Some dark god… wakes.
Ahogy írtam a The Dark Crystal-kritikában, a mai premierek közül nem csak egy piszok ambiciózus világépítős fantasy sorozat volt, hiszen itt az Amazon Prime, elég nagy költségvetésű debütánsa is, ami ugyancsak ezt a hatalmas feladatot vette nyakába, ami természetesen azzal jár, hogy az újszerű világ alapjait, történelmét, földrajzát bizony magyarázni kell – remélhetőleg minél jobban beillesztve a történetbe.
Azonban az első sorozat, ami eszembe jutott a Carnival Row-ról, a múlt héten bemutatott Időbevándorlók volt, már csak a menekültes tematika miatt. Na meg persze a Bright című film, ami mögé anno ugyanolyan alapos hátteret írt Max Landis, mint amit ide elképzelt 2005-ben Travis Beecham, amikor még filmes szkriptként próbálta eladni a projektet. Több, mint egy évtizedig tartó, elég nehéz szülés volt a megvalósulás. A kérdés, hogy megérte-e ennyit várni?
CARNIVAL ROW – 1×01 – 7,5/10
Szerintem (egyelőre) megérte, de azért hangsúlyozom folyton ezt a világépítést, hogy jelezzem valamennyire, hogy elég elfogult vagyok a műfajjal szemben. Olykor ugyan elveszek a részletekben és van, hogy újra kell néznem egyes jeleneteket, hogy az információkat 100%-osan feldolgozzam, de az efféle szériáknak, főleg az elején az az előnyük, hogy a kevésbé a sztorira koncentráló jeleneteket is kettőzött izgalommal tudom nézni, keresni bennük az apróságokat, amik egyes lényekre vagy nem evilági dinamikákra utalnak. Amikor nézőként a világ felfedezésének fázisában vagyok, az szuper érzés.
Ah, don’t be so old-fashioned. This is the seventh century.
A Carnival Row mindezt hozta annak ellenére, hogy a hasonló dolgokért kevésbé rajongók rengeteg olyasmit fognak találni a pilotban, ami kissé visszaveti majd a lelkesedésüket (egyes témák behozása meg lesz, akit rögtön elveszítenek). Például a főhősök bemutatása mellett bőven elindulnak mellék (vagy kezdetben azoknak tűnő) szálak, amik a legalább egy tucat fontos karaktert bemutatják, arról nem is beszélve, hogy az egyik kiemelt karakter egy nyomozó, aki egy sorozatgyilkos nyomában van.
Persze nem kell aggódni, hiszen a mellékszereplőkön át is az új világot ismertetik meg velünk, a krimiszál pedig amellett, hogy hamar megoldásra kerül, konkrétan az első szezon fő történetét is beindítja – és mellettük a Lovecraft-rajongókat. Egyelőre még gőzünk sincs, hogy mire megy ki a játék és, hogy miről lehet szó, de a sorozat fő plakátja nem nagyon rejtegette a méreteket.
Ja, hogy térjek ki a történetre is? Némi történelem leckével kezdünk (a Dark Crystal-hoz hasonlóan szoborszerűségekkel), miszerint a fae-k (törékeny, szárnyas lények, legyenek tündérek) birodalma mítoszok és legendák földje volt – míg meg nem jelent az ember és uralma alá nem hajtotta. Hét éve ért véget a Nagy Háború, amikor az emberi Burgue Köztársaság visszavonult és a fae-k földjét, Tirnanoc-ot könyörtelen riválisának hagyta, A Falkának. A pokollá változott világból minden fae menekülni akar, de ez nem egyszerű.
Itt lépünk be a sztoriba, egy nagyobb szabású mentési kísérletbe, amit egy emberek által pénzelt fae vezényel jó pár fajtársát juttatva egy hajóra, hogy azokkal eljusson a fővárosba, Burgue-be. A mentési kísérlet végül kudarcot vall, a menekültek szinte mind egy szálig odavesznek, de hősünk, Vignette eljut oda, ahova akart, más kérdés, hogy nem szabad polgárként, hiszen szolgasorba adják.
Az emberek városában ugyanis annak ellenére, hogy rengeteg a menekült, más fajú lény, státusz szempontjából elég alacsonyan vannak, szolgálnak, a tündérek például éjszakai pillangóskodnak, kitörésre kevés lehetőség van. És Carnival Row a város azon, kis utcás, sikátoros része, ahol a menekültek zöme összeverődik a világ háború sújtotta területeiről – a fae-k mellett kentaurok, trow-k és faunok.
Rycroft Philostrate-nek hívják a fent említett nyomozót, aki egy Carnival Row-n garázdálkodó gyilkos nyomában, és aki olyan aggasztó infók tudomására jut, amik révén az általa ismert egész világ sorsa megváltozhat. Persze egyelőre csak sötétben tapogatózik és időbe fog telni, míg fogalma lesz arról, aminek mi már úgy ahogy tanúi lehetünk elég hamar.
De, ahogy lenni szokott, az első részben nem sok minden derül ki, hiszen bőven kell alapozni ezt a világot és a tényleg nagyon gazdag mitológiát, tippre időbe, vagyis jó pár részbe fog telni, míg nagyjából látni fogjuk a viszonyokat – ráadásul a főhősök (közös) múltja is elég homályos. Az persze már most is magától értetődik, hogy ami a menekülteket illeti, az emberek és a politikusok is erősen megosztottak a kérdésben, megy a gyűlölködés és a kizsákmányolás, de ez csak egy része a Catrnival Row által bedobott tematikáknak.
Nem csak a világépítés szeretem, hanem a mágikus realizmus felé elhajló történeteket is, melyeknél mindig elég fontos, hogy a szereplők elég hihetőek legyenek. Ahogy olvasom sem Orlando Bloom, sem Cara Delevingne megítélése sem makulátlan, de nem volt gondom sem a karaktereikkel (Bloom Hardy-t idézi olykor, bár csak a morgásaival), sem a dinamikájukkal, sem a játékukkal – prekoncepcióim szerencsére nincsenek, mert előbbit 15 éve láttam utoljára, utóbbit meg még soha. Ami viszont kellemes meglepetés, az a sok jó arc kisebb szerepekben.
Mint írtam, a Carnival Row elég ambiciózus, nekem nagyon tetszett a kinézete, mind a világ, mind a lények, de akármi is lesz a látvány általános megítélése, nem hiszem, hogy bárki azt mondaná, hogy nem látszik, hogy mennyi pénzt öltek bele. Más kérdés, hogy csak a költségvetés nem lesz elég az üdvösséghez, szóval kíváncsian várom a történet kibontását amellett, hogy kissé aggódom, hogy túl sokat akarnak ebben a 8 részben elmesélni a fő szál mellett.
(Amikor egyébként párhuzamokon gondolkodtam, óhatatlanul eszembe jutott az Emerald City is, de utána elhessintettem, mert a Carnival Row a körítésének köszönhetően sokkal inkább emlékeztet egy korai újkori IRL/steampunkos mixtúra kosztümös sorozatra, mintsem egy kardos/varázslós fantasy-re.)
