sokkal “fedettebb” poénokat.

A What We Do In The Shadows, ha képes folyamatosan megújulni és ötletes maradni (amit EL NEM TUDOK KÉPZELNI – remélem, elfogadják a kihívásomat), akkor nálam egy tipikusan olyan 10/10-es sorozat lehetne, ami egyébként egy 10/10-es epizódot sem hoz – nagyjából úgy, mint a Monk.

Energy vampires drain people’s energy merely by talking to them.

Egyszerűen szinte minden pillanatáért oda voltam: a random sziszegésekért, a kamerába sandításokért, az ellopott pillanatokért, az olyan elvetemült ötletekért, mint az energiavámpír (vagy a folytatásban az érzelmi vámpír), a letűnt régi idők lényeinek és a modern korszaknak a szembeállításért, a karakterek rigolyáiért, a teperő familiárisért, (kivételesen) az akcentusokért, a zenéért (és a végedalért), a félreértésekért, a vérfarkasokért – és persze a papíron abszurd módon képtelen alaphelyzet hétköznapiságáért. Még ha a vámpírok hétköznapisága másképp is van értelmezve.

– We should get a chariot led by 12 black alligators.
– I like that.
– That’s a lot of alligators, a lot of paint.

Imádtam a kezdést. Nem volt annyira újító és hasfalszaggató, hogy maximumra értékeljem, és nyilván a film után pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de piszkosul bejött. Olyannyira, hogy most gyorsan félre is teszem az epizódjait, hogy majd random időpontokban elővegyem, és megnézzek egyet-egyet belőlük. Az ilyen sorozatokat nem szeretem darálni, el akarom húzni őket, azt akarom, hogy bármikor elő tudja belőlük kapni egy részt, hogy megnézzem őket. (Erről a hülye szindrómáról nemrég tettem is fel kérdést.)

Pilot: Fosse/Verdon

2019. 04. 15. 14:50 - Írta: Neoprimitiv

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Folks, what can I tell you about my next guest?
This cat allowed himself to be adored but not loved, and his success in show business was matched by failure in his personal-relationship bag.
That’s where he really bombed.

Érdemes-e életrajzi sorozatot csinálni valakiről, aki még életében megcsinálta a saját requiemjét, amiben így jellemezte magát? Ez volt a kérdés a számomra az FX új sorozata előtt.

Kezdjük egy kis múltidézéssel azok kedvéért, akik még nem éltek a Youtube/Spotify előtti időkben. Ami ma a szuperhős-film, az volt évtizedekig Hollywoodnak a zenés-táncos musical. Ezeknek három, elég jól elhatárolható korszaka volt.

Az első Fred Astaire-hez köthető, ez gyakorlatilag a revü és az operett keresztezése volt. A második az ötvenes évektől Gene Kelly már stílusban modernebb, az első korszakot néha ki is parodizáló évei voltak (ld. Ének az esőben). Végül a harmadik, amit talán Bernstein West Side Story-jától lehet számítani, amikor a habos-romantikus énekelgetést komolyabb, sokszor drámai, gyakran hepiend nélküli darabok vették át.

Ennek a harmadik korszaknak egyik legnagyobb egyénisége volt Bob Fosse. Elődeitől eltérően ő nem csak táncos-koreográfusként lett világhírű, sőt. Rendezései (a Kabaré, az Mindhalálig zene vagy a Lenny) összesen 12 Oscart és töménytelen egyéb díjat söpörtek be. (Fun fact: Lenny Bruce a Marvelous Mrs Maisel-ből valóban standup komikus volt, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Lenny neki állított emléket.) Mindezek mellett viszont egy olyan személyiség volt, aki ha ma élne, valószínűleg örökre kitiltanák Hollywoodból.

Azonban amiért nagyon vártam a sorozatot az a cím második fele volt. Gwen Verdon a klasszikus esete volt a “minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő” közhelynek, leszámítva azt, hogy a kapcsolatuk távolról sem volt tipikus. Abban bíztam, hogy a Fosse/Verdon valahol választ ad arra, mi volt Fosse-ban az a vonzerő, amiért egy sikeres, tehetséges, saját jogán is elismert művész a magánéleti megaláztatások dacára is élete végéig a társa maradt?

Sajnos, erre a kérdésre a pilot meg sem próbált választ adni.

A látványra persze nem lehet panasz, a készítők mindent megtettek, hogy az ikonikus jeleneteket minél pontosabban elevenítsék fel. (Az előzetesek alapján ez a későbbi részekben is így lesz, számos klasszikus szerepelt bennük.) A színészek is hozzák a kötelezőt, Sam Rockwell tényleg szinte a megszólalásig hasonlít Fosse-ra, Michelle Williams pedig ugyan egy kicsit lágyabb (a hangja miatt), de szintén jó Gwen Verdonként.

A gond az, hogy ennyi. Ez pedig kevés egy szkriptelt sorozathoz, legfeljebb egy dokuhoz lenne elég. Főleg úgy, hogy az életrajzi flashback jelenetek néha annyira a Mindhalálig zene megoldásait idézik, ami már túlmegy a hommage szintjén.

Nehezen tudom eldönteni, hogy igazából kiknek szánták a sorozatot. A Fosse munkáit és életét ismerőknek kevés újat mutat, legalább is az első rész. (Főleg a Mindhalálig zene önreflexiójához és látványához képest.) Aki viszont nem ismeri a két címszereplőt, annak a hűtlen pasi – hűséges feleség konfliktus szerintem túl langyos. Azt látjuk, hogy a férfinak miért fontos a nő – azt nem látjuk, a nőnek miért éri meg ez a férfi. Az “újaknak” semmit nem mondanak a párbeszédekben odavetett keresztnevek, a sorozat pedig teljesen in medias res módon kezeli a dolgokat, nem segítve a nézőt. (Itt van egy képes ki-kicsoda az érdeklődőknek.)

Nagyon fájó szívvel, de a 4/10-es évadnyitó alapján azt kell mondanom, hogy ha valaki megnézi a Mindhalálig zenét (All that Jazz) és a YouTube-on rákeres Fosse koreográfiáira, az jobban jár, mint ha a sorozatot választaná. Persze minden kezdet nehéz, de már sok sorozat bizonyította, hogy a nehézségeket le lehet küzdeni.

Pilot-mustra: The Code – 1×01

2019. 04. 12. 14:50 - Írta: winnie

8 comments | kategória: 2018/19,kritika,pilot-mustra

A CBS új sorozata a JAG 2.0. Teljesen. Minden egyezik. És mégsem fogják nézni azok, akik a JAG-et sírják vissza – tisztelet persze a kivételnek. Mert az epizodikus jogi dráma ma már nem annyira divatos műfaj, itt pedig átívelés tippre csak pár rész után lesz talán magánéletileg.

A The Code olyannyira JAG, hogy a katonai ügyészség, a JAG a központja, itt feszülnek egymásnak a jogászkatonák katonákkal kapcsolatos esetekben (a pilotban az egyik leszúrt egy másikat sok szemtanú előtt). És a pikantériát az kölcsönzi, hogy a vádló és a védő is innen kerül ki, vagyis a való életbeli barátok csatáznak egymás ellen a tárgyalóteremben, és ezért is kedveltem anno a JAG-et és kedvelem most annyira a For The People-t.

THE CODE – 1×01 – 5,5/10

És ezért sem tetszett annyira a kezdés. Mert bár jó volt, ahogy az elején a Férfi meg a Nő (bocs, nincsenek meg a nevek) egymásnak feszült, sajnos elég hamar egy oldalra kerültek, és ellenfélnek megkapták a Dörzsölt Ügyvédet, hogy ne nagyon legyen kétségünk afelől, hogy mi a kívánatos végkimenetel. Pedig… ez lenne a legérdekesebb a sorozatban, nem? Hogy ha a két főhős van a két oldalon, akkor nem nagyon fogjuk tudni előre, hogy ki nyer, ergó van némi suspense.

Persze a For The People-ben is azért lehet sejteni, hogy kinek lesz igaza ki fog nyerni, és anno a JAG-ben is mintha az rémlene, hogy Rabb főleg az elején szinte mindig nyert Mac ellen, de sebaj, mert addig lehetett jó érveket hallani. Számomra ugyanis egy jogi dráma azért vonzó, mert afféle elmebajnokságot mutat be, azt, ahogy pro és kontra érvekkel próbálnak jogászok másokat meggyőzni, és jó esetben még nézőként sem tudunk dönteni arról, hogy kinek van igaza.

Egy jól megírt jogi érvelés, keresztkérdezési jelenet vagy akár összegzés nagyon ütős tud lenni (szia, David E. Kelley!), és ezért is sajnálom, hogy manapság a junkie-k nem nagyon jogi dráma kompatibilisek – ha más nem, ezért ajánlok olyan sorozatokat, mint a Law & Order-ök, amikben a sztori egyik része mindig nyomozás, és csak utána jön több-kevesebb jogi csűrés-csavarás, ráadásul ott szinte mindig elgondolkodtató az utóbbi szegmens, főleg az ítéletek fényében.

A The Code-ban, mint ahogy arra a cím is utal, nem biztos, hogy lesz akkora ellentmondásosság, itt ugyanis a két főhős patrióta hazafi, katona, akik (gondolom én) nem nagyon fognak kiskapukat keresni, tisztességesek maradnak, és talán épp ez jelentheti a csavart – meg az, hogy értékeket próbálnak közvetíteni?

Nem volt rossz a The Code, ott leszek még az 1×02-nél és ha nem is változik, akkor is lehet, hogy később még bele fogok nézni egy-két részben, de egyelőre annyira nem fogtak meg a főszereplők (inkább csak az egyik mellékalak, Bud, ööö, Rami – Phillipa Soo csinált egyáltalán valamit?), hogy maradjak.

A pilot sajnos túlságosan tipikusan kezdett és én is majdnem lemondtam róla, amikor behoztak egy fordulatot (fura, hogy pont akkor fordult érdekesre az ügy, amikor a két főhős már nem állt szemben egymással). Igazából az volt a legnagyobb csalódás benne, hogy az a Craig Sweeney az egyik készítője, aki a sima nyomozósnak tűnő Limitless-ből csinált egy piszok kreatív és szórakoztató sorozatot. Lehet, hogy itt is kell neki pár rész, míg rátalál a hangnemre?

Next Posts Previous Posts