login |

Japan Sinks: 2020: az 1. évad – írta Shyllard

2020. 07. 10. 15:50 - Írta: vendegblogger

11 comments | kategória: anime,Ázsia sorozatozik,kritika

A Netflix legújabb saját gyártású, japán nyelvű anime sorozata, a 2020: Japán vége Sakyo Komatsu 1973-as regényének (itthon: A sárkány halála) 10 részes, Masaaki Yuasa által rendezett, vélhetően lezárt adaptációja. (Yuasa neve ismerős lehet a platform hasonló jellegű tartalmát böngészők körében, hiszen ő készítette a zseniális Devilman Crybaby, de legutóbb a téli szezonban bizonyította a Keep Your Hands Off Eizouken! című sorozattal, hogy nem csak a sötét, horrorsztorikhoz ért. Az előbbi anime-ből magával hozta még Kensuke Ushio zeneszerzőt is, akivel ismételten gyönyörű harmóniát kreáltak a médium minden lehetőségét kihasználva. )

A két művet ismerők számára úgy érzem, ennyi ajánlás bőven elég is kell hogy legyen, ők már eldönthették, hogy mennyire vevőek a készítő stílusára, annak minden erősségével és gyengeségével együtt. A továbbiakban elsősorban azokat célzom meg röviden, akik nem teljesen biztosak, hogy érdemes-e bepróbálniuk a sorozatot.

A történet a Mutou család viszontagságos utazását követi végig, ahogy próbálnak felülkerekedni a természet, bizonyos esetekben pedig embertársaik által eléjük állított akadályokon, hogy túléljék a címben is jelzett szigetország süllyedését.

A 10 rész során a sorozat rövidsége ellenére meglehetősen széles mellékszereplői gárdát ismerhetünk meg, akik közül még a legkevésbé kedvelhetők is egy nagyon konkrét szerepet képesek betölteni, ezáltal bizonyítva relevanciájukat és hasznosságukat nem csak a főszereplők, hanem a nézők számára is.

A katasztrófafilmek rajongóit nem fogja sok meglepetés érni, van itt minden, ami a műfaj sajátossága, a látványos pusztító képektől kezdve az autó mögött összeomló útig bezárólag. A fő történetszál és a viszonylag kiszámítható fordulatok ellenére a legtöbb rész végén mégis képesek bedobni kisebb-nagyobb cliffhangeröket, amiknek a megoldása sosem keltett bennem csalódást, és még bizonyos pontokon meglepetések is érhetik a nézőt.

A fókusz viszont sosem magán a katasztrófán van annyira. Legtöbb esetben a Grave of the Fireflies-hoz hasonlóan csak a következményekkel szembesülünk, magáról a folyamatról minimális képet kapunk, információnk mennyisége a szereplőkével közel megegyezik. A készítőket sokkal inkább az érdekelte, hogy a család tagjai miként képesek megbirkózni a szörnyű helyzetekkel, illetve hogyan oldják fel a sokak által ismerős családon belüli konfliktusokat.

Az iránynak köszönhetően számos csöndes karakter momentummal ajándékoznak meg minket, meglehetősen széleskörű problémákra reflektálva, így minden néző megtalálhatja azokat, amik erősen személyre szólónak érezhetők. Mindez persze mit sem érne olyan főszereplők nélkül, akikért szoríthatunk.

A sorozat jellegéből adódóan meglehetősen realisztikus ábrázolással találkozhatunk, bár mellékszereplők körében általában egy főbb motívumot emelnek ki, és annak mentén viszik végig a mellékszálakat. Nekem valahogy sehogy sem sikerült úgy igazán megszeretnem a család tagjait sem, de a két gyerek nyomatékosított jelenléte ellenére az első pillanatoktól kezdve az utolsókig képes voltam nekik szurkolni.

A karakterek egytől-egyig emberien viselkednek, néhol vidámak, sírnak, vitatkoznak, irreálisan cselekednek, de nem mennek fejjel a veszélynek. A készítők az akadályokat sokkal inkább a természet és külső tényezők váratlan beiktatásával állítják fel, nem pedig a szokásos katasztrófafilmes ostoba döntések sorozatával. A cél érezhetően az érzelmi fejlődés ábrázolásán volt, amihez minden egyes karakter inkább csak asszisztált, kreálva egy élményt, amiből a néző pontosan annyit tud kivenni, amennyit beletesz.

Nem csak segítségként, hanem konkrét iránytűként szolgál ennek eléréséhez a zene, aminek a szerzőjét, Kensuke Ushio-t nem véletlenül emeltem ki rögtön a bevezetőnél. Ugyanis a körítés extremitása ellenére, az ő aláfestése az, ami rávilágít a történet lényegére és segít nekünk eligazodni, merre is kell irányt vennünk a lelki utazásunk során.

Az első pillanatokban, a város romjait szemlélve, még érdekes döntésnek tűnik a nyugodt, harmonikus melódia hallgatása, de a szív húrjainak pengetésére emlékeztető irány nem véletlen. Yuasa és Ushio ugyanis egy melankolikus elmélkedésre invitál minket, amihez igyekeznek mindent megadni: felfokozott érzelmeket és mély párbeszédeket zseniális muzsikával dicsérve. A sorozat sok elemét a zene köti össze, és egyértelműen ez teszi egy koherens egésszé, a Devilman Crybaby-hez hasonlóan. A melódiákat nyugodt nyári estéken még olvasás mellé is nagyon szívesen hallgatnám, jelenlétük mindig erősen érezhető, de sosem domináns.

A szereplők hangjaiként számos anime-veterán szólal meg, de egyikőjüket sem lehet különösebben kiemelni, szerepüket tökéletesen elvégzik, nem invitálnak fölösleges figyelmet magukra, mikor nincs arra szükség.

A történet, karakterek és hang mellett az utolsó fontos elem maga az animáció, amiért ezúttal Naoya Wada felelt. Wada, véleményem szerint, Yuasa múltját ismerve nagyon erősen a rendező iránymutatására volt hagyatkozva, ugyanis a stílus egy az egyben a Devilman Crybaby-re emlékeztet. A háttér minden esetben gyönyörűen van megfestve, ami ezúttal segít Japánt, talán az igazi főszereplőt az előtérbe helyezni, a karakterek stílusa pedig ismételten eltér a hagyományos animékétől, és a kézzel rajzolt, sok esetben kifejezetten csúnya irányt vette. Ez a csúnya ábrázolás viszont realisztikus érzelemábrázoláshoz vezet, ami a szokásos nagy szemű, modell szintű karakterekkel egyszerűen nem lehetséges.

A trailert, illetve a már említett elődöt látva mindenki eldöntheti mennyire képes elviselni ezt az irányt. Számomra kifejezetten illett a sorozathoz, csupán egy alkalommal zökkentett ki egy kifejezetten érzelmes pillanatból, mikor két egymást ölelő karakternek a karja groteszk szinten megnövekedett. Ennek ellenére, mint szinte minden más elemében, az animáció is az érzelmi utazást szolgálja, nem ő a fő cél, feladatát több, mint mesterien ellátja és érezhetően sok energiát tettek bele a rajzolók. A stílussal magával viszont érthetően eltántoríthatnak bizonyos érdeklődőket, de ez már a művészi szabadság kifejezésének része.

Összefoglalva a Japan Sinks: 2020 egy melankolikus, elmélkedő történet Japánról, a téma ellenére meglehetősen optimista aláfestéssel és számos érzelmes pillanattal tűzdelve. A karakterek egytől-egyig konkrét célt szolgálnak, így még az idegesítőbb megmozdulásokat is érdemes így figyelni, mert előbb-utóbb kifizetődnek. Az animáció sok helyen gyönyörű, szereplők szintjén mindenképpen kifejező, a zene pedig hiába a legerősebb eleme, képes egész végig támogató erőként szolgálni. Az amerikai katasztrófafilmeken kiégőknek mindenképp ajánlanám, mert a sorozat a szokásos műfajelemek ellenére új lelket önt a stílusba, bizonyítva, hogy nincs minden veszve.

A pontozást hanyagolnám, akiknek érdeklődését felkeltette a sorozat, azoknak legalább az első három rész megnézését ajánlanám. A kezdő epizódokban az anime minden egyes eleme előkerül, mind a három meglehetősen más részletet helyez előtérbe, ezáltal kreálva egy koherens pilotot. Amennyiben a nézőt már itt megnyerik, nem igen lesz semmi, ami eltántoríthatja a darától. A tíz rész gyorsan végig nézhető, és még, ha nem is az év sorozatos élményéről van szó, az önreflexióra, elmélkedésre invitálás mindig egy olyan törekvés, amit érdemes támogatni.

Nézzünk animációt: Japan Sinks: 2020

2020. 07. 09. 14:50 - Írta: human

1 comment | kategória: ajánló,animáció,anime,Ázsia sorozatozik,kampány,video

A Netflix mai premierje ez a komornak tűnő anime, ami 2020: Japán vége magyar címmel bír, ezért is ajánlanánk.

A sorozatot Masaaki Yuasa készítette Sakyo Komatsu sci-fi könyve alapján, egy kihívások elé állított családról szól, akik a Japánt totális káoszba taszító földrengés-sorozatot követően próbálnak életben maradni.

A hivatalos leírás:

Miután Japánt pusztító földrengések döntötték romba, egy család útnak indul a süllyedő szigetvilágon át a túlélésért. De vajon elegendőnek bizonyul a kitartásuk?

Előzetes és főcím a plakát alatt, a tovább mögött.

Tovább…