Két évvel ezelőtt az év egyik meglepetés sikere volt a Normal People (Normális emberek), mely Sally Rooney azonos című regényéből készült, most pedig itt egy újabb Rooney-adaptáció, mely az írónő első könyvét, a Baráti beszélgetéseket viszi mozgóképre, ráadásul ugyanazzal a készítői gárdával a háttérben.
Ennyi alapján nem volt kérdés, hogy kötelező lesz bepróbálni a BBC és a Hulu közös sorzatát, mely itthon az HBO Max-en nézhető június 3-tól, még akkor is, ha Rooney eddig megjelent könyvei közül ezt éreztem a legkevésbé jól sikerültnek.
Azonban ahelyett, hogy rám cáfolt volna a sorozat, inkább csak megerősített abban, hogy ebben a történetben nincs meg az a plusz, sem sztori, sem érzelmek szempontjából, ami igazán hatást tudna rám gyakorolni, szemben mondjuk a Normális emberekkel, ami jóval mélyebben tudott hasonló karakterekkel részben hasonló történetet elmesélni. Ettől függetlenül nem éreztem elvesztegetett időnek a hat órát, ennek a sorozatnak is meg vannak a maga erényei, és ha elkapja az embert a hangulata, azért a lassú tempó ellenére is viszonylag gyorsan ki lehet pörgetni a részeket.
A történet középpontjában két fiatal egyetemista bölcsész lány, a visszahúzódó Frances és a szókimondóbb Bobbi áll, akiket a véletlen összesodor egy náluk jó tíz évvel idősebb művész házaspárral. Míg Bobbi a hasonlóan magabiztos Melissával találja meg a közös hangot, addig Frances a színészként dolgozó, de a magánéletben szűkszavú Nickkel kerül hamar egy hullámhosszra.
Elég hamar eljutunk erre a pontra, úgyhogy nem kerülgetem a fordulatot, a fő konfliktusforrást a Frances és Nick közt kialakuló titkos viszony fogja jelent. A fiatal lány és egy (látszólag) nem működő házasságban élő férfi kapcsolata nagyjából pont ugyanazokat a stációkat írja le, mint amit ilyen helyzetben az egyszeri néző maga elé képzel. Ez egyáltalán nem baj, sőt, igazából pont az életszerűségét erősíti a történetnek.
Bár első pillantásra egy romantikus (melo)drámának tűnhet a Baráti beszélgetések, valójában sokkal inkább egy fiatal felnőtt útkeresése ez. Egy történet arról az időszakról, amikor az egyetemistaként megízlelt szabadság egyszerre képes mámorító lenni, miközben a nagyvilágba kikerülve a valóság is arcul tudja csapni az embert. Még az olyan embert is, mint Frances, aki óvatosan közelít mindenhez, kezdve a legjobb barátjával való kapcsolatától az írói karrierjének szárnypróbálgatásáig. Aztán jön egy férfi, aki teljesen felforgatja a korábbi életét és a megfontolt döntéseknek hirtelen nyoma vész.
Amiért az én szememben ez a történet nem működött maximálisan, az az, hogy próbálták ugyan erőltetni azt, hogy ez a kapcsolat nem csupán a testiségről szól, vannak itt mélyebb érzelmek is, azonban ez egy percig nem jött át. Nem derült ki, hogy mi fogta meg Frances-t Nickben, azonkívül, hogy mennyire “helyes” és “elbűvölő”, és a férfi, a nyilvánvaló vonzódáson kívül, miért ment bele ebbe a viszonyba. Innentől kezdve pedig engem érzelmi szinten nem tudtak megfogni a látottak.
Legalábbis a romantikus szál nem tudott, de abban azért bíztam, hogy némi jellemrajzi hiányosságok ellenére érdekes karaktertanulmányokat kapunk a négy szereplőről, hiszen Sally Rooney elképesztő pontossággal képes írni a mai húszas, harmincas korosztályról. Végül azonban csak Frances kapott kellő figyelmet, igaz, az ő példáján keresztül elég széles lett azoknak a témáknak a köre, amelyeket érinteni tudott a sorozat, és amelyek nyersen és őszintén reflektáltak azokra a problémákra és helyzetekre, amelyek ismerősek lehetnek a Z generáció fiataljainak.
Ezt a sallangmentes, realista megközelítést mindig is kedveltem, és itt is sokat hozzátett ahhoz, hogy a kissé melodramatikus történet mégiscsak megmaradjon emberinek. Aki látta a Normal People-t, annak a Conversation with Friends képi világa és fényképezése nagyon ismerősnek fog hatni. Mintha csak annak a folytatását, egyazon univerzum egy másik szeletét látnánk. Nem csak látványra, de tempóra is hasonló a két adaptáció.
Itt is két introvertált személy kapcsolatának kibontását látjuk, így hosszú monológokra senki ne számítson. Ennél a sorozatnál is igaz, hogy egy jelentőségteljes hallgatás, elharapott szavak vagy akár egy pillantás többet mond ezer szónál. Az egészet pedig itt is belengi az a hangulat, amely egyszerre modern és időtlen, ami miatt a viszonylag gyakran előkerülő chatbeszélgetések és email váltások, legalább olyan idegennek hatnak, mint nagyon is ismerősnek.
A kamera rendszeresen időzik a szereplők arcán, a rengeteg közeli miatt a színészeknek esélyük sincs elveszni egy-egy jelentben, maximálisan jelen kell lenniük. Hatalmas feladat hárult épp ezért az elsőfilmes Alison Oliver-re, aki rögtön az idei év egyik nagy felfedezettje lett nálam. Egyszerre képes hozni az átlagos lányt a szomszédból, és az elbűvölő kisugárzású fiatal nőt. Sasha Lane szintén egy izgalmas feladatot kapott Bobbi megformálásban, de összességében nem kap elég teret ahhoz, hogy igazán árnyalttá váljon a karakter. Hasonló a helyzet a Jemima Kirke alakította Melissával is, a Nicket játszó Joe Alwyn-ról pedig eleinte úgy gondoltam, hogy elhibázott színészválasztással állunk szemben, de idővel kiderült, hogy mivel a karakternek nincs igazán mélysége, ezért neki sem volt igazán mivel dolgoznia.
A Baráti beszélgetések egy jó alapanyagból lett korrekt adaptáció, olyan 7/10. Egy melodrámába oltott felnövéstörténet, ami ugyan nem tud felnőni az elődjéhez, de aki szerette a Normal People-t, az mindenképp adjon ennek is egy esélyt.
Én pedig ezek után csak abban reménykedek, hogy Rooney legutóbbi könyve, a Beautiful World Where Are You (Hová lettél, szép világ) is, mely egyértelműen az eddigi legérettebb és látszólag legnehezebben adaptálható munkája, hamarosan szintén kap egy sorozatos feldolgozást.
