login |

Posts filed under 'minisorozat'

Délelőtti videó 3.: Unspeakable

2019. 01. 09. 11:30 - Írta: human

Add comment | kategória: Kanada odavág,minisorozat,video

A kanadai CBC és a SundanceTv koprodukciója kőkemény dráma és “mai” premier lesz.

Az Unspeakable a 80-as évekbeli kanadai szennyezett vér botrányról szól, amikor ezrek fertőződtek meg HIV, valamint Hepatitis C vírussal. Ez az ország legnagyobb egészségügyi botránya volt, ami szövetségi vizsgálatot és milliárdos pereket eredményezett.

Az előzetes a tovább mögött. A főbb szerepekben: Sarah Wayne Callies, Shawn Doyle, Michael Shanks, Benito Martinez, Camille Sullivan, Levi Meaden, Brian Markinson, Aaron Douglas, David Lewis.

Tovább…

Emlékeztető: A berlini farkasok 1. évad

2018. 12. 28. 20:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,Európa is létezik,kampány,minisorozat

Ma. 21:00. Epic Drama. Wolves of Berlin / Die Wölfe – 1×01 (magyar előzetes + szinkronhangok)

Egy német minisorozat kezd ma az Epic Drama-n, ami természetesen kosztümös, hiszen a csatorna ebben a műfajban utazik. A szériát passzolom, nem láttam (2009-es), de anno nemzetközi Emmy-t nyert, és a több idősávos szerkezete felkeltette a figyelmemet.

Pár barát Berlinben nő fel, a városban, melyet elpusztított a háború. Amint egyre több ember próbál nyugatra szökni, igyekeznek megőrizni a barátságukat.

A hivatalos leírás fantáziátlan, de a lényege, hogy pár barát történetét látjuk gyerekként, a II. vh. utáni Berlin-ben, a hatvanas években, amikor a Berlini Fal épült, majd pedig a 80-as évek végén, amikor új generáció köszönt rájuk.

Délelőtti videó 4.: A berlini Farkasok

2018. 12. 28. 11:55 - Írta: winnie

1 comment | kategória: Európa is létezik,minisorozat,video

Á, ez a történetfelépítés (amikor a karaktereket gyerekként és felnőttként is látjuk) a Once Upon a Time in America (ami ugyebár minden idők egyik legjobb filmje) a kedvencem – a Die Wölfe, azaz a Wolves of Berlin ma kezd az Epic Drama-n, és a német minisorozat magyar előzetese a tovább mögött. Az emlékeztetőnél majd bővebben is írok róla.

Tovább...

Délelőtti videó 2.: The ABC Murders

2018. 12. 28. 10:50 - Írta: winnie

6 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

A BBC új, Agatha Christie-minisorozatából (amiben John Malkovich Poirot) már le is ment két rész (milyen? még nem kezdtem el), és már tudom, hogy raktunk ki hozzá előzetest és írtunk is róla bővebben, de most bejelentették, hogy Amerikában az Amazon-on fog menni, és ki is adták hozzá a tovább mögötti 2 perces trailert, ami azért beszédesebb, mint a korábbi félperces promó.

Tovább...

The Woman in White – írta speranza

2018. 12. 26. 15:50 - Írta: vendegblogger

8 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Bár a sorozat alapjául szolgáló regényt már legalább két éve beszereztem, szégyenszemre még mindig ott porosodik a polcon. Valahogy hiányzott a megfelelő hangulat ahhoz, hogy elkezdjem, mert egy Viktória–korabeli történetre azért kell némi ráhangolódás így a 21. század elején. Jó érzékkel végül addig húztam az olvasást, hogy közben elkészült ez a minisorozat, amit látva azt kell, hogy mondjam, kár volt várni vele

A The Woman in White története a tanúk vallomásai alapján bontakozik ki. A lassú bevezetés után a második részben kezdenek igazán izgalmassá válni a dolgok. Ha tényleg ez volt a világ első krimije, annak biztosan nem utolsó. Nem olyan vontatott, mint ahogy azt vártam és meglepetésemre a szóhasználata is olyan egyszerű, hogy a magyar felirat hiánya ne tartson vissza senkit, aki épp az angol nyelvet tanulja, vagy nyelvvizsgára készül.

Nagyon szimpatikus számomra a főszereplő, Ben Hardy játéka, aki élethűen hozza a művészlelkű rajztanár, Walter romantikus figuráját. Nála is figyelemre méltóbb azonban Jessie Buckley, a kissé fiús, de két lábbal a földön járó, intelligens, gondoskodó nővér, Marian szerepében. Nagy örömömre Charles Dance is feltűnik néha pár percre a fennhéjázó, rigolyás nagybácsi képében, de neki ez a karakter amúgy is a zsebében van, mint egy bármikor előrántható zsebkendő.

Csak a címszereplőt alakító, két lányt is megszemélyesítő Olivia Vinall-lal vagyok kicsit elégedetlen. Ő az első részekben sajnos abszolút nem győzött meg arról, hogy jó választás volt a kettős szerepre, és az összképhez azért komolyan hozzájárul a játéka.

Az első részekben annyi derült ki, hogy Laura, fent említett rajztanárunk egyik tanítványa, akibe Walter beleszerelmesedik, sajnos már elígértetett egy bárónak, aki ellen azonban felmerülnek bizonyos vádak. Ezek gyors (látszólagos) tisztázódása (és Walter eltávolítása) után hirtelenjében sor kerül a menyegzőre. Mindeközben időről-időre feltűnik a történetben a titokzatos, fehér ruhás nő (Anne), aki kissé zavarodott, de feltűnően hasonlít Laurára és valami nagy veszélyt emlegetve mindent elkövet, figyelmeztesse a leendő arát…

Korábban a Holdgyémántot, azaz a Moonstone-t is úgy hirdették, hogy az volt az első “modern detektívregénye”, azonban az 1859-es A fehér ruhás nőt korábban írta Wilkie Collins, és azt a legtöbben jobbnak is tartják a Holdgyémántnál, amit még tizenévesen olvastam, és nagyon tetszett, így nem meglepő, hogy ez a mini sem okoz csalódást. Hátha az angolok további viktoriánus krimik adaptációjára is rákapnak.

Promóképek: Catch-22 rengeteg ismert arccal

2018. 12. 20. 16:50 - Írta: human

10 comments | kategória: kandi,minisorozat

Eléggé megosztó a helyzet, legalábbis számomra, mert nekem a régi 22-es csapdája film valamiért nem volt klasszikus, szemben a könyvvel. Amit viszont sokan adaptálhatatlannak gondolnak. Szóval simán lehet jó is a Hulu minisorozata, amit egy éve jelentettek be. Bár vannak ellene dolgozó erők is. Anno ezt írtuk róla:

Az Anonymous Content 6 részes minisorozatot készít a Paramount Television-nek Catch-22 címmel Joseph Heller azonos című regénye (itthon: A 22-es csapdájaitt a hivatalos, magyar tartalma) alapján. Készítő: Luke Davies és David Michôd, rendező és főbb szereplő: George Clooney – de Grant Heslov is rendezni fog.
A történet a II. világháború alatt játszódik Olaszországban és a főhőse egy bombázótiszt, aki pipa, mert ezrek akarják megölni annak ellenére, hogy nem is ismerik, és pipa, mert saját serege egyre több bevetésre vezényli. És ebből az ördögi körből nem tud kikerülni, ugyanis abban egy ördögi kört alkotó paragrafus megakadályozza.

Clooney (aki eredetileg Cathcart ezredes lett volna, de végül Scheisskopf szerepében fog feltűnni, hogy több ideje legyen a rendezői és produceri munkájára) mellett Kyle Chandler, Hugh Laurie, Christopher Abbott, Austin Stowell, Daniel David Stewart, Rafi Gavron, Graham Patrick Martin, Pico Alexander, Jon Rudnitsky, Gerran Howell, Lewis Pullman, Tessa Ferrer, Jay Paulson, Harrison Osterfield és Giancarlo Giannini kiemelt szereplő.

Szóval lássuk a képeket a tovább mögötti galériában.

Tovább…

Taken – írta Solmyr

2018. 12. 16. 15:50 - Írta: vendegblogger

12 comments | kategória: kritika,minisorozat

Nem, nem a Liam Neeson-film, és az az alapján készített tévésorozatról van szó, hanem az egykori SciFi Channel-ös, Steven Spielberg nevével fémjelzett, ufós minisorozatról – már, ha emlékszik rá valaki. (Itthon Harmadik típusú emberrablások címen volt látható.)

A pilot egy rövid, elmélkedő prológus után in medias res kezdéssel indít: egy látványos második világháborús légi csata kellős közepén vagyunk, gyönyörű repülőgépek, géppuskatűz, nagyon gonosz ellenség kilövésén örömködés… igen, kitaláltátok: ekkor jelennek meg a titokzatos fények, bátor pilóták beszarva tátognak, főcím.

Az akciódús kezdés némiképp félrevezető, ugyanis a következő 15 órában valami egészen mást kapunk: három, egymással és a földönkívüliekkel kapcsolatban álló család életét követjük végig a második világháború végétől napjainkig.

Az első ilyen család a háborús veterán Russell, a felesége és a kisfia. Russell egyike azoknak a katonáknak, aki az említett légi csatában igen közeli kapcsolatba került a titokzatos fényekkel, emiatt először csak aludni nem tud bizonyos „álmok” miatt, aztán paranoiássá is válik, végül teljesen szétcsúszik az élete, magányosan próbálja kideríteni, mi is történt/történik vele.

A második szálnak az első 4 epizódban még nem egy család, hanem Owen Crawford áll a középpontjában. Joel Gretsch remekel az eszes, sármos, ám gátlástalan és törekvő katonatiszt szerepében, aki a földönkívüliekhez nem személyesen, hanem munkáján keresztül kapcsolódik: az ő feladata ugyanis – kezdetben csak – a Roswell-eset felgöngyölítése.

Amellett, hogy megismertünk két embert, aki az idegenek után nyomoz: az egyik megszállottságból, a másik kötelességből, a harmadik történetszál középpontjában álló Clarke-család esetében egész más a helyzet: Sally Clarke-ot ugyanis történetesen elcsábítja egy földönkívüli.

Többet a történetről vétek lenne elárulni, beszéljünk hát a kivitelezéséről. Ezen a téren éri ugyanis a legtöbb kritika a Taken-t, és van is bennük némi igazság. Az, hogy túlnyújtott, nem egészen alaptalan vád, azonban túlságosan általánosító. Le kell szögezni, hogy a Taken története nem elég 10 másfél órás részre, inkább jönne ki belőle egy 13 részes minisorozat, így kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy van benne kábé 7*45 perc, ami a történet kimenetele szempontjából lényegtelen.

DE.

A fő sztori szempontjából lényegtelen részek nagyon is fontosak az összhatás szempontjából: ez az egyesek szerint elfecsérelt idő adja meg a korhangulatot (pl. a rádióból szóló „Flying purple people eaters” c. country-számból egy hosszabb részlet, ami önmagában is rendkívül vicces) – ami ugye rendkívül sokat változik fél évszázad alatt –, azt a hangulatot, amiért a sorozat lebilincsel, amiért egyszerűen nem bírod abbahagyni és amiért annyira különleges.

A történetvezetés egy hosszú filmhez teszi hasonlóvá a Taken-t: ha egy normál film egy novella, akkor a Taken egy nagyregény. Ugyanis Steven Spielberget úgy tűnik, nem igazán zavarta, hogy nem mozifilmet készít: a történet sokrétűsége, a szálak kibontása, összekapcsolódása és a kor-, illetve jellemábrázolás, a belső arányok, valamint a remekül megírt karakterek teljesen filmszerű hatást keltenek – csak jóval hosszabb forgatókönyvvel.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem a forgatás idején 7 éves Dakota Fanning narrálását, ami jelentősen hozzáad a puszta történetmeséléshez: olyan „mindennapi bölcsességeket” fogalmaz meg, melyek elmondva triviálisnak tűnnek, mégsem gondoltunk rájuk soha (az 1×03 végén a „Why do people do terrible things?”-fejtegetésnél a hideg kirázott); de amíg nem látja az ember, addig ez nem igazán érthető, úgyhogy nem is mondanék erről többet.

Nem állítom, hogy a Taken tökéletes, kisebb hiányosságait és hibáit figyelembe véve objektíve 6-7/10-re pontoznám; viszont a nézése közben mindezeket, ha észre is vettem (sok minden csak utólag jut az ember eszébe), nem éreztem fontosnak. Minden epizód végén bennem volt, hogy a francba, ezt rövidebben is el lehetett volna mesélni, azonban közben ez nem jutott eszembe, és a stáblista alatt hipersebességgel nyúltam is a következő rész után.

Szerintem érdemes bepróbálni a filmhosszúságú pilotot, akit pedig megfog a hangulat, azonban a történet kicsit kevésnek tartja, haladjon bátran tovább, mert az 1×03-tól már a sztorira sem lesz egy szava sem.

Mrs. Wilson – írta speranza

2018. 12. 13. 21:40 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A BBC legújabb kosztümös drámája ismét egy megtörtént esetet tálal fel nekünk. A minisorozat érdekessége, hogy Ruth Wilson ebben a három epizódban saját családja nem mindennapi históriáját vitte képernyőre, a nagymamáját a főszerepben ő maga alakítja. A forgatókönyvet a címszereplő emlékiratai alapján Anna Symon írta, a rendező Richard Laxton volt.

A történet 1963-ban kezdődik, amikor a gépíróként dolgozó Mrs. Alison Wilson (Ruth Wilson) hirtelen megözvegyül. Még arra sincs ideje, hogy feldolgozza férje váratlanul bekövetkezett halálát, amikor betoppan egy idősebb hölgy, aki azt állítja, ő Mrs. Gladys Wilson (Elizabeth Rider), és azért jött, hogy összeszedje a férje holmiját.

Alison elküldi a hívatlan látogatót, akit Alec (Iain Glen) exfeleségének vél, de nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy férje esetleg mégsem vált el a házasságkötésük előtt, és megszállott nyomozásba kezd a múlt után. A kutatás közben azonban akadályok garmadával szembesül, mert mint kiderül, megismerkedésük idején (1940-ben) mindketten ügynökök voltak, az MI6-nek dolgoztak.

A jóképű Alexander Wilson őrnagy amolyan „sztár” volt ezekben a titkos berkekben, civilben bestseller könyveket írt és folyékonyan beszélt arabul. Nem csoda hát, hogy könnyen levette a lábáról a fiatal, naiv gépíró lányt, akinek azt mondta, hogy a feleségétől már elhidegült, és válófélben vannak.

Ebből a közhelyesnek tűnő helyzetből indít tehát a pilot, de a cselekmény végig izgalmas és fordulatos, sok minden történik már az első részben. A két idősíkot párhuzamosan mutatják, Alison és a család ismerőseinek visszaemlékezéseiből tárul fel a múlt, apró morzsánként. Brit sorozatokhoz képest szokatlanul gyors a tempója, ez azonban véletlenül sem megy a dráma rovására.

A mellékszerepekben feltűnik Keely Hawes (Doroty Wick szerepében), akit nemrégiben a Bodyguard-ban láthattunk, valamint Fiona Shaw és Anupam Kher is. Iain Glen (aki a nézőknek azt hiszem, leginkább a Game of Thrones-ból lesz ismerős) magától értetődő természetességgel hozza Alec ellentmondásos figuráját.

De az igazi telitalálat természetesen Ruth Wilson, aki szívből jövő, mély átéléssel játssza nagymamája szerepét. Megrendítő látni, mit élhetett át Alison Wilson, amikor rádöbbent, hogy imádott férje, két fia apja bigámista volt, és hogy az az élet, amit húsz éven át épített a biztos alapokban bízva, egy pillanat alatt omlik össze.

A pilotban kiderülő információkkal azonban a meglepetéseknek még koránt sincs vége, mert néhány nagyobb megrázkódtatás még várat magára. Bár a Mrs. Wilson több országban is játszódik, csak a brit jeleneteknél használtak valódi helyszíneket. Az indiai eseményeket elég költségtakarékosan oldották meg, de az illúzióból ez nem sokat vesz el.

Maga a mini összességében két rendkívüli ember elképesztő élettörténete, amit élmény végigkövetni. A megszokott BBC-minőség pedig garanciát jelent az igényes szórakozásra.

Délelőtti videó 3.: The ABC Murders

2018. 12. 13. 11:30 - Írta: winnie

3 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

És íme a legújabb BBC-s Agatha Christie-adaptáció Sarah Phelps-től a Tíz kicsi néger (And Then There Were Nonenagyon jó volt), A vád tanúja (The Witness For The Prosecutionhááát, nem lett a legjobb) és Az alibi (Ordeal By Innocenceez is szuper lett) után, amit nagyon várok, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, hogy csavarnak-e a klasszikus sztorin valamit.

Az 1933-ban játszódó sztori egy ABC álnevű sorozatgyilkos utáni nyomozásról szó – aki ABC-sorrendben (nevek és városok szerint is!) gyilkolja meg áldozatait. Értelemszerűen csak egy belga magánnyomozó, egy bizonyos Hercule Poirot érhet fel hozzá annyira, hogy elkapja.

Poirot szerepében John Malkovich, az előzetes a tovább mögött.

További kiemelt szereplők: Rupert Grint, Andrew Buchan, Eamon Farren, Tara Fitzgerald, Bronwyn James és Freya Mavor, valamint Shirley Henderson, Kevin McNally, Gregor Fisher és Jack Farthing + vendégként Karen Westwood, Lizzy McInnerny, Anya Chalotra, Eve Austin, Christopher Villiers, Suzanne Packer, Michael Shaeffer, Cyril Nri, Henry Goodman, Tamzin Griffin, Ian Pirie, Shane Attwooll és Terenia Edwards.

Tovább…

The Enfield Haunting – írta jack_bauer

2018. 12. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A minisorozatokkal nehéz dolga van az embernek. Egyrészt rövidségük okán nem könnyű belemélyedni a történetbe, másrészt rendezői szempontból sem hálás feladat rendesen megírt karaktereket prezentálni a közönség felé. Valamelyest könnyebb a dolog, ha maga az alapsztori már-már hihetetlennek mondható, az 1977 és 1979 között lezajlott enfieldi szellemjárás pedig minden kétséget kizáróan máig izgalmas történet.

A „valós eseményeken alapuló”, három részes széria szerencsére – többnyire – mellőzi azokat a jól bevett sablonokat, amelyeket már jó párszor elpufogtattak más horrorsorozatokban, -filmekben, ha szellemjárást akartak a képernyőre vinni. A történet igazságtartalma kapcsán nem akarok bővebb latolgatásba bocsátkozni (szerencsére ezt a sorozat sem teszi), mert az is meglehet, még magammal is vitába keverednék.

A legjobban dokumentált esetként elhíresült szellemjárás már csak emiatt is baromi jó alapanyag, tudta ezt James Wan is, aki erre a sztorira húzta fel a The Conjuring 2 (itthon: Démonok között 2) történetét. Sajnálatos módon, közel egy időben forgatták a sorozatot és a filmet is, emiatt nehéz megítélni, voltak-e innen-onnan ötletelések, de azt gondolom, a dán The Killing-et is rendező Kristoffer Nyholm Sky Livinges adaptációja (megkapja a 9/10-et tőlem) messze felülmúlja Wan jump scare-ekre építő blockbusterét.

A sztori itt sem komplikáltabb, lévén a valóságból merítkezik: 1977, Anglia, egy 5 tagú család (egy anyuka, négy gyermekével) London egyik szegényebb kerületébe költözik, nevezetesen Enfieldbe. Miután elfoglalják a meglehetősen rossz állapotban hagyott házat, a középső lány, Janet, azonnal egy poltergeist (kopogó szellem) legfőbb célpontjává válik. Elemi erővel mozgó bútorok, különös éjszakai hangok, ajtók, ablakok nyitogatásai zavarják össze a Hodgson család mindennapjait.

Itt lép be a történetbe Maurice Grosse, a lányát motorbalesetben nem rég elvesztő, paranormális ügyekkel foglalkozó nyomozó, aki megpróbál magyarázatot találni a különös eseményekre. Hozzá csatlakozik Guy Playfair író, parapszichológia-kutató (aki a valóságban egyébként később könyvet is írt az esetről, ami a széria alapját képezte), így a két rutinos róka egyetlen kérdéssel néz szembe: hazudnak Hodgsonék vagy tényleg valami természetfeletti járja át az egész házat?

A The Enfield Haunting nagy-nagy érdeme: nem próbálja lenyomni a torkunkon, hogy itt bizony valóban szellemjárás történt a hetvenes években, hanem intelligens módon, egészen másra helyezi a hangsúlyt. Ez pedig főként Joshua St Johnson forgatókönyvíró dicsérete, aki nyilvánvalóan nem az ijesztgetésre hegyezte ki a talán már lerágott csontnak ható sztorit, hanem Playfair 1980-ban megjelent könyvét tiszteletben tartva, kellő józansággal emelte át 2015-be, mély karakterdrámát építve az egyik mellékszereplő köré.

A vizualitás is kiemelendő része a The Enfield Hauntingnak. Brit sorozat lévén lassú tempóval, fakó színekkel, ködös ábrázolással próbál atmoszférát teremteni, s persze a hetvenes évek formavilágát is szem előtt tartja. Az operatőri munka olykor valóban remek volt, a vizuális effektekkel azért már voltak gondok, de ezt tudjuk be a relatíve kis büdzsének.

A The Enfield Haunting, egyenként 45-50 perces epizódjaival több mondanivalót nem is generál maga körül. Aki ismeri a The Conjuring 2 történetét, annak bizonyosan lesznek ismerős jelenetek, sőt tovább megyek: nagyon hasonló megoldások. A két alkotást valahol nem is lehet szétválasztani, attól függetlenül sem, hogy az egyik sorozat, a másik pedig nagyjátékfilm (nulla ismerettel csak a brit szériát tudom ajánlani). Ami biztos, hogy jól kiegészítik az enfieldi szellemjárás sztorijának modern eszközökkel bemutatott megközelítését, külön-külön is.

Ha a The Enfield Hauntingot röviden jellemezni kellene, azt mondanám, egy sokkalta lassabb, melankolikusabb, horror elemekkel tarkított újragondolása a leghíresebb szellemjárásnak. Úgy tűnik, a műfaj egyáltalán nem halott, miután a The Haunting of Hill House sokkal grandiózusabb módon vitte tovább ugyanezt a fajta történetmesélést.

Az már világos, hogy a fő történetszál Enfieldhez kötődik, azon belül is Hodgsonék házához, de engem egészen váratlanul ért két dolog: egyfelől a szereplő gárda rutinos, nagyra becsült brit színészekből tevődik össze, elég csak a Maurice-t alakító Timothy Spallra, vagy a kutató feleségét játszó, BAFTA-díjas Juliet Stevensonra gondolnunk.

Nem szabad megfeledkezni a Janet szerepében egészen briliáns módon tündöklő Eleanor Worthington-Cox-ról sem, aki valami fenomenális módon tölti meg a képernyőt – 13 éves kora ellenére. Méltó tagja a már számos díjat bezsebelt, s kétségtelenül rutinosabb csapatnak. Gyakorlatilag a sorozatot el tudná vinni a vállán, de szerencsére nincs szükség erre, mert mindenki képességei felett teljesít.

A továbbiakban spoilerekkel folytatom.

Tovább…

Pilot: Escape At Dannemora

2018. 11. 19. 21:30 - Írta: human

39 comments | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

A Showtime új sorozata elég nehéz helyzetben van nálam, hiszen a szereplőgárda miatt rohadtul várós volt, viszont az utóbbi hónapokban túl sokat tudtam meg a valóságos helyzetről, amit feldolgoz. Na, mondom máshogy.

A történet egy “prison break” krónikája, egy börtönből való szökést mutat be. Méghozzá úgy tűnik, hogy elég lassan. Ami természetesen nem probléma, hiszen meg kell alapozni a dolgokat, a nyugisan épített karakterek és helyzetek pedig üthetnek. Viszont túl sokat tudok. Vagy mégsem?

Egyszerűen nehéz eldöntenem, hogy az saját problémám miatt volt gondom a pilottal, vagy tényleg túlzottan kitartottak a jelenetek. Tudjátok, már beszéltem arról, hogy vannak készítők, akiknek kellenek a korlátok, például egy epizódhossz bizony más ritmust adna a Dannemora-ból való szökésnek is.

A sorozatot Ben Stiller rendezte, aki tipikusan egy bele-egy mellé módon dolgozik látszólag. Egyszer dirigál egy Zoolander 2-t, de mellé a Tropic Thundert is összehozza. Vagy ha már komolyan témákra nézünk, akkor a The Secret Life of Walter Mitty sem volt rossz tőle. És igazából az Escape At Dannemore is korrekt, csak még kellett volna vágni rajta. Legalábbis számomra biztosan.

Arról nem is beszélve, hogy ez a kihallgatásos keret is kicsit unalmas. Valahogy nem jól adogatják vele az infót, egyszer előre ellövik vele a meglepetést, másszor pedig csak feleslegesen aláhúzzák azt, amit már láttunk. Mármint értem a kiküldött írónős jelenet lényegét, csak nem érzem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha 45 perces lett volna a pilot, akkor máshogy álltam volna fel előle, mivel amúgy gyönyörű a fényképezése, és annyira filmesnek néz ki, hogy öröm nézni a graint, meg a régimódi mozis beállításokat. Van itt alázat rendesen.

És hát a szereplőgárda, amit annyiszor emlegettem, ugyancsak odacsap. Nem csak Paul Dano és Benicio Del Toro, de Patricia Arquette és David Morse is villantott már a kezdő részben. Ügyesen benne van már a nézéseikben is néha minden. Mondjuk főleg a sumák Del Torónak.

Viszont az igazi plusz számomra nincs meg egyelőre a sorozatban. Mondom, szerintem a túltartott jelenetek miatt. Remélem, azért nem beszéltem le mindenkit, igazából nem volt célom, mert minőségi, de ez valahogy elsőre egyelőre 6/10 lett nekem. Reméljük, a folytatásban magára talál.

Ez az igazi Prison Break

2018. 11. 19. 13:13 - Írta: human

1 comment | kategória: kampány,minisorozat

Eszméletlen szereplőgárdával bír a valós eseményeken alapuló, tegnap kezdő Showtime-os Escape At Dannemora. Gondolom, írunk is róla nemsokára, bár még van dolgom előtte ma. Nem is ez a lényeg, hanem az előzetesek esetleg.

Previous Posts