login |

Posts filed under 'minisorozat'

The Queen’s Gambit az utókornak

2021. 07. 26. 22:03 - Írta: winnie

Add comment | kategória: minisorozat,video

A One Story Away-filmecskék a Netflix reklámvideói, és a tovább mögötti muszáj kiraknom, hiszen egy Beth Harmon-szobrot (és annak kellékeit) csinálták meg a los angelesi pályaudvarra.

Tovább…

Emlékeztető: Rillington Place 1. évad

2021. 07. 25. 19:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,Anglia lecsap,minisorozat

Ma. 21:00. Epic Drama. Rillington Place – 1×01 (magyar promó + eredeti hosszabb előzetes)

Megérkezett hozzánk a BBC 2016-os minisorozata Tim Roth és Samantha Morton, valamint Jodie Comer főszereplésével. A valós eseményeken alapuló széria a 40-es és 50-es években Notting Hill-ben történt gyilkosságokról szól. Az eseményeket a gyilkos, a felesége és a szomszédjuk szemszögéből ismerhetjük meg. A sztoriból anno film is készült 10 Rillington Place (itthon: Rillington Place 10) címmel.

A hivatalos, spoileresebb tartalom:

1950-ben Timothy Evanst felakasztották kislánya, Geraldine meggyilkolása miatt. Gyanúsították felesége megölésével is, de Evans az utolsó pillanatig ártatlannak vallotta magát. Évekkel később egy hátborzongató felismerés történt: az igazi gyilkos a szomszédjuk volt, aki ráadásul hat másik nő (köztük a saját felesége) életéért is felelt. A Rillington Place az otthonuk címe volt, a sorozat pedig bemutatja az érintettek életét, valamint rávilágít arra, hogyan tudta Christie ilyen sokáig megúszni a gyilkosságokat, hogyan manipulálta az embereket, és hogyan csapta be mind a bírót, mind az esküdtszéket.

Délelőtti videó 4.: Rillington Place 1. évad

2021. 07. 25. 12:45 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

Mai premier lesz az Epic Drama-n ez a pár éves brit minisorozat, a Rillington Place Tim Roth főszereplésével. Erős darab, az emlékeztetőben még írok róla, a tovább mögött a magyar előzetes.

Tovább...

Délelőtti videó 2.: The Drowning

2021. 07. 18. 11:20 - Írta: winnie

Add comment | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

Én szerettem ezt a 4 részes angol krimi minisorozatot (itt írtam róla). Aki bizonytalan, az az amerikai premierhez kiadott tovább mögötti hosszú előzetes alapján belőheti magának, hogy mennyire nyerő a stílus.

Tovább…

A Time-ról bővebben

2021. 07. 06. 16:10 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

A Time nálam az idei év egyik legjobb új sorozata. És ha majd még páran rákapnak a Sean Bean és Stephen Graham főszereplésével készített “börtön thrillerre”, akkor más is így lesz szerintem ezzel, ld. a kritikánkat. A tovább mögött többek között a színészek beszélnek a szériáról.

Tovább…

Intruder: az 1. évad

2021. 06. 29. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

This is absolutely ridiculous, okay?

Nemrég kitértem a Channel 5 pár hónapja bemutatott 4 részes minisorozata, a The Drowning kapcsán arra, hogy a nézői visszajelzések alapján mennyire valóságtól elrugaszkodott volt. Én annak ellenére szerettem azt a sorozatot, bár persze nem soroltam a kiemelkedők közé. Nos, az ugyancsak Channel 5-os Intruder-re érkezett reakciók még inkább olyanok voltak, csak éppen szó szerint viccesnek ítélték meg a szériát, és még azt is kétségbe vonták, hogy nem komédiának szánták-e.

Ezúttal meg sem próbálok teljes mellszélességgel a sorozat mellé állni. Hiába daráltam le kvázi együltőmben (4 rész, nem nagy teljesítmény, bár tőlem mindenképp az), hiába szerettem benne pár dolgot (Elaine Cassidy a Harper’s Island óta az egyik kedvencem például), az 1×02-ben nekem is röhejesnek tűntek bizonyos történések, arról nem is beszélve, hogy a pilot szerintem nagyon érdektelen lett, nagyjából 3/10-re hoztam volna ki. Szerencsére az megtartott, hogy pontosan tudtam, hogy a sorozat végére mindent a feje tetejére fog állni.

Ezt szeretem ezekben a rövidebb brit minisorozatokban: a helyzet kulminálódását. Hogy egy “megszokott” eseménnyel, gyilkossággal, gázolással, vagy ezúttal egy betöréssel kezdődik a sztori, hogy aztán láncreakció révén minden átértelmeződjön. Hogy a végére a puzzle darabkák mozgatásával teljesen elvetemült alakzat rajzolódjon ki. Amikor a kezdeti idill totális fertővé alakul át. És a szimpatikus szereplőkből megvetendő figurák lesznek.

Az Intruder-ben egy anyagilag jó passzban lévő házaspár tengerparti házában összejön pár barát egy estére. Már ekkor figyeli a házat két tinédzser, amikor pedig a vendégek hazaindulnak, akkor némi kivárás után betörnek. Azonban a számítógépén dolgozó férj, aki nem feküdt le a feleségével együtt, meghallja a srácok neszezését, meglepi őket, és az egyiket menekülés közben hátba szúrja. Mivel az eset konkrétan gyilkosságnak tűnik, ezért rábeszéli a nejét, hogy állítsák be önvédelemnek, mielőtt szólnának a rendőrségnek.

Oké, nem annyira ártatlan tett, de ismét csak olyan sorozattal van dolgunk, ami esetében a fene sem gondolta volna a kezdésnél, hogy ott fogunk kikötni a 4. rész végére, ahol kikötöttünk, és ez az az aspektus, a fő élmény, ami miatt örültem, hogy nem morzsolódtam le (másért nem is nagyon érdemes nézni), pedig a tényleg kifejezetten gyenge első résztől kezdve az Intruder mindent megtett annak érdekében, hogy elveszítsen.

Nyilván így sem fogom közepesnél jobbra értékelni, de bizonyos dolgokkal idővel megbarátkoztam, főleg, hogy, bár utólag, de egyes motivációk és húzások is értelmet nyertek – ezért is szoktam mondogatni, hogy olykor a kezdetben logikátlannak tűnő vagy nagyon átlátszó dolgok idővel más megvilágításba kerülhetnek. Persze az már a készítő sara, hogy ilyesmivel kockáztatja a sorozata sikerét, hiszen lehet, hogy berág a néző és fenni kezdi a kaszát.

A sorozat annyiban szokatlan, hogy a betörés után a rendőrségi kihallgatás a tulajok legmerészebb vágyai szerint zajlik, semmi gyanú nem támad a zsarukban. DE! Ekkor tűnik fel a színen egy idősebb nő, egy kapcsolattartó tiszt, akinek az áldozat családtagjaival kell foglalkoznia. És természetesen ekkor az merülhet fel bennünk, hogy majd ő fogja a maga setesuta módján valahogy felgöngyölíteni az esetet, de igazából erről sincs szó, bár végig szerepe van a történésekben és a tulajok megszorongatásában.

Tesznek a tulajok maguk arról, hogy bajba kerüljenek, de ami ennél is fontosabb, elkezdjük megismerni őket, a személyiségüket, a kapcsolatukat, és, ahogy az kötelező elem a műfajba, a múltba is belekapunk, ami kellemes meglepetésként érkező motívum volt számomra, mert el nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen nyílegyenes ügy kapcsán miért akarnak turkálni a karakterek gyerekkorában.

S ha mindez nem lenne, még további szálakat is behoznak, egy környékbéli drogüzlettől kezdve a főhős újságírói nyomozásáig, de igazából azt tanulmányozhatjuk, hogy mit meg nem tesz egy egyre nagyobb bajba kerülő ember végső kétségbeesésében, hogy mentse magát, valamint azt, hogy eközben kire számíthat (számomra például az Intruder fő WTF-ja az volt, hogy a felesége miért tartott ki a férje mellett.

És miközben megállíthatatlanul haladunk némi hajmeresztés kísértében a vége felé, szinte várva azt, hogy végre más fényben tűnjenek fel előttünk a korábbi események, még az is komoly gondot okoz nézőként (legalábbis nekem gondot okozott), hogy melyik oldalra álljunk, hogy kinek szurkoljunk – igazából nem tudom, hogy az írónak mi volt a szándéka, hogy a tetteseket vagy a hatóságokat érezte a nézők preferáltjának.

Az Intruder-ben a The Drowning-gal ellentétben nem a nyomozás van a középpontban, ebben a sorozatban nincs Nagy Megoldás vagy Rejtély a bűntény kapcsán, inkább csak bináris a fő kérdés, miszerint “megússzák-e a tettesek vagy sem?”. A fő kérdés inkább az, hogy megy ki pontosan a játék, hova fog kifutni a történetük. Akinek ez kellőképpen érdekesnek tűnik a karakterek ismeretében, az hajlandó lesz a sorozat bénaságait megbocsátani.

Összességében az Intruder-t tényleg csak a műfaj kedvelőinek ajánlom, mert ezeknél az átívelős krimiknél folyton a történet szövetén lévő lyukakon rugózó nézők ezúttal valóban hatványozottan idegesítenék fel magukat. Aki viszont túl tud lépni azon, hogy olykor az ember a való életben is tényleg fejfogós dolgokat művel, az a végére garantáltan meg fogja kapni a maga borzongás és gyomros adagját. Én pedig, basszus, erre fizettem be, úgyhogy egy percig nem bántam, hogy végignéztem a sorozatot.

ui: De jó volt egy olyan sorozatot látni, amiben a karakterek a lakásban nem cipőben vagy csizmában járkálnak, hanem zokniban!

Time

2021. 06. 24. 20:33 - Írta: Shannen

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A lehengerlően pozitívan fogadott 2017-es Broken után, Jimmy McGovern és Sean Bean újra összeállt egy pár részes BBC-s minisorozat kedvéért. Előbbi megint húsbavágóan életszagú drámát írt, amelynek most a brit büntetés-végrehajtási rendszer adta meg a keretet, utóbbi pedig fájdalmasan szép alakítást nyújtva mutatta be egy vezeklő ember rögös útját.

De nem csak Bean volt pazar, hanem a rács másik oldalán Stephen Graham is. Az ő hármasuknak köszönhetően a Time még az egyébként is jól sikerült átlag brit drámák közül is kiemelkedik.

A történet középpontjában egy rab és egy börtönőr áll, egyikük a saját hibájából, másikuk külső nyomásra kénytelen a lelkiismeretével elszámolni. Onnan indul a sztori, hogy a Sean Bean által alakított Mark négyéves börtönbüntetését kezdi meg amiért ittasan halálra gázolt egy embert. Az egyébként átlagos életet élő családapát és tanárt borzasztó lekiismeretfurdalás gyötri és mondhatni “örömmel” vonul be, hogy letöltse megérdemelt büntetését.

A rácsok mögött azonban egy teljesen más világ várja, ahol ugyan viszonylag könnyen megszokja az írott szabályokat, az íratlanok azonban sokáig kifognak rajta. Hiába húzná meg magát és kerülné a konfliktusokat és balhékat, ezzel a magatartással csak még inkább könnyű célponttá teszi magát a kevésbé barátságos rabtársai szemében.

Vele ellentétben a Stephen Graham alakította Eric egy 20 éves tapasztalattal rendelkező emberséges börtönőr, akit nemcsak kollégái, de a rabok is tisztelnek. Azonban, amikor néhány rab rájön a gyenge pontjára és hogy hogyan tudják őt zsarolni, akkor az eddig szabálykövető őr olyan helyzetbe kerül, ahol kénytelen a rossz és a még rosszabb lehetőség közül választani.

Bár már az első rész elején nem csak mi ismerjük meg a két szereplőt, hanem ők is egymást, azonban viszonylag sokáig csak párhuzamosan fut a történetük, és csak az évad második felében fognak össze- illetve körbeérni a szálak. Először ez kicsit furcsa volt, de visszagondolva valójában ennek így volt értelme, így jutott mindenre idő és szépen felvezették a későbbi eseményeket is.

Bár rövid a sorozat, mégis jut idő több más rab történetébe is belepillantani, akik szintén a maguk démonaival küzdenek és akik egyáltalán nem töredezetté, hanem sokkal inkább gazdagabbá teszik a látottakat. Nekik is köszönhetően lesz a Time zsigeri élmény, ami képes a nézőt a padlóra küldeni. Bár nem fordul el a kamera a fizikai erőszak láttán sem, a gyomrosokat mégis a lelki gyötrelmek szállítják elsősorban.

Miközben nem bántam volna, ha egy pár résszel tovább tartott volna az élmény, mégsincs hiányérzetem, jó ütemben haladt előre a több évet lefedő történet, sem a történetvezetésre, sem az alakításokra nem tudok egy rossz szót se mondani. Persze a fentiekből gondolom egyértelmű, hogy nem egy felhőtlen szórakozás végignézni, így tényleg annak ajánlott elsősorban, akit nem riaszt a kőkemény dráma, ők viszont jó eséllyel nem fognak csalódni.

The Drowning: az 1. évad

2021. 06. 22. 15:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

It can’t be.

Már rég lemondtam arról, hogy megfejtsem magamat… Ha valaki kicsit is kiismerte az ízlésemet az írásaim alapján, az tudja, hogy a kedvenc műfajom (könyvben, sorozatban, filmben, játékban, legóban) a krimi. S bár az all time top10 sorozatom között több epizodikus krimi is van, azért mégiscsak az átívelősök a gyengéim, azok folyamatosan ott vannak az éves toplistáim élvonalában. Ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy nem sok időm van sorozatozni, és legszívesebben rövid szezonokat nézek (4-6-8 rész), akkor tényleg nem tudom, hogy olykor miért várok pár angol átívelős krimisorozat (ugye rövid évadok) elkezdésével, illetve egy délutános végignézésével.

Tipikus példa volt tavaly a Bancroft, amiről tudtam, hogy nagyon jó, mindenki dicsérte, csak 4 rész az S1, én mégis majd 2 éves késéssel álltam nekik – nagyon bejött. A csavar, hogy a 3 részes S2-t azóta sem kezdtem el. Idén is volt már pár rövid évados angol átívelős krimi, mint például a Channel5-os The Drowning, ami dettó csak 4 rész, de csak a napokban néztem meg. Igaz, akkor egyetlen délután alatt. Mert bejött. De sejtem, hogy közel sem részesül majd egyöntetű pozitív fogadtatásban. Sőt.

A sorozat álomszerű képekkel indít egy tóparti családi piknikről. Látunk pár snittet, nem igazán tudunk mindent beazonosítani, de azért nagyjából kiderül, hogy a kezdeti idillt valami nem túl pozitív történés követi. Utána kiírják a sorozat címét: A fulladás, és nagyjából össze is tudjuk rakni a képet addigra, mire megjelenik pár másodperc múlva a “9 évvel később” kiírás.

A The Drowning főhőse egy középkorú nő, akinek a kisfia a kezdés során látható jelenet során vízbe fulladt – a testét azonban sosem találták meg. Ez idővel többek között házasságának a végét is jelentette, de talán kezd a nagy trauma után egyenesbe jönni az élete, amikor egyszer munkába menet lát egy iskolás fiút, akiben a 4 éves korában meghalt kisfiát ismeri fel.

Ennyi az alapszitu. Hiába telt el 9 év, Jodie meg van győződve arról, hogy a srác a gyereke. Azonban hiába próbál bárkit a sejtéséről meggyőzni, még a volt férje sem igazán hisz neki. Természetesen a rendőrség is igencsak szkeptikus, így a nő úgy dönt, hogy maga deríti ki az igazságot. Teljesen a fiú megszállottjává válik, elkezdi követni, megpróbál a közelébe férkőzni, és persze közben azzal is törődnie kell, hogy környezete ne nézze őt őrültnek,

Utóbbi nem egyszerű, nézőként elég kényelmetlenül érezhetjük magunkat, de az anyai ösztönök miatt simán el lehet fogadni, hogy a főhős olykor teljesen irracionális módon viselkedik, és ahogy olvastam, a legtöbb kritika ennek kapcsán éri a sorozatot. Az irracionálisnak ható, szélsőséges húzások miatt, valamint annak kapcsán, hogy a viszonylag egyszerű alaphelyzetet milyen irányba és meddig viszik el.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez olyan aspektus lenne, amit ne kedvelnék ebben a műfajban. Pár hónapja én is írtam a Big Sky-ról, ahol például nem tetszett, hogy a Riverdale-re hajazó irányt felvéve túlzásokba estek, de az angolok azért mégiscsak bizonyos határok között maradnak. Meg aztán, valljuk be, ma már az írók extrémebb megoldások bevetésére kényszerülnek a krimiknél. Nem csak azért, mert az ingerküszöb is máshol van, mint annak idején, hanem azért is, mert annyi sorozatot láttunk már, hogy nem egyszerű újat mondani, újszerűnek maradni.

A The Drowning fő szála tehát az, ahogy látjuk a főhőst, amint bekerül a spirálba, ami egyre inkább lehúzza őt és egyre komolyabb dolgok, kétségbeesett butaságok elkövetésére sarkallja. De emellett folyamatosan bővítik ki számunkra az első percekben látott jelenetet, és a flashback-ek révén egyre több és több kirakós darab birtokába jutunk a végzetes napról is, és ahogy azt megszokhattuk, az utolsó rész utolsó perceire minden összeáll, hogy utána sokkolódhassunk – vagy éppen unottan legyinthessünk, mert a korábbiak miatt már érzéketlenné váltunk.

Én az előbbi táborba tartozok, kemény volt a zárás, még ha az utolsó percekben tényleg kissé elvetették a sulykot. Addig ugyanis jó szórakozás volt a puzzle-özés, és annak találgatása, hogy ki mond igazat és ki hazudik (ugye a fiúnak szülei is vannak, márpedig, ha ő valóban az, akinek gondolja őt a főhős, az a szülőkkel kapcsolatban is leleplező lehet)

Ha a rejtélykomponenst lehántjuk róla, akkor a sorozat egyébként alapvetően egy családi dráma, és annak kifejezetten működőképes. A látszólag mellékvonalra elég jó színészeket (Jill Halfpenny, Jonas Armstrong, Rupert Penry-Jones, Deborah Findley) szedtek össze, és az ő érdemük, hogy valamennyire földön tartják a sztorit, és ellenpólust kínálnak.

The Innocent: vége az 1. évadnak

2021. 06. 20. 21:32 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

If you give yourself up, you lose. If you do anything to me, you lose. Whatever you do, you lose. And I win.

Nehogy valaki azt higgye, hogy az éves toplistámon nincs az egyik legelőkelőbb helyen Az ártatlan, amit pár hete mutatott be a Netflix! Nem azért nem írtam az igen pozitív pilotkritikám után rögtön évadosat, mert nem daráltam le a sorozatot pár nap alatt, egyszerűen csak időm nem volt rám. De most megteszem, és kihangsúlyozom még egyszer, hogy nem csak április legjobb új sorozata volt a Cruel Summer és a Mare of Easttown előtt, hanem, ld. fent, “az éves toplistán is előkelő helyet fog elfoglalni”.

Igen, persze most jöhet a “mert winnie Harlan Coben legnagyobb kritikátlan rajongója”. Lehet, bár nem olvastam egy könyvét sem, viszont az eddigi Netflix-es Coben-adaptációk (Safe, The Stranger, The Woods) tényleg nagyon bejöttek, és ez spanyol minisorozat is beállt a sorba. Sőt, ha kitartott volna az első 5 rész lendülete az utolsó párra, akkor lehet, hogy a legjobbnak mondanám.

Ahogy arról az első írásomban is szó volt, a sorozat azzal rántott be igazán, hogy az első részben megismert főhős után a második epizódra egy addig nem ismert karaktert állított a középpontba (és mondhatni még volt egy harmadik fő alak is), és a folytatásban is kvázi egyenrangúként kezelte a feleket (hamar összehozzák őket, tehát nincs szó teljesen egymás mellett futó sztorikról), azonban az újabb és újabb karakterek kiemelése végig megmaradt. (Mondjuk egy karaktert hiányoltam, azt hittem, hogy előre kitaláltam, hogy ki lesz az 1×08 egyik központi alakja, aztán alig esett szó róla.)

És számomra minden résznek az volt a legjobb pontja, amikor pár percben saját narrálásuk mellett megkaptuk az egyes szereplők eredettörténetét. Ez nagyon sokan adott a sorozathoz, még akkor is, ha halottakról vagy nem a “jó oldalhoz” tartozókról volt szó. Igaz, hogy az eszköz egészen pofátlan expozíciónak hat papíron, de nagyon működött, és sokat tett azért, hogy a karaktereket közelebb hozza a nézőhöz. Vagy legalábbis hozzám.

Az első részben még kicsit túlságosan homályosnak és lyukakkal telinek éreztem a történetmesélést, de a folytatásban nagyon hamar elkezdik betömködni a lyukakat, és amellett, hogy újabb kérdőjelek jelennek meg, a válaszok kapcsán tényleg nem hagynak sokáig kétségben minket. Mondjuk az összkép már jóval a finálé előtt elkezd összeállni, aminek köszönhetően az utolsó 2-3 részben a suspense már közel sincs azon a szinten, mint a szezon elején, cserébe az akciósabb és a thrilleresebb kerülnek túlsúlyba.

Mondjuk thrillerként végig működött a sorozat, pörgött, a főhősök aktívak maradtak, idővel már nem csak sodródtak az eseményekkel, folyamatosan versenyt futottak a ketyegő órával, és a tét is elég nagy maradt, az pedig hogy több szálat vezettek az elkerülhetetlen végkifejletig, nagyot dobott a dinamikán. És eközben nagy erény, hogy nem lett felületes a The Innocent, az érzelmi töltet nagyon erős volt, egyes nagy találkozások igencsak ütöttek.

A sorozatban a jelenbeli rejtéllyel párhuzamosan fedik fel, hogy mi történt a múltban, hogy honnan indult el minden, és amikor már azt hihettük volna, hogy mindent tudunk, akkor még sikerült újabb csavarokat bedobni, bár abban nem vagyok biztos, hogy a végpoén mennyire változtatja meg azt, amit korábban gondoltunk. Számomra kissé túl volt lihegve, annak ellenére, hogy nyilván nagy volumenű dologról van szó.

Igazából nem kritika a sorozat kapcsán (főleg, hogy egy 15 éves könyvről van szó), de amikor kiderült, hogy mi is a fő téma, milyen szál körül forognak események, mi mindennek az eredete, akkor némiképp csalódtam, mert a közelmúltban nem is egy sorozat épült pontosan ugyanerre motívumra. Ez persze az egész sokkoló és gyomorba markoló jellegéből mit sem von le, ugyanúgy ökölbe szorulhat az kezünk az emberi természet mocskos oldalától, csak épp a kisördög mégis ott duruzsolt a fülembe, hogy nincs új a nap alatt.

Egy bekezdés erejéig a stábra is kitérnék. A sorozat írója és rendezője, szóval mondhatni kreatív agytrösztje Oriol Paolo volt, így mindenképp ő a siker kovácsa. Mondanom sem kell, hogy ma este meg is nézem tőle a Netflix-en A láthatatlan vendéget, de ahogy látom, A hullát (aminek az indiai változata van fent itthon) és a Durante la tormenta-t is elég jóra értékelik, akárcsak a Julia’s Eyes-t, amit csak íróként jegyzett – szerintem a Nit i Dia című sorozatot esélytelen lesz felhajtanom. Nem véletlen, hogy a filmjeiből többet is több országban feldolgoztak, adaptáltak.

És persze a szereplőknek is jár a pacsi. Mario Casas nem egyszerű karakter bőrében maradt számomra végig szimpatikus, de számomra (elfogultság?) mégiscsak Alexandra Jiménez Lorena nyomozója lopta a show-t (remek karakter, ugyancsak), aki mellé fellépett Aura Garrido is.

A három színésznek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az idei újoncok közül az egyik kedvencem lett az El Inocente, de persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a műfaj az egyik nagy favoritom, szóval minden bizonnyal könnyebb is a kedvemre tenni.

Nem tudom, hogy Az ártatlan mennyire ér fel a könyveredetivel, Az ördög játszótere című regénnyel, de már többen is jelezték, hogy hozza a szintjét, sőt, egyesek szerint felül is múlja azt. Ami annyira nem is lepne meg, hiszen ha nagyjából megmaradt a sztori, akkor a sorozat készítői által hozzárakott pluszok biztos, hogy pozitívumként csapódnak le az olvasókban.

Akkor várjuk a következő Netflixes Coben-adaptációt? Ami francia lesz, a Gone For Good (Lidércnyomás), de nem sokkal később jönni fog a Stay Close, azaz a Maradj mellettem is Angliából. Én biztosan!

Emlékeztető: Buffalo művelet 1. évad

2021. 06. 17. 19:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,Ausztrália megmutatja,minisorozat

Ma. 21:00. Epic Drama. Operation Buffalo – 1×01 (“magyar” promó + eredeti előzetes + szinkronhangok)

Egy ausztrál minisorozat érkezik ma a kosztümös sorozatok fix hazai otthonáról – sajnos nincs kritikánk róla, én tavaly a bepróbálásig sem jutottam, el, de persze ami késik, nem múlik.

A Ewen Leslie, Jessica De Gouw, James Cromwell, Adrienne Pickering, Tony Martin, Frances Djulibing, Shaka Cook, Shantae Barnes-Cowan, Angus McLaren és Ryan Johnson főszereplésével készített szériáról annyit írtunk, hogy “Maralingában nem csak atombombákat teszteltek annak idején, a hidegháború legkeményebb éveiben, hanem a paranoia is próbára tette a hűséget, szerelmet, árulást. Senki sem bízott senkiben.”

A hivatalos leírás a kép alatt.

1956. Ausztrália. A hidegháború szele már mindenhová elért, az ausztrál kormány pedig épp most hagyott jóvá a briteknek egy nukleáris tesztrobbantást a dél-ausztráliai sivatagban, Maraligna közelében. A tesztállomás vezetésével a II. világháborúban hősi érdemrenddel leszerelt Leo Carmichael őrnagyot bízzák meg. De a világ legveszélyesebb fegyverének tesztelése nem könnyű, főleg akkor, ha a vezető tiszted nem a legjobb választás a feladatra: ő nem más, mint Dr. Eva Lloyd-George, az egykori meteorológus, aki túl sokat kérdez, miközben a sajtó és a kormány is minden lépésüket figyelemmel kíséri. Ráadásul Maraligna mégsem tűnik olyan lakatlannak, mint elsőre hitték…

The Pursuit of Love

2021. 06. 07. 15:57 - Írta: Shannen

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Itt egy újabb BBC-s kosztümös könyvadaptáció három részben, azonban a Nancy Mitford klasszikusából készült The Pursuit of Love hiába játszódik a két világháború között, a megvalósítása nagyon is modern és friss. Nekem a Dickinson ugrott be róla, bár bevallom azt a pilot után nem folytattam, de stílusra mindenképp hasonló. Ez a három óra, a maga tökéletlenségeivel, egy csupa szív, sokszor humoros, romantikus történetet mesél el, és egyáltalán nem veszi túl komolyan magát.

A történet középpontjában az angol felsőosztálybeli Radlett család egyik, a felnőttkor küszöbén álló lánya, Linda és unokatestvére, Fanny áll. Utóbbi lesz a történet narrátora is. A két lány, bár teljesen ellentétei egymásnak, mégis elválaszthatatlan barátok.

Linda szenvedélyesen romantikus, minden vágya, hogy maga mögött hagyja a családi kastélyt, ahonnan még tanulni sem engedte el az apja, belevesse magát a való világba és természetesen közben megtalálja élete párját is. Lindához képest a tanult Fanny sokkal visszahúzódóbb és megfontoltabb, így ő lesz, az, aki próbálja barátnőjét a valóság talajára visszarángatni időről időre, miközben azért irigyli is Linda szabadlelkűségét.

A látszólagos vezérfonal a három epizód között Linda három kapcsolata, először egy német származású, konzervatív ficsúrral, majd egy lelkes kommunistával, végül egy gazdag francia herceggel, ám valójában a két lány közti barátság lesz az, ami összetartja a történetet, és ami az egésznek megadja a báját. Ahogy telnek az évek, családot alapítanak vagy épp az álmaikat követik, úgy lazul a kapcsolatuk, azonban a kritikus pillanatokban mégiscsak a másik lesz az, akire feltétlen számíthatnak.

A sorozat sikere tehát nagyban függött a két lányt alakító Lily James-től és Emily Beecham-től. Szerencsére mindketten remekül működtek, bár egyiküknek sem volt könnyű dolga. James most is magabiztosan hozta a naiv, romantikus karaktert, amit már sokszor láthattunk tőle, azonban ha csak egy kicsit is túltolja, akkor Linda nagyon ellenszenves és nehezen elviselhető karakter is lehetett volna. Hogy ezt sikerült elkerülni, nyilván rendezői érdem is. Beecham pedig a maga visszafogott stílusában tudta nagyon szerethetővé tenni Fanny figuráját.

A főszereplőkkel tehát nem volt gond, ám a The Pursuit of Love közel sem lett volna olyan szórakoztató a pazar mellékszereplők nélkül. A legkisebb szerepre is hibátlanul castingoltak, és mindenkiről lerítt, hogy borzasztóan élvezik ezt a könnyed, olykor bohóckodásba hajló stílust.

Nehéz eldönteni, hogy Dominic West, aki Linda szigorú, idegengyűlölő apját alakítja, a nagyvilági Lord Merlint megformáló Andrew Scott, vagy a Fanny férfifaló anyját alakító Emily Mortimer, aki nem mellesleg egymaga adaptálta és rendezte is az epizódokat, szolgáltatta a legemlékezetesebb jeleneteket. És ők tényleg csak a jéghegy csúcsa a remek karakterek sorában.

Mindezekhez rengeteget tett hozzá a technikai megvalósítás. Mortimer-nek érezhetően nagyon pontos elképzelése volt arról, hogyan is akarja adaptálni a regényt és egyáltalán nem biztonsági játékot játszott, hanem inkább szabadjára engedte a fantáziáját, és sikerült egy egyedi megjelenésű és hangvételű sorozatot készítenie. Miközben a fényképezés többször a karakterek karikatúraszerű jellemvonásait húzta alá (baromi szórakoztatóan, teszem hozzá), a szereplők mégsem maradtak egydimenziósak, ami megint csak az írást és rendezést dicséri.

Részemről viszont a legnagyobb elismerés a zenei szerkesztőnek jár. Ez is egy olyan háttérszakma, amit ritkán emlegetünk, pedig mindenki tudja milyen sokat hozzá tud tenni egy jelenethez egy-egy jól kiválasztott dal. A meglepő választásokat pedig kifejezetten értékelni szoktam.

A kritika elején említett modern hangvétel többek közt ezeknek a meglepően összeválogatott daloknak is köszönhető, melyek Nina Simone-tól, a The Who-n át Cat Power-ig terjednek, bár a fénypont nálam egyértelműen Andrew Scott belépője volt a T.Rex-től a Dandy in the Underworld-re, ami itt meg is nézhető (nem spoileres, ellenben tökéletesen belövi a sorozat stílusát).

Bár a The Pursuit of Love egy lazán kapcsolódó három részes regényfolyam első része, egyelőre nincs szó folytatásról, de nem bánnám, ha hasonló stílusban, lehetőleg továbbra is Emily Mortimer kezében a másik két könyv is adaptálásra kerülne valamikor a jövőben. Mindenesetre ez a három óra egy hétvégi délutánon így is remek kikapcsolódást nyújtott.

The Loudest Voice

2021. 05. 23. 21:38 - Írta: Shyllard

2 comments | kategória: kritika,minisorozat

A 2019-ben bemutatott Showtime-széria, az itthon az HBO-ra érkezett A legharsányabb hang a FOX News megalakulásának történetét, illetve az azt 2016-ig vezető Roger Ailes-t (Russell Crowe) állította középpontjába. A sorozat 1995-ben veszi fel a fonalat, s egészen a főszereplőnk távozásáig, 7 részen keresztül meséli el a csatorna underdog-ból igazi monstrummá válását.

A politikai thrillerek rajongóinak érdekes élmény tud lenni The Loudest Voice, hiszen az évad során számtalan színfalak mögötti, manipulálgató részletbe nyerhetünk betekintést, látva hogy Ailes mégis milyen jelentős pozíciót volt képes betölteni az amerikai belpolitikában. Viszont a sorozat a műfaj számtalan szabályát felrúgta, s egyszerre próbálta vegyíteni a dokumentarista és játékfilmes stílusjegyeket, kicsit amatőr módon.

A tovább mögött spoileresen írok arról, hogy hiába szögezett főleg az évad vége felé The Loudest Voice a kanapéhoz, az utolsó epizódot követve felemás érzésekkel tudok csak visszagondolva az évadra.

Tovább…

Previous Posts