login |

Az anime is sorozat: Kimetsu no Yaiba – írta Csilla

2020. 01. 19. 15:50 - Írta: vendegblogger

7 comments | kategória: anime,kritika

A hétköznapi mókuskerék alkotóelemei mellett, körültekintően igyekszem bánni a szabadidőm begubódzós kihasználtságával. Ebből kifolyólag kizárólag olyan újonc sorozatok követésére vetekszem, amelyeket nemzetközileg is elismerő kritikákkal illetnek, illetve olyan műfajokat képviselnek, amelyek alapvetően dukálnak az ízlésemnek.

Ettől az animétől kezdetben nem dobtam hátast, viszont türelmes izgatottsággal haladtam előre, tudván, számos médium újságírói, szakértői, de a kultuszt kedvelők is egyenesen a 2019-es év legjobb anime szériájának titulálják.

A túlzó jelzővel nem értek egyet, az én szemszögemből aranyérmet nem érdemelt ki, de kétségtelenül dobogós helyre került a sorozat. A komor atmoszféra magával rántott, amelynek következében egy hét alatt ledaráltam az első szezont.

A legkiemelkedőbb tulajdonsága talán, hogy a rétegezetten felépített plot-ot a készítők kifogástalan dinamikával görgetik tovább. A Kimetsu no Yaiba szerzője, Koyoharu Gotouge avatott világépítő készséggel rendelkezik. Remekül mutatja be a fantáziált valóságon alapuló, leplezett Japán birodalmat és korszakot, amelyben emberek naponta szenvednek kínhalált démonok által.

Tanjiro Kamado családjával szintén egy vérszomjas lény végez. A kiindulóponti csavar elsőként idegennek, szürreálisnak hat, végül a mögöttes tartalmak és a közbenső mesterkélések árnyalják a képet. Tanjiro egyik húga, Nezuko ugyanis démonná avanzsálódik, de a fiú nem tesz le az édestestvéréről, helyette útnak indul a társaságában, hogy megoldást szerezzen a visszafordíthatatlannak látszó állapotára.

Kifejezetten eszményi Tanjiro indíttatása: elszántságát nem elsősorban a bosszú táplálja, hanem az eltökéltsége, hogy Nezuko-t megszabadítsa az átoktól. A páros összetartása különösen alakul, hiszen a vér szerinti megszűnt, azonban érzelmileg felizzított családi kötelék hatására, racionális együttműködés alakul ki egy ember és egy démon között.

Külön értékelem, hogy a főhős karaktere kinő az anime sorozatokban bejáratott hedonisták maszlagjából. Nem egy üres, bigott, maszkulin típust képvisel. Tanjiro lágyszívű, nyugodt, ugyanakkor eszes, stabil igazságérzettel rendelkezik. Folyamatosan inspirálja a körülötte cselekvő társait.

Mitöbb, kivételes szenzibilitással áll hozzá a csaták befejezéséhez: hiába a végletekig gyűlölnie kellene a démonfajt, és gyarlóan viseltetni feléjük, ehelyett nemcsak az érintett húgával szemben, hanem az ellenük fellépő, elvetemült bestiák iránt is képes szinte ösztönösen empátiát tanúsítani – a széttiport, mélyen eltemetett, emberi érzelmeik függvényében.

A sorozatban minden egyes szereplő elsajátít egy különleges technikát. Ötletes és lehengerlő képességeket dolgozott ki az író, mind a harcosok, mind az ellenségek számára. Felettébb izgalmas volt látni, miként fejleszti fel azokat újszerű, az egyedi múltak és jelenek ötvözetét megspékelő, nagy horderejű elemekkel. A harcok helyszínei hihetetlenül innovatívak, cidriztetőek és egyben furfangosak, mindemellett korántsem stabilizálják a nézők vérmérsékletét.

A Tanjiro küldetéséhez csatlakozó, Zenitsu Agatsuma, a menekülést prioritásként érvényesítő, ám a megfelelő pillanatokban pártfordulásokat okozó militáns, és a hiperaktív, megfelelési kényszerrel megáldott Inosuke Hashibi kiszínezik a sorozat légkörét. Eleinte nehezemre esett a két – minden lében két kanál – fiúval megbarátkozni, de az idő múlásával a maguk módján, meglehetősen egyediekké, szórakoztatóakká, és szerepérdem vonatkozásban, frappánsan kibontottakká váltak.

Említésre méltó az animáció és a zenék működése. Egyértelműen kifogásolhatatlanok. Az anime dúskál a horrorisztikus és misztikumos jellegzetességekben, kegyetlen harcokban, érzelmileg megterhelő sorsokban, amelyeket számos fordulat old fel. Piszkosul sötét, rejtelmes, kiszámíthatatlan produkció.

Nálam csak azért nem szolgált rá serlegre a Kimetsu no Yaiba, mert az első felvonásban fikarcnyi válaszokat kaptunk csak a fő kérdésekre, ugyanakkor, szerencsére nem lett átlépve az a bizonyos határ, amely után csak felhalmozódnának a végtelenségig a talányok, a megoldások pedig tartaléklángra kerülnének.

Mindez azonban korántsem a rendezés vagy az epizódok számának a visszássága, hiszen az adaptált manga javában fut, és amennyiben a siker töretlen lesz, úgy még két-három évig gyaníthatóan nem zárul le a démonvadászok rendkívül hajmeresztő és olykor válságos kalandja. Ha pontoznom kell, akkor mindent összevetve, az „év animéje” 9/10-est érdemel nálam.