(Az úgy volt, hogy ezt a kritikát 2008. szeptemberében kaptuk meg, és most botlottam bele a gépemen a “később kirakni” könyvtárban. Még lesz három másik, 10+ éves írásunk is nemsokára – winnie)
Történt egyszer, hogy az egyik legelismertebb, kultstátusznak örvendő sorozatkreátor, Bryan Fuller készített egy Wonderfalls című sorozatot. Már sokszor említésre került a blogon (kritika is volt róla), mivel ugyanez a fickó ötlötte ki a Dead Like Me és a Pushing Daisies (meg a Hannibal – winnie) című alapműveket is, és gondoltam terjeszteném az igét, és újabb rajongókat toborozzak – akinek nincs más megoldása, az a YouTube-on megtalálja a sorozatot.
A Wonderfalls egy egészen egzakt csoportba sorolható: a FOX által idő előtt lelőtt, szokatlan, intelligens, viszont épp ezért a nézőket kevésbé csábító, de később komoly rajongótábort szerző fanfavorit sorozatok közé. Igen, ez egy kategória, és nem is kevés tagból áll (csak hasamra ütve Firefly és Kitchen Confidential). 4 rész után vették le a műsorról, de a később kiadott DVD-nek hála a teljes, 13 részes évad hozzáférhető.
Jaye Tyler (Caroline Dhavernas) három egyszerű szabály szerint éli az életét: ügyel arra, hogy semmi ne érdekelje, hogy mindenkit elriasszon és hogy senki ne várjon el tőle semmit. Bár 24 éves és bölcsészdiplomája van, mégis egy ajándékboltban dolgozik, ahol a felettese egy gimis srác. A családját lehetőség szerint minél távolabb tartja, estéit pedig egyetlen barátnőjével, Mahandrával tölti egy bárban, ahol a lány felszolgál.
Persze nem tengetheti sokáig így az ingermentes, nihilista életét, mert hirtelen elkezdenek beszélni hozzá különböző bolti állatfigurák. Rövid, rejtélyes parancsokkal traktálják, amiket teljesítenie kell, és ezzel mindig segít valakin. Így a mizantróp lány a sor fintora folytán kénytelen-kelletlen mintegy védőszentjévé válik az éppen aktuális nehéz sorsú embernek.
Ahogy a sztoriból látható is, az évad első fele meglehetősen epizodikus, a főhősnő minden részben valaki másnak a problémáját kell megoldja. Az „ügyek” meghökkentőek, abszurdak, érdekesek, fordulatosak, és csurig vannak töltve azzal a fulleres különcséggel, ami a többi sorozatának is alapvető jellemzője.
Ezzel párhuzamosan egyre jobban megismerjük a Jaye-t körülvevő karaktereket: a barátnőjét, Mahandrát; a helyes bárpultos csávót, aki a love interest a soriban; és a családtagokat, melyek szintén egytől egyig remekül megformált és előadott karakterek: az orvos apa, az író anya, a neurotikus ügyvéd nővér és a többdiplomás bölcsész báty, akit nem mellesleg a Pushing Daisies főszereplője, Lee Pace alakít.
Miután megismertük és megszerettük a szereplőket (mivel nem lehet őket nem megszeretni), az évad közepétől elkezdik kicsit kavarni a sztorit, és kapunk átívelő történetszálakat, de nem kell aggódni, nincs cliffhanger a végén, szépen elvarrják a dolgokat, és egyben nézhető 13 részt kapunk.
A szereplőgárdára rátérve azt kell mondjam, hogy Bryan Fullernek rohadtul megy a casting. Ahogy a Dead Like Me-ben és a Pushing Daisies-ben, itt is gyakorlatilag minden színész remekül hozza a karakterét, pedig egy ilyen szokatlan stílusú, néhol abszurd, komikus sorozatban jóval nehezebb jól játszani, mint egy efbíájos-nyomozósban. Egyedül talán a bárpultos Eric volt egy kicsit kevés nekem, de ő cserébe húdehelyespasi (gondolom én), szóval a csajoknak bejövős lehet eyecandy faktorként (igen, leveszi a pólóját is, csekk a nyolcas rész elejét!).
A főszereplő Dhavernas pedig egészen elképesztő. Olyan könnyeden játszik, hogy öröm nézni, pedig széles palettát kell bemutatnia, rengeteg olyan dolgot, amit ritkán igényelnek sorozatszínésztől. Ugyanannyira szerethető antihőst formál meg, mint anno a Dead Like Me-s Ellen Muth, de ugyanakkor sokban el is tér a karaktere.
A Wonderfalls stílusát tekintve dramedy, azon belül is inkább „medy”, hiszen a drámai dolgokhoz is abszurdan, komikusan áll hozzá. A Dead Like Me-ben a halottakon mulattunk morbid módon, itt csak az emberek szerencsétlenségein és rossz sorsán. Azért a vége felé van kis szívszakadás is, de az öniróniáját ritkán veszti el.
A hangulathoz sokat hozzátesz, hogy a cselekmény a Niagara-vízesésnél játszódik. Ott élnek a szereplők, és főhősünk épp egy turistáknak való ajándékboltban dolgozik, és adja el a felesleges, értéktelen holmikat. Többször előkerül és szerepet játszik a hely története és mítoszai.
Végül meg kell még említsem a főcímet, ami nekem nagyon bejött. Olyan jó kis zenét rittyentettek a sorozathoz szintén Wonder Falls címmel, hogy minden alkalommal végignéztem, a vége felé meg végigénekelgettem, amíg mentek a kreditek.
Összességében azt kell mondjam, hogy csiszolatlan gyémánt a Wonderfalls. Nem tökéletes, vannak árnyoldalai (pl. az 1×12 elég uncsi), de az egészet nézve egy nagyon szórakoztató, hangosan felröhögős, jól megírt, fordulatos sorozat. És nem is csak ennyi, hanem jóval több.
Vannak olyan sorozatok, amiket az ember elismer, hogy minőségi, jól meg van írva, vagy jók a szereplők, meg minden, és vannak azok a szériák, amiket megkedvel, megszeret, szívesen gondol vissza rájuk, mosolyra húzódik a szája, amikor eszébe jut belőlük egy jelenet. És a Wonderfalls ilyen.
Nézzétek meg, és szeressetek kicsit bele!
