The way I see it, if something makes you sad when it ends, it must have been pretty wonderful when it was happening.
Bevallom, az itthon az Amazon Prime Video+n is látható, Rólunk szólutolsó évadjának felénél, nagyjából a tripla Big Three-epizódok után készültem egy csalódott hangú kritikát írni, ami végül idő hiányában elmaradt.
Miközben egyértelműen érződött, hogy Dan Fogelman és csapata nagyon pontosan tudja, hogy hova akarják kifuttatni a szálakat, a kivitelezésre már nem fordítottak annyi energiát és az írás minősége elmaradt a megszokottól. Így kicsit félve vártam a hátralévő részeket. Hat év után nem szerettem volna keserű szájízzel búcsúzni az egyik kedvenc tévés családomtól.
Az utolsó etap azonban nem csak (szinte) elfeledtette a szezon elejének bukdácsolását, de epizódról epizódra bizonyította, hogy miért lett a This Is Us az utóbbi évek egyik legszerethetőbb és legsikeresebb országos drámája (mind nézettségileg, mind szakmailag – többek között ugyanis ez volt az egyetlen országos dráma az elmúlt tíz évben, amely Emmy-jelöléshez tudott jutni a legjobb dráma sorozat kategóriában).
A fináléban pedig, melynek bizonyos jeleneteit három évvel korábban vették fel előre, jó érzékkel a nagy gesztusok és váratlan fordulatok helyett a nosztalgia, az emlékeke és a mindennapok csodája került fókuszba, ami végső soron az egész sorozat esszenciáját adta.
Ugyanis a sorozat sikere, egy családi drámánál mondjuk nem túl meglepő módon, a karakterekben rejlett és azon hétköznapi helyzetek bemutatásában, amelyekben a néző magára ismerhetett és azt érezhette, hogy ez a történet róla is szól. Jó volt nézni ezeket a hihetetlenül kedvelhető karaktereket, akik az írók és a színészek együttes munkájának hála minden porcikájukban emberiek, esendőek és nagyon ismerősek voltak.
A kezdetekkor a sorozat azzal tűnt ki a sokszereplős családi drámák sorából, hogy folyamatosan újabb és újabb váratlan fordulatot és rejtélyt dobott be, aminek a lehetséges megfejtésén másnap lehetett együtt gondolkodni az ismerősökkel. Így egy szimpla családi sorozat igazi közösségi élménnyé vált, mert a nézők nem csak otthon, magányukban kezdtek el reflektálni a saját életükre a látottak kapcsán, hanem muszáj volt ki is beszélni a fordulatokat. Ilyen szempontból már maga a pilot is erős volt, a felvezető marketing kampány alapján ugyanis senki nem gondolt volna az epizód végi csavarra.
Idővel aztán ez a meglepetés-faktor, ami szinte a sorozat védjegyévé vált, egyre inkább kikopott és az utolsó évadokban már csak itt-ott dobta meg a történetet, nem egyszer sajnos elég öncélúan (gondolok itt Hailey örökbefogadására vagy Randall szülőanyjának történetére). Cserébe a negyedik évadtól elkezdtek egy olyan hosszútávú szálat kibontani, ami egyrészt lehetőséget adott keretbe helyezni a történetet, másrészt nagyobb perspektívából szemlélni a látottakat.
A This Is Us úgy mesélt az emberi kapcsolatokról, hogy anélkül, hogy elment volna szappanos irányba, egyszerre tudott nagyon feelgood lenni, és tudott igazi torokszorító pillanatokat szállítani. Bárhogy is, egy-egy könnycsepp elmorzsolása szinte kötelező eleme volt a részek megtekintésének, akár a kemény gyomrosok, akár a meghatottság miatt. Nyilván az utolsó epizódok, főleg az utolsó előtti, ezt maximálisan a csúcsra járatta, szem biztos nem maradt szárazon. Időnként ugyan elveszett önmagában, de alapvetően nagyon életszagú, őszinte pillanatok sorozatát kaptuk hat éven keresztül.
A tovább mögött immár spoileresen folytatom elsősorban a finálé értékelésével.
A szokásostól eltérően csak most januárban, de végre visszatért az itthon tévében és az Amazon Prime Video-ról is ismert Rólunk szól, méghozzá az utolsó szezonjával. Bizony, a Pearson-család története idén véget ér és ezzel az utóbbi idők egyik legsikeresebb és legelismertebb országos drámája is le fog köszönni.
Viszont ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még csak az évadkezdésen vagyunk túl, ami ugyan hozta az elvárt szintet, de kiemelkedőnek semmiképp nem nevezném. Pedig jó lenne, ha villantanának valami igazán biztatót hamarosan, főleg miután az előző szezon kissé csalódás volt a korábbiakhoz képest.
Tulajdonképpen a 6×01 arra volt jó, hogy ráerősítsen azokra a irányvonalakra, amiket már az előző szezonban bedobtak az írók a flashforwardok képében. Tudjuk/tudni véljük, hogy merre tart mindenki története, hogy mi fog történni ~4-10 év múlva, viszont a jelenben és a jövőben játszódó jelenetek közt elég nagyok a kontrasztok, amelyeknek áthidalására mindössze egy évadjuk lesz a készítőknek. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy ez elég lesz arra, hogy minden változást érzelmileg megalapozottan mutassanak be az írók, de remélem a sorozatzáró kritikámban majd leírhatom, hogy mekkorát tévedtem.
A tovább mögött még ejtek pár spoileres szót az évadkezdésről.
Ez lesz az utolsó fejezete a Rólunk szól karaktereinek életében, vagyis annak az időszaknak amibe belenézhettetek, nyilván nem hal meg mindenki vagy ilyesmi. Azért extra mennyiségű zsepivel készülnék a tovább mögötti 6. évados előzetes alapján.
A Rólunk szól színészei többnyire arról beszélnek a tovább mögötti kulisszás videókban, hogy miért fontos jól lezárni ezt a történetet, és milyen nézői elvárásokkal, reakciókkal találkoznak minden nap.
Tavaly októberben az évadkezdéskor reméltem, hogy a forgatási nehézségek ellenére legalább olyan jó szezont fogunk kapni, mint a negyedik volt, azonban ez sajnos nem jött össze. A Rólunk szól idén is szállított remek, kiemelkedő pillanatokat, sőt részeket is, de az összkép mégsem lett jobb közepesnél.
Ezt főleg az aránytalan történetvezetésnek tudom be (ezt később még kifejtem), és valószínűleg az sem segített, hogy a szokásosnál is többször volt hosszabb szünet az epizódok között. Szerencsére a jövőre midseason-be érkező záróévadnál ez az aspektus legalább már nem lesz probléma.
A sorozat erőssége továbbra is a karaktereiben rejlik, akiken keresztül rengeteg mindennapi, emberi problémát, kérdést fel tudnak dobni az írók. Kár, hogy ezeket egyre kevésbé sikerül érdemben kibontani és körbejárni. Ez persze olyan szempontból érthető, hogy mostanra tényleg sok szereplőt kell mozgatni, nem juthat mindenkire ugyanannyi idő.
Ugyan idén is kapott Kevin és Kate is átívelő szálat, ám összességében a legjobban kidolgozott és megírt történeteket továbbra is a Jack-Rebecca páros (igen, még mindig van mit elmesélni róluk) és Randall kapja. És bármennyire is jó Sterling K. Brown zseniális játékát nézni, nem bántam volna, ha a többiek is hasonló figyelmet kapnak.
Majd talán a következő évadban fordul a kocka. Legalábbis a finálé utolsó percében bedobott csavar, amit egészen biztos vagyok benne, hogy senki a világon nem látott előre, ezt sugallja. Hogy mi működött az évadban, hogy sikerült-e a járványt érdemben a történetbe illeszteni és, hogy mi volt az epizódvégi meglepetés, arról a tovább mögött spoileresen még írok kicsit.
Ahogy azt már megszokhattuk, most is a Big Three aktuális születésnapja, immár a 40., szolgáltatta a dupla évadkezdés hátterét. És minden kisebb-nagyobb hibája ellenére, bizony jó volt viszontlátni Pearson-ékat a képernyőn.
Akárcsak az elkövetkezendő hónapokban visszatérő, a jelenben játszódó sorozatok nagy része, úgy a This Is Us sem úszhatta meg, hogy ne reflektáljon az elmúlt időszak eseményeire (ráadásul ez nem is áll távol tőle, hiszen korábban is voltak utalások a világban zajló konrkét történésekre), így tehát már a kezdés első néhány percében szóba kerül a koronavírus és később a Black Lives Matter mozgalom is kiemelt figyelmet kap.
– Tom Hanks got it.
– Hanks got the corona?
– Hanks got the corona.
Arra azért figyeltek az írók, hogy egyik téma se uralja el a sztorit, inkább szervesen kapcsolódnak be abba, hasonlóan, ahogy a vírus elleni óvintézkedések a mindennapjaink részei lettek. Sőt, a rendőri erőszak és a BLM témája teljesen logikus módon jelent meg a történetben. Szóval a többi sorozat példát vehet a készítőktől, valahogy így lehet hitelesen és nem túltolva bemutatni ezeket a dolgokat.
(Ha pedig már a valóságra utalásoknál tartunk, akkor a winnie által nemrég elindított sorozatos említés a sorozatban rovatba rögtön két jelölt is akad itt, egyrészt a Grey’s Anatomy, másrészt a sokkal jobban és poénosabban kifejtett One Day At a Time.)
Na, de térjünk a lényegre. Miért is volt jó ez a kezdés és miért húztam mégis a számat a legvégén? A tovább mögött spoileresen kiderül. Tovább…
