login |

Posts filed under 'minisorozat'

Pistol

2022. 06. 07. 15:50 - Írta: human

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A rockzene csak újabb tömegszedáló eszköz lett, de jött a vízió, hogy ezt az elfeledett, vagyis figyelembe sem vett korosztály dühével fel kell rázni a picsába. Ha minden ellened van, akkor lázadni kell!

A FX sorozata Danny Boyle rendezésében és Craig Pearce (főleg Baz Luhrman alá dolgozó író, az idei Elvis film is hozzá köthető részben) készítésével érkezett. Az egész 6 rész, de pénteken éjjel gondoltam megnézem a pilotot, írok róla, aztán majd nyugisan haladok vele. 2 nappal később megvolt az egész, olyan hangulatbomba.

Azt hiszem már a címből és bevezetőmből is látható lehet, hogy a Sex Pistols zenekar megszületéséről, és sajnos megszűnéséről szól. Mindezt egy hagyományos “zenefilm” történetként kell elképzelni, nem is lep meg Craig Pearce neve, avagy az alapítótag menedzsert talál, kis változások után már dalokat írnak, aztán fellépnek és a többi. A szétesésük is nagyon megszokott zenefilmes módon zajlik.

Viszont az egészet a punk életérzés hatja át, hiszen egy “láthatatlan generáció”, a munkásosztály tagjai mindannyian, és úgy érzik nem szól nekik semmi, így megcsinálják a saját zenéjüket (idézőjel?:), amivel iszonyat tömegeknek adnak hangot.

No future, no future for me
No future, no future for you

Ami mindenképpen átjön a sorozatból az a mocskos, de határtalan energia és agresszió. Az igazi élvezethez el kell tudni viselni a punk zenét (szeretni nem kötelező), de ahogy megszületnek a számok az mindenképp szépen van felépítve. Egyszerűen jó nézni, ami meglepő, hiszen tele van kilátástalansággal a korszak, de az említett séma mindenképp finomítja az előadást.

A megvalósítás kapcsán az egyetlen fennakadásom, hogy minden iszonyat mélységgel van előadva, alig van benne természetesen párbeszéd, inkább egy felvetésre valaki levág valami fennkölt szöveget a küldetéstudatról van hasonlóról. Ez egy kicsit művi benne párszor, de azon kívül le a kalappal. És igen, nekem a 4:3 képarány bejött, hiszen kreatívabbnak kellett lenniük a beállításokkal, kellett a “videókamerás lázadás” hangulathoz, még ha nem is vették tényleg filmre, hanem csak durva promist filterrel dolgoztak.

Az alakítások enyhén szólva is meglepetek, Toby Wallace a The Society után most villantott az alapító.. gitárosként. De az énekes Johnny Rottent alakító Anson Boon is elkapott, bár neki volt talán a legkönnyebb dolga, és a legtöbb humor is hozzá volt köthető. De Sydney Chandler, mint Chrissie Hynde (aki később a The Pretenders-t csinálta, ha valaki nem punkot akar hallgatni utána) atyaég! Mindez Boyle dirigálásával remekül összeáll.

Nem számítottam rá, hogy ennyire el fog kapni a sorozat. Tetszettek az előzetesei (a címkén mind ott van), és Danny Boyle miatt mindenképp be akartam próbálni, de ahogy indult magam sem hittem el teljesen, hogy beránt, annyira… undorító volt néha, amit láthattunk, de utána már érdekelt a csapat sorsa, és hát, működött a berántás a döcögő 20-30 percen átlépve.

A sorozat szerkezete nagyon kényelmes, emiatt simán tudnám bárkinek ajánlani, aki kíváncsi a rock zene történelmének egy darabjára (a Bohemian Rhapsody-nél mindenképp pontosabb:), de azért a körítés mégsem annyira tipikus.

I’M A LAZY SOD.

Conversations with Friends

2022. 06. 06. 16:50 - Írta: Shannen

9 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Két évvel ezelőtt az év egyik meglepetés sikere volt a Normal People (Normális emberek), mely Sally Rooney azonos című regényéből készült, most pedig itt egy újabb Rooney-adaptáció, mely az írónő első könyvét, a Baráti beszélgetéseket viszi mozgóképre, ráadásul ugyanazzal a készítői gárdával a háttérben.

Ennyi alapján nem volt kérdés, hogy kötelező lesz bepróbálni a BBC és a Hulu közös sorzatát, mely itthon az HBO Max-en nézhető június 3-tól, még akkor is, ha Rooney eddig megjelent könyvei közül ezt éreztem a legkevésbé jól sikerültnek.

Azonban ahelyett, hogy rám cáfolt volna a sorozat, inkább csak megerősített abban, hogy ebben a történetben nincs meg az a plusz, sem sztori, sem érzelmek szempontjából, ami igazán hatást tudna rám gyakorolni, szemben mondjuk a Normális emberekkel, ami jóval mélyebben tudott hasonló karakterekkel részben hasonló történetet elmesélni. Ettől függetlenül nem éreztem elvesztegetett időnek a hat órát, ennek a sorozatnak is meg vannak a maga erényei, és ha elkapja az embert a hangulata, azért a lassú tempó ellenére is viszonylag gyorsan ki lehet pörgetni a részeket.

A történet középpontjában két fiatal egyetemista bölcsész lány, a visszahúzódó Frances és a szókimondóbb Bobbi áll, akiket a véletlen összesodor egy náluk jó tíz évvel idősebb művész házaspárral. Míg Bobbi a hasonlóan magabiztos Melissával találja meg a közös hangot, addig Frances a színészként dolgozó, de a magánéletben szűkszavú Nickkel kerül hamar egy hullámhosszra.

Elég hamar eljutunk erre a pontra, úgyhogy nem kerülgetem a fordulatot, a fő konfliktusforrást a Frances és Nick közt kialakuló titkos viszony fogja jelent. A fiatal lány és egy (látszólag) nem működő házasságban élő férfi kapcsolata nagyjából pont ugyanazokat a stációkat írja le, mint amit ilyen helyzetben az egyszeri néző maga elé képzel. Ez egyáltalán nem baj, sőt, igazából pont az életszerűségét erősíti a történetnek.

Bár első pillantásra egy romantikus (melo)drámának tűnhet a Baráti beszélgetések, valójában sokkal inkább egy fiatal felnőtt útkeresése ez. Egy történet arról az időszakról, amikor az egyetemistaként megízlelt szabadság egyszerre képes mámorító lenni, miközben a nagyvilágba kikerülve a valóság is arcul tudja csapni az embert. Még az olyan embert is, mint Frances, aki óvatosan közelít mindenhez, kezdve a legjobb barátjával való kapcsolatától az írói karrierjének szárnypróbálgatásáig. Aztán jön egy férfi, aki teljesen felforgatja a korábbi életét és a megfontolt döntéseknek hirtelen nyoma vész.

Amiért az én szememben ez a történet nem működött maximálisan, az az, hogy próbálták ugyan erőltetni azt, hogy ez a kapcsolat nem csupán a testiségről szól, vannak itt mélyebb érzelmek is, azonban ez egy percig nem jött át. Nem derült ki, hogy mi fogta meg Frances-t Nickben, azonkívül, hogy mennyire “helyes” és “elbűvölő”, és a férfi, a nyilvánvaló vonzódáson kívül, miért ment bele ebbe a viszonyba. Innentől kezdve pedig engem érzelmi szinten nem tudtak megfogni a látottak.

Legalábbis a romantikus szál nem tudott, de abban azért bíztam, hogy némi jellemrajzi hiányosságok ellenére érdekes karaktertanulmányokat kapunk a négy szereplőről, hiszen Sally Rooney elképesztő pontossággal képes írni a mai húszas, harmincas korosztályról. Végül azonban csak Frances kapott kellő figyelmet, igaz, az ő példáján keresztül elég széles lett azoknak a témáknak a köre, amelyeket érinteni tudott a sorozat, és amelyek nyersen és őszintén reflektáltak azokra a problémákra és helyzetekre, amelyek ismerősek lehetnek a Z generáció fiataljainak. 

Ezt a sallangmentes, realista megközelítést mindig is kedveltem, és itt is sokat hozzátett ahhoz, hogy a kissé melodramatikus történet mégiscsak megmaradjon emberinek. Aki látta a Normal People-t, annak a Conversation with Friends képi világa és fényképezése nagyon ismerősnek fog hatni. Mintha csak annak a folytatását, egyazon univerzum egy másik szeletét látnánk. Nem csak látványra, de tempóra is hasonló a két adaptáció.

Itt is két introvertált személy kapcsolatának kibontását látjuk, így hosszú monológokra senki ne számítson. Ennél a sorozatnál is igaz, hogy egy jelentőségteljes hallgatás, elharapott szavak vagy akár egy pillantás többet mond ezer szónál. Az egészet pedig itt is belengi az a hangulat, amely egyszerre modern és időtlen, ami miatt a viszonylag gyakran előkerülő chatbeszélgetések és email váltások, legalább olyan idegennek hatnak, mint nagyon is ismerősnek.

A kamera rendszeresen időzik a szereplők arcán, a rengeteg közeli miatt a színészeknek esélyük sincs elveszni egy-egy jelentben, maximálisan jelen kell lenniük. Hatalmas feladat hárult épp ezért az elsőfilmes Alison Oliver-re, aki rögtön az idei év egyik nagy felfedezettje lett nálam. Egyszerre képes hozni az átlagos lányt a szomszédból, és az elbűvölő kisugárzású fiatal nőt. Sasha Lane szintén egy izgalmas feladatot kapott Bobbi megformálásban, de összességében nem kap elég teret ahhoz, hogy igazán árnyalttá váljon a karakter. Hasonló a helyzet a Jemima Kirke alakította Melissával is, a Nicket játszó Joe Alwyn-ról pedig eleinte úgy gondoltam, hogy elhibázott színészválasztással állunk szemben, de idővel kiderült, hogy mivel a karakternek nincs igazán mélysége, ezért neki sem volt igazán mivel dolgoznia.

A Baráti beszélgetések egy jó alapanyagból lett korrekt adaptáció, olyan 7/10. Egy melodrámába oltott felnövéstörténet, ami ugyan nem tud felnőni az elődjéhez, de aki szerette a Normal People-t, az mindenképp adjon ennek is egy esélyt.

Én pedig ezek után csak abban reménykedek, hogy Rooney legutóbbi könyve, a Beautiful World Where Are You (Hová lettél, szép világ) is, mely egyértelműen az eddigi legérettebb és látszólag legnehezebben adaptálható munkája, hamarosan szintén kap egy sorozatos feldolgozást.

Les Sauvages / Savages

2022. 06. 04. 15:50 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Ennek a 2019-es francia minisorozatnak nem könnyű meghatározni a műfaját. Talán politikai thriller, de közben szociológiai tanulmány is.

Elnökválasztásra készül Franciaország. A jobboldali populista jelölt mellett meglepően népszerű a mérsékelt, őszinte politizálást, együttműködést szorgalmazó, algériai származású Idder Chaouch.

Chaouch-t persze többen is félre akarják állítani, ki így, ki úgy. Elég sok lehetőség merülhet fel erre a választási kampányban és azon kívül is, tévés vita, populista jelszavak, fenyegetés, fegyveres merénylet. Mind más szinten, ugye, és a következményeknek nemcsak Chaouch és családja életére, hanem az egész országra nézve is más a lehetséges kihatásuk.

A sorozat politikai játszmák, biztonságtechnikai kérdések és egy nyomozás mellett Chaouch közvetlen és nagyon tágan értelmezett környezetét is figyelemmel követi. A szűk kör egy politikai tanácsadó és a biztonságáért felelős ügynök mellett persze a családja, a felesége és felnőtt lánya, aki a kampányát vezeti, és az ő vőlegénye Fouad, aki a kapocs a tág környezethez, avagy a külvilághoz, és így a sorozat kulcsszereplője.

Fouad Saint-Étienne bevándorlók által sűrűn lakott szegényebb negyedéből indulva messzire jutott, híres és népszerű sorozatszínészként Párizsban él. Gyakorlatilag az ő rokonsága adja a társadalmi szeletet a sorozat szociológiai tanulmány részéhez. És itt rengeteg sok lesz a karakter, és nem mellékeltek hozzá családfát, testvér-unokatestvér-nagynéni vonalon nehezen követtem, illetve rosszul állítottam fel magamban.

Több generáció tagjainak mindennapi életébe pillanthatunk bele, illetve hogy az események hogyan befolyásolják életüket. Hogy hogyan próbálnak boldogulni a számukra eredendően idegen környezetben, illetve abban a szabadabb környezetben, ahova beleszülettek, de mégis másféle hagyományokat követni kénytelenek vagy akarnak is. Maga a sorozat nem szorítkozik pusztán generációs ellentétekre, sokkal szélesebb palettát ábrázol, több különböző szempontból közelítve nagy témákhoz, mint politika, vallás, hagyományok, radikalizáció, másság.

Érezhetően Fouad már nem nagyon tartozik ide, de gazdag celeb státusza is csak addig tart, amíg nincs semmi probléma. De még mindig van annyi kötődése, hogy ne lehessen kívülálló. A biztonsági főnök Marion karaktere egy idő után nehezen értelmezhető, a nyomozásban hivatalosan nem vehet részt, azt hiszem a készítők azért erőlködtek megtartani, mert rá osztották a külső szemlélő szerepét.

Az alapötlet és a megközelítésmód is érdekes, a megvalósítás sajnos már nem annyira. Tesz fel kérdéseket, de inkább a választott széles szelet bemutatására törekedik, mint válaszokra. Akadtak fontos(nak tűnő) szálak, amik teljesen elsikkadtak, és a motivációk se tiszták. Úgy érzem, túl nagy falat volt, és nem sikerült eltalálni az arányokat. A lakodalmas rész például annyira túlnyújtott volt, hogy már untam és beletekertem, pedig amúgy a cselekmény szempontjából fontos dolgok is történtek ott.

A politikai-társadalmi témák iránt érdeklődőknek tudom ajánlani, de aki csak egy jól felépített európai drámát keres, az az ígéretes alap ellenére könnyen csalódhat. Azoknak pedig, akik a leírás alapján látatlanul is leírnák, hogy hihetetlen és hiteltelen maga a felvetés is: természetesen nem a jelenlegi kampányról van szó (és nem csak azért, mert már pár éves a sorozat), hanem fiktív. De ha jól belegondolunk, nem annyira hihetetlen egy bevándorló gyökerű elnök/jelölt, a közelmúltból Nicolas Sarkozy neve nekem/nekünk automatikusan Sárközy.

Pilot: The Offer

2022. 05. 23. 15:50 - Írta: Shannen

7 comments | kategória: kritika,minisorozat

I’m going to make an ice-blue, terrifying film about people you love.

A Paramount+ minisorozata (ami itthon a SkyShowime-ra jön majd az év második felében) nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy elkalauzolja a nézőket egy igazi filmtörténeti klasszikus, Francis Ford Coppola 1972-es filmje, A Keresztapa kulisszái mögé, hogy bemutassa mennyire nem volt egyszerű tető alá hozni a gengszterfilmek egyik legnagyobbikát.

Bevallom, előzetesen nagyjából ugyanannyira voltam kíváncsi a sorozatra, mint amennyire ódzkodtam tőle. Érdekelt, mert annyit azért tudtam előzetesen is, hogy hiába az utólagos hatalmas siker, már a forgatásra való felkészülés és maga a forgatás is komoly nehézségeket gördített a film készítői elé, tehát volt elég alapanyag, amiből egy izgalmas sorozat összeállhat. Viszont fenntartásokkal is ültem le a pilot elé, mert tudtam, hogy mégiscsak olyan ikonikus karakterek fognak megjelenni, Coppolától kezdve Al Pacinón át Marlon Brandóig, akiknek az eljátszása más színészek által nagyon mellé mehet és alapjaiban ronthat az összképen.

Végül azonban kár volt ezen izgulni, ugyanis nem csak emiatt lett számomra a pilot alapvetően csalódás.

Az epizód egy tipikus, bárban beszélgetős maffia-jelenettel indul New York Little Italy negyedében, ami nagyon egyértelműen szerette volna megidézni A Keresztapát, de közben borzasztó műnek hatott az egész a színészektől kezdve a díszleten át a párbeszédekig. Emiatt konkrétan egy ideig azt hittem, hogy egy filmforgatás egy jelenetét látom a sorozaton belül. Aztán kiderült, hogy nem.

Itt bizony a 60-as évek olasz-amerikai maffiózói szervezkednek, akiknek később még kiemelt szerepük lesz hiszen közülük többen nem nézték jó szemmel, hogy Mario Puzo az ő kis zárt világukról írt egy nem túl hízelgő bestsellert, amire még Hollywood is lecsapott. Arról nem is beszélve, hogy a velük nem túl távoli kapcsolatot ápoló Frank Sinatra is adta alájuk a lovat, miután úgy érezte, hogy a könyv egyik karaktere róla lett mintázva.

Miközben elkezdjük megismerni az akkori gengsztervilágot, a sztori egy másik, izgalmasabb szálon is elindul. A sorozat ugyanis alapvetően a The Godfather producerének, Albert S. Ruddy-nak a visszaemlékezései alapján íródott. Ruddy építészből lett producer és miután elindított egy sikeres sitcomot, majd nagyot bukott egy Robert Redford-filmmel, a Paramount stúdiónál megkapta a lehetőséget, hogy filmre vigye Puzo sikerkönyvét, amiről senki nem gondolta igazán, hogy működhet a vásznon.

Bár gondolhatnánk, hogy a történet ennél a pontnál veszi fel a fonalat, valójában még hátrébbról indulunk, hiszen a pilot azt is bemutatja, hogy jutott el Puzo, a küszködő író a sikerkönyve megírásáig. Mindezt néhány percben, egy sokszor látott, enyhén klisés jelenetsorba fűzve.

A több mint egy órás játékidő tehát maximálisan ki van használva, hiszen rengeteg mindent igyekszik elmesélni, felskiccelve a legfőbb karaktereket és szálakat. A tempóval sincs gond, pörögnek az események is, de akkora ugrások vannak térben és időben, amelyek összességében szaggatottá és ritmustalanná teszik a látottakat. 

Az ilyen döcögős írást és körítést egy jó színészgárda még meg tud menteni, de itt ez sem sikerül maradéktalanul. A probléma nem a színészekkel van. Az Armie Hammer helyére érkezett Miles Teller, mint az ambiciózus de a szakmát még csak épphogy kapizsgáló Ruddy alapvetően passzol a szerepre, ahogy Juno Temple is a titkárnőjeként. De nem lehet nagy panasz Patrick Gallo-ra Puzo-ként és Dan Fogler-re Coppola-ként sem.

Azonban még egy kiváló színészgárda sem tud csodát tenni egy kidolgozatlan forgatókönyvvel ott, ahol gondok vannak a színészvezetéssel. Azzal, hogy a kulisszák mögött zajló események adják a történet fókuszát, rengeteg olyan szereplőt ismerünk meg, akikről nincs egy konkrét kialakult kép a nézők fejében, így könnyebb is őket megformálni, hiszen nincs feléjük szinte semmilyen elvárás. Ennek ellenére a legtöbbször azt érezni, hogy a színészek nem megformálni igyekeznek egy karaktert, hanem utánozni.

Túlságosan maníros, karikatúraszerű lesz az alakításuk, ami ugyan leginkább a maffiózók jeleneteinél érződik, de a hollywoodi részeknél is szembetűnő. Egy igazi kivétel van, Matthew Goode személyében, aki ugyan szintén időnként túlpörgeti a Paramount egyik fejesének, Robert Evans-nek a figuráját, bár közben egyértelműen lubickol is benne, de ebben az esetben legalább passzol a karakterhez ez a megközelítés.

Hiába a színes-szagos hollywoodi körítés, ez a pilot nem állt össze. Az volt az érzésem, hogy kicsit minden is szeretne lenni a The Offer, de végül mégiscsak a földön végzi. Van benne egy kis gengszterkedés, egy kis hollywoodi csillogás, rengeteg korabeli filmes és tévés utalás, amelyeket a nézők töredéke tud csak értékelni, mindeközben pedig bepillanthatunk az akkori stúdiórendszerbe és kapunk néhány jellegzetes momentumot is a nők akkori társadalmi helyzetéről.

Az egészből viszont hiányzik az izgalom. Ez nyilván az igaz történeteket bemutató produkciók esetében egy állandó, bennük rejlő probléma, amit nem lehet teljesen kiküszöbölni. Ilyenkor a hangsúlyok eltolásával lehet játszani és máshol becsatornázni az izgalmakat, amelyek továbbnézésre késztetik a nézőt. Itt viszont úgy tesznek a sorozat készítői mintha a néző nem tudná, hogy Puzo meg fogja írni a könyvet, hogy a Paramount rábólint a film elkészítésére, hogy Coppola végül megkapja a rendezést. Felépítik ezeket a fordulópontokat, de a katarzis elmarad hiszen tudjuk a megoldást, a körítés pedig középszerű.

A The Offer inkább olyan, mint például egy háborús dokusorozat, melyben színészek megelevenítenek jeleneteket, közben pedig minden részben elhangzik egy-két kevésbé ismert tény és érdekesség. Akit érdekel a téma, ez esetben A Keresztapa háttérsztorija és/vagy a 60-as, kora 70-es évek hollywoodi stúdiórendszere, az valószínűleg lesz annyira kíváncsi, hogy végignézze a 10 részes minisorozatot.

A többiek a pilot alapján lehet inkább elolvasnak egy-két Wikipedia-cikket, ugyanis a készítők szándéka ellenére ez az ajánlat egyáltalán nem visszautasíthatatlan. Mindezek, na meg a 6.5/10-es kezdés ellenére, mely a jelenlegi sorozatos felhozatalban normális esetben nagyon kevés lenne ahhoz, hogy nézős maradjon nálam, valószínűleg mégis folytatni fogom puszta kíváncsiságból, legalább addig, míg rátér a konkrét filmforgatásra a történet. Mivel alapvető gondjaim voltak a pilottal, így csodákat nem várok, de azért valamennyit még szépíthetnek a maradék kilenc részben.

The Thing About Pam: minden, amit tudni kell a sorozatról

2022. 03. 10. 19:50 - Írta: winnie

4 comments | kategória: 2021/22,ajánló,kampány,minisorozat,video

Renée Zellweger az NBC true crime minisorozatában érkezett meg a héten, én pedig szokás szerint késtem a posztommal. Vajon kik ismerik Pam Hupp esetét? És kik ismerik fel a maszk mögött a színészt?

A tovább mögött rövid és egy hosszú előzetesek. További szereplők: Josh Duhamel, Judy Greer, Katy Mixon, Gideon Adlon, Sean Bridgers, Glenn Fleshler, Suanne Spoke, Mac Brandt.

Tovább…

Stay Close: vége az 1. évadnak

2022. 03. 09. 15:57 - Írta: winnie

4 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Ahogy a pilotos írásomnál is jeleztem, mire kikerült a kritika, addigra végeztem is a Maradj mellettem! első szezonjával – igen, az elsővel, mert bár a Harlan Coben-adaptációk elvileg egy évadosnak készülnek a (majdnem teljesen) lezárt, könyves sztorijuk miatt, azonban ez egy olyan sorozat volt, amit lehetne folytatni, és ki tudja, hogy mik a szándékaik a nagy siker után. (Nyilván idézőjeles folytatásról lenne szó a nyomozók visszahozásával, nem biztos, hogy érdemes beleszuszakolni a családot, bár nem lehetetlen. És mindezt arra alapozom, hogy a napokban derült ki, hogy a lengyel Coben-adaptáció, a The Woods két főszereplője is benne lesz a következő lengyel adaptációban, a Hold Tight-ban.)

A sorozatról alkotott véleményemet egyébként az első mondat le is írja: ha végignézek egy első szezont, főleg manapság, az egyesekkel (sokakkal?) ellentétben nálam szinte mindig azt jelenti, hogy nagyon elégedett voltam a látottakkal. Nem meglepő, hogy a Stay Close is kifejezetten bejött, mindenképp dobogós az eddigi Coben-adaptációk közül, bár az tényleg kezd vicces lenni, hogy megint (nem először és nem másodjára) egy olyan sztorihoz nyúltak, ahol a főszereplő eltitkolja a múltját, mert új életet kezdett – itt legalább nem tűnt el.

Arra már korábban is kitértem, hogy ezeket a könyvadaptációkat úgy lehet legjobban élvezni, ha az ember nem áll le agyalni rajtuk, így én is mindig szurkolok, hogy ne legyen annyira unalmas a nézés, hogy közben elkezdjek gondolkodni a dolgokon, és esetleg rájöjjek, hogy mi történt vagy ki a ludas – ezt a háromszereplős Az ördög háromszöge taníttatta meg velem, ahol az ember igazából matematikai módszerekkel ki tudta következtetni, hogy mi lehet az egyetlen szóba jövő a megoldás. És azt már A hatodik érzék megtanította nekem, hogy mégiscsak érdekesebb úgy nézni valamit, hogy nem tudjuk a 10. percben, hogy mi lesz a végkimenetel, esetleg a nagy csavar. Az utazás persze így is megvan, és sosem lehetünk teljesen biztosak a sejtett megoldásban (plusz lehet szemlélni az elejtett nyomokat), de mégiscsak jobb, ha az a bizonyos pillanat letaglózza az embert.

A modern krimiírás ennyiben egyébként lekörözte az évtizedekkel ezelőttit. Agatha Christie mindig is a második legnagyobb kedvencem marad a műfajban, de míg például (az ugyancsak top3-as) Sir Arthur Conan Doyle esetében a “miből jött rá?” kérdések ugyanolyan érdekesek voltak, előbbinél sokszor inkább csak a “ki tette?” (bár a miért? és hogyan? is jelen volt, de közel sem dominánsan). A Stay Close-ben azonban imponáló módon ismét nem csak egy kérdőjel volt, így egyetlen válasz kitalálása közel sem annyira rombolja az élményt, mint Christie-nél. (Mert igen, itt amint kiderült, hogy mi lehet az indíték, teljesen logikus lett volna egy emberre szűkíteni (nézőként, mert mi megtehetjük), és piszkosul örültem, hogy nem tettem meg, nem foglalkoztam vele, így szokás szerint csak percekkel a leleplezés előtt kezdtem el bólogatni – kíváncsi vagyok, hogy ez a könyvben is így működött-e, ott is adta-e magát viszonylag a dolog.)

Nálam ezúttal is működött tehát, hogy nem csak Egy Választ kínált a sorozat, valamint, hogy sikerült annyira bonyolítani az összképet, hogy ne lehessen mindent kitalálni, hogy behoztak mellékszálakat, ráadásul a krimivonal mellé thrilleres kiegészítéseket is illesztettek, arról nem is beszélve, hogy ezúttal a készítők azt is hagyták, hogy a saját gyógyszerük is elguruljon a bérgyilkos pár behozásával, akiknek az antréja volt olyan hatásos, hogy utána kikerekedett szemekkel nézzünk, de nem mondanám, hogy nem élveztem a stílusukat. A legvégére beillesztett, utolsó csavar ráadásul itt működött a legjobban. Ritka gonosz volt, és olyan, hogy ha belegondol az ember, akkor…

Nem csak a pilotírás kommentjei alapján mondom, hanem a premier utáni reakciók is egyértelművé tették számomra, hogy a Maradj mellettem véleményei igencsak szórnak, és minden elismerőre jutnak bőven nagyon negatívak, ami nyilván annak is köszönhető, hogy eddig talán ez volt a legnézettebb adaptáció a Netflix-en, azaz jó pár olyan néző is érkezett, akik a korábbiakat nem látták, és most döbbentek rá, hogy ez nagyon nem az ő stílusuk – nem véletlen, hogy az amerikai tévés kritikák is most először foglalkoztak komolyabban Coben-sorozattal. Most lépte át a kommersz ingerküszöböt? Végülis lehet benne valami, mert a legutóbbi angol adaptáció már rég volt, a francia, lengyel és spanyol pedig… nem amerikai.

Kicsit tartottam is előzetesen a vélemények miatt a Stay Close-tól, mert eleég nagy késéssel álltam neki, és hihetetlen mód örülök, hogy nem voltak megalapozottak a félelmeim, nagyon élveztem szinte minden percét (oké, talán az utolsó másfél részig, ahol kissé visszább kellett venni a lendületből, mert elkezdődött a szálak elvarrása), nálam, ha nem is lépett fel a The Stranger és a The Innocent szintjére, de max egy hajszállal maradt alattuk. Bár lehet, hogy újra nézve már föléjük fogom sorolni, ki tudja. Ebben persze segített az is, hogy a színészeket kifejezetten szimpatikusnak találtam – mondanom sem kell, hogy nálam Eddie Izzard vitte a prímet, de Cash Jumbo, akitől tartottam, abszolút megvett, Richard Armitage már Coben-profiként bizonyított, ahogy a nyomozók is, főleg James Nesbitt. (Arra meg csak a napokban jöttem rá, hogy a nyomozónő a Shakespeare & Hathaway: Private Investigators-ben a főszereplő.)

ui: azért jár a külön nosztalgia plusz pont, hogy az első x rész zenés montázsokkal kísért cliffekkel zárult, amolyan The Killing-módra,

One Of Us / Retribution

2022. 03. 02. 15:50 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Régi elmaradásomat pótoltam be nemrég, amikor észrevettem, hogy a Netflix-ről le fog kerülni ez a 2016-os angol krimisorozat, amiről még előbbi címén írtam 2016-ban egy pilotkritikát, amiből kiderül, hogy mennyire tetszett a kezdése. És az is elég beszédes, hogy annak ellenére, hogy csak 4 rész, nem folytattam. Szerencsére most két este alatt leszaladt, és az egyik kedvencem lett a műfajból.

Pár hete egyébként önmagától és valamennyire a szemem elé került a sorozat, amikor az Angela Black emlékeztetőjét írtam, hiszen az nem volt meg bennem, hogy ez is Harry és Jack Williams sorozata, akiknek a munkáit (The Missing, Baptiste, The Widow, Liar, Rellik) eddig nagyon szerettem. Szóval igazából nem tudom, hogy mire várok az Angela Black (azóta azt is megnéztem, majd jön a kritika), illetve az idei The Tourist esetében, amikor szinte biztos lehetek abban, hogy azok is bejönnek.

A linkelt pilotkritikában már leírtam a lényeget, de azért álljék itt, hogy a főszál abból áll, hogy brutális módon megölnek egy fiatal házaspárt. A tettel egy rosszéletű embert gyanúsítanak, akik autóba pattan, és elindul a semmibe. Viszont, mint kiderül, nem csak menekül a vakvilágba, hanem konkrétan azok hátsó udvarában köt ki, akiknek a gyerekeit megölte. Ugyanis a fiatalok két, egymással szomszédos gazdálkodó család gyermekei voltak.

A helyzetet az bonyolítja, hogy gőzünk sincs, hogy miért ment oda a tettes (tettes?), ugyanis a cudar idő miatt autóbalesetet szenved, az őt megmenteni kísérlő, hozzá mentőt hívó család pedig csak idővel szembesül azzal, hogy ki is az illető. Az az illető, akit a biztonság kedvéért bezárnak pajtába, azonban másnap reggel már csak a holttestét találják meg. Valaki megölte őt, egyértelmű, hogy a két család tagjai között kell keresni a tettest, nem csak az indíték volt adott, hanem alkalma sem lett volna másnak.

Hiába a viszonylag egyenes alapszituáció az első részben, csak sikerül a plusz szereplő szereplők révén bonyolítani az összképet és érzelmi, valamint történeti csavarokat belevinni a sztoriba, miközben elég jó tempóban adagolják a válaszokat is (szerencsére nem csak egy fő kérdés van), minden egyes szálnak nagyon jó kis íve van. Ez pedig annak is köszönhető, hogy a fő katalizátor nem annak a kérdése, hogy ki a tettes (a családtagok nem bánják annyira azt, ami történt), hanem inkább a gyilkosság eltitkolása a rendőrség elől, hiszen ha nyomozni kezdenek, akko valaki közülük bajba kerülhet, és mindenki félti szeretteit. És ahogy az lenni szokott, az egyre magasabbra épített kártyavár nem fogja a végtelenségig bírni.

Persze ezen a ponton muszáj megjegyezni azt is, hogy a Harry és Jack Williams-sorozatok (talán?) védjegyének számító, kicsit elszállt fordulatok, vagy legalábbis túlzottnak tűnő véletlenek a One of Us-ban is jelen vannak, az nagyon néző függő, hogy valaki felháborodik-e ezek láttán és az asztalt verve kikapcsolja a sorozatot, vagy hátradől és élvezi azt, ahogy minden dominó egy szempillantás alatt felborul. Én (általában!) az utóbbi csoportba tartozok.

Nagyon jó volt a sorozatban, hogy a sok kiemelt szereplő szinte mindegyike kapott egy olyan szálat, amin lehetett bőven rágódni, illetve ami bőven lehúzhatta a mélybe a karaktert. Lehet, hogy ez amolyan szekunder mazochizmusnak tűnik, de valahol az is egy nézői élmény, hogy az ember látja, hogy a sok megpróbáltatás által sújtott karakter, miképp próbál felszínen maradni, és azt is, hogy némelyiknek sikerül kikeverednie a kakiból. (Azt meg külön imádtam, hogy a végére olyan karaktert emelnek fel, illetve emelnek ki a sztoriból, akiről végképp nem hittem volna, hogy kap saját pillanatot a csillogásra.)

Ahogy írtam, a One of Us nagy kedvenc lett. Annak ellenére, hogy meglehetősen lecsupaszított a történet, az alapszituáció tényleg leírható nagyon tömören, sikerült az egészet úgy felfejteni, hogy eléggé szétágazzon, és több szinten is komoly gyomrost vigyen be. Az ilyen történetek esetében mindig hihetetlenül kemény belegondolni, hogy bizonyos apróságok vagy nem túl jelentős események milyen komoly hatással lehetnek egyes emberek életére.

Harry és Jack Williams most kegyelmezett tehát, sem a karaktereiknek, sem a nézőiknek. A One of Us (vagy Retribution) nem az a sorozat, amin egy fikarcnyit is lehetne nevetni. És nem is az, aminek a szereplőit különösebben fenyegetné a hepiend veszélye, az ostor vagy így, vagy úgy, mindenkit csattanni fog, csak az a kérdés, hogy ki fog kevésbé megsebződve kijönni az egészből. És amikor lepörög az utolsó jelenet, pont olyan megkövülve meredhetünk magunk elé, mint némelyik szereplő.

Landscapers

2022. 02. 09. 21:50 - Írta: Shannen

3 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Az itthon az HBO GO-n nézhető Titkok a kertben harmadik részében megkérdezik az Olivia Colman alakította Susant, hogy milyen embernek tartja magát, azonkívül, hogy szereti a régi filmeket és filmsztárokat. Susan zavarba jön a kérdés hallatán, mert nem tud rá válaszolni. Ez a jelenet tökéletesen illusztrálja az egész sorozatot. Én ugyanis pont ennyire bajban vagyok most, hogy értelmesen megfogalmazzam, hogy milyen is ez a sorozat valójában.

Ha egyszerűsíteni akarok, akkor ez egy true crime drámába oltott szerelmi történet leöntve egy halom színes-szagos réteggel, amitől az összkép nagyon… furcsa lesz. Tudom, olcsó húzás ráfogni valamira, hogy furcsa, de itt tényleg annyiféle műfaj és technikai megoldás keveredik, hogy a végeredmény egyszerre lesz nagyon egyedi és fog elrettenteni elég sok nézőt igen hamar.

A sorozat ugyan rengeteg kreatív megoldással operál, ám mégsem tudja elfedni a fő problémát, azt, hogy maga a történet egy négy részes minisorozathoz túl kevés. Hogy mi tartott mégis a sorozat mellett? Egyrészt a lentebb majd kifejtésre kerülő kreatív történetmesélés, másrészt Olivia Colman és David Thewlis párosa, akik elképesztő alapossággal és nüanszokkal keltik életre a kedves, filmszerető gyilkos házaspárt.

Ahogy a pilotkritikánál írtuk, a történet röviden annyi, hogy egy Franciaországban élő középkorú házaspárról másfél évtized után kiderül, hogy a volt házuk kertjében vannak eltemetve a nő szülei. Kénytelenek hazautazni Angliába, ahol letartóztatják őket és a rendőrség megpróbálja kideríteni, hogy mi is történt pontosan. A csavar a történetben, hogy sem első ránézésre, sem a pár történetét jobban megismerve nem egyértelmű, hogy itt szándékos emberölésről volt szó, ráadásul Susan és Christopher végig ártatlannak vallják magukat. Az igaz történeten alapuló sztorinak több olyan eleme is van, amiről nehezen hinné el az ember, hogy valóban megtörtént, pedig itt tényleg ez a helyzet.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül. Tovább…

Egy ideje megint kapható itthon a The Little Drummer Girl

2022. 01. 25. 18:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: könyv,minisorozat

Mivel John Le Carré-regényről van szó, így nem meglepő, hogy a The Little Drummer Girl már jó ideje kapható volt itthon könyv formájában Kettős szerepben címmel, de ha már megvolt 2018-ban a sorozatos premier, az Agave ismét kiadta, leplezetlenül a széria reklámanyagát használva borítóként. A fogyasztói ára 3980 forint.

(Nemreg megvolt végre a magyar premier is, s bár a minis megközelítésnél általában felesleges a “mennyire követi a könyvet?“-kérdés, de azért felteszem.)

Az AMC sorozata alapjául szolgáló regény.

Charlie, a húszas éveiben járó feltörekvő angol színésznő Míkonosz szigetén találkozik a jóképű Joseph-fel, és látszólag különleges, szenvedélyes kapcsolat szövődik köztük. A nő azonban nem tudja, hogy a férfi az izraeli titkosszolgálat tisztje, aki egy életveszélyes küldetésre próbálja őt beszervezni. Charlie hamarosan egy ravaszul felállított csapdában találja magát a “valóság színházában”: a célpont egy palesztin terrorista, aki Európában élő zsidókat akar felrobbantani. Vajon képes lesz Charlie eljátszani élete legveszélyesebb szerepét?

A Kettős szerepben igazi klasszikus, John le Carré egyik legjobbja. Az olvasót elképesztő ügyességgel vezeti be a nemzetközi kémkedés bonyolult háttérvilágába, és példátlan részletességgel mutatja be annak működését. A könyv a megjelenését követően elnyerte a rangos Edgar-díjat, majd 1984-ben filmet forgattak belőle George Roy Hill rendezésében, 2018-ban pedig Park Chan-wook adaptálta sorozatra.

Délelőtti videó 4.: Az ötödik 1. évad

2022. 01. 16. 12:45 - Írta: winnie

6 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

A The Five című Harlan Coben-sorozat is megérkezett a Direct One-ra nemrég, bár már pár éve bemutatásra került a FilmBox-on is, de akkor még nem volt hozzá magyar előzetesünk, most meg van a tovább mögött.

Tovább…

Emlékeztető: Pembrokeshire-i gyilkosságok 1. évad

2022. 01. 09. 19:50 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,Anglia lecsap,minisorozat

Ma. 21:00. HBO3. The Pembrokeshire Murders – 1×01 (kritika + eredeti előzetes) – az HBO GO-s premier után a tévében is, magyar szinkronnal.

Az angol ITV tavalyi premierje megosztotta a hazai junkie-kat, szóval ezúttal valóban az evés a puding próbája. Egy true crime bűnügyi drámáról van szó, mely Luke Evans főszereplésével egy, vagyis két 80-as évekbeli walesi gyilkossággal a középpontjában, amiket egy nyomozó 2006-ban kezd el felderíteni.

A megosztottság oka pedig az, ami bennem néhol például a Des kapcsán is felmerült, a szikárság, a tényszerűség, a precizitás, ahogy ti is írtátok. Ez, mármint, hogy nincs túldramatizálva a történet, valakit le fog nyűgözni, mást viszont mérhetetlenül untatni fog. Én a sorozat mellett állok, ahogy a toplistából is kiderült, eléggé szerettem, de teljesen érhető, hogy nem mindenki lesz így vele.

A plakát alatt a hivatalos tartalom:

A walesi történelem leghírhedtebb sorozatgyilkosa utáni rendkívüli hajszát eleveníti fel a sorozat, feltárva egy úttörő eset lebilincselő történetét, amely irányt mutatott a megoldatlan bűnügyi esetek gyilkossági kezeléséhez. 2006-ban Steve Wilkins nyomozófelügyelő (Luke Evans) úgy dönt, hogy újranyit két megoldatlan gyilkossági ügyet a ’80-as évekből. Úttörő kriminalisztikai módszereket és alapos nyomozói munkát alkalmazva Wilkins és csapata mikroszkopikus DNS-t és rostokat talál, amelyek kapcsolatot jelenthetnek a gyilkosságok és a ’80-as és ’90-es években elkövetett betörések sorozata között. A rablások elkövetője börtönbüntetésének végéhez közeledik. Vajon a nyomozók elég bizonyítékot tárnak fel ahhoz, hogy vádat emeljenek a gyanúsított ellen, mielőtt szabadon engedik

Emlékeztető: Titkok a kertben 1. évad

2022. 01. 04. 19:00 - Írta: winnie

3 comments | kategória: ajánló,Anglia lecsap,minisorozat

Ma. 20:00. HBO. Landscapers – 1×01-02 (pilotkritika + magyar feliratos előzetes) – az HBO GO-s világpremier után a tévében is – máris magyar szinkronnal? UPDATE: felirattal

A Sky minisorozata (nemsokára jön az évadkritikánk) már a tévénézők előtt sem kell, hogy rejtély legyen. Az Olivia Colman és David Thewlis főszereplésével készült dráma egy, a valóságban is megtörtént bűncselekményről szól, valamint azt akörüli bizarr körülményekről. Minden más a fenti linken, illetve a kép alatti hivatalos leírásban:

A minisorozat egy különös szerelmi történetet mesél el egy látszólag normális párról, akik egy rendkívüli nyomozás középpontjába kerülnek, amikor egy nottinghami ház hátsó kertjéből két holttest bukkan elő. Susan (Olivia Colman) és Christopher Edwards (David Thewlis) szelíd házaspárnak tűnnek, akik azonban 15 éve menekülnek a valóság elől. Amikor Christopher egy meghökkentő dologgal felhívja a mostohaanyját, napvilágra kerül a szerepük egy borzalmas bűncselekményben, amelyre több mint egy évtizeden keresztül nem derült fény. Ahogy a nyomozás halad, Susan westernek és régi filmek iránti rajongása megihleti a párt, hogy egy kitalált történet hollywoodi hőseinek szerepébe képzeljék magukat.

Previous Posts