login |

Stephen King: Végítélet (The Stand)

2008. 06. 22. 20:43 - Írta: human

51 comments | kategória: kritika

Ha végtelenül leegyszerűsítjük, akkor két fajta minisorozat van. Az egyik az, amelyikben egy hosszabb történetet mesélnek el és tényleg nem fér el egy két órás filmben. A másik pedig ahol az órádat nézed, és “mi a fenének húzták ezt szét több mint három órára” jár az eszedben. Na meg vannak az ilyenek, mint a Stand, ami félig széthúzott, félig viszont szinte hibátlan hangulatbomba. Nem mellesleg a tévére készült főcímek közül talán a legfaszábbal bír.

This is the way the world ends
Not with a bang but a whimper.

Erről is szól ez a 4 részes minisorozat. Az egész azzal kezdődik, hogy valami katonai bázison egy dolgozó inkább a családjával menekül ahelyett, hogy lezárná vagy felrobbantaná – vagy nem tudom pontosan milyen utasítás van ilyen esetre – az egész kócerájt. A menekülés alatt meg tulajdonképpen több államon át cipel és terjeszt egy emberek által készített vírust, így esély sincs arra, hogy karanténnel megakasszák a fertőzést. Először olyan tüneteket produkál, mintha sima influenza lenne, de persze halálos, és hát ki is pusztul az emberiség 99%-a kb. Pár immunisak rá. Ilyen felütés után persze, hogy könnyű elcseszni, hiszen baromi magasra kerül a léc az elején.

Négy nagyobb részre szedték szét az egészet, és az első kettő olyan, hogy mind a 10 posztapok rajongó ujjadat megnyalod utána. A kezdő másfél óra tulajdonképpen az emberiség kipusztulását mutatja be. Ahogy egyre terjed a kór, úgy bomlik le a civilizáció a szemünk előtt. A kormány eleinte próbálja eltusolni, szükségállapotot hirdetnek és elhallgattatják azokat, akik szerint nem csak egy erősebb influenza az egész. Aztán persze a hatalom is elkapja a kórt, és a szervezett emberiségnek köszöntek. Viszlát.

Don’t screw with my disco, Nadine!

Egészen addig viszlát, míg Isten egy furcsa öregasszonyon és álmokon keresztül a túlélőket egy útra nem terelgeti. Mivel dualizmus meg akármi, így idővel a gonosz is egyesíti a túlélőkből álló seregét. És itt megy át az egész jól felépített 4 rész némi unalomba, és az első két résszel ellentétben szinte érezhető az időhúzás. Nem vagyok nagy Stephen King ismerő, ezt bármikor elismerem, de az utolsó két rész szerintem simán összevonható lenne egybe. És akkor bizony 8-9/10 magasságokat ostromolná.

Ami viszont jár az jár. Még így is remek szórakozás a Végítélet, részemről mindeképpen ajánlott. Ha épp leül a sztori, akkor száradó hullákkal próbálják feldobni a helyzetet. A kihalt NY telitalálat, a kihalt kisvárosok szintén. A szereplőgárda meg egyszerűen fantasztikus. Na jó, nyilván csak a főbb szereplők, de Rob Lowe és Gary Sinise elvitte a hátán a fél sorozatot. A gonosz először meglepő volt, de utána azt is jó választásnak gondoltam. Stephen King akarta, hogy ne ismert személy legyen, ezzel megzavarva a nézőket.

A trükkök egész jók, főleg ha azt nézzük, hogy 94-es a cucc, és tévére készült. Néhol persze nevetségesek a maszkok, de van benne jó pár kaszkadőrös jelenet, meg rengeteg díszletet építettek hozzá. Nem azt mondom, hogy az idő próbáját hibátlanul állja, és ugye a divat is szúrja az ember szemét, de abszolút korrekt néznivaló még így is.

Értékelésileg részemről egy 7/10 megy rá. Ha az utolsó két részt valahogy egybefűzik, akkor ahogy említettem, simán lenne az nyolc is. Olyan érzés volt a vége felé, mintha “áh, ez még jó lesz tölteléknek” módon írta volna a történetet King (vagy a forgatókönyv író? bár úgy olvasom viszonylag jól követi a könyveket a sorozat), miközben a végkicsengés már ott volt készen a fejében. Kicsit hosszas néhol az út, de összeségében megéri kiállni kitartani a végéig.