Tavaly októberben az évadkezdéskor reméltem, hogy a forgatási nehézségek ellenére legalább olyan jó szezont fogunk kapni, mint a negyedik volt, azonban ez sajnos nem jött össze. A Rólunk szól idén is szállított remek, kiemelkedő pillanatokat, sőt részeket is, de az összkép mégsem lett jobb közepesnél.
Ezt főleg az aránytalan történetvezetésnek tudom be (ezt később még kifejtem), és valószínűleg az sem segített, hogy a szokásosnál is többször volt hosszabb szünet az epizódok között. Szerencsére a jövőre midseason-be érkező záróévadnál ez az aspektus legalább már nem lesz probléma.
A sorozat erőssége továbbra is a karaktereiben rejlik, akiken keresztül rengeteg mindennapi, emberi problémát, kérdést fel tudnak dobni az írók. Kár, hogy ezeket egyre kevésbé sikerül érdemben kibontani és körbejárni. Ez persze olyan szempontból érthető, hogy mostanra tényleg sok szereplőt kell mozgatni, nem juthat mindenkire ugyanannyi idő.
Ugyan idén is kapott Kevin és Kate is átívelő szálat, ám összességében a legjobban kidolgozott és megírt történeteket továbbra is a Jack-Rebecca páros (igen, még mindig van mit elmesélni róluk) és Randall kapja. És bármennyire is jó Sterling K. Brown zseniális játékát nézni, nem bántam volna, ha a többiek is hasonló figyelmet kapnak.
Majd talán a következő évadban fordul a kocka. Legalábbis a finálé utolsó percében bedobott csavar, amit egészen biztos vagyok benne, hogy senki a világon nem látott előre, ezt sugallja. Hogy mi működött az évadban, hogy sikerült-e a járványt érdemben a történetbe illeszteni és, hogy mi volt az epizódvégi meglepetés, arról a tovább mögött spoileresen még írok kicsit.
Ahogy azt már megszokhattuk, most is a Big Three aktuális születésnapja, immár a 40., szolgáltatta a dupla évadkezdés hátterét. És minden kisebb-nagyobb hibája ellenére, bizony jó volt viszontlátni Pearson-ékat a képernyőn.
Akárcsak az elkövetkezendő hónapokban visszatérő, a jelenben játszódó sorozatok nagy része, úgy a This Is Us sem úszhatta meg, hogy ne reflektáljon az elmúlt időszak eseményeire (ráadásul ez nem is áll távol tőle, hiszen korábban is voltak utalások a világban zajló konrkét történésekre), így tehát már a kezdés első néhány percében szóba kerül a koronavírus és később a Black Lives Matter mozgalom is kiemelt figyelmet kap.
– Tom Hanks got it.
– Hanks got the corona?
– Hanks got the corona.
Arra azért figyeltek az írók, hogy egyik téma se uralja el a sztorit, inkább szervesen kapcsolódnak be abba, hasonlóan, ahogy a vírus elleni óvintézkedések a mindennapjaink részei lettek. Sőt, a rendőri erőszak és a BLM témája teljesen logikus módon jelent meg a történetben. Szóval a többi sorozat példát vehet a készítőktől, valahogy így lehet hitelesen és nem túltolva bemutatni ezeket a dolgokat.
(Ha pedig már a valóságra utalásoknál tartunk, akkor a winnie által nemrég elindított sorozatos említés a sorozatban rovatba rögtön két jelölt is akad itt, egyrészt a Grey’s Anatomy, másrészt a sokkal jobban és poénosabban kifejtett One Day At a Time.)
Na, de térjünk a lényegre. Miért is volt jó ez a kezdés és miért húztam mégis a számat a legvégén? A tovább mögött spoileresen kiderül. Tovább…
Már az 5. évadjával jön a sorozat nem is olyan sokára. Gondolom idén is szét lehet majd könnyezni magunkat rajta. A tovább mögötti hosszú előzetes alapján is ez a tippem.
Nyilván már megvolt a This Is Us legutóbbi szezonjának magyar premierje, de mivel a Sony Max rutinosan csak azt követően tette elérhetővé a neten a szinkronos előzetesét (meg is nézték 49-en), így csak késve tudom kirakni a tovább mögé. TAPS!
Azaz más néven az autocomplete interjú a Google-től, a Web’s Most Searched Questions. Milo Ventimiglia, Mandy Moore és Justin Hartley válaszolgatott derűs hangulatban a gyakori keresős kérdésekre.
Még két évad, így reklámozzák a This Is Us visszatérését a tovább mögötti előzetesben, természetesen új jelenet nélkül.
Arról még nincs döntés, hogy lesz-e azon kívül (legalábbis úgy rémlik, nem jelentették be a kaszát), de ha más nem, spinoffokra biztos lesz lehetőség. Nemrég egyébként az egyik színész 2021-es startot emlegetett az 5. évadnak, de azóta visszakozott.
Meglepően és ígéretesen kezdett az évad tavaly ősszel, behoztak jó pár új szereplőt, érezhetően előtérbe toltak egy-egy eddig a háttérben meghúzódó karaktert, az évadot mégsem ezek, a szezon első felében megjelenő újítások, hanem az évad második fele tette kiemelkedővé és sokkal élvezhetőbbé, mint az előző szezon volt. A sorozat egyik legjobb részét (4×14 – The Cabin), is idén kaptuk, ami egy tökéletes 40 percbe sűrítette mindazt, amiért szeretjük a This Is Us-t.
Valahogy idén a legtöbb szálat sikerült úgy alakítaniuk az íróknak, hogy egyrészt érdekes legyen, átérezhető, másrészt ne menjen át elnyújtott drámázásba vagy giccsbe (legalábbis nem jobban, mint amit a megszokott This Is Us-hangulat megkövetel).
A finálé is ezt a vonalat követte, igaz talán kicsit sűrűre sikerült, de legalább kaptunk válaszokat a korábban már belengetett flashforwardokkal kapcsolatban.
A Pearson család nem tökéletes, mégis a sorozat el tudja azt érni, hogy a néző egy ideális családként tekintsen rájuk. Mégpedig azért, mert a sorozat karakterei képesek felvállalni a hibáikat, melyek sokszor komoly konfliktusforrások is egymás között. Nem azonnal és nem úgy, hogy azokat rögtön meg is oldják, de vagy maguktól vagy egy másik személy hatására hajlandóak a szembenézésre és a változásra.
Ebben az évadban kiemelten foglalkoztak az ilyen elfojtott konfliktusokkal, melyek végül mégiscsak felszínre törtek.
Az évad során rengeteget változott a szememben több karakter megítélése is. Mindeközben több olyan írói döntés is volt, amit nehezen tudtam megemészteni. Hogy melyek ezek, arról spoileresen a tovább mögött írok.
