login |

A West Wing Special, azaz Az elnök emberei-különkiadás

2021. 01. 24. 15:50 - Írta: Shannen

5 comments | kategória: kritika

Sorozatos szempontból is különleges év volt 2020, hiszen idén az átlagoshoz képest sokkal több reuniont láthattunk, a járvány alatt ugyanis több régebbi sorozat készítői gárdája összejött online, hogy beszélgessenek vagy akár fel is olvassanak egy-egy klasszikus epizódot az adott sorozatból, sokszor adománygyűjtési céllal egybekötve. Az elnök emberei csapata azonban nem a járvány miatt talált újra egymásra, hanem az amerikai választások kapcsán.

Ráadásul az A West Wing Special to Benefit When We All Vote címet kapó különkiadás nem szimplán egy olvasópróba volt, hanem a színészek konkrétan eljátszották egy üres színházban a sorozat egyik ikonikus epizódját, egész pontosan a harmadik évad 14. részét a Hartsfield’s Landinget.

A különkiadás, ahogy a címéből is kiderül, azért készült el, hogy növelje a szavazókedvet és erre az epizód üzenete, azaz, hogy a demokrácia egyik legszebb és legfontosabb eleme az, hogy mi magunk dönthetünk szabadon arról, hogy kiket választunk meg vezetőinknek, jól rímelt.

Persze, ha belegondolunk, hogy ez a különkiadás az HBO Max-ra került fel (ahova egyébként maga a sorozat is átkerült a napokban az amerikai Netflixről), és eleinte csak az előfizetéssel rendelkezők tudták megnézni (majd egy időre elérhetővé tették bárki számára), felmerül a kérdés, hogy mégis mennyire volt képes elérni a célját és rávenni az embereket, hogy menjenek el szavazni?

Nyilván nincs róla statisztika, de valószínűleg bátran kijelenthetjük, hogy kevéssé. Rekordrészvétel ide vagy oda, nehezen tudom elképzelni, hogy valaki azután döntötte el, hogy elmegy szavazni, miután megnézte a kedvenc régi sorozata különkiadását. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy aki The West Wing-fan volt, az van annyira aktív politikailag, hogy él a választójogával, amikor lehetősége van rá.

De akkor mi értelme volt, hogy újra láthattuk kedvenc politikai sorozatunk szereplőit, ahogy 19 évvel idősebben újra belebújnak ikonikus karaktereik bőrébe? Pontosan ez, hogy újra láthattuk Toby-t, Josh-t, CJ-t és a többieket, és újra részeseivé válhattunk egy idealizált világnak, ahol az elnök és a stábja kompetens, értelmes emberekből áll, akik mindig tudják, hogy mit kell mondani és tenni.

Arról nem is beszélve, hogy a The West Wing, mely a 2000-es évek elején egyike volt azon sorozatoknak, amelyek újradefiniálták milyen is lehet egy tévésorozat, máig kultikus státuszban van és rengetegen fedezik fel maguknak még most is. Aki arról szeretne olvasni, miért is kiemelkedő Aaron Sorkin sorozata, annak ajánlom a nosztalgiázós posztomat, és human írásait, aki pont idén kezdte újranézni a sorozatot.

Na de pontosan milyen is volt ez a különkiadás?

A készítő, Aaron Sorkin elmondta, hogy semmiképp nem akart egy olvasópróba-szerű reuniont, így esett a döntés arra, hogy színházi környezetben, jelzésértékű díszlettel tulajdonképpen újrajátsszák az egyik epizódot. A végső produktum egy kicsit közelebb állt egy színházi közvetítéshez, de annál azért filmesebb volt, hiszen a kamera sokszor a színpadon a színészek között, körül volt és nemcsak a nézőtér szemszögéből láttuk az eseményeket.

Sőt, Thomas Schlamme, a TWW egykori házi rendezője, arra is figyelt, hogy, az egyébként tényleg szép, színháztermet is belekomponálja egy-egy jelenetbe. Ráadásul az egész rendezés tele volt jó ötletekkel, aminek köszönhetően nem igazán volt hiányérzete a nézőnek.

Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a sorozatot mindig is a színészek és az írás tette kiemelkedővé, és hát itt a forgatókönyv nem változott, illetve csak annyiban, hogy Emily Procter felolvasta a jelenetek elején a rendezői utasításokat, a zseniális színészgárda pedig nyilván semmit nem veszített a tehetségéből.

Az már más kérdés, hogy bizony eltelt közel 20 év és már nem a 30-40-es Donna-t, CJ-t és Josh-t látjuk, hanem az 50-60 éves Janel Moloney-t, Alison Janney-t és Bradley Whitfordot. Hogy ez zavaró-e az epizód közben? Lehet, hogy valakinek az, nekem abszolút nem volt az. Méghozzá azért nem, mert a színészek annyira jól ismerik ezeket a karakteret, hogy egy szempillantás alatt vissza tudnak bújni a bőrükbe.

A fentieknek volt köszönhető, hogy nem az tűnik fel, hogy Martin Sheen kevésbé energikusan mozog, vagy Whitford mennyire megőszült, hanem szimplán jól esik látni őket újra együtt, ahogy Josh kiabálja, hogy ‘Donna!’, ahogy CJ és Charlie szívatják egymást és hallani azokat a remek párbeszédeket Jed és Sam, illetve Jed és Toby között sakkozás közben.

Sajnos nem mindenki tudott visszatérni a különkiadásra, John Spencer még az utolsó évad forgatása közben elhunyt, ebben a részben azonban szerepel Leo, akit most Sterling K. Brown alakított hatalmas alázattal és tisztelettel. Nem akarta Spencer-t utánozni, egyszerűen fogta a karaktert és a saját értelmezésben interpretálta.

Bár Spencer nem lehetett ott, azért így is sok korábbi szereplő feltűnt, olyanok is, akik az adott részben eredetileg nem szerepeltek (pl. Marlee Matlin). Nem kell megijedni, nem hozzáköltöttek a részhez, hanem a “reklámszünetekben” a színészek és más meghívott vendégek beszéltek a kampányról, ami kapcsán a különkiadás készült és biztatták szavazásra a nézőket. Elég illusztris volt a lista: Samuel L. Jackson, Michelle Obama, Bill Clinton és Lin Manuel-Miranda is feltűnt pár percre.

Talán mondanom sem kell, de minden TWW-fannak érdemes belenéznie, sőt, ha valaki elég lelkes, akkor ajánlom, hogy előbb az eredeti epizódot nézze meg és majd csak utána a különkiadást. Igazán libabőrös élmény egymás után nézni a két részt, amely között amúgy közel 20 év telt el. Az, hogy így is működik, az elsősorban az időtálló írásnak köszönhető és minden idők egyik legerősebb színészcsapatának.

Meglettünk volna a különkiadás nélkül is? Biztosan. Jó volt látni a színészeket újra a kedvenc karaktereinkbe bújni? Naná. És nekem ennyi elég is volt, hogy az egyik legjobb 2020-as sorozatos élményem legyen ez a különleges epizód.

Délelőtti videó 2.: A West Wing Special

2020. 10. 09. 10:50 - Írta: human

2 comments | kategória: video

Már írtuk, hogy a Hartsfield’s Landing epizódot adja majd elő a régi stáb, ami miatt mindenképp bele kell majd nézni Az elnök emberei különkiadásába? A tovább mögötti előzetesből már az is látszik, hogy pontosan milyen megvalósításról van szó. A vendégszereplői gárda különösen erős. Bónusznak a “őcímet” is kitettem.

Tovább…

The West Wing: a 3. évad

2020. 09. 10. 21:30 - Írta: human

2 comments | kategória: kritika

Várjunk csak, nem erre emlékeztem. Mondjuk jó rég láttam legutóbb ezt az évadot, lehet a negyedik jobb húzásaival kevertem, amikor túlestem az ismétlésem utóbbi lépcsőjén?

Bár akár azt is feldobhatnám, hogy vannak dolgok, amiket lehet jobb lenne a múltban hagyni? Ezt egyáltalán nem úgy értem, hogy Az elnök emberei 3. évadja rossz lenne, viszont 2020-ban a felépítése kezd egyre jobban zavarni. Olyan “öreges”, pedig nyilván csak a klasszikus országos tévés dolgokat veti be.

Konkrétabban: “a mai fiatalok” már nem is tudják, miért ismerünk olyan kifejezéseket, hogy sweeps, de a 3. évadon tisztán látszik, hogy jobb részeket szállítottak azokban a hetekben, amik a reklámozás szempontjából nagyon sokat jelentettek. Az egyben kitojt szezonok, és a ki tudja milyen reklámköltések idejében már nehéz felidézni, hogy a 22 részes évadok emiatt is hullámoztak minőségben. Egyszerűen nem lehet mindig 100%-on pörögni, mert akkor semmi sem emelkedik ki?

A második évadnál sokan ellenkeztek velem a negatívumokról, és lehet így utólag többnek kell helyet adnom, mert “idén” jóval kevesebb emlékezetes mozzanat volt. Talán a “ha meghalok” az alelnökkel, bár kicsit túl komolynak éreztem egy papírlap adogatását, mégis működött az érzelmi csúcspont. Viszont negatív csúcspont is volt, amikor Sorkin igyekezett a szexuális zaklatásról írni szálat.

Meg ugye érdekes kérdések kerültek elő a demokráciáról (ezt idézi majd fel a különkiadás), és ott volt Josh szerelmi szála, meg huszárvágással megoldották az elnök hazugsága vonalat. Viszont az emlékeimben úgy élt az évad, hogy keményen a kampányról szól, a kezdése is ilyen, és így lehet az elvárásaim miatt, de még inkább alul teljesített, mert az egy nagyon halvány fő szál volt, nem pedig a részeket domináló.

Igazából az egész évad túl komor volt, bár persze ezen már vitáztunk, hogy nyilván a Fehér Házhoz illik a dolog, viszont alig mert játszani Sorkin. Most az epizódcímeket is átböngésztem, és igazából az említett Stirred tetszett nagyon, az Enemies Foreign and Domestic se volt semmi, hiszen Ian McShane (májusi sweeps rész:) mindig jó. Na meg persze a Bartlet for America, ami elég nyilvánvaló, mivel a flashback konstans fasza Sorkinnál.

De mindeközben több minden került elő, amit kicsit olcsónak éreztem. Egyrészt a terápia a Night Five-ban, másrészt a finálé. Gondolom utóbbi külön posztot is megérne, mert a 2. évad befejezése, “verése” után egyszerűen soknak éreztem ezt. És amikor Josh-t felhívják a hírrel, akkor végképp csak pislogtam, hogy egyáltalán honnan tudja Josh a nevét és miért döbben le? Mármint itt arra gondolok, hogy túlhúzták azt az érzelmi beatet.

Most már csak a kampány jön, nem? De erről majd legközelebb. Bár valamennyire kapcsolódik is, mert nem tudok nem mosolyogni a Toby-Bartlet közötti “mutassuk meg ki az intelligensebb vezető, a nép arra szavaz majd” álmodozáson. Már akkor is durván valótlan húzás volt, de 2020-ból visszanézve aztán főleg.

A The West Wing is kap egy különkiadást

2020. 09. 01. 18:50 - Írta: human

2 comments | kategória: hírek

Nem új részt ír Aaron Sorkin, hanem egy régit adnak elő az A West Wing Special to Benefit When We All Vote-ban, viszont minden fontos színész visszatér rá. Az HBO Max-ra kerül fel ősszel, és látjátok, mire akarják inspirálni az összes amerikait: a szavazásra az elnökválasztáson, ami novemberben lesz Amerikában.

Hogy melyik epizódot választották ki erre? A harmadik évadból a Hartsfield’s Landinget, a színészek ezt fogják színház-szerűen előadni nekünk.

Nem meglepő módon pont arról szól (persze Sorkin álmodozó demokrata szemüvegén át), hogy Josh-ék belátják a demokrácia lényegét, és nem győzködnek az utolsó pillanatig az igazukról szavazókat, hanem elengedik a témát, hagyják, hogy azok éljenek a törvény adta jogukkal, és szavazzanak végre. Mindkét oldalra szükség van, a többség akarata áll majd mellettük, már ha jól végezték a dolgukat.

The West Wing: a 2. évad

2020. 08. 02. 15:50 - Írta: human

5 comments | kategória: kritika

Nyilván egy szezon után nem lehet abbahagyni, szóval folytattuk Aaron Sorkin sorozatát, de míg manapság kevesebbszer jut eszembe a sophomore slump kifejezés, addig itt többször is megtörtént.

Igazából nem rossz a 2. évad, mielőtt valaki nekem ugrana, nem éreztem szenvedésnek egyik részt sem, de valahogy mégsem volt az igazi az S1 után – mondjuk ez talán a témáira is visszavezethető. Viszont elég durva lenne, ha egy egész évadot beáldoznának azért, csak hogy a folytatást felépítsék. De arról majd a következő posztban.

A lényeg, hogy “idén” csak kapták az áldást az elnök és az emberei. Egyik csapás a másik után érkezett, és ugye végre elővették azt, hogy hazudott a szavazóinak, és valójában beteg.

Szóval kezdtek a merénylet utóhatásaival — mondjuk Josh terápiája remek rész lett! –, erre onnan átmentünk arra, hogy az embereinek is hazudott az elnök, az összes tervüket és álmukat felrúgva ezzel, hiszen ők 8 évre terveztek vele, amit lehet elérhetetlenné vált a tette miatt, szóval ezt is fel kellett dolgozni.

Ahogy így gondolkozom rajta, az is közrejátszhat a kicsit negatívabb élményben, hogy sokkal jobban domináltak az átívelő szálak. És ezek voltak lehangolóak, viszont akkor részeken át, míg az első évadban minden héten új dolgot oldottak meg, új hangulat volt, ami itt ritkábban fordult elő, viszont a filibusterös ilyen volt, és hatalmas. Ott a csapásokból a lelkesítő talpra állást is megkaptuk (Let Bartlet Be Bartlet), itt meg a fináléra hagytak egyetlen pillanatot.

Mondjuk érdekes volt látni, hogy miképp találta meg a sorozat a hangját, és igazság szerint itt jobban előbuktak Sorkin negatívumai. Konkrétan a kioktatás sokkal erősebb volt, komplex problémákról próbált szólni a nézőknek, kevesebb emocionális kapcsolódási pont volt.

Viszont ez a nagyobb gondokról szólás sokszor abban tűnhetett csak fel, hogy minden fontos ember csak magyaráz az asszisztensének. Komolyan, idén all time high volt, amikor kapták az infót a lányok, és így a nézők. “Hogy mi az az örökösödési adó? Elmondom.” És hasonló felvezetésekkel. Sokadszorra már kicsit soknak érződött.

Végszó? Szerintem ha a mostani időbe érkezne a sorozat, akkor is nézném, viszont az évad után rezegne a rész. Na de valójában tudom, hogy mi jön, végre harc, és az S2 arról szólt, hogy miképp legyenek underdogok ismét, szóval volt a “verésnek” értelme, így biztos meggyőzne a 3. szezon premierje.

The West Wing: az 1. évad

2020. 06. 26. 21:50 - Írta: human

26 comments | kategória: kritika

Igen, kis nosztalgia posztról lesz szó. Bár magamtól lehet, nem ültem volna újra elé, már kétszer láttam a jó évadokat amikor még jobban ráértem, de a párom nem tudta, mit nézzen, már ami érdekli is, és végül Az elnök embereit kezdte el. Én meg ott ragadtam, mert egyrészt jó közösen sorozatozni nyilván, másrészt pedig érdekelt is, hogy mennyire tartja magát ez a régi klasszikus. És tartja.

A Fehér Ház és az elnöki stáb működéséről szóló sorozatot Aaron Sorkin készítette, méghozzá nem csak úgy volt a sorozat készítője, hogy a nagyját az írószobára bízta, hanem tényleg rengeteg részt ő írt, vagy közösen írt velük, de a legenda nyilván az, hogy amíg az ő kezében volt a sorozat (4 éven át), addig mindent ő csinált, akármi is a credit. A Wiki szerint ez nagyjából igaz, de azért nem teljesen, viszont erősen észrevenni a kezét tényleg.

Viszont ami a Studio 60 és a Newsroom után már főleg negatívumként volt emlegetve Sorkin stílusából, az itt még teljesen pozitívan csapódik le. És valljuk be, a Fehér Házhoz, a politikához jobban illik ez az idealizmus és “fontosat teszünk” érzés, mint egy újságírókról szóló darabhoz, vagy egy éjszakai szórakoztató műsorhoz. De azokról majd máskor, vagy soha, mert lehet nem jutunk addig a nézésben.

A lényeg, hogy az első évad (is) bemutatja, hogy milyen is Amerikát irányítani. Vagyis egy fikciós demokrata elnök és a stábja miképp tenné ezt, tele idealizmussal, és jó akarással, morális hófehérséggel. És az az igazság, hogy az irónia és cinizmus nem is hiányzik ebből a sorozatból. Az itteni emberek jót akarnak tenni, és nem alakoskodnak közben.

Minden részben van valami komolyabb téma, amit elővesz Sorkin és az íróstábja, amiről ki akarja okosítani a nézőt. Mondhatnám, hogy oktatni, néha tényleg olyan érzés, mintha magyarázna, viszont a jó szándékot érezni mögötte, nem hülyének tartja a nézőt (még), hanem maximum alulinformáltnak, aki új tudásra szert téve képes változni, változtatni a véleményén, ahogy a karakterek is teszik néha.

Ami miatt viszont nagyon szomorú nézni a sorozatot manapság, hogy milyen problémák voltak már akkor is emlegetve, amik azóta csak rosszabbak lettek. Nem is csak arra gondolok, hogy Amerika rosszabbodott, bár világhatalom révén ennek is hatása van ránk nyilván, de például az egyik részben a privacy a téma. 1999-ben. A Facebook és a többi előtt arról beszélgetnek a szereplők, hogy ez lesz a legfontosabb dolog az embereknek, kéne valami törvény rá.

Erre itt vagyunk 2020-ban, amikor az EU iszonyat átgondolatlan, mondhatni maradi törvényeket hozott a sütikről és adatokról, miközben mindenki okézza le popupokat és ugyanúgy eladják az összes adatát. Már meg sem lepődik, ha Instagramon olyan hirdetést lát, amilyen termékre még csak rá sem keresett, de szüksége van rá valamiért. És ez csak egy rész, de nyilván az emberi szabadság, és az állam szerepe ebben visszatérő téma az évad során, hiszen mindennel összefügg.

Nyilván nem tudok elmenni a negatívumok mellett sem. Bár nekem a walk and talk, avagy a sétálva beszélgetés nagyon kedvelt húzásom, viszont kicsit sokszor érezni, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak a karakterek. Az egyik felhozza, hogy “hallottad?” erre a másik már nyilván hallotta, és hozzáteszi a sajátját. Nehéz ezt szavakba önteni, de túl simán gördül előre minden társalgás.

Ami miatt mégis működik, hogy valahogy hihetőek a karakterek, és eléggé eltérőek. CJ mindig CJ, tudod mire, számíthatsz ha feltűnik, és még amikor a párbeszéd labdát dobálják egymás között, akkor is sikerül megtartania a saját karakterét. És mindenki ilyen. Szóval pont eléggé egyformák, hogy hihető legyen amikor a párbeszéd közben “elvesznek”, de mégis elég különbözőek. Ez azért eléggé vékony határvonal, de bejött, és így kevés az erőltetettnek érződő konfliktus a karakterek között. Bár nyilván az is segít, hogy a részek maguk rendelkeznek fő témákkal, és konfliktussal, nem kell mindent a karakterek dinamikájára tolni.

Amit nem tudok hova tenni, szóval ide szúrom, hogy a humor néha eszméletlen a sorozatban. Nem tipikus poénokkal oldják a feszültséget, sőt, sosem használja rossz helyen Sorkin és a stábja a húzást, nem minden a poénkodáshoz vezet, de amikor elcsattan valami, azon eszméletlenül lehet mosolyogni. Néha tényleg elég csak annyi az elnöktől, hogy “softballt fogok nézni”, és ahogy ezt lereagálja a stáb.

De a legkonkrétabb példa a humorra a Celestial Navigation. Nyilván ismerni kell a karaktereket hozzá, random megnézést nem tudok javasolni, de többet nevettem rajta, mint az utóbbi országos szitkomok bármelyikének pilotján.

Mint ahogy nekem az idealizmus, a jobb világban való hit is jól esett kicsit. Bírom a cinikus sorozatokat, a House of Cards-okat, igen, kell a romlott politikát is ábrázolni, viszont néha jó ebből pihenni, álmodozni milyen is lehetne a világ, ha sokan nem éjfekete morállal jobbá akarnák tenni.

Úristen, mennyivel jobb lenne minden már csak akkor, ha a viták valahova vezetnének, ha azokkal meg lehetne tényleg győzni embereket (érdekes nézni winnie szélmalomharcát néha a kommentekben, vagy az enyémet, de azt nyilván nem tudom kívülről szemlélni), és nem csak arról, hogy vonuljanak vissza a buborékukba, amit a privacy ellenes Facebook, vagy Reddit, vagy akármi csinált nekik. Bár alapból is igyekszem komolyan venni a velem szembeni nézőpontokat, még ha nem is érzitek úgy sokszor, de a sorozat emlékeztetett, hogy még jobban igyekezzek.

20 éves lett a The West Wing, azaz Az elnök emberei

2020. 01. 31. 21:30 - Írta: Shannen

16 comments | kategória: klasszikus,kritika,nosztalgia

1999 szeptemberében, azaz több, mint 20 évvel ezelőtt indult az NBC-n a The West Wing, mely itthon Az elnök emberei címen vált ismertté.

Az ezredforduló (vagy minden idők?) egyik legjobb, legsikeresebb drámájáról van szó, mely máig hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Sőt, idealizált világképe miatt egyre többen fedezik fel maguknak, amit az is segít, hogy az USA-ban (itthon sajnos nem) a Netflixen is elérhető már jó pár éve, illetve Joshua Malina, a sorozat egyik színésze már több mint három éven készítette a The West Wing Weekly podcast-ját, amiben hetente meghívott vendégekkel (legyenek azok a sorozat színészei, készítői vagy a Fehér Ház korábbi sajtótitkárai, szakértők) beszélte ki a sorozat egy-egy epizódját.

Ez a poszt nemcsak nosztalgiázás miatt született, arra érdemes visszakeresni a blogon a vonatkozó ős-posztokat, hiszen én is csak két éve pótoltam be a hiányosságom e téren, hanem kedvcsinálónak is, hiszen biztos vagyok benne, hogy sok olyan junkie van, akinek bejönne az amerikai elnök és stábja mindennapjait bemutató politikai sorozat,

De hát valljuk be, hiába klasszikus, mégiscsak 7 évadról és 156 részről van szó, nem olyan egyszerű erre időt szánni. Ráadásul, ha az ember egyszer belekezd, akkor nagyon nehezen fogja tudni abbahagyni, ne lepődjön meg senki, ha az első évad két nap alatt lecsúszik. Na de akkor mi lesz az aktuális néznivalókkal és az új sorozatokkal?

Mindezek ellenére nem akarok senkit becsapni, a The West Wing nem egyszerű széria, komoly koncentrációt igényel. És nem csak azért, mert az amerikai politika áll a középpontjában, ami sok embert nem feltétlen érdekelne kapásból, hiszen van annyira jól megírva és van annyi remek karakter, hogy ez ne okozzon gondot.

A nehezítés abban rejlik, hogy hiába az epizodikus felépítés, Aaron Sorkin pergő dialógusai bizony próbára teszik még az anyanyelvi nézőket is. Ja, igen, lehet ezzel kellett volna kezdeni, a The West Wing egy ízig-vérig Aaron Sorkin (A Few Good Men, Social Network, Charlie Wilson’s War) sorozat. Bár sokan gondolják, hogy ez volt az első tévés munkája, valójában a szintén zseniális Sports Night-tal kezdett, melynek második évadját egyszerre írta a The West Wing S1-gyel. (Szintén neki köszönhetjük az egy évadot megélt, de nem kevésbé nagyszerű Studio 60 on the Sunset Strip-et és a híradós The Newsroom-ot is).

Sorkin szeret a kulisszák mögé pillantani, ahogy az a fentiekből is látszik. Eredetileg a The West Wing is kizárólag az amerikai elnök körül munkálkodó stábra, a kabinetfőnökre, a helyettesére, a kommunikációs igazgatóra és helyettesére, valamint a sajtótitkárra épült volna, de olyan remekül sikerült, nemcsak ennek csapatnak a castingja (John Spencer, Bradley Whitford, Richard Schiff, Rob Lowe, Allison Janney, Janel Moloney, Dule Hill aztán később Jimmy Smits, Alan Alda, Joshua Malina), hanem az elnöké is, Martin Sheen személyében, hogy hamar eldőlt, hogy ő is állandó szereplő lesz. Az állandó csapat mellett kiváló vendégszereplők sora (Glenn Close, John Goodman, Laura Dern, Matthew Perry, stb) járult hozzá a sorozat sikeréhez.

Na de miért beszélünk még 20 év múltán is a sorozatról, miért tartjuk számon nem egy részét a valaha látott legjobb sorozatepizódok között, egyáltalán, megállja még ma a helyét egy több évtizedes országos dráma? A válasz igen, nemcsak, hogy megállja, de le is köröz sok hasonló modern darabot.

Ennek a fő oka nyilván abban az írásstílusban keresendő, mely Sorkinra oly nagyon jellemző és amire a sorkinizmus kifejezést szoktuk használni. Aki látott akár egy Sorkin-filmet vagy sorozatot az tudja, hogy miről van szó. A walk-and-talk jelenetek sokasága pedig a dialógusok mellett vizuálisan is megteremtette a The West Wing-stílust.

Az egész történet egy idealizált, optimista világban játszódik, ahol mindenki nagyon okos, szellemes és baromi jó a munkájában, ráadásul nemcsak a politika egyik oldalán állók. Mindegyik karakternek megvannak az erősségei és gyengeségei, nem tökéletesek, hibáznak ők is, de a szerethetőségük az első pillanattól kezdve meg van.

Tulajdonképpen egy munkahelyi drámát látunk, ahol főhőseink mondhatni az egész életüket a Fehér Házban töltik és próbálnak átnyomni egy-egy törvénytervezetet, megakadályozni egy háború kirobbanását vagy épp kiválasztani a szerencsés pulykát, melynek Hálaadáskor az elnök hagyományosan megkegyelmez. Tényleg mindenféle ügy előkerül a 7 évad alatt, nyilván egy újraválasztási kampány is a negyedik évadban, aminek köszönhetően több külső helyszínen forgatott rész is sorra kerül.

Ez egy politikus sorozat, ráadásul azok az ügyek, melyeket a karakterek az epizódokban is felkarolnak, azok mellett a sorozat készítői és a színészek a való életben is kiállnak, ilyen például a veteránok helyzete vagy a választásokon való aktív részvétel.

Nem lehet említésnél nélkül elmenni amellett, hogy hiába hivatkozunk a The West Wingre Aaron Sorkin sorozataként, valójában a 4. évadot követően Sorkin kiszállt belőle és helyét a veterán tévés, John Wells (ERm Southside Shameless) vette át. Innentől egy kicsit másfajta irányba indult el a sorozat, és tény, hogy az S5 évad inkább szólt az útkereséséről, mint a hibátlan epizódokról, de összességében vétek lenne az utolsó három szezont kihagyni.

És, ha valaki a fentieken túl még több okot akar látni a sorozat bepróbálásra, akkor csak annyit mondok, hogy a The West Wing egymás után négyszer vitte el a legjobb drámának járó Emmy-díjat, többke között a The Sopranos ellenében, összesen pedig 95 Emmy-jelölésből 26-ot tudott díjra váltani.

A tovább mögött még röviden folytatom a saját kedvenc epizódjaimmal, így helyenként kicsit spoileres leszek.

Tovább…

CJ is back!

2017. 05. 02. 19:40 - Írta: winnie

3 comments | kategória: fun,video

Allison Janney már tavaly is volt CJ Cregg (a The West Wing-ből) a Fehér Házi tudósítók sajtóvacsoráján, s most megismételte a szerepét, amikor a fake news-jelenség miatt elmaradt rendezvény ellenrendezvényét nyitotta meg. A tovább mögött megnézhető a Samantha Bee-féle Not The White House Correspondents’ Dinner cold openje.

Tovább...

The West Wing-rap

2017. 01. 17. 15:15 - Írta: winnie

3 comments | kategória: fun,video

A The West Wing Weekly podcastban Joshua Malina szokta elemezgetni a The West Wing (itthon: Az elnök emberei) epizódjait meghívott vendégeivel, régi szereplőkkel. Ehhez készített a minap egy rappelést Lin-Manuel Miranda, akit a sorozatosok a House dupla részéből vagy a Do No Harm-ból ismerhetnek, egyébként pedig a Hamilton fűződik a nevéhez.

A What’s Next a tovább mögött – a cím Martin Sheen Bartlett elnökének egyik szófordulatára utal, ami gőzöm sincs, hogy állandó volt-e az olykor rémesen ferdített szinkronban.

Tovább...

Walk and talk The West Wing-módra

2016. 05. 11. 16:40 - Írta: winnie

4 comments | kategória: insider,video

It started out on the dance floor, went into the lobby, through the top-floor kitchen area, down two flights of stairs into the bowels of the kitchen and through the cavernous kitchen, where food was being prepared for a banquet. We worked our way through that area, went down another flight of stairs to where the laundry facilities are, then proceeded into the catacombs, all the way through the base of the hotel and out into the parking lot, where we ended up in a motorcade. The shot involved more than 500 extras and nearly all of the major cast members, and it was all done in one seamless Steadicam shot.

Vagy ti linkeltétek egyszer kommentben, vagy csak véletlenül botlottam bele valahol a neten, de ha már megtörtént, akkor megosztanám ezt a linket, illetve a tovább mögötti videót.

A The West Wing, azaz Az elnök emberei, ahogy azt Aaron Sorkin-tól megszokhattuk, tele van walk and talk-jelenetekkel, amikben a szereplők vonulnak és dumálnak. A fenti link pedig a SteadiShots című honlapról van, amik a steadicam operatőrök munkájával foglalkozik – ők azok, akik vállra vetett kameráikkal lekövetik ezeket a vonulásokat, hátrálva, olykor több percen át, és természetesen annyiszor, ahányszor fel kell venni a jelenetet.

A tovább mögött meg lehet nézni a The West Wing – 1×04 egyik walk and talk-jelenetét, ami a leghosszabb volt a sorozat történetében, és amiről maga Sorkin sem tudta, hogy megvalósítható-e. A linken pedig David Chameides, a kameramann meséli el, hogy miképp is sikerült ezt megvalósítani. Marha érdekes olvasmány, 13-szor forgatták le az 5 oldalas párbeszédet. (Remélem, lesz időm még megnézni, hogy mi jóságok vannak a honlapon.) Tovább…

The West Wing itt, The West Wing ott, The West Wing amott

2016. 05. 11. 13:30 - Írta: winnie

3 comments | kategória: fun,talkshow,video

Mi a franc volt múlt héten? Mindenhol The West Wing (Az elnök emberei) utalások. Kezdtük a Fehér Házi sajtóvacsorával, ahol CJ Cregg-ként tűnt fel Allison Janney, de a múlt heti Mom – 3×20 végén is megidézték Aaron Sorkin sorozatát (Janney játszótársa Richard Schiff volt), valamint az egyik Late Late Show-ban (itt Janney-t Bradley Whitford támogatta meg) is nyomtak egy walk and talk-jelenetet.

Mese nincs, TWW-rajongóknak két kötelező videó a tovább mögött. Köszi a jelzést spamdog-nak! Tovább…

Obama megint standupolt

2016. 05. 03. 13:34 - Írta: winnie

3 comments | kategória: fun,standup,video

A Fehér Ház minden évben megrendezi a sajtóvacsoráját az ottani tudósítóknak (White House Correspondents’ Dinner), melyet a hagyományok szerint egy tévés szokott vezetni, aki nyom egy kvázi standupot (kicsit alázgatja is az elnököt, ha kell), ráadásul az elnök is készül egy saját “standuppal”. (Még nem tudtam az ideig megnézni, így nem tudom, hogy megint vannak-e sorozatos utalások.)

Idén egyébként Larry Wilmore volt a műsorvezető, és Allison Janney vezette fel az egész hepajt The West Wing-es karaktereként, CJ Cregg-ként. Ha van 55 percetek, akkor CJ, Obama és Wilmore performansza a tovább mögött. Obama továbbra is nagyon jól csinálja.

Korábbi műsorvezetők: 2015 – Cecily Strong (+ Key & Peele), 2014 – Joel McHale (+ a Veep-esek), 2013 – Jimmy Kimmel, 2012 – Conan O’Brien, 2011 – Seth Meyers, 2010 – Jay Leno, 2009 – Wanda Sykes, 2008 – Craig Ferguson, 2007 – Rich Little, 2006 – Stephen Colbert Tovább…

Previous Posts