(O-ó, megint sorozatos szám jön, ideje a régesrég óta kirakásra váró MAD-posztokat kiraknom – winnie)

A magyar Kretén közeli-távoli rokona, a Mad viccmagazin elég gyakran foglalkozott és foglalkozik tévésorozatokkal, íme egy kis válogatás a a dupla oldalas képeiből – ha még ismertek hasonlókat, kibővítem velük a posztot.

A tovább mögött még Parks and Recreation, Game of Thrones, Malcolm in The Middle, True Detective, The Handmaid’s Tale és Modern Family.

Tovább…

A The Late Late Show tavalyi szkeccsében azt a rajongói teóriát fejtik ki, ami szerint a Stranger Things-ben szereplő Steve a Parks and Recreation-ös Jean-Ralphio apja, és a két sorozat egy univerzumban játszódik. Persze csak hülyülés a végeredmény a tovább mögött.

Tovább…

Ha valaki szereti a vidám mashupokat, akkor azoknak van egy jó hírem – a tovább mögött a The Revanant-ot mixelték össze a Pyrex-szel. Illetve az előbbi jeleneteit tették rá utóbbi vidám kis főcímére, ha már a filmben emlegetik a pawnee indiánokat. (Aki még nem látta a filmet, annak pár snitt spoileres lehet.)

Tovább...

Eddigi győztesek: 2007: Neil Patrick Harris, 2008: Neil Patrick Harris, 2009: Neil Patrick Harris, 2010: Simon Helberg, 2011: Simon Helberg, 2012: Simon Helberg, 2013: Simon Helberg, 2014: Simon Helberg.

Az öt éven keresztül arató Simon Helberg be sem került a legjobb 5-be idén – rögtön ezzel a meglepetéssel indít a kategória. Szóval idén biztos új győztes veheti át a díjat, lássuk, kik akkor esélyesek.

A fenti meglepetésen kívül viszont nem változott drasztikusan a gárda, hiszen csak egy újonc van bejáratott nevek között (Nick Offerman – Parks, TJ Miller – Silicon Valley, Tony Hale – Veep, Andre Braugher – Brooklyn Nine-Nine,) mégpedig a Psych-ban megismert, de végül elismertséget a Galavant-ben szerző Timothy Omundson.

További érdekesség lehet, hogy az ugyancsak Brooklyn Nine-Nine-os Terry Crews bár jelölésben eléggé lemaradt az 5. legjobbtól, de azért a 6. helyével majdnem bejutott idén is. Így viszont nem fog Braughertől szavazatot csórni a döntőben. Futottak még: Helberg (TBBT), Timothy Simons (Veep) és Eric Stonestreet (Modern Family).

 Loading ...

Tavaly azt írtuk, hogy a “20 perces” női főszereplőké a JAws egyik legkevésbé változó kategóriája, és ez továbbra is áll – komolyan mindjárt kilistázom egymás mellé az eddigi összes évet. Tavaly 5-ből 4-en ismételtek, idén 6-ból 4-en – de most csak 5 jelölt lett a díjra. Írd és mondd: az elmúlt 4 év mindegyikében csak egy-egy újonc érkezett ide, mindenki más duplázott, triplázott, sőt.

Eddigi győztesek: 2007: Mary Louise-Parker, 2008: Alyson Hannigan, 2009: Kaley Cuoco, 2010: Kaley Cuoco, 2011: Kaley Cuoco, 2012: Zooey Deschanel, 2013: Kaley Cuoco, 2014: Julie Bowen

Ez azt jelenti, hogy idén is volt kimaradó a tavalyiak közül, ő Zooey Deschanel lett, aki csúnyán visszacsúszott a 12. helyre (ez persze lehet, hogy annak köszönhető, hogy a New Girl nem folytatódott ősszel – több korábban őszi, de idén midseason sorozat járta így meg). A másik kimaradó Karen Gillan, akinek a sorozata kaszát kapott.

A tavaly újonc Aya Cash (You’re The Worst) most ismételt, miképp a többiek (Amy Poehler (Parks and Recreation) – zsinórban a 6. jelölése, Julie Bowen (Modern Family) – zsinórban az 5. jelölése, Julia Louis-Dreyfus (Veep) – zsinórban a 4. jelölése).

Az idei jövevény pedig nem más, mint Lola Kirke, aki a fő, 20 perces sorozatos kategória után újabb jelölést hozott az újonc Mozart In The Jungle-nek, mely olyannyira kedveltté vált, hogy három évadkritikát is kapott tőlünk (egy – kettő – három), ami nagyon ritka. A második évadja pont a napokban kezdett.

A lemaradók között ott volt a most főszereplőként kezelt, tavaly még mellékszereplők között indult Melissa Fumero (Brooklyn Nine-Nine), Kaley Cuoco (The Big Bang Theory), Ellie Kemper (Unbreakable Kimmy Schmidt) és Kat Dennings (2 Broke Girls).

 Loading ...

Amikor megláttam a táblát a 2. évados The Last Ship-premierben, kicsit görcsbe rándult a szívem és megrohantak az emlékek.

A Parks and Recreation (finálékritika itt) – 7×03-ban (vagy 7×04-ben) volt egy múzeum, amiben meg nem történt dolgokról voltak kiállítva újságcikkek. Az alábbi önmagáért beszél.

Az HBO-s The Wire tarolt az Emmy-n

Az úgy volt, hogy a Seth Meyers-féle Late Night-talkshow-ban Chris Pratt elkezdett gitározni és énekelni, hogy a Pyrex többi szereplője vele (+ Mike Schur, + Jamm) együtt énekelje a Bye, Bye Li’l Sebastian-t…, aztán nem nagyon tudta, hogy min röhög a közönség és miért nem énekelnek színésztársai. A tovább mögött az okok és a teljes dal.

Bónusznak pedig pár részlet a Late Night with Seth Meyers ominózus adásából, melyben a színészek mesélnek erről-arról. (A tegnapi finálékritika itt.) Tovább…

Pár napja reggel arra a hírre ébredtem, hogy életének harmincadik évében elhunyt Harris Wittels amerikai komikus, a Parks and Recreation co-executive producere és szereplője – az én egyik személyes kedvencem.

Miután felocsúdtam, és visszaolvastam a Twittert meg az interneteket, azt láttam, hogy rengeteg híresség emlékezett meg róla: Patton Oswalttól Sarah Silvermanen át Aziz Ansariig mindenki dicsérte a tehetségét és emberségét. Közülük sokakkal együtt is dolgozott, de úgy tűnt, hogy azokra is mély benyomást tett, akik csak érintőlegesen ismerték.

A nagyközönség – beleértve az itthoni sorozatrajongókat – azonban valószínűleg nem is nagyon hallott róla. Szeretném ezt a hibát orvosolni, mert ha valaki, akkor Wittels megérdemli, hogy minél többen ismerjék. A tovább mögött folytatom. Tovább…

– Anytime your name comes up, I panic and change the subject to the Twin Peaks reboot ’til she gets bored.
– So you talk for one second?

Megtörtént, ennyi volt, minden idők egyik legjobb szitkomja elbúcsúzott. Most valami nagyon szívhezszólót kéne írnom a 7 évadról, természetesen könnybe lábadt szemekkel, de inkább meghagyom valaki másnak, hogy ajánlja a sorozatot (megérdemli, még mindig alulértékelt itthon), mert van egy olyan érzésem, hogy sokan esélyt sem adtak neki, mások pedig a kritikusok által valamiért utált 1. évad után az újra felfedezett második szezont hagyták ki.

Nem tudom, számomra már a Parks and Recreation 1. szezonja is zseniális volt – annak ellenére (vagy talán épp azért?), hogy The Office-spinoffnak hitte mindenki. A készítők, a formátum és a stílus egyezett is, a sorozat mégis más volt. És most már örökre alapsorozat marad annak ellenére, hogy a 6. és 7. évad sehol sem volt a szememben az első 3-4 szezon nagyszerűségétől. Nagyon jók voltak, de… (És akkor most elkezdhetem ismételni magamat pár héttel ezelőttről vagy tavalyról.)

Creativity is for people with glasses who like to lie.

Ez utóbbi szerintem csak a rutinnal magyarázható, az ember hozzászokik bizonyos dolgokhoz és ha felcseréltük volna a mondjuk a második és a hatodik évadot, akkor lehet, hogy ugyanúgy a megszokással magyaráznám, hogy a hatodiknak betett S2 nem jött be. De ekkorra már a sorozat rég átment a komédiából valami másba. Mármint nem váltott műfajt, de valahogy egy idő után nem a poénokat és az őrültségeket vártam, hanem a karaktereket és azt, hogy merre visz az útjuk.

A hetedik szezon, még ha számomra olyan 6-7/10-es szintet ütött csak meg, egy valamiben nagyon jól teljesített: volt története. Oké, ehhez kellett egy kvázi reboot, illetve azzal felérő 3 éves ugrás az időbe, de az új alaphelyzet is érdekes, eddig még ki nem játszott szituációkat teremtett. A készítők tehát mindent megtettek, hogy elkerüljék a “rutint”, így majd magamat elemzem ki, hogy mit hiányoltam.

Nyilván voltak remek pillanatai a szezonnak, Ron és Leslie szembenállása és kibékülése remek volt például, másik oldalról az Andy-féle Johnny Karate-idiótaságnak sosem voltam rajongója, pláne úgy nem, hogy egy teljes részt szenteltek neki. Viszont legalább rengeteg visszatérő szereplő volt, sikerült egy nagy nevet megszerezni polgármesternek – kár(?), hogy Mark Brendanawicz-ot nem láttuk viszont.

(Brendanawicz-ról jut eszembe, hogy milyen érdekesen alakultak a szereplők: az 1. évad után az Everwood után itt is mellékszereplőként kezdő Chris Pratt állandó lett (és a 6-7. évadra filmsztárrá nőtte ki magát), Paul Schneider ugye idővel távozott, az első évadokban érkezett Adam Scott és Rob Lowe, míg Jim O’Heir és Retta útközben lett állandó a háttérből. Sőt, ha jól láttam, akkor a 7. évadra Billy Eichner is kapott egy “starring” kreditet. És akkor a remek visszatérő arcokról nem is beszéltünk.)

Mike Schur-ék, mivel tudták, hogy utolsó szezonról van szó, szépen mindenkinek lezárták a sztoriját, az utolsó (dupla) részben még további évekre is előre pillantottak, hogy kik hova jutnak el – szem nem maradt szárazon.

És most megyek, elolvasom a régi posztokhoz tartozó kommenteket, kíváncsi vagyok, hogy anno hogy láttuk a sorozatot – meg egyébként is, pár kép és idézet heveny nosztalgiát szokott ébreszteni bennem: pilotkritika – 1×02-kritika – 1. évados finálé – 2. évados premier (évadközi pillanatok: egy – kettő – három) – 2. évados finálé – 3. évados premier – 3. évados finálé, és a többi…)

Hmm, az írások alapján érdekes látni, hogy mennyire dinamikusan változtak a szememben egyes karakterek. April eleinte a legnagyobb kedvenc volt, később elfáradt, Andy eleinte kevésbé volt szimpatikus, de kinőtte magát, a két jövevényről (Chris és Ben) nem is beszélve. Ez is jó volt a sorozatban.

Pawnee Forever!

A Parks and Recreation nem feltétlenül az a sorozat, amiről azt gondolnánk, hogy tele van számítógépes, vizuális effektekkel, pedig azért akadnak ilyesmik benne. A tovább mögött kiderül, hogy milyen helyzetekben használnak CGI-t.

Tovább...

Akár rebootnak is nevezhetnénk a Parks and Recreation 7. szezonját, ha nem az utolsóról lenne szó, így inkább mondjuk azt, hogy afféle jutalomajándék a rajongók számára, hiszen bár bele lehet kezdeni újonnan jövőknek is, de annyira karakternüansz van benne, hogy számukra sosem lenne 100%-os az élmény. (Azonban milyen frankó dolog lenne, ha egy újonc éppen a 7×01-02-vel szeret bele a sorozatban, mert akkor darálhat hat teljes szezont!)

A Pyrex ugrott előre három évet, 2017-ben járunk és egy csomó minden megváltozott, szinte mindenki máshol dolgozik, mindössze Leslie örök és ez az az aspektusa ennek a szezonkezdésnek, amiért nyilván élveztem a két duplarészt. A sok új infó, az utalások az átugrott három évre és persze az új status quo bemutatása vitték a prímet, minden más…, nos, ahogy azt a 6. évados finálékritikában is írtam, a sorozat már túl van a zenitjén, olyan same old, same old-dá vált. De az új dinamika és a visszatérő szereplők azért pozitív élményt varázsoltak a nyitányból.

Az évad fő szálának egy nagyon finom Leslie – Ron-szembenállás tűnik, bár most, hogy ezt leírtam, biztos, hogy a 7×03-ban feloldásra kerül a konfliktus.

De ez legalább átívelő szálnak tűnik a komédiában, a többiek inkább csak lebegő célokat kaptak: Tom üzeletemberkedik és le akar cövekelni valaki mellett, April és Andy elkezdett felnőtté válni, Leslie-ék pedig, nos, náluk mintha mi sem változott volna, hiszen egyelőre még nem láttuk azt, hogy milyen az újdonsült családi életük.

A többi karakterre nagyon igaz, amit fent írtam a sorozatról: szinte mindenki a régi, mintha a készítők abszolút rutinból írnák őket. Más környezetben van, de Tom a régi, Andy a régi, Jerry Larry Terry a régi és már nem is nagyon tudok nevetni rajta, s bár őket nyilván így kedveltük meg és önmagukért is szeretjük, érdekes módon a változatlanságot most nem érzem pozitívnak.

A legfurább persze az, hogy bár April némiképp megváltozott (ezt ő is kezdi magán észrevenni), de akárcsak a hatodik szezonban, ő teljesen színtelenné, majdnem egy öncélú és egyhangú poénforrássá vált. Hol van már az az idő, amikor ő volt a legviccesebb figura az egész sorozatban…?

Szóval míg egyik oldalról panaszkodok a kevés változás miatt, van egy olyan érzésem, hogy még mindig jobban járunk így, mintha mindenki “fejlődne”, változna, szóval próbálom élvezni a látottakat (nem nehéz, nyugi), meg egyébként is, az írók pontosan tudják, hogy mit kell csinálni, hogy mire képesek. Még akkor is, ha az epizódok alatti nevetések mennyisége részemről jóval kevesebb lett – cserébe a mosolygások és bólogatások száma nőtt, ezek váltották ki a harsány kacajokat.