login |

Posts filed under 'nosztalgia'

Milyen is volt a The Oblongs?

2022. 06. 19. 15:50 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: ajánló,animáció,kritika,nosztalgia

Nem ma volt az utolsóMilyen is volt a(z) …” posztom, amivel régebbi sorozatokhoz térek vissza és népszerűsítem őket – nem mintha lenne bárkinek is a mai sorozatdömpingben visszatérni 20 évvel ezelőtti sorozatokhoz, nem?

Újabb áldozatom a The Oblongs (itthon Az Oblongs család), az a felnőtteknek szóló, animációs sötét komédia, amiben rengeteg potenciál volt, mégsem találta meg igazán rajongói táborát. Elég zűrös utat járt be kezdve a The WB-n (kvázi a korábbi CW), ahol idő előtt lekerült a műsorlistáról, majd az Adult Swim-re került át a maradék öt epizódjával, amit rajongói petíció segített elő. Így mindössze 13 epizóddal véget is ért 2002-ben, ami egyébként egy gyermeki tragédiákról szóló könyvből készült.

Ebben a 13 epizódban egyébként elég nagy neveket szólaltattak meg: Will Ferrell (legutóbb a The Shrink Next Door-ban láthattuk) és Jean Smart (Hacks!) a húzónevek, de Pamela Adlon, Jeannie Elias és a Sklar testvérek  is ott vannak a stábban, akik rengeteg szinkronmunkával rendelkeznek már.

Ők adják hangjukat az Oblong családnak, akik a szegénynegyedként funkcionáló völgyben laknak, ahova a hegyen lakó gazdagok dobálják radioaktív szemetüket, aminek következtében igazán különleges személyekkel találkozhatunk. A mindig pozitív Bob Oblong például nem rendelkezik végtagokkal, a felesége, a belevaló, folyamatosan alkoholt fogyasztó  és nikotinfüggő Pickles kopasz, gyermekeik közt van az összenőtt a vagány Biff és Chip, a szellemileg visszamaradott Milo, aki barátaival próbál felzárkózni a menőkhöz és a csendes Beth a furcsa dudorral a fején.

Mellettük olyan mellékkarakterek tűnnek fel, mint a túl nagy fenekű kisfiú, az egymellű és állkapocsnélküli tinilány, és melléjük kaptunk még narkolepsziás kutyát, transzvesztita pultost, elhízott és depressziós gyerekeket, sőt, néha űrlényeket is. A gazdagok közt pedig ott a lucsador polgármester, a méreggyár-tulajdonos jóképű apuka és lányai, a Debbie-k, akik megszámlálhatatlanul sokan vannak, pont ugyanúgy néznek ki, de azért a legfőbb Debbie mégiscsak az iskola legmenőbb tanulója.

A család kalandjait követhetjük nyomon, ahogy küzdenek kirekesztettségükkel és szegénységükkel a maguk módján, mindezt a már említett sötét humorral megáldva. Ma nem is tudom, hogy helyt tudna-e állni a sorozat (bár a South Park is még igen sikeres), de néha kifejezetten merészen vág oda a szegényeknek, transzoknak, nagyobb testalkatúaknak vagy bármilyen fogyatékossággal élőknek, ez a fajta humor pedig valószínű nem mindenkinek jönne be.

Ez azonban nagy erénye is a sorozatnak, hiszen bevállalja a politikailag nem korrekt poénokat, de egyszerű gyalázás helyett inkább ötletesen csinálja. A poénok ömlenek, bár meg kell találni azt a karaktert, akitől ezeket be is tudjuk fogadni, én például Milo-val nem igazán tudtam mit kezdeni (ami azért baj, mert a sorozat felében ő a központi karakter), de Pickles beszólásait és Bob reménytelen optimizmusát imádtam minden pillanatban, ahogy a Debbie-k rich people problémáit is.

Nehéz többet mondani a sorozatról, hiszen anélkül, hogy leírnék néhány poént, nem biztos, hogy megfelelően át tudom adni, miért is olyan szórakoztató ez a sötét komédia. Sokszor azon kaptam magam, hogy már a karakterek vizuális ábrázolása, a mondandóik mögötti elfuserált gondolatok azok, amik nevetésre késztetnek és nem feltétlen a tökéletesen időzített poénok, amik igen intelligensek. Több akar lenni a sorozat agymenésnél, és ez be is jön neki – persze azzal sincs baj, de itt vegyítik az abszurd alaphelyzetet az igényes történetmeséléssel.

Sajnálom, hogy már 2002-ben véget is ért a széria, hiszen bőven volt benne humor és eredetiség. Simán lehetett volna a Family Guy és társai mellett egy újabb hosszan tartó animációs sorozat. Vannak még ma is vetítései egyes csatornákon külföldön, így ki tudja, mikor kapnak észbe és érkezik a felélesztés. Én simán nézném.

Milyen is volt a Total Drama?

2021. 08. 01. 15:50 - Írta: Necridus

10 comments | kategória: ajánló,animáció,Kanada odavág,kritika,nosztalgia

Éppen idén néztem újra a Netflixen gyerekkorom egyik kedvenc sorozatának, a Totál Drámának első két évadát, de pár hónapra rá megérkezett a maradék öt is magyar szinkronnal. Örömmel töltött el, hogy a magyar sorozatozók egy része is rákapott, hiszen azóta folyamatosan jelen van a Netflix Top 10-es listájában. Nem véletlenül!

Megragadva a hype-ot vissza szerettem volna olvasni egy régi posztot a sorozatról, de winnie-vel meglepve konstatáltuk, hogy adósok vagyunk Total Drama-írással, így ismét egy nosztalgiázós poszttal érkezem (haladhatna gyorsabban, nem tagadom, de rengeteg az újonc!), ami azoknak szól főként, akik még nem vetették bele magukat a sorozatba.

A Total Drama tehát egy kanadai animációs sorozat 2007-ből, ami a 2000-es évek tipikus személyiségeit megragadva épít fel egy olyan világot, amiben ezen személyiségekkel rendelkező figurákat összerakja egy realitybe, amit úgy általában televíziós stílust parodizál közben. Nem titok, a Survivor képezi a sorozat alapjait, bár meg nem mondom, hogy mennyire észlelhető ez rajta, mert abból egy másodpercet sem láttam. De biztos kulcsszó ez sokaknak.

Az itthon a Cartoon Networkön bemutatott sorozatról azt gondolhattuk elsőre, hogy valami újabb gyerekes ökörség, ehelyett egy olyan szériát kaptunk, amit élvezhetnek a fiatalok és idősebbek is egyaránt. Gyerekként maga a verseny, a kedvenc karakter kiválasztása és annak drukkolás az érdekes, érettebb fejjel pedig hozzácsapódik, hogy pontosan tudjuk, hogy a sorozat végig kifiguráz különböző realityket és személyiségtípusokat.

Animációs természeténél fogva “megrendezett” realityről beszélünk, minden évad versenye a készítők részéről egy jól átgondolt játszma, amiben pontosan tudják, mikor és hol fognak valami olyan drámai eseményt bedobni, ami felforgat mindent. Ezért sem akar a sorozat soha egy percre sem leülni, folyamatosan megy a fődíj utáni kapálózás közbeni hazudozás, cselszövés, szívatás.

De természetesen olyan karakterek is vannak, akik csak élvezik a játékot, vagy egészen extrém személyiségek is vannak, akik gyakorlatilag őrültek. Sikerül ezáltal minden évadban összerakni különféle karaktereket. Nem kell aggódnunk, hogy mindenki szinte ugyanolyan, van itt harcos, bolondos, jószívű, álszent, buta, zseni, lúzer, vagány, reménytelenül romantikus és okoskodó figura is.

Ha ez nem lenne elég, akkor Chris, a műsorvezető folyamatosan felforgatja a versenyzők életét az extrém ötleteivel, ebben pedig társa, Séf legtöbbször segítő kezet is nyújt, így igen sokszor kerülnek a versenyzők olyan helyzetbe, amibe nem egyeztek bele a versenyre való jelentkezéskor (és most direkt nem lőttem le a poént, de rögtön az elején is szembesülniük kell egy nagy meglepetéssel).

Mindez tehát azt okozza, hogy nem engedik egy másodpercre sem leülni a 20 perces epizódokat. Őrült feladatok, dráma a karakterek közt, reality-s viszonyok kiparodizálása (az operatőrök bénázása, a mellékhelyiségben adott interjúk), a kiszavazások és az azokat követő rituálék, a sokkoló csavarok mind garantálják a pörgést, sokuk pedig a humort is.

Mert ez a sorozat, hiába készült abban az időszakban, amikor a túltolt, humortalan darabok kezdtek megjelenni a gyerekcsatornákon, könnyen megkapja tőlem a “vicces” plecsnit. Gyerekként és érettebbként is. A jellemkomikum mellett a helyzetkomikum is folyamatosan jelen van, ha éppen nem a feszült verseny miatt köti le a figyelmét a nézőnek.

Túl szép, hogy igaz legyen, ugye? A végére hagytam a negatívumot, mégpedig azt, hogy talán túl sok epizód készült. Az évadok mind egy-egy versenyt tartalmaznak (Island, Action, Word Tour, Revenge of The Island, All Stars, Pahkitew Island, és The Ridonculous Race), amik nagyjából ugyanarra a struktúrára épülnek: elindul több csapat, fogynak a tagjaik, aztán a végére eltörlik a csapatokat és mindenki mindenki ellen küzd a milliókért.

Valamivel azért ezt fel kellett pörgetni, ezért hoztak be folyamatosan új karaktereket – annyira, hogy az utolsó szezonban már a műsorvezetőt is leváltották. Persze ezzel semmi probléma nem lenne, hiszen így működik egy tipikus valóságshow, de nem egyszer versenyeztették ugyanazokat a karaktereket, akiket korábban is, akikre sokszor nagyobb figyelmet fordítottak, mint az új figurákra – vagy éppen fordítva, viszont sosem volt igazán kiegyenlített módon kezelve a két tábor, néhány figuráról három évad után se tudok két mondatnál többet mondani.

Mondhatni, túltolták, de persze mindig ott a lehetőség, hogy évad végén kiszáll a néző. Azt viszont nem mindig teheti meg, hogy kihagy évadot, hiszen például a Hollywood-tematikát feldolgozó 2. évadhoz eléggé ismerni kell már az S1 karaktereit. Sőt, azt is észben kell tartani, ki nyert, mert simán visszajöhet játszani, ezért sem egészen antológia a Total Drama.

Az évadzárók egyébként úgy készültek, hogy minden finalista megkapja a saját alternatív évadzáróját – a Netflixre ez úgy került fel, hogy X karakter győz az első évad végén, de a második évad úgy kezd, hogy Y karakternek gratulálnak. Egyfelől pozitív, hogy mind a két karakter rajongója megkapja a győztes epizódját, másfelől meg tudja néhányszor bonyolítani a kontinuitást, mert nem közlik, melyik a valódi zárás.

Amit hozzátennék még mindenképpen, hogy a sorozat második és harmadik évadban elkezdtek Talkshow különkiadásokat is becsempészni időközönként az évadba (a harmadik szezonban pedig musicalelemeket is kapunk, mert a World Tour évad eredetileg The Musical címet kapta), amik egyébként ugyanúgy hozták a humoros és drámai pillanatokat, de talán kevésbé érdekesek, mint az, amikor a versenyzők küzdenek a fődíjért.

A Netflixen ugyan hetedik évadként találjátok, de valójában a The Ridonculous Race az első spinoffja a Totál Drámának. A sorozatban először kapunk új műsorvezetőt, aki 18 két fős csapatot versenyeztet a világ körül. Ez már a klasszikus verseny, ahol különböző feladatokat teljesítve kell eljutni a világ egyik pontjából a másikba. Amolyan Ázsia Expressz az egész világon? Egy utazós reality, viszont fontos megjegyezni, hogy ez már kevésbé koncentrál a humorra, ez tényleg a versenyre öszpontosít.

A sorozathoz készült még egy animációs gyereksorozat is (ez már tényleg gyerekeknek való), amolyan előzményszéria, ugyanis a Total DramaRama-ban a megismert karakterek óvodás korszakára ugrunk vissza – én személy szerint nagyon nem örültem ennek a sorozatnak, hiszen szerves része a reality évadoknak az, hogy tök ismeretlen figurákat raknak egymás mellé. De már a harmadik évad premierezett júniusban, úgyhogy lehet, hogy csak egyedül vagyok ezzel.

A nosztalgiázós posztjaimban ki szoktam térni a színészekre: most nyilván szinkronszínészekről van szó, akiket talán passzolnék néhány kivétellel: az egyik a The Falcon And The Winter Soldier-ből megismert Clé Bennett, de itt van még a Disney The Suite Life of Zack & Cody-jának recepciósát alakító Phill Lewis, a Jupiter’s Legacy-ból ismert Scott McCord, valamint Katie Crown, aki a Bob’s Burgers hangjai közül lehet ismerős. De egyértelműen nem a hangok miatt fog valaki a sorozatba beleszeretni, ezért nem is sorolnám tovább.

A Total Drama tehát egy olyan animáció, aminek mindenképp érdemes adni egy esélyt! Az első évad rettentő szórakoztató, a többi talán nem élvezhető annyira, amennyire az első (de persze embere válogatja), mégsem mondanám, hogy nézhetetlen lesz később a sorozat, hiszen továbbra is izgalmas és vicces marad. Csak talán kevésbé ötletes és a teljes összképet tekintve átgondolt.

És az sem véletlen, hogy a Cartoon Network és az HBO Max idén bejelentette, hogy még két évad készül a sorozatból! Én mindenképp ott leszek a premiernél.

Milyen is volt az angol Shameless?

2021. 01. 22. 21:35 - Írta: Necridus

5 comments | kategória: Anglia lecsap,kritika,nosztalgia

Amikor a Birds of Prey-nél azt mondtam, hogy a darák és heti sorozatok mellett szeretek régebbi sorozatokat is megismerni, akkor már tervben volt a Shameless brit verziója, de gondoltam, majd az amerikai végével belevetem magam, mint hiánypótló dark comedy sorozatba. A tervem akkor hiúsult meg, amikor kiderült, hogy a magyar Netflixről lekerül 2020 végén. Meg akkor, amikor rádöbbentem, hogy az amerikai változatot még élvezem is ezzel ellentétben.

Szóval igen, most kicsit csalok, ugyanis a nosztalgia-sorozat (lassan, de azért bővül) ezen áldozatának mindössze negyedét láttam, de az bőven elég is volt számomra, Ahhoz képest, hogy a Shameless (US) a szememben még az évtized sorozata címet is megérdemelte, nem gondoltam, hogy ekkora csalódás lesz az alapanyag.

A brit Shameless 2004 januárjában startolt a Channel 4-on, tizenegy évad után pedig 2013-ban búcsúzott a megmaradt nézőitől (az amerikai 2011-ben indult, így volt lehetőség párhuzamosan nézni a kettőt). A kezdő nézettségről nem találtam elég adatot, viszont a csúcsot negyedik szezonban érte el 3.5 millióval. Ebből a fináléra 1.3 millió maradt, amit nyilván a rengeteg visszatérő alaknak is köszönhetnek.

A sorozat a manchesteri Chatsworth-ban élő családról szól, Gallagher-ékről, akik a társadalom alsóbb rétegét képviselik. Az édesapa, Frank alkohol- és drogfüggő, nem is vesz részt a család életében, ahogy az anya sem, aki egy kamionsofőrnővel egyik napról a másikra eltűnt. Helyettük a legidősebb lány, Fiona neveli a gyerekeket, Lipet, Iant, Debbie-t, Carlt és Liamet. Mellettük még nagyobb szerepet kap a szomszédban élő páros, Veronica és Kevin, illetve a Jackson család, akik Liphez és Frankhez köthetők.

A család nyomorban él, rendszeresen szégyentelenül kell cselekedniük, hogy megkaphassák, amit akarnak, miközben a kiskorúak közül is dolgozik már néhány. Liam még nagyon kicsi, így róla keveset lehet mondani, Debbie a végtelenül cuki fiatal lány, Carl a különc, kissé őrült öccse, Ian a lúzer, aki titokban a férfiakhoz vonzódik, Lip a vagány, aki a nők szoknyáját üldözi, Fiona pedig amellett, hogy testvéreit neveli, igyekszik kihozni a saját életéből is a legtöbbet: így ismeri meg a legjobb barátjával (Veronicával) való bulizás során Steve-et, aki jó srácnak tűnik, de a látszat csal.

A színészek közül mindenképp megemlíteném James McAvoy-t (Steve), mert ő az, akinek sikerült kitörnie, David Threlfallt, mint a főszereplő Frank Gallagher alakítóját, valamint jelen van még Anne-Marie Duff (Fiona), aki a Sex Education Erin Wiley-ja lett legutóbb, Maxine Peake (Veronica) pedig a Black Mirror Metalhead-ben kapott szerepet nem is olyan rég.

A pilotot még nagyon élveztem, hiszen észrevehetetlenek az amerikai verzióval való hasonlóságok, de azért elgondolkodtam, mennyire jött volna be, ha ezt látom előbb (a későbbiekben már jelentősen eltér a sztori). Feltételezem, nem annyira, mert a további részekkel már nem igazán voltam megbékélve. Nagyjából az első évad végéig tartja a szintet a sorozat, addig szégyentelen, vicces és szórakoztató, majd  a második évadtól elindul a számomra unalmas irányba. A többi színészt pedig azért nem emeltem ki az előbb, mert ők is erősen hozzátettek ahhoz, hogy kiábránduljak a sorozatból.

Az S2-től kezdve nem igazán tudott szórakoztatni, fapofával néztem végig a közel 50 perces részeket úgy, hogy az amcsi Gallagherék rendszeresen megnevettetnek – de hogy ne hasonlítgassam folyton, a brit első évadja is ilyen hatást váltott ki belőlem. Utána tört meg valami. Hogy mi az a valami, azt nem is tudom, de hiába pörögtek az események, túlságosan elrontotta az élményt, hogy olyan az egész széria, mintha egy csapat amatőr sorozatozó hobbiból összedobott volna valamit a saját kis félretett pénzéből.

A kamera rángatózott összevissza, gyakran olyan közelről mutatták a színészeket, hogy én ültem inkább hátrébb, mert kínosan éreztem magam. Ráadásul úgy mutatták őket így, hogy a játékuk nem is volt kielégítő. Túl nyers, ha azt mondom, nem is volt mit mutatni? A beszédük gyakran érthetetlen olyannyira, hogy a felirat is csak annyi volt, hogy speaks indistinctly.

Mégis a legnagyobb problémám, hogy azon kívül, hogy a sorozat készítése igénytelennek érződik (ezért meg is lep, hogy lett ekkora siker), üresek a karakterek. Egy-kettő még kapott karakterizálást az elején (illetve a távozásánál, mert azért elkezdtek szállingózni a kiszálló színészek elég hamar), de legtöbbjükről nem tudnék egészen rájuk illő, nem sablonos, két mondatnál hosszabb jellemzést adni, annyira hanyagolták a kidolgozásukat.

Az meg már csak hab a tortán, hogy a lakásukon nem is igazán látszódik, hogy mennyire szégyentelen életmódot folytatnak. Nincs agyondekorálva a ház, de ezen kívül egyáltalán nem tűnnek túl szegény családnak.

Az angol közeg egyébként a my dad helyetti mi ded és a sok fok ju meg venkör mellett nem igazán bontakozik ki a megszokott jobboldali kormányon és az angol reggelin kívül, ami nem is feltétlen baj, csak megemlíteném, hogy az angolosságra vágyók nem éppen itt fogják megtalálni azt, amit keresnek.

Azért örülök, hogy elkészült a brit Szégyentelenek, mert ennek hatására elkezdte az HBO fejleszteni az amerikai verziót, ami végül a Showtime-on kötött ki. Egyértelműen kidolgozottabb, szórakoztatóbb, igényesebb alkotás. Azért sajnálom, mert a sztori millió irányba mehet (és ha jól informálódtam, megy is, elvégre rengeteg új karaktert mutatott be a sorozat az évek során), csak a kivitelezés és a gyenge színészi játék az, ami számomra majdnem nézhetetlenné tette a végeredményt. Azok véleményét viszont szívesen olvasnám, akik tovább is nézték a brit Shameless-t.

Milyen is volt a My Name Is Earl?

2020. 12. 24. 14:50 - Írta: Necridus

20 comments | kategória: ajánló,kritika,nosztalgia

Ismerős az a fickó, aki mindig rosszban sántikál és csodálkozik, hogy miért szivás az egész élete?

Ha nem, sürgősen kezdd el nézni az NBC 2005-ös My Name Is Earl (Nevem, Earl) cimű szitkomját, mert nem tudod, mit hagytál ki! Ha mégis ismered (nem sok sorozat van, amiről már 2006-ban is volt írás a blogon), hatalmas pacsit érdemelsz, amiért életed részévé tetted Greg Garcia remek komédiáját.

A sorozatot nem nézők figyeljenek: a középpontban a minden tekintetben lepukkant és legaljának tekinthető Camden megye áll, azon belül is az egyik legnagyobb csirkefogója, Earl Hickey. Az az Earl, aki szellemileg némiképp hátramaradott öccsével világ életében rosszat cselekedett, majd egy halom pénz megnyerése után elgázolták, s elvesztette a nyereményt. Ez vezette el új életéhez, amit egy dolog vezérelt: a karma.

Innentől kezdődik is azon emberek felkeresése, akikkel Earl valami rosszat követett el, hogy helyrehozza hibáit, lehúzhassa őket a listájáról és a karma ne tegye tönkre még jobban az életét.

Ezalatt pedig egy teljesen egyedi világot épített a sorozat, ahol ha azt hisszük, nincs lejjebb, megnyugodhatunk: mindig van. Egy olyan várost mutat be, ahol egyedi szabályok uralkodnak (szélvihar után aki kapja, marja az elszállt tárgyakat), ahol a nappali prostitúció az egyik legmegbecsültebb szakma a sztriptíztánc után, és ahol a rákbár mindennek a középpontja.

Nem is véletlen, hogy ez a törzshelye a főhőseinknek: Earlnek, aki a sorsát próbálja megváltoztatni, Randynek, aki 30 évesen is annyi ésszel rendelkezik, mint egy 3 éves és vakon követi testvérét. Szintén itt tölti mindennapjait a díva Joy, Earl ex-felesége, aki családanyaként még mindig nem akar megjavulni és feladni a bűnözéssel, valamint Darnell, vagyis A rákos, aki Joy újdonsült férje lett és több titka van, mint az egész városnak együttvéve. És persze nem feledkezhetünk meg a bevándorló szobalány-sztriptíztáncos Catalináról sem.

Azon kívül, hogy Earl narrálása során minden egyes mondat, ami a városról szól, valamilyen humoros elszólást tartalmaz, a karakterek viselkedése és gondolkodása is minden percben megnevettet. Egy másodpercre sem ül le a sorozat, egyszerűen önti  a nyakunkba a humort. Ha épp nem a karakterek, akkor megoldja a narráció.

Az igazi prolik ábrázolásával majdnem átcsap a sorozat a dark comedy kategóriába, de azért nem szabad elvárni tőle semmi komolyabbat, mert mégiscsak az NBC-re készült. De így is bőven át akar kúszni a kategóriába a sajátos humorával, ami a sajátos városból és annak lakóiból származik.

A sorozat tehát egész egyszerűen bemutatja azt, amit ritkán lát az ember a tévében: milyen az, amikor egy teljesen más kultúrából kimászó ember szeretne megváltozni, megjavulni és megjavítani a világot. Mégis egy könnyed szériáról van szó, ami teljességben kielégíti a komédia fogalmát.

Néha ugyan vannak drámaibb részek, de az a néhány jelenetsor egy-egy évadban kitűnően hat az érzéseinkre, mert ilyenkor tudunk rájönni, hogy a legkeményebb álcák és a látszólag legérzéketlenebb emberek is komoly sérelmeket tudnak elfojtani magukban, arról nem is beszélve, mennyi szeretetet képesek kimutatni.

Szorosan összekapcsolható a dráma komolyabb jelenléte az évadok szerkezetével: míg az első évad szimplán epizodikus volt, addig a második, de főként a harmadik szezon komolyabb átíveléseket kapott, mint a börtönélet, a kóma vagy a házasság. Ezek talán gyengébbnek is érződhetnek, de itt sem veszti el magát a sorozat, képes a humorával ugyanúgy magával ragadó maradni.

A harmadik évadot nem is véletlen tartják lejtmenetnek, mert a lista háttérbe szorult, s szigorúan csak a jelenlegi magánéleti problémákra koncentrált a sorozat, ami elnyomta az igazi báját: a listás esetekből és Earl bűnözői múltjából származtatott humor. A negyedik szezon szerencsére visszatért az eredeti formulához.

Muszáj kiemelnem a kedvenc epizódomat, ami remélem, nagyon sok más Earl-nézőnek is egyből beugrik: az Our Cops Is On, vagyis az az epizód, amikor a Cops cimű dokusorozat egyik epizódját Camdenben forgatták. Ez az a rész, amitől könnyesre lehet nevetni magunkat, miközben látjuk, mennyire más világban élnek a sorozat hősei, mint amit mi tartunk normálisnak.

Ritkán dicsérem a magyar szinkront, de most muszáj, én a sorozatot szigorúan magyarul néztem, Jason Lee magyar hangja (Lux Ádám) vezetésével ugyanis az egész magyar stáb remekül helyt állt, tökéletesen passzol minden karakterhez minden hang, és érződik egy halom poénon, hogy a magyarok adták hozzá, így a saját nyelvünkből származó humor is megjelenik.

A Harper’s Island és a How I Met Your Mother után egy újabb remekművet daráltam le 2019-ben (és nem is szeretnék leállni a nosztalgiázós sorozatokkal, szóval mindenképp érkezik majd még ilyen ajánló), ami több, mint 10 éve startolt, és a Junkie-n is sokat szerepelt. A sorozatzáró epizód kritikája itt található. Sajnos nem annak készült, mert elég nagy cliffhangerrel zárul a széria, és Garcia hitt is benne, hogy lehet ötödik évad, amikor az NBC inkább bemutatott neki, és elkaszálta a My Name Is Earl nevű kincset.

De nem is a cliffhanger miatt szomorú, hogy nem lesz több epizód, hanem mert az Earl nem egy sablonszitkom, nem lehet hasonlítani máshoz, egyszerűen egyedi, és a maga hibái ellenére is remek volt.

Milyen is volt a Birds Of Prey?

2020. 06. 01. 19:53 - Írta: Necridus

Add comment | kategória: ajánló,kritika,nosztalgia

Általában mindig van a jó néhány heti országos és kábel sorozatom mellett streaminges dara, és amíg időm engedi, mindig igyekszem valami régebbi sorozatot is besuvasztani. Egyrészt rengeteg veterán, közkedvelt sorozat van, amit még nem láthattam, és szemügyre szeretném venni, miért is olyan sikeresek (vagy éppen csak nosztalgiázni szeretnék). A másik oka, hogy össze lehet hasonlítani, milyen is volt jó pár évvel ezelőtt ugyanazon stílus képviselője, mi is változott azóta – vagy épp mi nem.

A DCTV-sorozatok ősanyja, a Birds Of Prey lett az új áldozatom (az apjukat, a 1990-ben startoló The Flash-t céloztam be ezután, így a nosztalgiázó posztjaim lassan, de folytatódnak), ami 2002-ben premierezett 7,6 millió nézővel, ami akkor a csatorna legjobban hozó premierének számított (18-34-es intervallumot nézve) a WB-n (a CW elődjén), de csak 13 részt ért meg, annyit zuhant a nézettsége.

Ami azt illeti, a #peakTV idején megértem, ha mást választunk, de azért mégsem vallom bűnnek az elkészítését. Igazából voltak részek, amik baromira tetszettek, néhány epizódot csak fapofával néztem végig, az utolsó néhány rész egyre jobb lett, a zárójelenet után pedig nem maradt bennem hiányérzet.

Türelmes vagyok, így végignyomtan, de aki igazán bele akar szeretni egy szuperhősös szériába, annak nem ezt ajánlom. Az akkor 4 éves énem lehet, inkább kiszeretett volna emiatt a szuperhősös világból – bár ez érthető, nem egy gyereksorozatról van szó.

Gyakorlatilag egy Evanescene-videoklipben éreztem magam, vagy a 2005-ös Daredevil filmben, miközben néztem a BoP-ot. A sötét városkép, a 2000-es években menőnek számító, kezdetleges emo stílus, a bőrszerelések, a sminkek, a színvilág és a zene is (+ a Bud Spencer filmekhez hasonló ütéseffektek is megvannak) mind az előbbiekhez hasonlítható.

A látványvilág egy sérült, de büszke katona, nem bújik meg, még ha nem igazán van rajta kellő páncélzat, akkor sem. Ez mai szemmel (és igényekkel) már elég zavaró tud lenni, de ha a Smallville-es effektekkel nem akadt problémánk, itt sem igazán lesz.

A jelmezek pedig hol baromi jók (a ’92-es Batman Returns-ből használták Keaton és Pfeiffer jelmezeit is), mint pl. Batgirlé, hol pedig egy jó nagy nevetés alapjai, mint Harley Quinné. A tovább mögött folytatom. Tovább…

20 éves lett a The West Wing, azaz Az elnök emberei

2020. 01. 31. 21:30 - Írta: Shannen

16 comments | kategória: klasszikus,kritika,nosztalgia

1999 szeptemberében, azaz több, mint 20 évvel ezelőtt indult az NBC-n a The West Wing, mely itthon Az elnök emberei címen vált ismertté.

Az ezredforduló (vagy minden idők?) egyik legjobb, legsikeresebb drámájáról van szó, mely máig hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Sőt, idealizált világképe miatt egyre többen fedezik fel maguknak, amit az is segít, hogy az USA-ban (itthon sajnos nem) a Netflixen is elérhető már jó pár éve, illetve Joshua Malina, a sorozat egyik színésze már több mint három éven készítette a The West Wing Weekly podcast-ját, amiben hetente meghívott vendégekkel (legyenek azok a sorozat színészei, készítői vagy a Fehér Ház korábbi sajtótitkárai, szakértők) beszélte ki a sorozat egy-egy epizódját.

Ez a poszt nemcsak nosztalgiázás miatt született, arra érdemes visszakeresni a blogon a vonatkozó ős-posztokat, hiszen én is csak két éve pótoltam be a hiányosságom e téren, hanem kedvcsinálónak is, hiszen biztos vagyok benne, hogy sok olyan junkie van, akinek bejönne az amerikai elnök és stábja mindennapjait bemutató politikai sorozat,

De hát valljuk be, hiába klasszikus, mégiscsak 7 évadról és 156 részről van szó, nem olyan egyszerű erre időt szánni. Ráadásul, ha az ember egyszer belekezd, akkor nagyon nehezen fogja tudni abbahagyni, ne lepődjön meg senki, ha az első évad két nap alatt lecsúszik. Na de akkor mi lesz az aktuális néznivalókkal és az új sorozatokkal?

Mindezek ellenére nem akarok senkit becsapni, a The West Wing nem egyszerű széria, komoly koncentrációt igényel. És nem csak azért, mert az amerikai politika áll a középpontjában, ami sok embert nem feltétlen érdekelne kapásból, hiszen van annyira jól megírva és van annyi remek karakter, hogy ez ne okozzon gondot.

A nehezítés abban rejlik, hogy hiába az epizodikus felépítés, Aaron Sorkin pergő dialógusai bizony próbára teszik még az anyanyelvi nézőket is. Ja, igen, lehet ezzel kellett volna kezdeni, a The West Wing egy ízig-vérig Aaron Sorkin (A Few Good Men, Social Network, Charlie Wilson’s War) sorozat. Bár sokan gondolják, hogy ez volt az első tévés munkája, valójában a szintén zseniális Sports Night-tal kezdett, melynek második évadját egyszerre írta a The West Wing S1-gyel. (Szintén neki köszönhetjük az egy évadot megélt, de nem kevésbé nagyszerű Studio 60 on the Sunset Strip-et és a híradós The Newsroom-ot is).

Sorkin szeret a kulisszák mögé pillantani, ahogy az a fentiekből is látszik. Eredetileg a The West Wing is kizárólag az amerikai elnök körül munkálkodó stábra, a kabinetfőnökre, a helyettesére, a kommunikációs igazgatóra és helyettesére, valamint a sajtótitkárra épült volna, de olyan remekül sikerült, nemcsak ennek csapatnak a castingja (John Spencer, Bradley Whitford, Richard Schiff, Rob Lowe, Allison Janney, Janel Moloney, Dule Hill aztán később Jimmy Smits, Alan Alda, Joshua Malina), hanem az elnöké is, Martin Sheen személyében, hogy hamar eldőlt, hogy ő is állandó szereplő lesz. Az állandó csapat mellett kiváló vendégszereplők sora (Glenn Close, John Goodman, Laura Dern, Matthew Perry, stb) járult hozzá a sorozat sikeréhez.

Na de miért beszélünk még 20 év múltán is a sorozatról, miért tartjuk számon nem egy részét a valaha látott legjobb sorozatepizódok között, egyáltalán, megállja még ma a helyét egy több évtizedes országos dráma? A válasz igen, nemcsak, hogy megállja, de le is köröz sok hasonló modern darabot.

Ennek a fő oka nyilván abban az írásstílusban keresendő, mely Sorkinra oly nagyon jellemző és amire a sorkinizmus kifejezést szoktuk használni. Aki látott akár egy Sorkin-filmet vagy sorozatot az tudja, hogy miről van szó. A walk-and-talk jelenetek sokasága pedig a dialógusok mellett vizuálisan is megteremtette a The West Wing-stílust.

Az egész történet egy idealizált, optimista világban játszódik, ahol mindenki nagyon okos, szellemes és baromi jó a munkájában, ráadásul nemcsak a politika egyik oldalán állók. Mindegyik karakternek megvannak az erősségei és gyengeségei, nem tökéletesek, hibáznak ők is, de a szerethetőségük az első pillanattól kezdve meg van.

Tulajdonképpen egy munkahelyi drámát látunk, ahol főhőseink mondhatni az egész életüket a Fehér Házban töltik és próbálnak átnyomni egy-egy törvénytervezetet, megakadályozni egy háború kirobbanását vagy épp kiválasztani a szerencsés pulykát, melynek Hálaadáskor az elnök hagyományosan megkegyelmez. Tényleg mindenféle ügy előkerül a 7 évad alatt, nyilván egy újraválasztási kampány is a negyedik évadban, aminek köszönhetően több külső helyszínen forgatott rész is sorra kerül.

Ez egy politikus sorozat, ráadásul azok az ügyek, melyeket a karakterek az epizódokban is felkarolnak, azok mellett a sorozat készítői és a színészek a való életben is kiállnak, ilyen például a veteránok helyzete vagy a választásokon való aktív részvétel.

Nem lehet említésnél nélkül elmenni amellett, hogy hiába hivatkozunk a The West Wingre Aaron Sorkin sorozataként, valójában a 4. évadot követően Sorkin kiszállt belőle és helyét a veterán tévés, John Wells (ERm Southside Shameless) vette át. Innentől egy kicsit másfajta irányba indult el a sorozat, és tény, hogy az S5 évad inkább szólt az útkereséséről, mint a hibátlan epizódokról, de összességében vétek lenne az utolsó három szezont kihagyni.

És, ha valaki a fentieken túl még több okot akar látni a sorozat bepróbálásra, akkor csak annyit mondok, hogy a The West Wing egymás után négyszer vitte el a legjobb drámának járó Emmy-díjat, többke között a The Sopranos ellenében, összesen pedig 95 Emmy-jelölésből 26-ot tudott díjra váltani.

A tovább mögött még röviden folytatom a saját kedvenc epizódjaimmal, így helyenként kicsit spoileres leszek.

Tovább…

Milyen is volt a How I Met Your Mother?

2019. 06. 09. 15:50 - Írta: Necridus

45 comments | kategória: ajánló,kritika,nosztalgia

Nemrég írtam, hogy biztos mindannyiunknak vannak olyan sorozatai, amiket akárhányszor újra tudnánk nézni, annyira szeretünk. A Harper’s Island után egyből egy másik régi kedvenc darájába kezdtem, amelynek biztos, hogy rajtam kívül a mai napig több százezer újranézője van, mert ki ne akadt volna rá anno arra, ahogy Ted Mosby a gyermekeinek mesél arról, hogyan is járt az anyjukkal?

Szóval majdnem öt év telt el, hogy véget ért a nagysikerű kultkomédia, a How I Met Your Mother, amit 2005-ben kezdett sugározni a CBS, és 2014 márciusáig képernyőn is maradt. A sorozat Magyarországra egyébként kicsit később érkezett, 2008-tól láthattuk magyar szinkronnal 2014-ig, amikor már esténként 4 új részt mutatott be a Comedy Central.

Amerikai nézettsége viszonylag ritka esetet mutat, mert a 9 és fél milliós kezdetéből szinte alig vesztett, minden évad 8-8 és fél millió nézőt kapott átlagosan, míg az utolsó, a 9. évad már 10 és fél millió embert érdekelt valós időben. Mindemellett 72 különféle díjra jelölték, amiből 18-at vihetett haza összesen, köztük 9 Emmy-t –  és a JAws-on is igen sikeres volt.

De hogy miért is volt ilyen népszerű a sorozat?

Először is azért, mert egyedi. Mondhatják rá a Friends-rajongók, hogy koppintás (attól, amiért valami sitcom pár baráttal, még nem lesz másolat), de sok mindenben hozott újítást: kapott egy (drámai) fő szálat, ami miatt visszarángatta a nézőket minden héten a képernyő elé, hiszen az anya rejtélye 8 évig rejtély maradt, s csak az utolsó évadtól (pontosabban az utolsó előtti szezon utolsó részétől) kezdve láthattuk, ismerhettük meg a karakterét. Emellett újított a bevágásokkal, cutaway gegekkel, amik egy-egy random humoros jelenetet mutattak be, ráadásul – csupán becsülve – az egész sorozat egyharmada ilyen vicces snittekből áll.

(Az egyedisége egyébként még a stílusából is fakadt, hiszen afféle hibrid komédia volt. Egykamerásként rögzítették (tehát, mint egy filmet, nem pedig stúdióban, élő közönség előtt, mint a Friends-et vagy a The Big Bang Theory-t), azonban a végeredmény levetítették nézőknek, akiknek a nevetését bevágták a képsorok alá, így olyan hatása volt, mint egy többkamerás szitkomnak. Csak épp sokkal természetesebb, életszerűbb volt, hiszen nem mondatok végén voltak a poénok, és a karakterek sem vártak pár másodpercet a megszólalásaikkal, míg elhal a közönség nevetése.)

A másik nagy erénye a sorozatnak, hogy a karakterek valódi emberek, olyanok, mint mi. Hétköznapi húszasok, harmincasok, akik próbálják megtalálni az élet értelmét. És az öt főhős minden olyan jellemvonással rendelkezik, amelyek közül valamelyik alapján magunkra ismerhetünk, hiszen Ted Mosby a reménytelenül romantikus, különc srác, akit mindig pofon vág az élet, Barney Stinson a csajozás mestere és a humorzsák, Lily Aldrin az elsőre jó kislánynak tűnő művészlélek, aki megtalálta szerelmét, Marshall Eriksent, aki a lúzer srác, aki élete szerelme mellett a legjobb barátját tartja legfontosabbnak az életben, és Robin Scherbatsky a csapat újonca, aki keresi helyét a nagyvilágban. Na, de rá később visszatérek még…

A színészek egyébként az átütő siker után se vonultak vissza: Cobie Smulders ugye fel-fel bukkan Marvel-filmekben, Neil Patrick Harris A Series of Unfortunate Events-je épp nemrég ért véget, Jason Segel filmezik, Josh Radnor előbb a Mercy Street-ben, majd a Rise-ban folytatta, Alyson Hannigan pedig jelenleg a Pure-on dolgozik. Ja, és Cristin Miliotti pedig az A to Z főszereplője volt, azóta színházazik. (Az új országos szezonban Smulders saját krimisorozatot kapott, a Stumptown-t.)

Szóval 9 évad, 208 rész, és egy halom olyan poén, ami a nézőknek a mai napig mosolyt csal az arcára. Rengeteg beszólás vagy motívum van, amit akár mi is mondunk, hiszen az olyan aranyköpések és egyszavasok, mint az Öltözz ki!, a Fergeteges!, az Ügyvédelve, a Tizedes vessző, a Most figyelj!, vagy a Rókamentes a móka [itt elmondjuk a saját esetünkben ideillő évszámot] óta simán beleillik egy-egy baráti beszélgetésbe, közösen eltöltött laza estébe, mint amilyeneket Ted és barátai is megéltek.

És igen, szándékosan magyarul írtam őket, hiszen ez a sorozat egy ritka példánya annak, hogy milyen jó és kreatív lehet a magyar szinkron. Nem csak a hangok illenek a színészekhez, de a szöveget is olyan nagyszerűen írták meg, hogy előfordul, hogy jobban hangzik magyarul a poén, mint eredeti nyelven. (Természetesen a sorozatot eredetiben nézőknek zömében más lesz a véleménye, de a többségük nem is látott magyarul sok részt, így nem tapasztalhatta meg igazán.)

És mindeközben olyan poénokkal halmozott el minket, amik a sztereotípiákat és a hétköznapi érzéseket gúnyolták (mint például a talonba tevés vagy az első randi utáni “türelmi idő”), és nem félt elővenni régi filmbeli effekteket sem, és azokat kiparodizálni, de ügyesen használta ki a narráló szerkezetből származtatható humort is, hiszen többször előfordult, hogy Ted nem emlékezett pontosan, amiből egész részeket lehetett felépíteni.

És a hab a tortán, hogy rendkívül jó mellékszereplőket kreáltak a készítők! Hiszen ott van Victoria, Zoey, Stella, Don, Sandy Rivers, a Kapitány, Carl, Ranjit, Judy Eriksen, James Stinson, Patrice, Nora, Quinn, Mickey Aldrin, Kevin és még sorolhatnám az olyan visszatérő arcokat, akik minden percükben szolgáltatták a humort és/vagy a drámát.

De sztárvendégekből se volt hiány, hiszen rengeteg (akkoriban) hatalmas nevet sikerült megszereznie magának a sorozatnak: Katy Perry, Britney Spears, Jennifer Morrison, Joe Manganiello, Heidi Klum, Jennifer Lopez, Enrique Iglesias, Lucy Hale, Ashley Benson, Carrie Underwood, James Van Der Beek, Alan Thicke, Nicole Sherzinger, Bryan Cranston és persze Billy Zabka, csak hogy “néhányat” kiemeljek.

De hogy ne csak felsorolásból álljon az írásom: nyilván kevesek előtt lehet lelőni a végét, de a tovább mögött már spoileresen folytatom, hogy mi is történt a sorozatbeli karakterekkel és persze a negatívumokra is rávilágítok. Tovább…

10 éves a Harper’s Island

2019. 02. 07. 21:38 - Írta: Necridus

15 comments | kategória: ajánló,nosztalgia

Biztos mindenkinek van olyan sorozata vagy filmje, amit összeülve a barátaival többször megnézett már, és még mindig tudja élvezni. Abszurd módon nálam ez a Harper’s Island, ami idén már a 10. születésnapját ünnepli majd, s már hatodik alkalommal kezdtük az elejétől a barátaimmal a napokban.

Aki még nem hallott a CBS slasher horrorjáról vagy nem olvasta az ütős koncepciós posztunkat: a történet szerint Trish Wellington és Henry Dunn esküvőjére a Harper-szigeten kerül sor, ahova meghívták családtagjaikat, barátjaikat, köztük Abby Mills-t is, akinek az édesanyját egy John Wakefield nevű sorozatgyilkos ölte meg a szigeten 7 évvel azelőtt.

Az első részt 10 millióan nézték meg, a másodikra már csak 7 millió néző tért vissza, s a fináléig alig 4 millióan maradtak. A CBS ezért nem is folytatta a szériát, így a Harper’s Island egy évadot élt meg a képernyőn. Pedig tökre működhetett volna rövidebb évadokkal, antalógiaként, mert az ilyen kaszabolós, titkolózós és drámai történeteket mindig kérik a fogyasztók. Talán nem a CBS-en, de más csatornán simán működött volna azzal a szinten maradt nézettségi számmal.

A nézettségcsökkenés valahol érthető, hiszen lassan indul be az évad, s néha epizódokon belül is rettentően ingadozó. Nagyjából a fél évadnak el kell telnie, hogy akciódúsabb legyen a sorozat – cserébe aki addig marad, nagyon jól eső jutalomban részesül -, és többször előfordul egy-egy izgalmas jelenet közt unalmas, bambulós és felesleges dumálgatás is.

A színészek között egyébként meglepő módon nem sok maradt a köztudatban. Katie Cassidy saját sorozatot kapott utána (Melrose Place), több filmben is szerepelt, és 2012 óta a DCTV, azon belül főként az Arrow részeiben hol főszereplő, hol vendégszereplő. Mellette még Jim Beaver tűnt fel rengeteg sorozatban, de legtöbbször csak vendégszereplőként – mentségére szóljon, már 1977 óta űzi az ipart. Ja, meg Matt Barr kapott még pár saját sorozatot a CW-n, de a Hellcats és a Valor is csak egy évadot élt meg összvissz.

Nyilván megvannak a sorozat műfajának sajátos hibái, mert többször is lehet üvöltözni a karakterekkel, hogy “ne rohanj arra te idióta, inkább segíts a barátodnak!” vagy “nem veszed észre, hogy a barátnőd napok óta nem került elő?”, de még a “nem igaz, hogy nem láttad előre, hogy ez lesz” mondatokat is a fejükhöz lehet vágni. A legtöbb karakter alig kap időt, hogy igazán megismerjük őket, de egy 20+ szereplős és 13 részes slasherbe nem is fér több sajnos, mert rengeteg karaktert ki kell nyírni, hogy megkapja a néző, amit akar.

Mégis láthatunk azért igen jó karakfejlődéses történetetek is, hiszen ott van például Matt Barr karaktere, aki tuskóból hőssé növi ki magát, vagy a mindig csak a háttérben megbúvó Shea, aki később nem fél a tettek mezejére lépni. Na meg igen sok szórakoztató percet okoz a Chloe és Cal alkotta páros, akik remekül belecsempészik a poénokat, a humoros jeleneteket az egyébként teljesen hidegrázós stílusú sorozatba.

Aki már látta és együtt nosztalgiázna velem, vagy csak elolvasná, mi történik a Harper-szigeten, az kattintson a továbbra, ahonnan már spoileresen folytatom. Aki pedig megnézné, ezért inkább nem olvasná tovább, de érdekelné egy összefoglalt vélemény, az az utolsó két bekezdést olvassa el a tovább mögött. Tovább…

20 éves a Charmed, azaz a Bűbájos boszorkák

2018. 10. 14. 15:50 - Írta: Shannen

23 comments | kategória: ajánló,klasszikus,nosztalgia

Szinte napra pontosan 20 éve, 1998. október 7-én indult el az akkor még létező WB csatornán (ami a mai CW egyik elődje) a Charmed, azaz a Bűbájos boszorkák című azóta klasszikussá vált sorozat. Összesen 8 évadot és 178 epizódot ért meg Constanze M. Burge és Brad Kern sorozata és ezzel akkoriban a leghosszabb női főszereplőkkel futó sorozatként búcsúzott a képernyőtől (ezt a címet majd a Desperate Housewives vette át később a maga 180 részével).

Most pedig 12 évvel a zárószezon után, egyrészt elkezdték digitálisan felújítani és az első 2 évad már el is érhető így, másrészt pár óra múlva megérkezik a reboot is. De ez a poszt most nem a (látatlanban is) hideget és meleget kapó újoncról szól, hanem az eredeti sorozatról, ami ha jól sejtem, sok mai sorozatjunkie-nak volt meghatározó élmény a fiatal éveiben.

A démonokkal és egyéb természetfeletti szörnyekkel harcoló három (négy) boszorkány testvérről szóló sorozatról valószínűleg mindenki hallott már, de biztos vannak sokan, főleg fiatalabbak, akiknek ez idáig kimaradt.

Nem egyszerű több mint 170 epizódot ledarálni és kérdés, hogy vajon mennyire állja meg a helyét ma, 20 évvel a premier után. Mivel az én junkie-ságom a Bűbájos boszorkákkal indult, így gondoltam itt a remek alkalom újranézni 1-1 részt, nosztalgiázni és kideríteni, hogy tényleg csak tizenéves fejjel volt magával ragadó a sorozat vagy most is ugyanannyira értékes és időtálló.

Nos, erre nem tudok teljesen objektív választ adni, mert amint elindult a főcím, azonnal beszippantott a hangulat és a nosztalgia. A vizuális effektek akkoriban sem voltak kiemelkedőek, nyilván ez mára csak még szembetűnőbb lett. A monster-of-the-week részekkel operáló első néhány évad történetei azonban pont annyira élvezhetőek, mint bármely hasonló témájú sorozat, mely azóta készült. (A 90-es évek végének és a 2000-es évek divatjának kedvelői pedig igazi gyöngyszemekre találhatnak a epizódok nézése közben.)

Ami viszont valóban továbbra is nézőssé teszi a Bűbájosokat és a szívét-lelkét adja a sorozatnak, azok a karakterek, még pontosabban az erős női karakterek Az első pillanatban egysíkúnak tűnő szereplőkről nagyon hamar kiderült, hogy valódi, érző, lélegző figurák, akik folyamatosan fejlődtek és változtak, de bármerre is csavarták az írók a sztorit, a nővérek mindig hűek maradtak önmagukhoz és egymáshoz (mármint amikor épp nem valami varázslat alatt álltak, vagy szállta meg őket valami vagy valaki).

Mielőtt kicsit bővebben is belemennék a sorozat bemutatásába, röviden álljon itt a pilot sztorija, ahonnan minden elkezdődött.

Adott három, a húszas éveiben járó testvér, Prue (Shannen Doherty), aki egy aukciósháznál dolgozik, Piper (Holly Marie Combs), aki egy étteremben és Phoebe (Alyssa Milano), a legfiatalabb, aki próbálja kitalálni mihez is kezdjen az életével. A Halliwell nővérek anyukája még kiskorukban meghalt, őket a nagyanyjuk nevelte fel, aki pár hónappal korábban hunyt el.
Mivel elfogyott a pénze, Phoebe hazaköltözik a testvéreihez San Franciscóba a nagyszülői házba. Ő lesz az, aki a padláson rátalál az Árnyak Könyvére, felolvas egy varázsigét és ezzel a három testvér megkapja azt a varázserőt, ami a legerősebb boszorkákká teszi őket a világon. Ez persze teljesen váratlanul éri őket, ám sok idejük nincs megszokni az erejüket, mert a túlvilág démonai azonnal célkeresztbe veszik őket, hogy megszerezzék az erejüket. Bár a három boszorka egyenként is erős, Prue tárgyakat tud mozgatni, Piper megfagyasztja az időt, Phoebe pedig a jövőbe lát, akkor a legerősebbek, ha egyesítik az erejüket.

A hármak ereje felszabadít.

Itthon 2003 nyarán indult főműsoridőben a TV2-n, azaz a 6. évad kezdete előtt. Három év alatt azonban a magyar sugárzás szinte utolérte az amerikait és pár hónappal a finálét követően, 2006 őszén itthon is kezdetét vette az utolsó szezon, igaz akkor már minden hétköznap jöttek a részek a késő délutáni slotban. Ennek a pontos okát nem tudom, de nem hiszem, hogy a nézettséggel lett volna gond, elég népszerűek voltak itthon is a boszik.

A tovább mögött folytatom a nosztalgiázást apróbb spoilerekkel, amik érdemben nem rontják az élményt, ha valaki most kezdene neki, de végig is olvasná a posztot.

Tovább…

T.J. Hooker ismét visszatért!

2012. 03. 04. 23:57 - Írta: Hooligan

16 comments | kategória: ajánló,nosztalgia,retró

Na puff neki, lemaradtunk az év egyik szenzációjáról. Bár szégyelljük magunkat rendesen, azért annyira mégsem, mert az AXN Playerben újranézhetitek az első két részt – 1×01 és 1×02. Szóval: T.J. Hooker is Back!

Hétfőn és pénteken. AXN Crime. 14:50 és 21:20 (ism.) – T.J. Hooker, duplán.
(Hétfőn az 1×03 és 1×04, majd pénteken a 1×05 és 2×01.)

Minden tiszteletem az AXN Crime-nak, hogy a majd 10 éves VIASAT-os sugárzás után elővették eme nagyszerű sorozatot. Valahol reméltem hogy majd erre is sor kerül, hiszen számtalan régi kedvencet újranézhettünk már általuk. A T.J. Hooker gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt, aztán emlékeim szerint később németül is próbáltam újranézni a műholdon, de egy büdös szót sem értettem belőle…

A széria 1982-ben kezdődött márciusban, méghozzá egy 5 részes évaddal az ABC-n. Aztán kapott még négy szezont, végül elkaszálták., viszont a CBS visszahozta 17 rész és egy tévéfilm erejéig. A sorozatban két név még a friss húsoknak is ismerős lehet: egyrészt ugye a főszereplő William Shatner (Star Trek), illetve a második évadban belépő Heather Locklear (Melrose Place).

A sztori nem érdemel különösebb szócséplést, tipikus nyomozós, illetve rendőrjárőrös sori. Mindenképp érdemes bepróbálni, illetve újranézni. Meg kiadni DVD-n, tetszik érteni? Amit még feltétlen tudnotok kell: újraszinkronizálták. Az okok változatosak lehetnek: aranyáron mérték a régi szinkront, nem találták vagy csak hagyták tönkremenni. Sajnos ez van, de a végeredmény nem lett annyira rossz, így első blikkre. Itt a lista a régi és új hangokról:

T.J. Hooker – Szersén Gyula / Vass Gábor
Vince Romano – Józsa Imre / Csőre Gábor
Sheridan Kapitány – Tolnai Miklós / Papp János

A régi szinkronba a YouTube-on lehet belehallgatni: ez egy 1. évados rész (rögtön a klasszikus főcímmel kezd), ez meg egy 3. évados, kissé átszabott intróval.

La Femme Nikita – írta symor

2011. 09. 11. 22:52 - Írta: vendegblogger

17 comments | kategória: kritika,nosztalgia

– Elhatároztuk, hogy adunk magának még egy lehetőséget.
– Mit kell tennem?
– Tanulni.  Meg kell tanulnia olvasni, beszélni, mosolyogni, sőt még verekedni is. Mindent újra kell tanulnia.
– Miért?
– Hogy szolgálja a hazáját.
– És ha nem akarom?
– 8-as sor, 30-as parcella.
/Nikita 1990; 1993; 1997; 2010/

A Nikita című francia akciómoziról az író és rendező Luc Besson sem sejthette akkoriban, hogy karrierje egyik meghatározó darabjává lesz, egy műfaji legendává, melynek fő karaktere, Besson Nikitája feldolgozásra ihlet másokat. A francia eredetit adaptáló amerikai film (Point of No Return) középszere után meglepetésként szolgált az is, hogy egy szerényen megvalósuló kanadai-amerikai feldolgozás kívánta feltámasztani Nikita alakját, a Le Femme Nikita című sorozat keretein belül 1997-ben. Azt sem hitte volna senki, hogy 5 évad alatt ez a produkció az egyik legjelentősebb trash-akciósorozattá növi ki magát. Mi több igazi forrássorozattá válik, mely nélkül az Alias, vagy a 24 létre sem jöhetett volna, de még a Dollhouse-on és a Jerichón is felfedezhető a hatása.


Nikita bérgyilkosnő, akiben az a legérdekesebb, hogyan vált azzá ami. Tigrissé egy kanáriból, aki inkább vágyik egy madár szabadságára, mint a nagyvad magányosságára. Hiszen “nincs nagyobb magány, mint a dzsungel Tigriséé“, hangzik el A szamuráj történetének elején, Jean-Pierre Melville egy bérgyilkosról szóló alapművében, melyben a hidegszemű, ördögien tiszta arcú Alain Delon a ragadozó. Nikitának végső soron hozzá kellene hasonlóvá válnia, de kezdetben inkább hasonlít Delon kedvenc kanáriájára. Miként egy nálánál nagyobb hatalom kalitkázza be és egy elvadult lányból új embert farag.

Nikita a befolyás alatt felnő, nőiesebbé, veszélyesebbé válik, mint valaha. Fejlődésének azonban megkérik az árát, mikor birtokolni kívánják embersége és önrendelkezése maradékát, hogy parancsra és irányítottan öljön. Nikita eredeti története mégis az ez ellen való lázadásról szól, “egy utazásról a megváltás és az átalakulás felé”. Luc Besson alaptétele legalábbis ebből indult ki, mikor termékeny pályaszakasza alatt hősnőjét megteremtette 1990-ben.

A La Femme Nikita ötletét a két későbbi 24 kreatívja, Joel Surnow és Robert Cochran valósította meg a USA csatorna és a kanadai CTV összefogásában. A sorozat kereteit Luc Besson ötleteihez igyekeztek igazítani, aki maga is részt vállalt a gyártásban. Az egykori mozi tisztelete mellett azonban már az új Nikita kiválasztásánál jelezni akarták a készítők, hogy nem félnek új irányt szabni a dolgoknak. A szinte hipnotikus Anne Parillaud (1990) és a szende profi Bridget Fonda (1993) után a főszerepet az ausztrál Peta Wilson kapta, aki lényegesen elütött nemcsak kék szemével és szőkeségével, de sportos, nőies küllemével is elődeitől.

Az egykori történet élén is finomítottak, amikor a mozifilmek Nikitáját a veszett rablógyilkost ártatlan elítélté tették, akire adottságai mellett felderítetlen múltja miatt is felfigyel az Egyes Szekció. Ez a nemzetközi organizáció egy hálózat része, mely halálhíre valósággá válásával fenyegetve kényszeríti soraiba Nikitát. Számszerűen több Szekció is létezik, amelyek anti-terrorista műveleteik részeként rivalizálnak egymással a megszerzett státuszért. Nikitát kezdetben az ügynökség kiismerhetetlen mentora Michael (Roy Dupuis) segíti, hogy meg tudjon felelni ebben a titkos világban. A közönség ettől kezdve követheti nyomon főszereplőnőjét, amint megismeri a Szekció kétlaki figuráit (Birkoff, Walter), akik rengeteg térfélváltással hol vele, hol ellene szövetkeznek egy-egy manipulatív küzdelemben.

A többnyire epizodikus küldetések mellett mindvégig jelen van az erős átívelő szál, mely a Szekció mibenlétét és abban Nikita személyes helyzetét taglalja, idővel egyre inkább kitérve a többi szereplőre is. Az alkotók az átdolgozás kiindulópontjáról pedig csak ekkor kezdik megteremteni a sorozat saját univerzumát. Erről bővebben a tovább mögött írok, spoilermentesen.

Tovább…

Fohász a hangyáért, a kutyáért és a medvékért!

2011. 01. 26. 15:33 - Írta: Hooligan

77 comments | kategória: nosztalgia,video

A Bolygó Kapitány bosszúja is lehetne az alcíme ennek a bejegyzésnek, ugyanis a szemtelenkedésem elnyerte méltó büntetését a napokban: kitört rajtam a retró-láz. A sok Youtube videónak meglett a hatása. Hirtelen felelevenedtek a régi szép emlékek, mikor még csak két csatornát nézhettem a kis Junoszty tévémen, valahol a jég- és a kőkorszak között. Akkoriban ugyanis még lehetett jó meséket látni a tévében! (Már ha megtaláltuk a C64 kikapcsológombját…)

Hillbilly-Bears-cartoon

Kortársak! Emlékeztek még egy három különálló rajzfilmből álló gyerekblokkra? Az egyikben egy Rudolf Péter hangját utánozni tudó, szupererős hangya volt, a másikban egy idiótán vinnyogó sárga kutya, a harmadikban pedig egy folyton morgó kalapos medve. Igen, igen, ez volt az Atom Anti Show! (Nálunk simán, show nélkül.) Az eredetileg 1965-ben készült rajzfilmek összesen 26 ilyen blokkot tettek ki.

precious pupp

Az írás apropója, hogy bármennyire is hihetetlen, de ezek a rajzfilmek sosem jelentek meg DVD-n. Felfoghatatlan. Úgyhogy most szeretném kihasználni az alkalmat és felhívni az illetékesek figyelmét, hogy jelentem felnőttünk, szeretnénk retrózni és emlékezni. Szeretnénk, ha a tervbe vett/elkészült utódjaink nem a mostani mesének nevezett förmedvényeken nőnének fel, hanem azokon, amiken mi! Adjátok ki DVD-n a klasszikusokat! A klasszikus szinkronnal! Köszönjük! Ja, és le a teletabbikkal!

A nyomatékosítás és az új arcok kedvéért a tovább mögött jöjjön sorrendben az Atom Anti, a Cukorfalat és a Mormogiék egy-egy része. Utána angolul is meg lehet nézni 1-1 szegment, szinkronminőségcsekk céljából.

Tovább...

Previous Posts