login |

Posts filed under 'minisorozat'

The Good Lord Bird: vége az 1. évadnak – írta Shyllard

2020. 11. 29. 21:20 - Írta: vendegblogger

2 comments | kategória: kritika,minisorozat

A Showtime majdnem hiteles történelmi sorozata a legendás amerikai abolicionista John Brown tevékenységét igyekezett feldolgozni, meglehetősen szórakoztató formában. A zseniális intró és a főcím stílusa is a western műfaját hívja elő, s a megvalósításban is rendszeresen idéződik meg a zsáner, többek között a kosztümök, patthelyzetek és karaktertípusok által – ahogy olvashattuk is a pilotkritikában.

The Good Lord Bird-öt leginkább utóbbi évek Tarantino-filmjeihez tudom hasonlítani hangulatban és történetmesélési megoldásokban is. Miközben egy valós személy áll a sorozat középpontjába, az őt övező rejtélyek és változó történelmi források miatt a készítők nem egy részletnél kifejezetten szabad hozzáállással közelítették meg a vélt, vagy valós eseményeket is.

A sorozat alapját egy 2013-mas azonos című könyv képezi, amit sajnos nem olvastam, így nem tudom mennyit emeltek át onnan a sorozat készítői, illetve mikben tértek el az alapanyagtól. A tovább mögött spoilermentesen írok az évadról. Tovább…

The Liberator – írta Shyllard

2020. 11. 15. 15:50 - Írta: vendegblogger

13 comments | kategória: animáció,kritika,minisorozat

A Netflix 4 részes sorozata, A felszabadító (ami mini, de lehet, hogy háborús évados antológia lesz belőle) nem csak az időzítésével (premier az USA Veteránok Napján), de vizuális stílusával és központi karaktereivel is igyekezett kitűnni a meglehetősen telített második világháborús média zsánerben. Mégis mennyire sikerült ez neki?

A továbbiakban spoilermentesen kifejtem mire lehet számítani a szériától.

Le kell szögeznem, hogy az adaptált könyvet nem ismerem, csupán annyival vagyok tisztában, hogy megtörtént eseményeket dolgozott fel a történet. A sztori középpontjában Bradley James által alakított Felix Sparks áll, akinek egy fogdára utalt, meglehetősen problematikus osztagot kell helyre ráznia, amiben több, az akkori Amerikai Egyesült Államokban marginalizált csoport tagja szolgál, például mexikóiak, olasz-amerikaiak, cowboyok és indiánok. 

Az elejétől fogva fontos szerepet tölt be a helyzet visszásságának a taglalása, hogy olyan emberek küzdenek hazájukért, akik ott a legtöbb esetben alacsonyabb rendűekként vannak számon tartva – amellett, hogy számos beszélgetés során járják körbe saját helyzetüket, alapvetően mégiscsak egy klasszikus világháborús történetet kapunk.

Úgy éreztem, a készítők próbálták megtalálni az aranyközéputat a kényes kérdések és a szórakoztatás között, ami végül nem sikerült nekik. Ez annak is tudható be, mert hiába akar a sorozat ma is aktuális problémaköröket kihangsúlyozni, a főszerepben egy tipikus amerikai hőst láthatunk, aki a csoportjának mintaértékű tagja. Jószívű, határozott, de szigorú, viselkedésében semmilyen szinten sem mutatja, hogy látna bármilyen különbséget a származások között.

Mivel valós személyről van szó, lehet teljes mértékben hiteles az ábrázolás, de ettől még a sorozatban számomra érdekesebb lett volna egy kicsit rétegzettebb főszereplőnek szorítani. Tény, hogy nekem is rögtön belelopta magát a szívembe, egy percig sem kívántam, hogy balsors érje Felix Sparks-ot, de tökéletességével a fő mondanivalót számomra teljes egészében aláásta.

Sparks egy percig sem áll hozzájuk negatívan, ami dicséretes, de így kicsit mégiscsak fantáziabirodalomban marad. Ha mindenképp történelmi hűségre akartak törekedni, akkor is dönthettek volna úgy, hogy mást követünk végig a 4 részben, nem pedig azt, akinek a lehető legkevesebb köze az előítéletekkel kapcsolatos témakörökhez.

Ebben a tekintetben, ha idei és méghozzá Netflix-es hasonló témakörű alkotást szeretnénk látni, Da 5 Blood-dal sokkal jobban járhatunk. Spike Lee filmje legalább nem fél kényelmetlen kérdéseket feltenni, amitől A felszabadító nagyrészt elhatárolódik.

Pedig nem is arról van szó, hogy nem próbálkoztak, mert tényleg sokszor említik a témát, de pont a kirekesztésben érintett személyek nevének nagyját meg sem tudjuk jegyezni, akinek meg mégis, annak a keresztnevét csak egyszer-kétszer dobják oda nekünk. Papírmasénál a marginalizált személyek semminél sem többek, mindannyian ellentmondásos, problematikus szereplők, de egyikőjük lelki világába sem igen kapunk betekintést.

Ehhez kapcsolódóan viszont a németek tekintetében sokkal inkább remekel a sorozat. Minden részben kapunk legalább egy felismerhető ellenséges tisztet, akiket minimális szinten megismerünk, s nem egy esetben még valamennyi szimpátia is kialakulhat bennünk feléjük.

Viszont ugyanúgy, mint a csapat tagjainál, a németekre szánt játékidő is elenyésző, így az ő belső konfliktusaikba is csak felületesen látunk bele. Egy valamit viszont mindenképp sikeresen képviselnek: sokkal, de sokkal érdekesebb lett volna a sorozat, ha a történéseket az ő szemszögéből láthattuk volna.

Tehát hiába jó és dicséretes a kényes kérdésekkel (pl. rasszizmus) való foglalkozása a sorozatnak, ha nem merték vagy nem akarták magukat teljesen elkötelezn a téma mellett. Így hát ennek hiányában kapunk egy klasszikus háborús történetet, ami legalább helyszíneiben igyekszik sok társától eltérni. Dél-Olaszországból egészen Németország szívéig barangolunk el a széria alatt, a katonák harcolnak mezőkön, városokban és hegyekben is, méghozzá meglehetősen sokat, ennek kapcsán nem is lehet igazán panaszunk.

Mindezt az elsőre is szembetűnő művészi megvalósítással igyekeztek még inkább kiemelni. Az animált körítésnek köszönhetően hiába ezerszer látottak a helyszín típusok, egytől egyig új színben tűnnek fel, végig maradandó élményt nyújtva. A stílusnak köszönhetően viszont korántsem tudom mindenkinek ajánlani a sorozatot, hiszen a töredezett, lecsupaszított effektek sokakat teljesen eltántoríthat a széria élvezetétől. Aki viszont szereti a hasonló, félrealisztikus animációt, az semmiképp sem fog csalódni.

Betekintve forgatási képekbe, elképesztőnek találtam milyen mértékben alkalmaztak kék hátteret, miközben a sorozat során a színészek egytől-egyig mindenféle probléma nélkül mozogtak környezetükben. Az első pillanattól fogva valóságosnak éreztem a helyzeteket, talán azért is, mert mondjuk egy Undone-nal ellentétben a készítők egy percig sem alkalmaztak kísérleti elemeket a vizuális megvalósítás során. S valahogy innen nem is hiányzott, mert így az egész légkör egy történelem könyves, esetleg képeslapos hangulatot kapott.

A színek és díszletek régi korokat idézték, még talán realisztikusabbnak is hatott a The Liberator, mint sok élőszereplős társa. Viszont annak ellenére, hogy vizuálisan remekel, hangeffektekben annál kevésbé alkot maradandót. A fegyverek, robbanások, harci zörejek minősége legjobb esetben is közép kategóriásnak nevezhetők, ami egy Dunkirk-öt követően mindenképpen csalódáskeltő.

Tehát a sorozat két fő eleme közül az egyik mindenképp kiemelkedő, de csak is azoknak, akik vevők a hasonló animációs megvalósításra. Viszont a vizuális stílus újdonsága meglehetősen hamar elmúlik, s annak hiányában, a kényesebb témák boncolgatásának felületessége mellett nem marad más, mint egy klasszikus, sokszor látott második világháborús sztori. Amit… be kell vallanom, a felvázolt problémák ellenére annyira nem is bántam.

A gyorsan darálható 4 rész, ha nem is mély, de mindenképpen élvezetes. Ebben pedig nagyrészt közrejátszik, hogy egyre ritkább a tényleges háborús sorozat vagy film, így annyira nagyot talán már nem is kell nyújtani, hogy egy alkotás aktuálisan kiemelkedő lehessen a zsánerben.

Kellemes, jól ismert sztori a nácik elleni harcok tömkelege, melyek révén A felszabadító, ha még kevesebb sikerrel is, de azért mégiscsak próbált valami mást is adni a nézőknek. Karakterei ha nem is mélyek, de legalább érdekesek, még ha többségük nevét nem is lehet megjegyezni. A főszereplő tipikus, de klasszikus háborús hős, aki ha nem is rétegzett, de legalább példamutató magatartást tanúsít.

Összességében ajánlani mégsem tudom senkinek sem teljes szívvel A felszabadítót. Ha hasonló vizualitással rendelkező, mégis tartalmasabb darabra vágyik valaki, akkor annak ott az Undone vagy a Libanoni keringő. Ha klasszikus háborús alkotás megtekintése a cél, Az elit alakulatot még mindig semmi sem üti, (mellesleg Sparks és Winters párhuzama iszonyat nyilvánvaló, s ebben a tekintetben is az utóbbi magasan jobb társánál), a rasszizmus harci környezetben történő taglalása pedig a Da 5 Blood-ban sokkal inkább szíven ütheti az embert.

A felszabadító csupán egy kellemes, kényelmes háborús sorozat tudott lenni, afféle biztonsági játék különleges külsőben, amivel bár semmi különösebb probléma sincs, kifejezetten kiemelkedő elemekkel sem rendelkezik. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de kétlem, hogy hosszan fogok rá emlékezni.

Pilot-mustra: The Minions of Midas – 1×01

2020. 11. 14. 14:50 - Írta: winnie

5 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat,pilot-mustra

A Netflix pénteki spanyol premierje, a Midász követői a stáblista alapján minisorozat, így megelőlegezem neki ezt a címkét, hiszen a jelek szerint egy 6 részes, lezárt történetről van szó. Ami, ha a fő koncepciót nézzük, érthető is, bár siker esetén simán elképzelhető lehetne, hogy afféle üzleti, pénzügyi, politikai drámaként folytatódjon a széria.

Legalábbis az első 2 rész alapján ez az irány dominál, nem pedig az 1900 körül megjelent, Midász kegyencei című Jack London-novellából kölcsönzött alapszituáció, miszerint egy üzletember zsarolólevelet kap, amiben egy elég komoly összeget követelnek tőle, azzal fenyegetve őt, hogy ha nem fizet, akkor bizonyos időközönként egy véletlenszerűen kiválasztott embert megölnek.

THE MINIONS OF MIDAS – 1×01 – 6,5/10

Szóval Madrid-ban járunk, a főhősünk egy cégcsoportot vezet, és nyilván elég komoly vagyonnal rendelkezik, és minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy egy rejtélyes, választékosan megszövegezett levélben a lehető legudvariasabb módon megzsarolják őt. Természetesen csak úgy a semmire senki nem fog kifizetni több millió eurót, így amikor beígért időben valóban megölnek egy random embert, az üzletember a rendőrséghez fordul, hogy kapják el a tettest – vagy tetteseket az aláírásból ítélve, ld. a címet.

Nyilván nem árulok el titkot azzal, hogy a rendőrség bevonása nem sül el jól, és a későbbiekben a tét csak tovább növekedik, arra kényszerítve az üzletembert, hogy magát és családját bebiztosítsa, annak ellenére, hogy valójában őt nem is fenyegetik, sőt, Midász követői ki is emelik, hogy neki nem akarnak rosszat, az ő haszna a saját javukra válik – adja is magát a kérdés, hogy miért a zsarolásnak ezt a nem túl hatékony formáját választották.

Azonban ez nem minden, hiszen amellett, hogy a főhős (egyre inkább összeomló szakmai és családi) életét megismerjük (családi állapot, némi huzavona, új barátnő, stb.) még két komolyabb szál kerül előtérbe: egyrészt a cégcsoporthoz tartozó napilap egyik újságírója rászáll egy necces sztorira, ami szerint a vállalatot tulajdonló bank fegyvereket ad el Közel-Keletre, másrészt pedig ennek kapcsán a cégvezetésben is folyik némi stratégiai helyezkedés. Ja, és az sem minden jelentőség nélküli, hogy Madrid utcáin, és talán országszerte politikailag elég forró a hangulat, zavargások vannak.

Vajon valóban véletlenszerűek a gyilkosságok, vagy van valami kapcsolat az áldozatok között? És hogy jön a képbe a céges korrupciós, illetve a spanyol politikai, gazdasági helyzet? Vonzó, hogy egy olyan thrillerről van szó, ami annak ellenére, hogy nem túl pörgős, elég sok mozgó alkatrésszel dolgozik, ami komplex történet képét festi le, vagy legalábbis annak illúzióját.

A főhős, kisebb meglepetésemre, nem az a szemét, gátlástalan üzletember típus. Teljesen normális figurának tűnik, akinek mintha még szíve is lenne, és a jelek szerint még a pénzéhség sem motiválja őt annyira, mint kollégáit, legalábbis képes olykor a szívére hallgatni és morálisan elfogadható döntéseket hozni. És ennek köszönhetően legalább azt elérte a Midász kegyencei, hogy melléálljunk.

Mindenképpen jó a sorozat alapötlete, arra vetődtem rá elsősorban, azonban az némiképp csalódás volt, hogy ez a szál inkább a hátteret szolgáltatta, ami előtt folyt a céges, cégpolitikai kavarás, valamint a főhős magánélete. Lehet, hogy a későbbiekben változni fognak az arányok, illetve előfordulhat, hogy minden összefügg mindennel (nyilván!) és szükség volt a kezdeti fókuszhiányra, de ez így nem vesz rá egyelőre a gyors darára, maximum az évad lassacskán történő megnézésére.

Európa is létezik: The Minions of Midas / Los Favoritos de Midas

2020. 11. 13. 14:50 - Írta: human

Add comment | kategória: ajánló,Európa is létezik,kampány,minisorozat,video

Mai premier a Netflixen a saját gyártású Midász követői amely egy spanyol sorozat, és természetesen magyar felirattal jött. Az alapot Jack London rövid története (itthon Midász kegyencei címen jelent meg a novelláskötetében) adja.

A történet szerint egy gazdag üzletembert nagyon furcsa módon zsarol meg egy rejtélyes szervezet: addig ölnek véletlenszerűen embereket, amíg nem teljesíti a követeléseiket.

A hivatalos leírás:

A milliomos kiadó zsarolólevelet kap, és élete múlhatnak azon, hogy milyen döntést hoz. A mai Madridban játszódó sorozatot Jack London novellája ihlette.

A plakátok alatt, a tovább mögött előzetes. Szereplők: Luis Tosar, Marta Belmonte, Guillermo Toledo.

Tovább…

The Queen’s Gambit

2020. 11. 06. 21:20 - Írta: human

8 comments | kategória: kritika,minisorozat

Na, végre letett valamit a Netflix újra az asztalra! Tudom, merész kijelentés, hiszen szinte minden héten hoznak valami nézhetőt, de részemre kiemelkedőt ritkán, olyat amit az Ozark 1. évad, vagy a Stranger Things 1. évad, vagy a House of Cards 1. évad tempóban meg is nézek. Hát, most megtették ismét ezzel a Vezércsellel.

Direkt nem olvastam el winnie írását, így előfordulhat ismétlés, de mindenképp meg akartam én is emlékezni róla, hogy aláhúzzuk: valami mindkettőnket nem csak elkapott, de elég gyorsan végeztünk is a megnézésével. Nem azt mondom, hogy a legjobb sorozat volt mostanában, hiszen az simán a Ted Lasso, de közel volt hozzá!

A történet egy árva lányról szól, akiben az intézetben feltámad a sakk iránti szeretet, amikor látja a gondnokot játszani. Gyorsan ki is derül a gyerekről, hogy valójában zseni a sakkhoz, pillanatok alatt kinövi, amit a gondnoktól tanulni tud, és elindul a sport hosszú útján egy olyan világban, ahol a férfiak dominálnak.

Viszont mindeközben cipeli magával a felnövésének nehézségeit, kezdve ott, hogy az anyja autóbalesettel lett öngyilkos, azon át, hogy az intézetben akkoriban még nyugtatókat adtak a gyerekeknek, ami eléggé erőteljes függőséget is okozott neki.

Igazság szerint nekem a zseni sakkozós szál is tetszett. Gondolom, már feltűnt, hogy bírom az ilyen semmiből elinduló, és onnan szépen lassan feltörő emberes/csapatos sport filmeket és sorozatokat. Ellenben, ha valakit ez nem érdekel, hiszen általában elég egyszerű történetek az effélék, akkor is piszok erős a The Queen’s Gambit, és pont ez az a keverék, ami miatt nem bírtam letenni és lecsúszott pár nap alatt.

Mert nekem sokkal erősebb volt az, ahogy a főhős elbassza az életét, és szépen lassan rájön erre. Tulajdonképpen láttam, hogy winnie Twitteren szétélteti a pilotot, de nem annyira értettem vele egyet, egészen a close your eyes pillanatig. Onnantól elkapott, és nem is eresztett egy jó darabig.

Bár valahol bennem van, hogy a megvalósítás nem tökéletes, mert nem hiszem, hogy 2020-ban tényleg olyan sorozatot akart valaki csinálni, ami a nappali italozás mellett kampányol, legalábbis nagyon erős érzésem támadt rá az első 3-4 rész alatt. Viszont nem tudom megfogni, hol siklott ki egy kicsit a rendezés, az arány, talán a sötét pillanatok mélységeinél.

Ellenben a dramedy hangulat melletti, valljuk be, feelgood piálás, drogozás és sakkozás szépen lassan eljutott arrafelé, hogy a nevelésünk, a családi csomagunk elhagyása csak rajtunk múlik. Ügyesen kivezették oda a sorozatot, hogy a saját utunk vegigjárásahoz meg kell lépnünk bizonyos dolgokat, fel kell ismernünk miért önpusztítunk, mi a séma (van akinek terápia kell hozzá, de egy zseni sakkozónak persze nem).

Viszont talán pont ezért, mármint azért, ami nekem a legjobban tetszett benne, számomra teljesen leült a sorozat a temetés utáni felismeréskor. Nyilván használnia is kell a szereplőnek, amire ráébredt önmaga kapcsán, viszont itt már nem volt meg az az erő és a lendület, ami addig repítette a sorozatot.

Helyette maradt a kicsit erősebb sakkdráma. Ha jól értem, itt is kellett még tennie dolgokat, például ráébredni, hogy nincs egyedül, a csapat-barátokkal teljes az élete és karrierje, de mégis, míg a mexikói versenynél az óraketyegés-sakktáblás montázson vigyorogtam, hogy milyen ügyes, addig a végső versenyek már sokkal sablonosabbak voltak megvalósításban is. Mondjuk mivel az egyik főbb szálat feloldották, így már kevésbé lehetett komplex, szóval ez is elvett belőle.

Tudjátok, mi jellemzi legjobban: tökéletesen jó pop dráma. Nézeti magát, néha mély is, de azért még bőven a szórakoztató vonalon marad, hiába vannak benne a sötét dolgok. Lehet, hogy rossz példa, de ilyen Forrest Gump, vagy a The Help, ezekhez hasonlók ugrottak be az egész kivitelezéséről… és hát, a mélységéről is.

Someone Has To Die: az 1. évad

2020. 11. 06. 15:50 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Most komolyan, adott már el más, eredeti sorozatot is ennyire pusztán a címe? Nekem biztos, hogy nem, vagy legalábbis nem emlékszem. Amikor láttam, hogy a Netflix-re két hete érkezett spanyol-mexikói széria a Valakinek meg kell halnia címet viseli, már tudtam, hogy kötelezően nézős lesz. Hát, még akkor, amikor kiderült, hogy három részes. (Tippre minisorozatról van szó, az lenne logikus, de még nem láttam perdöntő infót erről. UPDATE: anno a berendeléskor is ezt írtuk. Oké.)

A fentiek mellett az már csak hab volt a tortán, hogy a készítője Manolo Caro, akinek előző Netflix-es sorozatát (Aki a virágot szereti – La casa de las flores) próbálom úton-útfélen ajánlani a stílusa miatt, szóval az elég magasak voltak az elvárásaim. Na, azokhoz képes csalódás lett a sorozat. DE!

Szóval a cím. Tényleg, hogy lehet egy ilyen címet adni egy sorozatnak? Hát, milyen dolog ez? Ha valakinek meg kell halnia, akkor a néző mindvégig azt fogja várni, hogy erre sor kerül. És sor is fog kerülni, de lehet, hogy akkor elégedettebb lenne a cím alapján ítélő, ha mondjuk a “Valakinek meg kell halnia a végén”-t kezdi el darálni, nem?

Oké, valahol csak hülyülök ezzel, meg felfújom a jelentőségét, ráadásul az biztos, hogy már csak a cím miatt is végig fenntartotta a figyelmemet a széria, ami az 50-es évek, Franco-diktatúra uralta Spanyolországában játszódik. Amelyről nem sokat tudtam eddig, de azt hiszem, hogy ez a mini elég sok mindenre rávilágított az ottani viszonyok kapcsán.

A történet egy tehetős spanyol családról szól, akiknek a tékozló gyereke visszatér Mexikóból, ahol jó pár évet eltöltött. Ha pedig már visszatér, akkor adja magát a lehetőség arra, hogy jól össze is házasítsák egy másik pénzes család lányával, hiszen az üzleti érdekek azt kívánják. A képet csak egy balett táncos srác árnyalja, aki a hazatérő fiúval érkezik, és akit a család eléggé megrökönyödve fogad. És onnantól kezdve már semmi sem lesz a régi.

Aki azt hiszi, hogy tudni véli, hogy miről fog szólni a sorozat, az nyugodtan gondolja újra, bár mivel elég rövid, így nem nagyon mennék bele a történet részleteibe, hisz már pár kulcsszó kiemelése is sok lenne (bár így nem tudom leírni, hogy mennyire mocsok dolog a galamblövészet, és nem csak azért, mert a jó lövők lelövik az állatokat). Legyen elég annyi, hogy az akkori (elég lelombozó) spanyol viszonyokat pár szegmensre koncentrálva mutatja be,

A sorozat tehát a társadalmi kommentár mindvégig elég erősen végighúzódik, és itt nem csak például az első blikkre a nézőnek beugró homoszexualitásra kell gondolni, hanem mindenféle elnyomott és/vagy partvonalon lévő közösség képbe kerül, kezdve a kommunistáktól, a bevándorlókon át, egészen a nőkig (uhh…). Tabutéma itt, tabutéma ott, hiába takargatja a néző a szemét, eljut a tudatáig minden.

A befejezés pedig… Na, a nézők szerintem ezen tudnának a legtöbbet vitázni. Részemről egy kicsit (nagyon?) erőltetett volt, nem előre eltervezettnek tűnt, hanem afféle gondolatkísérletnek, ami során Manolo Caro írta a sztorit, fűzte a szálakat, hogy a végén előtte is kibontakozzon, hogy ki kit öl meg, hiszen a részleteket ő sem tudta előre. Random lett volna? Kemény gyomros? Leegyszerűsítették a végjátékot? Összecsapták? Lóg a levegőben? Kellene ide egy beszélgető partner, hogy más szemszöget is lássak a sajátomén kívül.

A Someone Has To Die alapvetően egy szappan a csehovi puskával a falon, ami tényleg elég sok időt fordít a személyes kapcsolatokra, miközben a karakterizálással csak nagyon felszínesen foglalkozik (nem mindenki kap elég sztorit), inkább a színészekre bízza a dolgot (a korábbi Netflix-es sorozataikból ismert favoritok közül inkább Cecilia Suárez kedvelői fognak örülni, mintsem az Ester Expósito-ért rajongók), akik elég jól is teszik a dolgukat, egy-két kivételtől eltekintve.

Amit még mindenképp meg kell említenem, az egyrészt a zene volt, amiről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni (a fő téma remek – bármikor hallom, fel fogja idézni bennem a sorozatot és a hangulatát, sőt, nem is kell pilotot nézni, aki kíváncsi, az hallgassa meg és döntse el, hogy nézős-e), bár a stílus kedvelése is kell az elismeréséhez, valamint a jelmezek, amik elsőosztályúak. Viszont azok a teátrális képbevágások a “gyanúsítottakkal” és a fegyvereikkel, nekem eléggé kilógtak. Nyilván szándékos volt a dolog, de nem hiányoztak volna, az biztos.

Hogy a Valakinek meg kell halnia egy film lenne? Igen is, meg nem is. Vannak benne olyan visszatérő elemek, amik a sorozatos létét erősítik, és ha akarom, még epizodikus gondolati határok is vannak benne, szóval elfogadom, hogy sorozatként tálalták. A megnézését nem bántam meg, de biztosan más lett volna a hatása akkor, ha előre tudom, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. És szerintem jobb is, hogy nem tudtam, mert így az utat legalább élveztem, még ha a megérkezést annyira nem is.

A címet ki sem kell írni

2020. 11. 02. 13:13 - Írta: human

1 comment | kategória: kampány,minisorozat

Mindenki tudja, hogy a The Queen’s Gambit, azaz a Vezércsel utólagos, sakk-kockás dizájnú poszterei ezek. De nem rosszak. A sorozat sem volt rossz.

Emlékeztető: Grant tábornok 1. évad

2020. 10. 30. 19:20 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,doku,kampány,minisorozat

Ma. HISTORY. 21:00. Grant – 1×01 (magyar promó + eredeti előzetes) – folytatás szombaton és vasárnap

A History a Washington után ismét bemutat egy történelmi sorozatot – dokuszériaként, szóval amolyan hibrid, egyszerre színészek és fiktív jelenetes, és beszélő fejes cuccról van szó Ron Chernow életrajzi könyve alapján. Odakint eléggé bejött a műfaj a csatornának, így készülnek a további minik is.

A hivatalos tartalom:

Amerika történelmének egyik legkülönösebb fejezetében a szerény körülmények között felnőtt Ulysses S. Grant a polgárháború egyik legvéresebb csatájának győztes tábornokává vált.

The Queen’s Gambit: az 1. évad

2020. 10. 29. 21:30 - Írta: winnie

71 comments | kategória: kritika,minisorozat

Valahol sajnálom, hogy a Netflix múlt heti premierjéről nem azonnal írtam pilotkritikát azok után, hogy a Vezércsel első része nálam letaszította az idei trónról 9/10-es kezdést produkáló Tales From The Loop-ot, mert jól mutatott volna, de az a helyzet, hogy az első részben még a főszereplő sem nagyon tűnik fel, és a sorozat lényegéről is csak sejtéseink lehetnek. Szóval marad az, hogy minimum két kritikánk lesz a sorozatról, mert az ősz (egyik?) legjobb újoncát kár lenne egy posztban elintézni.

A történet egy flashforwarddal kezd, egy fiatal lány ébred ziláltan egy hotelszobában elég fura helyen, egy minden bizonnyal átdorbézolt éjszaka után, majd miközben rendbe szedi magát, lerohan és sűrű elnézéskérések közepette leül egy sakktáblához, hogy beszálljon egy nagy figyelemmel kísért partira. És ekkor ugrunk vissza arra az időszakra, amikor 9 éves volt, és szülei autóbalesetét követően árvaházba kerül.

A The Queen’s Gambit a hidegháború idején, a 60-as években játszódik és egy fiatal lányról szól, aki sakkozni kezd, és kiderül róla, hogy zseniálisan érti a dolgát. Ennyi. Nem nagyon akarok a történet részletein nyammogni, a világon semmi csavart, a nyílegyenes sztoritól való eltérést nem kell belegondolni a sorozatba, az árvaházi évek alatt nem zaklatják, a szovjetek képbe kerülése ellenére nem válik mondjuk kémtörténetté, nincsenek benne “gonoszok”, egyszerűen megismerünk egy fiatal zsenit (aki még csak nem is jéghideg szociopata) – a maga sajátos deficitjeivel.

Az egész első szezon (ami jó eséllyel az egyetlen, és nem csak azért, mert könyvadaptációról van szó) pár évet fed le, és az a Scott Frank jegyzi egyedül íróként és rendezőként, aki nem sorozatos író, de az ugyancsak Netflix-es Godless-szel pár éve megmutatta, hogy érti a dolgát. Első sorban ő az, akinek köszönhető az, hogy a sorozat ilyen lett, elképesztő tisztelettel és alapossággal kezelte az alapanyagot.

A The Queen’s Gambit kaphatott volna egyszerű sportfilmes narratívát, és bár akkor sokkal tipikusabb lett volna, de tippre ugyanúgy imádtam volna, hiszen a sportfilmeket, főleg az outsider sztorikat eléggé szeretem. De így, hogy sokkal intimebb módon ábrázolja a versenyzőt, a sportágat, a miliőt, sokkal hatásosabb és emberközelibb lett a végeredmény. Hiszen alapvetően egy felnövés sztorit kapunk egy kivételes emberről. Aki nem csak a zsenije miatt kivételes.

– You don’t know anything about chess.
– I know what it feels like to lose.

Igazából nem tudom, hogy miképp fogadtam volna a sorozatot, ha nem lett volna elég komoly kapcsolatom a sakkal. Tippre akkor is hasonlóan jól (látva a többiek véleményeit), de úgy, hogy anno nyertem sakkversenyt, hogy a koleszban mindegyik szobatársam versenysakkozott (nosztalgikus emlékeket hozott elő a pilotban a Najdorfozás), hogy könyvtárból felsősként Sakkéleteket vettem ki, hogy olvastam orosz nyelvű sakk könyveket, hogy még felnőttként is felhajtottam antikváriumból a Bakcsi-féle En Passant felügyelő-könyveket (krimi és sakk? KÉSZ!), el lehet képzelni, hogy mennyire elvarázsolt és beszippantott az, hogy egy sorozat ennyire alaposan közelít a játékhoz/sporthoz.

Mondanom sem kell, hogy a sakkos komponens a sorozatban tökéletes. Oké, az elején a klisés susztermatt-prezentálásnál megijedtem, de utána döbbenet volt látni, hogy mennyire szakszerűen és valóságosan prezentálják a játszmákat, hogy valódi lépéseket és állásokat látunk – a stáblistán Garri Kaszparov (és egy amerikai sakk-szakíró) feltüntetése szakértőként mindent megmagyarázott. És az a helyzet, hogy ez a maximalizmusra való törekvés az egész sorozatot átitatta prezentáció szempontjából.

Azt pedig zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy egy átlagembernek talán ijesztő lehet, hogy sokat sakkoznak a sorozatban, de szerintem nagyon jól és változatosan oldották meg a játszmák ábrázolását, és nem hiszem, hogy sakktudás szükség lenne az események lekövetéséhez, sőt, lehet, hogy anélkül még jobban imponálni fog egy ilyen világban hihetetlenül profi ember szakértelme. (Azért meg külön plusz pont jár, hogy a rapidozást is behozták a képbe, bár azt sajnáltam, hogy a szekundánsos vonalra nem fektettek akkora hangsúlyt.)

Valamiért abszolút megérintett a sorozat a főhős karakterének köszönhetően, akinek a szemén át látjuk ezt a világot. Annak ellenére, hogy a legtöbb nézőtől különbözik a karaktere, nagyon át lehet érezni ezt a kompetitív személyiséget, akit iszonyatosan zavar, ha veszít, aki fokozatosan ébred rá, hogy akár példakép is lehet belőle, és aki, ha nem figyel oda, önpusztító spirálba is kerülhet. Még szerencse, hogy akadnak olyan emberek, akikre támaszkodhat.

We’re playing serious chess.

És akkor most kéne kitérni a színészekre, de igazából tök felesleges például ellőni azt, hogy Anya Taylor-Joy mennyire jó, mert a vak is látja (ahogy az évek múlását látni rajta, hogy mennyire más 15, 18 és 21 évesen, az pazar), illetve azt is, hogy arc és gesztusok alapján szuperül illik mindenki ebbe a 60-as évekbeli miliőbe.

Azért két nevet kiemelnék, mert ha csak egy valakit lehetne a gárdából Emmy-re jelölni, én bizony Marielle Heller-re (Mrs. Wheatley) adnám a voksomat – és már azt megelőzően így véltem, mielőtt láttam volna, hogy az IRL énjéhez képest mennyire más. És persze, bár ez evidencia, de Bill Camp-et (Mr. Shaibel) is muszáj lenne ringbe küldeni.

Olvasva a kiemelkedően pozitív véleményeket némiképp trollkodásnak hathat az enyém, miszerint miután az évad első fele nálam majdnem maxos volt, a második fele csak szimplán nagyon jó. A pilotok közben mindig érdekes eljátszani azzal, hogy meddig 10/10-es egy első rész (ott a nevelőszülős jelenetnél esett egyet vissza nálam, de utána tovább megint visszalépett), a legtöbb sorozat nyilván soha, minap a La Révolution például 3 percig volt az, ez viszont nagyon sokáig. Itt a mexikói epizódnál éreztem azt először, hogy nem minden köt le annyira, mint addig, és onnantól kezdve állt be olyan szintre a sorozat, hogy az idei már több, mint 200 újoncom közül végül nem veszélyeztette az elsőket a The Queen’s Gambit, de a top5-ben minden bizonnyal ott lesz a 2020-as végelszámolásnál.

You resign now.

A The Undoing folytatásában

2020. 10. 27. 16:10 - Írta: human

Add comment | kategória: minisorozat,video

Az új HBO-s premierről már írtunk, a tovább mögötti videó pedig a folytatást fedi fel.

Tovább…

Pilot: The Undoing

2020. 10. 26. 21:30 - Írta: human

92 comments | kategória: kritika,minisorozat,pilot-mustra

Tudhattam volna, hogy nem történik majd szinte semmi a pilotban?! Az HBO nagyobb őszi dobása ez a könyvadaptáció, nem meglepő módon a két főszereplő miatt, de emellett tökéletesen illik rá a nagy film kifejezés is – sajnos teljesen negatívan értve ezt. Na jó, azért erotikus thriller nem gyakran jön szembe velünk manapság mozifilm formájában.

Konkrétan az van, hogy a pilotból ki sem lehet hámozni a nagyobb kép vonásait sem. Vagyis ha valaki olvasta az alapokat, akkor tudja, hogy egy bűneset után a családjának élő kedves nő élete darabokra hullik. Na, most a kezdő részben ebből szinte semmi nem látszik.

Nyilván kell alapozás, de nekem nem jött az sem át teljesen, hogy mennyire tökéletes lenne a főszereplő párkapcsolati terapeuta élete, ami majd darabokra hullik. Halálunalmas mindennapokat láttunk, amit épp felrázott volna egy sokat meztelenkedő nő az utalásaival. Rendben, békések voltak a mindennapok, de nem volt semmi plusz, és nézőként igazából a béke sem tűnt annak, hiszen a felső 1%-ba néztünk. Viszont a fő rejtélyre csak nagyon apró utalások voltak.

Visszás volt, ahogy a flashforward szerkezetet használták, vagy csak nekem van már tele mindenem vele? Itt is, valaki sokkolva néz valahova, aztán bumm, 2 nappal korábban. Ellenben amikor eljutottunk oda, amire nézett, akkor semmi extra nem volt mégsem. Teljesen rosszul használták, csak hogy odaszögezzék a nézőt, ahelyett, hogy a fő rejtélyre sütötték volna el.

Mármint nyilván összefügg a flashforward és nem véletlenül nem vagyok sorozatkészítő, de teljesen a férfira utaltam volna inkább, mert a “csak egy haláleset” az szerintem nem sokkoló. Oké, a módja kicsit az, de akkor is. Ezzel szemben ha végig ferde szemmel nézünk már az elejétől a pasira, az rögtön a 2. részt is felvezeti.

Vannak sejtéseim, hogy mi lesz ebből, de egy kicsit olyan érzés, mintha egy egyszerűbb sztori lenne széthúzva. Amit viszont az elkészítési módja és a szereplőgárda természetese még bőven kihúzhat a bajból, és valami szórakoztatót kanyaríthat belőle? Nem nyomozós lesz a végeredmény, helyette inkább a karakterek és a titkok lassú kiderülése van középpontban.

A fényképezés remek, és nem elég, hogy Hugh Grant és Nicole Kidman volt a pilotban, de például Donald Sutherland is feltűnik. Rajtuk kívül is sok az ismert arc, tele van veteránokkal a Tudhattad volna.

A végeredmény? Na jó, adok fél pontot kivételesen, 6,5/10, mert a körítés miatt el lehet nézni. Kicsit döcögött a pilot, de annyira nem készültem ki a végére, és nem akarok mindenkit lebeszélni előre, mert a minősége miatt szerintem szórakoztató lesz jó pár embernek.

Emlékeztető: Tudhattad volna 1. évad

2020. 10. 26. 19:30 - Írta: winnie

4 comments | kategória: ajánló,kampány,minisorozat

Ma. HBO. 20:00. The Undoing – 1×01 (kritika + magyar feliratos előzetes + szinkronhangok)

Nem meglepő, hogy az HBO kiemelt premierként kezeli az eredetileg tavaszi premiernek szánt sorozatot Nicole Kidman és Hugh Grant főszereplésével, aminek alapja Jean Hanff Korelitz itthon is megjelent könyve, készítője pedig az egyik legprolifikusabb amerikai sorozatkészítő David E. Kelley, és a rendezője is elég nagy név.

Kritikával jövünk majd, de addig is jöhetnek ide vélemények a kezdésről. A hivatalos tartalom:

A David E. Kelley forgatókönyvíró (Hatalmas kis hazugságok) és Susanne Bier rendező (Éjszakai szolgálat) összefogásával készült hatrészes minisorozat középpontjában Grace Fraser, a sikeres terapeuta (Nicole Kidman), és családja, a férje (Hugh Grant) és a fiúk (Noah Jupe) áll. Egy éjszaka – egy erőszakos haláleset és egy sor borzalmas felismerés következtében – feje tetejére áll Grace tökéletesnek hitt világa. A nyilvánosság előtt esik szét az élete, és nem könnyű egy újat teremteni.

Previous Posts