login |

Posts filed under 'minisorozat'

Pilot: Mike

2022. 09. 18. 21:30 - Írta: human

1 comment | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

Aki oda van az életrajzi filmekért, annak itt a következő csemege a Hulu tálalásában (itthon Disney+). Ugye külön kategóriát alkotnak ezek a filmek, jól behatárolható stílusjegyekkel, és a Mike egyáltalán nem igyekszik kitörni ebből a dobozból.

A történetről szerintem bőven elég annyit tudni, hogy az ökölvívó Mike Tyson életét mutatja be. Érdekesség, hogy talán “rossz” dolgok is rendesen terítékre kerülnek, mert Tyson a berendelés híre hallatán nem lelkesedett a sorozatért, gyorsan el is kezdett egy sajáton dolgozni.

Nyilván részletezne lehetne, hogy miképp lesz egy nem túl szerető anya miatt már kisgyerekként rabló, jár meg minden minden fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó fegyházat, és közben lesz egyre elismertebb utcai bunyós, hogy egy jobb bokszoló simán kiüsse, és emiatt feltámadjon benne valami másik tűz. Tyson életének ez csak a kezdete, eléggé megosztó figura volt, gondolom a több rész elmerül ebben is.

A bevezetőben nem vicceltem, ez csak a biopic zsáner rajongónak lesz tényleg nézhető, mert “sima” drámasorozatként egyszerűen nem működik. A narráció segítségével átrepül Tyson életének jó pár mérföldkövén, olyasmin ami egy rendes drámában sokkal nagyobb szerepet kapna, itt meg egy montázst, némi 4. falas kiszólással – miközben az egész valami olyasmire van felhúzva, mint a Mike Tyson: Undisputed Truth. A végeredmény egy Rocky-hoz nem is viszonyítható, de nem is kell ezt tenni vele!

Viszont tényleg ennek a megvalósításnak is megvan a bája. Tudom, hogy Tyson nem az a feltétlenül szerethető figura, de ebben a csomagolásban az első két részt tök jó volt nézni. Igen, bírom a zsánert, gondolom egyértelmű. Tudom, hogy a Walk Hard kifigurázta az összes húzást, és mégis utána simán eszem a hasonló filmeket, és hát ezt a sorozatot is. Érdekes, mert a Pam & Tommy mégsem csúszott le simán, de ez valahogy a Green Book és a Bohemian Rhapsody stílusában repked előre, és nézeti magát, még ha morálisan és igazság szempontjából nem is tudom, hova vezet.

Bevallom kicsit nehéz volt többet írni róla, mert számomra amit a bevezetőben említettem az tökéletesen behatárolta a sorozatot. Az alapján tökéletesen el tudnám dönteni, hogy érdekel-e. Az első 2 rész sima 7/10, de látjátok mivel kell osztani a részemről.

Why Didn’t They Ask Evans? – írta nargli

2022. 08. 31. 15:50 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Agatha Christie Miért nem szóltak Evansnek? c. regénye 1934-ben jelent meg először, és azóta számos adaptációt megért már. A filmváltozatokban belerakták már Miss Marple-t és Poirot-t is, pedig ebben a történetben egyikük sem szerepel. Mindössze két fiatal nyomoz egy szövevényes gyilkossági ügyben.

2022-ben a BritBox jóvoltából Hugh Laurie-tól kaptunk egy könyvhű adaptációt, és az a kijelentés, hogy tőle kaptuk most egyáltalán nem túlzás: ő írta és rendezte mindhárom epizódot, és még egy apró, de izgalmas szerepet is eljátszik. Laurie több interjúban elmondta már, hogy a Miért nem szóltak Evansnek? az egyik legkedvesebb Agatha Christie-regénye, gyerekkora óta nagyon szereti, és nagy vágya volt, hogy egyszer mozgóképre vigye. Ez a szeretet és lelkesedés látszik is az adaptáción, én minden percét élveztem.

A történet szerint Bobby Jones golfozás közben egy kiáltást hall, és észreveszi, hogy egy férfi a sziklákról a mélybe zuhant. Mire Bobby leér hozzá, a férfi már haldoklik, utolsó szavaival azt kérdezi: „Miért nem szóltak Evansnak?”. Bobbyt nem hagyja nyugodni a kérdés, és amikor megérkezik gyerekkori barátja, Lady Frances, azaz Frankie, a két fiatal együtt nyomozni kezd, hogy kiderítsék, ki az az Evans, és miért nem szóltak neki. 

A két ifjú főhős eleve frissességet és energiát hoz a történetbe, de az is biztos, hogy Will Poulter és Lucy Boynton tökéletes választás volt az adaptációhoz. Az első perctől kezdve megvan köztük az a természetes összhang, amitől elhiszem, hogy ez a két ember tud együtt nyomozni, és ki is fogják deríteni, hogy mi az igazság. Emellett Hugh Laurie visszahozta az Agatha Christie-feldolgozásba azt a reményt és derűt, amely nekem Sarah Phelps – egyébként rendkívül izgalmas – adaptációiból annyira hiányzik.

A fiatal színészek mellet Laurie legendás kollégái, Emma Thompson és Jim Broadbent is kapnak egy rövid jelenetet, amelyet egyszerűen öröm nézni. Hugh Laurie egyébként elegánsan írta bele saját magát a történetbe, olyan szerepet talált, amely nem teszi őt a középpontba, de kellően érdekes, és természetesen gyanús. Régen láthattuk már őt színészként (a második szezonjával a jó rég váró Avenue 5 idén végre megérkezhet), de ezúttal sem okoz csalódást.

Azt is nagyon remélem, hogy Hugh Laurie fog még Agatha Christie-t adaptálni, legalábbis én az Evans alapján több történetet is megnéznék az ő tolmácsolásában. Egy szó, mint száz, ez a 2022-es változat megmutatja, hogy hogyan érdemes Agatha Christie műveit filmre vinni. Illetve, hogy még mindig érdemes, ha szeretettel és hozzáértéssel közelítünk az alapanyaghoz.

The Staircase – írta Bookworm

2022. 08. 30. 15:50 - Írta: vendegblogger

6 comments | kategória: kritika,minisorozat

Az HBO Max-ra még májusban érkezett Az utolsó lépcsőfok című true crime, azaz valós történeten alapuló bűnügyi dráma sztárszereposztással, olyan történetből amit a Netflix-es The Staircase című dokusorozat is feldolgozott. Szeretném leszögezni, hogy semmilyen előzetes ismeretem nem volt ezzel a bűnüggyel kapcsolatban, úgyhogy újdonság erejével hatottak a látottak – aki ismerte az ügyet, az lehet, hogy másképp látta a sorozatot is.

A történet kiindulópontja egy bizonyos Michael Peterson és feleségének furcsa halálesete: 2001. karácsonya előtt néhány nappal egy zaklatott férfi hívta fel a segélyhívó számot, hogy a még lélegző feleségét súlyos baleset érte a házuk lépcsőjénél. A kiérkező mentők azonban már csak a halál beálltát tudták megállapítani, így hamar a férjre terelődik a gyanú, hogy köze lehet a nő halálához. 

A cselekmény három szálon fut: egyrészt a haláleset előtti napok eseményei, másrészt a bírósági per, harmadrészt pedig az ítéletet követő 16 évig elhúzódó jogi csatározás pillanatai elevenednek meg a képernyőn.

Az utolsó lépcsőfok lassú folyású, aprólékosan mutatja be a házaspár kapcsolatát és a nagycsalád tagjainak háttér történetét, a bírósági eljárást, és a francia dokumentumfilm-sorozat forgatását, majd pedig a börtönéletet és az ügy hatását a férjre, valamint az érintettekre. Az aprólékosság mondjuk olykor az élvezetesség rovására is megy, úgy éreztem, hogy szerencsésebb lett volna 8 rész helyett 6-ban, kicsit feszesebb tempóban tálalni az eseményeket, mivel a börtönös cselekményrész és a francia filmforgatás szála elég vontatottra sikeredett. 

Michael Peterson rendkívül ellentmondásos figura: egyszerre egy szánni való, mulya, ugyanakkor ellenszenves férfi, akinek biszexualitása ma már természetesen nem számítana botrányosnak, akkor viszont erre a tényre a közvélemény igencsak felkapta a fejét. Colin Firth pedig zseniálisan alakítja ezt a titkolózó, távolságtartó, néha igencsak érzelemmentes férfit, akiből simán ki lehet nézni, hogy ártatlan, de azt is, hogy ravaszul mindenkit megvezetve mégis megölte a nejét. Peterson feleségét, Kathleen-t Toni Collette játssza, aki ismét bebizonyítja, hogy korunk egyik legsokoldalúbb színésznője: karaktere nemcsak áldozatként funkcionál, hanem egy sokoldalú nőként, aki egyszerre volt családfenntartó, anya egy patchwork családban, és gondoskodó feleség is.

A sorozat elég sok időt szán arra is, hogy a házaspár mellett a saját és az örökbefogadott gyermekeket is árnyalja. Megismerjük mindegyikük élettörténetét, illetve véleményét a bűnesettel és az apjukkal kapcsolatban. Itt is sikerült jól csengő neveket castingolni: Sophie Turner, Patrick Schwarzenegger, Dane DeHaan, Tim Guinee és Odessa Young személyében. Végezetül még megemlíteném Peterson ügyvédjét Michael Stuhlbarg alakításában, aki szerintem méltatlanul alulértékelt színész a filmszakmában, illetve Juliette Binoche is feltűnik elmaszkírozva a francia filmstáb tagjaként, mondanom sem kell, hogy szintén remek játékkal. 

A sorozat az emberi kapcsolatokra, illetve a lélektani hatásokra helyezi a fókuszt, tehát aki azért nézné meg, hogy kiderüljön számára az áldozat hogyan és miért halt meg valójában, az csalódni fog, mert azt nem tudni, és ez valószínűleg így is marad. Az igazságot csak Michael Peterson ismerheti, vagy talán még ő sem. A lehetséges halálozási mód többször is megjelenítésre kerül, így mindenki eldöntheti, hogy melyik verziót véli valósnak.

A színészi játék mellett még kiemelkedő az operatőri, a díszlet- és jelmeztervezői munka, amelyek hűen tükrözik a kora kétezres évek látványát. Aki egy minőségi drámai sorozatot nézne, annak jó szívvel tudom ajánlani ezt a minit. Részemről: 7/10.

Emlékeztető: Agatha Christie – Miért nem szóltak Evansnek? 1. évad

2022. 08. 19. 19:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: ajánló,Anglia lecsap,minisorozat

“Ma”. 00:20. Prime. Why Didn’t They Ask Evans? – 1×01-02 (eredeti előzetes)

Hugh Laurie (ő a készítő és a rendező) 3 részes idei Agatha Christie-minisorozata itthon 4 részes premiert kap, mint látható, nem túl kiemelt időpontban. Pedig…

Á, mindegy. Ez nem Phelps-adaptáció tehát, a BritBox szállította, nem a BBC, a főbb szerepekben Will Poulter, Lucy Boynton, Jim Broadbent és Emma Thompson, és az egyik kedvenc Agatha Christie-s címem. Mármint konkrét címem (a másik az N vagy M), mert szeretem az efféle “rávezető” kérdéseket. A címet például itt az adja hogy egy haldokló ember utolsó leheletével ezt a kérdést teszi fel a rá találóknak.

Ja, és ebben nincs ismert nyomozó főhős, szóval nem Poirot, Miss Marple vagy Tuppence-sztori. Azt hiszem, illene is írnunk róla, remélem, lesz rá lehetőségem vagy valaki másnak. A kép alatt hivatalos tartalom – tudatosan benne hagyott typóval:

A volt tengerészgyalogos Bobby Jones egy nap egy kiáltásra lesz figyelmes a helyi golfpályán. Nem sokkal később észrvesezi, hogy egy férfi mozdulatlanul hever a földön. A férfi mielőtt meghal csak ennyit kérdez: “Miért nem szóltatok Evansnek?”. Bobby-t nem hagyja nyugodni a dolog és nyomozásba kezd…

Black Bird: vége a minisorozatnak

2022. 08. 05. 15:50 - Írta: human

18 comments | kategória: kritika,minisorozat

Aki szereti a lezárt sorozatokat, főleg a valóságon alapulókat, annak az Apple TV+-os Fekete madár mindenképp ajánlott. Bár a sorozat minősége inkább állandó volt, nem egyre növekedő, de a sorozatgyilkosok hátborzongató mivolta még így is átütött rajta a végére.

A pilotnál bővebben írtam a történet, de röviden kicsit újra: egy karizmatikus kábszercsempészt 10 évre börtönbe vágnak, de kiválthatja a büntetését, ha segít kihúzni egy feltételezett sorozatgyilkosból, hogy hova temette az áldozatait, azokat a fiatal lányokat akiket elrabolt és megerőszakolt. Nagyon-nagyon mocskos ügy. A feladatához egy sokkal szigorúbb börtönbe kerül, és nyilván veszélyes lenne, ha kiderülne, hogy spicli. Na meg a gyilkoshoz közel kerülni sem olyan remek feladat.

Érdekes amúgy, hogy bár rengeteg börtönfilmes klisé adta volna magát, be is lengették őket, de mivel a valóságban nem történtek meg a legdurvább dolgok, így valójában csak sugallni tudták őket. Izé, nem akarok túl spoileres lenni azért, de itt a lényeg teljesen a csempész és a gyilkos közötti kapcsolat felépítése. Na meg az kapott még kiemelést, hogy a nyomozók igyekeztek új nyomokat találni a börtön falain kívül, és onnan is megtudtunk még borzasztó dolgokat a gyilkosról.

Igazából nagyon ügyesen épül fel a Black Bird, mert hiába írtam nyugodt szívvel, hogy nem lett hirtelen 10/10, nem olyan mint a Severance, ami ezerrel tartott felfelé ahogy kibomlottak a szálak, addig itt bizony minden részben volt valami hátborzongató pillanat. A harmadik részben a nedvesség például, vagy az ötödiknek a befejezése. Avagy “pepecselős” kicsit a sorozat, de olyan gyomrosai vannak, amik a nézővel tudnak maradni.

Ami még biztos, hogy Paul Walter Hauser alakítása a gyilkosként valami iszonyat kemény. Mármint átjött a teljes visszataszítás. Igen, a furcsa beszéd, a nézései, az idegesítő nevetése, mind csak… az agyunkra mehet, de pont ez a lényeg. Már a Richard Jewell-ben megkedveltem a színészt, hát itt inkább csak elismerném, de biztosan mindent odatesz, és valakinek ezeket is el kell játszani. És míg a pilotnál nem voltam annyira nagy véleménnyel Taron Egertonról, az említett hátborzongató pillanatokhoz nagyon kellett az ő alakítása is.

A megvalósítás peak tv teljesen. Csak gondolatkísérletként ez szerintem simán működött volna filmként is, persze nem ugyanennyi szálat mozgatva. Ezzel arra utalok, hogy valahogy picit hosszúnak éreztem. Semmi sem felesleges vagy töltelék, és a hátborzongatós pillanatok 10/10, de még egy kevéske talán kellett volna bele, hogy új klasszikus szülessen.

Mindezek mellett tényleg kihagyhatatlanok közé tenném, főleg azoknak, akik szerint semmi érdekes nem jön. Nem ilyennel van tele a padlás, kicsit True Detective, kicsit Mindhunter, szerintem akiknek ezek tetszettek, azok mindenképp nézzenek bele.

Irma Vep: vége a… minisorozatnak

2022. 08. 03. 15:50 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: kritika,minisorozat

Why are we making movies now? Who’s willing to put their life on the line for movies?

Az HBO-s Irma Vep, ami itthon az HBO Max-en magyar szinkronnal és felirattal nézhető, egy újabb remek példája annak, hogy mennyire jó nézőként egy olyan korban élni, nevezzük tévés platinakornak vagy bárminek, amikor olyan kísérletező rétegsorozatok is elkészülhetnek, amiről már előzetesen tudni lehet, hogy nem fog tömegeket megmozgatni, de aki rájuk talál és elkapja hangulat vagy a sztori, az igazi kincsre bukkanhat. Utoljára a Mr. Corman-nél éreztem hasonlót, na meg most Olivier Assayas nyolc részes (minden bizonnyal mini)sorozatánál, amelyben a saját 1996-os filmjét remake-elte. És ez még csak az első meta rétege az Irma Vep-nek.

A történet alapja, leegyszerűsítve, egy kis költségvetésű francia sorozat forgatása, amelyen keresztül Assayas tükröt tart a mai film- és sorozatgyártásnak és ezzel együtt önmagának is, miközben egy, a saját útját kereső svéd-amerikai filmsztár magányos bolyongását is végigkövethetjük. Bár egy forgatásról van szó, egyáltalán nem rohanós a tempó, mindenre van idő, a cél, hogy a néző belevesszen ebbe a nem mindennapi világba, amit egy forgatás jelent. És ami idővel egyre több fantasztikus elemet sorakoztat fel, ahogy a nagyon realisztikusnak ható pillanatoktól egyre inkább absztraktabb irányába terelődik az elbeszélés módja.

Miután az ember túl jut az első “sokkon”, vagyis a nagyon furcsának ható, fogalmam-sincs-mi-lesz-ebből első epizódon, és továbbra is kitart, akkor nagyon hamar beszippanthatja a sorozat szuggesztív világa. Már önmagában a többrétegű meta szintek jelenléte furcsa keveredést eredményez, amire a különc karakterek csak rátesznek egy lapáttal. Assayas úgy beszél kritikusan a film- és sorozatkészítésről, hogy ebben a minisorozatban vállaltan beleáll ugyanazokba, a karakterei által kritizált szituációkba.

De nézzük meg kicsit közelebbről, hogy miről is van itt szó. Megpróbálom kronológiai sorrendben végigvenni, hogy hogyan is áll össze az HBO sorozata. A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.
Tovább…

Life After Life

2022. 08. 01. 15:50 - Írta: Shannen

Add comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

What if we could come back and live it all over again and again and again? Wouldn’t that be fantastic?

Még áprilisi premier volt Kate Atkinson Élet az élet után című könyvének 4 részes kosztümös adaptációja a BBC-n, és külsőségekben hozta is azt a minőséget, amit az ilyen típusú angol miniktől megszoktunk. Csodásan van fényképezve, a díszletek, a jelmezek, a zene és a színészek is kiválóak, a néző könnyen el tud merülni a XX. század első évtizedeinek világában, ám a végére csak az nem derül ki, hogy valójában miről is akar mesélni ez a történet azonkívül, hogy egy sor “mi lett volna ha”-szcenáriót mutat be. 

Pedig az 1910-ben kezdődő sztori felütése, ha nem is egyedi, de mindenképp izgalmas. Egy jómódú család harmadik gyermeke, Ursula halva születik. Majd újra megszületik, és ezúttal sikerül is életben maradnia. Egészen addig, míg kisgyerekként baleset nem éri és megint meghal. Aztán megint újjászületik és kicsit idősebben ezúttal egy betegség fog végezni vele. Majd kezdődik minden elölről. Mintha csak egy Groundhog Day-Downton Abbey crossovert látnánk, annyi különbséggel, hogy itt nem egy napot él újra és újra a főhősünk, hanem az életét és távolról sem olyan fényűző és könnyed a történet, mint a Crawley-család esetében.

Bár az előző életeire Ursula konkrétan nem emlékszik, de egy idő után egyre erősebb déjà vu érzése lesz, ami mint valami hatodik érzék kezd el funkcionálni, és a megérzéseire hagyatkozva elkezdi elkerülni azokat a helyzeteket, melyek korábban a halálát okozták. Ám a halált maximum késleltetni lehet, véglegesen elkerülni nem. Erre pedig a sorozat tucatnyi példát hoz.

Nem könnyű néznivaló ez a minisorozat, kell hozzá gyomor. Az első két rész után az ember már azt hiszi, hogy hozzászokott ahhoz, hogy Ursula mindig meghal, de utána mindig jön valami váratlan, sokszor brutális fordulat, melyek szorosan kapcsolódnak a kor viszonyaihoz. A lány története végigszáguld a XX. század első felének európai történelmén, amit nemcsak a világháborúk okozta kollektív traumák, hanem személyes tragédiák sora is beárnyékol.

A legkülönfélébb módokon mutatja be a történet, hogy hogyan lehetett a nőket megalázni és tönkretenni, miközben a társadalmi konvenciók miatt minimális segítségre számíthattak másoktól. Ha nem volt valaki elég karakán és hajlandó kívülállóként, de szabadon élni az életét, akkor jó eséllyel válhatott belőle áldozat. Ursula önmagától sosem, mindig csak a korábbi életéből tanulva tudja ezeket a helyzeteket elkerülni, de persze tökéletes megoldás, hibák nélküli élet nem létezik.

Ursula minden életében arra törekszik, hogy jobb döntéseket hozva élje az adott életét, hogy annak végén megnyugvással tudjon attól elbúcsúzni. A történet egy pontján rá is jön, hogy mi a legfontosabb számára, amiért akár az életét is hajlandó kockára tenni, ám amikor ezt sikerül is elérnie, akkor is visszaugrunk 1910-be. A tartalomleírás alapján a könyv ezt a bizonyos életutat helyezi fókuszba, itt viszont ez csak egy a sok közül.

Egy nagy lezárás helyett tehát sok kicsit kapunk, amelyek gyakran adnak, a gyomrosok mellett, gondolkodnivalót, ám az összképet tekintve nekem mégis hiányérzetem maradt, talán amiatt is, hogy sosem látjuk, hogy Ursula halála milyen következményekkel jár mások életére nézve. És bár időnként felbukkan egy-egy vidámabb pillanatot, az egészet mégis beárnyékolja a halál elkerülhetetlenségének tudata.

Minden brutalitása ellenére azonban mégis nézeti magát a sorozat, és ebben nagy szerepe van a főszereplő Thomasin McKenzie-nek és a 10 éves Ursulát alakító Isla Johnston-nak, akik gond nélkül elviszik a hátukon a látottakat, miközben kiváló színésztársaikra, többek közt Sian Clifford, James McArdle, Sean Delaney, Jessica Brown Findley, sem lehet panaszunk.

A technikai aspektusait figyelembe véve jár azért a 7/10, aki szereti a kosztümös darabokat, annak érdemes egy próbát tennie, de azért nem tartom kihagyhatatlan műnek.

Délelőtti videó 2.: Pistol

2022. 06. 26. 11:20 - Írta: human

Add comment | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

I want you to fuck the world. Már írtam az FX minisorozatáról, amit Danny Boyle rendezett és a Sex Pistols-ról szól, de hátha valakinek ez az R-korhatárbesorolású tovább mögötti előzetes kell, amit valamiért nem tettünk ki korábban.

Tovább…

Pistol

2022. 06. 07. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A rockzene csak újabb tömegszedáló eszköz lett, de jött a vízió, hogy ezt az elfeledett, vagyis figyelembe sem vett korosztály dühével fel kell rázni a picsába. Ha minden ellened van, akkor lázadni kell!

A FX sorozata Danny Boyle rendezésében és Craig Pearce (főleg Baz Luhrman alá dolgozó író, az idei Elvis film is hozzá köthető részben) készítésével érkezett. Az egész 6 rész, de pénteken éjjel gondoltam megnézem a pilotot, írok róla, aztán majd nyugisan haladok vele. 2 nappal később megvolt az egész, olyan hangulatbomba.

Azt hiszem már a címből és bevezetőmből is látható lehet, hogy a Sex Pistols zenekar megszületéséről, és sajnos megszűnéséről szól. Mindezt egy hagyományos “zenefilm” történetként kell elképzelni, nem is lep meg Craig Pearce neve, avagy az alapítótag menedzsert talál, kis változások után már dalokat írnak, aztán fellépnek és a többi. A szétesésük is nagyon megszokott zenefilmes módon zajlik.

Viszont az egészet a punk életérzés hatja át, hiszen egy “láthatatlan generáció”, a munkásosztály tagjai mindannyian, és úgy érzik nem szól nekik semmi, így megcsinálják a saját zenéjüket (idézőjel?:), amivel iszonyat tömegeknek adnak hangot.

No future, no future for me
No future, no future for you

Ami mindenképpen átjön a sorozatból az a mocskos, de határtalan energia és agresszió. Az igazi élvezethez el kell tudni viselni a punk zenét (szeretni nem kötelező), de ahogy megszületnek a számok az mindenképp szépen van felépítve. Egyszerűen jó nézni, ami meglepő, hiszen tele van kilátástalansággal a korszak, de az említett séma mindenképp finomítja az előadást.

A megvalósítás kapcsán az egyetlen fennakadásom, hogy minden iszonyat mélységgel van előadva, alig van benne természetesen párbeszéd, inkább egy felvetésre valaki levág valami fennkölt szöveget a küldetéstudatról van hasonlóról. Ez egy kicsit művi benne párszor, de azon kívül le a kalappal. És igen, nekem a 4:3 képarány bejött, hiszen kreatívabbnak kellett lenniük a beállításokkal, kellett a “videókamerás lázadás” hangulathoz, még ha nem is vették tényleg filmre, hanem csak durva promist filterrel dolgoztak.

Az alakítások enyhén szólva is meglepetek, Toby Wallace a The Society után most villantott az alapító.. gitárosként. De az énekes Johnny Rottent alakító Anson Boon is elkapott, bár neki volt talán a legkönnyebb dolga, és a legtöbb humor is hozzá volt köthető. De Sydney Chandler, mint Chrissie Hynde (aki később a The Pretenders-t csinálta, ha valaki nem punkot akar hallgatni utána) atyaég! Mindez Boyle dirigálásával remekül összeáll.

Nem számítottam rá, hogy ennyire el fog kapni a sorozat. Tetszettek az előzetesei (a címkén mind ott van), és Danny Boyle miatt mindenképp be akartam próbálni, de ahogy indult magam sem hittem el teljesen, hogy beránt, annyira… undorító volt néha, amit láthattunk, de utána már érdekelt a csapat sorsa, és hát, működött a berántás a döcögő 20-30 percen átlépve.

A sorozat szerkezete nagyon kényelmes, emiatt simán tudnám bárkinek ajánlani, aki kíváncsi a rock zene történelmének egy darabjára (a Bohemian Rhapsody-nél mindenképp pontosabb:), de azért a körítés mégsem annyira tipikus.

I’M A LAZY SOD.

Conversations with Friends

2022. 06. 06. 16:50 - Írta: Shannen

9 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Két évvel ezelőtt az év egyik meglepetés sikere volt a Normal People (Normális emberek), mely Sally Rooney azonos című regényéből készült, most pedig itt egy újabb Rooney-adaptáció, mely az írónő első könyvét, a Baráti beszélgetéseket viszi mozgóképre, ráadásul ugyanazzal a készítői gárdával a háttérben.

Ennyi alapján nem volt kérdés, hogy kötelező lesz bepróbálni a BBC és a Hulu közös sorzatát, mely itthon az HBO Max-en nézhető június 3-tól, még akkor is, ha Rooney eddig megjelent könyvei közül ezt éreztem a legkevésbé jól sikerültnek.

Azonban ahelyett, hogy rám cáfolt volna a sorozat, inkább csak megerősített abban, hogy ebben a történetben nincs meg az a plusz, sem sztori, sem érzelmek szempontjából, ami igazán hatást tudna rám gyakorolni, szemben mondjuk a Normális emberekkel, ami jóval mélyebben tudott hasonló karakterekkel részben hasonló történetet elmesélni. Ettől függetlenül nem éreztem elvesztegetett időnek a hat órát, ennek a sorozatnak is meg vannak a maga erényei, és ha elkapja az embert a hangulata, azért a lassú tempó ellenére is viszonylag gyorsan ki lehet pörgetni a részeket.

A történet középpontjában két fiatal egyetemista bölcsész lány, a visszahúzódó Frances és a szókimondóbb Bobbi áll, akiket a véletlen összesodor egy náluk jó tíz évvel idősebb művész házaspárral. Míg Bobbi a hasonlóan magabiztos Melissával találja meg a közös hangot, addig Frances a színészként dolgozó, de a magánéletben szűkszavú Nickkel kerül hamar egy hullámhosszra.

Elég hamar eljutunk erre a pontra, úgyhogy nem kerülgetem a fordulatot, a fő konfliktusforrást a Frances és Nick közt kialakuló titkos viszony fogja jelent. A fiatal lány és egy (látszólag) nem működő házasságban élő férfi kapcsolata nagyjából pont ugyanazokat a stációkat írja le, mint amit ilyen helyzetben az egyszeri néző maga elé képzel. Ez egyáltalán nem baj, sőt, igazából pont az életszerűségét erősíti a történetnek.

Bár első pillantásra egy romantikus (melo)drámának tűnhet a Baráti beszélgetések, valójában sokkal inkább egy fiatal felnőtt útkeresése ez. Egy történet arról az időszakról, amikor az egyetemistaként megízlelt szabadság egyszerre képes mámorító lenni, miközben a nagyvilágba kikerülve a valóság is arcul tudja csapni az embert. Még az olyan embert is, mint Frances, aki óvatosan közelít mindenhez, kezdve a legjobb barátjával való kapcsolatától az írói karrierjének szárnypróbálgatásáig. Aztán jön egy férfi, aki teljesen felforgatja a korábbi életét és a megfontolt döntéseknek hirtelen nyoma vész.

Amiért az én szememben ez a történet nem működött maximálisan, az az, hogy próbálták ugyan erőltetni azt, hogy ez a kapcsolat nem csupán a testiségről szól, vannak itt mélyebb érzelmek is, azonban ez egy percig nem jött át. Nem derült ki, hogy mi fogta meg Frances-t Nickben, azonkívül, hogy mennyire “helyes” és “elbűvölő”, és a férfi, a nyilvánvaló vonzódáson kívül, miért ment bele ebbe a viszonyba. Innentől kezdve pedig engem érzelmi szinten nem tudtak megfogni a látottak.

Legalábbis a romantikus szál nem tudott, de abban azért bíztam, hogy némi jellemrajzi hiányosságok ellenére érdekes karaktertanulmányokat kapunk a négy szereplőről, hiszen Sally Rooney elképesztő pontossággal képes írni a mai húszas, harmincas korosztályról. Végül azonban csak Frances kapott kellő figyelmet, igaz, az ő példáján keresztül elég széles lett azoknak a témáknak a köre, amelyeket érinteni tudott a sorozat, és amelyek nyersen és őszintén reflektáltak azokra a problémákra és helyzetekre, amelyek ismerősek lehetnek a Z generáció fiataljainak. 

Ezt a sallangmentes, realista megközelítést mindig is kedveltem, és itt is sokat hozzátett ahhoz, hogy a kissé melodramatikus történet mégiscsak megmaradjon emberinek. Aki látta a Normal People-t, annak a Conversation with Friends képi világa és fényképezése nagyon ismerősnek fog hatni. Mintha csak annak a folytatását, egyazon univerzum egy másik szeletét látnánk. Nem csak látványra, de tempóra is hasonló a két adaptáció.

Itt is két introvertált személy kapcsolatának kibontását látjuk, így hosszú monológokra senki ne számítson. Ennél a sorozatnál is igaz, hogy egy jelentőségteljes hallgatás, elharapott szavak vagy akár egy pillantás többet mond ezer szónál. Az egészet pedig itt is belengi az a hangulat, amely egyszerre modern és időtlen, ami miatt a viszonylag gyakran előkerülő chatbeszélgetések és email váltások, legalább olyan idegennek hatnak, mint nagyon is ismerősnek.

A kamera rendszeresen időzik a szereplők arcán, a rengeteg közeli miatt a színészeknek esélyük sincs elveszni egy-egy jelentben, maximálisan jelen kell lenniük. Hatalmas feladat hárult épp ezért az elsőfilmes Alison Oliver-re, aki rögtön az idei év egyik nagy felfedezettje lett nálam. Egyszerre képes hozni az átlagos lányt a szomszédból, és az elbűvölő kisugárzású fiatal nőt. Sasha Lane szintén egy izgalmas feladatot kapott Bobbi megformálásban, de összességében nem kap elég teret ahhoz, hogy igazán árnyalttá váljon a karakter. Hasonló a helyzet a Jemima Kirke alakította Melissával is, a Nicket játszó Joe Alwyn-ról pedig eleinte úgy gondoltam, hogy elhibázott színészválasztással állunk szemben, de idővel kiderült, hogy mivel a karakternek nincs igazán mélysége, ezért neki sem volt igazán mivel dolgoznia.

A Baráti beszélgetések egy jó alapanyagból lett korrekt adaptáció, olyan 7/10. Egy melodrámába oltott felnövéstörténet, ami ugyan nem tud felnőni az elődjéhez, de aki szerette a Normal People-t, az mindenképp adjon ennek is egy esélyt.

Én pedig ezek után csak abban reménykedek, hogy Rooney legutóbbi könyve, a Beautiful World Where Are You (Hová lettél, szép világ) is, mely egyértelműen az eddigi legérettebb és látszólag legnehezebben adaptálható munkája, hamarosan szintén kap egy sorozatos feldolgozást.

Les Sauvages / Savages

2022. 06. 04. 15:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Ennek a 2019-es francia minisorozatnak nem könnyű meghatározni a műfaját. Talán politikai thriller, de közben szociológiai tanulmány is.

Elnökválasztásra készül Franciaország. A jobboldali populista jelölt mellett meglepően népszerű a mérsékelt, őszinte politizálást, együttműködést szorgalmazó, algériai származású Idder Chaouch.

Chaouch-t persze többen is félre akarják állítani, ki így, ki úgy. Elég sok lehetőség merülhet fel erre a választási kampányban és azon kívül is, tévés vita, populista jelszavak, fenyegetés, fegyveres merénylet. Mind más szinten, ugye, és a következményeknek nemcsak Chaouch és családja életére, hanem az egész országra nézve is más a lehetséges kihatásuk.

A sorozat politikai játszmák, biztonságtechnikai kérdések és egy nyomozás mellett Chaouch közvetlen és nagyon tágan értelmezett környezetét is figyelemmel követi. A szűk kör egy politikai tanácsadó és a biztonságáért felelős ügynök mellett persze a családja, a felesége és felnőtt lánya, aki a kampányát vezeti, és az ő vőlegénye Fouad, aki a kapocs a tág környezethez, avagy a külvilághoz, és így a sorozat kulcsszereplője.

Fouad Saint-Étienne bevándorlók által sűrűn lakott szegényebb negyedéből indulva messzire jutott, híres és népszerű sorozatszínészként Párizsban él. Gyakorlatilag az ő rokonsága adja a társadalmi szeletet a sorozat szociológiai tanulmány részéhez. És itt rengeteg sok lesz a karakter, és nem mellékeltek hozzá családfát, testvér-unokatestvér-nagynéni vonalon nehezen követtem, illetve rosszul állítottam fel magamban.

Több generáció tagjainak mindennapi életébe pillanthatunk bele, illetve hogy az események hogyan befolyásolják életüket. Hogy hogyan próbálnak boldogulni a számukra eredendően idegen környezetben, illetve abban a szabadabb környezetben, ahova beleszülettek, de mégis másféle hagyományokat követni kénytelenek vagy akarnak is. Maga a sorozat nem szorítkozik pusztán generációs ellentétekre, sokkal szélesebb palettát ábrázol, több különböző szempontból közelítve nagy témákhoz, mint politika, vallás, hagyományok, radikalizáció, másság.

Érezhetően Fouad már nem nagyon tartozik ide, de gazdag celeb státusza is csak addig tart, amíg nincs semmi probléma. De még mindig van annyi kötődése, hogy ne lehessen kívülálló. A biztonsági főnök Marion karaktere egy idő után nehezen értelmezhető, a nyomozásban hivatalosan nem vehet részt, azt hiszem a készítők azért erőlködtek megtartani, mert rá osztották a külső szemlélő szerepét.

Az alapötlet és a megközelítésmód is érdekes, a megvalósítás sajnos már nem annyira. Tesz fel kérdéseket, de inkább a választott széles szelet bemutatására törekedik, mint válaszokra. Akadtak fontos(nak tűnő) szálak, amik teljesen elsikkadtak, és a motivációk se tiszták. Úgy érzem, túl nagy falat volt, és nem sikerült eltalálni az arányokat. A lakodalmas rész például annyira túlnyújtott volt, hogy már untam és beletekertem, pedig amúgy a cselekmény szempontjából fontos dolgok is történtek ott.

A politikai-társadalmi témák iránt érdeklődőknek tudom ajánlani, de aki csak egy jól felépített európai drámát keres, az az ígéretes alap ellenére könnyen csalódhat. Azoknak pedig, akik a leírás alapján látatlanul is leírnák, hogy hihetetlen és hiteltelen maga a felvetés is: természetesen nem a jelenlegi kampányról van szó (és nem csak azért, mert már pár éves a sorozat), hanem fiktív. De ha jól belegondolunk, nem annyira hihetetlen egy bevándorló gyökerű elnök/jelölt, a közelmúltból Nicolas Sarkozy neve nekem/nekünk automatikusan Sárközy.

Pilot: The Offer

2022. 05. 23. 15:50 - Írta: Shannen

8 comments | kategória: kritika,minisorozat

I’m going to make an ice-blue, terrifying film about people you love.

A Paramount+ minisorozata (ami itthon a SkyShowime-ra jön majd az év második felében) nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy elkalauzolja a nézőket egy igazi filmtörténeti klasszikus, Francis Ford Coppola 1972-es filmje, A Keresztapa kulisszái mögé, hogy bemutassa mennyire nem volt egyszerű tető alá hozni a gengszterfilmek egyik legnagyobbikát.

Bevallom, előzetesen nagyjából ugyanannyira voltam kíváncsi a sorozatra, mint amennyire ódzkodtam tőle. Érdekelt, mert annyit azért tudtam előzetesen is, hogy hiába az utólagos hatalmas siker, már a forgatásra való felkészülés és maga a forgatás is komoly nehézségeket gördített a film készítői elé, tehát volt elég alapanyag, amiből egy izgalmas sorozat összeállhat. Viszont fenntartásokkal is ültem le a pilot elé, mert tudtam, hogy mégiscsak olyan ikonikus karakterek fognak megjelenni, Coppolától kezdve Al Pacinón át Marlon Brandóig, akiknek az eljátszása más színészek által nagyon mellé mehet és alapjaiban ronthat az összképen.

Végül azonban kár volt ezen izgulni, ugyanis nem csak emiatt lett számomra a pilot alapvetően csalódás.

Az epizód egy tipikus, bárban beszélgetős maffia-jelenettel indul New York Little Italy negyedében, ami nagyon egyértelműen szerette volna megidézni A Keresztapát, de közben borzasztó műnek hatott az egész a színészektől kezdve a díszleten át a párbeszédekig. Emiatt konkrétan egy ideig azt hittem, hogy egy filmforgatás egy jelenetét látom a sorozaton belül. Aztán kiderült, hogy nem.

Itt bizony a 60-as évek olasz-amerikai maffiózói szervezkednek, akiknek később még kiemelt szerepük lesz hiszen közülük többen nem nézték jó szemmel, hogy Mario Puzo az ő kis zárt világukról írt egy nem túl hízelgő bestsellert, amire még Hollywood is lecsapott. Arról nem is beszélve, hogy a velük nem túl távoli kapcsolatot ápoló Frank Sinatra is adta alájuk a lovat, miután úgy érezte, hogy a könyv egyik karaktere róla lett mintázva.

Miközben elkezdjük megismerni az akkori gengsztervilágot, a sztori egy másik, izgalmasabb szálon is elindul. A sorozat ugyanis alapvetően a The Godfather producerének, Albert S. Ruddy-nak a visszaemlékezései alapján íródott. Ruddy építészből lett producer és miután elindított egy sikeres sitcomot, majd nagyot bukott egy Robert Redford-filmmel, a Paramount stúdiónál megkapta a lehetőséget, hogy filmre vigye Puzo sikerkönyvét, amiről senki nem gondolta igazán, hogy működhet a vásznon.

Bár gondolhatnánk, hogy a történet ennél a pontnál veszi fel a fonalat, valójában még hátrébbról indulunk, hiszen a pilot azt is bemutatja, hogy jutott el Puzo, a küszködő író a sikerkönyve megírásáig. Mindezt néhány percben, egy sokszor látott, enyhén klisés jelenetsorba fűzve.

A több mint egy órás játékidő tehát maximálisan ki van használva, hiszen rengeteg mindent igyekszik elmesélni, felskiccelve a legfőbb karaktereket és szálakat. A tempóval sincs gond, pörögnek az események is, de akkora ugrások vannak térben és időben, amelyek összességében szaggatottá és ritmustalanná teszik a látottakat. 

Az ilyen döcögős írást és körítést egy jó színészgárda még meg tud menteni, de itt ez sem sikerül maradéktalanul. A probléma nem a színészekkel van. Az Armie Hammer helyére érkezett Miles Teller, mint az ambiciózus de a szakmát még csak épphogy kapizsgáló Ruddy alapvetően passzol a szerepre, ahogy Juno Temple is a titkárnőjeként. De nem lehet nagy panasz Patrick Gallo-ra Puzo-ként és Dan Fogler-re Coppola-ként sem.

Azonban még egy kiváló színészgárda sem tud csodát tenni egy kidolgozatlan forgatókönyvvel ott, ahol gondok vannak a színészvezetéssel. Azzal, hogy a kulisszák mögött zajló események adják a történet fókuszát, rengeteg olyan szereplőt ismerünk meg, akikről nincs egy konkrét kialakult kép a nézők fejében, így könnyebb is őket megformálni, hiszen nincs feléjük szinte semmilyen elvárás. Ennek ellenére a legtöbbször azt érezni, hogy a színészek nem megformálni igyekeznek egy karaktert, hanem utánozni.

Túlságosan maníros, karikatúraszerű lesz az alakításuk, ami ugyan leginkább a maffiózók jeleneteinél érződik, de a hollywoodi részeknél is szembetűnő. Egy igazi kivétel van, Matthew Goode személyében, aki ugyan szintén időnként túlpörgeti a Paramount egyik fejesének, Robert Evans-nek a figuráját, bár közben egyértelműen lubickol is benne, de ebben az esetben legalább passzol a karakterhez ez a megközelítés.

Hiába a színes-szagos hollywoodi körítés, ez a pilot nem állt össze. Az volt az érzésem, hogy kicsit minden is szeretne lenni a The Offer, de végül mégiscsak a földön végzi. Van benne egy kis gengszterkedés, egy kis hollywoodi csillogás, rengeteg korabeli filmes és tévés utalás, amelyeket a nézők töredéke tud csak értékelni, mindeközben pedig bepillanthatunk az akkori stúdiórendszerbe és kapunk néhány jellegzetes momentumot is a nők akkori társadalmi helyzetéről.

Az egészből viszont hiányzik az izgalom. Ez nyilván az igaz történeteket bemutató produkciók esetében egy állandó, bennük rejlő probléma, amit nem lehet teljesen kiküszöbölni. Ilyenkor a hangsúlyok eltolásával lehet játszani és máshol becsatornázni az izgalmakat, amelyek továbbnézésre késztetik a nézőt. Itt viszont úgy tesznek a sorozat készítői mintha a néző nem tudná, hogy Puzo meg fogja írni a könyvet, hogy a Paramount rábólint a film elkészítésére, hogy Coppola végül megkapja a rendezést. Felépítik ezeket a fordulópontokat, de a katarzis elmarad hiszen tudjuk a megoldást, a körítés pedig középszerű.

A The Offer inkább olyan, mint például egy háborús dokusorozat, melyben színészek megelevenítenek jeleneteket, közben pedig minden részben elhangzik egy-két kevésbé ismert tény és érdekesség. Akit érdekel a téma, ez esetben A Keresztapa háttérsztorija és/vagy a 60-as, kora 70-es évek hollywoodi stúdiórendszere, az valószínűleg lesz annyira kíváncsi, hogy végignézze a 10 részes minisorozatot.

A többiek a pilot alapján lehet inkább elolvasnak egy-két Wikipedia-cikket, ugyanis a készítők szándéka ellenére ez az ajánlat egyáltalán nem visszautasíthatatlan. Mindezek, na meg a 6.5/10-es kezdés ellenére, mely a jelenlegi sorozatos felhozatalban normális esetben nagyon kevés lenne ahhoz, hogy nézős maradjon nálam, valószínűleg mégis folytatni fogom puszta kíváncsiságból, legalább addig, míg rátér a konkrét filmforgatásra a történet. Mivel alapvető gondjaim voltak a pilottal, így csodákat nem várok, de azért valamennyit még szépíthetnek a maradék kilenc részben.

Previous Posts