login |

Posts filed under 'minisorozat'

Emlékeztető: Egy nagyon angolos botrány

2018. 11. 02. 20:00 - Írta: winnie

Add comment | kategória: ajánló,Anglia lecsap,kampány,minisorozat

Ma. 21:00. HBO. A Very English Scandal – 1×01 (kritika + szinkronos promó)

Alapvetően a kritikában mindent leírtunk erről a tényleg nagyon jó angol sorozatról, amiben Hugh Grant brillírozik egy valóságban is megtörtént eseményekre építkező sztoriban.

Délelőtti videó 4.: Egy nagyon angolos botrány

2018. 11. 02. 11:55 - Írta: winnie

2 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

Ma lesz a tévés premierje az A Very English Scandal-nek, ami nem egyszerű stílusú, de piszok jóa tovább mögött a szinkronos előzetes.

Tovább...

A Very English Scandal – írta: speranza

2018. 10. 28. 21:31 - Írta: vendegblogger

1 comment | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

Az idei év egyik legkellemesebb BBC-s meglepetése volt ez a Hugh Grant és Ben Whishaw főszereplésével készült minisorozat, amely egy megtörtént esetet dolgoz fel a komoly témához képest meglepően könnyed hangvételben. Voltak pillanatok, amikor gyanút fogtam, hogy nem paródiát látok-e, hiszen a valóságban aligha volt ennyire vicces a szituáció.

A forgatókönyvet John Preston azonos című könyve alapján Russell T. Davies készítette, a rendező pedig Stephen Frears volt. A sorozat címéhez hűen egyébként a tálalás is nagyon angol, bár be kell, hogy valljam, ami egy-két jelenet abszurditását és kivitelezését illeti, nekem néha bevillant a Fargo.

Jeremy Thorpe – aki a Liberális Párt képviselője, majd vezére volt a 60-as években – homoszexuális viszonyt folytatott egy fiatal „alkalmazottjával”. Ahogy telt az idő – a cselekmény mintegy két évtized történéseit öleli fel – az addigra már rég véget ért kapcsolat egyre terhesebbé kezdett válni a házas Thorpe ranglétrán való emelkedése közben. Két barátja segítségével ezért megpróbáltak végleges megoldást találni a „problémára”.

A három epizódot nem azért érdemes megnézni, hogy megtudjuk hogyan végződött az eset (azt pár kattintással anélkül is megtudhatjuk), hanem a fenomenális színészi játékért, amit közben láthatunk, mert komolyan mondom, rég szórakoztam ilyen jól.

Amikor először olvastam a sorozatról, még nehezen hittem el, hogy Hugh Grant a szépfiús, romantikus alakítások után hiteles tud lenni egy ilyen karakterben, de már az első percekben meggyőzött róla, hogy alábecsültem a képességeit. Bár ő a húzónév, a karizmatikus képviselő szerepében, a többiek semmivel sem maradnak el mögötte.

Ben Whisaw különösen brillírozik „Nyusziként”, azaz Norman Josiffe/Scott képében. Kettejük közös jelenetei, ahogy a simulékony modorú, kiváló intellektussal megáldott, művelt parlamenti képviselő becserkészi a naiv(nak tűnő), mentális problémákkal küzdő, vidéki lovászfiút, egyszerűen zseniálisak! Hozzájuk hasonlóan Alex Jennings is telitalálat Peter Bessell szerepére, aki akkoriban Thorpe közeli barátja volt.

Azt tudni kell, hogy a cselekmény kezdetén, a 60-as évek Nagy-Britanniájában a homoszexualitás még bűncselekménynek számított. Emiatt egy politikus könnyen zsarolhatóvá vált, ahogyan azt a jelen történet is mutatja. Időközben változott ugyan a jogi környezet és mire a botrány napvilágra került, Jeremy-nek a szexuális irányultsága miatt már nem lett volna annyi vesztenivalója (legalábbis jogilag, mert a viszony morális megítélése nem változott).

Ő azonban sok év után is hajthatatlan maradt és továbbra sem akarta kiadni Norman egészségbiztosítási kártyáját. Ez volt ugyanis az a banánhéj, amely elindította a tragikus eseményeket.

Az epizódok közben többször is elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az, hogy az úgynevezett „barátai” közül egyik sem volt elég erélyes ahhoz, hogy lebeszélje Thorpe-ot a tervéről. Mert érthetetlen, hogy miközben mindenki látja a helyzet irracionalitását, a környezetében mégsem tudja senki sem kivonni magát a politikus lehengerlő hatása alól.

Aztán a cselekmények során időnként kicsit bevisznek bennünket a politikai színfalak mögé is, ami megvilágítja, hogy mi is az oka a nagy összetartásnak. Bemutatják, hogy hogyan, milyen eszközökkel szerzik meg a politikusok a támogatást az általuk fontosnak tartott ügyekhez, vagy az előbbre jutásukhoz. Álságos világ ez, amit az érdekek mozgatnak, és amit a sorozat nagyon jól tükröz, de ahogyan a többi kényes témához, ehhez is angolos humorral nyúltak hozzá.

Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy az általam egyik legjobb karakterszínésznek tartott David Bamber is feltűnik egy nyúlfarknyi mellékszerepben (Lord Arran). Ő ismét csak megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy egy vérbeli brit színész a világon bármit, de tényleg bármit hitelesen el tud játszani. (Akár még azt is, hogy állatbarát arisztokrataként egy borzokkal teli kastélyban éli a mindennapjait, gumicsizmában.)

Szóval az Egy nagyon angolos botrány azon sorozatok egyike, amit feltétlenül látni kell! Persze csak azoknak, akik nyitottak a témára és három órányi felhőtlen szórakozásra.

Pilot: The Cry

2018. 10. 24. 14:50 - Írta: gromit

5 comments | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,pilot-mustra

A BBC pár hete bemutatott 4 részes minisorozata Helen FitzGerald regényéből készült pszichológiai dráma az anyaságról, házasságról (annak összetartó erejéről, illetve széteséséről), Jenna Coleman és Ewen Leslie főszereplésével.

Skóciában az újdonsült kismama, Joanna és párja, Alistair gyerekelhelyezési perre, és ehhez nagy útra készül Ausztráliába. Alistair előző házasságából származó, kissé problémás tini lányát szeretné magukhoz venni (akinek ránézésre Joanna inkább tűnne nővérének, mint pótanyunak).

Természetesen az útra magukkal viszik a háromhónapos kisbabájukat is. Eleve nem ígérkezik sétagaloppnak, a nagyon hosszú repülőút gondterhelt és kimerítő, de az igazi, életüket megváltoztató fordulat csak utána jön. A kisbaba eltűnik.

Elég hamar kiderül, hogy a The Cry történetmesélése nem lineáris. Össze-vissza ugrálunk az időben, események és helyszínek között. Szép lassan (értsd: nagyon lassan) bontakozik ki a történet és a karakterek személyisége. A skóciai tárgyalótermi jeleneteknél eleinte mi csak annyit tudunk, hogy történt valami.

Természetesen elindult helyben egy nyomozás, de közben a média és a közvélemény kereszttüzébe is kerül a pár. Fontos, hogy a közvélekedés pozitív legyen, az senkinek nem segít, ha mindenkinek megvan a véleménye, hogy Joanna mennyire volt jó anya.

Nézői szemmel a The Cry nem egy könnyed darab. Az elején nyers őszinteséggel mutatja meg egy fiatal anya küszködését a szülés után, állandó gyereksírással, kialvatlansággal (ez csak a felvezetés a történethez, de persze visszatérő motívum lesz). A tempó kifejezetten lassú, némely jelenetben szinte már “megalszik a tej a szájában”, különösen az első részben, amikor tényleg nem sok minden történik.

A nehezebb, nehézkesebb kezdés ellenére megéri maradni, sokkal többről szól a történet, mint elsőre látszik. A második rész végi fordulat megdöbbentő, bár nem feltétlen váratlan (én számítottam rá). Mindemellett ezen a ponton még nem látszik, mire fog kifutni a sorozat, pontosan miről is szól az a bírósági tárgyalás.

Délelőtti videó 3.: Gladbeck / 54 Hours

2018. 10. 01. 11:30 - Írta: human

Add comment | kategória: Európa is létezik,minisorozat,video

Egy német gyártású, de Amerikában pár hete a Sundace Now-ra felkerült minisorozatról van szó, ami igaz történeten alapszik. 1988-ban játszódik, amikor az egész nemzetet felrázta, amilyen és mennyiségű hibákkal kezelt a média és a rendőrség egy túszhelyzetet.

A tovább mögötti előzetes eléggé kemény, főleg ha hozzávesszük, hogy nagyjából így meg is történt. A főbb szerepekben: Sascha Alexander Gersak, Alexander Scheer, Johannes Allmayer, Marie Rosa Tietjen, Amelie Kiefer, Ulrich Noethen, Albrecht Abraham Schuch.

Tovább…

Emlékeztető: Piknik a Függő Sziklánál

2018. 09. 05. 19:00 - Írta: human

4 comments | kategória: ajánló,Ausztrália megmutatja,minisorozat

Ma. 21:00. Filmbox Premium. Picnic at Hanging Rock – 1×01 (angol előzetes)

Az ausztrál minisorozat Joan Lindsay azonos című, elismert regényén alapszik. A történet középpontjában egy tanárnő és három diákja áll, akik eltűntek Ausztrália vidékes táján 1900-ban. Az évad során bemutatják nyomozást, és azt is, hogy a diákokra milyen hatással volt az eset.

Az egyik főszereplő Natalie Dormer, aki miatt talán érdemes belenézni? Már, ha valaki ek kimaradt eredetiben.

Délelőtti videó 3.: The Bobby Brown Story

2018. 09. 05. 11:30 - Írta: winnie

Add comment | kategória: minisorozat,video

A BET a The New Edition Story című minisorozat kvázi folytatásaként elkezdte a 2*2 részes The Bobby Brown Story-t, ami a New Edition énekesének szólókarrierjére és magánéletére fog koncentrálni, mely a szex, a drogok és a rock & roll körül forgott. (Woody McClain természetesen visszatér Bobby Brown-ként.)

Előzetes a tovább mögött. További szereplők: Mekhi Phifer, Gabrielle Dennis, Lil Rel Howery, T.K. Carter, Laz Alonso, Lance Gross, Alyssa Goss és Sandi McCree. Tovább…

The Prey / De Prooi

2018. 08. 11. 15:37 - Írta: gromit

Add comment | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Nemrég a Bad Banks kapcsán elméláztam azon, hogy vajon egyetlen bankár össze tud-e hozni önmagában is banki válságot vagy csődöt.

A valóságban is láttunk rá példát, a legnagyobb / leghíresebb az egyik legrégibb bank, az angol Barings Bank bedőlése volt a 90-es években, amit valóban egyetlen bróker (gyakran illegális) ténykedése idézett elő. Úgy nézem, arról az esetről könyv mellett csak film készült, de lehet találni olyan sorozatot is, ami valós eseményeket dolgoz fel a banki világból.

Az élet egyszerű. Vagy vadász vagy, vagy préda.

A The Prey (eredetiben: De Prooi) című holland minisorozat egy holland bankár, Rijkman Groenink, az ABN AMRO bank egykori, nagyon nagyra törő ambíciójú vezetőjének tündöklését és bukását mutatja be 3 részben. Műfaját tekintve dráma, de láttam klasszikus tragédia és pénzügyi thriller besorolást is – és valóban ezek jegyeit ötvözi a sorozat.

Egy bankár megbízhatóságot sugároz és nyugalmat. Egyenes ember. És unalmas.

Az animált, vadászos főcím rögtön felkeltette az érdeklődésemet, de a kezdés láttán a lelkesedésem valamelyest alábbhagyott. Az  időbeli ugrások és flashback-ek mellett nehezítette a befogadást az is, hogy a sok idősödő öltönyös ember beszélgetése láttán úgy éreztem, a bankárok tényleg unalmasak. Pedig fontosak volt ezek a mindenféle találkozók, ahogy próbálják eldönteni, ki lenne a legalkalmasabb a bank vezetői posztjára, és ki-ki saját magát vagy pártfogoltját ajánlgatja.

Nem sokat segít, hogy legalább ránézésre nem egyformák az öltönyösök (avagy a színészek), de így se tudtam, hogy ki kicsoda. (A sorozat végeztével érdemes volt újranéznem az első részt, de ha nem akartam volna róla írni róla, biztos nem mentem volna vissza.) De már az első részben is akadtak olyan dolgok, amiért megérte maradni, a beiktatási beszéd pedig feltette a részre a koronát, vagyis a Glóriát.

Az új főnök, Groenink nem az a tipikus unalmas bankár. Eléggé önfejű, kiállhatatlan, egyedi humorát senki se díjazza (nem csoda). Sikereiért viszont megkapja a kellő elismerést és tiszteletet mindenkitől, de nem egy közkedvelt figura. Ahogy egy mellékszereplő meg is állapítja, senki se szereti a bankot, a vezetőjét meg pláne nem. A színészi alakítás meggyőző.

A sorozat a szakmai részre, a pénzügyi eseményekre koncentrál, csak néhány, elég szorosan kapcsolódó magánéleti jelenetet fűznek bele Groenink, illetve személyi asszisztense, Julia életéből (pl. feleség segít nyakkendőt kötni, teniszezés közben érkező állásajánlat. Julia otthoni beszélgetései a párjával rövidek, de nézői szempontból informatívak.)

A sorozatban a zenei aláfestés nem hangulati elem és nem is csak egyszerű kiemelésre szolgál, hanem a klasszikus tragédiamesélés szerves része. Vannak szépen megkomponált jelenetek (pl. az első rész végén felcsendülő Gloria, küzdősport-közvetítés Bach-muzsikára), a legnagyobb, legemlékezetesebb a sivatagi ralis csapatépítés, ami nagyon sokat elmond a szereplőkről, és a közöttük lévő viszonyokról is.

Összességében érdekes volt, és örvendetes (bár kicsit meglepő is), hogy bekerült Walter válogatásába. A megtörtént eseményes és/vagy bankos téma iránt érdeklődőknek mindenképp ajánlom. Ha valaki csak egy karakterdrámát vagy thrillert keres, lehet hogy a sok szereplő és pénzügyes eszmecsere miatt nehézkesnek fogja érezni.

Waco – írta Sawyer

2018. 08. 10. 21:37 - Írta: vendegblogger

25 comments | kategória: kritika,minisorozat

Waco, Texas, 1993. Az ATF és FBI lerohanja a David Koresh által vezetett Dávidista szekta Mount Carmel Center nevű székhelyét.

Valós események? Igen. 6 részes, tavasszal bemutatott minisorozat (itt a pilotkritika a részletekkel) az amerikai történelem egyik legnagyobb botrányt keltő hatósági rajtaütéséről? Igen. Ez a Waco.

A Paramount Network nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ezt a történetet óhajtotta a tévénézők elé vinni, hiszen a hasonló témájú adaptációkkal az a gond, hogy vagy túlságosan unalmasan mutatják be, vagy annyira eltúlozzák, hogy hatásvadászat sül ki belőle, utána olvasva pedig illúzióromboló, ha kiderül, hogy sok minden nem is úgy történt, ahogy mutatták.

Na, itt sikerült úgy összerakni a hat részt, hogy egyáltalán nem untuk, és – főleg, mivel önhibámból utánajártam a sztorinak – tűkön ülve vártam a végkifejletet. Pedig az elején nagyon nem tetszett, hogy flashforwarddal indít a Waco, egy olyannal, amibe aztán csak a második rész végén csatlakozunk be. A tovább mögött spoileresebben folytatom. Tovább…

Le Chalet / The Chalet

2018. 08. 04. 15:31 - Írta: winnie

12 comments | kategória: Európa is létezik,kritika,minisorozat

Amikor a francia Le Chalet felkerült a Netflix-re (alapból nem az övék, egy francia csatornán ment le ez a 6 rész), azonnal felvéstem a nézősök közé a rövid egy mondatos blurb alapján, ami a francia Alpokban egy elszigetelt nyaralóban ragadó barátokat említett, halálos csapdát és múltbéli titkok napvilágra kerülését. Na, mondom, ez a kedvenc műfajon és el is képzeltem magam előtt egy mészárlós horrort, mint a Slasher 2. évadja (aminek nagyjából ugyanez az alapsztorija).

De nem. A Le Chalet még véletlenül sem Slasher, inkább az Agatha Christie-féle Tíz kicsi négerre hajaz (tucat szereplő, elvágva a külvilágtól és valaki ritkítani kezdi őket) vagy, ha sorozatos példa kell, akkor a Harper’s Island-re, de azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy semmi horror nincs benne. A sok gyilkosság zöme nem grafikus, nem a trancsírra és iijesztgetésre mentek rá, bár némelyik holttest biztos, hogy nem kellemes látvány.

A sorozat egy kikérdezéssel indít, amiből kiderül, hogy valami ronda dolog történt egy kis, pár ember által lakott francia hegyi faluban lévő vendégházban, és egy túlélő emlékeit próbálják összerakni – ez a szál még párszor vissza fog térni. Ezt követően visszaugrunk az időben, és láthatjuk, amint egy házasodni készülő ifjú pár megérkezik a nyaralóba, másnap pedig a haverok és egyéb meghívottak is megjönnek. A gond csak az, hogy a vonatról leszállva az első rész végére totál elszigetelődnek a külvilágtól, majd pedig a kiutat keresve egyiküket csúnya “baleset” éri.

Persze mire elérünk eddig, már tudjuk, hogy valami nem stimmel, hiszen az első percekben is láthatunk egy megkötözött, véres embert a környékén akkor még gőzünk nincs arról, hogy kit), később pedig történik egy csúnya gyilkosság (nem mindenki fogja tudni, hogy ki hal meg – az elején ezek a randomnak tűnő dolgok elég zavaróak), ami elhinti azt, hogy a folytatásban is arra kell számítani, hogy egy gyilkos garázdálkodik a barátok között. Sőt, lehet, hogy a barátok egyike a tettes.

De miért az öldösés? Valaki pszichopata, vagy okkal történik mindez? Erre a kérdésre hivatott választ adni egy 20 évvel korábbi, ugyancsak a faluban, Valmoline-ban játszódó szál, amikor is a nyaralóban egy család költözik (papa, mama, kislány, kisfiú) abban a reményben, hogy az író családfő ihletet tud meríteni a környezetből. Ő azonban a helyi kocsmárosnővel foglalkozik inkább.

Twitter-en is írtam, hogy kezd az az érzésem lenni, hogy túlcsordulok a múltbeli disznóságok jelenben tapasztalt következményeivel foglalkozó sorozatokból – ilyen ugye mostanság a Sharp Objects, ilyen volt nemrég a Safe, és a már említett Slasher első és második szezonja is. Ez nem panasz, a “műfajt” nagyon szeretem, csak sokadjára már látványosabbak a panelek, és mondhatni itt is arra csupaszítható le a múltbéli történet, hogy milyen rossz dolog történt anno – és mi váltotta ezt ki?

Aki bele akar kezdeni a Le Chalet-ba, annak egyrészt azt érdemes tudnia, hogy a rövid évad ellenére sem pörgős a sorozat, bár kapunk erős cliffhanger-öket, de filmszerű a felépítése, vagyis az első harmad (1×01-02) csak lassan csordogálva alapozza a karaktereket, és nem lesz olyan benne, hogy “beindul” a sorozat, bár értelemszerűen a finálé a legmozgalmasabb. (Sokáig még az sem egyértelmű, hogy gyilkosságok lesznek, de a dinamikusan változó, vérfolyós főcím azért sunyi módon utal erre.)

Másrészt pedig ez egy olyan sorozat, amit érdemes nem hetiben vagy hosszabb kihagyásokkal nézni, mert rengeteg benne a karakter. Anno írtam a Dark-nál, hogy vezetnek kellett a neveket és a szereplők családfáját, s bár itt erre nem volt szükség, de amellett, hogy van több, mint egy tucat karakter, a másik idősávban még ugyanennyi szerepel legalább – némelyik fiatalabb változata a jelenkori éneknek (vagy más színésszel, vagy ugyanazzal), mások pedig a jelenben nem jelen lévők.) Arról nem is beszélve, hogy már az első percekben, a kikérdezésnél bedobnak neveket, akikről akkor még fogalmunk sincs…

Fent már írtam párhuzamként a Sharp Objects-et, amit csakis azért hozok elő, mert szerkezetileg hasonlítanak (egyébként totál más a műfaj és a sztori), és mert jó példát ad számomra, hogy mi érdemel nálam kaszát és mi nem.

Mindkét sorozatnál egyértelmű, hogy a jelen történéseivel párhuzamosan szép fokozatosan kibontják a múltat, mindkét sorozatnál lassan történik mindez, egyre többet mutatnak meg és pontosan tudjuk azt is, hogy mindkettőnél a finálé fogja feltárni a nagy disznóságot, akkor fog görcsbe rándulni a gyomrunk. Egyik sorozat sem tempósabb a másiknál, mégis az egyiket végignéztem, míg a másikból kiszálltam az 1×02-nél, pedig az HBO krimije igényesebb és a színészek is kiemelkedőek benne. Mi ennek az oka?

Egyszerűen az engagement, amit hirtelen nem is tudom, hogy írjak körül. A Le Chalet-ban is voltak unalmasabb és “mi történik most, mi van?”-részek, azonban jobban szerettem nézni. Talán a festőibb környezet miatt (bár mindkét sorozatban kihalt város van), de szerintem sokkal fontosabb tényező volt, hogy az itteni karakterek valamivel jobban érdekeltek (az ottaniak a főhősön kívül semennyire…), az egésznek a hangulatát pedig egyszerűen imádtam.

A hangulatot egyrészt a festői környezet alapozza meg, nem csak a hegyek, hanem maga a hegyi falucska is nagyon aranyos, de nálam az aduász Samuel Hercule zenéje volt, amibe azonnal beleszerettem az első főcímnél (nyilván, mert a Clawfinger-féle Do What I Say óta szeretem a gyerekek által énekelt baljóslatú dalokat), és később is voltak zseniális és érzelmes zongorás témái.

Ami a rejtélyt illeti, kicsit ambivalens érzéseim vannak. Alapvetően nem hiszem, hogy a Le Chalet akkora meglepetésekkel szolgálna a gyilkos személyét vagy motivációját illetően, de spoiler nélkül azért van olyan komponense a kriminek, amin meg fogunk lepődni. De az biztos, hogy aki az elején is figyel, az egyes snittek, illetve némelyik karakter viselkedése alapján pár fontos dologra simán rájöhet. De mintha a készítők is ezt akarták volna, legalábbis nem nagyon rejtegették.

Kifejezetten szerettem a Le Chalet-t, és ez simán újranézhető sorozat abban a tekintetben, hogy a teljes képet ismerve korábbi jelenetek egy része már pontosabban értelmezhető lesz. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy odaszögezett a székhez. Nagyon hangulatos volt, a zenéje napok óta loop-on megy a fülemben, de az biztos, hogy a kábé hat órás hosszt a darálás ellenére is majdnem kétszer annyi idő alatt tudtam le.

Mint írtam, ez is azon sorozatok közé tartozik, amik lassú építkezést követően a végére payoff-ot adnak, összeállnak, de ha valakinek a kezdés vagy a stílus nem jön be, nem hiszem, hogy megérné kitartani, akkora WTF vagy reveláció még a gonosz zárás ellenére sincs a záró részben, ami feledtetné az esetleges korábbi szenvedést. De esetemben szerencsére nem volt szó ilyesmiről, elmerültem a világban, és szokás szerint szembesültem a végére az emberi gyarlósággal.

Amellett, hogy a lassúság némi türelmet kíván, kritikaként talán azt említeném, hogy gőzöm nem volt arról, hogy egyes szereplők mit csinálnak, amikor épp nem velük történnek a dolgok. Ha nincsenek képernyőn, egy részük mintha nem is létezne, és csak akkor kapják elő őket, ha épp szükség van rájuk. Lehet, hogy az írók pontosan követték mindenki útját egy grafikonon, de nekem abszolút az az érzésem, mintha képen kívül vákuumban lenne a zömük, annyira nem részei a cselekménynek.

Délelőtti videó 2.: Ordeal by Innocence

2018. 07. 27. 10:50 - Írta: human

Add comment | kategória: Anglia lecsap,minisorozat,video

Az alibi című Agatha Christe-könyv új adaptációja, amit tévében tavasszal mutattak be, most az Amazon-ra is felkerült, és így végre mutathatunk belőle egy hosszú előzetest is a tovább mögött. winnie szerint 10/10-es volt a mini, a vendégkritikánkat pedig itt olvashatjátok róla.

Tovább…

Ordeal By Innocence – írta speranza

2018. 07. 20. 21:37 - Írta: vendegblogger

23 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,minisorozat

A karácsonyi premiernek tervezett, de végül újraforgatások miatt tavasszal bemutatott Ordeal By Innocence Agatha Christie azonos című regényének legújabb minisorozatos feldolgozása az And There Were None és a The Witness For The Prosecution után. A sztori sokak számára lehet ismerős, hiszen két alkalommal is készült belőle filmváltozat. Az egyikbe (Az alibi) még Miss Marple figuráját is beledolgozták, aki eredetileg nem szerepelt a könyvben.

A BBC azonban az eredeti felálláshoz ragaszkodott, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tértek volna el a könyvtől, olykor elég fontos részletekben.

Az Argyll család mindentől távol, egy hatalmas házban él, öt adoptált gyerekkel az anya, Rachel irányítása alatt. Látszólag minden adott a „big happy family” feelinghez, valami mégis félresiklik. A családanyát 1954 karácsonyán meggyilkolják, a gyilkossággal pedig az egyik fiút (a család fekete bárányát) gyanúsítják. Jack hiába hangoztatja ártatlanságát, senki sem hisz neki, de mivel még a tárgyalás előtt meghal a börtönben, a bűnössége hivatalosan sosem kerül megállapításra. Az életben maradtak ezután megpróbálják feldolgozni a történeteket.

Másfél év elteltével a gyerekek és a házvezetőnő épp az idős apa, Leo új esküvőjére készülődnek, amikor betoppan egy hívatlan vendég – a tanú – aki a gyilkosság estéjére alibit tud biztosítani a fiúnak.

A családfő ugyan nem hisz neki, de azért dr. Calgary-nek mégis sikerül elhintenie a kétely magvát a családtagok között. Igazat mond-e a hirtelen felbukkant idegen, miután annyi sarlatán zaklatta már a családot? Ha Jack-nek biztos alibije volt, akkor ki a valódi gyilkos? Hogyan tudott ennyi ideig együtt élni a bűnével? És hogyan tud a család megbirkózni a gondolattal, hogy talán még mindig közöttük él az elkövető? A sorozat az ártatlanság/bűnösség pszichológiáját veszi górcső alá.

A családtagok visszaemlékezéseiből lassan kibontakozik a dráma. Kiderül, hogy szinte mindenkinek lett volna indítéka megszabadulni a rideg, zsarnoki „anyától”. A bizonytalanság és a gyanakvás befészkeli magát a szereplők tudatába. A csendes felszín alatt megbúvó konfliktusok, féltékenység, gyűlölet, szeretetéhség, kapzsiság, eltitkolt szerelmek napvilágra kerülnek.

A baljóslatú hangulatot lassított és közeli felvételekkel, valamint a szereplők elszigetelt bemutatásával teremtik meg. Egyes jeleneteket pedig újra és újra lejátszanak, csak éppen mindig valaki más szemszögéből látjuk az eseményeket.

A környezet és a fényképezés lenyűgözően szép. A sorozatnak egy gyönyörű, 18. században épült skót kúria, az Ardgowan Ház biztosított forgatási helyszínt.

A szereplőgárdából Bill Nighy, Matthew Goode, Anna Chancellor és Eleanor Tomlinson (a Poldark Demelzája) lehet elsősorban ismerős. Érdekesség, hogy a sarkkutatót alakító Luke Treadway láttán azt hittem, hogy a Penny Dreadful dr. Frankensteinjét látom viszont, de amikor utána néztem, kiderült, hogy tévedtem. A két színész ugyanis ikertestvére egymásnak, és Harry Treadway alakította Frankensteint. Az ikrek nem csak külsőre hasonlítanak, de a játékuk is totál ugyanolyan.

A minisorozat atmoszférája borzongatóan jó. Remekül visszahozza az 50-es évek hangulatát és a feszültség is szinte tapintható minden jelenetben. Ez a változat jól illeszkedik a pár éve elkezdett új Agatha Christie-feldolgozások sorába, hiszen amíg a korábbi filmek/sorozatok inkább a krimi jelleget domborították ki a regényekből, addig ez az újabb vonulat már a drámát, a szereplők belső motivációit, jellemét helyezi előtérbe.

Ebben pedig a britek verhetetlenek. Meggyőződésem, hogy Agatha Christie műveit csak ők tudják úgy adaptálni, hogy a nézőben ne maradjon a végén hiányérzet. (Még akkor is, ha ezt-azt megváltoztatnak a regényhez képest). Bár ettől a megközelítéstől kicsit vontatottabb lehet a történetvezetés, ami nem feltétlenül jön be mindenkinek.

A legjobb alakításokat a Durrant házaspár (Eleanor Tomlinson – Matthew Goode) és Leo (Bill Nighy) nyújtják. A lebénult Philip kegyetlensége rendszerint a szeretetére kétségbeesetten vágyó Mary-n csapódik le. (Vagy azon, aki épp kéznél van.) Ő a kígyó a „paradicsomban”, aki megmérgezi a körülötte élők lelkét. A karakterek közül rajta kívül senki sem egyértelműen jó vagy rossz, mindenkinek van ilyen és olyan oldala is, ami sokat árnyal az összképen.

Hogy negatívumot is említsek, nem értem, miért kellett dr. Calgary figuráját ennyire szánalmassá, hiteltelenné tenni. Hacsak nem az ártatlanság/bűnösség problematikáját akarták ezzel is kihangsúlyozni. Ennek köszönhetően pedig a gyilkosságokat (mert több is történik) nem egy konkrét szereplő fedi fel, hanem amolyan közös munka lesz belőle.

Ami pedig a záró epizódban történteket illeti… nos, a fordulatokra Agatha asszonyság szemöldöke is magasra szaladna, mert a tálalás és a végkifejlet is gyökeresen eltér minden előző verziótól. Először berzenkedtem ugyan ellene, mert a lelkemben lázadozott a könyvrajongó, de ha „friss szemmel” nézem, akkor az eredetinél is zseniálisabb és ötletesebb befejezést kapunk.

Szaporíthatnám még tovább a szót, de a lényeg, hogy új kedvencet avattam, mert a három változat közül nekem ez tetszett a legjobban. Ha értékelnem kell, 8/10-et adok az évadra, de ebből egy pontot egyértelműen az elfogultságom adott hozzá.

Previous Posts