login |

Posts filed under 'pilot-mustra'

Pilot: Cursed

2020. 07. 17. 21:30 - Írta: human

55 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Basszus, ezt már lehet kinőttem? Már ha fogalmazhatok így. A Netflix ma egy ifjúsági fantasy-t hozott a Cursed: Átkozottal, de annyi vérengzés van benne, hogy nem a Harry Potter vagy Percy Jackson mellé tehető, hanem láthatóan 18 fölöttieknek szánták.

Igazából nem tudom hova tenni a sorozatot. Előzménytörténetről van szó, a legenda egy olyan változatról, amiben nem Arthur lett az Excalibur tulajdonosa szól, hanem Nimue, egy “boszorkány”, aki elvágyik a falujából, mert ott nem nézik jó szemmel a démon által megjelölt pofikáját. Nem akarja elfogadni a sorsát, hogy népének látója legyen, pedig őt választja a tűz.

Na jó, nem erőltetem a ködös utalásokat, nem megy olyan jól, mint a Cursed íróinak. A lényeg, hogy teljesen fantasyről van szó, vörös csuhások irtják a tündéket és boszorkányokat, szinte kereszteshadjárat szerűen járnak körbe, égetnek fel falukat, és embereket, mészárolnak le mindenkit. Így kerül sorra főszereplőnk lakhelye is, így már nem csak elvágyik onnan, hanem konkrétan menekülnie kell, és közben eljuttatni egy kardot Merlinnek. (Természetesen a mondakör jó pár szereplője feltűnik a sorozatban – lehet, hogy kicsit másképp.)

A bevezetőben nem túloztam, tényleg nem értem ki a tényleges célcsoport. Mert megvalósításban, szereplőkben ez tényleg Percy Jackson, vagy Hunger Games-szerű kéne legyen. Minden olyan olcsó, de mégsem az, tényleg az előbb említett filmre hasonlít a legjobban. Nehéz elmondani, de az egész fényképezés, díszletek, meg hasonlókat értek ez alatt. Teljesen olyasmi fantasyként van leforgatva.

Erre fröcsög a vér, tömegmészárlást nézhetünk, az első két részben nem is egyet, emberek égnek, szinte mindenki borzasztó. Van csonkítás, az égből vér ömlik, egy halott babát is mutatnak. Sőt, még állatokat is brutálisan ölnek meg benne, nem csak önvédelemből. Mintha egy Ridley Scott által rendezett R-besorolású szandálos kardos filmet néznénk. Csak ugye a fent említett képi megvalósítással. Ennél nagyobb két szék volt mostanában?

Szóval valahol ott vagyok, hogy fiataloknak, hiába inspirál, hisz egy erős lány a főszereplője, akinek sok mindent le kell győznie, meg felnőnie villámgyorsan, mégsem elég könnyed? Felnőttként meg valahogy mégis túl gyerekes, a kamu cool beállításaival.

Vagy van aki tényleg azt mondta, hogy wow, amikor a szürke monkról beszéltek, meséltek, mintha valami 14 éves adna elő egy csihipuhi jelenetet?

Lehet, hogy túl csalóka képeket választottam, de ha belenéztek, szerintem már az első lovaglásnál lejön majd, hogy milyen képi világról beszéltem feljebb. De tény, hogy vannak pillanatok, amik erősebbek vizuálisan, ahol odatették magukat.

Igazából azt látom, hogy Frank Millerék addig csomagolták ezt, amíg valahogy el tudták adni, de sajnos pont erre az ifjúságosra haraptak. winnie biztos mindjárt kijavít a valósággal, de az 5/10 pontszám mellett az előbbit éreztem.

Pilot-mustra: Close Enough – 1×01

2020. 07. 16. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: animáció,kritika,pilot-mustra

Az HBO Max új sorozata annak idején a TBS csatornára készült, már 2017-ben láthattuk az első előzetesét, de csak most érkezett meg, szóval enyhén szólva is nehéz szülés volt – mármint nem a készítés, hanem a képernyőre kerülése. Pedig elég jó a pedigréje, hiszen J.G. Quintel a Regular Show, azaz a Parkműsor készítőjeként szerzett magának hírnevet, és szerintem ezt a Close Enough sem nagyon tudja letagadni. Csak épp felnőtteknek szól.

A hiányos animációs műveltségem lehet az oka, hogy valami koherens történetet vártam ettől a sorozattól, aminek a pilotja valójában 2 darab 11 perces epizódból áll. Az első 11 perc után el is kezdtem fogalmazni magamban a kritikát, hogy ennek se füle, se farka, meg egyébként is WTF, amit láttam, és abban is biztos voltam, hogy nem érdekel a folytatás, de azért csak belenéztem a pilot második felébe – és megvilágosodtam.

Akkor esett le ugyanis, hogy bár van némi kerete a Close Enough-nak (egy harmincas házaspár a főszereplője, akiknek van egy kislányuk, és elvált barátaikkal laknak egy ikerházban), konkrét története már kevésbé, mindössze afféle sztoricsonkokkal operál, amiket elindítanak, majd az egészet valamiféle szürreális masszába futtatják ki.

Az első részben egy gyerekfelvigyázást elintézése utáni görbe este, valamint egy nyílt ház (majd valaki megmondja, hogy mi az ‘open house’ magyarul) ihleti, illetve az, ahogy a karakterek viselkednek és éreznek ezek kapcsán – az egyik esetben pár szülő után sóvárgó utcagyerek kerül a képbe, a másikban pedig (nagy örömömre) egy tévés szitkom csapdájába esnek hőseink.

Ez utóbbi a sorozatos vonatkozása miatt egyébként kifejezetten jópofa volt, de ettől még nekem nagyon nem kenyerem ez a szürreália, mint ahogy az animáció stílusa sem hatott meg (inkább eltántorított), és hiába tetszetősek egyes áthallások, úgy tűnik, hogy a nálam tíz évvel fiatalabb korosztály gondolkodása és problémái már kevésbé érint meg.

Nagyobb gond volt persze a fentieknél, hogy a végeredmény nem volt vicces. Vagy legalábbis nem úgy volt vicces, hogy élvezni lehessen. Nem cutaway gages poénförgetegről van szó, mint a Family Guy esetében, nyilván nem is ez volt a cél, de azért számítottam arra, hogy a “normál” dolgokban is lesz valami valóban vicces, de még a háttereket böngészve sem találtam sok mindent. Oké, a dal tényleg jó volt.

Az biztos, hogy bőven van ötlet a Close Enough-ban, de mivel túl laza és kötetlen a stílusa, esélytelen volt, hogy lekössön, sokkal jobb lett volna a véleményem, ha a 22 perc helyett a szitkomos 5 percet látom belőle, minden másban hiába kerestem a bájt vagy az iróniát, csak Jason Mantzoukas hangja kötött le. Ettől még szerintem a Regular Show-sok könnyebben ráérezhetnek a sorozatra, hiszen valahol az is hasonló vonalat képviselt, nem?

(Azért nem kapott osztályzatot a pilot, mert alapból nem tudom értékelni az animációk 95%-át, egy 1/10-et kiemelnem pedig értelmetlen lenne, hiszen itt végképp nem az számít, hogy engem mennyire kötött le, hanem az lehet a fontos, hogy milyen is lett a sorozat. Természetesen, ha tudok értékelni egy animációs pilotot (ld. BoJack Horseman, Archer, vagy mostanság a Duncanville), akkor mindig jelzem.)

Pilot: Brave New World

2020. 07. 15. 21:20 - Írta: human

23 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Azért a Szép új világgal a Peacock is tartogatott egy nagyot durranó újoncot a mai indulására. Annyira nem voltam rápörögve még az előzetes környékén, de valójában telitalálat sci-finek tűnik a modern világunkba (is).

Hiába na, a jó sci-fik már csak ilyenek, működnek sok évvel a születésük után is, és Huxley itt adaptált regénye nem véletlenül klasszikus. Bár engem sosem kapott el igazán valahogy, de el kell ismernem az erényeit.

Majd lesz évadkritika, ez most tényleg az első részről szól. Itt még az a történet, hogy a jövőben, a Világállamban nincs magánélet, nincs család, nincs monogámia a modern Londonban. Ezek rossz érzelmeket szülnek. Helyette van államilag adagolt drog, és mindenki boldog. Legalábbis a felszínen.

A kezdő rész több szálat is bedurrant egyszerre. Egyrészt a modern városban van egy Alfa+ férfi (a görög ábécé pár betűjével jelölik a “kasztokat”), aki azért felelős, hogy tényleg ne legyen monogámia meg ilyesmi, hiszen az erős személyi kapcsolatok, amik amúgy az igazi boldogsághoz szükségesek, a “saját szigetek” megbontják a közösséget összetartó szálat.

Az előbbi világban élő emberek pedig nyaralni járnak a Vad Tájakra (Savagelands), oda ahol a fenti privacy-drog szabályok előtti világot lehet megcsodálni, igazi vadak által elő adva. Kicsit Westworldösen, vagyis vidámpark szerűen, élő előadásokkal, csak épp borzasztó kórházakat, Fekete péntekes vásárlórohamot és hasonlókat lehet megnézni, szórakozni rajta, és borzadni, hova süllyedne vissza a világ a rendszer nélkül. Na viszont az ott élő vadak is forronganak.

A végeredmény pedig nem csak a mindent megfigyelésének kritikája lesz valahol, de persze nem marad ki, hiszen a regény nagyjából az 1984 társdarabja, hanem az emberségről szól inkább, arról, hogy hol a határvonal. És itt kacsint ki a modern korunkra is, a lájk és ezzel dopaminvadászattal (a posztot ne feledjétek, hogy jól aludhassak!), az “Érezd magad mindig boldognak!”-hozzáállással bizony most is olyan aktuális, mint az 1932-es megjelenésekor volt, bár akkor természetesen mindenki szarul érezte magát a gazdasági válságban.

Érdekes ahogy a művészet oldaláról is megközelítik a kérdést, hogy míg a szereplők sem érzik teljesnek az életüket, sem a Vadak földjén, sem a csúcstechnika városban, addig látszik az is, hogy a drog által kontrollált érzelmek világában már zenét sem csinálnak, legalábbis igazit, az is egy régi kor relikviája. Ez a Radiohead kedvelő fejemnek külön csúcspontot hozó zenehasználattal van aláhúzva, mivel előtte csak az örömök vadászatáról szóltak dalok.

(mi cenzúráztuk, a sorozat TV-MA besorolású)

Nyilván a megvalósítás mellett sem mehetek el, látszólag nem spóroltak. Már persze tévés szinten. Semmi gagyiság nem szúrta a szemem, ami annak nézett ki, az direkt volt olyan, hiszen vadvilági díszlet (a díszleten belül), a high tech város meg a történethez illően kellően üres volt.

A színészekkel sem lőttek mellé. A Solo filmből ismerős Alden Ehrenreich is villanthat, de egyelőre inkább az Alfa-Béta férfi-nő duót hozó Jessica Brown Findlay és Harry Lloyd volt erősebb. De már most látszik, hogy a szálak egy helyre vezetnek.

Részemről sima 8/10 volt a pilot úgy, hogy a disztópikus jövőkép miatt érdekelt, de nem igazán vártam. Jöhetne a következő rész, de inkább valami mást nézek, amit jobban vártam, de erről majd holnap.

She looks like the real thing
She tastes like the real thing
My fake plastic love

Pilot: P-Valley

2020. 07. 14. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Y’all need to give it up for these bitches, man, and bitches who are here with they niggas, don’t be J; give it up for these bitches too.

Hogy lehet rúdtáncosokról sorozatot csinálni? Hát, a Starz nem mutatja meg, mivel felcsapták a klisékönyvet, és unalmasan is mesélték el újra. Csak most fekete táncosnőkről szól egy kemény helyen, a Mississippi környékén.

Az alapokat nehéz összefoglalni, fogjuk rá, hogy munkahelyi dráma és kész? Olyan, mint egy Station 19, vagy Grey’s Anatomy, csak épp sztriptíztáncosok körül bonyolódik a sztori. Mindenkinek megvan a keresztje, szóval belső feszültség is van a munka kiégető mivolta mellett.

Van itt friss anya, van itt több, akit otthon bántalmaztak, van akit nagyjából kitagadtak, mert ezt a szakmát űzi, a tulaj pedig egy transz nő. Mindezt nehezíti, hogy a környéken nem sok más munka van, és hát az ügyfeleket sem veti fel annyira a pénz, kivéve ha bűnözők. Konkrétan van egy b-roll, ami csak bemutatja a kipusztult utcákon vegetáló cégeket, és az lehangolóbb, mint bármi, amit a részben mutattak.

Nyilván nem azt vártam, hogy vidám sorozat lesz, azt nagyjából meghagyták J-Lo-nak és a csajoknak, és valójában a klisékkel sem lenne baj, véleményem szerint sajnos van mögöttük igazság ez esetben, ellenben akkor a mesélés módja kell erős legyen. Már ha jó sorozatot akarnak csinálni.

Még azt sem mondhatom, hogy két szék között leültek a földre, mert akkora ambíciót nem látok itt. Az igazi tényleges hasonlítás valójában az Atlanta lenne, nyilván nem az éjfekete humorra értve, hanem mesélni akarnak arról, amiről nem sok szó van a tévében, talán kis empátiát élesztve a nézőben. Viszont ha az ásítozik, akkor nem fog menni.

A megvalósítás amúgy szerintem korrekt. Kicsit sok volt a seggrázós rap zene, és valójában átjött a “szegények csillogni akarnak”-érzés, a kikapcsolódás fontossága a végletekig kiégett emberek számára, de végig untam az egészet, nincs elég fókusz, túl sok a szereplő és azoknak túl tipikus a szála is.

Amolyan 5/10, igazából ennyi alapján nem érzem, hogy sok értelme lenne belenézni.

Pilot: Little Voice

2020. 07. 12. 15:50 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Mondom zenés sorozat, méghozzá New York-i helyszínnel és hangját megtaláló főszereplővel csak jöhet, nem? Az Apple Tv+ is szállított egy elég jó alap minőséget eddig. Na az most is megvan, de a kiadott 3 rész alapján mégsem lett az én sorozatom a Találd meg a hangod.

A Sara Bareilles által inspirált történet tényleg úgy foglalható össze röviden, hogy van egy énekesnői ambícióval levő lány, aki egyszer nagyon felsült. Továbbra is írogat dalokat, de főleg magának, és inkább pincérkedéssel meg kutyasétáltatással keresi a pénz. Meg gondoskodik az öccséről. De ott van még a zenész apja is, meg a szobatársa, meg még pár színes karakter.

A Little Voice igyekszik New York City sokszínűségét megragadni, bemutatni, miközben a főhős az önbizalmát keresi, amiben barátok segítik. Meg a szerelmek? Szóval folyamatosan szól valami érzelmesebb dal, miközben járjuk az utcákat és látjuk különböző zenészek mindennapjait a lány szemén át. Zajlik az élet, hiszen a karrier nem minden.

Igazából számomra az egész túl limonádé és túl meseszerű. Igen, vannak benne szép és mélyebb érzelmek, szóval a giccset semmiképp nem aggatnám rá, de valahogy 3 rész alatt nem merte semmibe mélyebben belemártani a lábát. És a sok rossz történés közben mégis áthatotta az “úgyis minden sikerül”-érzés, akármilyen ponton voltunk.

De leginkább a szerelmi sokszögre nem lettem kíváncsi. A lány egy raktárban zenélget, és a mellette levő raktárhelyen egy helyes pasi dolgozik (ez valami bevett NY-i szokás? Nem a pasi, hanem egy storage unitban dolgozás), akivel jól elvan, de az jár valakivel. Közben pedig a zenész karrier elindulása egy másik helyes sráchoz, egy gitároshoz is közelebb hozza. Szóval már 4 embert keverünk, és akkor a szobatársról még nem is beszéltem.

Avagy érdekelne, hogy miképp találja meg a kis hangját a főszereplőnő, biztos felemelő történet lehet belőle, de közben meg nem túl jól emelkedik ki a középszerből a sorozat. Kerülgetem itt a forró kását, az első két rész 6/10, a harmadik is ugyanannyi végül, de nekem iszonyat semmilyen lett a végeredmény.

Pilot: Twin

2020. 07. 11. 14:50 - Írta: human

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,pilot-mustra

Ha megölném az ikertestvérem, akkor az első dolgom lenne átvenni a helyét, teljesen átérzem a főszereplő döntéseit. Nyilván csak viccelek, viszont a norvég Twin ilyen felütés mellett is jó, ami valahol meglepett.

A történet alapjai egy ikerpáron nyugszanak, akik fiatalon még együtt álmodtak, de az egyikük utána komolyan vette az életét. 40 évesen a lazábbik még mindig a tengerparton szörfözget, és fűnek-fának tartozik, a komolyabb pedig már egy szálloda-szerűséget üzemeltet, vagyis kabinokat ad ki a tengerparton.

A szörfözőt utoléri az egyik tartozása, és ennek kapcsán balesetet szenved, mindenki azt hiszi meghalt. Közben viszont próbál menedéket keresni a testvérénél, de egy régi sérelem miatt összeverekednek, és utóbbi meghal. Még így bővebben leírva is furcsa, hogy átveszi a helyét, de bevallom, szerintem működik. Minden döntés csak egy kicsit képtelenebb, mint az előző, és a rendezés is komolyan veszi a témát, így teljesen hihetővé válik miképp ül a testvére székébe végül.

Mondjuk a dráma erejéhez ez esetben nagyon sokat tesz hozzá a sorozat megvalósítása tényleg. A kezdő részben például rengeteg dolgot vettek fel a gyönyörű norvég tájakon, a szabadban, egyáltalán nem tévés hangulatot sugallva. Konkrétan tegnap néztem a The Old Guradot, és ez a sorozat jobban nézett ki, mint a Netflix nagy nyári játékfilmje.

És valahogy a színészekre is ezt tudom rásütni. Nyersek, de teljesen hihető mindenki eddig. Nem is tudom miért ódzkodtam a sorozattól kicsit, amikor ilyen minőséget tesz le az asztalra. Tudom, mindenkinek máshol van a hangsúly, de nekem a jó fényképezés sokat számít, kevés szarul kinéző sorozatot tudok lenyomni. És ezt tényleg nem a CGI-ra értem.

Szinte kedvem támadt azonnal folytatni a kritika megírása helyett, pedig a koncepcióból kisülhetett volna valami első ránézésre is borzasztó dolog. Tiszta szappanoperás is lehetne, ott szoktak haaonlókat húzni. Itt viszont tényleg érdekessé tették, hogy ki miképp reagál a cserére, esetleg miért akarja lebuktatni, vagy szeretné, ha kiderülne, vagy épp nem tud róla és bűntudata van valami miatt. Nagyon ügyesen építették fel a mellékszereplőket is.

Ellentétben a többnyire országos csatornás sorozatokban szokásos “hé, olyan rég ismerjük egymást, emlékszel amikor ezt meg azt csináltuk!”-módon alapoztak, hanem egy rendes beleillő jelenetben került elő, beleszőtték a cselekménybe. Tudom, ez lenne a jó írás, de itt valahogy eszembe jutott közben, hogy milyen ügyesen kerülték meg az azért valljuk be, sokakat elbuktató apróságot. Nem magyaráztak nekünk kifelé borzasztó expozícióval (mint az előbb említett film például), hanem mutattak.

A kezdő rész sima 8/10 volt a hangulat miatt, a másodikra inkább csak hetet adnék.

Pilot: The 100-spinoff / The 100 – 7×08: Anaconda

2020. 07. 09. 15:50 - Írta: Necridus

17 comments | kategória: 2020/21,kritika,pilot-mustra

Adhattatak volna neki címet. A készítő Jason Rothenberg egyébként azt nyilatkozta, ha berendelik a sorozatot, jó eséllyel a The 100: Second Dawn címet kapja.

A The 100 idén az utolsó szezonjával tért vissza, ami elég megosztó véleményeket kapott eddig. Egyre inkább azoknak a hardcore rajongóknak készülnek a részek, akik minden részletre emlékeznek és vissza tudják idézni minden epizód fontosabb jeleneteit. Lehet, hogy jobb is, hogy pár hét múlva végleg leköszön a CW leghosszabb ideig tartó sci-fije?

Bárhogy is, úgy tűnik, magától a történettől még nem kell teljesen elköszönnünk, ugyanis készülőben van az előzménysorozata. Legalábbis még nem temette el a csatorna annak ellenére, hogy a jövő évi tervek közt nem szerepel a spinoff.

A The 100 ugye 97 évvel a Földön történő nukleáris támadás után kezdődött, amikor 100 fiatalt leküldtek az űrből a bolygóra, hogy megnézzék, lakható-e már. A cím nélküli előzménysorozat az robbanással indít, majd a túlélők küzdelmét mutatja be egy új társadalom kiépítésének érdekében. Szóóóóóóval lényegében ugyanaz a téma, mint az anyasorozatnál? (kicsit bővebben egyébként itt olvashattok a tervekről)

Nyilván valamennyire eltér, elvégre nem az egy évszázaddal későbbi csoportról van szó, akik már az űrben nevelkedtek és úgy kerültek a Földre, hanem rögtön a katasztrófa után (2 évvel) vesszük fel a fonalat. Ez persze azzal is jár, hogy teljesen más főszereplőkkel is lesz dolgunk. Volt egy-két ismerős arc a pilotban, akikkel már találkozhattunk az anyasorozatban, de jó eséllyel belőlük ennyit akartak mutatni egyelőre az új sorozatban.

A tovább mögött folytatom. Tovább…

Pilot-mustra: The Baby-Sitters Club – 1×01

2020. 07. 07. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: kritika,pilot-mustra

Na, kábé ilyen ifjúsági sorozatokat várnék a Netflix-től – nem csak Nickelodeon-kategóriás többkamerás komédiákat lehet készíteni. Kár, hogy pont a Bébicsőszök klubja nem kapott magyar szinkront, pedig úgy talán itthon is bekerülhetett volna a napi top10-ben, mint Amerikában, ahol pár napja a harmadik helyen áll a sorozatos listán.

Annak ellenére, hogy nyilván nem én vagyok a célközönsége az Ann M. Martin 100+ részes, igencsak klasszikus könyvszériájára építkező sorozatnak (20+ percesek a részei az egy-egy könyvet lefedő, de azért nem komédia, minimum dramedy), amikből pár évtizede sorozat és film is készült, de kifejezetten bejött eddig, pedig nincs híján gyerekbetegségeknek. Sőt.

THE BABY-SITTERS CLUB – 1×01 – 6/10

A sorozat címében benne van a története is, négy 13 éves lányról szól, akik egy bébiszitter ügynökséget alapítanak, miután ráébrednek, hogy lenne kereslet ilyesmire. Ennyi. Függöny. Persze a munka mellett iskolai meg családi életet is élnek, meg a tinik összes problémájával is szembesülnek, de a barátságuk mindenen átlendíti őket.

Nyálasan hangzik? Lehet, de alapvetően ilyen pozitív sorozat a The Baby-Sitters Club, de szerencsére nem merül el a posványba, mint a Sweet Magnolias, inkább finomkodva és olykor szellemesen, ironikusan próbál értékeket közvetíteni jópofa és szerethető, és valóban felépített karakterek segítségével.

Azon karakterek segítségével, akik a szívei és a lelkei a sorozatnak. Csak a pilot alapján azt gondolhatnánk, hogy a klubot kitaláló Kristy a főszereplő, hiszen az ő narrálása kíséri a részt, de a folytatásban kiderül, hogy minden epizód másra összpontosít, így más kapja a narrációs teendőket is.

Nyilván a történet középpontjában lévő lányok azt sejtetik, hogy inkább lányoknak szól a sorozat (minden bizonnyal ez így is van), de ettől még simán fogyasztható mindenki számára, nemtől vagy kortól függetlenül, legalábbis olyan szempontból, hogy nem gügyög és nem veszik benne bugyutára a figurát, az pedig, hogy benne a gyerekek olykor gyerekesek, a szememben erény, mint hiba.

Bármennyire bájos (az!) és szerethető (nagyon az!) a sorozat, és bármilyen jól is vannak a karaktereik kapcsán kiválasztva a gyerekszínészek, az eddig látott 3 rész során folyton éreztem a sorozatot nézve valamiféle furcsa esetlenséget. Hiszem, hogy olyasmiről van szó, ami némi belerázódás után elmúlik (vagy ők rázódnak bele, vagy én hangolódom jobban rá), de vagy a színészi játék, vagy a szöveg, vagy a megvalósítás olykor kizökkentett. Tényleg nem nagyon tudom megfogni, de mintha nem gördülne olyan akadálymentesen a sorozat.

Lehet, hogy csak a retró és a modern találkozását érzem benne, amit egyébként nagyon jól sikerült áthidalni, hiszen alapvetően egy több évtizedes történetről van szó, amit úgy sikerült a mába átültetni, hogy nem maradt poros, de közben bizonyos klasszikusabb dolgok (legyen szó akár tárgyról, akár értékekről, akár egyéb gondolatról) is megmaradtak benne.

A Bébicsőszök klubja tele van egyébként is szerethető apróságokkal, amik megdobják a nézői élményt, és már csak ezért sem okoz gondot az, hogy valójában olykor apró-cseprőnek tűnő dolgokat fújnak fel a gyerekek – ezek számunkra nem jelentenek komoly tétet, de abban az életkorban simán lehet, hogy élet-halál jelentőséggel bírtak. Meg aztán nem árt, ha valaki rálát arra, hogy mik számítanak fontos kérdésnek ebben a korban.

Annak ellenére, hogy a pontszám visszafogott, tetszett, amit eddig láttam, a sorozat simán nézős marad számomra, alkalmanként “rá fogok járni” – van pár ilyen sorozatom a Netflix-en, amik ott figyelnek a “Tessék folytatni”-listában, és amikből bármikor meg tudok nézni egy epizódot, még ha direktbe nem is mondanám azt, hogy most ezt a sorozatot akarom nézni. Gondolom, nem csak én vagyok így ezzel, ilyenek lennének az epizodikus nyomozósok, ha a Netflix kegyeskedne pár amerikai darabot bezsákolni, ehh…

És, visszatérve az elejére, azért is örülök a The Baby-Sitters Club-nak, mert egy kicsit kínos volt, hogy otthon a Raising Dion-on (és a Lost in Space-en kívül) csak az előzetes alapján kicsit bugyutának tűnő komédiákat tudtam megmutatni a gyerekeknek a szinkront kapó sorozatok közül, és azok nem győzték meg őket (látszik, kire ütöttek, már most sincsenek oda a műfajért), éppen ezért lenne tökéletes egy ilyen sorozat.

Pilot: Warrior Nun

2020. 07. 02. 21:30 - Írta: human

44 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

A Netflix mai premierje a “Problem? Nun, ami az erőszakot kivéve talán a CW-ra is érkezhetett volna, de ezt most bármilyen hihetetlen, nem negatívan értem.

Amúgy winnie-vel sokszor vitázunk a Netflix csütörtöki sorozatairól, mert szerintem “oda dobja a Netflix a olcsó gagyit, a töltelék kontentet”, szerinte pedig oda teszik a zsánert (akármit is értünk most ez alatt). A nagy számok törvénye alapján viszont kellett jónak is kerülni közéjük, és ki kell mondanom, hogy most megtörtént. Persze winnie számára már korábban is, lásd a Daybreaket.

A sok év kommentfogadás után tudom, valaki úgyis megvédi a Warrior Nun kapcsán még azt a kijelentést is, hogy az olcsó a megvalósítása, pedig szerintem ez a legegyértelműbb, ami elmondható. Viszont és de, van mögötte egy kis vízió, és nem vállalták túl magukat látványilag, ez alatt nem csak a CGI-t értem, legalábbis az első két rész alapján.

A történet középpontjában az áldott fém áll. Mármint Divinium vagy mi a neve, kábé, mint a vibranium a Marvel-filmekben. Ezt kutatja és őrzi az egyház, méghozzá harcos apácák segítségével. Mivel az ördög és a technológia (összemosható a kettő?:) emberei is a fémre pályáznak, méghozzá démoni meg gépfegyveres erőkkel, így nyilván a nővéreknek is van valami csodafegyvere. Ez a Glória, eredetiben Halo.

The Catholics are a little twitchy about who gets to be resurrected. Unless they control the narrative.

Ez a szerkezet, a Glória mindig egy harcos nővér hátában van, és mennyei erejével segít neki a harcban, kepességeket ad neki, regenerálja a sebesült testét, hasonlók. Bár a kezdés alapján eddig maga a Glória még sosem választott magának testet, és most egy rosszul sikerült fémszerző akció után megteszi magának. Az új, a Glóriát nem örökléssel kapott lányban kicsit nagyobb erőt tud majd felszabadítani, amire szükség lesz az erősödő harcban.

Tudom, ködösen fogalmaztam, de a sorozat is ilyesmi. A fentieket két rész után írtam, és valahogy így foglalnám őket össze röviden. Az előzetessel ellentétben nem badass csajos akciósorozat ez, hanem azért kicsit komolyabban vették. Mármint van benne harc, meg látvány, viszont mellette rengeteg idő megy el a világ és a karakterek felépítésére is. Nyugisan alapoznak itt mindent, néha csak utalásokkal, mintha a John Wick-et néznénk.

Közben pedig a főszereplő, a korábban kerekes székben élő, és meghaló, de a Glóriának köszönhetően feltámadó és újra járni képes Ava pedig élvezi az új életét. Mármint a járást. Meg a falon átesést és a gyors gyógyulást. Eddig árvaházban “élt”, így most nyakig merül az élvezetekbe egészen a második rész végéig, ahol összeér Ava és a harcos nővérek szála végre, kezdődhet a kiképzés és a harc, többet tudhatunk meg majd a szembenálló felekről.

Tudom, leolcsóztam a sorozatot, és ez a tény továbbra is áll, nem egy Game of Thrones büdzsé volt itt, de valószínűleg a Supergirlnél is lejjebb lehettek költségvetéssel, viszont a spanyol helyszíneken elég sok szereplőt mozgatnak, néha a statisztákkal sem spórolnak, és bár lehet később ismétlődni fog pár helyszín, de mégis sok helyen jártak a kettő kezdő rész során. Plusz digitálisan néz ki a sorozat, de nem olcsó digitálisan.

Nyilván erős a tini-, vagy inkább fiatal huszonéves dráma része is, érdekes keverék, hogy az egyik percben egy forró vassal szétütik valakinek a fejét, 10 perccel később meg pedig a főszereplő magában narrálja, hogy milyen helyes egy fiú, bárcsak megcsókolná. Oké, az időtartam kapcsán kicsit csaltam, csak be akartam mutatni a két végletet, ami keveredik, bár egyelőre nem idegesítően.

Ha már szóba hoztam a narrálást, akkor hozzáteszem, hogy ezúttal nem lehúzóan tettem. Bár valójában nekem túlzásnak tűnt, viszont nem a nézőnek beszéltek vele, hanem olyasmi volt, mint amikor egy könyvet rosszul adaptálnak, és képi-színészi képességek helyett a főszereplő gondolatait halljuk.

Mármint tényleg ez történik itt is, viszont aranyos volt, ahogy magának beszél a főszereplő a fejében, szóval nem olyasmi, mint a Love Life-ban. Meg a sorozat sem oda célzott minőségileg, de ezt a zárszóba már.

Úgy tűnik, a készítők teljesen tisztában voltak vele, hogy “csak” egy szórakoztató sorozatot csinálnak, viszont annak nagyon korrekten álltak neki. Ha kicsit limonádé, néha harcolós, természetfelettis sorozatot akar valaki nézni, az mindenképp próbálja be a Warrior Nunt. Nem is tudom szétszedni, mindkét kezdő rész 7/10 simán.

Pilot: Épidémie

2020. 07. 01. 19:20 - Írta: human

6 comments | kategória: Kanada odavág,kritika,pilot-mustra

A franciakanadai sorozat, ami itthonra A járvány címmel futott be a TV2 kábelcsatornájára, a Prime-ra (még megnézhető ingyen a pilot). A címből ki is található, hogy miről szól: igen, egy járványról. Nem a koronavírusról, de azért mégis durván van időzítve, és talán emiatt többen is próbálják be.

A történet Montrealban játszódik, bár ha a látottak alapján kellett volna tippelnem, azt mondtam volna, hogy egy kisvárosban. A helyi, fertőző betegségekkel foglalkozó központ vezetőjének kell szembenéznie egy kifejezetten fertőző vírussal, ami görényről, vagy rajtuk keresztül másról (ez a több fajt ugrók a legveszélyesebbek, épp áll a világ miattuk) terjed.

A pilot igazából csak lefekteti az alapokat, láthatjuk az első pár beteget, akik influenzaszerű tünetekkel bírnak, mutatják a kis görényeket, és mi tudjuk, hogy terjesztenek valamit, így külön elborzasztó, amikor egy kisgyerek kapja az egyiket. Közben egy idősotthonban szalmonella fertőzés tombol, de valószínűleg ez sem lesz olyan egyszerű.

A vírus mellett még némi magánélet is elfért a kezdésben, a kutatónő épp megtudja, hogy a férje valószínűleg megcsalta. Sőt, még az intézet is bajba kerül, mert pár félmondatot félreért az idősotthon vezetője, ezért egy húsipari céget gyanúsítanak meg először az ételmérgezéssel.

Ez utóbbi amúgy azért érdekes, meg az egész sorozat, mert valójában a kis költségvetés miatt valahogy hihetőbb is az egész. Félreértések, nem ismert színészek, akik közepesen játszanak jó esetben, és így lassan összeáll ez a realista hangulat.

Azért nem akarom túlzottan felemelni, valójában olcsó a sorozat nagyon, meg olyan… túl szakkönyves. Nehéz elmondani, de néha így látni, hogy “ezt az apróságot ki kell emelni, ott ragad a kamera kis időre, mert fontos lesz”, de sokszor megakasztja a ritmust. Kicsit gyakorlatlan az egész.

Amin azért a színészek sem segítenek végtére is. Szóval egyrészről érdekes, hogy nincs nagyon ismert arc, hihetőbb a sztori (bár valaki mindjárt betámad, hogy “hát de Julie Le Breton!”), viszont rajta kívül a többiek között amatőr filmezés hangulat uralkodik néha, például a miniszter és a kutatónő alatti alkalmazott siralmas volt.

Valójában érdekesség miatt tudom ajánlani A járványt, mert bár 6/10-es kategória a pilotja, de mégsem unatkoztam közben, és nincs semmi ehhez hasonló épp. Nem egy Helix, nem is A vírus (The Outbreak), inkább, és ezt most ne úgy értsétek, hogy teljesen ugyanazt hozza, a Fertőzés (Contagion) ugrott be közben.

Pilot: The First Team

2020. 06. 29. 19:29 - Írta: human

2 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,pilot-mustra

– He’s a great guy.
– Fuck off!

Kár, hogy az a kijelentés, miszerint a The Inbetweeners készítőinek új BBC-sorozata nem hoz rögtön ide is egy valag nézőt: egyrészt mert a The First Team rohadt vicces, másrészt mert hiába vannak rajongói, sokkal több embernek kéne ismerni a The Inbetweenerst, ami amúgy itthon a Netflixen nézhető.

A történet egy kitalált angol focicsapat játékosai körül bonyolódik, de ez inkább munkahelyi és más komédiát jelent, mint focisat. Sőt, a sport nagyjából arra van használva, hogy amiatt híresek valamennyire a főszereplők, és a szurkolókkal való interakcióiknak van kis súlya, így erősebben lehet lecsapni ezeket a helyzeteket.

A sorozat ott indít, hogy valami elnézve leigazol a csapat legendás edzője egy amerikai focistát, de minden arra mutat, hogy elnéztek valamit, több pólót akartak eladni a rajongótábor bővítésével az új piacról, de véletlenül egy noname senkit szereztek be az Államokból, és a jogi csapat nem tudja semmissé tenni a szerződését már.

Az egész dinamika arra megy ki, hogy az új srác nagyjából az ész, a felnőtt gondolkodás szava az öltözőben a klikkekre bomló, 12 éves gyerek szintjén lévő játékosok között. Rengeteg helyzet erre megy ki, hogy vele együtt csodálkozunk rá a fiatal felnőttek viselkedésére, de, és itt jön az írók ereje, mégsem rajtuk, hanem velük együtt nevetünk. Na jó, párszor rajtuk, de olyankor direkt túlzó dolgon, nem valós problémán.

Mindehhez remek karaktereket alkottak, akiket valahogy simán lehet kedvelni, érdekel minket a sorsuk. Egyrészt a magát nem sokra tartó új srác rögtön szerethető, mert a helyzet amibe kerül az új csapatban annyira abszurd. De a kicsit egyszerű tényleg játszó focista kényszeressége és önbizalomhiánya is olyasmi, amit át lehet érezni. Hogy a magát nagy sztárnak játszó anyámasszony katonájáról ne is beszéljek.

Röviden a First Teamet inkább haverkomédiának mondanám. Három srácból kettő próbál felnőni, a harmadik pedig józan ésszel segíti őket ebben, és közben a kijutni a dryspellből. Nehéz jól leírni, de leginkább azért borultam az első két részen, mert teljesen “de hát a cryo chamberben meg lehet fagyni, LITERALLY in the name” logikát szinte a néző helyett süti el a srác, és mégis ott röhögünk azon, ahogy erre a társai reagálnak.

Amúgy a BBC-sorozat jelzőt ne vegyétek negatívnak, nem a jólfésült cuccokat, PC humort nyomatnak. simán 8/10 a kezdés, a második rész pedig 7/10. A többit majd meglátjuk. Már elérhető az egész rövid évad amúgy.

Pilot: The Unremarkable Juanquini / Chichipatos

2020. 06. 24. 15:50 - Írta: Necridus

2 comments | kategória: kritika,pilot-mustra

Májusi premiert kapott a Netflixen A tehetségtelen bűvész című kolumbiai dramedy, aminek központjában egy négytagú család áll: az apuka bűvész, az anyuka a menedzsere, a tinilány a kissé dívás segédje, az öcsi pedig művészlélek zenész. Közösen egy családi vállalkozást vezetve járnak különböző rendezvényekre bűvészműsorokat tartani.

Miután elolvastam a hivatalos szinopszist, nagyon felcsigázott, hiszen hány sorozatot nézhet az ember, aminek a bűvészet áll a középpontjában? Ráadásul bűnügyi szál is van. Nálam nem kellett ennél több, így neki is lendültem a 7 epizódos (az első közel 40, a többi már 30 perces), természetesen magyar feliratot kapó sorozatnak.

A történet szerint Juanquini, a bűvész nem épp a legtehetségesebb, nem is túl szórakoztató, éppen csak megél a rendezvényekből. Nem megy túl jól az üzlet, folytonos fújolás az osztályrésze, a fiú pedig öngyilkos hajlamokat dédelget egy szakítás miatt, aminek következtében a színpadi dalai is full depressziósakká váltak. Hogy a helyzetén változtasson, aA családapa új trükköt próbál ki otthon: hogyan tüntet el tárgyakat, élőlényeket. Így sikerült először a család macskát eltüntetni – a gond csak az, hogy nem tudja visszavarázsolni.

A következő esemény, amire hivatalosak azonban egy gengszter házibulija, ahol fegyverekkel kényszerítik, hogy nyűgözze le a bulizókat, így beveti új trükkjét, és eltünteti a házigazdát. Ez azonban nem varázsolja el a közönséget, inkább felháborodást kelt, ahogy a rendőröknél is, akik rajtaütést hajtottak éppen végre. Hősünket ezért beviszik, börtönbe is kerül, családja pedig azon van, hogy ügyvédet találjanak és kihozzák a sittről.

Direkt belenéztem a második epizódba is (hogy tudjam, merre halad majd a sztori), annak ellenére, hogy már az első rész végén tudtam, hogy ez nem az én sorozatom lesz. Komédia akar lenni, csakhogy nem vicces (mondjuk nem is az a kínosan humortalan, inkább amolyan semleges), a díszletek és a jelmezek pedig rettentően giccsesek és mesterkéltek.

A négy központi figura közül talán a művész srácot sikerült velem egyedül megkedvelni, bár akinek nem jönnek be az ilyen mély szövegeket árasztó, távolba merengő karakterek, az még őt se fogja kedvelni. A lány egyszerűen idegesítő, tipikus beszólogatós nővér, az anyuka elég jellemmentes, semmi különleges tulajdonsága, az apuka pedig inkább szánalmas figura, mint vicces.

Persze belőlük ettől még származhatna remek humor…, de nem származott. A történet persze lehet, hogy izgalmasabbá válik, mert van benne potenciál, azonban nem látom, hogy ebben a bűvészet sok szerepet kaphatna. Ezzel pedig csak egy szerencsétlen figurához jutunk, aki börtönbe került úgy, hogy nem is akarta elkövetni a bűncselekményt, a furcsa családja meg próbálja kihozni onnan.

Ezért is volt nálam maximum 3/10 ez a kezdés. Nem lett túl humoros, a karakterek se túl megnyerők, így nincs semmi, ami marasztaljon. A börtönös szál még akár érdekes is lehetne, hogyan éli túl a szerencsétlen fickó, de erről én már csak olvasni fogok.

Next Posts Previous Posts